SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
A merseburgi csata.

Első hadjárat Konstantinápoly ellen. Henrik készületei. Az adó megtagadása, a daleminczok elpártolása. Az ütközet. A magyar hadviselés ernyedése. Árpád nemzetségének genealogiája. Betörés Francziaországba és Itáliába. Monte Casino. Szászországi vereség. A magyar befolyás csökkenése. A nemzeti átalakulás kezdete

Feltünő, hogy e szerencsés kimenetelü nagy vállalat után több éven át békén hagyják a nyugoti országokat. E béke magában véve is valószinüvé tenné, hogy másfelé voltak akkor elfoglalva, még ha nem is volna e felől egyenes tudósitásunk.

Bolgárország hatalmas uralkodója, Simeon, a magyarok régi ellensége, ki 917-ben magát Konstantinápolyt is végveszélylyel fenyegette, 927 tavaszán meghalt. Utódjául második fiát, Pétert rendelte, ki éppen nem ütött atyjára, hanem jámbor lélekkel többet törődött a mennyei birodalommal, mint földi királyságával.1 A szomszéd népek, a horvátok és a turkok, siettek felhasználni a kedvező alkalmat.2 Milyen csaták folytak ott, milyen szerződések köttettek, azt nem tudjuk. De a következésekből világosan kitünik, hogy a bolgár czár körülbelül olyan viszonyba jutott hozzájuk, mint Berengár vagy a bajor Arnolf. Nem csak hogy adót, ajándékokat fizetett, hanem országát szabadon használhatták átjáróul. Bolgárország alávetése, melyről Liutprand mindjárt a magyarok megjelenésekor emlékezik meg,3 és melyet későbbi krónikák 906-ra helyeztek,4 valóban csak Simeon halála után történt meg. Csaks ezentúl kezdődnek meg a Konstantinápoly elleni támadások, még pedig először 934-ben. Akkor Romanos császár eléjük küldte Theophanes patriciust, ki nagy ajándékokkal megkérlelte és visszatérésre birta őket.5 Hanem a császári város útját többé nem feledték el.

De mialatt délkelet felé uj terület nyilt meg a magyar hadnak és befolyásának, északnyugaton komoly előkészületek folytak annak lényeges megszoritására. Henrik király, békét nyervén a magyaroktól, minden erejét a német fejedelmek alávetésére, a szlávok legyőzésére és országának erősitésére fordíthatta. A szabad parasztok egy részét erősített helyeken telepítette meg, hol veszély idején menedéket talált a többi, ki béke idején köteles volt a várbeliek élelmezéséről gondoskodni. Az addig nyilt Szászország csak ekkor telt meg várakkal és városokkal, úgy hogy Henrik Németország e részében, mely a többihöz képest addig elmaradt volt, kiérdemelte a város-alapitó nevét.6 Katonáit folyton gyakorolta. E czélból megtámadta és legyőzte a daleminczokat, a magyarok régi szövetségeseit, hűbéresévé tette a cseh herczeget, és 929-ben nagy csatában legyőzte az összes Elba melléki szlávokat és a folyótól keletre is terjesztette birodalmát.

E vállalatok egyenesen érintették a magyarok hatalmi állását, a mennyiben a Henriktől legyőzött népek addig útat nyitottak mindig a magyar hadaknak, és talán külömben is bizonyos tekintetben függöttek tőlük. Mind a mellett nem látjuk nyomát annak, hogy valami akadályt görditettek volna a szászok elé: a principiis obsta külömben sem tartozott soha nemzetünk erényei közé.7 Az is meglehet, hogy Henrik az évi adó és az ajándékok által megnyerte a fejedelmek jóakaratát. Csak midőn a kilenez évi béke letelt, és látta, hogy mily erős lovasság veszi őt már körül, jelentette ki szándékát. Összehívta népét, előadta tervét, és mindnyájan esküvel kötelezték magokat a harczra az örökös ellenség ellen.8 Midőn aztán a magyar követek eljöttek a szokott adóért (932 végén), üres kézzel bocsátotta el őket.


Keuschberg.
A merseburgi csata állítólagos helye

A követek hazatérése után azonnal hatalmas sereg indult Szászország ellen. De már útközben meg kellett a magyaroknak győződnie arról, menynyire változtak a viszonyok az ő kárukra. Útjok régi barátjaiknak, a daleminczoknak földjén át vezetett, és ezeket most is szövetségre szólitották föl. De a szlávok tudták, mily hatalmas a szász király, azt is tapasztalták, hogy a magyar barátság megbizhatatlan, és így nemcsak a segitséget tagadták meg, hanem, Widichind szerint, még csúfot is űztek a magyarokból, egy kövér kutyát küldvén nekik ajándékul.9 A sereg két részre oszlott, a nyugoti Thüringiának tartott, a hol azonban vereséget szenvedett és nagyobbára tönkre ment, a keleti Szászországba indúlt egy vár ostromára melyben Henrik nővére tartózkodott. Mig az ostrom javában folyt, megérkezett a király fölmentő seregével és Riadenál ütött tábort.10 Vele szemben a magyarok is összegyűjtötték csapatjaikat. Másnap (933 márczius 15.) megtörtént a csata. Henrik, ki jól ismerte az ellenségnek szokását és fortélyát, különösen arra ügyelt, hogy csatarendje az első roham visszaverése után ne bomoljon fel, hanem maradjon együtt, és igy hiusitsa meg a második, veszedelmesebb megrohanást. A németek „Kyrie” kiáltással rontottak előre; a magyarok ajkáról „ördögi huj-huj kiabálás hangzott.” Kitünt, mennyire igaza volt Leó császárnak, midőn a tömött sorokban harczoló lovasságot mondta a magyarok legerősebb ellenének. Most, első rohamuk meghiusulása után, nem is tehettek kisérletet a csata megujitására. Táboruk a keresztények kezébe jutott, a rabok felszabadultak. Emberben kevés volt a veszteségök, de annál nagyobb volt az erkölcsi vereség. Először szalasztották meg nagy hadseregöket nyilt mezőn. Ekkor veszett el végkép az északnyugati szlávok fölött addig birt hegemoniájok. Mindenfelé elszállott a hir a nagy csatáról, Henrik diadaláról, a pogányok véres leveretéséről. Mire Francziaországba, Rheimsba ért, már 36,000 magyar elesettről tudott, azokon felül, kik a folyóba fultak, vagy fogságba estek.11


I. Henrik császár pecsétje.
A császár jobbra néző mellképe, HEINRICVS REX körirattal

Pedig ugyancsak Flodoard mutatja, hogy még e vállalatra sem egyesült az egész nemzet, bár oly nagy politikai érdekek forogtak a koczkán. Szerinte a magyar sereg három részre oszlott: az egyik Itáliába ment, a másik Szászországba. Meglehet, hogy e harmadik, melynek működéséről nem szól, ugyanakkor a Balkán körül harczolt. Ilyen szétforgácsolást még sem birt el a nemzet hatalmának tetemes csorbulása nélkül. Megszünt az az idő, midőn mindenfelé szabad út nyilt a portyázásra, és a lakosságnak csak vár, bércz vagy rengeteg nyujtott védelmet. A szász herczegségből az egész német nemzetet egyesítő, elsőrangu, hódító katonai hatalom fejlődött.

Általában ezen években bizonyos elernyedés észlelhető a magyar ügyek vezetésében. A világot nélkülök kezdik berendezni. A hadjáratokban inkább látszik a zsákmányra való igyekezet, mint tudatos törekvés, politikai czélokat érni el fegyveres kézzel. Talán nem tévedünk, ha e hanyatlást, mely külömben nem volt állandó, és így nem lehetett az egész nemzeti élet meggyöngülésének következése, a főhatalom birtokában beállott változásoknak tulajdonitjuk.

Iróink közül egyedül az Anonymus határozza meg a fejedelmek uralkodása éveit. Szerinte Árpád után Zsolt uralkodott 40 éven át, azután ennek fia Taksony. De előadása általában oly megbizhatatlan, hogy még akkor sem adhatnánk neki hitelt, ha egyenes tudomásunk nem volna más fejedelmekről is, mint a kiket ő említ.

Konstantinos teljes genealogiáját adja Árpád családjának: „Árpád első fia Tarkacsu nemzette Tevelit, második fia Jelekh nemzette Ezeleket, harmadik fia Jutocs nemzette Falicsot, a ki most fejedelem, negyedik fia Zsolt, nemzette Taksonyt.

Árpád minden fia már meghalt, de unokái Falics és Tasi, és dédunokája Taksony most is élnek.”12

Nyilvános tehát ebből, hogy 950 körül Falics, Jutocs fia volt a magyar fejedelem, nem pedig Taksony. Zsoltot ő követte, magyar szokás szerint, mint már felnőtt férfi ivadék, nem pedig Taksony, ki akkor még gyermek lehetett. Talán szabad azt a véleményt koczkáztatni, hogy Zsolt 930 körül húnyt el, azon években, a midőn a magyarok tetteiről mit sem hallunk, és hogy az ezután beálló bajok és hibák Falics kezdő uralkodása nehézségeinek rovandók föl.


I. Ottó császár pecsétje.
A császár jobbra néző mellképe, † OTTO D(e)I GRA(tia) REX körirattal

Néhány évvel a merseburgi csata után ismét erélyesebb hadviselést találunk, a még szabadon maradt útak teljes kihasználását, és az igyekezetet Szászországon is megtorolni a vett sérelmet. Külömben is kedvezően látszottak ott alakúlni a viszonyok. Az új király, Ottó ellen, ki 936-ban követte atyját, nem csak a csehek lázadtak föl Boleszló herczegök alatt, hanem pártot ütött ellene Eberhard frank herczeg, sőt a király tulajdon testvérbátyja is. A magyarok 937 elején, úgy látszik, nagy sereggel vonultak át a még barátságos Bajorországon, de azután megoszlottak. Az egyik rész a frank földön át hatolt északra, azzal a szándékkal, hogy nyugat felől, a Rajna mellől kerüljön Szászországnak, melyet egyenesen az addig szokott úton már nem igen reméltek elpusztíthatni. Ez a sereg azonban nem sokra ment, mert Ottó ellenök vezette hadát és távol tartotta őket a határtól.13

A másik rész jól ismert úton járt, a Duna völgyéből átcsapott a Rajnának, Worms mellett márczius 24-én átkelt e folyón és Elszászt, Lotharingiát járta be. Most már itt sem találtak ellenállásra, tovább mentek tehát Francziaország belsejébe.

Rheimsből, a nyugoti frank birodalom egyházi fővárosából származó följegyzések mutatják, minő hatást tett ez új hún betörés az ottani népek képzeletére. „Úgy látszott, mintha az ég egy része tűzben állana, és ugyanazon oldal felől történt a magyarok üldözése, mely által a falvak és mezők elpusztúltak, a házak és templomok elégtek, és a népnek nagy sokasága vitetett rabszolgaságba. De némely egyházat, bár tüzet raktak, nem birtak felgyujtani. Igy Szent-Macra egyháza épen maradt, bár két gabona-asztagot gyújtottak föl gerendái mellett.” Már ez az eset is emlékeztet a sanct-gallenire, még inkább annak a magyarnak a sorsa, ki az aranyozott díszért fölmászott a torony tetejére, és lebukván, szörnyet halt. „Szent-Basolus egyházában egy magyar fel akart mászni az oltárra, de midőn keze odaért, a kőhöz ragadt, és semmikép sem szakithatta el onnét. Midőn aztán társai eldöntötték az oltárnak keze körül levő részét, a pogány, mindnyájuk ámulatára, kénytelen volt hazájáig magával vinni a kődarabot elszáradó karján.”14 Egy fogoly papot, kit Rheims vidékéről messze Bourgesig vittek magokkal, egy rabnőnek álma intett arra, hogy meneküljön el, és lánczai azonnal önmaguktól lehullottak. Ugyanaz a pap beszélte, hogy egy fogoly barátot a magyarok semmikép sem birtak megölni vagy csak megsebesíteni is, sem nyillal, sem karddal, és ezért azt hitték felőle, hogy isten. Boldog kor, melyben a csudákat alkotó hit ily bőven ontotta vigasztalását a földi sanyaruság alatt nyögő népekre!

A magyar pusztítás ekkor jóval messzebb hatolt előre Galliában, mint a húnoké, kiket Orléans városa 451-ben visszatartott. Bejárták Burgundiát és Aquitaniát is, eljutottak egészen az óczeánig. A nyugoti frank király Laonban keresett előlük menedéket, Burgundiában csak egyes városok állottak ellen. Most visszafelé tették meg azt az utat, melyen 924-ben nyugotról keletre jártak. Az Alpeseken és Felső-Olaszországon, tehát már barátságos területen keresztül, minden baj nélkül jutottak haza. Ha nem is dicsőségre, de merészségre és zsákmányra nézve, – tekintve, minő távoli, népes és gazdag országokban jártak, – ezt a hadjáratot a legkiválóbbakhoz kell számitanunk.

Ugyanazon évben déli Itáliában járt egy másik haduk. Ez az ország Berengár halála után az alsó-burgundiai Hugónak hódolt, ki Felső-Itáliát Irmingard tusciai őrgrófnénak, Rómát és Közép-Itáliát pedig Maróziának kegyéből nyerte meg, és mint király uralkodott.15 Uralma épen nem volt népszerű, és igen valószinü, hogy ő is a magyarokra támaszkodott, mint elődje. Ezen időből nem is értesülünk magyar hadjáratokról az olasz királyságban, e földet csak átjárónak használták Burgundia és déli Itália felé. „Számtalan magyar jött Capua felé, és körös-körül mindent elpusztított. Ép úgy tettek Beneventben, Sarnoban és Nolában, valamint az egész Terra di Lavoroban és aztán Capuához visszatérve, ott táboroztak tizenkét napon át a galli mezőn. Abban az időben klastromunk sok embere fogságukba esett, a kiknek megváltására sok kincset forditottunk. Még pedig: egy nagy ezüst körgyertyatartót ezüst lánczokkal, négy ezüst serleget, egy aranyozott, ezüst tömjénezőt, három ezüst kanalat, egy fontnyi súlyban, húsz tarentumi aranypénzt, egy rózsaszinü palástot 15 byzanczi arany értékben, egy mást, ezüsttel szegélyezve, 16 arany értékben, még egy mást, oroszlányokkal, egy galliumnak négy lépés hosszú és három maroknyi széles szalagjait, egy rózsaszinü oltárszőnyeget 16 arany, egy gyönyörü szőnyeget 67, egy vég posztót 8, számos ostyatartót 13, hét övet 8, három selyemvánkost 10 arany értékben.”16 Látjuk, az ilyen látogatás ugyancsak erős hézagot hagyott hátra a leggazdagabb kincstárakban is. A gazdag zsákmányt azonban nem igen élvezhették a magyarok, mert midőn kelet felé fordultak, a harczos marsusok és pelignusok hegyes országába, vagyis a mai Abruzzokba, a lakosok egy szűk hegyszorosban reájok rontottak, sokat közülök megöltek, a foglyokat felszabaditották, a zsákmányt elszedték. Csak kevesen kerültek e csapatból haza.17

Komolyabb irányúnak látszik az a hadjárat, melyet 938-ban újra Szászország ellen intéztek. Ottó király az év elején Bajorország felkelését verte le, azután a frank herczegnek, majd tulajdon testvérének lázadását győzte le, és így saját országának nem szentelhette idejét és fáradtságát. Hanem azért az atyja által alkotott várszerkezet, és magának a szász nemzetnek vitézsége elegendőnek bizonyúltak a védelemre. A magyarok hirtelen berontanak, a Bode vize mellett, a Harz vidékén ütnek tábort, és onnét szétáradnak az egész vidéken. Egy csapat, vezérével, egy este eljutott Stedieraburg várához, Wolfenbüttel vidékén. A várbeliek, látva, hogy az út és a roppant záporeső ellankasztották az ellenséget, merészen kitörnek, ijesztő lármával; aztán fegyverre kapnak, sok magyart leölnek, sok lovat és több hadi jelet nyernek prédáúl. E hirre a szomszéd várak népe is reátör a futamodókra, üzik, pusztitják őket, magát a vezért egy pocsolyába fojtják. A sereg egy másik részét valami szláv kalaúz elvezette észak felé a Drömlingnek mocsaras, lankás vidékére, a hol az a járatlan útak és az ellenséges támadások miatt többnyire elveszett. Maga a vezér onnét elmenekült, de aztán fogságba jutva, a királyhoz került, ki őt csak nagy váltságért bocsátotta szabadon. E két csapatnak szerencsétlensége zavarba hozta a főtábort is, mely aztán szintén oda hagyta Szászországot.

E hadjárattal bezártnak látszik a kalandozások azon kora, melynek a merseburginak nevezett csata volt leginkább kiemelkedő mozzanata.



Német katonák a X. század elején.
A müncheni kir. könyvtárban őrzött wescobruni codexből

Első pillantásra úgy tünhetnék elő, mintha több csapás daczára, mely őket ez időben érte, tántorithatatlanúl fennállott volna ekkor is katonai túlsúlyok. Igaz, hogy Szászország ez időben kivonja magát hatalmuk alól, igaz, hogy az az erőkifejtés, melylyel e felszabadulás járt, az uj központ köré vonja az Elba mellékének még meg nem jegeczesedett kisebb törzseit, igaz végre, hogy a magyaroknak több derekas kisérlet után sem sikerült a Henrik által felállitott, majd Ottó által megerősitett politikai és honvédelmi rendszert megtörni. Hanem a szenvedett veszteségért prédában és politikai befolyásban egyaránt dús kárpótlást igért az az út, mely épen a 930 körüli években nyilt meg a magyarok előtt. A Balkán félsziget népei ekkor érzik először súlyos karukat, Konstantinápoly kincseit már nem mint szövetségesek, hanem mint félelmes ellenfelek élvezik. És bár a bolgár-görög viszonyok mindenesetre lekötik a magyar erő egy jelentékeny részét, mégis alig észlelhető valami lankadás vagy ernyedés a Duna és Pó völgyeiben addig elfoglalt hatalmas positiónak kizsákmányolásában. Majd minden évben, az elemi csapások rettenetes törvényszerüségével, letarolják déli Németországot, átcsapnak Francziaországba és Burgundiába. Portyázásuknak csak az oczeán és a tarentumi öböl vetnek határokat, a szembeszállás vagy éppen a győzelmes ellenállás a ritka kivételekhez tartozik, melyet épen ritkasága miatt, a krónikák soha sem mulasztanak el a leglelkesebb dicsőitéssel elhalmozni.

De a figyelmes észlelő előtt már feltünik két oly jelenség, melynek közös hatása csak egy lehetett: a magyar hatalomnak, dicsőségnek csökkenése, a hódoltsági és pusztitási területnek korlátozása.

Az egyik a keleti frank királyság ujjáalkotása. A szászok herczegsége nem élt elszigetelt életet; mihelyt ott küzdelmeiben megedzett, életrevaló szervezet jött létre, maga alá kellett hajtania az összes törzseket és országokat, melyek előbb a franknak hódoltak. Ha pedig szász hegemonia alatt ujra felépül a német birodalom, az ép oly kevéssé törheti meg a magyaroknak minden jólétet és biztonságot veszélyeztető pusztítását, mint azt, hogy egyes fejedelmek vagy vidékek politikai függés árán váltsák meg magukat e függéstől.

A másik jelenség a magánál a magyar nemzetnél beálló változás. Alig tudunk valamit a magyar ügyek vezetéséről azon időben, de az események és még inkább az eredmény világosan mutatják, hogy az nem tűzött ki magának valami nagyobbszerü hatalmi czélokat, hanem tisztán a legkényelmesebb úton haladt, a pillanatnyi haszon elérésén fáradott. A hol lehetett, bizonyára fenntartották, vagy még sulyosbitották a régibb adózási vagy átvonulási szerződéseket. De új hűbérest nyugati Európában már nem szereztek, és a mi még ennél is fontosabb, az egész nemzet már nem úgy tünik föl, mint egy, minden rémületessége mellett nagyszerü hadi organismus, hanem inkább úgy, mint egy zsákmányra sovár, mással nem törődő, a mellett pusztitó és gyujtogató rabló csoport.

És a folytonos zsákmányolás, az igazán katonai szempontok elmellőzése szükségkép megrontotta az egyes harczosok jellemét. Nem hiányzott most sem az a merészség, a halálnak az a megvetése, mely bámulatba ejtette a műveltebb népeket, de most már nem a közösséget szolgálják, hanem az egyesnek érdekét, és alig rejtenek már más morális rúgót, mint a kevélységet és a dicsőség vágyát. Az egyes csapatban megmaradhatott az ősi fegyelem, de meglazúlt az a kapocs, mely a vezetőket a nemzet egészéhez fűzte. A szerencsés hadi kalandok és prédálások szükségkép függetlenekké és hirben, birtokban kiválókká tették azokat, kik az alkotmány értelmében nem lettek volna vezető szerepre hivatva, és kiknek befolyása ily módon csak bomlasztó lehetett az alkotmányra nézve. A régi törzsi, és hivatalos aristocratia mellé egy új emelkedett, mely talán népszerübb volt amazoknál: a portyázó vezéreké.

Ezzel a változással pedig szükségkép együtt járt a nemzet megoszlása. Otthon is, bár csendes, de végeredményében annál fontosabb munkásságot kellett kifejtenie a magyar nemzetnek. Ekkor kelle magába olvasztania a morvák és tán a bolgárok harczosabb elemeit, ekkor kelle a gyakorlatban megállapítani a viszonyt a győztesek és a föld népe közt. Nyelvünkön, egész életünkön mai napig meglátszanak e munkásság nyomai. Gondot igényel a család, a föld felhasználása, a szolgák tartása, az egyre szaporodó fogoly-tömegek foglalkoztatása vagy eladása. Vagyis: a nemzet nagy része, bár nem telepedett meg, ezer lánczczal hozzá volt már kötve e földhöz, és valószinü, hogy csak a kisebbség folytatta ezentúl is törhetetlenül a pusztitás és rombolás megszokott gyakorlatát.


  1. Jirecek, Gesch. der Bulgaren. 171. l.[VISSZA]
  2. Theophan. Contin. Bonni kiad. 412. l.[VISSZA]
  3. Antap. II. 7. fej.[VISSZA]
  4. Sigebertus Gemblac. Chron. Mundi.[VISSZA]
  5. Theophan. Contin. 423 l.[VISSZA]
  6. Widukind, I. 35. l.[VISSZA]
  7. Legfölebb az a későbbi hir volna ide vonható, hogy a magyarok 932-ben a sorabok földjén harczoltak a szászokkal. Hermannus Contractus. Mon. Germ. v. k.[VISSZA]
  8. Liutprand szerint (II. 25. fej.) ő is halállal fenyegette az elmaradókat.[VISSZA]
  9. Ebből származott az a későbbi monda, hogy Henrik a magyaroknak farkavágott kutyát küldött.[VISSZA]
  10. Hol volt ez a hely, nem tudjuk, sem azt, melyik volt az ostromlott vár. Liutprand Merseburg mellé helyezte a csatát, meglehet azért, mert ott le volt festve az ütközet.[VISSZA]
  11. Flodoard a 933. évhez. I. 381.[VISSZA]
  12. Konstantinos. 40. fej.[VISSZA]
  13. Widukind. II. k. 5. fej.[VISSZA]
  14. Flodoardi Annales. i. h. 384. Historia Remensis, II. k. 3. fej.[VISSZA]
  15. Leo, Geschichte Italiens, I. k. 304. l.[VISSZA]
  16. Chron. Montis Casinensis auctore Leone. Eredeti kézirat Münchenben.[VISSZA]
  17. E dél-itáliai kalandozásban nehezen vettek részt ugyanazok, kik 937-ben Francziaországban jártak és onnét kerültek vissza, mint Szabó Károly (A vezérek kora, 214. l.) hiszi. Júliusban értek Burgundiába, ha hozzávesszük az aquitániai hadjáratot, alpesi átkelést, az útat Turinból Capuáig, sehogy se futja ki az idő.[VISSZA]