Sanct-Gallen középkori képe.
A város egy régi térképéről
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Sanct-Gallen kolostora. Készületek a magyarok ellen. A magyarok a monostorban. Heribald. A lakoma. Viboráda. A portyázó csapatok Elszászban és Belgiumban
Nem politikai vagy katonai jelentősége miatt tárgyaljuk bőven a 926-iki hadjáratot, hanem azért, mert felőle maradtak meg a legértékesebb tudósítások, olyanok, melyek a magyar seregek eljárására a háborúban és az ellenök folyó védelemre teljes fényt vetnek, de a mellett megvilágítják szokásaikat, erkölcseiket is.
Most is csak Bajorországon túl, Ágostánál kezdődik az igazi hadjárat, kora tavaszszal. E város ellen nem boldogulnak és így kisebb csapatokra oszlanak, hogy a sváb földet annál alaposabban kirabolhassák.1 Egy ilyen csapat azután a Boden-tó kies mellékein átkelve, megtalálta az útat a nagy útvonalaktól félre eső, de kincsei által csábitó hires sanct-galleni klastromhoz.
Sanct-Gallen középkori képe.
A város egy régi térképéről
E klastrom egyike volt akkor a nyugoti műveltség központjainak. Akkori épületeinek csak rajza maradt fenn, de barátainak tudományát és szorgalmát fennen hirdeti most is a számos megmaradt gyönyörü kézirat. Skót barátok alapitották a rengeteg erdőben, – az alapitó Szent-Gált mindig medvével szokták ábrázolni – és fáradhatatlan munkásságuk csakhamar kertet varázsolt elé a vadonban. De a szellemi foglalkozásról sem feledkeztek meg, és mint a szépművészeteknek ápolói, különösen mint az ékes latin stilusnak mesterei, kiváltak a többi hires klastrom fölött, a hol inkább a hit tudományát művelték. Történeti szempontból nagy szerencsének mondható, hogy a magyarok a múzsák e szentelt helyére jutottak, a hol megvolt az akarat és a képesség, az utókorra átszállitani mindazt, mi nevezetes történt. És bár az a leirás, mely reánk maradt, az ifjabb Ekkehard műve, több mint egy századdal későbbi azon portyázásnál, melynek köszönhetjük, minden izében régi hagyományon alapul és az igazság közvetlenségével hat mai napig. Az író jókedvüen, elfogulatlanul mondhat el mindent, oly távol esnek már tőle a gyásznak és félelemnek ama napjai.2
„Engelbert apát megmutatta e bajok közt, mennyire képes a nehéz időknek megfelelni. Mihelyt hire jött a veszélynek, magához hívta katonáit és az izmosabb szerzeteseknek is megparancsolja, hogy öltsenek fegyvert. Szaporitja a klastrom cselédségét, és maga, mint az úr harczosa, pánczélt öltve, és a fölött viselve a csuklyát és az övet, társainak is ugyanazt rendeli. Nyilakat készitenek, a vastag daróczot pánczélnak használják, fűzfafonatból paizs-féle válik, a dárdákat és fokosokat tűzben szilárdítják.
Sokan a barátok és a cselédség közül nem hisznek a hírnek és nem akarnak menekülni. Menhelynek kiszemelik a legalkalmasabbat a Siterun folyó mellett és vár építéséhez fognak. Nehezen hozzáférhető helyen emelkedett az igen erős vár, megerősitve árokkal és kivágott erdőkkel. Gyorsan beszerzik, a mi csak szükséges. Oda viszik a klastrom kincstárát is, sőt rögtönözve még kápolnát is berendeztek. Az öregeket a gyermekekkel együtt az apát a tavon túlra, Wasserburgba küldötte, melyet szintén számos cselédség védett. Az ottaniak részére nem csak élelemről, hanem hajókról is gondoskodott.
A sanct-galleni codex egy lapja, a szöveg olvasásával és forditásával.
A codex eredetije a sanct-galleni benczés kolostor könyvtárában
Éjjel-nappal jártak-keltek a kémek, hogy előre jelenthessék az ellenség közeledését a barátoknak, kik nem akarták sehogy elhinni, hogy Szent-Gál valaha barbar kézre kerülhessen, hogy még idejében elmenekülhessenek a várba. Maga Engilbert is csaknem elkésett a legnagyobb drágaságoknak az erősségbe való szállitásával. Igy maradt aztán ott az ellenségnek Szent-Otmár kelyhe. Az ellenség ugyanis nem járt egy nagy tömegben, hanem, mivel senki sem állott ellen, csapatonkint szállotta meg a városokat és falvakat, és kifosztás után fel is szokta azokat gyujtani. Ily módon váratlanul támadhatták meg, a hol akarták, a meglepetteket. Az erdőkből is elő szoktak törni alig százat számláló csoportokban. Csak a füst és a tüzektől vöröslő ég jelezte, hol vannak az egyes csapatok.
A mieink közt volt egy Heribald nevü igen együgyü és buta testvér, kinek mondásain és tettein gyakran nevettek. Midőn ennek a társai rémülve mondták: meneküljön velök, így válaszolt: fusson a ki akar, én soha sem futok, mert a kamarás az idén még nem adott nekem bőrt sarura. És midőn aztán szinte erővel el akarták vinni, ellenszegült és megesküdött, hogy el nem megy, mig a neki járó bőrt ki nem adják. Be is várja minden félelem nélkül a magyarokat. A barátok is alig hogy elmenekülhetnek; mindenfelől hangzik a borzasztó kiáltás: itt az ellenség. Ő pedig tántorithatatlanul megmaradva kimondott akarata mellett, ott sétálgatott. Egyszerre csak betörnek a nyilasok. Az egész helyet gondosan átfürkészik, nem vagy kor nem remélhet tőlük kegyelmet. Ott találják a barátot, kit mindez nem zavar nyugalmában. Csodálkoznak azon, mit akar s miért nem futott el, és a vezetők, megparancsolva, hogy addig meg ne öljék, tolmácscsal kikérdezik. Mikor aztán észre veszik a szörnyü ostobaságot, nevetve megkimélik. Szent-Gál kőoltárához nem is nyúlnak, mert már gyakran tapasztalták, hogy olyan helyen nem találnak mást, mint hamut és csontokat. Megkérdezik a bolondjuktól, hová rejtették a kincset? Nagy készséggel oda vezeti őket a kincstár rejtek ajtócskájához, azt feltörik, de nem találnak ott mást, mint aranyozott gyertyatartókat és koszorúkat, a miért rászedőjöket pofonokkal fenyegetik. Ketten fölmásznak a toronyra, azt hivén, hogy a tetején levő kakas, a hely istene, nem lehet másból mint aranyból, és a mint az egyik erősen előrehajlik, hogy azt lándzsájával lefeszitse, az udvarba esik és szörnyet hal. A másik pedig a tetőzet szélére állott, hogy legázoljon, de lebukott és összetörte magát. E kettőt később, mint Heribald elbeszélte, gerendák közt elégették, úgy hogy a máglya elérte a szemöldök fát, de bár dárdáikkal piszkálták a lángot, Gálnak és Magnusnak templomát még sem birták felgyújtani. A barátok közös pinczéjében volt két tele boroshordó, melyet ott hagytak, mert abban az állapotban senki se ért reá befogni az ökröket. Ezeket az ellenség nem bontotta fel, talán mert szekerein eleget hozott magával. Mert midőn az egyik dárdájával már feszegette az abroncsot, Heribald, ki már égész bizalmasan járt-kelt köztük, igy szólt: hadd el jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek? Ez megértve a dolgot, kaczagva kérte társait, ne bántsák bolondjának hordóit.
Ez alatt kémeket küldenek mindenfelé, hogy mindenfelé kutassák át az erdőt és a rejtekhelyeket és hozzanak hirt, ha van valami újság. Aztán, az udvaron és a réten elszéledve, bőséges lakomához fognak. A vezetők a klastrom terére telepedve, együtt lakomáznak a sereggel. Heribald is, mint mondá, úgy jól lakott akkor, mint soha. Ők szokásuk szerint egyenkint lehevertek a gyöpre az ebédhez, a bolond pedig magának és valami fogoly papnak padokat hozott. Ők a lapoczkákat félig nyersen kés nélkül fogukkal marczangolták szét, és azután tréfából egymásra dobálták a vastag csontokat. Középen tele kupákban állott a bor: mindenki annyit ivott a mennyi csak tetszett. Mikor a bortól neki melegedtek, mindannyian rémesen elkezdtek kiáltozni isteneikhez és a papot meg a bolondot is kényszeritették, hogy ezt tegyék. A pap, ki jól tudott nyelvükön, a minek köszönheté életben maradását, erősen kiabált velők együtt, és miután nyelvükön eleget lármázott, könnyezve reá kezdte az antiphonalet a szent keresztről, melynek megtalálását másnap ünnepelték.3 Heribald pedig, bár rekedt hangon, vele énekelt. A foglyok szokatlan dalára összegyülnek mind, és csapongó jókedvvel tánczolnak és birkóznak a vezérek előtt. Mások meg fegyveresen összecsapva, megmutatták, mint tudnak a katonáskodáshoz. Ezalatt a pap, a ki a vígság ez idejét alkalmasnak találta arra, hogy megszabadulásáért könyörögjön, könyezve a hadnagyok lábaihoz borult, de azok vad lélekkel, sziszegve, csaknem röfögve, tudtára adják szolgáiknak, mit akarnak. Azok dühösen előrontanak, nyomban lerántják az embert és kivonják késöket, hogy pilisén csúfot ejtsenek.
Mig ezek történnek, az erősség felé eső erdőből oda sietnek a kémek kürtszóval és lármával. Hirül hozzák, hogy a közelben van egy katonasággal megrakott vár. Erre a papot és Heribaldot ott hagyva a flastromban, gyorsan kirohannak, és szokásuk szerint egy pillanat alatt csatarendben állanak. Hallván, hogy a vár szinte hozzáférhetetlen, és hogy a védők, mig van élelmök, ha férfiak, nem adják meg magokat, elhagyták a klastromot, mivel Gallus, annak istene, úgyis bir a tűzzel. De hogy jobban lássanak, – mert már alkonyodott – a falu némely házát felgyujtották, azután teljes csöndben elmentek a Konstanz felé vezető úton. A várbeliek azon hitben, hogy eltávozásukkor felgyujtották a kolostort, utánuk indultak, és a hátulsó véd kémjei közül többet megöltek, egyet pedig, sebesülten, fogságba ejtettek. A többiek megmenekültek és kürtszóval jelt adtak a tábornak, hogy vigyázzon. A főtábor, oly gyorsan mint birt, megszállotta a mezőt és a síkságot, gyorsan csatarendbe állott, azután pedig szekerekkel és más podgyászszal övezve magát, őrszemek védelme alatt, csendesen töltette az éjjelt, elnyomva a bortól és az álomtól. Hajnalban pedig bejárták a közeli falvakat, megnézték, mit hagytak ott az előlük menekülők, és az épületeket felgyujtották.”
Szent-Gál klastroma tehát aránylag csekély kárral szabadult meg a kelletlen, rettegett vendégektől. De látogatásuk emléke még egy század mulva is élénk volt, és bor mellett, vagy a kertben sétálva, gyakran mulathattak a barátok Heribaldon, ki később is mindig utánuk sóhajtozott, mert vigabb embereket soha se látott, igaz, hogy nagyon bárdolatlanok, de ha meg is verték, legalább jól tartották étellel-itallal. Csakugyan embertelenségnek, hegyetlenségnek az egész elbeszélésben semmi nyoma. A magyar sereg körülbelül úgy viselkedik, mint akárminő hadsereg ellenséges földön. De még mostanában is ritka fegyelemről tesz tanuságot, ha mulatás közben egyszerre csatarendbe tud állani a legénység. Szembeszökő tulajdonai a vakmerőség és durva dévajkodás. Nem esznek nyers húst, nem isznak embervért, nem ölnek hiába, és ha ebéd után nagy csontokkal dobálódznak, annak finomított nyoma megvan mai napig a kenyérmorzsa dobálásában. Kémszolgálatuk, táborütésük a távoli földön is hiba nélkül működik.4
Ha azonban kincsvágyuk fel van szítva és nem talál kielégítésre, dühök nem ismer kiméletet. Ily kitörésnek esett áldozatául Viboráda, a csudatevő hírben álló apácza, kinek vértanuságát a sanct-galleni klastrom egyik leggyönyörübb kézirata örökitette meg.
Viboráda a sanct-galleni klastrom közelében élt visszavonulva cellájában, gyakran fölkeresve ájtatos zarándokoktól. Magánosságában égi látományok látogatták. Azt is beszélték felőle, hogy egy ily látomány megjósolta neki a magyarok jövetelét, és az ő martyromságát. Sietett is a szomszéd klastromot értesiteni a veszedelemről, és ez apát mindent elkövetett, hogy őt is menekülésre birja, de a szűz csak a vértanuság koronája után epedett. „Már nemcsak hire szállott a cellában a magyarok jövetelének, hanem azoknak dühe mindenfelől körülárasztotta azt. Az egész tábor prédálásra oszlik szét. Egy eszeveszett, istentől gyűlölt pogány, magához véve hasonló társait, fel akarta gyújtani a szent szűz hajlékocskáját, de az isteni erő eloltotta a lángot. Ezután bejárást keresnek oda, és minthogy nem találnak, a tetőre másznak és szétszedve a téglákat, leereszkedtek a nyiláson. Ott találják a szüzet kis oltára előtt, buzgó imádságban. Reá rontanak, leszedik ruháit, csak övét (ciliciumát) hagyva rajta, és három sebet ejtenek a martyr fején, melyekbe az másnap beléhalt. Vérének nyoma az övről és a falakról nem volt lemosható.”5
A Boden-tótól nyugot felé hömpölygött a pusztitó ár. Konstanz bástyáit felgyujtották, de magát a várat elfoglalni nem birták. Säckingen közelében egy csapatuk vereséget is szenvedett. De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a Schwarzwaldban szerzett hajókon át ne keljenek a Rajnán és az Elszászt, egy véres csata megnyerése után, el ne pusztitsák. Ekkor nyomultak először mélyebben Francziaországba. Egészen Champagneig, Vérizy falváig portyáztak pusztitva és gyujtogatva. Közeledésök hirére a klastromok Rheims városába vitték legdrágább kincseiket és ereklyéiket. A tőlük való rettegés ott távozásukkal sem szünt meg; egyre megujult a hir: jönnek a magyarok és rögtön megkezdődött a menekülés nyugat felé.6 Ugy látszik, egy csapatjok dél felé tartott, Burgundia felé, de a sanct-galli Ekkehard hosszas elbeszélése, hogy ott a garde-fraineti arabokat uszították reájok, úgy hogy a kétféle pogány a keresztények örömére egymást tette tönkre, úgy látszik, inkább a jámbor óhajtástól sugallt koholmányon, mint valón alapul.7 Ellenkezőleg, a kútfők hallgatásából az tünik ki, hogy az egész hosszú hadjáraton át, melyen Svábországot, Elszászt, Lotharingiát, Belgiumot, a Rajna mellékét és Burgundiát elpusztították, kivéve Elszászt, hol Liutfred vivott meg velök, sehol sem találtak komoly ellenállásra. És bár az erősitett helyek többnyire meg is védték magukat, bár sok portyázó veszhetett el a neki keseredett, földönfutókká lett lakosok támadása által, ily módon aránylag csekély veszteséggel és roppant prédával térhettek haza.