SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Etelköz.

A besenyők. Etelköz leirása. A magyarok első megjelenése nyugati Európában. Arab tudósítások. A kievi hadjárat. Byzancz és a pusztai népek. A dunai bolgárok. Görög szövetség, bolgár hadjárat. Bolgár besenyő támadás

Már telepedő, művelődő nemzettel szemben, minő akkor a kozár és vele együtt a magyar volt, némi tekintetben nagyon kedvező volt a rosz szomszédnak, a vad besenyőnek, helyzete. Nem volt mit vesztenie, csak nyerhetett; maga választotta meg a támadás időpontját; és ha sokszor kudarczot vallott is, a bizodalom bátorságába, a remény győzelmébe nem hagyta el soha. A besenyő vagy kankar, a vitéz török törzsnek egyik leghatalmasabb, legerősebb ága, úgy látszik, nyomon követte a magyart Ázsia felől, mig ez a kozár barátságban védelmet nem talált. Végre is győz a besenyő, a magyar nép ketté szakad. Mindegyik rész elhagyja Lebediát. Az egyik rész a Kaukázus felé vonul meg, a másik nyugotra menve, Etelköz tartományában talált új hazát.1

Etelközt, mint a császár mondja, folyói után nevezték. E folyók közt az első a Varukh, a második a Kuba, a harmadik a Trullos, a negyedik a Pruth, az ötödik a Szeret. Ha a Szerettől, mint legdélnyugottabbra eső s biztos folyótól visszamegyünk, úgy találjuk, hogy az öt folyó vidéke, a Pruth, Dnyeszter és Bug mellékén elért egészen a Bugig. Magában foglalta tehát a mai Moldvát, Besszarábiát, déli Oroszországot, körülbelül Ocsakovig, vagyis a fekete tengernek egész északnyugoti mellékét. A magyar minden nagyobb folyót Etelnek nevezett: a Volga, a Don, és Nagy-Lajos idejében a Dnyeszter egyaránt fordulnak elő e név alatt.2 A Szeret és Bug közti vidéket pedig méltán megilleti a folyóköz neve.

Tudjuk, hogy e pontban előadásunk lényegesen eltér az eddig elfogadott véleményektől, de több okunk van a magyarok etelközi tartózkodását jó hosszú tartamúnak nézni, és nem rövid átmenetnek, minek eddig tekintették. E felfogásunk oka az, hogy a magyarokat 839. körül már a Dunánál találjuk, továbbá, hogy 862-ben már Pannóniában járnak, a mi mind bár lehetséges, de nem valószinü, ha lahóhelyök még a Don körül lett volna. Az, hogy e vidék magyar nevet nyert, és Konstantin azon ismeri, szintén nem megvetendő oknak látszik. Végre azt hiszszük, hogy az arab irók fennmaradt tudósításai nem a lebediai, hanem az etelközi hazára vonatkoznak. Nézzük az adatokat egyenkint; más egyenes tudósításunk az akkori magyarság felől úgy sem maradt meg számunkra.

Krum király, a moesiai bolgárok Attilája, ki 815-ben halt meg, számos makedon hadifoglyot hurczolt országának a Duna balpartján (a mai Romániában vagy Erdélyben) fekvő részébe. Ezek fel akarván szabadúlni, a magyarokhoz fordultak segítségért, kik roppant sereggel meg is jelentek. De a szabadítók a foglyok összes vagyonát követelték bér gyanánt, mit ezek megtagadtak. Ebből csata fejlődött, melyben végre a makedonok győztek és hajóra szállva, haza eveztek. E tudósítás irója, a „bünös” György, egy görög barát, körülbelül 867-ben irta krónikáját. Nem igen lehet feltenni, hogy a makedonok a roppant távol eső Lebediába küldtek volna magyar segítségért. Találtak volna közelebb is, a kozároknál.

A másik adat még bizonyosabb. Egy belgiumi klastromban irták 890 körül azt a krónikát, mely a 862. évhez, Német-Lajos király kormányához feljegyezte: eddig e népek előtt ismeretlen ellenség, a magyar kezdte birodalmát pusztítani. Ez a betörés a frank birodalomba igen valószinü és természetes, ha a magyar akkor a mai Moldvában lakott, de szinte lehetetlen, ha hazáját messze keleten keressük.3

Sokkal tartalmasabbak és fontosabbak az arab források. Ezek közt Ibn-Roszteh tudósítása, kit eddig Ibn Dasztának szoktak nevezni, már régóta ismeretes és kiaknázott. Ismeretesek voltak más mohamedán iróknak, mint a spanyol Al Bekhrinek, Al Maszudinak értesítései is. Ezekhez járult ujabban, gróf Kuun Géza érdeme által, a persa Gurdézinak némileg terjedelmesebb rajza. Kitünt az is, hogy mind e tudósítás egy közös forrásra vihető vissza. Ez a forrás Dzsaiháninak, a mai Turkesztánban (Bokharában) és Perzsiában uralkodó szamanida Naszr-Abul Hasszán tudós vezérének (907–942.) egy műve. Dzsaiháni kereskedelmi utazóknak, zarándokoknak és térítőknek adataiból rótta össze munkáját. Világos ebből, hogy annak adatai épen nem tünnek ki valami nagy megbizhatóság által és nem is vonatkoznak mindig a lényegesebb kérdésekre. Olyanforma, mintha manapság műveletlenebb kereskedők és tanulatlanabb kolduló barátok adatai nyomán szerkesztenének geographiát és statisztikát. Viszont ép az ilyen tudósításokban igen sok a közvetlenség, és leginkább megtaláljuk bennök a különösségeket, curiosumokat, mik azonnal szembeötlenek.

Ezen adatok szerint a magyarok határa a besenyők és az eszegel bolgárok földje közé esik. Már ez a meghatározás is Etelközre matat, mert itt a magyar csakugyan, a besenyő és a bolgár közt lakott, a mely kettős szomszédság később majdnem végzetessé vált reá nézve. Török fajbeli nép ez. Fejedelmök 20,000 lovassal indúl háborúba. Tartományuk kiterjedt, Gurdézi leirása szerint körülbelől akkora lehetett, mint a mostani Magyarország. Egyik határukat a fekete tenger alkotja, s ebbe két folyam szakad, melyek közül az egyik nagyobb a Dsihonnál (Oxus), és ők ezen folyamok közt laknak. Télviz idején a ki ezen folyók közelében lakik, a hozzá közelebb esőhöz húzódik s a telet partjain tölti el halászva. A magyarok tartománya fában és vizekben bővelkedő, talaja nedves. Sok szántóföldjük van.4

Bármelyik folyó az, melyet az arab az Oxushoz hasonlít – valószinüleg a Duna, mert balkézre, azaz nyugotra esik tőlök – ez a földleirás, az erdőség és vizbőség kiemelése nem mutat semmikép a Don és Deneper mellékére, hol sohasem volt erdő, és hol végtelen pusztaság terül, mely csak századunkban kezd szántófölddé válni, hanem igenis a Duna torkolatától északra eső vidékre. És ha az időt tekintjük, melyre a tudósítások visszavihetők, a X. század elejét, egészen világossá válik előttünk, hogy itt csakis Etelközről lehet szó. Folyamközt emlegetnek a keletiek is, csakhogy az egyik két folyóról tud, a másik meg háromról. Természetes, hogy az ott nevezett város alatt (Karkh) nem szabad Kercset érteni az azovi tenger mellett, hanem Khersont a Deneper torkolatánál, melyről tudjuk, hogy akkor virágzó görög gyarmat volt, és igy a magyaroktól hozott rabszolgákért adhatott drága byzanczi szöveteket, szines gyapju szőnyeget és más görög árukat.


A magyarok Kiew előtt.
Vágó Pál eredeti képe után, mely József főherczeg ő csász. és kir. fensége birtokában van

Az arab tudósításokban a magyar már nemcsak mint teljesen független, hanem mint uralkodó nép lép föl. A velök szomszédos szlávfajú népek fölött uralkodnak és azokat nehéz adókkal terhelik. Ha egyszer hatalmukba kerítették, úgy rabszolgáik gyanánt tekintik őket. A szlávokat meg-megtámadják és foglyaikkal a tengerpartra, a görög birodalom egyik kikötőhelyére mennek, mely Khersonnak mondatik.

Etelközre mutat a szlávokkal való erős érintkezés is. Ott közvetlen közelükben voltak a kis-oroszok, kiknek a nyelve a magyarra szinten nem maradt hatás nélkül. És a szlávok ellen viselt rabló hadjárataik emléke megmaradt az orosz krónikákban, sőt hazai hagyományainkban is. Nem más az, mint a hires kióvi ostrom és csata, melyet a költészet és a történetirás oly szoros összeköttetésbe hozott a honfoglalással, minőt a források szigorú tanulmánya nem igazol.

Nestor, a hires orosz szerzetes, ki Kálmán királyunk korában állította össze krónikáját, de régibb kútfőket is használt, a következő szavakkal adja elő a kióvi hadjáratot:

„Az úr 6406. évében5 elvonultak Kijev mellett, a magas part (a jobb, nyugoti part) mentén, melyet ugor helynek neveznek, és a Deneperhez érve, sátras szekerekben tanyáztak, mert ők is nomádok voltak, mint a kúnok.”

Mindezek csak elszórt adatok, inkább mutatják a történet hiányát, mintsem hogy azt pótolni birnák. Igazi összefüggő tudásra csak azóta teszünk szert, mióta a magyarok, épen Etelközben, sűrűbb érintkezésbe jutnak a görög birodalommal és a frankokkal. Mindkét helyen meg volt az érdeklődés ez uj szomszédok iránt; Konstantinápolyban, az akkori világ legműveltebb városában, egy óriási politikai és katonai közigazgatásnak és egy még nagyobb kereskedésnek százados központjában, meg volt ehhez a tehetség is, felismerni és megirni azt, mi fontos és igaz.

A byzanczi császárság még mindig birta a Balkán-félsziget nagy részét, Itália déli félszigeteit és Kis-Ázsiát, igényei még messzebbre szárnyaltak, múlóknak tartotta veszteségeit és jogtalan, barbár parvenünek a nyugot-római frank császárságot – de már rég nem tartotta fenn magát a saját erejéből. Hadi ereje idegen zsoldosokból állott, kiket görög vezérek gyakoroltak be és vezettek az arabok, a bolgárok, az avarok vagy a szlávok és a birodalom más ellenségei ellen. De a görög pénz és a görög diplomatia nem szoritkozott arra, hogy állandó erőforrást nyisson a normann, longobard, frank, kozár, török és más népek kalandos, vitéz ifjuságából a vénülő Uj-Róma elernyedt erei számára. Lehetőleg meg kellett előzni az ellenséges betörést, mert az, ha végre is ellankadt Konstantinápoly megvíhatatlan falai előtt, addig nagy pusztítást okozott az emberanyagban, és a mi inkább szivén feküdt a császároknak, lényegesen csökkentette az adózási alapot. Az egyik barbár népet fel kellett tehát használni a másik ellen, a birodalomnak szövetségeseket szerezni, kik csatáit vivják, ajándék és császári elismerés fejében. Ha győznek, tiszta haszon, ha elvesznek, nem nagy kár, leve damnum, mint az V. századi Orosius irta. Annyi barbár nép tünt már fel, fenyegetett egy darabig és merült el ismét a semmiségbe Nagy-Konstantin ideje óta, hogy egy ujnak előtörése már nem okozott sem bámulatot, sem félelmet, és a néphullámok e zajlása csak annál szilárdabbnak mutatá az örök uralmába bizó világvárosnak rendíthetetlen hatalmát. Az egész a konstantinápolyi államférfiak előtt hidegen megfontolandó számtani kérdéssé vált: melyik barbár törzsnek segítsége leghasznosabb a jelen pillanatban a másik ellen, és milyen áron. Igy zudították már a VI. században a törököket a perzsákra, igy tartották fenn a horvátokat és szerbeket az avarok ellen, igy hivta segítségre VI. Leó császár a bolgárok ellen az Etelközben tanyázó magyarokat.

Magok a bolgárok is a Duna torkolata vidékétől törtek elő, lassankint meghódították a fekete tenger nyugoti partját, a Balkán völgyeit, és lovasságuk jól ismerte már a Konstantinápoly és Szaloniki kapuihoz vezető útat. Az avar birodalom elhanyatlása idejében történt, hogy Krum, a bolgárok vezére, a császári város kapuja elé vezette seregét. „Ott pogány szokás szerint embereket és ökröket áldozott, és miután a tenger partján megnedvesítette lábait és megmosdatta, meglocsolta népét, mely őt üdvözölte, aztán méltóságosan lépdelt nejei közt, kik dicsőítették őt és hódoltak neki. Mind látták a bástyáról, mikép ment ez végbe, de senki sem merte őt háborgatni, nem hogy dárdát vetettek volna utána.”6 Azóta a bolgár nép a kereszténységre tért, de viszonya a császársághoz a régi maradt. 893-ban Krum méltó utódja, Simeon, az első keleti fejedelem, ki magát czárnak, császárnak neveztette, lépett a bolgár trónra. A háborúnak okát könnyü volt találni. A bolgárok panaszkodtak, hogy a görög kereskedők zsarolják őket, megrohanták a görög hadakat, és a kozár foglyokat, a császár csúfjára, megcsonkított orral küldték haza. Ezen támadás ellen keresett oltalmat Leó császár a Dunán túl lakó magyaroknál. Követe, a „kemény” Niketas ajándékokkal kedveskedett a magyar fejedelmeknek, és hatalmas magyar sereg készült a betörésre, melynek élén, Konstantinos szerint, Árpád fia Liuntina állott, más görög irók szerint pedig maga Árpád és vele Kurszán.7 A Dunán való átkelésről gondoskodva volt, a császár görög hajókat rendelt oda, és Barkalas Mihály kormányos, a magyarok nagy ámulatára, baltájával szétvagdalta a köteleket és lánczokat, miket a bolgárok a folyón kifeszítettek, hogy az átkelést megakadályozzák.8


Bolgár czár képe a X. századból.
A vatikáni könyvtár egyik szláv codexéből

Mihelyt Bolgárországba értek, Simeon békét kötött a császárral és egész erejével az uj ellenség ellen támadt. Az összes pusztai népek közt a bolgár volt az egyetlen, mely hadi rendre és vitézségre nézve a magyarhoz volt hasonlítható. A magában véve is méltó ellenség legkiválóbb uralkodója alatt küzd hazájáért, léteért. Hiába; a magyarok három csatában is győznek, behatolnak a Balkán völgyeibe, megszállják Preszlavot, a királyi székhelyet, melyet a régi Marcianopolis helyén, a Kamcsik folyónál építettek, és magát Simeont is ostrom alá fogják Mundragában. Pusztítanak, de nem hódítanak, és minthogy a háború czélja úgy is el van érve, visszamennek hazájukba, hogy onnét más, még el nem pusztított földre kalandozzanak.

Simeon, visszanyerve birtokát, a sérelem megtorlására gondolt. Mint a görög császár, ő is szövetségest keres és meg is találja azt a besenyőben, a magyarok százados ellenségében.


Bolgár harczosok.
Ugyanonnan

A magyarok nyomában a besenyő is nyugotra tört, most már a Deneper körül állottak táborhelyei. Ott, a pusztán, uralmát nem korlátozta semmi természetes határ, de a vad nép maga jelölte meg végeit: utolsó sátrain túl még több napi járó földre el volt pusztítva minden, mint a hogy egy nagy ragadozó barlangja körül elpusztúl minden élet. A besenyő és bolgár, közös értelemmel, egy időben csap Etelközre. A magyarság java része távol van épen a leendő hazában, de azért borzasztó küzdelem fejlődik a tűzhelyek védői és a támadók közt. „Elgondolhatni, milyen nagy volt a magyarok vesztesége, ha a győztes bolgárok közül 20,000 lovas maradt a csatatéren.”9 Magok a bolgárok csak isteni segitségnek tulajonították a diadalt. A nagy vereségek után Simeon felkereste elődjét, az öreg Mihályt, ki elvonulva a világtól, szent életet élt egy hegyi klastromban. Mihály böjtöt és imát rendelt isten haragjának megszüntetésére. De úgy látszik, a győzelemben mégis csak a besenyőknek volt a nagyobb része, mert Etelköz az ő kezükön maradt; a bolgárok mit sem hódítottan belőle.

A milyen nagy volt Liuntinának, az ifjú hősnek dicsősége, midőn diadalmasan hozta haza seregét a nehéz hadjáratból, oly súlyos lehetett most a gyász a haza elvesztén. Két oly szomszéd közt, minő a besenyő és a bolgár volt, nem lehetett megtartani a nyílt puszta földet. Elveszett a földdel együtt a vagyonnak, vagyis a jószágnak és a rabszolgáknak legnagyobb része. Az is bizonyos, hogy a harczos legénység jelentékeny része ott porladt Bolgáriában és az utolsó összecsapások mezején. De a későbbi események bizonyítják, hogy a nemzet erejét a csapás meg nem törte, sőt meg sem bénította. Az a hit is téves, mintha a hirtelen betörő ellenség dühének, a hadsereg távolléte miatt áldozatul esett volna a védtelen cseléd, asszony és gyermek.10 Ha ez történt volna, ha a magyarok csakugyan nők és gyermekek nélkül érkeznek új hazájukba, mint a hogy a normannok barangolták be a világot, nyelvök, erkölcsük egy-két nemzedék alatt elmosódott volna az idegen környezet behatása közben, mint a hogy a normannokkal valóban mindenütt megtörtént. Az okozat elmaradásából egyenesen következtetni lehet az ok hiányára, vagyis: a magyarok családostúl indultak az új hazába.

Mert a bolgár harcznak mégis új vándorlás új hon szerzése volt szükséges következése. Mielőtt ide elkisérnők népünket, mielőtt új viszonyok hatását észlelnők, mely ek eredeti mivoltát lényegesen módosították, igyekezzünk rajzát adni akkori testi-lelki állapotának. És mivel itt a képzelésnek és következtetésnek legalább is annyi tere nyilik, mint a határozott tudásnak, először is úgy adjuk elő, mint a hogy régi hagyományaink följegyezték, azután meg úgy a hogy biztos történeti források segítségével reconstruálni birjuk az akkori életet és viszonyait.


  1. Constant. Porph. 38. fej.[VISSZA]
  2. Dubniczi krónika.[VISSZA]
  3. Az Annales Sithienses codexét Brüsselben magam hasonlítottam össze. A magyarok „Ungri”-nak neveztetnek.[VISSZA]
  4. Dzsaiháni műve nem maradt reánk. Ibn Roszteh nemcsak régibb iró Gurdézinál, hanem jobban meg is őrizte az eredeti textust. Igy ő a magyarországi folyót az Oxushoz hasonlítja, mi a turkesztáni embernél oly természetes, mintha mi a Dunához hasonlítunk egy idegen folyót. Gurdézi ellenben már Dsaihunnak mondja azt a folyót. Az utóbbi iró értékét a csakis nála megmaradt adatoknak köszöni. Sajnálom, hogy az arab nyelvben való járatlanságom megakadályoz a szövegek teljes kikutatásában. De e megjegyzést a laikus is megteheti.[VISSZA]
  5. Ez tulajdonképen a 897. évnek felelne meg, de Büdinger, Nachrichten zur oesterr. Gesch. Bécs, 1860. bebizonyitotta, hogy körülbelől 12 évvel előbb történt eseményre vonatkozik.[VISSZA]
  6. Theophan. Contin. bonni kiadás, 612. l.[VISSZA]
  7. Konstant. Porph. 40. fej.[VISSZA]
  8. Georgius Hamartolos krónikája, kiadta Muralt.[VISSZA]
  9. Annales Fuldenses a 896. évhez.[VISSZA]
  10. Oi Patxinakitai meta tou Sumewn hlJon kata twn Tourkwn, kai taV autwn jamiliaV, pantelwV exhjanisan. Konst. Porph. 173. l. A jamilia szót itt régi római értelemben kell érteni, midőn nem a szorosan vett családot, hanem a ház népét, cselédet jelenti.[VISSZA]