SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Egykoru vélemények a magyarokról.

Arnulf meghivása. A clusák. Regino; forrásai. Levél Dado verduni püspökhöz. Mese a magyarok eredetéről. Az unger, ungarus név. A többi elnevezések

Nyugati Európában 862-ben hallották először a magyarok nevét. Akkor előtüntek, pusztítottak és ismét visszamentek vadonaikba. Pusztításaikon kivül alig maradt akkori megjelenésöknek más emléke, mint a klastromi krónikák néhány sora. Egy emberöltő mulva újra megemlékeznek felőlük, mint Arnolf király szövetségeseiről. Azóta évről évre kell velök foglalkozni, már nem többé mint távoli barbárokkal, kik a császárok zsoldjáért elősietnek a sivatagból, leölik az ellenséget és ismét eltünnek, hanem mint tőszomszédokkal, kik lábukat a Duna vidékén megvetették és uj hazájokban legveszélyesebb, legrettegettebb ellenei lettek a szomszéd keresztény, letelepedett népeknek. Hasonló érzéssel nézte a régi római a gallust vagy teutont, későbbi korcs ivadéka pedig a gótbot és a húnt.

Minthogy a magyarok 862-i szereplését már elfeledték, föltünésük, megszállásuk 892-i hadjáratukkal, Arnolf király meghivásával látszott összeköttetésben lenni. A némileg hivatalos fuldai évkönyvek nem igen engednek kétséget a felől, hogy a német király szabaditotta őket először a morvákra. Az ő diplomatiai számítása szerint körülbelől azon feladatra lettek volna hivatva, mint előbb a bolgárok, t. i. a morvák gyöngítésére, féken tartására. Még több évvel később is ilyes szerepet szántak nekik a bajor püspökök. Arra, hogy ők itt megtelepszenek, s katonai és politikai túlsúlyoknak maga a német birodalom és a császárság is csak nehezen fog ellenállhatni, akkor hogy lehetett volna gondolni. Midőn ez nyilvánvaló lőn, Arnolf emlékéhez volt fűzve a hagyomány előtt a magyarok előnyomulása; az utolsó derék Karolingot terhelték ezért felelősséggel.

Legerősebben fejezte ki e vádat a császár ellen Liutprand cremonai püspök, ki 960 körül irt. Művének, melyet megtorlás könyvének nevez,1 az elején, megemlékezik Leó császár idejéről, a melyben a „magyar nemzet” egészen ismeretlen volt. „Mert igen nehéz átjárású gátak által, melyeket clusá-knak (szorosoknak) nevez a nép, volt elválasztva tőlünk, úgy hogy sem nyugotra, sem délre nem járhatott ki. De Arnolf király, az északi népek uralkodói közt a leghatalmasabb, midőn a neki férfiasan ellenálló Centebald morva herczeget legyőzni nem birta, lerontotta a roppant erős gátakat, vagyis clusá-kat, és a magyaroknak sovár, vakmerő, istent nem ismerő, de a gonosztettek minden nemét ismerő, csak gyilkosságra és rablásra áhítozó népét segitségül hivta. De lehet-e segitségnek nevezni azt, mi nemsokára, halála után, nemcsak az ő népének, hanem a déli és nyugati népeknek is vesztére vált? Centebaldot legyőzik, adófizetővé teszik, de nem őt egyedül. Ó Arnolf király vak uralomvágya, ó boldogtalan, keserű nap! Egy ember gyávasága egész Európát tönkre teszi. Vak nagyravágyás! hány nőt tettél özvegygyé, hány anyát gyermektelenné! hány szűzet rontottál meg! Rabságba döntötted isten papjait s népét, elpusztitottad az egyházakat, lakatlanná tetted a földet! De térjünk vissza a tárgyra. Centebald legyőzése után Arnolf békén birja a királyságot. De a magyarok ezalatt megtanulták a kijárást, kifürkészték a vidéket, és szívöben előkészítették a később nyilvánuló gonoszságot.2 „E rettenetes bűneért, – t. i., hogy a magyarokat kibocsátotta, – borzasztóan meg is lakolt Arnulf, szörnyü betegsége által – tetvek ették meg testét – és bizonyára a másvilágon is.”3


A fuldai kolostor belseje

A végtelen gyülölet, melyet csak az ép oly nagy félelem idézett elő, volt az uralkodó érzelem az egész századon át, és azon a csapáson, melyeket a magyarok a letelepedett népek és különösen az egyházak ellen intéztek, busásan megmagyarázták ezt a haragot. A nyugoti íróknál tehát hiába keresnők azt a nyugodt hangot, mely a byzancziakat e nemzet multjának és intézményeinek megitélésénél vezette. Ők nem ismerni akarnak, hanem átkozni. Ez pedig nem egészen a klastromi írók ama képtelenségén mult a valót megtudni és megírni, melyet gyakran kiemeltek íróink, hanem épen annyira természetes elfogultságukon. Ezt világosan bizonyitja a különben annyira megbizható fuldai évkönyvek példája. 892-ben, midőn Arnolfot segitik, minden rosszaló megjegyzés nélkül szólnak a magyarokról; 894-ben már szemökre lobbantják Pannónia kegyetlen elpusztitását, de 896-ban, a bolgár háború elbeszélésénél, ismét csak annyiban foglalnak ellenök állást, a mennyiben ők pogányok, a bolgárok meg keresztények. Még Itália elpusztítása sem igen változtat a tárgyilagos hangon. Csak midőn 900-ban Bajorország ellen forditják fegyveröket, változik a hang. Egyszerre csellel vádolják őket s e hadjáratot jelölik meg, mint a bajor hatalmat ért csapások elsejét. De ki kell emelnünk, hogy még ekkor sem oly sajtó az itélet, mint az, melyet ugyanazon évkönyvek minduntalan kimondanak Szvatoplukra és népére.

Oly nagy a többi irónál a harag, és oly kevés a törekvés a gyűlölt ellenséget szemtől-szembe megismerni, hogy mindnyájan nem a saját tudomásuk vagy utánjárásuk után irnak, hanem elismert régi irókra támaszkodva, azaz azok szövegét lemásolva, jellemzik a jövevény népet. Ily forrásokul szolgáltak a classicus írók és a szentírás.

Legfontosabb e jellemzések közt, nem értéke miatt, hanem elterjedésénél és irodalmi hatásánál fogva az, mely Regino prümi apát krónikájában foglaltatik. A tudós apát nem Prümben, Lotharingiában, hanem trieri menedékhelyén írta meg krónikáját 907–908-ban, tehát igen közel az események idejéhez, de jó távol azok szinhelyétől. Chronologiája nem pontos, mit azért kell megjegyeznünk, mert az ő tekintélye alapján szokták a 889. évet a honfoglalás éveül megjelölni. Mindazt, mit felőlük tud, egy helyen mond el összefoglalva, és minthogy személyes ismerete és hallomása nem terjed nagyon messze, segítségül veszi azt, mit Justinus művében, a régi történetek kivonatában, olvasott.

„Az úr 889. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak, és melyet nem is említettek, kitört Scythiából és a mocsarakból, melyeket a Thanais kiöntései a végtelenig terjesztenek.” Következik a scytha földnek és népének leirása, Justinus után, ugyanaz, melyet az Anonymus munkája elején találunk. „Ez a nép az említett lakóhelyéből a besenyők szomszéd népe által üzetett ki, mert ezek számosabbak és erősebbek voltak, és szülőföldjük nem birta táplálni sokaságukat. Ezek erőszakossága elől menekülve, elhagyták hazájukat és elhatározták, hogy útnak indulnak új föld és szállás keresésére. Először a pannón és avar pusztaságon kóboroltak, vadászatból és halászatból éldegélve, azután a karantánok, morvák és bolgárok országát támadják meg gyakori beütésekkel. Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyilakkal, melyeket szarúból készült íveikről oly művészettel igazítnak, hogy alig lehet azokat kikerülni.”

Ezután ismét hosszabb átvétel következik Justinusból. De a római író ekkor már nem a skythákról szól, hanem a parthusokról és azok harczi módjáról.4 Mindenesetre nem csak az író eljárására nézve fontos, hanem arra nézve is, mennyire hasonló volt mind a pusztai népnek taktikája, mert a mit Regino itt elmond, jobbára megegyezik Leó császár adataival. A prümi apát, a nélkül hogy sejtené, az összehasonlító történeti tudománynak egyengeti útját.

Ő maga is összehasonlításhoz folyamodik. Népére nézve vészt hozó volt a magyarok harczi módja, annál gyilkosabb, mert ahhoz nem szoktak. Még legközelebb állónak mondja a bretonoknak, azaz a Gallia északnyugoti részén még fennálló és a frankok ellen küzdő kelta törzseknek csatázását, csakhogy ezeknél a hajító dárda pótolja a magyarok nyilát. Egyéniségöket, úgy szólva, csak vadságukban ismeri föl. „Nem emberek, hanem vad állatok módjára élnek. Az a hir felőlük, hogy nyers hussal élnek, vért isznak, a foglyok szivét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el nemcsak a mondott tartományokat, hanem legnagyobb részében az itáliai királyságot is.”

Megvan tehát alapítva a magyarokban emberi szörnyeket, vérszopókat, szívtelen barbárokat látó hagyomány. Pedig az emberevésnek semmi nyoma magyaroknál. Tovább megyünk, még emberáldozatot sem találunk, pedig az valaha divatban volt a germánoknál, sőt még a honfoglalás korában és annál jóval későbben sem riadtak attól vissza a pogány szlávok. De hiába, tények nem döntik meg sem a nép csudás hitét, sem az írók tudákos félszegségét.

Theologiai alapon áll egy más, névtelen tudós német pap, ki Dado veduni püspök felszólítására elmondja véleményét, úgy mint más korabeli ügyekről, úgy a magyarokról is. Tiltakozik az ellen, hogy a magyaroknak „isten előtt gyűlöletes népét” tartsák Gog és Magog népének, mely Ezechiel próféta szerint elő fog törni, és melynek megjelenése előjele lesz a világ végének. Ez a vélemény arra támaszkodik, hogy ők is észak felől jönnek és fegyverök a nyil. De nem fő fegyvere-e a nyil a legtöbb déli és keleti nemzetnek? A zsidók és a zsidózók azt hiszik, hogy Gog népe a szittya nép, mely a Kaukázuson túl, a Maeotis mocsarainál és a Kaspi tónál lakik egész Indiáig. Ezeknek eljövetelét és uralmát jövendöli meg szerintök Szent-János látomása. Csakhogy az apokalypsisben nyilatkozásról van szó, nem tényekről, és Gog és Magog alatt ott az eretnekeket kell érteni.5

„De térjünk vissza a magyarokra, mily nemzet az és milyen földön lakik? Mert e szörnyü nemzet nevét nem találjuk megirva semmi históriában, pedig bizonyára nincs a világon vidék, hová a római hatalom el nem jutott. És midőn e föld minden részét, Thulétől a naptól égett Taprobaneig átkutatták, és éltök koczkáztatásával eljutottak még a sark alatt békén élő hyperboneusokhoz is, miért nem említik épen az ungrok nemzetét, miért kárhoztatják azt örök feledésre? Erre azt lehetne válaszolni, hogy valaha más neve volt e nemzetnek, és az idő folytán megváltozott, úgy mint a folyók és városok neve is meg szokott változni. Tehát ez a nép is talán más név alatt fordul elő a történelemben, és nevének megváltozása miatt nem ismernek reá.”

„Elmondom, miket hallottam az öregektől, midőn e nép átkos neve először hallatszott közöttünk. Nem tudom, mese-e vagy történet. Valaha borzasztó éhség támadta meg a Pannóniát, Isztriát és Illiriát lakó népeket. És midőn az isteni csapás alatt halomra hullottak az emberek, az illető tartományok fejedelmei elrendelték, hogy számlálják össze a házakat, és minden házból annyi embert tartsanak vissza a hányat az éhség veszedelmétől megmenthetnek. A többi megszámlálhatatlan sokaság pedig, tekintet nélkül korra és nemre, elüzetett a puszta, ismeretlen vidékre, a ki pedig közülök visszatérne, arra halálos itéletet mondtak ki. Ezek pedig, ily kegyetlenül elhagyatva földjeiktől, sokáig kóboroltak a nagy pusztán, végre eljutottak a Maeotis mocsarai közé. A legnagyobb részök addig tönkre ment, az erősebbek és vitézebbek, kik megmaradtak, vadászatra adták magokat, mert az a vidék bővelkedik vadakban, madarakban és halakban, s a vadak húsából éltek, bőrével ruházkodtak. Ily módon mérhetetlen sokasággá nőttek és a kiállott éhségtől hungroknak mondattak. Bizva roppant sokaságukba, elhagyták a sivatag, műveletlen helyeket, és megszállották a szomszédok földjeit. Legnagyobb erejök a nyilazásban állott, melyet szükségből tanultak meg, midőn oly nyomoruságos életet folytattak. Most, az isten igazságos itéletéből, a mi nyakunkra hágtak és mindenütt türhetetlen rettegés előzi meg őket, mert isten ily szörnyetegek által áll bosszút rajtunk.”

Ez tehát etymologikus mese. Az unger, wengr név összeköttetésbe hozatott az éhséggel, mely a sóvár nemzetet gyötörte. A magyarok megjelenése által előidézett természetes félelmet szörnyüvé növeszti a pórnál az a hit, hogy ők a farkasnál is éhesebbek, mindent megemésztenek, a jámbornál az a meggyőződés, hogy ők az apocalypticus lovasok, a világ végének szörnyü hirdetői. Nevök mesévé válik, meg van alapítva az a hír a magyar vadságról és kegyetlenségről, melyet annyi század békés együttélése sem volt képes gyökerestől kiirtani.

Mint a tudomány gyermekkorában mindig, akkor is nagy szerepet játszott a népies szófejtés. Szükséges e szempontból azt is tudnunk, milyen név alatt ismerték a magyarokat a IX. század végén nyugoti Európában.

A mit felőlök tudtak, azt először a szlávok révén hallották. Bizonyítja ezt, hogy már 862-ben ungroknak nevezik őket, és később is ez a név a leghasználatosabb. E névből fejlődött bizonyára, a német népetymologia behatása alatt, a hungár, huncgarius a mit aztán az Anonymus Ungvárra akart visszavinni. De a hungár szó felkapásában része volt a hún emléknek is, annak a felfogásnak, hogy ez az uj, ismeretlennek vélt nemzet valami viszonyban áll ahhoz, mely századok előtt mint isten ostora pusztitotta a világot.

Húnoknak nevezik őket, mindjárt első megjelenésökkor, az alemann évkönyvek.6 Később a sokkal közelebb eső, még friss emlékezetben levő avarokkal kapcsolják őket össze. Igy nevezik az ungrokat a 894, 895, 896 és 900 években a fuldai évkönyvek, még pedig rendesen oly fordulattal: az avarok, kik ungroknak mondatnak. A szász Vidichind szerint most az avarokat nevezik ungároknak, az avarok pedig a húnoktól származnak. Legkövetkezetesebb az ungár név használatában Regino. A sanct-galleni évkönyvek, úgy látszik egyrészt a név hasonlósága másrészt a pogányság és az iszlám elleni közös gyűlölettől vezetve, ép oly következetesen agarénusoknak, azaz Agar fiainak, araboknak mondják őket.7 Hivatalos császári oklevélben parthus név alatt is fordulnak elő, de csak később, II. Otto korában.8 Liutprand az egyetlen, ki őket turkoknak is nevezi,9 de ő, ki Konstantinápolyt is megjárta, nyilván a görögöknél tanulta ezt az elnevezést.

Tán szabad kiemelni, hogy a magyar elnevezésnek ily általános mellőzése újabb bizonyitékul szolgálhat a mellett, hogy az eredetileg csak egy törzset jelölt, nem pedig az egész népet.

Bármelyik volt is, a sok használatos közül, az egyes vidékeken dívó elnevezés, mindenütt a félelmet, a rettegést keltette a népekben. És a magyar, alig hogy megszállott a Duna mellékén, méltónak mutatkozott nevéhez, hiréhez.


  1. Antapodosis, I. k. 5. fej.[VISSZA]
  2. U. o. 13. fej.[VISSZA]
  3. A „clusa”, a magyaroknak vetett gát, sokkal pontosabb formában jelenik meg, semhogy tisztán mesének tarthatnók. Úgy látszik, a magyarok áttörése a járhatatlannak vélt Kárpátokon szolgált a monda alapjául. A közel egykorú Widichind szerint Nagy-Károly, miután legyőzte az avarokat, átkergette őket a Dunán és roppant sánczczal vette őket körül, melyet aztán Arnolf lerontott (I. k. 19. fej.) A 956-ban írt sanct-galleni évkönyvek szerint. Arnolf 892-ben a magyarokat „kieresztette.” Bejátszik e hagyományba egy más monda is, az, hogy Nagy-Sándor Gog és Magog népeit egy nagy fallal elzárta. Ezt az Anonymus is ismeri, de csak a Scythián túli népekre alkalmazza.[VISSZA]
  4. Justinus, Historia Philippica, XLI. K. 2. Fej.[VISSZA]
  5. „And such men once commanded respect,” jegyzi meg erre Gibbon.[VISSZA]
  6. 863. Gens hunorum christianitatis nomen agressa est.[VISSZA]
  7. Ann. Sangallenses Maiores a 892., 899., 900. 902. évekhez[VISSZA]
  8. Dümmler, i. m. III. k. 450. 1. 3. jegyzet.[VISSZA]
  9. II. k., 4. fej.[VISSZA]