Altáji turk khágán.
Mongolföldi Orkhon-menti síremlék, Radloff után.
A khágánt maga alá hajtott lábakkal, ülő helyzetben, az áldomás csészével ábrázolja, balról a khágáni jelvény fölött sólyommal és eddig még el nem olvasott runás fölirattal
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az avarok föltűnése Európában. Valódi nevük s az ogor néppel való kapcsolatuk; az avar nép alkatrészei, az uralkodó osztály töröksége. Menekülésük a turkok elől. Szövetségük Justinianusszal. A keleteurópai hunn törzsek meghódítása. Magyarország elfoglalása. Baján. Az avarok és a byzancziak közti hadjáratok. Baján halála. A longobárdok viszonya az avarokhoz. Heraklios perzsa hadjárata, avarok és perzsák szövetsége Konstantinápoly elfoglalására. A horvátok és szerbek letelepedése a Balkánon; a szlávok terjeszkedése. Belviszályok az avarok közt; bolgárok bevándorlása Magyarországba. Az avar hatalom hanyatlása. Nagy-Károly hadjáratai. Az avar hringek. Lázadás az avarok közt; a khágán meggyilkolása. A khágánok székhelyének feldulatása. A frankok birtokába került zsákmány, Nagy-Károly aacheni kürtje és kardja. Az avarok kipusztítása. Pannonia beolvasztása a frank birodalomba. Szlávok és bajorok terjeszkedése. A tiszai bolgárság. A magyarok beköltözésének kezdete
Az avarok nevét legelőször Priscus Rhetor említi, mint a kik valamely kelet-ázsiai nép által nyomatva a szabirokat, hunugurokat, szaragurokat és más törzseket kizavarják régi lakhelyeikről s az Alsó-Volga és Don melléki akatirokra hajtják. Ezen események minden esetre még a 460 előtti időkben történtek, de aztán egy századig nem hallunk az avarokról. A VI. század dereka felé hallszik ismét nevük s egy-pár évtized mulva már egész Európa ismeri őket s úgy emlegeti, mint a kik vitézségben, hatalomban, félelmetességben igazi utódai a hunnoknak, kikkel a hajviseletet kivéve egyforma szokásuak voltak, nyelvük is egyezett, úgy hogy Konstantinápolyban, midőn megjelent az első avar követség, nem is kellett külön tolmácsról gondoskodni, a rendes hunn tolmács is megtette a szolgálatot.
A VI–VII. századbeli byzanczi irók szerint azonban az avar név korábbi uraikról ragadt rájuk, kiknek hatalma egykor Khinától Európa széléig terjedt. Ők pedig tulajdonkép a nagy és vitéz ogór népből szakadtak ki, melynek vár és khunn nevű törzse képezte az európai avar vagy a byzancziak szerint a pseudo-avar, ál-avar népet, a melyhez még a zabender, tarniak és koczager törzsek tartoztak. Az ogorokat, ugurokat vagy oghuzokat, a kik a törökségnek alkották egyik ősi törzsét, nem kell összezavarni az ugorokkal, a hogy a mai tudomány a finn-magyar fajta népeket, különösen pedig e népcsalád magyarokból, vogulokból és osztyákokból álló ágát nevezi. Mind a mellett bajos volna a kétféle ugorság közt valami kapcsolatot el nem képzelni. Ugy tetszik, a hunnok Belső-Ázsiából való kivonulásának századaiban történt, hogy ama török ogór nép magyar fajta törzsekre is kiterjesztette hatalmát s így keletkeztek a hunugur vagy onogur (nagy ugor? tiz ugor?), szaragur (fehér ugor) s más hasonló népnevek. Bizonyos, hogy annak a leszgh csoporthoz tartozó kaukázusi népnek a nyelvében, melyre szintén ráragadt az avar név, magyar és vogul-osztyák befolyás constatálható. Nem lehet tehát elzárkóznunk azon föltevés elől, hogy a várkhun vagy avar népnek jelentékeny magyar fajta elemet is kellett magában foglalnia. De másfelől az uralkodó osztály törökségéhez is alig férhet kétség; Baján tiszta török-mongol név, a. m. gazdag, hatalmas; khágán, később khán a királyi méltóság általános török elnevezése; az avar papok, „magusok” neve, a bokolavra, megfelel a mai török „böküler” = bűbájos szónak; a tudun, egy kisebb fejedelmi méltóság, mely a kozákoknál is megvolt, szintén török eredetű szó, a. m. helytartó stb.
Altáji turk khágán.
Mongolföldi Orkhon-menti síremlék, Radloff után.
A khágánt maga alá hajtott lábakkal, ülő helyzetben, az áldomás csészével ábrázolja, balról a khágáni jelvény fölött sólyommal és eddig még el nem olvasott runás fölirattal
Valahol az Altáji-hegység környékén volt az avarok régebbi hazája, de már az V. század dereka felé Európa szélén, a Fekete Til vagy Káma folyam mentén tanyáztak. Innen vonultak lejebb, dél felé, midőn a IV. század első felében az altáji turkok hosszas harczok után legyőzve s szétszórva a tulajdonképeni avarokat, ezek régi alattvalói, az ogórok közt is nagy pusztítást vittek véghez. A várkhunoknak sikerült megmenekedni a vérfürdőből, de a turkok soha nem szüntek meg szökevény alattvalóiknak tekinteni őket, miként a hunnok a gótokat, a kiket a világ végéig üldöznek, de bárhova fussanak is előlük, föl fognak keresni. „Nem madarak – mondta a turk khágán a byzanczi követnek, mintha csak hallotta volna, a mit kilencz századdal előbb a szittyák mondtak Darius perzsa királynak – nem madarak, hogy a levegőben elrepülhettek volna; nem halak, hogy a tenger mélyében elrejtőzhettek volna; a föld hátán vannak és én meg fogom őket találni.”
558-ban a lasicai kormányzó, Justinus, a császár unokaöcscse s nem sokára maga is császár, Sarosius alán fejedelem ajánlatára már bejelentette az Alsó-Volga mellékén csak mostanában föltünt avarok követét a byzanczi udvarnál. Kandiknak hivták e követet, kinek szalagokkal két üstökbe font haja, ez a pogány magyaroknál is szokásos viselet, mint Theophanes irja, eddig ismeretlen látványként vonta magár a az egész Konstantinápoly kiváncsi népének bámészkodását. Kandik meglehetős büszke és önérzetes hangon évi pénzsegélyt és földet kivánt a császártól s ennek fejében fölajánlta az avarok, „e győzhetlen nemzet” szövetségét, mely paizsként minden ellensége ellen meg fogja védeni a római birodalmat. Az elaggott, törődött Justinianus, kinek Khoszru Nusirvan ellen majd a perzsákkal, majd a byzancziakkal tartó szabirok helyett az önként ajánlkozó avarok szövetsége épen nem látszott megvetendőnek, megigérte a pénzsegélyt, a föld átengedésére nézve azonban később küldött követe is kitérő választ adott.
I. Khoszru Nusirvan (530–578) perzsa király érme
Mint a rómaiak szövetségesei, egymás után meghódították a kelet-európai hunn és más törzseket, a szabirokat, hunugurokat, bolgárokat, uturgurokat, kuturgurokat, leverték a Dnyeper-melléki antokat, szlávokat és vendeket is s egész a balti tengerig kiterjesztették hatalmukat. A Visztula mellékéről Germániába is elkalandoztak, úgy hogy 561–564 körül valahol az Elba mellett ütköztek meg Sigibert frank királylyal, a ki előbb megverte őket, de az avarok újabb támadására kénytelen volt szövetségre lépni velük.
A gepidák megsemmisítésével s a longobárdok elköltözésével 568-tól fogva egész Magyarország birtokukba került. Nagy khágánjuk, Baján, Attila idejét látszott megújítani. Ő is, mint Attila, Magyarországban ütötte föl székhelyét s Európa keleti része, a régi Scythia, ép úgy urának ismerte el, mint egykor Attilát. Nyugat felé azonban a germán világ kiesett az avarok hatalmi köréből. Baján birodalmában a szláv elem vitte azt a szerepet, mit Attila mellett a germánok. Ezen ethnographiai különbség mellett a két nagy hódító között nagy jellembeli különbségek is voltak. Attila még ellenségeiben is föl tudta kelteni azt a bámulattal, rettegéssel, tisztelettel és elragadtatással vegyes benyomást, mely már közel állt a rokonszenvhez; Bajánt gőgös, ravasz, bosszuálló s kegyetlen embernek mondják, kinek elvitázhatlan szellemi nagyságát nemesebb lelki tulajdonságok nem tették rokonszenvessé s csak rettegést tudott kelteni, de a sziveket megnyerni nem. Attila nagylelkűsége, mely haragjának legborzasztóbb kitöréseit is enyhítette, hiányzott Bajánból, s kincsvágya, mely éles ellentétben állt Attila nemes egyszerűségével, csak kirivóbbá tette jellemének ellenszenves vonásait. Mind a mellett, a ki vitézségével, a körülmények ügyes számbavételével s mind alkalom kihasználásával egy pár évtized alatt kétszázezer főnyi néppel (ennyire becsülték a turkok a tőlük elpártolt várkhunokat) egy az Enns folyótól a Donig terjedő nagy birodalmat tudott teremteni, az nem lehetett közönséges ember, birnia kellett a nagyság s az egyéni kiválóság mindazon kellékével, melyek a nagy hódítókat jellemzik.
Frank harczosok.
A IX. századbeli sanct-galleni „Psalterium Aureum” után
A byzanczi udvar kétszinű politikája különben, mely a barbárokkal szemben mindennek mondható, csak becsületesnek nem, s a mely a büszke, önérzetes magatartásból minden erélyesebb föllépésre oly könnyen átcsapott a meghunnyászkodásba, bőven rászolgált azokra a méltatlanságokra, miket Baján részéről kelle tűrnie.
Alig halt meg Justinianus (565.), Baján, ha eddig nem ismerte volna, erről az oldalról is megismerte a byzancziakat. Egy Targit (Targitios) nevű követet küldött az új császár, II. Justinus üdvözlésére s hivatkozva a Justinianus alatti barátságos viszonyra, kinek tartományait az avarok soha nem bántották s másokat is megakadályoztak, hogy római földön duljanak továbbra is fölajánlta szövetségét s kérte az eddig fizetett évdíjat. Justinus gőgösen annyit felelt, hogy nincs szüksége az avarok segítségére s mint a birodalom szolgáinak, csak annyit ad, a mennyi neki tetszik, azt is csak úgy, ha az avarok megszolgálják, nem pedig adóképen.
Justinianus császár és udvara.
A ravennai mozaik után.
Rajzolta Ágota Imre.
Baján, ki sikereinek nagy részét annak köszönhette, hogy folytonosan szemmel tartotta a szomszéd népeket s a viszonyaikban beállt változásokat igyekezett a maga javára értékesíteni, sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítot most a gepida-longobárd ügyeknek, semhogy kedve lett volna erejét a byzancziak ellen viselendő hadjáratban lekötni. Kedvezőbb alkalmat várt boszújára s valami olyan ürügyet, melynél a jogosság látszatával léphet föl a byzancziak ellen. A gepida háború ezt is meghozta. Mikor látták a gepidák, hogy veszve vannak, Sirmiumot átadták a byzancziaknak. Baján azonban, mint gepida birtokot, mely jogosan őt illeti, visszakövetelte. Meglepte a várost, visszaverték. Ekkor, mint Menander Protector mondja, az ő parancsára 10,000 kuturgur rontott Dalmácziába s feldúlta az egész tartományt, Baján azonban azt állította, hogy tudta nélkül s akarata ellenére történt a pusztítás és egyúttal ismét követségbe küldte Targitot, hogy Justinustól követelje a kuturguroknak és uturguroknak azelőtt fizetett, de elmaradt évi díjt, mely most már a két hunn nép meghódítása után őt illeti, úgyszintén követelje Sirmiumot s a gepida Usdibad, – nyilván a volt sirmiumi parancsnok – kiadatását. Targit most is sikertelenül járt; Baján fegyverhez nyult s az ellene küldött Tiberiust megverte. Justinus a nagyhangu beszédek után kénytelen volt megvásárolni a békét s az évi segélypénzt a hátralékkal együtt megfizetni.
Ivókürt a nagy-szent-miklósi kincsből.
A bécsi udvari múzeumban.
A rajta levő rúnákat, melyek más edényeken is ismétlődnek, Dietrich ekkép olvasta: GUNDI VaKRS
Sirmium azonban egyelőre a byzancziak birtokában maradt. Justinus utóda, II. Tiberius alatt (578–582.) Baján ezt is megszerezte. Fürdőépítés ürügye alatt ácsokat kért Tiberiustól. Annyira megszokták már Konstantinápolyban Baján szeszélyes követeléseit s oly kevéssé mertek ellenszegülni, hogy a császár haladéktalanul elküldte a kivánt mesterembereket. Bajánnak azonban nem fürdőre volt szüksége; Singidunum mellett a Száva torkolatánál hidat kezdett veretni. A singidunumi parancsnokot, ki rosszat kezdett sejteni, azzal biztatta hogy semmi kárt nem akar a birodalomnak, sőt inkább a Moesiát pusztító sclavinok ellen szándékszik vezetni seregét, ezért kell a hid, s mint Menander Protector írja, a bibliára téve kezét, a keresztények istenének is, meg meztelen kardját magasra emelve, avar szokás szerint is esküt tett hogy veszszen el ő is és egész népe, a magas ég, és a tüzisten, ki az égben van, szakadjon rájuk, a hegyek és erdők temessék el, a Száva vize áradjon ki és nyelje el valamennyiüket, ha ellenséges szándéka volna a hidépítéssel. Byzanczba is követet küldött, hogy az udvart megnyugtassa. De amint készen volt a hid, Sirmiumot ostrom alá fogta s követe még vissza sem érkezett, már egy másik ment Tiberiushoz, a ki egész leplezetlenül megmondta, hogy Sirmiumot akarja a khágán, mely őt illeti a gepidák után, és sem ajándékokra sem igéretekre, sem fenyegetésekre el nem áll követelésétől. A császár méltatlankodva tört ki az avarok ellen s megtagadta város átadását. Kezdetét vette a nyilt ellenségeskedés, de midőn Sirmiumban éhség tört ki s Baján ösztönzésére 100,000 szlovén kelt át az Al-Dunán s pusztítni kezdte Moesiát és Thraciát, Tiberius engedett. Sirmium az avarok hatalmába került s a byzancziak a három évről elmaradt adó fejében 240,000 darab aranyat fizettek.
Nagy-Károly bronz szobrocskája a Karoling-korszakból.
Párisban, a Carnavalet-múzeumban.
Rajzolta Ágotha Imre
Tiberius utoda Maurikios (582–602) alatt újra kitört az ellenségeskedés s megszakításokkal tartott Maurikios egész uralkodása idejében. Baján nem elégedve meg az eddigi adóval, 100,000 aranyat követelt Maurikiostól s midőn ez megtagadta, hirtelen meglepte Singidunumot (Belgrád), aztán Viminaciumot (Kosztolácz) s egész a fekete tengerig hatolt, végig dúlva Alsó-Moesiát. Erre aztán Maurikios is megadta a kivánt összeget s békét kötöttek. A szlovének azonban tovább is pusztították a balkáni tartományokat, s midőn az avarok Konstantinápolyba szökött főpapja, a bokolavra, ki Baján egyik nejével bűnös viszonyt folytatott, Maurikiosszal tudatta hogy Baján ösztönzésére törtek be a szlovének s a zsákmányban osztozkodik velük, a fölindult császár az avar követet, Targitot fogságba vettette. Baján erre megtámadta az aldunai városokat, Ratiariát, Bononiát (Viddin), Durostorumot (Silistria), Marcianopolist lerombolta s átkelve a Balkánon, Thraciát is pusztította, a hadjárat második évében azonban Adrianopolisnál nagy vereséget szenvedett s egymás után elvesztette a dunai erősségeket. Öt évi fegyverszünetet kötöttek most, de letelte után ismét megújult a harcz. Több éven át változó szerencsével folyt, mi közben Singidunum ismét Baján birtokába kerül (597) s ugyanezen időtájban a törzsrokon tarniakokkal és koczagerekkel megerősödve, kik a turkoktól elszakadtak s magyarországi véreikhez költöztek, Dalmácziába s innen Thraciába tört. Itt azonban pestis ütött ki seregében, mely egyetlen egy éjjel hét fiát ragadta el. Byzanczi irók szerint Baján őrjöngött fájdalmában s mintha csak lelkiismerete ellen akarna védekezni, folyton azt kiáltozta: „Isten itéljen köztem és a császár között, ő tudja, ki szegte meg a békét!” Ezt az alkalmat megragadták a byzancziak, alkudozni kezdtek Bajánnal s a mélyen lesujtott khágán visszavonult csapataival. Úgy mondják, hogy a békét is megkötötték, de ez csak fegyverszünet lehetett, mert a következő esztendőben (600.) már megint folyt a harcz. Ezuttal a kelet-rómaiak kezdték meg az ellenségeskedést. Baján, ép úgy mint a hunnok, az Al-Dunát tekintette országa és a keleti birodalom közti határnak, Priscus azonban, a byzancziak ezen kiváló hadvezére, ki már a lefolyt hadjáratban is nehányszor diadalmaskodott az avarokon, az északi partvidék egyes területeire is jogot tartott s Viminaciumnál (Kosztolácz) vonván össze csapatait, készületeket tett, hogy azokat megszállja. Baján négy fiát küldte ellene, hogy akadályozzák meg a Dunán való átkelésben, Priscus azonban visszaverve, egy mocsárnak szorította őket, hol mind a négyen oda vesztek. Maga Baján is öt véres ütközetben vereséget szenvedett s alig tudott a Tiszán át megmenekülni. Priscus követte seregével, behatolt a Tisza mellékére, hol három gepida falut, melynek jobbágy lakosai, mitsem törődve a tőlük nehány órányira folyt csatákkal, lakomát tartottak, elpusztított. Baján hatalma letünő félben volt. De Priscusnak abba kellett hagyni a hadjáratot. Konstantinápolyban a katonaság fellázadt Maurikios ellen, megsokalva a folytonos háborúskodás terheit s főleg pedig elkeseredve a császár fösvénysége miatt, ki a közelebbi években nem adta meg Bajánnak a fogságba esett byzanczi katonákért személyenkint követelt egy-egy aranyat s Baján ezeket a szerencsétleneket, összesen 12,000 embert, mind levágatta. Maurikiost a lázadók lefejezték, gyilkosa, Phokas centurio lett a császár (602.), ki aztán békét kötött az avarokkal.
Edény a nagy-szent-miklósi kincsből.
Az iráni és pontusvidéki tárgyakat jellemző bikafejjel, olyan díszítési motivumokkal, melyekre Nagy-Károly aacheni kardja, a tarczali ősmagyar kard, a blattniczai és presztovácsi stb. tárgyak ékitménye szolgáltatnak analogiát.
A bécsi udvari múzeumban
Ugyanezen időtájban történt, négy évtizedig tartó uralom után, az utolsó években annyi csapástól sujtott Baján halála is.
Több mint két évtizedes béke következett most, melyet csak a longobárdok birtokában levő Forum Julii (Friaul) ellen vezetett kalandos hadjárat szakított meg 610-ben, ha ugyan igaz a sokkal később élt Paulus Diaconus longobárd történetíró nagyon is mondai szinezetű elbeszélése,1 a mi sehogy sem egyezik az egykorú byzanczi irók azon adatával, hogy az avarok folyton barátságban éltek a longobárdokkal s az avar khágán csak az előző 609-ik esztendőben is 10,000 szláv harczost küldött Agilulf királynak segítségül, a ki viszont a khágánnak hajóácsokat adott. Ha van valami alapja Friaul kirablásának, valami különös oka lehetett, a mi az avar-longobárd viszonyokat nem zavarta meg s talán épen ezen a hazatérő szláv segédcsapatok voltak benne a főrészesek.
Byzanczban Phokast Heraklios váltotta föl az unalomban. Heraklios, egészen eltelve a perzsák ellen vezetendő hadjárat gondolatával, megújította a békét az avarokkal, melyhez még akkor is ragaszkodott, midőn az avar khágán a császárral való személyes alkudozás ürügye alatt találkozót kért, mélyen nagy sereggel jelenve meg, hatalmába akarta keríteni Herakliost s általa Konstantinápolyt. A terv nem sikerült, a khágán ártatlanságát bizonyítgatta s nem lehetetlen, hogy nem is volt ilyen szándéka, csupán egyes csapatok garázdálkodásaiból keletkezett a vaklárma (616.). Heraklios, biztosítva az avarok felől és szövetségesekül nyerve meg a Kaukázus és Alsó-Volga közt tanyázó hunn-ogor törzseket, a vitéz szabirokat és kozárokat vagy mint Nestor mondja, fehér ugrokat (szaragurokat), 622-ben megkezdte Khoszru Parviz (590–628.) perzsa király ellen a háborút. A perzsák, kiket a kelet-európai turániak előbbi hadjárataik alatt többször segítettek a byzancziak ellen, most az avarokat igyekeztek megnyerni. Volt is sikere alkudozásaiknak, mert az avarok 626-ban berontottak a keleti birodalomba, de Konstantinápoly ellen együttesen tervezett támadásuk kudarczot vallott. A perzsák a byzanczi hajóhad által megakadályozva a tengeren való átkelésben, nem egyesülhettek az avarokkal s eközben Heraklios is fényes győzelmet nyert Khoszru Parviz fölött és több évi távollét után haza sietett, az avarok tehát abbahagyva Konstantinápoly megszállását, visszavonultak. Heraklios, a mint haza érkezett, az avarok felől gyökeresen akarta biztosítani a határokat. Az Adriától a Száva és Al-Duna egész hosszában 630 körül szláv törzseket telepített meg, Dalmácziát (beleértve a mai Boszniát is), hol hat évtizeddel előbb Baján kuturgurjai választottak lakhelyet, a felső-Oderai és visztulai hegyi lakók, a horvátok szállták meg, Dardaniát, Moesiát és a parti Daciát pedig Dyrrachiumig (Durazzo) és Epirusig az elbai szerbek, kik hűséget fogadtak a császárnak, fölvették a kereszténységet, egyébként pedig saját törvényeik szerint éltek továbbra is és törzsfőnökeik, zsupánjaik kormányzása alatt maradtak.
II. Khoszru Parviz (590–628) perzsa király érmei
A horvátok és szerbek kivándorlása csak egy részlete annak a nagy áramlatnak, mely a VI. század közepe óta indult meg a szláv világban s a lefolyt nyolcz évtized alatt soha nem szünetelt. Megbolygatva az avarok által s mint az avarok szövetségesei, egymás után odahagyják a szlovén törzsek Deneper és Visztula közti ősi hazájukat és ellepik a nyugoti és déli tartományokat, Germániában az Elbáig és lüneburgi pusztáig nyomulnak a germánoktól üresen hagyott területekre, elárasztják a régi Bojohaemumot és Noricumot, az egész Kárpát-alját, a Duna és Tisza völgyeit s a Balkán-félszigeten behatolnak Peloponnesusba is. A kik eddig szolgaságnál egyebet nem ismertek s ezer esztendő óta békén türve az idegen hódítók, szittyák, géták, sarmaták, majd a gótok s aztán a hunnok uralmát,2 soha mint nemzet a saját nevük alatt, a saját nemzeti érdekeik és nemzeti egyéniségük belevitelével s kidomborításával nem vettek részt a körülöttük végbement nagy világtörténelmi eseményekben: most az avarok vezérsége alatt hozzászoktak a vitézi élethez, eltanulták a harcz mesterségét s fölébredt nemzeti öntudatuk. Uraik és mestereik ellen fordulnak, a horvátok és szerbek példáját követik a korontánok és az elbai szlávok s lerázzák az avar uralmat.
Az avarok, kiknek erejét ezen időben belviszályok kötötték le, mindezt nem tudták megakadályozni. A főhatalom miatt tört ki közöttük az egyenetlenség. 630 körül meghalt a khágán s vele úgy látszik Baján dynastiája is kiveszett. A szövetséges bolgárok a régi egyezségre hivatkozva, azt akarták, hogy az új khágánt közölök válaszszák s midőn az avarok e kivánságot visszautasították, föllázadtak. A pannoniai bolgárokat leverték az avarok, egyrészük a frankokhoz menekült, a don- és volgamellékiek azonban elszakadtak.
Hunnok (avarok) csatája Cesumaurnál.
A bécsi képes krónika 9. lapjáról.
Soha eddig nem volt szó arról, hogy Pannoniában bolgárok is laktak volna az avarok közt. Mindeddig csak hunnokrul, kuturgurokról, aztán szlávokról és gepidákról beszéltek az egykorú írók, mint az avarokkal szövetséges vagy általuk meghódított népekről. De csak a név más, Theophanes ugyanazon keleteurópai hunnokat nevezi bolgároknak, a kik a VI. század első felében kuturgur és uturgur név alatt3 két részre szakadva, két államban egyesítették a hunn és más rokon törzseket s a kik közül a kuturgurok nagy része csakugyan Pannoniába költözött az avarokkal. A szakadás a hunnok között már Attila fiai alatt megkezdődött, mindamellett valami hét évtizedig még volt egy főkirályuk, a két hordára való oszlás – úgy látszik – a VI. század második negyedében következett be, midőn az Azovi tenger mellett székelő s kereszténynyé lett hunn királyt, Gordát, a saját testvére Muager megölte. Csakhamar ezután már úgy említik a hunnokat, hogy két ágra szakadtak; az Azovi tengertől nyugatra tanyáztak a kuturgurok, keletre az uturgurok vagy Jordanes szerint a szabirok. A két hunn nép irtóháborút viselt egymás ellen, melynek 558-ban az avarok vetettek véget, mindegyiket meghódítva s egy részüket a Duna és Tisza mellékére magukkal ragadva. 580 körül a keleti hunnokat, uturgurokat és onogurokat az altáji turkok hódítják meg, a kik egész a Volgáig kiterjesztették uralmukat, de Dizavul nagy khágán halála után belviszályok törtek ki a torkok közt s ugyanazon időtájban, midőn a tarniakok és koczagerek az avarokhoz vándoroltak, a keleti hunnok is felszabadultak a turk uralom alól s Baján fönhatóságát elismerték. A VII. század kezdetén Organa volt e törzsek fejedelme, ki a byzancziaknak volt a szövetségese, s mint száz évvel előbb Gorda, ő is fölvette a kereszténységet. Organa unokaöcscse és utóda Kuvrat egyesítvén a volgamelléki hunnokat, kiket ezentúl bolgároknak, volgai ogoroknak neveztek, a kuturgurok visszamaradt részeit, a kotragokat s aztán az unnugurokat vagy unugundurokat, 630 körül felszabadította a kelet-európai népeket az avar uralom alól s egy nagy államot alkotott a Don és Volga mentén. Halála után, a VII. század derekán ez az állam is felbomlott, öt fia öt részre osztotta a hatalmat. A legidősb, Batbaján, ki az Alsó-Don és Azovi tenger között székelt, csakhamar meghódolt a kelet felől ismét terjeszkedő turkoknak; ez a turk uralom alatt Batbaján népéből, aztán szabirokból, fehér ugorokból (szaragur) és akatirokból alkotott állam volt a kozár. A második fiú, Kotrag, a Káma és Volga egybefolyása körül tanyázó törzsek fölötti hatalmat vette át s a későbbi Nagy-Bolgárországot alapította. A másik három fiu nyugat felé vonult; közülök Aszparukh 678-ban a moesiai szlovénokat, vetette uralma alá s megkezdte a Dulo dynastiából származott aldunai bolgár királyok vagy khánok sorozatát; a negyedik és ötödik fiu Pannoniába vándorolt népével az avarok közé s legalább is föltünő, hogy a magyar krónikák szerint ugyanezen időben (679) történt az egyik szerint a hunnok első, másik szerint második beköltözése Magyarországba, mit a honfoglalástól ugyancsak szerintük hét emberöltő (210 esztendő) választott el.
Valószinű, hogy az új bevándorlók és avarok nem valami békés egyetértésben éltek együtt. Az avar hatalom ezen időkben kifelé egyáltalában nem érezteti erejét, sőt tudjuk, hogy a bajorok egész a Szárhegyig (Mons Cetii) visszaszorították.
Nagy-Károly.
A lateráni Szent-János egyház mozaikja után.
Rajzolta Ágotha Imre
Csak a VIII. század vége felé, a frank hódítások alatt kezdenek ismét szerepelni. Nagy-Károly ellen a bajorokkal szövetkeznek, de a frankok 788-ban legyőzik Thassilo bajor fejedelmet, országát elfoglalják s az avarokat Friaulból és Bajorországból kiverik. Ez volt kezdete azoknak a másfél évtizedig tartó háborúknak, melyek az avarok teljes megsemmisítésével végződtek. Két évi hadi készületek után Nagy-Károly 791-ben három sereggel támadta meg az avarokat; az egyik sereg a Duna északi partvidékén a Vág folyóig nyomult; a másikat Nagy-Károly fia Pipin vezette a Dráva és Száva közti vidékre s bevette az avarok egyik erősségét, valószinüleg Sirmiumot, hol temérdek kincs jutott a győztesek birtokába; a Duna jobb partján maga Nagy-Károly nyomult előre s a Kamp folyónál és Comagenae, a mai Zeiselmaur környékén vivott öldöklő csaták után, melyek hagyománya a magyar mondák által emlegetett cesumauri ütközetben maradt fenn, egész a Rábáig hatolt, melynek torkolatánál, a mai Győrnél az itt levő erődítményben az avarok csapataikat összevonva, ismét megkisérlették az ellentállást, de sikertelenül. Nagy-Károly életírója, Eginhard, ki maga is részt vett e hadjáratokban, hringeknek nevezi az avar erődítményeket s a latin „campus” szóval magyarázza ez elnevezést. A „hring = gyűrű” szó után a mai Győr nevű helyeinkben keresik ezen erődítmények emlékeit s tény az, hogy Szolga-Győr, Diós-Győr – legalább a magyar korban – csakugyan vár, a Rába torkolata melletti Győr pedig egyenesen avar hring volt. Ezek a hringek a sanct-galleni barát szerint, ki ezen adatokat egy az avar hadjáratokat végig harczolt öreg katonától, Adalberttől hallotta, köralaku sánczok voltak, melyekkel szállásaikat vették körül az avarok és széles gyepükből álltak, a gyepük szélén czölöpöket vertek a földbe, a czölöpök közét kövekkel és agyaggal töltötték meg, erre földet hordtak s az egészet cserjékkel ültették be. Kilenez ilyen hring volt, egymástól 30–40 mérföldnyire, a Tisza mellékén volt a legerősebb, hol a khágán székelt.
Frank fejedelem 850 körül.
A metzi székesegyház misekönyvéből
A vereségek két pártra szakították az avarokat. A khágán s a másik fejedelem, a jugur, a végső ellentállásig akarták folytatni a háborút; a tudun békére hajlott. A békepárt volt az erősebb, a khágánt és jugurt megölték s a tudunt tették meg fejedelemnek, ki aztán 795-ben békét kért Nagy-Károlytól. De eredmény nélkül. A háború folyt tovább s 796-ban Pipin egész a Tiszáig hatolva, bevette a khágán székhelyét és teljesen szétrombolta. Óriási volt a kincs, 15 szekér arany, ezüst és selyem, mit itt találtak. „Addig szegények voltak a frankok, most meggazdagodtak.” Nagy-Károly híres aacheni kürtje, az Olivant és kardja, melyet állítólag Harun al-Rasidtól kapott ajándékba, de a melynek formája annyira megegyezik az ősmagyar kardokéval s diszítése a nagy-szent-miklósi kincs nehány edényének ékítésével, alighanem ebből a zsákmányból való.
A tudun és az előkelők most Aachenben keresik föl Nagy-Károlyt s békéért rimánkodnak. Megkapták, de bár hűséget esküdtek s keresztény hitre tértek, Pannoniát elvesztették, mely Bajorországba olvasztatott be, egyházi tekintetben pedig a Rábától és Rábczától északnyugatra eső terület, a passaui, a Balatonvidék a Dráva torkolatig a salzburgi, és a Dráva-Száva köze az aquilejai egyházmegyékhez csatoltatott.
Salzburgi Arno térítései még egyszer fegyvert adtak az avarok kezébe. 799-ben Bajorországba rontanak s megölik a kormányzót, Gerold grófot. Négy évi irtóháború volt ennek következménye, mely alatt az avarok összes nemessége elveszett s Pannonia rettenetesen elnéptelenedett. A mi kevés ember megmaradt az avarokból, azokat Nagy-Károly Carnuntum és Sabaria közt telepíté meg, melyet a németek Hunnországnak, Hunniának, Hunalantnak neveztek el, ily néven említik a későbbi oklevelek s ilyen néven fordul elő a verduni szerződésben is. Árnyék fejedelmeikről még egy ideig szó van, 803-ban Theodor, 805-ben Ábrahám említtetik, aztán nem tudunk róluk többet.
Nagy Károly és fia Pipin.
A „Leges Barbarorum” egy a XI. század elejéről való kéziratából, mely a góthai herczegi könyvtárban őriztetik.
Rajzolta Ágotha Imre
Nagy-Károly Pannoniából a mai Ausztriával Lauriacum (Lorch) székhelylyel a keletibánságot (mark) alkotta, a Dráva-Száva közét pedig, mely még sok ideig előfordul Frankochorion név alatt, Aquileja székhelylyel a déli vagy friauli bánsághoz csatolta. Az elnéptelenedett helyeket bajorok s különösen szlávok szállták meg, a kik Magyarországot mindenfelé elárasztották s a gepidák maradványait magukba olvasztották. Mozgalmaik s államalkotási kisérleteik töltik ki azt az időközt, mely a magyarok bejöveteléig tart, míg Magyarország keleti felében az aldunai bolgárok terjesztették ki hatalmukat.
Azok a bolgárok és más volgai törzsek, melyek Aszparukkal egyidejüleg költöztek Magyarországba, bizonyára nem tüntek el a föld szinéről, s ha elébb nem is, Nagy-Károly véres hadjáratai alatt mindenesetre aldunai hatalmas rokonaikhoz csatlakoztak. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Nagy-Károly, bár seregei a Duna-Tisza közére is behatoltak, hódításait a Dunánál tovább nem terjesztette. A tiszai bolgárság, melyről a magyar hagyomány beszél, nem mese, volt annak históriai alapja is.
E bolgárok között pedig lehetetlen hogy magyarok is ne lettek volna. Hiszen Kuvrát egyik népét unugurnak nevezik a byzanczi írók s azt az azovi hunn királyt, kinek székhelyén tünik föl Kuvrat, Muagernek hívták, a Kuvrát által alapított Dulo dynastiát pedig a magyar mondák is ismerik. Árpád nemcsak idegeneket, nemcsak rokon népeket, hanem magyarokat is talált e hazában. A magyar faj régebbi itt, mint a honfoglalás. Lehetséges hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a VII. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait s az ilyen dolgokban csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete.
Az Olivant, Nagy-Károlynak elefántcsont-kürtje.
Valószinüleg avar eredetű, a magyarországi népvándorláskori tárgyak jellemző griffjével és indás díszítményével.
Az aacheni egyház kincstárában