Kirgiz falu
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Török elnevezés. Turk-ugor törzsek összeolvadása. Konstantinos Porphyrogennetos a kabarokról. A magyar nyelv; bősége, jellemzése. Törzsi és családi beosztás. Életmód; fegyverzet. A hét törzs; a vajdák; a fővezér. Álmos. A vér-szerződés. Árpád a krónikák szerint. Lebedias vajda. Árpád választása. Fejedelmi hatalom. Árpád jellemzése. A magyar név eredete. A Gyula és a Kharkász. A község. Leo taktikája. A magyar hadviselés jellemzése. Előkelők. A nép jellemzése. Élelmezésük a háborúban. Számuk. Ősi vallásuk. Az ősök tisztelete. A vallás harczias szelleme. Énekesek. Erkölcsök
Ethnographiailag úgy mint nyelvészeti szempontból igen nagy nehézséggel jár a magyar elhelyezése, beosztása. Itt csak a történeti anyag mutathat biztos utat. Mert a magyar történeti események alapján vált külön nemzetté.
Az arab irók, egyetértve a görögökkel, török fajnak tartják a magyart, Pedig a honfoglalás előtti időben a művelt népek közül csakis a mohamedán és a görög ismerte közvetlen tapasztalásból, szomszédságból a nemzetet. Mindegyik azt is nagyon jól tudta, mi a török, mi nem az. És ha Dzsaiháninak utazási jelentéseken alapuló művét kétséges értékűnek mondanók is, teljes és döntő súlylyal birnak Leó császárnak, a magyarok szövetségesének, és fiának Konstantinosnak, ki alatt a magyarok eljutottak Konstantinápolyig, és ki annyi magyart látott magánál, sehol nem ingadozó nyilatkozatai. Török eredetűek, és csak a törökből magyarázhatók a legrégibb megmaradt magyar nevek, mint Árpád, Zoltán, Gejza és mások. De Magyarország még keresztény korában is Törökországnak neveztetik. Szent koronánk alsó része 1075 körül készült Konstantinápolyban. Gejza király arczképe körül az a felirat van: Turkia hű királya.
Igen valószinű, hogy a magyar a törökség keleti törzsének egy ágát foglalja magában. Már történetének igen régi szakában érintkeznie kellett perzsa vagy iráni műveltségű népekkel. Oly szavak, mik nélkül a magyart nem is igen képzelhetjük el, csakis a perzsából, vagy az ahhoz közel álló nyelvekből értelmezhetők. Mindez arra mutat, mint már fölebb kiemeltük, hogy a magyarok útja az Altáj felől nyugotra hosszas volt, és nem ment északibb vonalon, mint a Kaspi tó mentén és a Kaukázus közelében.
A magyar nemzet törökségét, a történeti tanuságok mellett, a mai nyelv elemei is megerősítik. A baromtenyésztésre, hadra, nomád életre vonatkozó szavak, valamint a legtöbb gabonanem neve török, még pedig régi török eredetű, és törökségük nem vezethető vissza a későbbi oszmán befolyásra, hanem, mint már kiemeltük, épen a keleti bélyeget viseli magán.
Másrészt a nyelvészet kétségtelenné tette, hogy nyelvünk egész alkatában, de szókincsünk nagyobb része is a finnugorhoz tartozik.
Ha a magyar csakugyan az Ural folyó és déli Oroszország felől vándorolt be, mérhetetlen időkön át érintkeznie kellett az ugor népekkel. Ez az érintkezés nem szorítkozott kereskedésre vagy háborúra, mint a szlávokkal vagy irániakkal. Az érintkezésnek állandónak kellett lenni, minőt csak az együtt lakás nyújt. Egy hatalmasabb nomád néphez, természet szerint, csatlakoznak mindenütt a szervezetet, tán hazát vesztett népromok. Épen hatalma által nyer szövetségeseket és alattvalókat. A kozárok közelében való huzamos tartózkodás alatt kellett végbemennie annak a történeti ténynek, hogy a turk magyar összeolvadt valamely számra nézve túlnyomó ugor törzszsel. A túlnyomó számot azért kell feltételeznünk, mert csakis ez magyarázza meg, hogy a politikailag szervezetlenebb résznek nyelve kerekedett fölül, úgy mint a szlávok nyelve elnyelte a bolgárt, az angolszászoké a franczia normannt, a románoké a frankot, longobardot és góthot.
E tényről, melyet a nyelvészeti kutatás magában véve is bizonyossá tesz, egyenes historiai adatunk is van, mely bizonyos időhöz és környezethez köti a bizonyára sok emberöltőnyi koron át végbe menő folyamatot.
„Tudni való, hogy a kabar nevezetűek a kozárok neméből származnak. Megtörtént, hogy pártosság tört ki, és belső háború ütött ki köztük, de az uralom győzött, és a pártosok közül némelyeket levágatott. Mások azonban elmenekültek és a turkokhoz jöttek a besenyők mai földjére;1 ott tanyáztak, és nagyon összebarátkoztak velök, és kabaroknak neveztettek. Ők aztán megtanították a turkokat a kozárok nyelvére, és mai napig is azon beszélnek, de a mellett birják a turkok másik nyelvét is.”2
Nem más ez, mint a nyelvi vegyülésnek magyarázata. Meg van adva az idő és alkalom: a magyaroknak a kozárok körében való tartózkodása. A kozár és turk nyelv tehát mindenesetre annyira külömbözött egymástól, hogy a külömbséget az idegen is észrevette; a kozár nyelv tehát nem volt turk nyelv. Akár úgy magyarázzuk a dolgot, hogy a kozárok ugor alattvalói csatlakoztak a magyarokhoz, akár pedig úgy, hogy a kozárok magok voltak ugorok, magát a dolgot kétségbe vonni nem igen lehet. Mivel pedig a kabar tanította meg a turkot nyelvére, világos, hogy a turk nyelv azelőtt más, azaz igazán turk, török volt.
Ezekben tán kimondtuk a tudományos világot annyira érdeklő és foglalkoztató magyar nyelvkérdésnek lényegét és legvalóbbszinü, mert történetileg is igazolható, megfejtését. A magyar nyelvet már a X. században keverék nyelvnek tartották, turk és kozár, vagyis ugor elemekből.3
Mielőtt tehát a magyar jelen hazájába költözött, megtette már az első, legfontosabb lépést azon a pályán, melyen a körülmények azóta is haladni késztik, és melyen még tovább is kell haladnia. Idegen elemeket olvasztott magába, a nélkül, hogy elvesztette volna politikai egységét, nemzeti voltát, és szellemi egységét, nyelvének sajátságát. Minden ily beolvasztásnak emlékét megőrizte nyelvének rétegeiben. És nyelve elég szilárdnak és hajlékonynak bizonyúlt az idegen alkotó részek befogadására, fölemésztésére, eredeti szerkezetének lényeges megváltozása nélkül.
Midőn nemzetünk a jelen század elején szinte reménytelen küzdelmet vív a nyugotról beáradó túlhatalmas kulturai befolyások ellen, legnagyobb fia, Széchenyi István, csak a nyelvbe veti egyedüli bizalmát. „Ha mindazt, mi benne még el van rejtve, lassankint fölfedezem, a remény sugara villan át lelkemen, azt gondolom: Kell, hogy még teljes életre virúljon. De virulhat-e nyelv, ha a nép nem virúl? A nyelv magával ragadja a nemzetet.”4
Azóta a versenyző nyelvtudományi iskolák fáradhatatlan munkája igyekezett megállapitani nyelvünk eredeti elemeit, azt a kincset, melyet a magyar keletről hozott, és itt fenntartott és öregbített. A részletek körül még erős vita folyik, de azért meg lehet már állapítani a magyar gondolkodás akkori formáit, és ebből alapos következtetést vonni képzeteinek, egész szellemi életének tartalmára.
Ebben először is meglepő a családi viszonyok jelölésére szolgáló szavak bősége. Az oly szavak, mint feleség, vagy hitves, monogamiára mutatnak, az úr használata a férj helyett a férfi patriarchális kormányára a családban. A bátya és öcs, a néne és huga, a déd, ük, szépapa, a szüle, egyveng szavak mint a családi kötelék szorosságát és amellett egységét tanositják. Megvan a közös származás tudata is; „nem-es” az, ki valami nemhez tartozik. És hogy az egész nemzet nem tartotta magát másnak egy nagy családnál, annak emlékét fenntartotta az a maig és csakis nálunk élő szokás, bátyának, öcsnek vagy nénének szólitani az idegent is.
A családi élet jelölőin kivül ősi eredetüek az időjárásra, a pusztai életre, növény- és állatvilágra, halászatra, vadászatra, végre a háborúra vonatkozó szavak. A földmüvelési, még inkább a mesterségi szavak nagy része ellenben későbbi, szláv eredetre mutat.
De az úgynevezett culturai szóknál valósággal fontosabbak a nyelv tartalmának, gazdagságának megitélésére az elvont, gondolatot, lelki életet jelentő nevek. Ezeket a modern, művelt nemzetek vagy a latinból és görögből vették át, vagy csak ujabban alkották meg eredeti tövek felhasználásával. A néplélek mélységét mutatja az olyan szó, mint ész, mely egyaránt magában foglalja a megfigyelő, az emlékező és az itélő tehetséget, az ért és érez közti összefüggés, az olyan elvont szavak mint elme, bölcs, hit, igaz, szer, gond, szűz, szemérem; ok, okos, tiszt, tiszta. Azt hiszszük, e szempontból kiállja a magyar az összehasonlítást bármely más eredeti nemzettel, és nyelve értékének megitélésére ez adatok tán ép oly fontosak, mint annak megállapítása, hajlító-e az, vagy csupán ragozó.
Nyelvében tehát a szellemi életének sajátosságát leginkább kifejező és biztosító örökséget birta már a magyar. Olyan volt az már lényegében, minő ma: katonás, rövid, velős, a mellett elég fejlett arra, hogy az emberi gondolkodás magasabb regióiba is szárnyalhasson, és képzőinek és ragjainak gazdagsága által a gondolkodás és érzelem minden árnyalatát viszszaadó. Az irás sem volt ismeretlen, mit a betü, rovás szavak bizonyítanak.
Nem véletlen, hanem igen természetes és szükséges, hogy a nyelvtudományoknak oly kiváló szerep jut a magyar régiségek megállapításában. De a tisztán történeti adatok alapján is megkisérelhetjük, bár csak vázlatos, de fővonásaiban igaz képét adni a honfoglalás előtti magyar állami létének, foglalkozásának és kulturájának.
A nép, bár lassankint szaporodás, hódítás, csatlakozás által megszaporodott és megsokasodott, még mindig az ősi törzsi és családi beosztás szerint élt. Nemezzel födött lenge sátrait az évszakok változása és a legeltetés szüksége szerint vitte helyről helyre. Területben, legelőben nem volt hiány. Télen inkább a folyók mentén tanyáztak, és akkor a halászat is rendes foglalkozásukká vált,5 nyáron pedig beljebb mentek a füves pusztába, hol dús legelő kinálkozott. Főgazdagságuk méneseikben, gulyáikban, nyájaikban állott. Ezek védelmére, de aztán harczi előgyakorlatnak is, szivesen üldözték a puszták vadait. Már a föld művelésétől sem voltak idegenek, de azt nem a magyarok űzték, hanem többnyire szláv szolgáikra bizták. Mivel csak rövid ideig tartózkodtak egy helyen, nem valószinü, hogy őszi gabonát vetettek volna, a főczikk a gyorsan érő, jól fizető köles volt, a szlávok régi nemzeti eledele. Magok a magyarok leginkább hússal és tejjel éltek, valószinü, hogy, mint a többi török, törzs, szivesen itták az erjedt kanczatejet,6 de ismerték már a sört és a bort is.
Élelemben, lakásban a legnagyobb egyszerűség, ruhában a legnagyobb pompa jellemezte a magyart egész a XVI. századig. Ennek nyoma megvolt már az őskorban, és a ruha nagy kelendőségét és változatosságát, a nép természetes kevélysége és a külső dísz iránti hajlama mellett, megmagyarázza, sőt szükségessé teszi a pusztai éghajlat szélsősége. Már a hún is ismerte a vászonruhát, a kender tősgyökeres szó, ép úgy a szövés. E fölött, legalább az előkelők, szines selyemruhát viseltek.7 A köznép felsőruhája nemezből készült: anyagban, szabásban nem igen külömbözhetett a mai szűrtől, gubától. De az igazi gazdagság, öltözet dolgában, a külömböző bőrök és prémek sokaságában állott. Már a hunugurok is erről voltak hiresek, az Anonymusnál is meg van a prémes állatok mesés bőségének hagyománya a régi hazában, és Gurdézi elsorolja a menyét, nyest, evet, czoboly, rókaprémek sokaságát, miket eljegyzés alkalmával a leendő após a vőlegénynek megmutatott és részben neki ajándékozott.
Kirgiz falu
Mig a nyers állatbőr ruha és ékesség, és a kaczagány és bunda már magában is hirdette birtokosának gazdagságát és tekintélyét, a cserzett és feldolgozott bőr nemcsak öltözetnek, hanem vértnek is szolgált. Még Nagy-Lajos korában is bőrpánczélt viseltek a magyar katonák. „Ha ez a kordován ruha nagyon elkopott, ujat s ismét ujat tesznek fölébe, úgy hogy erőssé és védelmezővé válik.”8 A pánczélnak a törökben szaut a neve, és Vámbéry igen szellemesen kimutatja, hogy a magyar szűcs eredeti értelmében nem más, mint bőr-pánczél készítő.
Csoportokban állottak együtt a sátrak, köröskörül, télen kerítések a jószág védelmére és összetartására. Az egész szállást az összetartó családnak legtekintélyesebb, éltes tagja igazgatta. Az egyes családokat és szállásokat ismét a közös származás tudata, a közös legelő és a közös védelem csatolta a törzshöz. Hét ily törzs alkotta a nemzetet, melyekhez mint nyolczadik a három nemből álló kabar járult.
A hetes szám, mint a törzseknek szinte változatlan száma, majdnem törvény volt az összes török-tatár törzseknél. Azt hiszszük, ez a szám a magyaroknál állandó volt, mert nemcsak Konstantinos említ ennyit, hanem a hazai krónikák és az Anonymus is a hét vezérről, vagy a Hetumogerről szólanak. Másrészt épen nem szabad föltenni, mintha a törzs minden tagját csakugyan vérségi kötelék kapcsolta volna össze. Elég, ha a legtöbb magát valami régi hőstől származottnak hitte, kinek nevét a törzs fenntartotta, és kinek sírját, melyet durván kifaragott szobra jelölt, valamenynyien tiszteletben tartották.
Konstantinos meg is nevezi a hét törzset: Nyéki, Megyeri, Kourtigyermat, Tarján, Jenak, Kari és Kazi voltak ezek. E neveket sokfélekép magyarázták: hol a csatarend egyes tagjait vélték bennök megkülönböztethetni, hol az egyes, a nemzeteket alkotó külön nyelvü népek nevére véltek bennök ismerhetni.9 Ennyire nem mehetünk, hiányzik ehhez a biztos alap. De feltűnő, hogy az első öt név könnyen felismerhető régi magyar szó, és hogy a névadó megyeri, vagy magyari törzs a második helyen áll. Ellenben igen jellemzőnek tartjuk, hogy az egykorú görög iró a törzsek neveit ismeri, hazai kútfőink pedig csak a törzsfőkét, azokét sem valami biztosan, mert mindegyik más-másokat nevez. Valójában ugyanis a köz, az egész, volt a fő, csak később képzelték a törzsfőknek némileg személyes uralmát. Még jobban feltünik a külömbség, ha tekintetbe vesszük, hogy ugyancsak Konstantinos a besenyőknél nemcsak a tartomány nevét sorolja elő, hanem azok fejedelmeiét is, és pedig, úgy látszik, a bevándorlás korabelieket és az ő korabelieket egyaránt. Ebből talán szabad azt a következtetést levonnunk, hogy a császár fontosabbnak ítélte az egyes törzsfők szerepét a besenyőknél, mint a magyaroknál.
Maga a név, melylyel a törzsfőket jelöli, szintén megerősiti ezt a felfogást. A besenyők élén fejedelmek állottak, a magyarokat vajdáik vezették. Minthogy a vajda szó nem magyar, hanem szláv, a belföldi elnevezés vezér, vagy hadnagy lehetett. Az Anonymus vezéreknek (duces), a krónika hadnagyoknak (capitanei) nevezi őket. A magyar előkelők hatalma tehát csak a háborúban tünt föl igazán, a békés állapotban legfölebb azt a tekintélyt élvezték, melyet a nagyobb kor, tapasztalás, gazdagság nyújtott. Nekünk, kiket a civilisatió már századok óta tör jármába, igazi fogalmunk sem igen lehet ama kor szabadságáról és korlátlanságáról. Hajlandók vagyunk ott is kormányra, szabályra, törvényre gondolni, hol annak szükségét sem érezték vagy még fogalmát sem ismerték.
Ezt az eredeti nomád szabadságot a népek nagy tanítómestere, a harcz szüntette meg. Ez alapította meg a nemzetség- és családfők hagyományos, atyai tekintélye fölött a vezérek fegyelmező, parancsoló hatóságát. A magyar nemzet külömben, ha a történeti emlékeknek hihetünk, csak későn vált meg eredeti szabadságától, és még a történeti időben is sok jel mutatja, minő erős gyökeret vert benne az ősi szabadságnak és egyenlőségnek tudata. Dicsősége lesz mindig, hogy, midőn először lép be a történelembe, első ismerője és ismertetője szabadnak, eleuJeroV-nak nevezi.
A hét vezér.
A bécsi képes krónika 23. lapjáról
Kétséget nem szenved, hogy ez az első nagy alkotmányváltozás csak több kisérlet után vezetett sikerre és hogy a magyar fejedelemség megalapítása egyenes összeköttetésben áll a vándorlásokkal.
Hazai kútfőink közt az Anonymus a Scythiából való kiindulás előtt választatja meg a hét magyarral vezérnek és igazgatónak Álmost, Ugek fiát. Álmosnak atyja Magog nemzetségéből való volt, anyjának Emesunek álmában isteni jelenet jósolta meg fia leendő fővezérségét. Maga Álmos „kegyes, jószivü, bőkezü, bölcs, jó vitéz vala, és jókedvü adakozója mindazoknak, kik Scythiában akkor vitézkedtek.”10 A hét fejedelmi személy belátta, hogy a megkezdett útat végre nem hajthatják, ha vezér és parancsoló nem lesz fölöttük. Tehát szabad akaratból és közegyetértéssel vezérökké és parancsolójukká választák magoknak és fiaik fiainak mind utolsó iziglen Álmost, Ugek fiát. Ama hét fejedelmi személy is mind nemes eredetü, hadban hatalmas, hitben állhatatos férfiu vala. A fönt említett férfiak, Álmos vezérért pogány módra egy edénybe ontva véröket, megerősíték az esküt. És bár pogányok voltak, ezt az esküt, melyet akkor tettek, mind halálig meg is tartották.”11 A névtelen jegyző szerint tehát az első fővezér a törzsfőkhöz képest „primus inter pares”, és a hires vérszerződés, melyet az eskühöz csatol, még jobban mutatja alkotmányos felfogását. Szerinte a fejedelemválasztás akkor történt, midőn a hét magyar elhatározta Pannonia földjének megszerzését, melyről az a hír szállott, hogy Attila király országa, kinek nemzetségéből Álmos vezér, Árpád atyja származott.
„Esküjök első czikkelye12 ez volt: mig életök tart, nekik és utódaiknak mindig Álmos vezér nemzetségéből lesz a fejedelmök. A második czikkely: bármit szereznek munkájukkal, abból senkit ki ne zárjanak. A harmadik czikkely: azok a fejedelmi személyek, kik szabad akarattal megválasztották Álmost urokká, sem ők, sem fiaik egyáltalában ne rekesztessenek ki a vezértanácsból és az ország méltóságából. Negyedik czikkely: ha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személye iránt és viszályt támasztana a vezér és rokonai közt, ontassék a bűnösnek vére, ugy amint az ő vérök ömlött az Álmos vezérnek tett esküben. Ötödik czikkely ha valaki Álmos vezérnek, vagy a többi fejedelmi személynek utódai közül esküjök czikkelyeit meg akarná szegni, mindenkorra átok alá legyen vetve.”
Ezek a meghatározások, melyek némileg Rousseau Contrat Socialjára emlékeztetnek, és melyeket az a tudat hat át, hogy a magyar állam az uralkodó és a nép közt kötött kölcsönös szerződésen alapul, becsületére válnak szerzőjük találékonyságának, de történeti értékkel épen nem dicsekedhetnek. Az esküforma igaz lehet – tudjuk, hogy más népek is esküdtek vérök ontásával. A tartalomból az uralkodó család örökössége kétségtelenül igaz; az a czikkely pedig, hogy a közös szerzeményből senki ki ne rekesztessék, a tényleges viszonyoknak teljesen megfelelő volt. De azon a ponton, mely a fejedelmi és rokonai közt támadható viszályról szól, már nagyon meglátszik a későbbi trónviszályok hatása.13 Ha azonban a vérszerződés szorosan véve nem is hiteles, mindenkorra érdekes és tiszteletre méltó emléke marad a nálunk már oly korán kifejlett lojális és a mellett igazán alkotmányos gondolkozásmódnak.
Kézai és á többi krónikák sokkal kevesebbet tudnak a magyar uralkodó háznak megalapításáról. Kézai szerint „a hét hadnagy közt Árpád, Álmos fia, Eleud fia, Ugek fia, Turul neméből a többinél gazdagabb és hatalmasabb vala.”14 Bővebben csak a húnok történetében szól a választásról. A budai krónika szerint mind a hét vezért csak Erdélyben választották, a honfoglalás előtt. „Ezek közt Árpád volt a leggazdagabb és a leghatalmasabb.”15 Később aztán meg van említve, hogy Árpád már Scythiában is különös méltósának örvendett, és nemzetségének az volt szittya, törvényes szokása: a háborúban előljárni, a visszavonulásnál pedig hátul maradni.16 Itt még gyöngébb lábon áll Árpád felsősége, még az sincs megmondva sehol, hogy vezérsége családjában örökös lesz.
Konstantinos császár, tudós archaeologus és genealogus létére, nagy kedvteléssel és meglehetős részletességgel beszéli el az Árpád-dynastia felemeltetését.
„A turk nép ezelőtt régente Kozárország közelében lakott, azon a vidéken, melyet első vajdájuk után Lebediasnak neveztek. Ennek a vajdának tulajdonneve Lebedias volt, méltósága szerint pedig, csak úgy mint utódai, vajdának mondatott. A turkok hét törzsből állottak, és sem közülök való, sem idegen fejedelmök nem volt soha, hanem vajdák kormányozták őket, kik közt az említett Lebedias volt az első. Kozárország uralkodó khánja pedig az ő vitézségük és szövetségük okáért Lebediashoz egy előkelő kozár nőt adott hitvesül, az első vajdának kiváló vitézsége és fenséges származása miatt, hogy e nőtől fia szülessék. De valami okból Lebediasnak a kozár nőtől nem született fia.” A besenyő háború után, mely a turkok egy részét Lebedias elhagyására és az Etelközbe vonulásra kényszerítette, a kozár khán követeket küldött a turkokhoz, kérve őket, hogy első vajdájok menjen hozzá. Lebedias vajda tehát, a khánhoz, utazva, kérdezte tőle, miért küldött érte? A khán azt válaszolta, hogy mivel ő oly nemes, elmés, vitéz és a turkok közt az első, őt akarja a torkok fejedelmének megtenni, ő pedig aztán hajtson a kozár khán szavára. Mire Lebedias a khánnak azt válaszolta, hogy iránta való hajlandóságát és jó akaratát nagyra becsüli, és azért méltó köszönetet mond, de mivel nem alkalmas az ilyen uralomra, nem fogadhatja azt el. „De ott van az utánam való vajda Salmutzes, és annak fia Árpád. Legyen tehát vagy Álmos, vagy fia Árpád a fejedelem, és függjön tőled. Ez a beszéd tetszett a khánnak és embereket adott vele, kik a turkokhoz elvigyék üzenetét.”
Konstantinos Porphyrogennetos állítólagos képe.
A párisi nemzeti könyvtár X: századi evangeliariumából
Ha ez elbeszélés történeti tartalmát kiolvasztjuk, azon véleményre jutunk, hogy a kozár khán már régebben igyekezett hatalmát e harczos és népes szövetséges felett oly módon megszilárdítani, hogy azt, aki addig csak rangra és tekintélyre volt a turkok közt az első, családi összeköttetés által megnyerje, hűbéresévé tegye, és egyuttal fejedelemségre emelje. Az is szembetünő, hogy ez a kisérlet nem sikerült. Még más is kitünik az elbeszélésből: az, hogy a magyaroknak Árpád előtt volt már egy Álmos családjánál eredetileg régibb és fényesebb dynastiájok. Sőt az is meglehet, hogy az arabok a Lebedet nézték kendének, királynak, és Árpádot, ki az igazi hatalmat birta, dsilának.17
„Midőn a turkok meghallgatták a kozár khán üzenetét, ők jobbnak itélték Árpádot tenni meg fejedelmökké, mint atyját Salmutzest, mert ő méltóságos és körültekintő vala, és vitézségre és okosságra nézve a fejedelemségre alkalmas. Őt tették meg tehát fejedelmökké kozár mód és szokás szerint, paizsra emelvén őt. Árpád előtt tehát soha nem volt fejedelmök a turkoknak, és mind a mai napig az ő nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.”
Árpádnak fejedelemmé választása tehát nem más, mint a régi, tisztán származáson és örökölt tekintélyen alapuló törzsrendszernek megbontása egy férfiu személyes érdemei miatt, a politikai viszonyok kényszerítő súlya alatt. Nem más ez, mint az állami rend és érdek első diadala a családi kötelék fölött. A választás módja kozár volt Konstantinos szerint, bár a paizsra emelés közös szertartás volt a rómaiaknál, a frankoknál is, és meglehet, hogy a kozárok is a köztük lakó gótoktól vették át. De külömben kozár befolyásról vagy épen hűbérről, mely Lebedias esetében oly nagy szerepet játszik, Árpád fölemelése alkalmából nem tud semmit. A fejedelemség megalapítása tehát egyuttal a nép teljes függetlenségének kifejezése. Hogy külömben a magyar Etelközben épen nem állott kozár felsőség alatt, azt nemcsak az arab kútfők teljes hallgatása bizonyítja, hanem még inkább Konstantinos maga, ki szerint a kozár khán ellen fellázadt és tőle legyőzött kabarok csatlakoztak a turkokhoz.
Árpád volt tehát a magyar nemzet első fejedelme, ura. Méltóságát, mely kezdettől fogva örökös volt, nem köszönheté másnak, mint tulajdon kiváló személyének. Uralkodása alatt történt a bolgár háború és a honfogfalás, de mi volt mindebben Árpádnak személyes szerepe, arról ép oly kevéssé maradt hiteles adat, mint születésének vagy halálának évéről. Annak a férfiúnak, ki nemcsak egy szabadságszerető népet birt uralma elfogadására, hanem, mi ennél több és nehezebb volt, a vele addig egyenlő rangu vajdákat is hódolásra és felsősége elismerésére, ritka mértékben kellett kitünnie azon tulajdonságok által, melyek egy egyszerű harczos népnél tiszteletet parancsolnak, ragaszkodást keltenek. Mint vezérnek és államférfiunak egyaránt már nagy és mindenki által elismert érdemeket kellett volt szereznie, úgy hogy törzsfők és közrend egyaránt megnyugvással reá bizhatták a válságos körülmények közé jutott nemzet sorsát. Bár vitéz és uralomra termett, nem szabad őt a „világ felforgatására alkotottnak” képzelnünk, mint Attilát. Más volt már a világ, olyan szerepet barbár vezér már nem vihetett Európában. Bár seregét annyi hadjáratban vitte diadalra, gazdagította zsákmánnyal, nem szabad oly sovár, telhetetlen zsarolónak képzelnünk, minő Baján volt. Jellemének még a Konstantinos szűkszavú rajzában is igen lényeges vonása a bölcseség és mérséklet. Tekintélye, dicsősége e nyugodtabb és mérsékeltebb tehetségeken alapúlt épen úgy, mint hősi tulajdonain és vezéri hírnevén. Csatái által hazát, hatalmat szerzett nemzetének, bölcsesése által előirta az útat, melyen a magyar fenntarthatja uralmát, családja pedig a felsőséget. A férfikor delén álló, sokat próbált családos férfi volt már, midőn fejedelemmé választották. Viruló fiak környezték, köztük a legidősebb, Levente, már önállóan vezérkedett a bolgár háborúban. Azt hiszem, nemzetünk nem csak első fejedelmét, a honalapítót, tiszteli Árpádban, hanem neki, uralomra jutásának, köszöni nevét is.
Magyar vitéz a turulos zászlóval.
A bécsi képes krónika 36. lapjának miniatureje után.
Rajzolta Déry Béla
Az egész népet, mint láttuk, a keletiek és a görögök turknak nevezték. A szlávok ellenben, kiktől aztán a nyugoti népek is megtanulták, ugornak vengrnek nevezték, miből aztán az unger, ungarus, hungarus származott. Valószinü, hogy e név a régi ogorból eredt, meglehet, hogy a hunugurból képződött. A „magyar” név csak a keletieknél fordúl elő, mint az egész nemzet neve. Konstantinos a második törzset említi „Megyeri” név alatt. Ismeretes, minő súlyt helyeznek azok a népek, a hol a törzsszerkezet még él, a törzsek egymásutánjára, rangjára, hogy úgy mondjuk anciennitására. Lebedias, kit a görög császár állandóan első vajdának nevez, kétségtelenül a Nyéki törzsnek volt vajdája. És minthogy ő a maga után való vajdát, Álmost ajánlja, világos, hogy ez, valamint Árpád is, a második, a Megyeri törzsnek állott élén. A fejedelmi törzs neve származott aztán át az egész nemzetre.18 Okunk van hinni azt is, hogy a fejedelem családi czimere lett az egész község jelvényévé. Árpád, Kézai szerint, a Turul nemből származott. Ugyancsak Kézai szerint a turulmadár lett volna a pogány magyarok zászlóinak czimere,19 ő legalább igy fordítja az „astur”-t, ölyvöt vagy keselyüt.20 Ugyanezen hagyományra vihető vissza, hogy ugyanazon madár: astur jelenik meg Álmos anyjának álmában, „mely mintegy alászállva, teherbe ejtette volna őt.”21 A hagyományt annál inkább réginek kell tartanunk, mert csak a még az Árpádok korában iró Kézai ismeri teljesen; a később szerkesztett krónikák alig említik.
Gyökeres változás egy nemzet életében, alkotmányában nem szorítakozhatik egy bizonyos intézménynek felállítására. Mihelyt az egyik vagy másik irányban nyilvánuló szükség ujítást von maga után, az új és életképes szerv körülveszi magát mindazon tényezőkkel, melyekre virulásához, fejlődéséhez, müködéséhez szüksége van. Igy azt a tényt, hogy a magyar nemzet fejedelemnek hódol, sem szabad elszigetelt jelenségnek tekintenünk. Csak egy – igaz hogy a legfontosabb – lépés volt azon az úton, mely a törzsek külön hatóságától, a családi és nemzetségi élettől, az állami egység túlsúlyához vezet. A fejedelem oldalán azonnal több fontos organumát találjuk a nemzet közösségének. Nem tekinthetjük őket régiebbeknek Árpád hatalmánál, hanem abból szinte önkényt következőnek, a minthogy a szomszéd és hasonló viszonyok közt élő népek közt mindenütt körülbelől ugyanaz a berendezés divott, mint a kezdetleges harczos állam szükségleteinek legjobban megfelelő.
Az arab irók királynak, sőt nagyobb királynak mondják a magyarok fejedelmét. Méltóságának neve kende.22 Feltünő, hogy egy arab iró, Ibn Foszlán, kender-khakán nevezi a kozár khán helyettesét. De ha az övé is a legnagyobb tekintély, a végrehajtó hatalmat más kezeli: a dsila. „Annak a férfiúnak, ki felettök valóban uralkodik, a neve dsila. Minden magyar a dsila szavára hallgat, és engedelmeskedik a támadást és védelmet vagy más ügyeket illető parancsainak.23 Árpád mellett tehát egy nagyvezér-félét találunk, a kit a felületes idegen könnyen nézhetett uralkodónak. Olyan viszonyt feltételezni, mint a minő Japánban volt, a névleges, isten gyanánt tisztelt császár, a mikádó, és az igazi katonai uralkodó, a taikun közt fennállott, mint Vámbéry teszi,24 nincs semmi alapunk, ép oly kevéssé, mint a fejedelemben valami Meroving-féle árnyékkirályt látni, kinek a dzsila lett volna a majordomusa. Ezt a viszonyt nemcsak Árpádnak és utódainak személyisége zárja ki, hanem még inkább a régi magyar alkotmánynak tüzetesebb ismerete, melyet Konstantinosnak köszönünk.
A császári iró szerint a nyolcz turk törzs első fejedelme Árpád nemzetségéből való. „Van azonkivül a gülász és a karkhász, kik birói méltóságot viselnek. Tudnivaló, hogy a gülász és a karkhász nem személy-, hanem méltóságnevek.” Ez a megkülömböztetés ujra előfordúl, midőn Bulcsú karhkászról van szó. Ott hozzá van téve, hogy „a gülász magasabb méltóság a karkhásznál.”25
Árpádot és utódait nagyfejedelmeknek nevezi Konstantinos, a gyula és a horkáz szerinte szintén fejedelmek. Világos ebből, hogy az egész nemzet fölött állottak, nemcsak egyes törzs fölött. Önként következik ebből, hogy a gülász nem a gyülésnek felelt meg, hanem személy volt. Ugy látszik, e két hivatal nem volt örökös, de mint mindenütt, a hol nagy az öröklött tekintély, megvolt a tendentiájok arra, hogy apáról fiura szálljanak. Bulcs karkhásznak atyja is az volt. A Gyula nevet hagyományunk igen jól ismeri, de nem mint méltóságnevet, hanem mint a fejedelmi család egyik ágának, vagy a hatalomra azután következő család több tagjának nevét.26 A Horka név csak az Anonymusnál fordul elő; épen a Gyula nemzetség egy tagja, Tuhutum fia viseli.27
Nem szabad az akkori viszonyok között valami szabatos, alkotmányos megkülömböztetéseket, az illetőségi körök pontos elválasztását képelni. Világos, hogy az egész kormánynak első sorban katonai a feladata. A fővezérségben és a főbiróságban kellett a nagy fejedelem helyetteséről vagy társáról gondoskodni. Ez volt a gyula, és e rendeltetése kizárja azt, mintha e hivatal régibb lehetett volna magánál e fejedelemségnél. Más a véleményünk a karkhászt, Vámbéry szerint a felügyelőt illetőleg. A törzsek sokféle érintkezése már régibb időben szükségessé tette valami birói hatalom felállítását, mely akkor itél, ha nem egy törzsbeliek közt folyik a per. Ha ilyen hatóság nincs, minduntalan előállott volna az egyes törzsek közt a fegyveres egyenetlenségnek, vérbosszúnak veszélye. Igen jellemző, hogy a krónikák már a húnok korába teszik az ily biróságnak szervezését. „Scythiából való elindulásukkor egy parancsolót rendeltek magoknak, Kádárt, a Turda nemzetségéből, ki a hadsereg felett itéljen, a viszálykodók perét elintézze, a gonosztevőket, tolvajokat, rablókat megbüntesse.”28 Azt hiszszük, ez a régi birói méltóság maradt meg a fejedelmek alatt is, minthogy, némelyek szerint, még Sz. László törvényeiben is van nyoma.29 Maga a kádár szó törökül „tiltót” jelent.
Nemzeti hagyományaink a kormányhatalom olyatén megosztását, minőt a görögök és az arabok előadnak, nem ismerik. Az intézmény nálok már személyesítve van. Viszont – az Anonymus kivételével – ki csak fejedelmet, előkelőket, nemeseket ismer, a királyságot megelőző korban szerintök a fegyveres községnél volt a legnagyobb hatalom, hogy úgy mondjuk: a majestas. „Oly módon, hogy, ha a parancsoló méltánytalan itéletet szabott, a község azt semmisnek nyilváníthatta, és a vétkező hadnagyot vagy parancsolót letette, mikor akarta. Ez a szokás divott a hunnoknál, vagyis magyaroknál, Géjza vezér, Taksony fia koráig.”30 A magyar nemzet tehát valami comitia centuriata-féle, melyhez provocálni lehet, és mely felelősségre vonja a magistratusokat. Ugyanezt a demokratikus szellemet lehelli a községnek és a közszabadságnak következő meghatározása: „Mielőtt a magyarok megtértek, és keresztények lettek, a hirnökök ily szavakkal hivták össze hadba a magyarokat: Isten és a magyar nép szava, hogy azon a napon, azon a helyen, mindenki fegyverben megjelenjék pontosan, a község tanácsát és parancsát meghallgatni! Ha pedig valaki, alapos ok nélkül, megvetette a rendeletet, szittya törvény szerint ketté vágták, vagy kétségbeejtő vállalatot biztak reá, vagy rabszolgaságba taszították. Csak az ilynemű bűnök és kihágások választották el az egyik magyart a másiktól, mert külömben hogy vált volna az egyikből nemes, a másikból nemtelen? ha csak ily esetek nem fordúltak volna elő, hiszen mindnyájan egy atyától, egy anyától származtak.” A népfenségnek, a fegyveres gyülésnek e határozott túlsúlya oly erősen van kifejezve, hogy erre vonatkozó igaz hagyományban kételkedni alig lehet. Az Etelközben megállapított fejedelmi hatalom tehát épen nem volt egyértelmű a nomád harczos ember létével összenőtt szabadságnak lényeges megszorításával, vagy épen megszünésével. Ha korlátlan a fejedelmi hatalom, mikép nevezhette Leó császár a magyart, és minden tőle említett keleti nép közt csak őt, szabadnak?
Két oly ellentétet látunk, miknek összeegyeztetése szinte lehetetlennek látszik. Egyrészt a természet erős fiainak büszke, féktelen indulatát, melyet csak az öregek tekintélye birt némileg korlátozni, másrészt egy szigorúan fegyelmezett hadsereget, mely diadalról diadalra viszi vezéreit, akár örökösök voltak azok, akár tulajdon seregök által választottak.31 Nem csuda, ha iróinkat zavarba hozta e nehézség. A legtöbben mégis a hazai hagyományt fogadják el alapúl, és a vezérek korában az ősi szabadság teljes és kizárólagos uralmának korszakát ünneplik.32
Mint minden más történeti kérdésnél, ennek megoldásánál is csak a hiteles kútfők tüzetes vizsgálata, és adataik összevetése az általános viszonyokkal, vezethet igaz eredményhez. Annál inkább remélhetjük ezt, mert itt csakugyan elsőrangú, hitelessége és megbizhatóságra nézve szinte páratlan kútfővel rendelkezünk: Leó császár könyvével a hadviselésről.
A byzanczi császárság nem hiába tartotta magát az egyedül műveltnek, lenézve, barbárnak itélve minden más népet. Politikai eszközei közt kiváló fontosságú volt a tudás, a polgári és katonai igazgatás minden ágának és fortélyának ismerete. Úgy, a mint a császárok utasításúl fiaik számára leirták saját birodalmukat és mindazt, amit szomszédjaik felől hasznos és czélszerű volt tudni, úgy adtak útbaigazítást a sereg vezetéséről, az ellenségek harczi módjáról és azon eszközökről, melyek velök szemben sikerhez vezethetnek. Úgy látszik, több századon át szokás volt az ily katonai utasítás kidolgozása. A mint a körülmények változtak, a mint a régi ellenségek helyében ujak tüntek fel a birodalom szélein, beiktatták az uj észleleteket és tanúságokat. A legrégibb ilynemű taktika még Maurikios császár idejéből való, tán a VII. század elejéről, és ehhez képest az avaroknak jut benne nagy szerep. A későbbi időből megmaradt Leó császár ilynemű munkája, teljesen, és fiának Konstantinosnak átdolgozása, némi hézagokkal.33
Leó császár pénze.
Előlapján a császár mellképe, † LEON BASILEVS ROM körirattal. Hátlapján † LEON EN QEO BASILEVS ROMEON felirat.
Hogy az ily munka hivatalos, magában véve még nem nagyon biztosítja értékét. De az ily esetben, midőn minden mulasztás vagy hamis adat keservesen megbosszúlhatta magát a harczmezőn, jogunk van feltennünk a lehető legnagyobb pontosságot.34
Jól értesülésben nincs hiány. Leó maga ily módon ad számot előadása megbizhatóságásól: „Mivel már említettük a turkokat, nem lesz hiábavaló egyuttal egész harczi módjukat megmagyarázni, és azt is, mi hogyan rendezkedjünk ellenök, ha kell. Mert ezt saját tapasztalatunkból tudjuk, azon időből, midőn a bolgárok, megszegvén a frigyet, Thrákiát pusztították. El is érte őket az isteni bosszú, ezen, Krisztus urunknak, a világ uralkodójának neve ellen elkövetett esküszegésért. Mert midőn seregeink a saracenusok ellen harczoltak, az isteni gondviselés a turkokat fegyverezte fel ellenök a rómaiak helyében. A mi császári hajóhadunk átvitte őket a Dunán és együtt harctolt velök, és ők a keresztények ellen küzdő bolgár hatalmat három csatában erősen legyőzték.”35 Ismerte tehát, őket, mint szövetségeseit, de leirja őket, mint lehető ellenségeket.
A szittya pásztornépeknek, úgy folytatja a császár, valamennyinek egyforma a harczi módja és a készülete. Közülök egyedül a turkoknak és bolgároknak van a többinél sokkal erősebb csatarendjök és jobb felállításuk, és csakis ők állanak egy fejedelem alatt. A bolgárokkal nem foglalkozik mert azok keresztények, külömben is megverte őket már az isten, és ők alávetették magokat.
„Szóljunk tehát a turkok elrendezéséről, mely nem nagyon külömbözik a bolgárokétól. Férfiakban bővelkedő és szabad ez a nemzet, nem sokat törődve élvezettel és kényelemmel, csak arra törekszik, hogy vitézül viselkedjék ellenségeivel szemben.”
„Egy uralkodó alatt állva, a vétkezők kemény és keserves büntetésekét állanak ki az elöljárók részéről. Nem a szeretet, hanem a félelem uralkodik rajtok. A fáradságot és munkát hatalmasan tűrik, forróságot és fagyot egyaránt elviselnek, és minden nélkülözésnek alávetik magokat.”
Ügyesek a török törzsek, tanácsukat titokban tartók, hűtlenek és megbizhatatlanok. A pénzvágy uralkodik rajtok, az esküt megszegik, a frigyet megtörik. Ajándékokkal sem lehet őket visszatartani. Mert alig kapták meg az ajándékot, már cselen jár az eszök és a béke megszegésén.
Nagy szorgosan kilesik az idő alkalmatosságát és nemcsak kézzel és erőszakkal harczolnak, hanem cselvetéssel, hirtelen támadással és az élelem elzárásával is szorítják az ellenséget.
Fegyverök a kard, dárda, nyil és vért. Miért is a legtöbb közűlök a csatában kettős fegyvert használ: vállán dárda, kezében íj, szükség szerint egyiket vagy másikat használja, de ha űzik, szivesebben nyúl az íjhoz. Már előbb meg volt említve, hogy az arabok és turkok egyaránt a nyilazástól várják a győzelmet.36
Nemcsak ők magok vannak vértezve, hanem az előkelők lova is elől vassal van fedve.
Nagy gondot és munkát fordítanak a lóhátról való nyilazásra.
Követi őket a lovak és barmok sokasága, részint élelem és tej nyerése miatt, részint, hogy nagy sokaságnak képzeljék őket.
Ősmagyar régiségek a Magyar Nemzeti Múzeumban.
1. (Ezüst süveglemez, fülbevaló, karperecz és ezüst sodronyból font nyakperecz a galgóczi, ezüsttel kirakott zabla és karika alaku kengyelvas a tinódi leletből; griffes szijvég, levél és inda idomu őv- vagy kantárdíszitmények a bene-pusztai leletből; rózsával díszített boglárok, kengyelvas és kés a pilini leletből; csákány a keszthelyi népvándorláskori leletből.)
Nem táboroznak sánczok közt, mint a rómaiak, hanem a háború napjáig törzsek és nemzetségek szerint külön vannak válva. Lovaik takarmányáról télen, nyáron gondoskodnak. Háború idején visszatartják a szükséges lovakat, és sátraik mellett lábbékóban őrzik azon éjjelig, midőn csatarendbe állanak.
Előőrseiket messzire küldik előre, de oly közel egymáshoz, hogy ne egy könnyen érhesse őket hirtelen megrohanás.
Csatában nem állanak három rendbe, mint a rómaiak, hanem hülönböző csapatokban hadosztályonkint állanak egymás mellé, és az egyes osztályok közt oly csekély a köz, hogy egy rendnek látszanak.
Ősmagyar régiségek a Magyar Nemzeti Múzeumban. 2.
(Ezüst süveglemez a szolyvai leletből, zablák és nyilcsúcs a neszmélyi leletből; csákány a deméndi, nyilcsúcs a nyilvessző egy részével a pilini és csörgő a gerendási leletből; öv-csüngők, boglárok a nagykürüi leletből, hajgyűrűk az alpári, nemesócsai és orosházi leletből; rovátkos bronzgyűrű és fülbevaló a letenyei leletből; csatt a verebi leletből.) Mindkettőt rajzolta Dörre Tivadar
Van még a csatarenden kivül is hadi erejök, melyet vagy cselvetésre használnak a hanyag ellenség ellen, vagy pedig a csatában veszélyben forgó rész támogatására küldenek. Podgyászukat közelben tartják a harczvonal mögött, vagy attól jobbra vagy balra, 1–2000 lépésnyire, csekély őrizetet rendelve melléje. Gyakran vezetéklovaikat a hadsor mögé állítják annak védelmére. A csatarend mélysége egyenetlen, annak következtében, hogy inkább a harczvonal egyenletességére és tömöttségére gondolnak.
Kedvökre van a távolból való csata, a les, cselvetés, álnok hátrálás és visszafordulás és a szétszórt csatarend.
Ha megfutamították az ellenséget, minden egyebet mellőzve, serényen üldözik, nem is gondolva másra. És nem szorítkoznak a rómaiak és más népek módjára arra, hogy mérsékelten üldözzenek, és nem is elégszenek meg a zsákmánnyal, hanem mindenkép azon vannak, hogy az ellenséget egészen tönkre tegyék.37
Ha az ellenség valami erősített helyre menekült, azonnal iparkodnak megtudni, hogy nem szenved-e hiányt az ember vagy a ló, és szakadatlanúl folytatják a megszállást, míg a nélkülözés valami alkura vagy megadásra nem kényszeríti a bennlevőket. Ekkor előbb szelídebb föltételeket szabnak, és ha ezeket elfogadták, magasabbra emelik követeléseiket. Ennél a pontnál megjegyzi a jámbor császár, hogy ez az egyetlen külömbség a turkok és a bolgárok közt, mert emezek, a pogánysággal együtt, a durva és nomád szokásokat is elhagyják és fölveszik a római szokásokat. Furcsa elfogúltság! Csak az imént mondta el a keresztény bolgárok esküszegését, melynek veszélyes következéseitől épen a magyarok mentették meg az istenfélő császárt és birodalmát.
Elsorolja azután azokat a tényezőket, mik a háborúban leginkább ellenére vannak a turkoknak. Ilyen a legelőben való hiány, mert mindig sok barmot visznek magokkal. Ilyen a csatában az erős gyalog had, mert ők nem szívesen szállanak le lóhátról, nem is igen birnak sokáig gyalog járni, annyira megszokták a lovalást. Ellenökre van a sík, egyenes tér. Ez különösnek látszik, mert világos, hogy a lovas hadnak a nyilt mező a legalkalmasabb. De meg lehet magyarázni azon okkal, hogy az ily terület megnehezíti a cselvetést és meglepést. Ellenökre van a sűrű, tömött sorokban őket szüntelen üldöző lovasság. Ellenökre van továbbá a kézi tusa, és az éjjeli meglepetés, különösen ha a támadók egyik része hadi rendben rohanja meg őket, a másik pedig lesben áll.
Ősmagyar kardok.
A kassai (baranyamegyei) és tinódi leletéből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Dörre Tivadar
Nagyon bántja őket, ha tőlük valaki a rómaiakhoz szökik. Jól tudják ugyanis, mennyire kalandos és nyereségre vágyó az ő népük, és hogy sok törzsből van az összeróva, úgy, hogy emiatt kevés bennök az összetartás és az egymás iránt való jóakarat. Úgy gondolkoznak, hogy ha némelyek közűlök hozzánk (a rómaiakhoz) állanak és jó fogadtatásra találnak, mindjárt sokan követni fogják példájokat, és azért esik annyira nehezökre az elpártolás.38
Elsorolja azután, mikép kell a római sereget rendezni és vezetni, hogy az győzelmet remélhessen a magyarok fölött. „Ha szerencsés volt az ütközet kimenetele, ne üldözd őket se túlságos sóváran, se hanyagúl. Mert ők nem olyanok mint a többi nemzetek, melyek egy vereség után mindjárt le vannak győzve, hanem azután is minden módon igyekeznek megrohanásokkal nyugtalanítani és lehetőleg kezökbe keríteni az ellenséget.”
„Nem azért irtuk mindezt, mintha háborúra készülnénk ellenök, mert hisz nem is szomszédjaink és jelenleg nem is ellenségeink, hanem inkább engedelmeseknek mutatkoznak a rómaiak iránt.”39
*
Ez a jellemzés a legbővebb és legtartalmasabb, melyet a magyarok felől birunk, azon korból, mielőtt Pannóniát elfoglalva, beléptek a nyugoti népek körébe. Sem stílusra, sem sokoldalúságra nem hasonlítható Tacitus Germaniájához, és a nép, melyet tárgyal, nem is volt hivatva oly nagy történeti szerepre és hatalomra, mint az, melylyel a nagy római történetíró foglalkozik. De egy tekintetben, épen czéljanál fogva, Leó császár nemcsak részletesebb és behatóbb, hanem megbizhatóbb is mint Tacitus, t. i., a háborúhoz tartozó ügyek leirásában. Mivel pedig a régi magyarok életének a háború volt mintegy a szellemi központja, ennek ily erős megvilágítása fényt derít a köz- és magánviszonyok azon egész sorozatára is, melyek szükségkép összefüggöttek a hadi szerkezettel és hadviseléssel.
Eredetileg laza szövetségben éltek a magyar törzsek, úgy látszik, nemcsak politikai szervezet, hanem vérrokonság sem fűzte össze valamenynyit. De a bolgár háború idejében már erős központi hatalmat szolgál valamennyi törzs, oly hatalmat, mely nemcsak erős fegyelmet képes köztük tartani, hanem egy erős, minden izében egy akaratot szolgáló szabálynak veti őket alája. Mert az olyan harczi rend, minőről a görög császár szól, hadosztályokkal, tartalékkal, nem is képzelhető el, ha nincs oly tekintély, mely az egyes széthúzó vagy legalább önálló elemeket katonai szempontok szerint, nem birta volna berendezni. Nem lehetett másként: a nemzetiségi vagy törzsi beosztás fennállott ugyan, hanem csak az emberanyagot szolgáltatta a háborúhoz, de annak viselésére semmi befolyással nem volt. Ebben külömbözött a magyar, és pedig katonailag véve nagy előnyére, az akkori nyugoti európai népektől, vagy a szlávoktól, kiknél az egyesek a törzs vagy clan főnöke alatt állottak, kit csak igen laza kötelék fűzött a vezérhez vagy királyhoz.
Véleményünk szerint mégis Leónak két adata bizonyítja leginkább a magyar katonai szervezet erejét és tökéletességét: az, melyben viseletökről van szó győzelem és veszteség esetén. Mindkét esetben a legerősebb indokok forognak fenn a hadi rend megbontására, olyanok, minőknek bármilyen kitünő zsoldos katonaság, vagy bármily vitéz népfelkelés nem bir ellenállani. Ha a magyar seregnek csak zsákmányolás a czélja, mint bomlott volna föl győzelem után, ha préda, sarcz, fogoly és váltság ingyen, vagy csekély áldozattal és koczkázattal kinálkozik. Ennek a csábításnak az utódok sem a török háborúban, sem a poroszban nem birtak ellenállani. De akkor birtak, a háborúnál tehát a politikai czél maradt a fő, és a vezér mindig kezében tartotta seregét. Még erősebb a felbomlás veszélye kudarcz esetén. Az élet ösztöne győz, a „sauve qui peut” jelszó még Napoleon seregét is futó, ellentállásra képtelen, tehetetlen tömeggé aljasította. A hol ez nem következik be, ott a fegyelem mellett igen erős erkölcsi okoknak is fenn kell forogniok. Leó pedig egyenesen kimondja, hogy a magyar sereg, ha megveretett, sem szünik meg folyton veszélyes lenni. Vagyis, a sereg összetartása és bizalma vezéreibe fölülállott a hadi szerencse forgandóságán.
Igen tanulságos az is, mit a szökevényekről és azok büntetéséről hallunk. Mig csak a törzs kapcsolta az egyest a nemzethez, nem volt semmi, mi az egyes, kalandos vitézt visszatartotta volna attól, hogy idegen földön szolgálva keressen boldogulást és dicsőséget. Igen valószinünek tartjuk, hogy régebbi időben csakugyan sok magyar szolgálta a khalifákat, a kozár khánokat és a byzanczi császárokat. A fejedelemség megszüntette ezt; nem engedte, hogy a nemzeti erő ily módon fecséreltessék el. Ne feledjük, hogy a húnok is üldözték a szökevényeket, hogy Attila minden szerződésénél a szökevények kiszolgáltatása volt egyik főpont. Abból, hogy a császár e pontot annyira kiemeli, egyuttal bátran következtethetjük azt is, hogy a katonai disciplina, bármily szilárd volt is, nem lehetett régi, és nem birta még egészen elnyomni a régi teljes szabadság hagyományait.
Nemcsak fejedelmi hatalom kellett oda, hanem a vezérek és tisztek egész sorozata. Nem akarunk igen nagy súlyt helyezni arra, hogy krónikáink a törzsek beosztásánál tizedeseket és hadnagyokat említenek, sem arra, hogy a hét vajdát kapitányoknak, vagyis vezéreknek nevezik, mi első sorban katonai szerepre mutatna. Már nagyobb figyelmet érdemel, hogy Sz. László törvényében tizedesek és századosok említtetnek a helységek népe élén. De legfontosabb az, hogy Leó egyenesen azt a kifejezést használja a magyar csapat megjelölésére, minővel a rómait megnevezi. A „moira” mint hadosztály körülbelül egyforma számu kellett hogy legyen. Élén pedig hadnagy, tapasztalás és vitézség által kiváló férfiú áll, mert külömben vége lett volna az egész hadi rend annyira kiemelt rugékonyságának.
A magyar nemzetnek a fejedelemség volt első intézménye, a katonaság első közös nevelése. Magán a fejedelmen kivül már meg kellett lennie az előkelők, vagyis a parancsnokok osztályának. Ezek azok, kik titoktartók, kik kemény büntetéssel fenntartják a fegyelmet, kik a fejedelemmel együtt intézik a háború és béke ügyeit. Nem mondjuk, hogy a törzs-szerkezetnek, a törzsfők leszármazott tekintélyének ebben nem volt része. De az kétséget nem szenved, hogy nemzetünk ez első politikai iskolázásában a személyes érdemet, a katonai tehetséget illette meg az első hely. Csakis ez alapította meg az Árpád monarchiáját, csakis ez volt erkölcsi alapja annak a tekintélynek, melyet az előkelők élveztek.
Már külsejökben is külömböztek az előkelők a közvitéztől. A közember bőrpánczéllal védi magát, van ugyan kardja vagy lándzsája, fő fegyvere a nyíl, sisakot még több századdal később sem hord, mert az őt a nyilazásban gátolná.40 Maga, lova, fegyverzete, még egészen pusztai, valószinüleg maga a család vagy a törzs elláthatta egész hadi készületével. A főemberek ellenben talpig vasban harczolnak, lovuk is vértezve van, mint a görög vagy a perzsa katafraktoké, fegyverzetök ezüsttől fénylik.41 Fejökön nincs puha bőrsüveg, mint később a kúnokén, hanem fényes sisak, csillogó forgóval, messzire mutatva, hogy a vitéz a csatára diszíti magát, mint legszebb ünnepére.
Meg van tehát az a szervezet, mely minden korban megkülömböztette a hódító, uralkodó népeket. Egységes vezetés, a leghatalmasabbnak s legméltóbbnak kezében; a nemzet ügyeinek vitele békében és háborúban az ügyekbe beavatott, a vezér után induló egész előkelő osztály kezében. A régi szabadságnak, annak, melynek emlékét fenntartották a krónikák hagyományai és a vérszerződés mondája, igazi biztosítása és alapja épen az volt, hogy a fővezér minden fontos ügyben reászorúlt a hadnagyok tanácsára és támogatására, mert azokat követte a nép szeretetből és félelemből egyaránt. Az a magyar szokás, hogy oly élénken és hosszasán megbeszélik és megvitatják a közügyeket, melyet egy középkori történetíró annyira kiemel, már ekkor kellett, hogy meg legyen.
Mindezekben a magyar nemzet szervezete megegyezik a többi nemzet szervezetével a nagy népvándorlások korában. A nagy vállalatok mindenütt monarchikus formába kényszerítették az előbb széthúzó törzsi és nemzetségi elemeket. A király vagy fejedelem mellett mindenütt fegyveres kisérete volt a kezdődő aristokratia csirája, mely aztán az új hazában gyökeret vert és nagyra nőtt. Igy volt a frankoknál és góthoknál, igy az angolszászoknál és normanoknál vagyis valamennyi európai nemzet alapítóinál, igy lehetett a húnoknál és avaroknál is.
Miben külömbözött tehát a magyar, fejlődése e fokán, a többi vándorló és honszerző néptől?
Először abban, hogy elejétől fogva nem egységes, hanem külömböző fajok és nyelvek egyesülése által történetileg képződött nemzet. Ez által egyúttal nagyobb volt a fogékonysága a legkülömbözőbb részről jövő culturai és politikai befolyások iránt. Másrészt, épen sajátságos alkata tette képesebbé az ellenállásra, arra, hogy egyéniségét megtartsa, mi a többi letelepedő népnél nem történt meg.
Másodszor abban, hogy ez az egyesülés, a mint politikai okoknak volt eredménye, úgy igen erős politikai és katonai organismust teremtett, olyat, minővel más, az anyagi műveltség azon fokán álló nép alig birt. Más népeknél nagy szerepet játszik a vallás, a rendi felosztás, a föld művelése és birtoka. A magyarnál mindez háttérbe szorúlt azzal szemben, hogy egységét megtartsa, „és ellenségeivel szemben magát vitézűl viselje.”
Ezzel a kétségtelen egyoldalúsággal magyarázható meg egyedül hadi dicsőségök, majdnem egy századon át folyó diadalmas portyázásuk.
Vadászoknak, csikósoknak, gulyásoknak volt ez a nemzete. Nem veszett ki a faja, ott találhatjuk még az alföld rónáin napbarnított arczczal, karikás ostorral, a Dunántúl rengetegeiben, daczolva viharral és fagygyal, a Balaton partján, a mint egy kivájt fatörzsön, a legkezdetlegesebb hálóval keresi a vizben élelmét. A századok alig változtattak lényegén. Hetyke, délczeg, duhajkodni szerető legények, egykedvű, az élet minden próbáját elviselő férfiak, teljes bizalommal eltelve saját testi erejök és ügyességök iránt, épen oly fáradhatatlanok, ha szenvedélyök hajtja, mint a mily telhetetlenek a heverésben, ételben, és különösen italban, ha arra kerül a sor. De hogy a régi magyart elképzelhessük, a mostani csikoshoz, kondáshoz vagy szegény legényhez hozzá kell adnunk a fegyver fölötti tökéletes uralmat, annak kezelésében azt a teljes biztosságot, melyet csak a gyermekkortól való folytonos, szükségből és mulatságból egyaránt folyó gyakorlat adhat meg. Hozzá kell adnunk mindenek fölött azt, hogy a természet fia mostanában sziget a műveltségnek őt körülfogó tengerében, magányosságaiban gyűlölve, ha lehet rombolva, mindazt, minek hasznát, értelmét föl nem fogja; akkor pedig egy szinvonalon álló, hasznos tagja lehetett egy nagy közösségnek. Ez a közösség, mint egész, úgy állott szemben a szomszéd, már letelepedett, békésebb országokkal, mint most a betyárnak kihaló faja a faluval vagy vármegyével.
Skytha harczos képe a nikopolisi ezüst vázáról
Erre a szembeszállásra szolgált minden. Ruházata nem díszes, de a változó éghajlat elviselésére legalkalmasabb, a minthogy mai napig megmaradt gyolcs ing, gatya, szűr és bunda alakjában. Ép oly kevéssé díszes a fegyvere vagy a lova. De nyila nem téveszti el a czélját, bozontos apró lova gyorsan engedelmeskedik ura minden hajlásának. Csak igy lehetett oly félelmes a lóhátról, gyakran visszafordulva, elbocsátott nyílzápor, csak igy oly pusztító a közelből való harczban a görbülő kard és az izmos kézzel forgatott buzogány. Huszáraink, kik még Mária Terézia háborúiban is előbb értek az ellenséghez, mint a lovuk lábától fölvert porfelleg, kik, míg körülöttük a golyók süvöltöttek, a hű állat nyaka körül találtak védelmet, azután közelbe érve, kivették a kardot foguk közűl, voltak e merész lovasok igazi fiai.
Minden egyes adatnál, még a leghitelesebbnél is, döntőbben bizonyitják a magyar vitéz kitűnő katonai képzését a kalandozás korának hadjáratai és csatái. De a vezetés is fölűlemelkedett a pusztai népek rendes, százados gyakorlatán. A gyorsaság, a nyilazás, cselvetés ősi öröksége volt a nomád lovasoknak a skytháktól a mongolokig. De a magyarnál kiemelve látjuk az ügyességet a talaj felhasználásában, a rendszert a harczivonal és a tartalék felállításában, az előőrsök és a szárnyak beosztásában. Mindez a vezéreknek nemcsak tapasztalására és tanulékonyságára, hanem önálló gondolkodására, katonai lángeszére mutat.
Legföltünőbb az, hogy szabályozva van minden. Nemcsak a fegyverzet, a támadás és visszavonulás módja, hanem a hadseregnél annyira fontos élelmezés is. Leó elmondja, minő gondot fordítanak a magyarok lovaik és barmaik legeltetésére. Az természetes, hogy seregök egész gulyákat és méneseket hajt magával, az élelmezés biztosítására, a veszteségek pótlására. De gyors előhaladásnál, vagy hátrálásnál, midőn a podgyász és a lábas jószág nincs kéznél, szükség van bizonyos könnyen kezelhető és elérhető készletre a legénység fenntartására. Tudjuk, minő nehéz feladatot hárít mai napig épen a csatázó katonaságnak táplálása a hadi igazgatásra. A régi magyarok ezt a feladatot fényesen megoldották.
„A pusztaságban is jól el vannak látva élelemmel, kevés teher és fáradtság árán. Ennek oka előrelátásuk, és az, hogy országukban sok a tehén és az ökör. Ezeket nem használják a föld művelésére, és mivel legelőjük bőven van, gyorsan fölnevelik és meghizlalják. Ha levágják a marhát, elveszik a bőrét és zsírját és azzal nagy kereskedést űznek, a húst pedig nagy üstökben megfőzik. Ha pedig jól meg van főzve és besózva, elválasztják a csonttól, és kemenczén vagy máskép megszárítják, ha pedig megszáradt, finom porrá zúzzák, és ily módon élnek vele: nagy sereggel járva a pusztákon, hol semmi eleséget nem találnak, kazánokat és üstöket visznek magokkal, és mindenki visz magával egy zacskóval ilyen port hadi ellátásnak, azonfelül meg fejedelmök is vitet utánok nagy mennyiséget szekéren. És ha folyónak, vagy más viznek partjára érnek, leszállnak, edényeikben felforralják a vizet, és ha felforrt, a bajtársak száma szerint tesznek be port, a por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna. Nagy a táplálóereje, és egy kevés kenyérrel, vagy a nélkül is, erőt ad az embernek. Nem csuda tehát, ha oly nagy sokaságban járnak oly hosszú időig a pusztán, hol nem találnak semmit, mert lovaik fűvel és szénával táplálkoznak, ők pedig ezzel a porrátört hússal.42
Az az előrelátás, melyet az olasz író kiemel, szintén a magyar hadviselés tökéletességét, rendezettségét bizonyítja. Az élelmezés lehetőleg ki volt emelve a véletlen köréből; látjuk, hogy a fejedelem gondja már arra is kiterjedt.
Salamon Ferencz annyira megy, hogy a magyar katonai erő fejlettségében nagy részt tulajdonít annak is, hogy a magyar fejedelem zsoldosokat, vagyis állandó katonaságot tartott. E tétel bebizonyítására azonban nem lehet hivatkozni másra, mint arra, hogy a kozár khán csakugyan tartott zsoldos sereget. De a magyarokra nézve e véleményt nem fogadhatjuk el, legalább nem oly értelemben, mintha az ilyen zsoldos had – mert egyes idegenek valószinüleg voltak – jelentékeny részét képezte volna a magyar hadi erőnek. Nemcsak, hogy erre egyenes adat nincs, hanem a nép egész akkori állapota, harczra termettsége és képzettsége fölöslegessé tette az ilyen külön sereget, vagy legalább csak arra szorította, hogy az olyan fegyver nemeket szolgáltassa, melyek magából a magyarságból nem kerültek ki.
Még egy igen fontos és nehezen eldönthető kérdés van hátra: az, mennyire mehetett a magyar sereg száma. Annál fontosabb kérdés, mert a sereg számából, ily nemzeti seregnél, következtethetni lehet magának a népnek számára is.
Krónikáink e számot igen nagyra teszik. Igen jellemző, és a katonai berendezés erejét bizonyító, hogy ők a hét törzset egyforma nagyságú hadtestnek képzelik. „Szvatoplug megöletése után hét seregre oszlottak, úgy hogy minden seregnek, a tizedeseken és századosokon kivül, volt egy hadnagya, kinek, mint egy vezérnek, valamennyien kötelesek valának engedelmeskedni.” Volt pedig minden seregben 30,000 fegyveres, a tizedeseken és tiszteken kivül.43 Ily módon maga a legénység 210,000 emberből állott volna. A többi krónika ehhez még hozzáteszi, hogy a 108 nemzetség mindegyikéből 2–2000 harczos került, mi 216,000-re rugna.44 Itt tehát nagyon is pontos számot találunk, de ép oly levéssé hihetőt, mint azt, mely a Scythiából bevonuló húnok számát – szintén a 103 nemzetség alapján – egy milliónál is többre teszi.
A külföldi írók közt Ibn Rosztehnél találunk pontos adatot, ki szerint a magyar fejedelem 20,000 lovassal indúl hadjáratra. Ezt a számot elfogadhatjuk, bár nem absolut értékben, de összehasonlítás alapjáúl. Ugyanazon író ugyanis 10,000-re teszi a kozár khán lovasainak számát. Kitünik ebből, hogy az arab író a magyart kétszerte erősebbnek tartotta az akkor leghatalmasabb pusztai népnél. Igaz, hogy a magyar épen a kozárok csatlakozása által erősödött, de az mégis világos ebből, hogy kicsi, jelentéktelen népnek a magyart épen nem tartották.
Feltéve, hogy a magyar fejedelem 20,000-nyi haddal ment a csatába, a fegyverfogható férfiak száma körülbelől 40–50,000-nyi lehetett, mert az akkori viszonyok közt annyi gyors ellenségtől körülvéve, a vitézek nagyobb része alig távozhatott sátraitól és nyájaitól. Ha ennyi a férfiak száma, az egész népét 250,000-nyire tehetjük, úgy hogy a rabszolgákkal együtt fél milliónyi lehetett a népesség. Ennél kevesebbet nem igen lehet föltételezni, külömben nem valószinü az oly nagy ország elfoglalása, minő Magyarország, bárminő gyérre tegyük is népességét, sem a sűrű, emberfogyasztó kalandozás. Bizonyos, hogy túlzás, ha a fuldai évkönyvek a bolgárok veszteségét a magyarok elleni háborúkban 20,000 lovasra teszik, és azt a megjegyzést fűzik hozzá: mekkorának kellett akkor lenni a magyarok veszteségének?45 De az alig szenved kétséget, hogy a bolgár-besenyő harczok erős rést ütöttek a magyarok seregének létszámába, és ha ez a megfogyott sereg mindamellett rövid idő alatt oly nagy sikereket vívott ki, ezt nem tehette, ha a nemzet megmaradt részében nem talál erős tartalékot.
Külömben, bármily kicsi vagy nagy volt népünk száma, sok embert pótolt az összetartás és katonai képzettség erkölcsi ereje. A harcz olyanynyira ki volt fejlesztve, fő foglalkozássá, művészetté vált, hogy hatása belényúlt az élet minden viszonyába.
Mi a vallásban a békének és szelidségnek látjuk legfőbb terjesztőjét. Az a kevés, mit a régi magyar hitről tudunk, azt mutatja, hogy eleinknél az is, mint minden más intézmény, a küzdelem, a háború szellemét lehelte.
Igaz, hogy azok az istenségek, melyek e szellemet kifejeznék, a, „Hadúr” és „Ármány”, történetileg sehol ki nem mutathatók és csak ujkori epikusaink ihletett költői phantasiájának termékei. Igaz az is, hogy a magyar ősvallás nem lehetett más, mint a többi ural-altáj népnek bűvöléssel, igézéssel, babonával, varázszsal tele samanismusa, vagyis a természet erőinek imádása, melynek emberfölötti csudás hatalommal felruházott táltosok voltak a papjai, és a mely Szibéria török és ugor népeinél többé-kevésbbé tisztán mai napig is fennáll.
Igaz az is, hogy a vallási elnevezésekkel együtt, melyek oda vezetnek, magok a vallásos fogalmak egy része is átszármazhatott a zend népektől. A tűzimádás szertartásainak számos nyoma található ma is a kirgizeknél és más török nomádoknál. A fehér ló áldozata megvolt a perzsáknál is. Ilynemű befolyásra mutat a vallási dualismus tanának régi létezése mert nemcsak az isten hanem az ördög „urdung” neve is régibb a magyar kereszténységnél.46 Egyenesen tűzimádóknak mondják a magyarokat úgy Ibn Roszteh, mint Gurdézi, kiknek tanúsága, ha nem is egészen hiteles – mert előttük, kik kiválóan perzsáknak irtak, első sorban a tűzimádás volt a pogányság – még sem egészen elvetendő. De mivel hazai emlékeinkben és maradványainkban, valamint népünk szokásaiban és babonáiban ennek a vallási tiszteletnek alig maradt nyoma, még sem hihetjük, hogy a pogány magyarok Ormuzd és Ahrimán vallását – a természeti vallások közt tán azt, mélynek legnagyobb volt az erkölcsi tartalma – tették magokévá.
Megmaradt egy régi tudósítás a turkok vallásáról a VII. századból, mely bár nem szorosan a magyarokról szól, mégis annyira jellemzi a már némikép tisztúlt természetimádást, hogy megtalálhatjuk benne a régi magyar hitnek is lényegét. „A turkok kiválóan tisztelik a tüzet, hódolnak a légnek és a viznek is, énekeket zengenek a földnek. Egyedűl azonban azt imádják és istennek azt nevezik, ki az eget és földet teremtette. Ennek lovakat, ökröket és juhokat hoznak áldozatúl, és vannak papjai, kikről azt hiszik, hogy jósló tehetséggel vannak felruházva.”47 Megvan tehát a teremtő imádása, a táltosok papsága, a mellett az elemek tisztelete. Hogy ez a vallás nem a mágus vallás, az bizonyos, de hogy annak befolyása volt alakulására, arról a tűz tiszteletének első helyen való fölemlítése tesz tanúságot.
Amulet oroszországi kurgánból
Nem szenved kétséget, hogy a magyarok eredeti vallása, mire a történeti korba jutottak, vándorlásaik és sokféle érintkezéseik következtében már sűrűn át volt szőve más fejlettebb vallásoknak, különösen a perzsáknak fogalmaival és szertartásaival. A kozárok szomszédságában megismerkedtek a mohamedán és a zsidó vallással is. Egy XI. századi legenda szerint a magyarok azzal dicsekszenek, hogy ők a zsidóktól származnak,48 miből talán a magyarokhoz csatlakozott kabarok egy részének zsidó hitére lehetne következtetni. Akár a kozárok, akár a görög kereskedők, akár foglyaik által már megismerkedtek a keresztény hittel is. Sőt van arról egyenes tudósításunk, hogy a leghiresebb hittérítők egyike, Konstantinos, ki tán azonos Kyrillossal, a szlávok apostolával, szintén járt a magyarok közt. „Midőn a bölcs a kozárok földjéről visszatért, kora reggel, imádkozása közben megrohanták a farkasok módjára üvöltő magyarok és meg akarták őt ölni. De ő nem ijedt meg, és nem szünt meg imádkozni, csak azt kiáltozva: Uram, könyörülj rajtam! mert már elvégezte áz imádságot. Ők pedig meglátva őt, és isteni rendelésre megjuhászkodva, nagy tisztelettel vették őt körűl, és meghallva szájából az intés szavait, társaival együtt elbocsátották.”49 Mindez a külömböző behatás azonban külső maradt, és nem változtatott az ősi hit lényegén. Úgy a mint a nyelv egységes maradt, és minden ujabb elem befogadása csak növelte szerkezetének erejét, úgy maradt meg a pogányság is, és pedig, mint a következő történetek bizonyítják, igen kifejlett alakban, és teljesen birva a nép hitét és ragaszkodását.
Áldozat Hadúrnak.
Részlet Feszty Árpádnak a magyarok bejövetelét ábrázoló körképéből
Még napjainkban is, midőn a nagy monotheisticus és dogmacicus vallásokat uralja az emberiség, minden egyes ember, minden egyes nép a maga szellemére, a maga egyénisége szerint alkotja meg istenségét. Mennyivel inkább kellett ennek meglennie azon korban, midőn a vallás egy volt a nemzettel és családdal, midőn a közös isteni tisztelet csak úgy elválasztotta más néptől, mint a nyelv. A természet hatalmas jelenségein kivűl különös tisztelet övezte a meghalt dicső ősök szellemét. Mert a halhatatlanság fogalma nem hiányzott az ősmagyarok lelki életéből, csakhogy azt máskép, mint testi megmaradás formájában, nem igen foghatták föl. Igy hiszik a Kaspi tenger körül lakó nomád népek most is, hogy holtjaik elhunytok után is táplálkoznak, és nem mulasztják el étellel, itallal ellátni őket a sírban. Emléköket jelölik a sírhalmaik fölé emelt fa- vagy kőszobrok, melyeknek erős, bajuszos vonásai néhol messze Oroszországban is megőrizték a magyarhoz hasonló typust. Ezek a szobrok azok a szittya bálványok, miket Szent Gellért szerint a magyarok imádtak.50
Az ősök tiszteletének sehol sincs oly nagy és mély értelme, mint katona nemzetnél. Ők a történeti dicsőségnek, a nemzeti erénynek, a vitézségnek megtestesítői, hozzájuk fohászkodik az utód, midőn harczos vállalatban, férfias küzdelemben felső oltalomhoz fordúl. Ők halhatatlanok, hű lovuk, szolgahaduk elkiséri őket a túlvilágra, hol majd a csatában legyőzött ellenség várja parancsukat. A ki példájokat követi, és nem törődve sebbel, veszélylyel, űzi, pusztítja az ellenséget, hasonló dicsőségnek és uralomnak válik részesévé.
Amulet oroszországi kurgánból
„Miért vagytok annyira kegyetlen ellenségei a keresztényeknek?” kérdi a krónika szerint a győztes császár a fogoly Lehelt és Bulcsut. „Mi vagyunk az úr istennek boszúja,” volt a válasz, „ha nem üldözünk benneteket, ti fogtok minket rabságba ejteni és megölni. „És midőn a halálra itélt Lehel kürtjével leüti a császárt, igy szól hozzá: előttem mész és szolgám leszel a más világon.” „Mert az a szittyák hite, hogy a kiket életökben megöltek, azok lesznek a túlvilágon az ő rabjaik.”51 Ha az akkori magyar jellemet átgondoljak, bizonyára ez: a vitézségnek jutalma földön és a mennyországban, volt vallásának legerősebb, lényét legjobban átható hitczikkelye.
A katona-élet izgatottságához és költészetéhez képest üres és sivár volt minden, mit a békés tanyázás otthon nyújthatott. Hogy élvezhető, a lelket elfoglaló legyen, összeköttetésbe kellett hozni mindezt az élet igazi czéljával, a hadakozással. Elmúlt harczokat idézett föl, új kalandokra biztatott a fegyverek készítése és javítása, a lovak gondozása és betanítása. Harcz hiján vadászat, verseny szolgált gyakorlatúl. Versenynél nemcsak a dicsőség, hanem maga a díj is csábít. A győztes a nők kegyében láthatta jutalmát; a vesztesnek kaczajuktól, gúnyuktól kellett tartania.52
Mint a régi perzsáknál, kikről Herodotos meséli, úgy a pogány magyarnál is, az igazmondáson kivül, a nyilazás és nyargalás volt a nevelés legfőbb része. Most sem szünt meg ez a hagyomány azokon a vidékeken, hol az 5–6 éves fiú szőrén megüli a lovat és sokat igérő biztossággal kezeli az íjat. Mit is képzelhetett volna a gyermeki kedély szebbet és jobbat az atya, az ősök példájánál. Legfőbb vágya kellett hogy legyen: mi hamarabb kivehetni részét az idősbek veszélyéből, hirnevéből.
Déloroszországi síremlékek.
Kezükben áldozati csészét tartó kúnokat ábrázolnak; fejükön süveg, ruházatok földig érő bunda, némelyik alakon kard, íj és nyílvesszőtartó is kivehetők
Még a szerelemnél, a házasságkötésnél sem maradhatott el a harczi szellem bélyege. A régente divatozó leányrablás, melyhez a hagyomány magának a nemzetnek leszármazását fűzte, ugyan megszünt már, és helyébe a tisztességes megkérés, a leány megvétele lépett. De az a számos szertartás, mely a vőlegényt a lakodalom napján körűlvette, és melynek nyoma a nép szokásaiban mai napig is megvan, az a sok kisebb-nagyobb akadály, melyet útjába gördítettek, és melyet le kellett győznie, vagy ügyesen megkerülnie, mig czélhoz juthatott, mind azt bizonyítja, hogy a házasság barátságos megkötése csak az imént lépett az ősi erőszakos divatnak helyébe.
Külömben a békés élet egyformaságait csak hébe-korba szakította félbe valami napfodulati ünnep, a sátrak fölszedése, a nyájak terelgetése, a prédának elvitele valami görög vagy kozár városba, és ott disznek, fegyvernek, ezüstnek beszerzése. Néha-néha eljött egy-egy görög vagy perzsa kereskedő is, kinek árúi felkeltették a sóvárságot, s kinek elbeszélései még jobban feltüzelték a vágyat, messze országok népét, kincsét megismerni, meghódítani. Megfordúlt a tanyán egy-egy jámbor szerzetes, vagy nagy szakállú, kifogyhatatlan beszédű dervis is, kinek térítő papolását egykedvűen, a józan megvetés és ámulás bizonyos vegyületével hallgathatták.
Legkedvesebb vendég azonban a kobzos volt; dala nélkül, melyet egyszerű hangszerén kisért, nem ment végbe víg vagy szomorú összejövetel, lakoma vagy tor. De megjelenése ünnep volt máskor is úgy a vezérek és törzsfők szállásain, melyeket számos szolgasereg vett körűl, mint a közemberek sátraiban. „Mivel a világi emberek sajátsága, inkább magokra venni a dicsőséget, minthogy azt mások ruházzák reájok, az a hét vezér maga szerzett magáról éneket, és elénekeltette azt, világi hír és nevök elterjesztése végett, hogy az ő maradékaik is hivalkodhassanak ezek hallatára, szomszédjaik és barátaik közt.”53 Abban az időben az énekes volt a historikus, a halhatatlanság megadója. A hőstettek, a nagy nevek igy váltak az egész nemzet közös kincsévé, a hősökről szóló mondák ismerete adta meg a szellemi nevelés leglényegesebb részét. Meglehet, hogy Árpádnak vagy Lebednek udvarán felhangzott már az ének Etelének és népének mesés történetéről, hatalmáról és bukásáról. A hősi énekek visszhangzottak az egész országban. A költemények e hazafias neme mellett a szív érzelme is megkövetelte a magáét, és a sátrak keritésénél estenden oly módon foglalta a legény dalba szerelmét kedvese iránt, mint most, falun a munkától hazamenet, vagy télen a fonóban vagy fosztásnál.
Természettől egyszerű, edzett, testre szikár, de minden fáradalmat kibiró faj volt ez. Mibe sem vette a fájdalmat; meghalt rokonaikat nem könynyel, hanem vérrel, magukon ejtett sebekkel gyászolták.54 Ez a közöny saját testi szenvedésök iránt szükségkép érzéketlenné tette őket a mások, különösen az ellenség, vagy alattvalók irányában. Lényöknek ez a barbár vonása tette őket a műveltebb népek rémeivé. De minden durvasága mellett sem hiányzott a nemzetből az erkölcsi tartalom. Lelkén a családhoz és a községhez való kötelék uralkodott. A természetes patriarchalis és az állami katonai fegyelemnek összefolyása megszilárdította mindkét kapocsnak hatalmát az egyes fölött. Az ősök tisztelete viszont összefolyt a vágygyal: méltónak mutatkozni hozzájuk bajban, viadalban. A harczi szellemet kelti és éleszti az, mit vallásukból leginkább értettek és gyakoroltak, és a harczi vágynak az idegen földek alig megismert kincsei adtak uj táplálékot.
Ebben a szellemben állott a régi magyarnak igazi erkölcse. Elvont igazság még nem hatott reá, „de a barbárok közt voltak sokan, kiknek természetes erénye pótolta a törvényt és javította az erkölcsöt, kik megfeleltek a társadalmi élet kötelességeinek és felkarolták az általa föltételezett hajlamokat.”55
Lelkileg is fogékony nép, viszontagságai következtében, már a legkülömbözőbb culturák kezdték bevonni körébe. De erkölcsi élete még csak egyben ért túl a kezdetleges népek fokán, abban, mi minden politikai életnek alapja, kiindulása; a harczos kötelessége tudásában, dicsősége óhajtásában. Úgy a mint őseiktől örökölték, kiknek nevét nem tartotta fenn semmi hagyomány, úgy adták át ivadékaiknak, kikről századok múlva feljegyezték legnagyobb dicsőség gyanánt: „mesterei a rohamnak és az ellenség megtámadásának, kiteszik magokat minden veszélynek, mert nem törődnek a halállal.”56