I. Ottó császár és neje szobra a magdeburgi székesegyházban
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Kalandozás Spanyolország felé. Taksony Itáliában. A welsi csata. Bajor Henrik. Győzelmei. Ottó Itáliában. A német herczegek és a király. Magyar hadjárat Lotharingiába és Belgiumba. Lobbes. Cambray ostroma. Ottó győzelme. A magyarok betörése. Ágosta ostroma. Udalrik püspök. A Lechfeld. A német és a magyar sereg. A magyar támadás. Annak visszaverése. Az üldözés. A magyar vezérek sorsa. A hazai krónikák. A hét magyar regéje. Összefüggése a magyar énekesek rendjével. Az ágostai csata következései. Bajor Henrik halála
Ismét nehány csendesebb év következik. 941 és 942-ben Olaszországban járnak a magyarok, eljutnak Rómáig, de aztán Rieti mellett egy József nevű longobard embertől vereséget szenvednek, és többé azon a vidéken nem mutatkoznak.1 Felső-Olaszországot Hugó király tiz véka pénzen megváltotta. Békét kötött a magyarokkal, túszokat vett tőlük, azután kalaúzt adva melléjök, Spanyolország felé igazította őket. Mint csilloghatott a kalandosok szeme Cordova kincseinek, gyönyörüségeinek rajzánál! A Pyrenéusokig jól ismerték az útat; Burgundia, Aquitánia még rendes vadászó területükhöz tartoztak. Liutprand, ki ezt elbeszéli, nem is tudja más okát annak, miért nem jutottak az Ommajádok khalifai városába, mint kalaúzuk megbizhatatlanságát. Ez ugyanis három napig száraz, szomjas földön át vezette őket, úgy hogy ők és lovaik majdnem elvesztek. Erre a szerencsétlen vezetőt holtra verték és gyorsan visszatértek.2
Még csak egyszer járt Itáliában nagy magyar sereg, magának Taksonynak, Zsolt fiának vezetése alatt, kit az olaszok királynak neveztek.3 Hugó király 946-ban meghalt, őt az ivreai Berengár követte, ki leginkább Ottó támogatásának köszönte a trónt. Tisztába kellett tehát jönni, vajjon adófizető lesz-e, mint elődei, vagy fegyverrel kell-e őt kényszeriteni? Berengár a kényelmesebb módot választotta. „Nem a saját vagyonából, hanem az egyházak és a szegények adójából tiz véka pénzt adott a magyaroknak. Nem azért tette ezt, hogy népét megóvja, hanem hogy az alkalmat nagy kincs gyüjtésére használja fel. Mert mindenki kor- és nem külömbsége nélkül, a csecsemőt sem véve ki, egy pénzt adott. Ehhez ő rezet vegyitve, kevésből előteremtette a tiz vékát, a többit pedig, és azt, mit az egyháztól szedett, magának tartotta meg.”4 A király tehát egyaránt reászedte a magyarokat és tulajdon népét. Taksony azonban nem elégedett meg ez olcsó babérral; külömben is csak Berengár birtokát védte meg a szerződés. Elvezette hadát déli Itáliába, hol egész Otrantóig száguldottak.5 951-ben ujra átkeltek Itálián, az Alpeseken áthágva, Aquitaniában töltik a nyarat és baj nélkül térnek ugyanazon az úton vissza.6
Itáliában ez években csorbítatlan maradt a magyar befolyás. Ha voltak is egyes vitéz férfiak vagy törzsek, és ha néhol sikeres volt is az ellenállás, az általános önzés, a pártoskodás, a politikai viszonyok zilált állapota lehetetlenné tette a közös fellépést. A sok párt közt az egyik rendesen a magyart választotta segitségül, míg a másik Burgundiában vagy Németországban keresett támaszt. Még sokkal később is vádoltak egy pápát, hogy a németek ellen a pogány magyarokhoz fordult segitségért. A nép, mely sehogy sem birta magát megvédeni, mely látta, mint égnek porrá hajlékai, mint megy tönkre vagyona, imában keresett menedéket.
„A magyarok nyilától szabadíts meg minket”
hangzott Modena templomaiban az ének Szent-Geminianushoz, a város védszentjéhez, ki a hagyomány szerint Attila pusztításakor megmentette híveit.7 Itt a szabadulás nem indulhatott ki magától a nemzettől: mint annyiszor Itália történetében, az egyik ellenségnek kellett kipusztitania a másikat.
Most a német volt a szabadító. Szászország már 938 óta ment volt a magyar pusztitástól. Azóta Ottó rohamosan terjesztette hatalmát a többi törzs fölött. A régi herczegeket megfosztotta birtokuktól, helyökbe rokonait, megbizottjait ültette. Bajorországban meghagyta ugyan herczegnek Berchtoldot, Arnulf öcscsét, ki egyúttal Karinthiát is kormányozta, de hatalmát a palotagróf ellenőrzése és nagy birtokoknak az egyházra való ruházása által lényegesen korlátozta. Arról pedig már éppen nem lehetett szó, hogy a herczeg a magyarokkal való jó viszonyt megtartsa, s ezek országán át szabadon járhassanak, kelhessenek. Midőn e miatt 943-ban betörtek, a herczeg, mindjárt a határhoz közel, Welsnél a Traun vize mellett, augusztus 12-én nagy csatában legyőzte őket. „Soha a mieink annyira nem gyöngítették őket.”8 E csata által elveszett a magyarokra nézve nemcsak a Bajorország fölött eddig gyakorolt befolyás, hanem, mi reájuk nézve még fontosabb volt, megszünt a lehetőség a Duna vonalán rátámadni a nyugati népekre.
Csak rövid idő választotta el a támadás visszaverését a németek támadásától. Berchtold herczegnek 945 végén történt halála után Ottó király tulajdon öcscsére, Henrikre, Arnulf vejére ruházta Bajorországot. Henrik méltó testvére volt a hatalmas szász uralkodónak: vitéz, nagyravágyó, nyugalmat nem ismerő, a mellett kellemes modorú, a nőknél nagy kegyben álló. Anyja őt szerette legjobban fiai közt, később pedig sógornője Adelheid szintén őt tüntette ki kegyével. Miután 948-ban és 949-ben változó szerencsével harczolt, 950-ben ő kezdte a támadást és benyomult a magyarok országába, mire 907 óta nem is gondolhattak a németek. Kétszer is győzött, és mint egy német költőnő énekli: „nagy prédával, az előkelők nejeit és gyermekeit fogságba ejtve, bántatlanúl tért vissza.9 Az egész nyugati világban nagy föltünést keltett, hogy a magyarok ellen, saját hazájukban, sikerrel lehet harczolni. A magyar birtok integritása megszünt, győzhetetlenségök varázsa szétfoszlott. Francziaországban már azt hitték, hogy Ottó alattvalóivá lettek.10 Meddig hatolt előre a bajor herczeg, azt nem tudjuk, de bizonyos, hogy már őrgrófnak is neveztetett, mi csak a magyar terület csökkentésével történhetett. Másrészt némely német írónak az a véleménye, hogy Henrik győzelmes seregével még a Tiszán is átusztatott, tisztán a meseországba való.11 Tetteinek legfőbb eredménye kétségtelenül az, hogy a magyarokat nyugat felől teljesen elzárta. „Becsukta előttük mind a hozzánk vezető útat.”12 E tevékenysége nem szorítkozott Németországra. Később Aquileját is birtokába vette, és így elfoglalta azt a kapút is, melyen át több mint egy félszázadon keresztül történt a magyar berohanás Itáliába.
I. Ottó császár és neje szobra a magdeburgi székesegyházban
Ténynyé vált egy hatalmas, a birodalom bejáratait őrző uralomnak felállítása országunk nyugati határán. Hanem azért a magyarok ereje korántsem volt megtörve. Az eddigi csapások, úgy látszik, csak egyes hadosztályokat értek. Együtt az egész nemzet sehol sem harczolt. Már 951-ben, tehát egy évvel a bajor háború után elbarangolnak Aquitaniába, mintha mi sem történt volna. Azután meg Henrik hatalma csak addig állhatott fenn, mig bátyja erős kézzel fékezheti a többi német törzset. A magyarok jól tudták, mennyi küzdelembe kerül ez, és minő bizonytalan az egész állapot. Csakhamar úgy alakultak a viszonyok, hogy alapos reményök lehetett az egész német birodalmi rend felforgatására, és egyúttal természetesen saját régi túlsúlyuk visszanyerésére.
Ottó király 951 nyarán, hatalmas sereg élén betört Olaszországba, Berengárt hódolásra kényszeritette és fölvette a lombard koronát. E vállalatának nemcsak politikai tekintetben voltak fontos következései, hanem családi viszonyaira nézve is. Az akkor özvegy királyt Adelheid, Lothár burgundi király özvegye hívta, kit Berengár, férje halála után, kegyetlen fogságban tartott Garda várában. A hódító, miután Adelheid fogságából kiszabadúlt, nőül vette a szép és eszes hölgyet, kinek igényei és pártja külömben is sokat nyomtak a latban. Ez által az olasz cselszövények és a női ármánykodás megtalálták az útat a német ügyek vezetéséhez. Adelheid igen bizalmas viszonyba lépett Henrik bajor herczeggel, Liudolfot ellenben, a király fiát és Konrádot, a vitéz lotharingiai herczeget, a király vejét, teljesen elidegenitette az udvartól. A személyes okokhoz politikai okok is járultak. Liudolf maga is készült olasz királynak, Konrád pedig Berengárnak fogta pártját, kinek azonban, Adelheid ellenzése miatt, nem lehetett megtartania az olasz trónt. A sértettek Henrikben látták az ellenséget, bukására törtek, és minthogy Ottó nem választotta el öcscse ügyét a magáétól, pártot ütöttek ellene, atyjok, királyuk ellen. Az összeesküvők 953 husvétján Mainzban hatalmukba ejtették a királyt és kényszeritették föltételeik elfogadására. De mihelyt Ottó haza ért hű szászjaihoz, ismét királynak érezte magát és megkezdte a nyilt harczot a lázadók ellen.
Ezalatt otthon, Bajorországban is, hatalmas párt tört Henrik ellen. Élén Arnulf herczeg hasonnevű fia, a palotagróf állott. E családban élt a magyarokkal való szövetség hagyománya, és mi sem természetesebb, mint hogy Ottó ellenei fel akarták használni ezt a hatalmas támaszt. Érdekök teljesen összevágott a magyarokéval. Mi sem lehetett kívánatosabb ezekre nézve, mint Ottó hatalmának megdöntése, az egyes herczegségek különállásának fenntartása; azok közt mindig reájuk szorul majd egyik vagy másik. De még ha nem is sikerül Ottó megbuktatása, roppant haszon reájok nézve magának a bajor herczegségnek megtörése.
954-ben nagy magyar sereg tört be Bajorországba. Oda vezette hadát a király is, akit Henrik kisért. Ottó nagyon jól belátta, minő erőt ad ügyének, ha hatalmával együtt országát is megvédi a gyülölt ellenség ellen, és igy mindenki előtt világossá teszi, hogy ellenségei egyuttal a honnak is árulói. A magyaroknál ellenben ezt a belátást nem találjuk. Reájuk nézve épen Bajorország önállásának biztositása volt a legfőbb érdek, arra kellett volna forditaniok minden erejöket. De ők másként jártak el. Kitértek a király serege elől és tovább mentek Svábország és a Rajna felé. Nem itélhetünk máskép, mint hogy tanácsukban a kaland és a zsákmány vágya győzött a komoly politikai czél elérése fölött.
Worms középkori képe.
Régi metszet után
Mint a midőn egy hős utolsó tettével még egyszer megmutatja a világ előtt mindazon tulajdonokat, melyek életében kiválóvá és rettegetté tették őt és maradandóvá emlékét, úgy gyűjti össze ez az utolsó szerencsés hadjárat, mintegy tükörben, mindazt, mi kivánatossá tette a magyarok előtt a kalandozást és dicsővé és hasznossá a benne való részvétet. Liudolf herczeg vezéreket adott melléjök, azokkal Frankóniába mentek és ott kimondhatatlanul pusztítottak. Csak egyetlen egy, Erneszt nevü embernek, ki az ellenpárthoz tartozott, ezernél több cselédjét vitték rabságba. Onnét Wormsba mentek, hol Konrád herczeg virágvasárnapon nagy lakomával fogadta és aranynyal, ezüsttel dúsan megajándékozta őket, midőn aztán a Rajnán át tovább mentek nyugatra.13
Ottó távozásuk alatt meghóditotta Bajorországot; sváb földön, Lotharingiában is túlsúlyra jutott a királyi párt, melyet nagyon népszerűvé tett az ellenségnek a magyarokkal való nyilvános barátsága. Konrád és a mainzi érsek már meghódoltak és a júniusban Langen Zenn-ben, Nürnberg közelében tartott országgyűlésen még Liudolf is kénytelen volt védekezni azon vád ellen, mintha ő hívta volna be a magyarokat. A királyfi ezt a bűnt is ellenségére, Henrik herczegre hárította és keményen megmaradt gyűlöletében és lázadásában. Az országgyűlésről Regensburgba ment, melyet vitézül védett, azután még herczegségében, Svábországban folytatta az ellenállást, mig végre, a sok csapástól megtörve, atyja lábaihoz borult és bocsánatot nyert. A szörnyű polgárháboru még 954-ben be volt fejezve, Ottó ura volt az egész nemzetnek, mely méltán várhatta tőle a megszabaditást a pogányok pusztító hadától.
Könnyü belátni, minő fordulatot adott volna az elkeseredett, mindkét részről teljes erőfeszitéssel vivott, sokáig kétséges harcznak, ha a magyarok hatalmas kézzel benyúlnak a döntésbe, mely határukhoz oly közel ment végbe és őket annyira érdekelte. De ők azalatt már a calaisi csatorna felé jártak, és mire Regensburgot vívták, hadaik zsákmánynyal megterhelve, már a megszokott úton haza felé indúltak, Burgundián, Olaszországon keresztül.
E belga és franczia táborozásról annyi érdekes tudósítás maradt reánk, hogy nem mellőzhetjük azokat az adatokat, melyek hadviselésök módját, portyázásukat, ostromlásukat megvilágítják.
Konrád herczeg, miután herczegségét szövetségeseivel elpusztittatta, csak Utrechtig kisérte őket, azután visszatért, kibékülni a királylyal. A magyarok ellenben nyugat felé tartottak és Hasbania megyéjét rabolták. Jövetelök hirére a föld népe elmenekül, „a hires lotharingiai lovasság, nem bizva isten itéletébe, váraiba vonja magát,” a klastromok, épületeiket, kincseiket féltve, megalkudtak velök. Igy tett a sambre-völgyi lobbesi klastrom bölcs apátja is. Hucbert fratert küldte eléjök, megegyezett velök 200 pénzben és túszokat vett tőlük. Hanem az apát, még sem nagyon bizva a hitetlenekbe, gyorsan megerősíti azt a helyet, melyen Szent-Ursmar és Szent-Ermin tetemeit tisztelték, körülvéve azt szekerekkel és fatörzsekkel.
„Ezalatt elmult a husvét ünnepe, és a reá következő vasárnapon, (ápril 2-án), ime kora reggel sürű lett a lég a lovak párájától, és hirtelen, mintegy a föld méhéből, előtüntek a sisakok ezrei. A mieink megrémültek és a halálra készültek. A fürgébbek az erősségbe fölmentek, ha ugyan megérdemelte az erősség nevét, a korosabbak és tehetetlenek otthon maradtak, az otthon maradók fogságba esnek. A többieket körülfogják, kettőt közölök mindnyájok szeme láttára levágnak. Nem is volt más külömbség az ostromlottak és a foglyok közt, mint az, hogy némelyek szerint nehezebb a halált bevárni, mint elviselni. Ezalatt az ostromot a nyilak és gépek minden nemével folytatják. A mieinknek kedvére volt a dolog, a vitézekhez csatlakoztak az iskolások és a szerzetesek is, bár e rendnek nem szabad fegyvert viselni, és mindnyájan makacsúl védekeztek. Már-már betör az ellenség, már nincs más választás, mint rögtöni halál és megadás közt: egyszerre a templom tornáczából előröppen egy galamb-pár és háromszoros körülszállással védi az ostromlottakat. Erre roppant záporeső keletkezett, mely megernyesztve az íjakat, lehetetlenné tette a nyilazást. Oly nagy ijedtség szállotta meg őket, hogy elsiettek, és elöljáróik korbácscsal űzték azokat, kik még maradni akartak volna. Magukkal vitték a foglyokat és Szent-Pál templomát felgyújtották.” A foglyok nemsokára jó egészségben mind visszatértek. A klastrom kincsét elásatta az apát, de valamely gyáva fogoly elárulta a helyet, és igy feltalálták és elvitték.14
Lobbestól nyugotra, Cambray hires és gazdag püspöki városa felé tartott a sereg. A püspök már jó eleve bevitette a legfőbb kincset, Szent-Gangerich tetemét, Szűz-Mária templomába. Ápril 13-án oda rohantak a magyarok és három napon át mindenféle romlást okoztak. „A mieink, mivel hozzájuk képest kevesen voltak, a bástyák védelme alá menekültek, ők tehát minden akadály nélkül felgyújtják a külvárosokat és elrabolják a polgárok vagyonát, azután a városra fordítják figyelmöket, rohamot kisértenek meg, de a mieinktől visszaveretnek. Elfáradva, nem messze a várostól, a Selda vize mellett ütik fel sátraikat, hogy nyugalomtól és ételtől megerősödve, újra az ostromhoz foghassanak. De a mieink sem voltak restek és nem hagyták megtorlatlanúl a város romlását. Az ellenség távoztával ugyanis azt látták a falról, hogy a király öcscse, egy vitéz férfiu, kinek neve nem maradt fenn, kevesek kiséretében leghátul lovagol. Erre egy Odo nevü gyors eszü ember merész társaival hirtelen reácsap. A sokaság őt körülfogja, de ő, mint nagylelkű férfiu, szégyennek tartja a hátrálást, és mialatt társai elmenekülnek, a csatába ront és drágán adja el életét, míg végre oldalvást is megtámadják és levágják.” Sajnálnunk kell, hogy e magyar hősnek, Bulcsu egy rokonának, még nevét sem ismerjük. Mert tette és halála azoknak a lovagi erényeknek mutatja létezését és virágzását, melyek a külföldi kalandokat egyedül emelik magasan a rabló portyázások fölé.
Cambray védői nem mutattak valami nagy műveltséget, sem kegyeletet a vitézség iránt. Az elesettnek fejét dárdahegyen kitűzték a bástyára. „Bulcsu király (Bulgio), igy nevezték, nagyon szivére vette atyafia halálát és azonnal visszasiet a város felé. Hatalmas nyilazás és kézi tusa kezdődik. Ezalatt a püspök a boldogságos szűzhöz könyörög, leborul Szent-Gangerich ravatala elé, kérve, legyen védője hiveinek, azután a bástyákat bejárva, férfias kitartásra buzdítja a harczosokat. Az ostromlók, látva, hogy nem sokra mennek, szerződést ajánlanak fel, és azt igérik, hogy visszaadják a prédát és a rabokat, s felhagynak az ostrommal, ha kiszolgáltatják nekik az elesettnek fejét. A városiak azonban, cseltől félve, ezt visszautasitják. Erre a magyarok, még jobban haragra gerjedve, a templomot igyekeztek felgyujtani. Abba hagyva a falak vívását, tüzes nyilakat röpítenek a templom tetejére.” Ismét csuda történik. Egy Serraldus revü ember vödörrel kezében jár-kel az égő tetőn, és nyil nem éri, baja nem történik, mi csak a Szűz-Máriának és Szent-Gangerichnak közbenjárásával történhetett. „Igy az ellenség, látva, hogy nem győzhet, elállott az ostromtól és haragjában elégette, a mit a külvárosokban még meghagyott. A fegyverfogható foglyokat mind leölte, a ki a haláltól megmenekült, rabságba hurczoltatott. Végre sikerült elégetniök Szent-Gangerichnak a városon kivül fekvő gazdag monostorát, azután összeszedve a rabokat, roppant prédával eltávoztak.”15
Tovább menve Vermandois-n, Laonon, az akkori nyugoti frank királyi városon, Rheims és Chalons vidékén át eljutottak Burgundiába. Útközben sokan elvesztek a csatákban, még többen a betegségektől, de a had zöme Itálián át, meg nem törve, haza tért, roppant nagy zsákmánynyal.
Tisztán a munkát, fáradtságot, gyorsaságot, vitézséget tekintve, dicső hadjárat. Nem csuda, ha évkönyveink a külföldiektől éppen ennek leirását vették át.16 Minő fordulatot adhatott volna ennyi ügyesség és elszántság a német viszonyoknak, ha Bulcs serege nem a lotharingiai és franczia monostorokat rabolja, hanem Ottó király ellen folytat kemény harczot! De ne kivánjunk a régi vitézektől lehetetlent. A távoli portyázás kincse megvesztegette szemöket, nem látták a közeli vészt. És e vészben velök együtt sirba kellett szállaniok a kalandozások kora által fejlődött hibáknak, hogy a nemzet megmaradhasson és újra felvirágozhassék.
Németországon immár teljes nyugalom uralkodott. Ottó a szlávok ellen készült uj harczra, Henrik herczeg pedig 955 május elején végkép megtörte a lázadást.17 Mire a király Bajorországból visszatért a szász földre, július elején, már találkozott ott a magyar követekkel, „kik mintegy a régi jó viszony kedvéért látogatták őt meg, de valójában azért, hogy szemügyre vegyék, mi eredménye volt a polgár-háborúnak.” A király néhány napig magánál tartotta és némi ajándékokkal békén elbocsátotta őket. Egyszerre hir érkezik testvérétől, a bajor herczegtől: „a magyarok elözönlik határainkat, és csatára készülnek ellened.”
Ágosta középkori képe.
Schedel világkrónikájából
Mai szóval élve, bizonyos diplomateai eljárás előzte meg a háborút, vagyis inkább leplezte annak előkészitését. Már ez is figyelmet gerjeszt, mert azt mutatja, hogy itt maga a nemzet kormánya intézkedik, tehát igazán nemzeti vállalatról van szó, nem pedig törzsek vagy vezérek kalandjáról. Figyelmet érdemel továbbá a háború kezdetének szokatlan ideje. A magyarok rendesen tél végén indúltak el hazulról, úgy hogy márcziusban már ellenséges földön állanak. 955-ben ellenben nyáron szállanak táborba, csak júliusban lépik át a határt. Nem valószinü, hogy ezt a szokottnál nagyobb előkészület okozta: a magyar katonaság egyformán készen állott az év minden szakában. Külső ok sem dönthetett, mert világos, hogy minél előbb jutnak Németországba, annál többet találnak még fegyverben Ottó ellenségei közül. Nem igen lehet másra gondolnunk, mint kormányválságra – talán akkor ült Taksony a fejedelmi székbe – vagy pedig arra, hogy ily szokatlan időben való támadás által még teljesebbé akarták tenni e meglepetést, és bevárták, mig Ottó Bajorországból eltávozott és a szlávok ellen indult.
Bármint történt a dolog, bizonyos, hogy 955 nyarán az eddigieknél hatalmasabb és számosabb magyar sereg tombolt végig délkeleti Németországon. „A magyarok oly nagy sokasággal jöttek, hogy legyőzhetetlennek mondták magokat, ha csak a föld el nem nyeli őket, vagy az égboltozat reájok nem szakad,” mondja az egyik krónikás.18 „Oly tömegben törtek elő a magyarok, minőt abban az időben élő ember még sehol sem látott”, mondja egy másik kútfő.19 Az elpusztult, a polgár-háboru sebeiből vérző Bajorországon minden akadály nélkül hatoltak át és elfoglalták az egész területet a Fekete-erdőig. Egyes száguldó csapataik szerte raboltak és égettek, a fősereg pedig az addigi háborúkban már oly fontos szerepet játszott Ágosta városának ostromához fogott.
Ágosta, a svábok határvárosa a bajorok felé a Lech vizének balpartján, akkori felfogás szerint nem volt erős város. Csak alacsony körfal védte tornyok nélkül. Az előbbi év viharjaiban külömben is sokat szenvedett. De éppen a polgár-háborúnak következése volt, hogy szent életü püspöke, Udalrik, Ottó királynak egyik leghivebb, legbefolyásosabb párthive, nagy számú vitéz katonaságot tartott maga körül. Az őrség annyira bizott önmagában, hogy kész volt kirontani a közeledő ellenség elé. De a püspök ezt nem engedé, hanem elrendelte a kapu bezárását. A magyarok oly sürűn szállották meg a keleti, vizi kaput, hogy azt hitték, mindjárt betörhetnek. Ott a kapu előtt csetepaté fejlődött, és az egyik magyar, ki elől harczolt, s kinek vezetésébe leginkább bizott a többi, elesett. Társai nagy lármával és jajgatással fölvették a földről és magokkal vitték a táborba. A püspök stolájába öltözve, lóháton, de pánczél és sisak nélkül ott állott a csatában övéi közt, és a körüle röpülő nyilak és kövek közepett érintetlen maradt. A csata végével pedig visszament a városba és az egész éjen át javittatta a várfalakat. A világi védelemhez az egyház segédeszközei is járultak: az apáczák egy része körüljárt a városban, könyörögve az Ur segitségeért, a másik pedig földre borulva imádkozott a boldogságos szűz pártfogásáért. Hajnalban maga köré gyűjti a püspök az őrséget, buzdítja őket szavával, és kiszolgáltatja a szentséget.
Alig sütött ki a nap, mindenfelől nagy tömegben tódúltak a magyarok a falak felé, és mindenféle szerszámot is hoztak azok lerontására. Midőn készen állottak a csatára és a vár falai megteltek védőkkel, néhány magyar korbácscsal fenyegette a többit, hogy induljon, de ezek, látván a védők sokaságát, Isten által megrémitve, nem mertek a falakhoz közeledni. Ezen közben Bertold, Arnulf palotagróf fia, Ulm felől jőve, hirül adta a magyar királynak Ottó király jövetelét. E hir hallatára a magyar vezér megfuvatta tárogatóját, melynek hangját az egész sereg ismerte. A kürtszó hallatára mindnyájan abba hagyták a vár vivását, és a vezérhez siettek tanácskozás végett. A tanácsban elhatározták, hogy a város ostromától elállanak és Ottó elé sietnek, mert ha ezt legyőzik, úgyis az övék lesz a város és az egész ország.20
Bertold, Ottónak és házának örök ellensége, kinek családját annyi kapocs fűzte a magyarokhoz, igaz hírt hozott. Ottó, a magyar betörés hirére, szász vitézeinek egy részével, – mert a másik a szlávok ellen volt elfoglalva, – szintén Ágosta felé tartott. Útközben hozzá csatlakoztak a bajor és frank hadak és a cseh herczeg, és midőn a város közelében tábort ütött, oda jött még Konrád herczeg erős lovassággal. A megbékélt pártütő jelenléte nagyon emelte a sereg bizalmát, mert a király veje nem csak rettenthetetlen bajnok volt a csatában, hanem jó tanácsú, hires hadvezér. Magából Ágosta városából, mihelyt az ostrom megszünt, elküldte a püspök a vitézek legjavát a királyi tábor erősítésére, tulajdon öcscsének Thietpald grófnak vezetése alatt. Igy – először a német történetben – mind együtt voltak a német törzsek. Csak a lotharingiaiak késtek, mert Bruno kölni érsek, a király öcscse, saját tartományában várta az ellenség támadását. Egyek voltak immár a királyhoz való ragaszkodásban és a pusztító pogány gyűlöletében. Oly nagy volt harczi vágyuk, hogy mihelyt az előőrsök hírét hozták az ellenség közellétének, a király más napra elrendelte a csatát. A csata előtti napra, Szent-Lőrincz napjának szombatjára, böjtöt parancsolt, az istenség kegyének megnyerésére.21
Széles, terjedelmes síkság, a Lechfeld terül el Ágostától, nyugatra és délnyugatra, több mérföldnyi szélességben, csak itt-ott szakitva meg füzesektől és rekettyésektől. Ritka terület alkalmasabb nagy lovas ütközetre, mint ez az akkor alig betelepitett róna, melyet keleten a Lech folyó szegélyez, dél felől pedig az Alpesek előágai határolnak. Mindkét sereg teljesen kifejlődhetett, és időben nem volt hiány a győzelmet biztosító intézkedések megtételére.22
Vitézségben, lelkesedésben egyforma lehetett a két sereg. Az egyik nemzet boszút akart állani félszázados pusztitásáért, királyáért, vallásáért küzdött; a másik fegyvereinek dicsőségeért, azért hogy eddigi élete módját megtarthassa, szabad kalandozási vágyát tovább is tölthesse. Valószinű, hogy a magyarok száma sokkal nagyobb volt, de azért azok az adatok, melyek 100,000-re, vagy még többre teszik hadukat, Ottónak 15–20,000-nyi katonájával szemben, nagyon túlzottak.23 Hanem e külömbséget bőven kiegyenlitette a németeknek erősebb, jobb fegyverzete, nagyobb egynemüsége.24 Egyformán hősök, harczban edzettek voltak a vezérek, de mig Bulcsunak és társainak még nem volt alkalma igazi hadverő nagy ütközetben mutatni erejöket, szerezni tapasztalásokat, Ottó és Konrád már egymás ellen, de dánokkal, szlávokkal, francziákkal szemben is sok ízben törtek lándzsát és intéztek csatarendet. Ebben a tekintetben is megboszúlta magát a rabló kalandoknak aránylag olcsó dicsősége.
Ottó elrendezkedését az egykorú Widukind leirása után meglehetős pontosan ismerjük.25 Kora hajnalban nyolcz hadosztályban (legio) vonult ki a német tábor. Előbb egymásnak és vezéröknek hűséget esküdtek, aztán kibontott zászlókkal indúltak útnak. A király járatlan, fáradságos úton vezette őket, hogy menetöket ne zavarja a magyaroknak a bokrok védelme mögül előhulló félelmes nyilzápora. A három első osztály bajorokból állott, ezeket Henrik herczeg tisztjei vezették, mert ő maga betegsége miatt távol maradt. A negyediket a frankok alkották Konrád vezetése alatt. Az ötödikben, mely a legnagyobb volt, minden törzsnek válogatott bajnokai, harczvágyó ifjak, sürű tömegben övezték a király személyét, ki előtt Szent-Mihály képével ékes zászlót vittek, a diadal biztosítóját. A hatodik és hetedikben a svábok vonultak Burkhard herczeg alatt, kit letett fia helyébe nevezett ki oda a király. Végre leghátul 1000 válogatott cseh vitéz képezte a nyolczadik dandárt; reájuk volt bizva a szekerek és a podgyász őrizete. Látjuk, hogy e csatarendben egyformán érvényesül a törzsek különállása és a királynak hatalma, ki a középen a derékhadat, mintegy a csatadöntő tartalékot vezette.
Sokkal kevesebbet tudunk természetesen a magyarokról. Főseregök a város felől ment szembe a királylyal. Hadoknak egy jelentékeny része pedig cselvetés és az ellenség meglepése végett hátulról került az ellenségnek, még pedig, hogy annál észrevétlenebbül érkezhessék, nem a város felől, hanem a Lech vizén átusztatva.26
A magyar támadás gyorsasága és ereje méltó volt a nemzet régi hirnevéhez. A Lechen átkelt osztály hirtelen reácsapott a hátvédre, a csehekre. Előbb csak nyilazással zaklatták, aztán szörnyű lármával neki rontottak az ijedt ellenségnek, sokat bevágtak, másokat elfogtak, és mig a megmaradtak futásnak eredtek, birtokukba ejtették az egész őrizetlen maradt tábori podgyászt. A svábok, kik a csehek előtt vonúltak, csakhamar osztoztak azok sorsában. Most a derékhadra, a király csapatára került volna a sor, de Ottó, a ki, mint látszik, észrevette, hogy nem az ellenséges főhad áll vele szemben, korainak tartotta a személyes közbelépést. Maga helyett Konrádot küldte visszafelé a negyedik csapattal. A vitéz herczegnek frankjaival csakhamar sikerült is megfutamitani az ellenséget, kiszabadítani a foglyokat és visszaszerezni a prédát. Konrád diadalmasan tért vissza az ellenségtől elvett győzelmi jelvényekkel. Dicsőségét növelte, hogy nem próbált bajnokokkal, mert azok a király körül maradtak, hanem új vitézekkel vívta ki a győzelmet.
Német nyilas harczos a X. században.
A stuttgarti kir. könyvtár X. századi psalteriumából
Mialatt ezek történtek, a magyar fősereg mozdulatlan maradt. Ottó beszédet intézett övéihez, azután paizsot véve és kezébe fogva a szent lándzsát, személyesen vezette csapatját a döntő támadásra. Egy ideig ellenállottak a magyarok, azután a gyávábbak futása magával ragadta a bátrabbakat is. A kézi tusában sokan elestek. A menekülők közt sokan a szomszéd falvakba vonták meg magukat, hol reájuk gyújtották a házakat. Mások a folyón akartak átusztatni, de a túlsó meredek parthoz érve, visszabuktak és megfulladtak. A győztesek elfoglalják a magyar tábort, kiszabaditják a foglyokat, azután folytatják az üldözést. Egész Németország méltán ünnepelhette Szent-Lőrincz napját, augusztus 10-ét, mint felszabadulásának évfordulóját.
Ki volt tehát víva a diadal – a németek mindjárt a csatatéren mint imperatort, császárt üdvözölték királyukat, – de a magyar fegyver drágára szabta annak az árát. Konrád herczeget torkán halálra sebezte egy nyil, midőn a véres munkától fáradtan és a nagy hőségtől elbágyadva feloldta vértjének csatját, hogy lélekzetet vehessen. Elesett a svábok közül Thietpald gróf, Reginald gróf, a későbbi hires krónikásnak, Hermannus Contraetusnak rokona,27 és sok más vitéz. De a veszteség még sem volt oly súlyos, hogy a királyt megakadályozta volna az üldözésben, és a győzelem teljes kihasználásában.
Ha számot akarunk adni e roppant következésekkel járó csatavesztésnek előidéző okairól, különösen egy tény ötlik szemünkbe. Widukind leirása, mely az iró és a szász udvar közti összeköttetésnél fogva némileg hivatalos jellegű, hosszan beszél a magyar cselvetés ellen folytatott harczról, azzal az ütközettel ellenben, melyben maga a király harczolt a magyar fősereg ellen, néhány rövid szóval végez. Megengedett tehát az a következés, hogy a németek azt a harczot tartották az igazán döntőnek, melyben Konrád helyre állítja a csatát és visszanyeri a prédát. A másikról a király híve csak azért emlékezik meg, hogy Ottónak is jusson megfelelő szerep a dicső eseményben. De ebből más, világos és fontos következtetés vonható le. A megkerülő magyar csapat támadása nem állott semmi összeköttetésben magának a főseregnek mozdulataival. Sem rövid diadalát nem segítette elő, sem vereségét nem osztotta a derékhad. A támadás idő előtti volt, vagy pedig, mi szintén lehetséges, a fősereg késett. A magyar seregnél tehát hiányzott a mozdulatok egybevágása. A kisebb rész legyőzetése után a nagyobb, rövid idő múlva, úgy látszik nem is valami jelentékeny veszteséggel, abban hagyja a csatát.
Mert bizonyos, hogy a magyar had meg nem törve, sőt meg sem bontva, még mindig rémületet gerjesztő számban és erőben távozott a Lechfeldről. „Oly nagy volt még mindig a pogány sereg, hogy azok, kik Ágosta városa bástyáiról nézték elvonulását, nem hitték, hogy csatavesztés miatt tért vissza, és csak akkor győződtek meg erről, midőn látták, hogy a város mellett – elhaladva sietve igyekezett a Lech más partjára.”28 Ha a magyar veszteség csak azokra szoritkozik, kik a Lech mezején elhullottak, vagy fogságba estek, az ágostai csata alig hagyott volna jelentékenyebb nyomot, mint a merseburgi vagy a welsi ütközetek.
Ottó magának a győzelemnek kivivásában nehezen játszotta az első szerepet, de a nyert előny kihasználásában első rendű vezérnek mutatta magát. Még este elért Ágostába, reggel pedig már bajor földön üldözte az ellenséget. Mindenüvé gyors futárokat küldött előre, hogy őrizzék a folyók átjáróit és gázlóit. Ez meg is történt. Mire a magyarok estére egy folyóhoz értek, valószinüleg az Isarhoz, már várták őket dereglyékkel, azok pedig, a kik mégis átvergődtek a tulsó partra, az oda siető őrségek kezébe jutottak. És ez nemcsak augusztus 11-én történt, és nem csak az Isarnál, hanem végig, mindegyikénél azon számos hegyi folyónak, mely az Alpesekről lesietve a bajor fensikot szeli. Igy vált az Ágostától még rendben elvonuló hatalmas seregből, rendetlen, akaratlan, védelemre képtelen futó tömeg, melyen könnyen töltheté boszúját a föld népe. Csak igy lehetett némi történeti alapja annak a mondának, hogy Ágostánál még hirmondó is alig maradt a magyar seregből. Egyesek haza kerülhettek, de a vezérek ellenséges kézre jutottak.29 Hogy ez az elfogatás, és igy a seregnek teljes szétzüllése bajor földön történt, abból is kitünik, hogy a fogoly magyar vezérek nem a királynak, hanem Henrik herczegnek adattak át, a ki pedig ott sem volt a csatában.30 Sőt valószinü, hogy a futás és az üldözés még tovább tartott, egészen az Ennsig, vagy még azon túl, mert egy teljesen megbízható egykoru adat szerint Lélt a csehek ellen vívott csatában fogták el.31
Ez az üldözés semmisitette meg a magyar hadat, ez tette az ágostai csatát Németország és Magyarország történetének forduló pontjává. A német uralkodó tulajdonkép ekkor szerez erkölcsi jogot a császári koronára; csak mint az egyház védője a pogányság ellen, lehetett Nagy-Károly méltó utóda. „Nagy” czimét, melylyel őt a történelem minden más német királytól megkülömbözteti, első sorban e győzelmének köszöni. És a német nemzet is, mint egység, csak akkor lép be a történelembe, midőn nemcsak saját nyugalmát biztositja, hanem megvédi az egész nyugatot a szittya vad erő túlcsapásai ellen. Méltán hasonlitották az ágostai diadalt már akkor Martell Károly nagy győzelméhez, melyet kétszáz évvel azelőtt Toursnál aratott az arabok fölött.
Nemcsak a komoly történelem, hanem a szálló monda is szivesen foglalkozott azzal az eseménnyel, mely a magyar nemzet epikus korát egy csapással befejezte. Különösen két részlet keltett hosszú időn át nagy érdeket: a fogoly vezérek kivégeztetése és a csatából megmenekültek sorsa.
„Három magyar vezért elfogtak és átadtak Henrik herczegnek, ki őket, mint megérdemeltek, rosz halállal végeztette ki, ugyanis az akasztófán pusztultak el,” mondja az egykorú hivatalos német krónikás, nagy megelégedéssel.32 Udalrik életirója nem határozza meg számukat; ellenben megmondja a helyet, Regensburgot, és hozzáteszi, hogy sorsukban sok földijök osztozott. A kivégzési módjáról megjegyzi, hogy azzal nemzetöket akarták meggyalázni.33 Nevet először a sanct-galleni évkönyv emlit, „Pulszi” király-t, kivel együtt sok mást is felakasztottak. Bulcsun kivül, kit már az ágostai csatában elfogtak, emliti a később elfogott Lehelt is, de annak halála neméről nem szól. E kettőhez egy sokkal későbbi forrás, II. Henrik császárnak a XII. század végén írott életrajza teszi hozzá harmadiknak Assurt,34 kit egy XIII. századi, mondai alkatrészben bővelkedő bajor krónika Surnak ir.35 Később aztán a tudákos Aventinus még más neveket is adott hozzá, melyeket sem hiteles kútfőből, sem hagyományból nem meritett. Az eseménynek történeti magva nem több, mint az, hogy a beteg, külömben is bosszúálló és kegyetlen Henrik herczeg Regensburgban bitófára itélte az eléje hozott magyar előkelő foglyokat, köztük a fővezért, a már keresztény Bulcsut, Magyarország karkhaszát, Róma patriciusát és talán Lehelt is.36 Az áldozatok múltja, rangja és sorsa magyarázza meg, hogy e tényt már Németországban is sok részlettel ékesitették föl, hol a nemzeti gyülölet talált kielégitést az által, hogy a magyar vezérekkel, a német fejedelmek szövetségeseivel, úgy bántak, mint közönséges útonállókkal. De elterjedt az esemény hire messze Görögországban is, a hol az irók mind megemlitik Bulcsu halálát.
Lehel vezér.
A bécsi képes krónika 34. lapjáról
Magyarországon a monda legszebb virágaival díszitette az ily gyászos véget ért hősök emlékét. Sorsukhoz fűzte az egész ellentétet a magyar és nyugoti népek közt, képviselőivé tette őket a kín és halál által sem hajlitható férfias dacznak, az ősi pogány vadságnak.
Az ágostai ostromnak és a csatának a későbbi viszonyokhoz képest kiszinezett, semmi hazai, hiteles hagyományt nem rejtő előadása után a krónika igy folytatja: „Hirtelen reájok rohant a német és olasz sereg, úgy hogy még ha akarták volna, sem menekülhettek, mert egyik oldalon gátolta őket a néhány nap óta csudálatosan megdagadt Lech folyó, a másikon pedig az ellenséges sereg szoritotta őket mint egy fal. A mint így körülfogta őket az ellenség, némelyeket közölök elfogott, másokat meg kegyetlenül megölt. Ezen a helyen jutottak fogságba Leel és Bulcs, a hires hadnagyok és Konrád császár elé vezettettek.” Következik azután a párbeszéd köztük és a császár közt, melyben kimondják, hogy őket az isten a népek ostorául rendelte, és hogy nemzetök léte a többi népek üldözéséhez van kötve.37
„Válasszatok, a halál mely nemével akartok meghalni, kérdé a császár. Lehel válaszol: előbb hozzák ide kürtömet, ha azt megfúttam, majd felelek. Elhozták neki kürtjét, és a császárhoz közeledvén, a mint kürtölni készül, azt mondják, oly erősen csapta homlokon a császárt kürtjével, hogy ettől az egy ütéstől meghalt. Igy szólt hozzá: előttem mész, és szolgám leszel a más világon. Mert az a szittyák hite, hogy a kiket életöleben megöltek, azok lesznek a túlvilágon az ő rabjaik. Mindjárt elfogták és Regensburgban felakasztották őket.”38
Lehet kürtje.
Rajzolta Dörre Tivadar
Kézai krónikájában egyrészt több a történeti elem, másrészt kifejezésre jut a nemzeti bosszú érzete a hős vezérek gyalázatos halála által szenvedett sérelem miatt. Ő p. o. tudja, hogy a császár Ulm felől indult Ágosta felmentésére, a mi úgy is volt. Nem is a csatában fogták el őket, hanem a mint hajóra ülve, lemenekültek a Dunán. Miután megczáfolja a kürtről és a császár megöletéséről szóló mondát, igy folytatja: „De az meg igaz, és benne áll a krónikában, hogy merészen káromkodva gyalázták a császárt. Azt mondták, hogy ha őket megöleti, az ő nemzetéből való foglyok vagy örökös rabszolgaságba taszittatnak, vagy minden itélet nélkül legyilkoltatnak. Ez meg is történt. Mihelyt a magyarok meghallották, hogy a császár őket ily módon kivégeztette, leöldösték az összes német foglyaikat, a nőket és gyermekeket sem véve ki, számra vagy 20,000-et.”39
Nem fért meg sehogy a magyarok gondolkodásával, hogy büszke, diadalmas hőseik, kiknek hatalma alatt rengett a föld, szolgák halálával muljanak ki, megtorlás nélkül, hogy dicsőségöknek megfelelő gyászkiséret ne hirdesse vitézségöket még a túlvilágon is. E gondolkodásmód öleti meg a császárt – kit Konrádnak nevez, tán a magyarok ellen elesett frank vezér után, – ez állat kegyetlen boszút a német foglyokon. De az igazi megtorlás csak a győzelem lehet. Ebből származott aztán az a tudákos koholmány, hogy a magyar sereg egy része, mely nem volt ott Ágosténál, a Rajna felé vonulva, elfogott egy nagy német sereget, és ezzel kiváltotta a Regensburgban rabságban levő bajtársakat.40 Azután Lotharingia, Francziaország, Burgundia és Itália felé haza jönnek a győztes boszúállók. Látni való, hogy ez elbeszélésnek a 954-iki hadjáratnak az ágostai csata után való helyezése adja meg alapját. Még tudákosabb természetesen az Anonymus, ki elbeszéli, hogy Zsolt fejedelem, Ottó ellenségeinek hivására, nagy sereget küld Németországba, úgy az ő kérésökre és ajándékaik miatt, mint Lehel és Bulcsu halálán keseregve. E seregnek vezérei voltak Botond, Szabolcs és Urkund. Ezek bejárják Thüringiát, Lotharingiát, az Alpeseket, elfoglalják Turint, elpusztítják Lombardiát. A mint zsákmánynyal megrakodva haza jönnek, Ottó császár a Rajnánál lest vetett nekik, de ők győznek, megölnek egy német főembert és nagy diadallal térnek haza. Itt már a 954-iki hadjárat is föl van forgatva,41 mondának, hagyománynak semmi nyoma, a nemzeti hiuságnak hizelgő üres koholás az egész.
A bukott hősök szellemét legszebb babérjaival igyekezett kiengesztelni a hagyomány, viszont arra is volt gondja, hogy azok, kik árulás vagy gyávaság által előidézték a nemzeti szerencsétlenséget, méltó módon lakoljanak. Bertold grófot a monda szerint magok a magyarok ölték meg, mint árulót, mert vigyázatlanul vitte őket a veszély elébe.42 Ettől a szerencsétlen Bertoldtól, ki külömben, mint kimutatható, még 978-ban is élt, származtatták a scheierni grófokat, a Wittelsbach család őseit.
Német harczosok a X. században.
A stuttgarti kir. könyvtár X. századi psalteriumából
Sokkal nevezetesebb ennél a hét megmaradt magyarnak mondája. Az egykorú kútfők mind csak arról szólnak, hogy kevesen menekültek, számot bennök hiába keresnénk, még a mesebeli egy hirmondó sem fordúl elő. Csak a XII. század közepén iró freisingi Ottónál, ki sokat foglalkozott a magyarokkal, találjuk azt az adatot, hogy „a barbárokat, mi szinte hihetetlen, mind leölték, úgy hogy csak heten maradtak meg.” Ezt a mondát tovább fejti a XIII. század első felében iró franczia Alberich. „A magyarok három vezérét felakasztották, és a megmaradt hét magyar közt egy lett a király. Ezek haza térve, az egész népet, mely nem ment ki velök a háborúba, szolgaságba taszították. Csak a megmaradt hét magyartól származnak most a nemesek Magyarországon.43
Mivel igy a hetes szám csak azután emlittetik, miután az érintkezés a nyugoti népek és a magyarok közt szorosabb lőn, és mivel ez adat csakis azon két irónál fordul elő, kinél ez az érintkezés legbiztosabb, eleve is föl lehet tenni, hogy e szám a magyar mondából ered.
Krónikánk a következő szavakkal beszéli el az esetet: Taksony idejében egy magyar sereg Gallia félé ment zsákmányolni. Visszajövet a Rajnánál három részre oszlott, melyek közül kettő tért haza becsülettel, egy nem.44 Ezt a részt a szász herczeg Ysnachnál, Thüringia városánál, mind megölte, a hetet pedig életben hagyva, de fülöket megcsonkítva, haza küldte Magyarországba. Menjetek, igy szólt, haza a magyarokhoz, mondjatok el nekik mindent, hogy többé ne jöjjenek a kínzás e helyére. Úgy mondják, hogy a község azon hét magyar fölött, a ki élve, fül nélkül jött haza és nem halt meg a társakkal, ily itéletet hozott: Elvesztették minden jószágukat úgy ingóban, mint ingatlanban, elválasztották őket nejeiktől és gyermekeiktől, gyalog kellett járniok, saru nélkül, és semmit sem szerezhettek. Mindig együtt kellett járniok, sátortól sátorhoz, koldulva, a mig csak éltek. „Ezt a hetet a botrány miatt Lázároknak nevezték, és a nép róluk beszél, nem a hét első hadnagyról.”45 A budai krónika szerint hét magyarnak és gyákoknak nevezték őket.46 Legbővebben a pozsonyi krónika szól róluk. „Ezt a hetet mogorieknek nevezték, kiket mai napig Szent-Lázár szegényeinek mondanak. És pedig azért, mert Szent-István király, a ki megbüntetett mindenkit, ki nem járt a helyes úton, látta az ő nemzetségöket a házakban és csárdákban énekelve körüljárni, és meg akarta ismerni társaságukat és dalaikat. Ők aztán elmondták, hogy bánt a község atyáikkal. Szent-István, meggondolva, hogy fő és elöljáró nélkül senki jó nem lehet, meghagyta nekik, hogy az esztergomi Szent-Lázár vezeklőinek vessék magukat alája, és bizonyos, hogy ezért hívják őket Szent-Lázár szegényeinek.”47
Szembetünő mindebből, hogy a hét magyarról szóló monda mit sem tud az ágostai csatáról. Megmaradt egy nagy nemzeti szerencsétlenségnek emléke, arról sem feledkeztek meg, hogy a község halállal vagy szolgasággal büntette a gyávaságot. A magyar hagyomány nem egységes: az egyik szerkezet szerint elválasztották a bűnösöket családjuktól, a másik szerint pedig már nem ők – kik úgyis nehezen éltek Szent-István koráig – hanem utódaik részesültek a szent király gondoskodásában. Talán szabad itt egy igen merész véleményt koczkáztatni, melynek csak a hét magyarnak világos összeköttetése a történeti énekekkel az egyedüli alapja. Úgy látszik, hogy a későbbi jó keresztény felfogás a sátorról sátorra járó énekesekkel éreztette megvetését, midőn a gyávák utódainak állította őket. István király gondoskodása és a Szent-Lázár oltalma alá helyezés egy vonalra sűlyesztette a bélpoklosokkal azokat, kik minden szavukkal leghőbb dicsőitői voltak a pogány vitézségnek és erkölcsnek. Az idegenek egyaránt hallva a szerencsétlen hét magyarról és a hét vezérről, könnyen összetévesztették őket, mint ahogy Alberich tette, és a mi krónikáinknak aztán, mintegy tiltakozásul, ki kellett emelniök, hogy a nép ugyan a hét gyáváról szól, de azért a hét vezér is énekeltetett magáról „világi dicsőség” miatt.48
*
Bármily szívhez szólóan hangzott az ének sok változatban a hősök haláláról, a gyávák büntetéséről, az egyszerü történeti tény szavát meg nem másithatta. Németországnak és királyának hatalma fennen ragyogott, Magyarország súlyos veszteséget szenvedett. Azt a munkát, melyet Henrik király megkezdett: a magyarok kiszoritását, fia most diadalmasan befejezte. „Az a nép, melynek kegyetlenségét addig minden nemzet tapasztalta, most rémültében moczczanni sem mer”, irja az egykorú Liutprand.49 „Lehel és Bulcsu halála után a sereg elnémult, és nem lépett be többé Németországba, mert Francia és Germánia egy lélekkel elhatározták, hogy ellenállanak a magyaroknak, ha még egyszer be találnának törni. És ezért a magyarok István király idejéig nem is mentek Alemanniába, hogy a nyugoti népek egyesülve, meg ne támadják őket.50 A portyázás az Ennsen túl megszűnt, és már azon innen is lassankint terjed a német uralom és a telepités. Ép úgy megszünik a harcz Itália felé. Az ágostai csatának épen az volt egyik fő következése, hogy Ottó kétségtelen politikai és katonai túlsúlyával most megszállhatta Itáliát is. Az aquilejai és friauli határgrófságoknak német kézre kerülése óta e szép ország felé is el volt vágva a magyarok útja.
A merseburgi ütközet először vetett, legalább egy irányban, gátot a magyar pusztitás elé. 933 és 955 közt ez a gát megerősödik, és mindazok a nyugati fejedelmek és tartományok, melyek eddig, akár kénytelenségből, akár önként, fenntartották a jó viszonyt a magyarokkal, elfordulnak tőlük. Még bejárják a világot, csak úgy mint azelőtt, de országuknak nyugot felé már van megerősitett, szilárd határa, és nem egyszer rajt vesztenek a portyázáson. Az ágostai csatában ez a határ végkép megszilárdúl. A magyar nemzet előbb el lőn szigetelve, aztán győzték le. Már számolnia kell azzal a lehetőséggel is, hogy a század elején elfoglalt területét sem tarthatja meg.
Némely osztrák történetíró mint magától érthető dolgot emliti, hogy Ottó, ha tovább folytatja a hadjáratot, egészen leverheti, kipusztíthatja a magyar nemzetet.51 Valószinü, hogy ez nem ment volna oly könnyen. Az a rettegés, mely Szászországban uralkodott, mig a csata sorsáról nem tudtak, az a babonás félelem, a melylyel minden előjelből szerencsétlenséget jósoltak, mutatják, mily mélyen gyökerezett a magyar fegyver tekintélye.52 Csakis ez a félelem adja mértékét a megszabadulás és a győzelem fölötti örömnek. „A barbár népek,” így ir nemsokára a csata után Vilmos mainzi érsek a pápához, – „annyira szorongatták a kereszténységet, hogy mindnyájunkat meghóditanak, vagy oly rosszul bánnak velünk, hogy egész életünkben jajgathattunk volna, ha az a csata, melyben maga az Isten küzdött értünk, ki nem űzi őket.”53 De tovább nem mentek. Magyarország megtámadására még csak kisérlet sem történt.
Különben is a háboru folytatása, ha a magyarok nyugton maradnak, voltakép nem felel meg sem Ottó, sem a német nemzet érdekének. Ottó, mint szász fejedelem, a szlávok elleni küzdelmet tartotta fő feladatának. Ellenök harczolt még 955-ben és 960-ig tartott, mig ellenállásukat megtörhette. Elég volt, ha a magyarok őt e kemény munkában nem háborgatják. Mint német király pedig első sorban Olaszországnak és a császári méltóságnak megszerzésére irányozta nagyravágyását. Ezeket 961–962-ben el is nyerte, minden külső háborgatás nélkül. Az a férfiu, ki múltjánál és állásánál fogva mintegy személyesitette a magyarellenes harczot, Henrik bajor herczeg, néhány hónappal a csata után, 955 november 1-én meghalt. Utána fia, egy négyéves gyermek következett, és özvegyének Judithnak, a régi Arnulf herczeg leányának, csak kedvére lehetett, ha e határos, még mindig félelmes néppel jó barátságban marad.
Röviden: mihelyt a magyarok az ágostai csatával leszámoltak, és a német határt nem sértették, nem volt semmi igaz akadálya a két nemzet közti békének.
De ily hirtelen megszakitása a megszokott kalandozásnak veszedelmes válságba sodorhatta az egész nemzetet. A további fejlődés szempontjából szerencsének mondható, hogy egy irányban még szabad tér nyilt a portyázásra és a magyarság túlcsapongó ereje és harczi kedve arra talált kifolyást.