SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Első kalandozások nyugat felé.

Olasz viszonyok. Berengár. Brenta melletti ütközet. Velencze. Német viszonyok. Betörés Bajorországba és Karinthiába. Harcz a szászok ellen. A törzsek viszonya. Árpád halála. Fiai. Bajor támadás és vereség. A magyar pusztítás. Ágostai diadal. A határok. A magyar befolyás terjedése. Olasz hadjárat, Pávia bevétele. Betörés Burgundiába. Szász háború. Werlaon ostroma. Szerződés Henrikkel


Kezdőbetü a sanct-galleni IX. századi evangeliariumból

AZ ELHELYEZKEDÉS NEM történt egyszerre. A keletről nyugat felé haladó népáradat, amint ellenállhatatlanul előre nyomult, ép oly kevéssé vette tekintetbe a politikai, mint a természetes határokat. Minden ujabb foglalás, minden újabb győzelem, a mennyiben új területet nyitott meg, szükségkép új vállalatokat vont maga után.

Alig dőlt meg a morva és a frank uralom Pannóniában, a magyarok figyelme és sóvársága azon föld felé fordult, mely akkor is, úgy mint azelőtt és azután sok századon át, legműveltebb, leggazdagabb országa volt nyugati Európának: Olaszország felé. Ez ország politikai viszonyai, állami megoszlása, társadalmi ziláltsága akkor csak úgy hivogatták az idegen hóditót, mint hat századdal később, a renaissance szakában. Arnolf császári koronázása után visszatért Németországba, és mihelyt a német sereg hátat fordított Itáliának, megszünt ott a barbárnak nézett uralkodónak minden tekintélye. Középső Itáliában és észak-nyugaton Lambertet, a spoletói grófnak Guidonak fiát ismerték el császárnak, és a római pápa kénytelen volt őt megkoronázni északkeleten a hatalmas friauli őrgróf, Berengar, ki már meg volt koronázva lombard királynak, újította meg igényeit. Lambert 898. őszén, vadászaton hirtelen meghalt: birodalmának vége szakadt és most Berengár készült örökébe lépni.

Ekkor történt a magyarok első betörése. Már 898-ban eljöttek előcsapataik a Brenta folyóig, kikémlelni a földet. Talán meg van engedve a föltevés, hogy az uralomért küzködő pártok egyike hívta őket be, úgy mint a görögök a Balkán félszigetre, Arnolf Morvaországba. Kémjeik három napon át jártak körül, azután ilyen felelettel tértek vissza: „Ez a föld tele van lakosokkal, egy oldalról hatalmas hegység övezi, más részről az adriai tenger. Nem tudjuk, gyönge-e a népe vagy erős, de számra roppant sok, városai számosak és erősek. Kicsi erővel nem ajánlatos megtámadni. Háborúra hajt minket a diadalba való bizalom, vitézségünk, hadi tudományunk, a kincs, mely után vágyódunk, és a melyből annyi van itt, hogy az egész világon annyit nem láttunk, de nem is reméltük, hogy láthassunk. Ugy sem hosszú az út, – rövid tiz nap vagy még kevesebb – térjünk hát vissza népünk egész erejével.”1 Úgy is cselekszenek, otthon fegyvergyártással, és az ifjak gyakorlásával töltik a telet hogy a következő évre teljes erővel jöhessenek vissza.


I. Berengár lombard király pénze.
Körirata az előlapon: † ARNVLFVS PIVS REX; hátlapján: BERENGARIVS REX

Kora tavaszszal, nagy sereggel újra betörnek Olaszországba.2 Gyorsan előrehatolnak az áldott síkságon és megkerülve a bástyás városokat, Aquileját és Veronát, eljutnak a lombard fővárosig, Paviáig. Berengár, elámulva és megrettenve az ismeretlen nép támadásán, levelekkel és hirnökökkel fegyverre szólítja hiveit középső és déli Itáliából, úgy hogy serege háromszor akkora lett, mint a magyar. Ha igaz a velenczei évkönyvnek az az adata, hogy 15,000-nyi volt az olasz sereg, megtudjuk azt is, hogy a megszámlálhatatlannak mondott magyar sereg nem igen számlált több harczost 5000-nél. A sok egyenközü folyó által hasitott, sűrűn népesített föld nem látszott alkalmasnak nagy lovas csatára, és ezért a magyarok Paviától visszavonúltak kelet felé. Berengárnak azt vetik szemére, hogy kedvteléseinek élve, nem használta fel az előnyös helyzetet a magyarok megsemmisítésére. De amint azok kelet felé haladnak, nyomukban és előttük egyre új csapatok tűnnek föl, úgy hogy csak nagy sietve birtak átúsztatni az Addán, nem csekély veszteséggel. Annyira elcsüggedtek, hogy készek voltak minden zsákmányukat visszaadni, ha bántatlanúl engedik őket haza. A keresztények nem alkut akartak, hanem a gyűlölt ellenség teljes romlását, és a föltételt nem fogadták el. A visszavonulás tehát tovább tartott a veronai síkság felé. De vad futássá nem fajúlt: a magyar mindig fogát mutatta az üldöző hadaknák, és a fősereg folytonos csetepaték közt átjutott a Brenta folyón, mialatt az olaszok a nyugoti, jobbparton ütöttek tábort.


Aquileja középkori képe.
Schedel Hartmann 1493-iki nürnbergi világkrónikájából

Liutprand elbeszélése szerint itt a magyarok megujitották az alkut, nemcsak a zsákmányt ajánlták föl, hanem minden jószágukat, kezeseket igérnek, és fogadják, hogy soha többé nem lépnek Itália földjére. A krónikás e végső elcsüggedésök okául lovaik elcsigázott állapotát tünteti föl, mely lehetetlenné tette reájok nézve a további menekülést. Ez alig lehetett igazi ok: hátban nem volt ellenség, a határ nem volt távol, és ők minden esetre könnyebben mozogtak, mint üldözőik. Inkább arra kell gondolnunk, hogy szép szóval tartották az ellenséget, mig megjött a várva várt alkalom azt teljesen tönkre tehetni. Nem is volt szükség azokra a szónoklatokra és biztatásokra, miket a cremonai püspök a magyarok szájába ad; tudjuk, hogy egyik jellemző vonása volt katonáskodásuknak: soha kétségbe nem esni, és a végsőig le nem tenni a harciról, – „melyben férfiasan elesni nem halál, hanem élet.”

Fáradt volt a keresztény tábor is, az alkudozásokba bizva megpihen ott a sereg és lakmározik. Hirtelen éri a magyar támadás, soknak torkába szegezi a falatot a magyar nyil, másoknak lovát viszik el, és így megfosztják a menekülés eszközétől. A gyors és erős megrohanás által különben is keltett zavart még fokozza a semmi politikai kapocs által össze nem forrasztott egyes hadosztályok egyenetlensége, vezéreik viszálya és irigykedése. A zavart és rémületet még sokszorozza a magyarok által előre kirendelt három cselvető csapatnak feltünése. Az olaszok megfutnak vagy elesnek,3 ismét megnyilt a magyarok előtt a gazdag ország. Olasz sereg többé nem mutatkozott, végig seperve a síkságot, eljutnak az Alpesek aljáig, a Pón túl száguldva kirabolják és felgyujtják az egyházakat, kifosztják Modenát és Reggiot. Itt is telelnek, csak az Apennin vet határt kalandozásuknak. Még évek mulva is sűrűn emlegetik az olasz klastromok és püspökségek oklevelei azt a mondhatatlan gyilkolást és gyujtogatást, melyet „a boldogtalan pogányok rémületes és nyomorult népétől” szenvedtek. Végre Berengár király ajándékokkal és túszok adásával valahogy hazatérésre birta őket.


Velencze.
A bécsi képes krónika 15. lapjáról

Hazátértökben még egy kisérletet tesznek a kincses Velencze kirablására. Velencze nem tartozott az olasz királysághoz, dogeje a keleti császárnak volt még alattvalója. Könnyen elfoglalták a terra firma városait, köztük Chioggiát, és a szigeteken épült Rialto ellen, tömlőkön és lóháton átusztatva a tenger keskeny ágát, kisérlették meg a támadást.4 Péter doge hajóhaddal indult ellenök, és kemény csatában visszaverte őket. Hosszú időn át ünnepelték Velenczében Péter és Pál apostolok napját, junius 29-ét, e megszabadulás évfordulóját.5

Az Olaszországból hozott mérhetetlen kincsen, az ottani veszélyek és válságok elbeszélése nagyban emelhették a magyarság harczi vágyát. Csak most juthattak igazán annak tudatára, mennyire más új környezetök a réginél. A műveltség még csak mint gazdagság hatott reájok, katonai tekintetben nem érezték felsőségét, hanem valószinüleg alája helyezték az olaszt a bolgárnak és a besenyőnek. Csak most láthatták a Dunántúlra került törzsek helyzetök kiváltságos voltát. Csak néhány napi járás választotta el őket sóvárságuk tárgyaitól. Mert az olasz hadjáratot minden nagyszerüsége mellett sem tarthatjuk nemzeti vállalatnak. Folytatása volt Pannónia megszállásának, egy-azon rohamban történt minden. Legalább nem látjuk sehol említve a magyarok fővezérét, vagy a hogy a nyugotiak nevezték, királyát.

Politikai tekintetben sokkal fontosabb volt az a harcz, melyet alig hogy Itáliából visszajöttek, Bajorország ellen vívtak. Tudjuk, hogy a honfoglalás nem történt ellentétben Arnulf császárral, hanem bizonyos tekintetben párhuzamos volt a keleti frank birodalom törekvésével, a morva hatalmat megsemmisíteni. Míg a császár, a normannok legyőzője élt, a bajorok nem is igen tartottak az új szomszédoktól. Pannoniát már régebben elveszettnek tekintették, és a bajor püspökök leveléből látjuk, hogy inkább megnyerni óhajtották a magyarokat, mint megvívni velök. Viszont ezeket a bolgárok és szlávok elleni harci annyira elfoglalta, hogy ellenségeik számát nem szaporithatták régi, hatalmas szövetségesökkel. A szláv birodalom megdöntésével és Arnolf halálával, tehát 899-ben, mind e tekintetek megszűntek. A keleti frank birodalom Arnolfnak hat éves fiára, Gyermek-Lajosra szállott, a német törzsek közt teljes erővel jelentkeztek a régi ellentétek, a magyarok nem láthattak már nyugoti szomszédjokban mást, mint kinálkozó prédát.


III. (Gyermek) Lajos pecsétje.
A császár balra néző mellképe † LVDOVVICVS REX körirattal

Pannónia és a kis síkság már magyar birtok volt, de semmi szerződés vagy béke nem biztositotta még az új jövevényeket a régi birtokos irányában. Ezért a magyarok 900-ban követeket küldenek Bajorországba a béke felől tanácskozni. Igazi czéljuknak azonban az ország kikémlelését mondották, és tán nem ok nélkül.6 Csakhamar váratlanul becsapnak nagy sereggel, az Enns folyón áttörnek, és hihetetlen gyorsasággal ötven mérföldnyi, járó földet pusztítanak el széltében, hosszában egy nap alatt. E hirre a bajor heerbann összeverődik, de mire oda ért, a száguldó csapat prédájával együtt már visszatért Pannóniába. Azt hiszszük, e betörésnek nem a rablás volt az egyedüli, nem is a főczélja. A magyarok új hazájukban sem mondhattak le a pusztai népek azon politikai hagyományáról, mely hatalmok és birtokok legfőbb biztositását abban találta, ha határszéleiken túl egészen a legközelebbi népig lehető lakatlan pusztaság terül. Abból, hogy 900-ban ez a pusztitás az Ennsnél kezdődik, az is kitünik, hogy ez a folyó volt kitűzve határnak.

Kevesebb szerencsével harctolt a rövid idő mulva a Duna balpartján nyugotra törő hadosztály. A vitéz Liutpold őrgróf, a király rokona, maga köré gyűjtve a bajor főembereket, köztük a passaui püspököt, átkelt a folyón és kemény csatában legyőzte a pusztitókat. 1200-ra tették az elesett vagy a Dunába fult magyarok számát, mig a győztesek alig szenvedtek veszteséget.7 A keresztények nagy kiabálással hálálkodtak az istennek a fényes győzelemért, de azért belátták, hogy a határ védelmére állandó őrségre van szükség. Az Enns folyó mellett ekkor épitették a magyarok ellen Ennsburg erős várát, melyet a király a következő évben Szent-Flórián passaui klastromának adott át.8 Ezzel egyuttal ki volt fejezve, hogy az Ennsen innen már nem állhatták utját a magyaroknak. Mennyire, érezték a bajorok a magyar szomszédság veszélyét, kitünik abból is, hogy 901-ben békére lépnek régi halálos ellenségeikkel, a morvákkal. Ezeknek düledező birodalmát, mely a mai Morvában még nehány évig fennállott, már nem lehetett azonban annyira megerősíteni, hogy az a magyarok portyázását bármikép is megakadályozhatta volna.

Ugyancsak a határszél kiterjesztése magyarázza meg a magyarok 901-ik hadjáratát, melynek Bajorország déli része, Karinthia volt a szinhelye. A magyarok egy csapata ebben a portyázásban vereséget szenvedett, de ez nem gátolta meg a Mura és Dráva völgyeinek gyökeres elpusztitását.9 Ez a vidék annyival fontosabb volt a magyarokra nézve, mert uralkodott az Itáliába vezető uton. Le is romboltak arra minden várat, megsemmisitettek minden nagyobb telepítést, és több mint egy félszázadon át annyira birták Olaszország bejáróját, hogy azt nem is nevezték másnak, mint a magyarok országútjának. (Strada Hungarorum.)

Több éven át aránylagos nyugalomnak örvendettek a határszélek. Ezt a békét azzal lehet magyarázni, hogy a honfoglalás és a szélek biztosítása után a belső viszonyok megszilárditása és a morvák teljes alávetése vette igénybe a nemzet erejét.10 És midőn a háboru ujra kigyúlt, azt nem a magyarok kalandozási vágya idézte elő, hanem a bajorok hitszegése. Lakomára hivtak egy Chussal nevű magyar vezért, és vendégeskedés közben megölték őt társaival együtt (904.)11 Ez a gonosz tett tette csak igazán engesztelhetetlenné a két szomszéd nép gyülöletét, és nem csoda, ha most egymást érték a magyarok megtorló betörései.

A német írók a 903 vagy 904-ben Raffelstettenben, a mai Felső-Ausztriában kiadott királyi vámszabályozásból azt következtetik, hogy akkor Morvaország még fennállott, sőt még az Ennstől keletre eső Pannóniában sem szűnt meg végképp a német uralom és birtoklás. Reánk e nevezetes okirat nem teszi ezt a benyomást. Igaz, hogy a magyarok nem emlittetnek benne, de ez természetes, ha meggondoljuk, hogy a szabályozás csak a régibb rendeleteket kivánja megujitani, és valószinüleg nem más, mint azok átirása.12 Máskép nem volna érthető, miért nincs szó a magyarokról, kiknek ottléte nem szorúl bebizonyitásra. De ha a Morva völgyében még uralkodtak is Szvatopluk ivadékai, önállóságuk teljesen megszűnt, az a vidék már egészen a magyaroknak hódolt. Már 906-ban ugyanis észak felé is járnak a magyar csapatok, az Elba folyását követve, és a szász törzs ellen harczolnak.

A szászok, hires herczegök Ottó alatt, akkor kezdtek hóditóan fellépni az Elbától keletre lakó szláv törzsekkel szemben. Támadásuk először a mostani Drezda és Weiszen vidékén lakó daleminczokat éri, vezérök a herczeg fia, a később oly hiressé vált Henrik volt, kinek ez volt első hadjárata. „A daleminczok nem állhattak ellen, és a magyaroknak a hadban igen erős nemzetségét hívták segítségökre.13 Be is jött egy magyar sereg, és legyőzve a szászokat, végig pusztitotta és rabolta Szászországot, azután mérhetetlen zsákmánnyal visszatért a szövetséges daleminczok földjére. Ezek megmenekültek ugyan egy időre a szászoktól, de most meg segitőikkel gyűlt meg a bajuk. A Szászországból visszatért magyar haddal egy időben friss magyar sereg is jött hozzájuk, mely keményen megdorgálta és háborúval fenyegette őket, miért hívták amazokat, nem pedig őket arra a gazdag prédára. Nem maradt más hátra, mint ezt a másik sereget is Szászországba vezetni, mely ily módon egy év alatt kétszer is elpusztult. De kijutott a szenvedésből Dalemincziának is, mert a szövetségesek ott várták be a hivatlanok visszatérését, és oly gyökeresen kiélték az országot, hogy e föld népe kénytelen volt idegen nemzeteknek szolgálni gabonáért.”14

Ez a rövid elbeszélés egyike a legtanulságosabbaknak azok közül, melyek a kalandozások kora felől megmaradtak. Teljesen alaptalannak mutatja azok véleményét, kik a rabló hadjáratokban valami nagy politikai eszmét, vagy legalább a nemzet egységes vállalatát keresik. Igazi világitásban tünteti föl a sóvár, kapzsi törzsfőket és hadvezéreket, kik népök vitézségét és hirét ily módon gyümölcsöztették a magok részére. Ha a nemzet egésze nem volt elfoglalva döntő háborúval, egyes részei mindig készen állottak felajánlani kardjokat dús zsoldért és még dúsabb zsákmány reményében. Nem is kell mindig vajdára vagy fejedelemre gondolni ily szerződés megkötésénél, ily vállalkozás megindításánál. Bármilyen jóhirü vitéz szerezhetett csapatot, és a magyarok közt is fejlődhetett egy az örökös méltóságokkal vetélkedő intézmény, mely népszerüségére és hatására nézve körülbelől megfelelt a népvándorlás korabeli „herzog”-oknak. Az ily független csapatvezérek emléke meg is maradt hagyományunkban.15

Még egy más fontos tanuságot is merithetünk az ily módon vezetett kalandozásokból. Teljesen be kellett már fejezve lennie a honfoglalásnak, teljesen megszilárdultaknak kellett lenniök a honi állapotoknak, hogy a nemzeti erő ilynemü megoszlása, a nemzeti egységnek ily tökéletes meglazulása a legfontosabb érdekek sértése nélkül megengedhető legyen. Ennélfogva nagyon téves az a felfogás, mely szerint a morva birodalom 900 után még valami erőt fejthetett volna ki, vagy hogy a magyar uralmat bármikép veszélyeztethette volna. Mert, még ha külön szerződés nem is kötelezi az összes törzseket a közös védelemre, magának a honfoglalásnak természetéből, mely erősebb minden szerződésnél, önként folyik, hogy, mig ez a munka befejezve nincs, a törzsek minden külön vállalatának, a nemzeti erő felaprózásának el kell maradnia.


Az Árpád-föld az ó-budai határban.
Fischer L. H. rajza után

Erre az időre teszik a történetíróink a honszerző Árpád halálát. Hiteles adatunk e felől nincs: az egykori nyugati kútfők még nevét sem ismerik. Élete munkája a haza megszerzésével, határainak kitüzésével és biztositásával el volt végezve. Bizonyára nemzete nagy gyászszal kisérte a sirhoz hatalmas és szerencsés vezérét, és magas sirhalmán halálba követte őt hölgye és hű szolgáinak serege. Csak későbbi, XIII. századi író teszi halála évét 907-re, és csak akkor határozták meg sirja helyéül az ország központjának, Etele várának vidékét. „Tisztességesen eltemették egy kis folyó kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is később, a magyarok megtérése után egyházat építettek a boldogságos szűz tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.”16 Tetteit, úgy mint elődeiét és unokáiét megénekelték a hegedősök, de e hősi regéknek még emléke is alig maradt reánk. És igy nemzetünk ez első nagy alakjáról egyaránt megfeledkezett a játszi monda és a komoly történelem. Nem itélhetjük meg másból, mint abból, mi mindenkorra legbiztosabb alapja marad a történeti nagyságnak és dicsőségnek: alkotásából.

Fiai közt a legnagyobb, Liuntin, a bolgár háboruban kivívott győzelmei után nem szerepel. Meglehet, hogy őt még a régi hazában elsiratták. A honfoglalás harczaiban veszhetett el a fejedelem többi három fia: Tarhacsu, Jelekh és Jutócsa. Mindegyik már felnőtt volt, családot hagyott maga után, de emlékökről nem szól más, mint egy puszta név.17 Fejedelemmé a külföldi és hazai hagyomány szerint legifjabb fia Zsolt lett, ki az Anonymus szerint már az új hazában született Csepel szigetén, és kinek születését nagy lakomákkal és harczi játékokkal ünnepelték meg. Többi krónikánk Árpád fiának még nevét sem ismeri, és így az Anonymusnak külömben is igen ingadozó hitelessége az egyetlen alap arra nézve, hogy Zsolt atyja halálakor még kiskoru volt, és így helyette kormányt kellett rendelni. Minthogy pedig Lehel és Bulcsu emlittetnek a kormány tagjai gyanánt, világos, hogy az egész tiszta koholás. Épen olyan koholás Zsolt személyének leirása, melynek egyes vonásai Dares Phrygius trójai regényének hőseitől kölcsönzöttek.18

Árpád halálával, és az ennek következtében a magyarok gyöngülése felől szálló véleménynyel szokták megmagyarázni a bajoroknak 907-iki nagy hadjáratát. Erre külön ok alig kellett; hisz most már nemcsak a bajorok, hanem a szászok is tisztában voltak a magyar kalandozások természetével, és érthető, ha kisérletet tettek egy nagy erőfeszitéssel megszabadulni az őket folyton zaklató pogányoktól. Megindult hát ellenök a bajor nemzetnek, akkor a német törzsek közt a leghatalmasabbnak, összes hadi ereje. Ott volt a már próbált vezéren, Liutpold őrgrófon, Bajorország és Karinthia kormányzóján kivül még az összes főpapság hadi kiséretével, közte Theotmar salzburgi érsek és társai, a 900-iki levél írói, ott volt számos gróf és szabad vitéz. Neveiket a klastromi halottas jegyzékekből, necrologiumokból ismerjük, mert a hadjáratot közülök kevesen élték túl. Úgy látszik, most a bajorok támadtak, ők keresték fel az ellenséget tulajdon földjén, mert a csata helyének nincs más meghatározása, mint az, hogy „keleten” volt.19 Rövidek, de sokat mondók az évkönyvek jelentései e csatáról. Az egyik szerint az egész bajor sereg megöletett, a másik egyszerüen a bajorok legyilkolásáról szól a pogány kard által.20 Később a humanista Aventinus kiszinezte e jegyzeteket és sorban előadja, mint végeznek a magyarok a három csoportban országukba hatoló ellenséggel. Ez az előadás megtalálta az útat a mi történeteinkbe. Valósággal a csata lefolyásáról mit sem tudunk, csak az bizonyos, hogy a sereg java részével együtt odaveszett Liutpold is és vele a püspökök. Kitünt, hogy a bajor sereg a maga erejével nem birja megállani a sarat a magyarok ellen. Akkor a szomszéd és irigy sváb törzsben még némi káröröm mutatkozik a bajorok tönkremenése fölött, mely „babonás kevélységöknek” volt gyümölcse. De csakhamar tapasztalniok kellett a nyugotibb német törzseknek, hogy a védőitől megfosztott országon át az ő határaikba hömpölygött át a magyar pusztítás árja.

Már 908-ban ujra Szászországban járnak. Itt is csak a necrologiumokból tudjuk meg a csata napját, melyben a szászok és thüringiaiak előkelőinek szine-java odaveszett; augusztus 3-át. A hely itt sincs meghatározva; csak később tették Eisenachot e csata szinhelyévé.21 E hagyománynak nyomát találjuk krónikáinkban is, mely ugyanoda helyezi a magyarok nagy vereségét.22 A következő évben pedig felhasználják a Bajorország fölött kivívott győzelmet, és azon tartományon át berontanak az alemann-sváb földre. Itt még ellenállásra sem találnak, számos rabbal, gazdag zsákmánynyal térnek vissza. Visszajövet felgyujtják Freising városát, de egy csapatjok vereséget szenved az ezalatt seregét összegyűjtő bajor herczegtől, Arnolftól, Liutpold fiától.

Ezek az évenkint ismétlődő rabló hadjáratok szinte mesés szinben tüntették föl a magyarok vadságát, kegyetlenségét és harcziasságát. Egymásután három nagy német törzs próbált ellenök szerencsét: vitézséggel, csellel erőt vettek valamennyin. Hadakozásuk, pusztításuk nem volt barbarabb, mint a minőt akkor az európai népek egymás közt megszoktak; kincsvágyuk nem volt égetőbb, mint a normannoké, kiket régen ismertek.23 Láttuk már, minő kegyetlenséggel jártak a német-szláv határharczok; a pusztításon és gyilkoláson fölül, ott is napirenden volt a békés lakosságnak lánczra való fűzése, rabszolgaságba hajtása. A magyarok járását nagy gyorsaságuk, a meglepés teszi oly félelmessé, szinte kisértetivé. A külömben oly általános, semmitmondó phrasisokkal élő német évkönyvek ez isten csapása leirásánál életet, színt nyernek. „A magyarok sokat megölnek, a nemes, szabad és szolga nőknek nagy csoportját pedig, a gyermekekkel együtt, meztelenen, emlőiknél vagy hajuknál fogva összekötözve, hurczolták magokkal a szolgaságba.”24 Nem csoda, ha közeledésökre néptelenné lesz a fenyegetett vidék.

Úgy kell lenni, hogy határaikhoz közel, egészen a legközelebbi vár oltalmáig, csakugyan megszünt minden telepedés, minden békés foglalkozás. Egy akkori költő, Salamon sanct-galleni apát és konstanczi püspök igazán lendületes versekben fejezi ki azt a töméntelen pusztulást és nyomoruságot, melyet a magyarok megjelenése idézett elő.

„Hajdan tilos volt a kutya árát bevinni a templomba, most maga a legszennyesebb kutya belép Krisztus házába. Megöli a népet, elrabolja a jószágot, felgyújtja az egyházat. Istentelen kéz hasogatja az úr asztalát. Fertőzött kéz érinti a boldogok szent ereklyéit és elhajtja az egyháznak nyáját. Nem irgalmaz sem apának, sem anyának; a kegyetlen a szülők szeme láttára döfi át a fiút, és a leányt nem váltja meg anyjának gyásza és siralma. Ifjú és öreg, csecsemő, fiu és leány haldokolva hömpölyögnek egymás vérében. Ott állanak Itália néptelen városai és a művelőktől megfosztott földek. A mező a megöltek csontjaitól fehérlik. Azt hiszem, nincs is már annyi élő, mint a mennyit Mars meggyilkolt.”25 Szózatát azzal végzi, hogy mind ennek a romlásnak a belső viszály és a gyermek uralma az oka.

Lajos király ezalatt 17 éves ifjúvá fejlődött, és elhatározta, hogy nagy ősei példájára személyesen vezet hadat birodalma megrontói ellen. Most már nem egyes törzsek fölkelése száll ki a síkra, hanem az egész nagy német nemzet hadserege, királyának vezetése alatt. Oly fontosnak tartották e hadjáratot, hogy gyalázatos halállal fenyegették azt, ki az alól kivonná magát. Mire azonban a király hadával a gyülekező helyre, Ágostára jutott, azon pontra, hol a sváb és bajor törzsek a keleti franknak közelében összeérnek, már szemben látta magát a magyarok sokaságával. „Alig kelt a hajnal rózsás ágyából, a magyaroknak vérszomjas, hadverő népe elnyomja az álomtól tántorgó keresztényeket. Némelyiket előbb keltette föl a nyil, mint a lárma, másokat még fektökben érte a halál, úgy hogy előbb hagyta el őket a lélek, mint az álom. Az első megrohanás után hátráltak és visszafelé fordulva öltek meg sokat.” A keresztények hada azonban délig keményen megállja helyét, és ekkor az ellenség, cselt vetve, futást szinlel. Lajos gyorsan előtör, a győzelem biztosságával, de a lesből mindenfelől előtörnek a magyarok és csakhamar futássá változtatják a diadalt.26 (910 június 10.) Néhány nap múlva egy frank hadosztály is osztozott a fősereg sorsában. Ez az első kisérlet, a birodalom közös erőfeszitésével állitani meg a magyarok rohamát, szomorú véget ért. Most már nemcsak a bajor és sváb föld állott nyitva előttük, hanem urai lettek a Duna völgyének, a nyugatra vezető nagy természetes útnak. Gyermek-Lajosnak a következő évben történt halála, a Karolingok német ágának magszakadása pedig hosszú időre még képtelenebbekké tették a németeket a közös tettre, mint a minők addig voltak.

Németország most már éveken át kisérletet sem tett a magyarok betörésének megakadályozására. A sváb földön és Thüringián át már 911-ben megtalálták az útat a birodalom igazi szivébe, a Rajna gazdag vidékére. Úgy látszik, ez évben már a Rajnán túlra is jártak, Koblenz tájékán. A dús zsákmány mindig új meg új csoportokat sarkalt a portyázásra. Néha azonban rajta vesztettek, mint 913-ban, midőn a Svábországból visszatérő, prédával megterhelt hadnak az Inn folyó mellett útját állották Berthold és Erchanger sváb grófok és Arnolf bajor herczeg. Úgy mondták, hogy az egész magyar seregből csak 30-an menekültek meg.27 De az ilyen vereség nem érintette a nemzetet; egyes kalandos csapatot ért csupán, és éppen nem szegte kedvét a többinek. 915-ben már Fulda klastrománál járnak, melyet azonban Hugi apát megvéd ellenök. Meg kellett elégedniök Alemannia kirablásával. Úgy látszik, aztán évről-évre tovább hatolnak északnyugot felé. 918-ban hirtelen megrohanják és felgyujtják Bréma városát és rabságba viszik lakosságát.

Konrád király, Lajos utóda, minden vitézsége és derekassága mellett sem segithetett ezeken a birodalma jólétét és nyugalmát megsemmisítéssel fenyegető viszonyokon. Éppen azok ellen kellett fordulnia, kik eddig legnagyobb érdemeket szereztek országa megvédése körül. Erchangert és Bertoldot, kik ellene fölkeltek, lefejeztette,28 mostoha fia Arnulf herczeg pedig nejével és gyermekeivel együtt a magyaroknál volt kénytelen oltalmat keresni.29 Onnét csakhamar visszatért, és a király ellenére is megtartotta országát, egész független hatalommal. Minthogy azóta a magyarok pusztitásáról Bajorországban nincs semmi hír, igen valószinünek látszik, hogy a vitéz herczeg szabad átvonulást engedett nekik országán, annak fejében, hogy azt nem bántják, sőt tán adófizetésre is kötelezte magát. Ezentúl már csak a Lechnél érnek ellenséges földet, és nem csoda, ha 917-ben már elfoglalják Baselt, előnyomulnak Metzig és Burgundiát is érintik.


Verona középkori képe.
(Schedel világkrónikájából.)

Másfél évtizeden át ismétlődtek már a magyar betörések évről-évre. Igazán nagy hadjáratok, melyekben a nemzet jelentékeny része harczolt, csak 907-ben és 910-ben voltak, a többit alig lehet másnak nevezni, mint kisebb-nagyobbszerü rablóvállalatoknak. Meglepő, hogy a tisztán anyagi eredményen, a roppant zsákmányon és a számtalan foglyon kivül menynyire emelték e harczok a nemzetnek, mint egésznek, politikai tekintélyét és jelentőségét. A határ egész az Enns folyóig terjedt, északnyugaton pedig valószinűleg messze benyúlt a mai Morvába. Azon túl még hűbéres és szövetséges törzsek öve övezte a magyar államot. Látjuk, hogy Bajorország lemondott az ellenállásról és megnyitotta az utat a Rajna felé. Hasonló lehetett a csehek és a még megmaradt morvák viszonya, máskép nem volna megmagyarázható a sűrű, akadálytalan kitörés az Elba és Weser vidékére. Sőt ez a hódoltsági terület még tovább tart: a távoli daleminczok is állandó szövetségesei a magyaroknak a szászok ellen. Ha nem is éri el a magyar állam Attila birodalmának hatalmát és kiterjedését, sok analogiát mutat az avarok birodalmához annak virágzó kora idejében. Egyesíti a szlávokat és megtöri azt az egységet, mely már-már összefűzte volt a német törzseket.

Feltünő, hogy a 899–900-iki nagy vállalat óta megkimélték Itáliát. Tekintve e hadjárat dicsőségét és hasznát, alig találjuk ennek más okát, mint azt, hogy Berengár gazdag ajándékokkal megnyerte magának a nemzet főbbjeit és így nemcsak a békét vásárolta meg, hanem egyuttal a magyarok hathatós támogatását, melyre, hűbéresei lázongásával szemben, nagy szüksége volt. E jóakaratnak nagy hasznát vette 921-ben, midőn Adalbert ivreai őrgróf és Odelrich palotagróf más országnagyokkal együtt pártot ütöttek ellene és Rudolf burgundi királyt készültek behivni. „Mig ezeket tárgyalták, a magyarok, minderről nem tudva, Veronáig jutottak. Két királyuk: Dursák és Bugát igen jó barátai voltak Berengárnak.30 A pártütők a bresciai hegyes vidéken, körülbelül 50 mértföldre Veronától, tanácskoztak a felől, mikép taszítsák le Berengárt trónjáról. Berengár pedig kérve kérte a magyarokat, hogy ha őt szeretik, rontsanak ellenségeire. Ezek vérengző, harczos létökre, Berengártól vezetve, járatlan útakon át, csakhamar amazok hátába kerültek, és oly gyorsan megrohanták őket, hogy még fegyverkezni sem volt idejök. Sokat leölnek, köztük Odelrichot; Adalbert őrgrófot és Gislebertet pedig elfogják.”31


I. Konrád császár pecsétje.
A császár balra néző képe CHVONRADVS REX körirattal

Ezóta, mintegy vérszemet kapva, Itáliát tették hadjárataik fő czélpontjává. Úgy látszik, mint Berengár szövetségesei, meg is telelnek ott. Már 922 február 4-én megjelennek Apuliában.32 Itt sem kell valami nagy hadseregre gondolni: a vidék kirablására és a kisebb városok és a klastromok megsarczolására elegendő volt kisebb csapat is; fegyveres ellenállást pedig, nyilt mezőn, ott meg se kisérlettek ellenök. Nem látszott lehetetlennek, hogy azt a szerepet játszszák majd a gyönyörü, minden hóditónak kinálkozó országban, mint száz évvel később a normannok. 800-an közölök ott is maradtak, szekérvárba vonulva megteleltek, és az egész tartománynak nem volt ereje őket eltávolitani. Ugy látszik, az egyes olasz urak szolgálatukba is szokták fogadni az ilyen kószáló magyar csapatokat. Igy tett Péter tusciai őrgróf, ki Róma ellen vezette őket és a várost egy időre birtokába is ejtette. Megöletése után a magyarok több éven át pusztitották a Campagnát.33


Pavia középkori képe.
(Schedel világkrónikájából.)

Mind e kalandoknál mintegy hátsó védül szolgált Berengár birodalma és a vele fönnálló szövetség. Csak e föltétel alatt hatolhattak aránylag csekély csapataik a félsziget közepére és déli részére. Mihelyt Berengár trónja ingadozott, siettek is támogatására. Igy történt 924. elején, a midőn ujra Rudolfhoz pártolt Lombardia nagy része, magával Paviával együtt, a veronaiak pedig cselt szőttek a király élete ellen. Ekkor Szalárd – úgy látszik az a név, mely a krónikában mint Zuard fordul elő – volt a magyarok vezére. Egyenesen Pavia ellen tartanak, mely város 899-ben megállította őket. Lombardia fővárosa akkor messze földön hires volt nagyságáról, fényéről. „Róma sem volna külömb nála, ha nem volna nyugvó helye az apostolok testének.” A magyar tábor oly nagy volt, hogy körben, sátraival elzárta a várost. De nem kiéheztetéssel vagy rohammal foglalták el, hanem tüzes nyilakat lövöldöztek belé, melyek felgyujtották a várost, mig heves szélvész lehetetlenné tette az oltást. Csak kevesen menekültek a lakosok közül, ezek nyolcz vékányi ezüstöt ástak ki a romok közül, és ezzel a sarczczal megváltották életöket. (924. márcz. 12.) Ezután tovább száguldott a győztes sereg, az igazi ellenség, Rudolf burgundi király ellen. Ebben nem akadályozta meg őket szövetségesöknek, Berengárnak időközben történt halála sem, kit ápril 7-én ölt meg az orgyilkos Flambert.34 Áttörnek az Alpeseken; azok a szorosok és hágók, melyeknek legyőzését még gyalog sereggel is szinte világcsudának nézte az ókor, ennél a lovasseregnél nem is emlittetnek. A franczia lejtőn Rudolf király és Hugó viennei gróf derék haddal várják, és egy szűk völgykatlanban körül is fogják őket. De ők elosonnak, és a hegyeken át déli Francziaországban, Nimes és Toulouse vidékén teremnek. A szokatlan éghajlat és táplálkozás azonban ragályos betegséget támaszt köztük, melynek legnagyobb részök áldozatául esik.35 Úgy látszik, csak a sereg egyik fele jutott ily szomorú sorsra, a másik fele Itáliában prédált tovább és bántatlanul ért haza.


I. Henrik császár pénze.
Közirata az előlapon: † HEINRICVS REX; hátlapján: † VIRIDVINI

Úgy a 921-iki, mint a 924-iki hadjáratok nemzeti vállalatok, mi abból is kitünik, hogy a vezérek neve ismeretes. Meg volt a zsákmány és sarcz mellett a politikai czél is: a szövetséges Berengárt uralmában megerősíteni, és igy délnyugat felé is olyanféle árteret nyerni, mint a minőt nyugot és északnyugot felé már szereztek.

Németországban ezalatt nagy változások mentek végbe. Konrád király 918 végén meghalt, és halála után az uralom, a frankok beleegyezésével, a szász herczegre, Henrikre ment át, ugyanarra, ki 906-ban a magyarok ellen kezdte meg hadi pályáját. E hirre azonnal beköszöntek nála a magyarok. „A magyarok Szászországot kegyetlenül elpusztitották és roppant prédával, számos rabbal, nőkkel és gyermekekkel ismét eltávoztak, mert isten haragudott reánk,” jegyzik fel a vesztfáliai, korveyi évkönyvek a 919. évben.36 De ez a hadjárat nem akadályozta meg Henriket birodalma terjesztésében és erősítésében. A következő évben, 920-ban, hatalma alá hajtja az addig független bajor herczeget, a magyarok szövetségesét. Ép ugy aláveti magának a svábokat és lotharingokat is. A belső háború Németországban megszünt. Úgy látszik, hogy ekkor több éven át nem történt ujabb betörés Németországba. Arnulfhoz való viszonyuk ez események által nem szenvedett változást.

924-ben azonban, ugyanakkor, midőn Lombardiában is folyt a háború, Szászország ellen is fordult magyar sereg: „Az országon átszáguldva, a városokat és falvakat felgyujtották és oly nagy vérontást vittek mindenütt végbe, hogy teljes elnéptelenedéstől kellett tartani. A király egy Werlaon nevű várnak (Goslar közelében, a Harz hegység aljában) őrizetére szorítkozott. Még gyakorlatlan és a nagy háborúhoz nem szokott katonaságába, ily vad néppel szemben, nem volt elég bizalma. Mily pusztítást vittek végbe e napokban, hány klastromot gyujtottak fel, jobbnak tartjuk elhallgatni, mint szerencsétlenségünket szóval ujra előidézni. Történt azonban, hogy a magyarok egy fejedelmét elfogták és bilincsekben a király elé vezették.37 A magyarok annyira szerették a foglyot, hogy váltságáért mérhetetlen sok aranyat és ezüstöt ajánlottak föl. De a király megvetvén az aranyat, békét óhajtott és végre elérte, hogy a fogoly visszaadásának és más ajándékoknak fejében kilencz évre békét kössenek.”

Ez a véletlen tehát egy ideig Szászországot – adó fejében – félszabadította a magyarok pusztítása alól. E tekintetben tehát egyenlő bánásmódban részesült Bajorországgal. Csakhogy Henrik herczegségének – fekvésénél fogva – mint átjárónak, nem vehették hasznát úgy, mint Arnolfénak. A többi Németországra pedig a werlaoni szerződés épen nem vonatkozott.


  1. Liuptrand II. 7. l.[VISSZA]
  2. Liutprand szerint „a nap még nem hagyta el a halak jegyét és nem járt a koséban,” mi márcziusnak felelne meg. Ezt nem fogadja el Dümmler, mert a nonantulai apátok catalogusa szerint a magyarok augusztusban jöttek Itáliába. De nem is tekintve azt, hogy a magyarok rendesen kora tavaszszal indultak hadra, az események lefolyására és elhelyezésére sem igen maradt idő augusztustól szeptember 24-ig, a brentai csata napjáig. Hiszen Berengárnak még sereget is kell gyüjtenie, annak, részben déli Itáliából, össze kell gyülnie, csak azután történik a magyarok visszafordulása és a csata. Ehhez pedig 5–6 hét kevés. El kell tehát fogadnunk Liutprand állitását.[VISSZA]
  3. A fuldai évkönyvek 22,000-re teszik az elesettek számát. A velenczei krónika szerint a 15,000-nyi seregből csak kevesen menekültek.[VISSZA]
  4. Máskép nem igen lehet fordítani a velenczei krónika kifejezését: „aequis et pelliciis navibus.” Bőrhajójuk, mi szó szerint megfelelne, csak nem volt.[VISSZA]
  5. Johannes Diaconus, Chron. Venet. kiadta Giovanni Montecolo, I. k. 130. l.[VISSZA]
  6. Ann. Fuldenses, (lipcsei kézirat): „Missos illorum sub dolo ad Baworios pacem optando regionem illam ad explorandum transmiserunt.”[VISSZA]
  7. Ezt a csatát a freisingi kalendárium alapján (müncheni 27, 189. sz.) 900. november 20-ra, csütörtökre teszik.[VISSZA]
  8. Ann. Fuldenses. 900 év.[VISSZA]
  9. E csata emléke maradt meg, bár nagyon meghamisitva, Kézainál, ki Laibachot jelöli meg színhelyének, és ki szerint ott a magyarok két herczeget megöltek, az aquilejai patriarchát pedig megfutamitották. (II. k. 12. f.)[VISSZA]
  10. Az utóbbi szempontot emeli ki Dümmler, i. m. III. 533. l.[VISSZA]
  11. Ann. Alamannici: „Ungari in dolo ad convivium a Bauvariis vocati, Chussol dux eorum, suique sequaces occisi sunt.” Ugyanaz a sanct-galleni évkönyvekben a 902. év alatt.[VISSZA]
  12. Mon. Germ. Leges. III. k. Leges portorii, Merkel kiad. 480. l.[VISSZA]
  13. Widukindi res gestae Saxonicae. I. k. 18 fej.[VISSZA]
  14. U. o. 20. fej.[VISSZA]
  15. „Capitaneus Hungarorum nomine Opour, qui illi exercitui de communitatis voluntate erat constitutus.” Márk krónikája, II. 34.[VISSZA]
  16. Anonymus, 52. fej. Nem akarunk a helyhatározás körül folyó vitába elegyedni, annál kevésbbé, mert hisz az Anonymust e pontban ép oly kevéssé tartjuk hitelesnek, mint bármi másban. Valószinü, hogy az általa vélt helyen állott valami régi vitéznek sirhalma. A „kőmederben folyó kis folyónál” nehéz másra gondolni, mint a római vizvezetékre. Ujabban Lanfranconi a Német-Óvár melletti nagy kúnhalomban reméli megtalálhatni Árpád sirját. Erre nézve nincs semmi adatunk. De bizonyos, hogy az a halom emberi kéz műve. A mult században azt hitték, hogy Etele katonái hordták össze sisakjaikban. Keresztesi Naplója.[VISSZA]
  17. Konstantinos Porphyr. 40. fej. Ez összeállitásban hiányzik Liuntin, kiről ugyanazon fejezet elején szólott. Meglehet azért, mert nem maradt ivadéka.[VISSZA]
  18. Anonymus, 53. fej.[VISSZA]
  19. A X. századi freisingi naptár szerint: „III. Nonas Julii (július 6.) bellum Baioariorum cum Ungaris in oriente.”[VISSZA]
  20. Ann. Alamannici, Ann. Altahenses.[VISSZA]
  21. Dümmler, i. m. 552. l. jegyzet.[VISSZA]
  22. Budai krónika 44. l.[VISSZA]
  23. Ezt jól kiemeli Borovszky, i. m. 125–126 l.[VISSZA]
  24. Annales Palidenses a 906-i szászországi hadjáratról.[VISSZA]
  25. Salamon verse Dado verduni püspökhöz, körülbelől 905-ből. Sanct-galleni kézirat, 917. sz.[VISSZA]
  26. Liutprand, Antap. II. 3–5. fej.[VISSZA]
  27. Ann. Alamannici (zürichi kézirat). „Ungri in Alamanniam. Quibus per Bavariam redeuntibus Arnolfus filius Liupoldi et Erchanger cum Perahtoldo et Oudalrico cum eis pugnaverunt et eos superaverunt.” Az Innt, mint a csata helyét és a harminczról szóló adatokat a sanct-galleni évkönyvekben találjuk.[VISSZA]
  28. Ezt az adatot Regino folytatásában találták krónikáink. Az Anonymus a magyarokkal fejezteti le a két testvért, 55. fej., a budai krónika pedig megteszi az egyiket lotharingiai, a másikat pedig brabanti herczegnek.[VISSZA]
  29. Auctar. Garstense. Script. Rer. German. IX. k. 565. l. és Liutprand II. 19. fej.[VISSZA]
  30. Bugát – Bogát – előfordul az Anonymusban, mint Bulcsu atyja. Ez az utóbbi adat azonban nehezen igaz, hisz Bulcsu atyja Konstantin szerint Kali volt. A Dursák pedig aligha más név, mint a Konstantinnál előforduló Tarkacs. Nemcsak Liutprand, hanem a többi akkori iró is királyoknak nevezi a magyar vezéreket.[VISSZA]
  31. Liutprand, Antap. II. 61. fej.[VISSZA]
  32. Catalogus Comitum Capuae. Script. Rer. Lanaob. et Ital. 500 l.[VISSZA]
  33. Benedicti Monachi S. Andreae Chron. Mon. Germ. Script. III. k. 714. l.[VISSZA]
  34. Az egyszerü adatok megfelelnek azon kérdésre, Berengár megboszulására jöttek-e a magyarok, vagy pedig az ő hivására, még életében. Világos, hogy Berengár Pavia ostromakor még élt, és a magyarok valószinüleg csak akkor hallottak haláláról, midőn már az Alpesek közt jártak. Igy adja elő külömben a dolgot a rheimsi Flodoard. Mon. Germ. III. k.[VISSZA]
  35. Flodoardus u. o.[VISSZA]
  36. Annales Corbeienses. Mon. Germ. Script. III. k. 4. l.[VISSZA]
  37. Widukind, I. 32. l. Ez elbeszélésből épen nem tünik ki, hogy a magyar vezért Werlaon ostrománál fogták el. Ki lehetett az a vezér? a felől bajos itélni. Nehezen a fejedelem, külömben Widukind nem mondaná: „quendam ex principibus”. Mindenesetre nagyon előkelő férfiu lehetett, mert szerződése az egész nemzetet kötelezte.[VISSZA]