Nagy-Theodorik keleti gót király (493–526) érme, az előlapon I. Justinus kelet-római császár (518–527) képével
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Magyarország a hunnok kiveretése után. A hunnok örökösei. Gótok és svévek harczai, a skirek megsemmisítése, a gótok kivándorlása Pannoniából. Nagy-Theodorik uralma. A herulok költözködése. A longobárdok megtelepedése. Szövetségük az avarokkal a gepidák ellen. A gepidák megsemmisítése. A longobárdok kivándorlása Italiába. A germán uralom jellemzése
A germán népek száz éves uralma váltotta föl Magyarországban a hunn uralmat. Csak a hatalmi viszonyok változtak meg, a nép – germánok s a velük régtől fogva egyesült sarmaták – ott mar adtak, hol már Attila korában tanyáztak, a legfölebb egy-két ezerre menő hunn elem kivonulása alig idézett elő jelentékeny módosulást az ethnographiai viszonyokban. Ardarikh, a gepida király, kinek legfőbb része volt az Attila fiai fölött nyert diadalban, a régi Daciából, melyet most Gepidiának neveztek, a meddig csak elterültek a hunn főbb emberek szállásai, Magyar ország egész keleti felére kiterjesztette hatalmát; Jordanis szerint nyugat felé a Tisza, keletre az Olt folyó a székely havasokkal képezte Gepidia határát. Pannonia, ha talán nem is egészen, a kelet-rómaiak beleegyezésével a testvér osztrogót királyok birtokába megy át; mint római szövetségesek, ők veszik át a még el nem pusztult római városok fölötti védelmet, közölök Sirmiumon kivül Jordanes Vindominát (Vindobona, Bécs), Sidonius Apollinaris Acingust (Aquincum) említi, Sabaria (Szombathely) is állt még; a testvérek közt a legidősb, Valamir, Alsó-Pannoniában két folyó közt uralkodott, melyeket Jordanes Scarniungának (Starmunga, Scarmurga) és Feketeviznek (Aquanigra) nevez, minden esetre a Dráva és Száva közti vidéket értve; Theodemir, a középső testvér, a Peiso tó környékén a Balaton vagy Fertő mellékén tanyázott, köztük pedig a legifjabb, Videmir. Nyugoti szomszédaik, egész Dalmácziáig lenyulva, a svévek vagy svavok voltak, a markomannok és kvádok sarmatákkal kevert maradványai; főhelyük talán a régi Mogentiana, a mai Fenék és Keszthely volt Zalában, hol germán előkelők együtt tanyáztak sarmata harczosokkal; nyilván ők azok az. alemánnok, kiket a VI. század elején Siscia (Sziszek) környékén említenek. A Közép-Duna északi partvidékén, már a mai Ausztriában, a határos magyar vidékekre is kiterjeszkedve, volt Rugiland. Ettől keletre, Magyarország északnyugati részeiben a herulok telepedtek meg. A Duna és Tisza közti sikság lakóiról nincsenek adataink, de alighanem sarmaták, a jazygok maradványai nomadizáltak most is e területen, azok a sarmaták, kiket Beuga és Babai nevű fejedelmeik alatt a svévék szövetségeseinek mond Jordanes a gótok ellen s 470 körül Singidunumot (Belgrád) is a birtokukba vették.1 Némelyek a svévek szövetségeseit, a skireket is Magyarországba, az Ipolylyal azonosított pannoniai Bollia folyó mellé helyezik, mert Jordanes szerint akkor, t. i. az Attila halála utáni évtizedben, a Duna fölött laktak, de a Bollia melletti tartózkodásukról Jordanes nem szól, ellenben az a körülmény, hogy Valamirral harczolnak, egyenesen arra vall, hogy az Al-Duna mentén tanyáztak az alánok és satagarok szomszédságában, mint Jordanes egy más helyen mondja; legfölebb annyit következtethetünk, hogy ezen időben nem a moesiai részeken hanem a Duna északi partvidékén laktak.
Nagy-Theodorik keleti gót király (493–526) érme, az előlapon I. Justinus kelet-római császár (518–527) képével
Ez a hat- vagy hétféle nép elkeseredett harczot folytatott egymás ellen s a germán uralom százada nem állt egyébből, mint a népek folytonos tolongásából. Egyik a másikat szorította ki lakhelyéből.
A gótok, alig hogy megszabadultak a hunnok zaklatásaitól, már a svévekkel harczolnak. Theodemir a Pelso tó mellett egy éjjel meglepi és szétveri Hunimund svév király seregét, mely Dalmáczia dúlásából tért vissza s a gótok nyájait is megrabolta. Hunimund ekkor a dunamelléki skireket hivta segítségül, kik eddig a gótokkal békében éltek, most azonban elszakadva tőlük, Valamir országára rontanak. Az ütközetben Valamir elesett, a gótok azonban diadalmaskodtak s csaknem az egész skir népet megsemmisítették. A svév királyok, Hunimund és Alarik most a sarmata Beugával és Babaival szövetkeznek s a rugioktól és gepidáktól is segítve, úgyszintén a skirek maradványaitól, nagy sereggel Pannoniába rontanak s a Bolia folyó mellett ütnek tábort. A gót királyok, Theodemir és Videmir egyesült csapatai azonban ismét győzelmet aratnak. E harczok alatt annyira kipusztult Pannonia, hogy Videmir a gótok egy részével odahagyta s Italiába, majd Galliába költözött. Nem sokkal később meghalt Theodemir (473.) s fia, a későbbi Nagy-Theodorik, ki csak nem régiben tért vissza Konstantinápolyból, hol kezes volt, 474-ben szintén kivándorolt s Moesiában telepedett meg, honnan 488-ban Italiába vezette a gótokat a turciling Odoaker ellen, ki 476-ban megfosztva az utolsó római császárt, Attila egykori titkárának Orestesnek fiát, Romulus Augustulust, a császári méltóságtól, önálló germán királyságot alkotott. Odoaker, vagy mint újabban nevezik, Odovakar a közép-dunai germánokra is kiterjesztette hatalmát, 487-ben a rugiokat törte meg, kik a gótok elvonulása után Pannonia északnyugati részeit is megszállták; a rugiok Nagy-Theodorikhoz fordulnak segítségért, a ki megragadta az alkalmat, hogy Odoaker mindinkább nagyobbodó hatalmának véget vessen. 489-ben elfoglalta Italiát a kelet-római császár nevében s 493-ban már ő is önálló királyságot alapít. Uralma Pannoniára is kiterjedt s a keleti gótok még a VI. század első tizedeiben is harczolnak a Dráva-Száva közti terület birtokáért a gepidákkal, kikkel fölváltva birják Sirmiumot és Singidunumot.
A herulok uralmának Magyarország északnyugati részében a Csehország felől terjeszkedő longobardok vetettek véget 491-ben. A herulok ekkor kettészakadnak; egy részük visszavándorol északra, az őshazába, a balti tenger mellékére, másik részük benyomul a magyar alföldre. Nagy-Theodorikkal barátságos viszonyban éltek, mind a mellett a gepidákkal is szövetkeznek. A longobardoktól nyomatva mind lejjebb vonulnak az Alsó-Tisza mellékére s midőn a kelet-rómaiaktól földet kapnak, 512-ben nagyobb részük Moesiába vándorolt s részint a gepidákba olvadva, részint a bizanczi hadseregben tünnek el.
Odoaker, italiai turkiling király (476–492) érme
Félszázad leforgása alatt a Magyarország birtoka fölött osztozkodó germánok közül csak a gepidák maradtak meg. A míg a gótok veszedelmesek voltak a balkáni tartományokra, a kelet-római udvar évi segélypénzzel biztosította magának a gepidák szövetségét. Mióta azonban Nagy-Theodorik Italiába költözött s Pannoniában, különösen a Száva mellékén, a gepidák terjeszkedni kezdtek, félni lehetett, hogy a Duna völgyében, hol most nem volt semmi számba vehető hatalom, mely visszaszorította volna a gepidákat, ismét egy hatalmas birodalom alakul, mely föléleszti a hunn uralom minden veszedelmét: a római politika szempontjából tehát elkerülhetetlennek látszott valami ellensulyt találni a gepida terjeszkedések ellen. Justinianus császár (527–565) a herulok régebbi lakhelyén tanyázó longobardokat gondolta erre legalkalmasabbaknak s megtagadva a gepidáknak eddig fizetett évi segélyt, 534-ben Auduin longobárd királyt felhivta, hogy, mint a rómaiak szövetségese, szállja meg Pannoniát. 537-ben már a Száváig hatoltak a longobardok, hol a gepidák már körülbelül egy évtized óta megfészkelték magukat s 535-ben Sirmiumot is elfoglalták, mely öt év óta ismét a kelet-rómaiak birtokában volt.
Ettől fogva halálos ellenségeskedésben találjuk egymással a két germán népet. Már egy évtized óta tartott köztük az örökös viszálkodás, a mikor döntő harczra szánták magukat. Kölcsönös kihivás után megállapították a napot és helyet, hol összemérik erejüket s a győztes lesz az uralkodó nép. Mindegyik szövetség után nézett; egyszerre jelentek meg Justinianus udvarában a longobardok és gepidák követei, amazok segítséget, ezek csak semlegességet kértek, míg segélyért a fekete tenger melléki kuturgur hunnokhoz fordultak. Justinianus 10,000 római lovast és 1500 herult igért a longobardoknak, a kuturgurok is biztatták a gepidákat. Midőn azonban elérkezett a két nép párbajának ideje, mindkettő magára maradt. Már szemben álltak egymással, ekkor azonban – mint ezen korszak történetirója, Procopius mondja – oly félelem szállta meg a két sereget, hogy mindegyik megfutott. Csata helyett két évi fegyverszünetet kötött a két király, Turisin és Auduin. Ez történt 548-ban. A következő évben Khinialkh vezérlete alatt 12,000 kuturgur lovas érkezett a gepidák segítségére, Turisin azonban nem akarta megszegni a békét s rábeszélte a kuturgurokat, hogy Moesiába menjenek át, hol lovaiknak több legelőt kapnak. A byzanczi udvar aztán úgy igyekezett megszabadulni a veszélyes vendégektől, hogy az azovi tengermelléki uturgurokat biztatta föl a kuturgurok ellen s olyan ellenségeskedés tört ki most a két testvérnép között, hogy a gepidáknak végkép le kellett mondaniok a kuturgur segítségről. Alig telt le a fegyverszünet, az ellenségeskedések megújultak a gepidák és longobárdok közt s a mindkét féltől szenvedett veszteségek csak elkeseredettebbé tették a kölcsönös gyűlöletet. 551-ben sulyos vereséget szenvedtek a gepidák; Turisin egyik fia is elesett a longobárd királyfi, Alboin kezétől. Nem sokára ezután Alboin negyven bajtársával a saját székhelyén kereste föl a gepida királyt, hogy germán szokás szerint ezzel avattassa magát a vitézek közé, a mi abból állt, hogy idegen királynak kellett az ifjú királyfiakat karddal felövezni. Lakoma alatt kitört a gepidák gyülölete a longobárdok ellen s megrohanták őket. Turisin lovagiassága azonban fia gyilkosában is tisztelte a vendég jogát, oltalmába vette Alboint és társait, sőt a királyfit elesett fia fegyverével is megajándékozta. De sem ez a lovagias tett, sem a két gyűlölködő király, Auduin és Turisin halála nem vetett véget az ellenséges viszonynak: az egymás iránti gyűlöletet örökölték utódaik, Alboin és Kunimund is. 566 körül ismét harczban álltak egymással, előbb a longobárdok győztek s Kunimund leánya, Rosamunda is fogságba kerül, majd byzanczi segítséggel a gepidák verik meg Alboint, ki Theophylactus Simocatta szerint szenvedélyes szerelemre gyuladt a szép gepida királylány iránt, s a megaláztatás szégyenétől is sarkalva, az Al-Duna mellékén csak nem régiben föltünt avarokhoz fordul most segítségért. Az avarok eleinte hidegen fogadták a longobárdok fölhivását s csak hosszas halogatás után adták tudtul a szövetség föltételeit, követelték a longobárdok marháinak egy tizedrészét s ezen kivül győzelem esetén a zsákmány felét s a gepidák földjét. Mindenre ráállt Alboin, ki ekkor már Italiába készült, még arra is, hogy, ha népével együtt oda hagyná Pannoniát, ez is az avarokra szálljon. A gepidák, látva a készülődő veszélyt, szintén segítség után néztek. De sehonnét sem kaptak. Régi szövetségeseik, a kuturgur hunnok, az avarok hatalma alá kerültek, Konstantinápolyba is hiába fordultak. Magukra hagyatva, a kettős támadásnak nem tudtak ellentállni, 567-ben előbb a longobárdok verték meg őket, azután az avarok semmisítették meg haderejüket, alighanem Ujvidék környékén. Kunimund elesett, koponyájából, mint egykor a szittyák, Alboin serleget készíttetett s az ismét fogságba került Rosamundát kényszerítette, hogy nőül menjen hozzá.
A gepida hatalom megszünt. A nép nagy részét kiirtották a győztes longobárdok, a teljes kipusztítást az avarok akadályozták meg, kik a megmaradt gepidákat szolgáikká tették.
Magyarország keleti fele ismét egy turáni nép birtokába került, mely két évvel később már a másik felét is megszerezte. 569-ben Alboin a longobárdokat Italiába vezette s a szövetség értelmében Pannonia is az avarokra szállt. Italia elfoglalása fölmentette az avarokat attól az igéretüktől, hogy, ha nem sikerülne Alboin hadjárata, Pannoniát visszaadják a longobárdoknak.
Longobárd király. A Santa Trinita de la Cavai zárda „Leges Longobardorum” czímű IX. századbeli kézirata után.
A kép Rachis királyt (744–749) ábrázolja, RACHIS REX fölirattal.
Rajzolta Ágotha Imre
Igy tehát 115 esztendővel Attila halála után Magyarország területe megint egy államot képezett. Egy századig vonták meg magukat a turániak a kelet-európai síkságon, Dengezikh elhunyta óta nem háborgatták a germánokat Magyarország birtokában. Lett volna idő és alkalom, hogy itt egy nagy és hatalmas germán állam alakuljon, de oly nagy volt az egymás iránti féltékenység a germánok között, hogy egyiknek sem sikerült kiterjeszteni hatalmát az egész Magyarországra. A hunn uralom alól felszabadulás vágya egy pillanatra egyesítette őket, de aztán egymás ellen fordulnak s nem egészen négy emberöltő mulva már ők maguk hivják segítségül ama hunnok ivadékait, ők maguk készítik elő a második hunn birodalom megalapítását. Több mint tizenhárom évszázad mult el azóta, de soha többé nem ismétlődtek azok a viszonyok, mélyek oly kedvezők voltak a germánság itteni szervezkedésére, hogy a Lajtától a székely havasokig s a Kárpátoktól a Száváig minden terület germánoktól volt megszállva. Abban a nagy germán államcsoportozatban, mely ezen időben Közép- és Nyugat-Európa valamennyi országát és tartományát magában foglalta, Magyarország volt az első, hol vége lett a germán hatalomnak. A III. század óta tartott hazánkban a germán elem fokozatos erősbödésé, nem szünetelt az a hunn uralom alatt sem, melynek Magyarország területén csak politikai jelentősége volt; ha sikerül Attila fiainak osztozkodási terve, a hunn dynastia magyarországi ága egy-pár nemzedék mulva elgermánosodik, hiszen a gót gepida nyelvet Attila udvarában ép úgy beszélték, mint a hunn nyelvet. Az avarokkal azonban megváltoztak a régebbi ethnographai viszonyok, a germán elem összezsugorodott, kiszorult a Tisza és Közép-Duna mellékéről.