SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Európa a magyarok bevándorlása korában.

Nagy-Károly birodalmának bomlása. Új királyságok. Ököljog. Az egyház. Az arabok, a szlávok, a normannok. Őrgrófságok. A német királyság. A keleti császárság. Kereskedése, gazdagsága. Politikai elvei


Kezdőbetü a sanct-galleni codexből

MIALATT A MAGYAR, mint a nagy népvándorlás egyik utolsó hulláma, Etelköz felől betörni készült a nyugot- és középeurópai állami rendszer körébe, Nagy-Károly birodalma ép olyan átalakulásnak, szétmorzsolódásnak volt szinhelye, mint ötszáz évvel ezelőtt a régi római császárság a hunnok bejövetele idejében.

Ez az átalakulás kétféle irányban változtatta meg a nagy frank hóditók által összerótt birodalomnak szerkezetét és kiterjedését.

Először is, a központi birodalom hanyatlása, az uralkodó egyéniségek hiánya következtében, uj életre ébredtek a frank uralom által csak elboritott, de meg nem szüntetett nemzetek, saját történeti létök és külön földrajzi egységök szerint. Az a tisztán dynasticus értelmű megosztás, mely a verduni szerződés értelmében önálló királyokká tette Nagy-Károly unokáit, egyuttal magában foglalta a nyugoti frank birodalomnak különválását a keletitől, és Itália elszakitását mindkettőtől. A román nemzetek úgyszólva csak akkor jutnak különösségök tudatára: lerázzák a germán igát, és a természet alkotta határok közt külön igyekeznek megalakúlni. De mivel egymás közt is eltérők, a frank romántól ismét különválik a burgundi román és a longobárd román. Igy az eredetileg egységes birodalomból négy, majd mivel Burgundia ketté szakad, öt királyság jő létre. Már a dynastia egysége sincs meg; Burgundia és Olaszország már elválnak a Karoling családtól, és a nyugoti frank, vagyis franczia királyságban is erős ellenzékre talál a germánnak nézett karoling uralkodó, a párisi grófokban. Csak a császári felsőségnek, – igaz hogy majdnem csak névleges – elismerése tartja fenn a nyugoti kereszténységben az egységnek gyönge látszatát.

Még jobban meg volt bontva ez az egység magokban a külön országokban a második uralkodó irány: a hűbériségnek és törzsi összetartásnak erősebb kifejlése által.

Nagy-Károlynak hóditó hadjáratai és utódainak testvérharczai elcsigázták, fogyasztották, gazdaságilag tönkre tették a frank királyi hatalom biztos támaszát, a szabad birtokosok, a leudesek osztályát. Mind több-több szabad ember csúszott az egyháznak vagy a beneficiummal ellátott nagybirtokosnak védelme alá, és vált királya katonájából a hűbéres úrnak, a seniornak jobbágyává. Mivel pedig a király is reászorúlt a teljes fegyverzetben harczoló, fegyveres kisérettől körülvett vasallusra, lassankint, hadi szolgálatai jutalmáúl, átengedte neki a beneficiumokat örökös birtokúl. És mivel most már csak a seniornak volt elég hatalma akármit is végrehajtani háborúban és békében, a királyi közigazgatás, melyet Klodvig és Nagy-Károly oly szilárdan alkottak meg, fokozatosan megszünt, és a vidékek kormányzása, – comes-i vagy dux-i czimmel, vagy akár anélkül, – szintén a nagybirtokos seniornak vagy a püspöknek kezébe jutott.


Nagy-Károly kardja az aacheni székesegyházban

Kezdetét vette tehát az egyes nemzetek felbomlása vidékek és birtokok szerint, mely azután jellemző vonása maradt az egész középkornak. A központi hatalmaknak gyöngülése, az egyes tartományoknak majdnem teljes önállósága volt politikailag a főeredmény. A feudalismus, a nagy földbirtok kizárólagos uralma tényleg már megszületett, és a király, mint e nagy földbirtokosok egyike, minden kilátás nélkül a sikerre igyekszik társait, kik közül némelyiknek hatalma felülmulja az övét, engedelmességre, hadi szolgálatra kényszeriteni. Az egységes nemzeti akaratnak, a terjeszkedésnek, hóditásnak immár vége. A királyság czimmé válik, elvesztette régi erkölcsi alapját. Mert hogy is ragaszkodhatnék a nép oly uralkodóhoz, ki nem védi külellenség ellen, ki nem oltalmazza birtokát, szabadságát, életét rablója, elnyomója ellen, ki sem vezére, sem birája többé? Többé-kevésbbé mindenütt meg volt az, a mit Aquitaniában hivatalos oklevélben igy fejeztek ki: „Krisztus uralkodása idejében, midőn világi királyt csak vártak.”1

Később a feudalis úr teljesitette mind e feladatot, de akkor létért való küzdelme a királylyal és saját társaival szemben, bárdolatlan erkölcse és kezdődő nemesi gőgje megakadályozták abban hogy más is legyen, mint jobbágyainak kemény szivű elnyomója és szomszédjainak rettegett ellensége. A régi jogállapot megszünt, uj még nem lépett helyébe, a ki birta, marta; ismét visszatért az ősi állapot, a bellum omnium contra omnes, vagy, a mint a tudomány elnevezte: az ököljog. Egy szellemes franczia iró szerint a X. századi ember csak két dolgot kivánt: azt, hogy legyen egy bundája, és azt, hogy meg ne öljék. Nem is lehetne jobban kifejezni a vagyon és az élet teljes bizonytalanságát azon korban, mint e szavakkal. Világos az is, hogy az erkölcs, a család, a női becsület, ily viszonyok közt puszta nevekké váltak, msnt mindig, a midőn egy erőszakos úri osztály hág egy nyomorúlt, szolgai alattvaló csoport nyakára. Az akkori urak lettek a nemesség ősei, de e fogalom akkor csak a származást fejezte ki, és legfölebb a vitézség és testi erő volt egyetlen erkölcsi tartalma. A lovagság még nem tette a pánczélos lovasokat a kereszténységnek erényben és nevelésben is kiváló első világi rendjévé.


Miklós ólompecsétje.
Előlapján † NICOLAI, hátlapján PAPAE felirattal

Ebben az általános bomlásban és zűrzavarban, mely roszabb volt az ősi barbárságnál, mert egy rövid, de sokat igérő culturalis korszakot boritott el, a keresztény egyház maradt meg egyetlen szellemi hatalomnak. Róma hite lassankint meghóditotta a győztes frankokat, angolszászokat, góthokat, longobardokat és burgundokat, elenyésztette az ariánusok veszedelmes szakadását, és a frank fegyverek oltalma alatt diadalmasan hatolt előre a germán őserdőkben, hová soha római sereg nem jutott, szászok és thüringok közt, sőt már a szlávok és avarok megtérését is munkába vette. Megkezdette másrészt az arab uralom alá jutott Spanyolország visszahóditását, a hol a góthok utódai Asturiában, és a frank őrgrófok Barcelonában gátat vetettek a kordovai khalifátus terjeszkedésének. És bár az egyház e gyors és biztos előrehaladása kétségtelen összeköttetésben állott frank politikai hegemóniával, mégis a IX. században már világossá lőn, hogy a vallásos szervezet már magában véve is oly erős, hogy el lehet, sőt előnyomulhat világi támasz nélkül is, sőt hogy a világi viszonyok általános chaosában megtalálta már az uralmához vezető útat. A pápai szék már törvényt szab a Kegyes-Lajos és fiai közt kitörő viszálykodásban, I. Miklós idejében pedig, mint a kereszténység legfőbb birája, maga elé idézi és megbünteti az érsekeket és királyokat, kik a kánoni törvény és az erkölcsi tudat ellen vétettek. Az üldözött ártatlanság csak az egyháznál és azon áhitatos félelemben talált némi menedéket, melyet annak hatalma e földön és a túlvilágon még a legvadabbakban is fölkeltett. A császári hatalom megszünése feloldotta a pápaságot azon gyámság alól, mely alatt Nagy-Károly tartotta. Igaz, hogy az apostoli trón, midőn gyengébb pápák foglalták el, nem birt megmaradni azon magaslaton melyre I. Miklós emelte, de mivel az egész nyugoti világ elismerte suprematiáját, sokkal kedvezőbb volt a helyzete, mint az egyes királyoké, kik még nemzetöknek sem birtak parancsolni. És a pápáknak és az egyházi uralomnak minden országban megvoltak igaz meggyőződéstől áthatott, buzgó előharczosai a szerzetesek monostoraiban és congregatióiban. Mióta nem volt udvari iskola, a barátok voltak a műveltség egyetlen birtokosai és terjesztői, bennök kell tisztelnünk azon férfiakat, kik ama sötét korban is fenntartották a szellemi és erkölcsi hatalomnak, a tudásnak, a tiszta erkölcsnek és önmegtagadásnak folytonosságát. Monte Casino, Tours, St.-Gallen és Fulda voltak akkor a haladás egyedüli kiinduló pontjai. Működésüket sokban megnehezitette a világi papság közömbössége vagy nyilt rosz akarata. Mert a püspök mint nagy beneficiumok haszonélvezője, hatalmas úr volt, és az ilyen javadalomra a szomszédos senior szivesen reátette a kezét a maga, vagy fia részére, úgy hogy az ilyen főpap egész viseletében csak keveset külömbözött világi osztálytársaitól. Az a számos kánon, mely az időben a papok vadászati szenvedélye és más világi kedvtöltései ellen hozatott, bizonyitja, mily romlottak voltak az állapotok, de egyúttal tanuságot tesz arról is, hogy az egyház még e súlyos viszonyok közt sem mondott le nemesitő feladatáról. És e feladatában támogatást nyert azon nagyszámú hivő által, kik vagy a belső missió terén, vagy a pogányok közt mint téritők, előkészitették isten birodalmának győzelmét.

De mi sem bizonyitja jobban a keresztény egyház önállását és belső erejét, mint az a tény, hogy birodalmát fenntartani, sőt egyre növelni képes ugyanakkor, midőn az az állam, melyhez egyideig kötöttnek látszott léte, belső ziláltsága következtében nemcsak elveszti hóditó erejét, hanem maga is vad idegen hadaknak válik martalékává. Ez értelemben a Karolingek korának egyháza méltó utóda gyanánt mutatkozott azon római egyháznak, mely rendületlenül fennállott, midőn a nagy népvándorlás egyes tömegei osztakoztak és elhelyezkedtek a nyugat-római császárság romjaiban.


Az egyház és állam symbolicus képe.
IX. századi mozaik-kép a Lateranban.
Szent-Péter a jobbján térdelő Leó pápának a palliumot, a balján térdelő Nagy-Károly császárnak a világi hatalmat jelképező zászlót nyujtja át.
A feliratok, az apostol fejétől jobbra: S(an)C(tu)S PETRVS; a pápa feje felett: † S(an)C(ti)SSIMVS D(omi)N(us) LEO P(a)P(a); a császár feje felett: D(omi)N(o) CARVLO REGI. A jelent alatt látható táblán: BEATE PETRE DONA VITA(m) LEONI P(a)P(ae) E(t) VICTORIA(m) CARVLO REGI DONA

A IX. századi támadókat, számra, összetartásra és politikai czélra nézve, nem lehet hasonlitani a hunnokhoz és góthokhoz. Az V. században nagy nemzetek, hatalmas királyságok küzdenek földért, területért, melyen megalakúlhassanak, fejlődhessenek. A régi római limes egész szélességében, a Rajna torkolatától a Fekete tengerig törnek előre, és mihelyt rést ütnek rajta, rövidebb vagy hosszabb barangolás után, megszállanak, letelepednek, többé-kevésbbé hozzá simúlva a római egyház, közigazgatás és nyelv által megállapitott viszonyokhoz, melyekkel külömben többnyire már azelőtt is, századokon át, módjukban volt megismerkedhetni. Ilynemű népvándorlást és hóditást a IX. században nem találunk. A frank birodalomnak, ennek a még bomlásában is óriási tömegnek, a magyarok bejöveteléig sehol sem voltak ily veszedelmes szomszédjai. Még a leghóditóbb volt köztük, vallásának expansiv erejénél fogva, a spanyolországi arab. De ennek első, tüzes rohamát visszaverte Nagy-Károly nagyatyja: azóta lassankint a pyreneusi hegység vált ismét határrá, sőt, mint láttuk a kereszténység azon túl is előnyomúlt. A kordovai khalifátusban is olynemű felbomlási processust észlelünk mint frank részen, a sok emirség megfelel a keresztény herczegségnek, őrgrófságnak és grófságnak.2 A saracénok csak annyiban használták föl a kedvező helyzetet, amennyiben 862-ben megszállották Garde Frainet szikláját Nizza közelében, és onnét szerte raboltak Burgundiában és Itáliában. Igaz, hogy Siciliából, melyet elfoglaltak, több izben tettek kisérletet megvetni lábukat Itáliában, sőt magát Rómát is megtámadták, mint egykor szintén hajón a vandalok, de állandó sikert elérni nem birtak. Egészben véve az arab hatalom, látszólag a legveszedelmesebb, volt akkor a nyugoti kereszténység minden szomszédja közt talán a legkevésbbé ártalmas.

A következő fejezetben bővebben előadjuk, minők voltak a viszonyok a keleti határon, az avarok földjén, ott, hol a magyarok készültek megjelenni. Itt elég megjegyezni, hogy az avar birodalom pusztulása után ott némi egységre és összetartásra jutottak ugyan a szláv törzsek, hogy azoknak betöréseitől és rablásaitól méltán rettegett a határgrófságok népe, sőt Karinthia és Bajorország végvidékei is, de igazi, az állam alapját megtámadó hatalom ott nem keletkezett. A csehországi szlávok némi összeköttetésben állottak a morvákkal és elváltak a keleti frank birodalomtól, de ők is legfölebb néhány határos kerületnek zavarták nyugalmát. Még kevésbbé volt egységes és hatalmas a tovább északra, az Elba mentén lakó szlávság; féken tartására teljesen elegendő volt maga a szász herczegség és a meisseni őrgrófság. Csaknem minden évben áttör ugyan az egyik vagy másik csoport az Elbán, dúl és éget egész Thüringiáig, zavarja a föld művelését és foglyúl ejti a meglepetteket, de voltakép nagyobb vállalatokra, foglalásra, vagy épen országrészek meghóditására képtelen.

Mindent összevéve, az uj nyugat-római birodalom határai ugyan sehol sincsenek biztosságban, de szárazföldi szomszédjai, akár saját politikai ziláltságuk, akár culturalis és katonai fejletlenségök miatt, sincsenek abban az állapotban, hogy az egész birodalomnak, vagy csak egyes nagyobb részeinek is állandó megszállására gondolhassanak. A legfőbb, mit elérhettek, a pillanatnyi helyzet kizsákmányolása, a frank hóditás megakasztása volt.

Egészen más volt az északról, a tenger felől betörő normannoknak, vagyis a jüt félsziget, a szigetek és déli Norvégia lakóinak támadása. A vikingek könnyű hajókon, melyek térfogata és fölszerelése alig volt külömb egy mostani dereglyéénél, átszelték a viharos tengert és kirabolták vagy felgyujtották a parti városokat. A folyók torkolatai, mint nagy természetes útak, bevezették őket az országok belsejébe, és a Rajna melléki gazdag városok csakúgy megsinylették karjok erejét, mint Páris, vagy London. Már Nagy-Károly idejében megjelentek Bordeaux előtt. Nagy-Alfréd, kinek előbb bujdokolnia kellett előttük, csak nagy bajjal birta tőlük visszaszerezni országát. Később Flandriában a Selda torkolatánál, és nyugaton a Loire torkolatánál állandóan megszállottak, onnan szerteszét dúltak és raboltak. Mivel őket nemcsak vitézségök, a dicsőség és kaland vágya, nemcsak a kincsek szomja kergette a műveltebb vidékek felé, hanem első sorban hazájuk sivársága, örökösödésük rendje, mely birtoktalanokká tette az idősebb fiúkat, nálok a megszállás, a föld szerzése, uj haza alapitása volt az igazi végső czél. Soha nem jöttek nagy sereggel, nem is vezette őket király vagy fejedelem, de a szám hiányát kipótolta az ősi, az Edda hőseire emlékeztető erő és vadság. Különösen félelmessé tette őket, hogy külömben másutt elő nem fordúló módon egyesitették a gyorsaság és meglepés katonai eszközeinek alkalmazását. Előfordúlt, hogy fölfelé hajóztak a Szajnán vagy a Somme-on, aztán lóra kapva elportyáztak Burgundiáig. Az akkori klastromi évkönyvek telve annak kegyetlenségeik, dúlásaik elsorolásával. Az egyházak, mint a kincsek gyüjtőhelyei, természetesen kiváló vonzóerőt gyakoroltak reájok. Szinte csudásnak tartották, hogy Páris városa meg birt szabadúlni ostromuk alól. De nemcsak a meglepéshez és a fosztogatáshoz értettek, ha reá került a sor, nyilt mezőn is megállották a sarat hatalmas seregekkel szemben. Csúfosan megszalasztották III. Károly császárt, ki a frank heerbannt vezette ellenök, és csak Arnulf keleti frank királynak Löwen mellett fölöttük kivivott győzelme tisztitotta meg tőlük a Rajna mellékeit. A nyugoti frank birodalom azonban továbbra is czélpontja maradt kalandozásaiknak, mignem egy nagy csapatjoknak, a X. század elején, sikerült a Szajna torkolata vidékét megszereznie hűbérül és birtokúl. A normannok kimutatták a tisztán szárazföldi frank hadi szerkezet gyöngéjét, támadásaik áltat nehezen kiheverhető sebeket ejtettek e nép jólétén, és a nagy forgalmi vonalakat elfoglalva, még jobban szétszakitották a birodalomnak külömben is széthúzó részeit.

Ha ezek a külömböző támadások oly módon érték volna a frank birodalmat, hogy nemzet áll szemben nemzettel, és egy nagy közös erőfeszités döntött volna a hatalom kérdése fölött, a közös veszély és a közös érdek tán még egyszer egyesitik a népeket a vezér, a király körül, és ez esetben épen a háború kovácsolja ujra össze a nyugoti kereszténységet. De mivel az arabok, a szlávok, a normannok mindig csak egyes vidéket rohannak meg, nagyobb hóditásra pedig nem is gondolnak, a védelem is csak részleges marad, és minden egyes rész önmagában kénytelen megtalálni a menekülés eszközeit. Ez által válik a felaprózásból, melyet eredetileg csak személyes és családi érdek követelt, igazi politikai szükség. A seniorok várakat kezdenek építeni, hatalmas, magas toronynyal (donjon), széles udvarral, körülfutó bástyával, a hová nemcsak családjukat és ingó birtokukat vihetik, mihelyt hir jön az ellenség közeledéséről, hanem a hol joga van oltalmat keresni mindenkinek, ki a seniornak embere, ki neki adózik, vagy kötelezi magát résztvenni a védelemben. A hűbéres viszony erkölcsi alapot nyer; a senior vállán nyugszik a gond, birtokát, vasallusait megvédeni, és ezek nemcsak kötelességből, hanem önérdekből és abból, mit a hazaszeretet kezdetének tekinthetünk, követik szavát, zászlaját. A várak egész sora boritja a flandriai tengerpartot, a Rajnának és más hajózható folyóknak mellékét, minden egyes pontot, a hol sikeresebbnek igérkezik a védelem, erősséggé változtatja az úr és jobbágy közös munkája.

Hol a földrajzi viszonyok következtében egyes vidékek, mint nagy természetes átjárók, a magok védelméről gondoskodva, egyúttal egész nagy területeket biztositanak: a közös érdek erősebb, jobban központositott vezetést követel és alkot meg. Egy kitűnő történetiró épen a normann betöréseknek tulajdonítja a párisi grófság és az Ile de France megalakulását és kiterjedését, mert csakis ily hatalmas hűbéres úr birta útját állani a Szajnán és Loire-on fölfelé hajózó normannoknak. Ugyanazon ok magyarázta meg az olaszországi újabb hatalmak kifejtését. Szembetűnő, hogy ott az általános bomlás és felaprózás közepett három őrgrófság játszik hosszú időn át kiváló szerepet: Burgundia felé az ivreai, Németország felé a friauli, a görög birodalom felé, mely még birta Apuliát, és az arabok felé a spoletói.


Nyugat-római (frank) császár képe a IX. századból.
III. Ottó császár evangeliumos könyvéből

Némileg másként alakúltak a viszonyok a keleti frank, vagyis a német birodalomban. Itt a népek megmaradtak régi lakóhelyeiken, régi törvényeikkel és erkölcseikkel. Sem a közös királyság, sem az egymás után valamennyit maga alá hajtó egyház nem támadták meg gyökereiben a régi germán hadi szervezetet, mely szerint a birtokán élő szabad parasztság volt a nemzet igazi ereje. Nem hiányzottak ugyan itt sem a nagy birtokok, sem az egyháznak és egyes uraknak adott beneficiumok, de egészben véve túlnyomó volt még a közszabadság, igen ritka a vár és a teljes fegyverzetű lovas, és a nép még egyenes alattvalói viszonyban állott uralkodóihoz. Ennélfogva teljes anachronismus Németországban a IX. század végén feudalismusról, hűbériségről szólani, az legfölebb a sokkal fejlettebb Lotharingiában vette már kezdetét, mely akkor a keleti frank királysághoz tartozott, és melynek külömben is vegyes román és germán volt a lakossága.3 A királyság itt egy volt még a nemzettel, és ha volt oly király, kinek egyénisége méltóságának megfelelt, köréje gyülekezett, veszély idején, az egész frank nép hadi fölkelése, az egyháznagyok banderiuma, s bár kevesebb készséggel s lelkesedéssel, a többi törzsnek, a szásznak, bajornak, svábnak heerbannja is.

Mindazon királyságok közt, melyek Nagy-Károly örökében osztoztak, a keleti frank volt tehát kétségtelenül nemcsak a legnagyobb, hanem a legerősebb is, az, mely a többinek felbomlásához képest még legtöbb tényezőjével birt a politikai életnek és a hatalomnak. Nem is véletlen, hanem épen e viszonyok szükségszerű következése, hogy épen a keleti frank uralkodó, újitotta meg a császárságot, melynek koronája eleinte Lotharingia s Itália, majd nyugati Francia királyának fejét díszítette.

Hanem azért nagyon tévednénk, ha Németországot egységesnek tekintenők a szó mai értelmében. Itt még sokkal mélyebben fekvő, egész napjainkig kiható okokon alapúlt a territorialis felosztás, mint nyugaton és Italiában. A királyság maga a frank törzs herczegségéből fejlődött ki, de bárminő hatalomra jutott is, a többi törzsnek, a bajornak, szásznak, svábnak herczegségét nem semmisitette meg. A herczegek hódolnak a királynak, de az csak általok birt békén kormányozni, mert ősi ragaszkodás fűzte hozzájuk a nyelv és erkölcs által egymástól elválasztott, szabadságukra féltékeny népeket. Ha pedig nem volt király, vagy ha Nagy-Károly utóda gyenge volt, legfölebb az egész birodalomnak igazgatása és szomszédjaira való hatása szenvedett kárt, de a jog, a kormányzás nem szűnt meg. Magok a herczegek gyakorolták az ilyen esetben a legfelső hatalmat tulajdon területükön, teljes törvényesen birva alattvalóik hűségét és bizalmát, és politikai és katonai erejök magában véve is elegendő volt országuk megtartására és oltalmára, gyakran terjesztésére is. Az a törzsi particularismus, a nemzet egyes részeinek külön, sajátságos kifejlése, mely azóta mindig oly nagy szerepet játszott a német nemzet történetében, akkor még teljes virágában állott. Az összeséget, magának a királynak személyén kivül, csak az egyház képviselte, melyet a frank királyok alapitottak meg e tartományokban, s melynek elöljárói az egyes herczegségekben némileg ellensúlyozták és ellenőrizték a belföldi örökös fejedelmek hatalmát.

Azt a különös jelenséget észlelhetjük, hogy a fejlődés kezdetlegesebb fokán megmaradott állam sokkal tömörebb, ellenállásra sokkal képesebb, mint előrehaladottabb, de épen fejlettségöknél fogva jobban szétforgácsolt szomszédjai.

Ha most a tisztán politikai élettől eltekintve az emberi lét többi viszonyait vesszük szemügyre, az európai emberiség egyik legszomorúbb korába pillantunk. Németországban még szinte kizárólagosan uralkodik az ősi barbarság. A román országokba is behatolt az, és ott sem a művelődés küzd vele, hanem csak annak látszata. A germán vadság még elviselhetőbb, rokonszenvesebb, mint az a sok ármány, cselszövés, bujálkodás és orgyilkosság, melyeknek akkor a régente oly művelt és erkölcsös Itália és Gallia volt a szinhelye, és melyek nemsokára – Theodora és Marozia által – még a pápai trónt is hatalmukba kerítik. Nem szünik ugyan meg a keresztény egyház világossága, de nemhogy földerítette volna a homályt, maga is csak nagy nehezen bir menekülni annak mindent elborító ködétől. A trónokon a pulya gyöngeség és az erőszakos kegyetlenség váltja fel egymást; a hatalom a nyers, erkölcsi feladatoknak nem hódoló, általok nem irányozott és nem mérsékelt testi erőnek jutott. Más korszakokban a fejedelmi udvarok szolgáltak politikai és művelődési központokúl: ekkor alig tudunk létezésökről. A római világban és a későbbi középkorban egyaránt a városok tünnek föl, mint a munkának, a szabadságnak, a haladásnak szentelt helyek, de 900 körül még a legnevesebbek közölök, Róma, Páris, Köln, Pavia, Milano, Regensburg sem mások, mint a fejedelmi és püspöki mesteremberek és vásárosok jogtalan lakóhelyei. A pórnép a frank birodalom nagyobb részében elvesztette már szabadságát, lelkébe alig esett még a vallás fényének egy sugara, babonásan, rettegve minden égi és földi hatalomtól, tengeti csupasz életét.

Az a hatalom, mely a nemzeteket átvezette a népvándorlás catastropháján: a királyság, veszendőben; a régi Rómától átvett, annyi erkölcsi és művelődési tartalmat rejtő császárság, rövid virágzás után, puszta czimmé sűlyedve; a később oly nagy politikai feladatokat megoldó hűbériség még csak születőben, szinte öntudatlan; még az egyház is, szinte kifáradva eddigi óriási erőfeszítéseitől, azon magas lendület nélkül, mely I. Miklós korában jellemezte, és mely röviddel utóbb, a cluny-iek által új életre kelt: ez volt röviden a nyugoti Európa népe, midőn a magyarok Pannoniába jöttek. Alkalmazni lehet e korra, mit Fredegarius, a VII. századi burgundi történetiró, rossz latinságával, így fejezett ki: a világ vénül; a bölcseség éle bennünk eltompúl.4

*

Keleten a byzanczi császárságban, minden életerő a szívben: Konstantinápolyban ömlött össze; a tagok egyre jobban dermedtek, mig aztán valami betörő barbár nemzet erőszakos műtéte végleg elvágta őket a birodalom testétől. De azért Uj-Róma nem tagadta meg eredetét: méltósággal tudott meghalni. Annyi vihart látott már elvonulni feje fölött, annyiszor láttá ismét lábainál csak az imént győzelemtől mámoros ellenségeit, hogy szinte politikai dogmává vált, a mit az egyházátyák is tanítottak: a római birodalom fennmaradása a napok végeig. Roppant hatalma volt még elsenyvedtében is a már egy ezredév óta kipróbált kormányrendszernek. A mi másutt annyira nevetséges: az igenyeknek teljes fönntartása az eszközök elégtelensége mellett, itt tiszteletre méltó, mert a múltra való hivatkozás, a lealázás látszatának elutasítása mindig újabb erőkifejtést követelt. Ép ezen szempontból itélendő meg a szertartásokhoz, régente igazi hatalom kifejezőihéz való makacs ragaszkodás is. A mig a császár, az autokrator, minden földi hatalom képviselője, bárhol jelenik is meg, visszaszerezhetőnek látszott mindaz, mi birtokából az idők folyamában elraboltatott.

Épen a IX. század alkonyán, Basilios császár és utódai, a makedoniai dynastia alatt, a birodalom némi nyugalmat élvezett. Belsejében nem zaklatták már a külömböző secták által előidézett forrongások. A képrontók mozgalma elhamvadt, a császár, Photios patriarcha óta, ura volt az egyháznak is, de nem szakítva meg az összeköttetést a nyugoti egyházzal. Az orthodoxia teljesen meg volt állapitva, és a keleti kereszténység csakhamar urává lesz a birodalomba telepedett szlávok és bolgárok lelkének, sőt elhat a távoli morvákhoz, kozárokhoz, oroszokhoz is. Magának a birodalomnak területe még nagyon jelentékeny, és annyi veszteség után, a görög nemzetiség és vallás egysége által, némileg megszilárdúlt. Ide tartozik az egész tengerpart a Balkántól egészen Dalmácziáig, a császárt uralják Velencze, Apulia, a szigetek. Az ázsiai részen még az övé a kis-ázsiai nagy félsziget minden partvidéke, és neki adóznak a fekete tenger északi partján, különösen Krimben még fennálló görög gyarmatok, köztük a gazdag Kherson. A Balkán félsziget belsejében megtelepedett népek, a szerbek és bolgárok, hosszas pusztításon után, elismerik a császár főhatóságát, hódolnak a byzanczi egyháznak és többé-kevésbbé a főváros befolyása alá jutnak. Keleten, továbbá a földközi tengeren, különösen Krétában és Siciliában, tovább folyik ugyan a háború az arabok ellen, de bár a hadi szerencse nem igen kedvezett, lényeges veszteségtől nem igen kellett tartani; mert a khalifák elpuhultsága, Egyptomnak, Észak-Afrikának és Perzsiának elszakadása, lankasztották a bagdadi birodalom hatalmát.


I. Basilios császár pénze.
Előlapján a trónon ülő császár alakja, † BASILIOS † BASILEVS † körirattal; hátlapján † BASILIOS EN QEO BASILEVS ROMEON felirat

Ha a valódi erőt tekintjük, nem a névleges határokat, egy majdnem tisztán tengeri államnak nyerjük képét. Mint a régi Görögországnak, úgy e késő, satnya utódának is a tenger volt összekötő, éltető eleme. A tengeren még most is a császári zászló uralkodott, a hajók nagyságára és számára, valamint vezetésére nézve még az arabok sem versenyezhettek vele.5 Csak a fürgeség, a vállalkozás hiányzott, és a varégok kicsi hajóikon a Deneperen lehajózva, a fekete tengeren átkelve, megtámadták s kifosztották a görög városokat és magát Konstantinápolyt is, úgy mint hétszáz évvel később a hollandusok és angolok a spanyol gyarmatokat és kikötőket. Csakis a tengeren való uralom magyarázza meg a császári város megtartását annyi dúlás és ostrom után. De a tengerészet még más irányban is életere volt a birodalomnak. A szárazföldi részek a rossz adózási rendszer és a folytonos ellenséges betörések miatt elpusztúltak, elnéptelenedtek, inkább teher voltak az államra nézve, mert védelmökről gondoskodni kellett; mint sem hogy birtokuk haszonnal járt volna. A birodalom financiáinak a kereskedés adta meg szilárdságát. Valószinü, hogy Konstantinápolyban magában több kincs volt fölhalmozva, mint az egész többi Európában, bizonyos, hogy a görög városok adója jelentékenyen fölülmúlta az összes akkori európai keresztény nemzetek pénzbeli szolgálatait. A mennyiben világforgalomról azon időben szó lehetett, az csak Byzanczban, Salonikiban volt található. Oda hozták India és Arábia fűszereit, az északi vidékek prémjét és viaszát, kelet selymét, nyugat gyapjúját, az egész világ pénzét. Ez volt egyúttal a rabszolgáknak és zsoldosoknak legnagyobb piacza. Ez a forgalom táplálta egyúttal a görög nemzetnek régi s még mindig élő iparos és művészeti érzékét. Finom kelmék készítésében, ötvösmunkák előállításában még mindig ők jártak elől, szobrászaik, építészeik, festőik még tovább fejtették a Justinianus császár ideje óta uralkodó sajátságos byzanczi irányt. Az északi és keleti barbar előtt a császári város – Czargrad, mint az oroszok nevezték, – úgy állott, mint a földi gazdagságnak, pompának, de egyúttal a műveltségnek is megtestesülése. Velenczét és Khersont úgy lehetett tekinteni, mint nyugatra és keletre kibocsátott telepeit.


Kelet-római (byzanczi) császár, koronázási díszruhában, a kelet-római turániak módjára csizmában.
X. századi miniature a velenczei Szent-Márk könyvtárban

Csakis ez a financiális túlsúly tette lehetővé a birodalom katonai és politikai megmaradását, magának a görög nemzetnek hanyatlása daczára. A birodalmat németek, normannok, szlávok, törökök, magyarok, longobardok védték, mint római katonák. Az összeütközések elháritásáról, az ellenségek kezének megkötéséről egy csellel s kincsekkel dolgozó diplomatia gondoskodott. Miben állott akkor a byzanczi eljárás lényege a barbár népekkel szemben, arról magának Konstantinos Porphyrogennetos császárnak fiához intézett oktatása nyújt teljes felvilágosítást.6

„Hallgasd meg fiam azokat, a miket tudnod kell, hogy jól kormányozhass. Hisz a tudomány még az alattvalóknak is hasznára válik, de még inkább neked, kinek kötelességed lesz mindnyájukról gondoskodni és a világ hajóját kormányozni. Egyszerű nyelven mondom el neked azokat, mik állandó használatodra szolgálhatnak. Javára válik tehát a római császárnak, hogy békében legyen a besenyőkkel és velök szövetségre lépjen. Küldjön tehát évenkint követet hozzájuk, megfelelő ajándékokkal, vegyen tőlük túszokat, és ebben az istentől óltalmazott városba érkező követjeiket fogadja méltón és fényesen. Mert ez a besenyő nép tőszomszédos Kherson tartományával, s ha nincs velünk jó barátságban, oda betörhet és mindent elpusztithat.”7 A császár elmagyarázza azután, mily nagy hasznát lehet venni a besenyőknek az oroszok, a magyarok és a bolgárok ellen. A khersoniak meg is szokták fizetni a besenyők oltalmát: biborral, selyemmel, finom posztóval, karpereczekkel és párduczbőrökkel.

„Hallgass fiam szavaimra, jegyezd meg mit mondok, és nagy bölcseséget mutathatsz majd föl. Tudd meg, hogy az északi népeknek mintegy természete a kincsek után való sóvárgás, mindent megkivánnak, vágyakozásuknak nincsen határa, és csekély szolgálatért is nagy bért követelnek. Ezért előadom, miként lehet az ő kellemetlen és szemérmetlen óhajtásaikat elmés kifogásokkal kiforgatni.

Ha a kozárok, a törökök, oroszok, vagy más szittya népek valami szolgálatért császári öltözeteket, koronákat vagy öveket követelnek, mi gyakran előfordul, felelj nekik íly módon: az ilyféle öveket és koronákat nem emberi kéz csinálta, nem emberi elme gondolta ki. Hanem midőn az isten császárrá tette Nagy-Konstantinost, angyal által küldte neki az öveket és koronákat, és azokat Szent-Zsófia templomában őriztetni rendelte. Nincsenek is azok mindennapi használatra. A templomban pedig fel van írva Nagy Konstantinos átka, hogy isten az angyal által neki meghagyta, hogy ha valamely császár szükségből, vagy idétlen vágyból azokból elvenne, vagy másnak kölcsönözne, az, mint isten parancsának ellensége, űzessék ki az egyházból, és anathema alá a vettessék.


Konstantinus Porphyrogennetos és II. Romanos pénze.
Előlapján a két császár mellképe, CONSTANT CE ROMAN B. körirattal. Hátlapján † CONST. CE ROMAN EN XRIST B. ROMEO felirat

Ha pedig a vizi tűzből (görög tűzből) kérnek, melyet csövekből bocsátanak ki, a mi gyakran előfordul, ily szavakkal utasíthatod, őket vissza: Hogy azt is az isten angyala hozta Nagy-Konstantinosnak, ki erősen meghagyta, hogy azt csak keresztényeknek, és azoknak is csak a császári városban szabad készíteni, sehol másutt. Ha pedig azt bárki, akár császár, akár patriarcha legyen is, más népnek átadni merészelné, az ilyen embert azonnal öljék meg kegyetlen halállal. Megtörtént egyszer, hogy egy hadvezérünk nagy ajándékokért eladta azt a külföldieknek. De Isten a bűnt nem hagyta boszúlatlanul, és a mint a templomba lépett, megemésztette őt az égből lecsapó tűz.

Még egy más követelésre is át kell mennem, mely egészen esztelen és tiszteletlen, erre is tanúld meg a kellő, tisztességes választ. Ha valamely hitetlen északi nemzet rokonságra akarna lépni a római császárral, ily szavakkal utasitsd vissza az ily képtelen kivánságot: Erről a Nagy- s Szent-Konstantinos tilalma s rettenetes és változatlan törvénye van felirva Szent-Zsófia templomának szent asztalára, mely szerint római császár sohase lépjen rokonságba a római szokásoktól eltérő erkölcsű idegen néppel, különösen, ha az nem is keresztény. Csak a frankokra nézve tett kivételt, mert maga is tőlük származott.” Megemlíti azután, hogy Leó császár kozár királyleányt vett nőül, de az eretnek volt, és meg is bűnhődött érte, Romanos császár pedig a bolgár Péternek adta unokáját, de ez meg – épen az írónak kormánytársa – különben sem született uralkodónak, és tudatlan, műveletlen ember volt.8

Megismerhetjük ezekből, miket tartott a tudós császár a birodalom „arcanum”-ainak. Megismerhetjük azt is, mily nagy szerepet játszott felfogásában az ámítás, a babona, de egyúttal azt is, minő magasra helyezte tulajdon méltóságának jeleit és családjának nemességét. Ily eszközökkel ép oly kevéssé lehetett birodalmat alapítani, mint a bomladozót fönntartani, de igenis fönn lehetett tartani a hagyományos, babonás tiszteletet Konstantinos utódai iránt. A szittyák féken tartására sokkal többet tett közölök a leghatalmasabbnak megnyerése, hogy ez aztán tartsa féken a többit. 950 körül a byzanczi diplomatia a besenyőket tisztelte meg e feladattal, úgy mint egy félszázaddal előbb a szintén azon a földön lakó magyarokat.

A többi keleti nép még nem lépett ki a történeti élet világosságába. Oroszországot épen azon időben alapítják meg a Svédországból átjövő varégok, kik alávetik maguknak az addig külön kis törzsekben élő szlávokat. Első fejedelmeiknek a szent Kiev volt a székhelye, innét szoktak becsapni a fekete tenger mellékeire. A mint hatalmok megizmosodik, egyre szűkebbre szorítják az addig szintén szlávok fölött uralkodó, őket zsaroló, kozárokat, besenyőket és bolgárokat.


II. Romanos császár pénze.
Előlapján a császár mellképe, † RWMAN BASILEVS RWMA körirattal; hátlapján † RWMA B. En QEW BASILEVS RWMAIWN. felirattal


  1. Christo regnante, rege exspectante.[VISSZA]
  2. Freeman, The Saracens.[VISSZA]
  3. Waitz, Deutsche Verfassungsgeschichte, V., VI. k.[VISSZA]
  4. Mundus senescit, sapientiae acumen in nos tepescit.[VISSZA]
  5. Leo császár taktikájának egy külön része tárgyalja a tengeri háborút.[VISSZA]
  6. Konstantinos műve ugyan 950 körül iratott, tehát a honfoglalás után, de a byzanczi császárság politikája egy félszázad alatt – apáról fiúra – alig változott.[VISSZA]
  7. De administrando imperio, 1. fej.[VISSZA]
  8. De admin. imperii, 13. fej.[VISSZA]