Hittéritő a X. században.
A római San Clemente templom falfestménye után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A nemzet helyzetének változása. A vándorlás bomlasztó hatása. Idegen elemek csatlakozása. A patriarchalis kormány hanyatlása. Katonai erények. Új aristocratia emelkedése. A magyarok és az alávetett népek viszonya. Felhasználásuk a háborúban. A veszteségek hatása. Az ősi vallás bomlása. Keresztények, izmaelita bolgárok, zsidók. Térítési kísérletek a kalandozások idején. Görög térítés. Szláv befolyás. Az ősi vallás a kalandos élettel él-hal
Több mint két emberöltő mult el, mióta Árpád nemzetével megszállott a Duna két partján. A honalapító fejedelem és hű társai rég örök nyugalomra tértek, de a sátrak körül és a táborban még hangzott a dal győzelmes csatáikról bolgárok, morvák, frankok és olaszok ellen. Más nemzedék lépett helyökbe, az, mely mint gyermek jött át sietve Etelközből az uj hazába, itt nevelkedett már, azután kiszállott prédálásra nyugatnak, északnak, délszaknak. Soknak közölök teteme kint fejérlett a szász, bajor, burgundi, bolgár csatatéren, mások, boldogabbak, haza kerültek dús prédával, kincscsel, sok lánczra fűzött rabbal, itthon vénültek tisztelve, szeretve nemüktől. Csak kevés élt még közűlök 970 táján, az is a sir szélén állott, több kapocs füzte a múlthoz, mint a jelenhez és jövőhöz.
E nemzedék fiai hasonló bátorsággal, de nem hasonló szerencsével követték az atyák példáját. Ők is bejárták a világot, de alig járhattak már oly országban, hol társaik sirhalmai ne szólították volna őket véres, az ellenség lelkében gázoló boszúra. És e boszú órája egyre késett, azok a karok, melyek egykor erőtől duzzadtak, azok a kardok, melyek előbb az ellenség vérétől pirosodtak, kénytelen nyugalomban maradtak. Ismét más volt gondolkodása annak a nemzedéknek, mely 970 körül élte férfikorát. Ez sem volt gyávább apáinál, ez is próbált még szerencsét messze országokban, ez sem mondott le őseinek harczos, pusztító, boszuló hagyományáról. De a régi győzelmi biztosság már nem lehetett meg. Látniok kellett, mint válik reájok nézve egyre szűkebbé a világ. Látniok kellett, mint fölözi a német és olasz tartományokat a császárságnak hatalmas, át nem törhető bástyája, tapasztalniok kellett, mint emelkedik ujra félelmes erőre az a görög birodalom, melynek omladékain őseik és ők magok is nemrég még oly bátran tomboltak. És e két hatalmas alkotás árnyában vonulnak meg és kezdenek uj életet régi jobbágyaik, bolgárok, morvák, csehek. Előbb kicsiny volt a magyarnak a világ, most éreznie kellett testvértelen voltát, elszigeteltségét.
De nemcsak az emberek lettek mások, nemcsak a nemzet politikai helyzete változott meg szomszédjaival szemben, mások lettek a viszonyok is, melyek közt éltek.
Már maga a vándorlás is megbont minden családi, erkölcsi köteléket. Még az olyan félig nomád népnél is, minő a magyar akkor volt, kifejlődik bizonyos ragaszkodás a megszokott helyhez, a kúthoz, a folyóhoz, a tanyához és legelőhöz, mondák szállanak felölök, tündérek, manók népesítik őket, vadászatok, harczok emléke fűződik hozzájuk, tudják, mitől gyarapszik, mitől fogy a jószág: az ily hagyományok közös kincsét képezik a családnak, a nemzetségnek. Mindettől meg kell válnia, az a megszokott együttlét, a mindennapi foglalkozásban való közös részvétel, mely minden népnél, még a legműveltebbnél is az erkölcs legfőbb alapja, megszünik. De meg kell lazulnia az erkölcs másik biztos alapjának, a családi életnek is. A vándorlás válságai, veszélyei közt hogyan ügyeljen fel a családapa fiára vagy leányára? A férfit haszon vagy félelem üzi el a sátorból, a nő, a gyermek, idegenek pártfogására, gyámolítására van utalva.1 Nincs idő, sem alkalom utána járni vagy megtorolni azokat a bűnöket, melyeket rendesebb viszonyok közt elitél és számon vesz a közös erkölcsi tudat. Minden más tekintetben, mint a katonaiban, hol épen az ellenkező szükséges, szabadosságnak, féktelenségnek kell lábra kapniok.
Mindez szükségkép megtörténnék akkor is, ha a vándorlásban csupán egy nemzetnek közös vallás, nyelv és történelem által összeforrasztott tagjai vennének részt. De ez szinte elképzelhetetlen. Még ha nem is tudnók egyenesen a kabarok csatlakozását, ha kútfőink nem is említenének kúnokat, besenyőket, izmaelitákat, ha nem is szólnának „a szövetségesek megszámlálhatatlan sokaságáról,” eleve föl kellene tenni, hogy az ily vállalathoz szivesen eljött minden szomszéd népnek elégedetlen, barangoló, hazátlan vagy törvényen kivüli eleme.2 És ezek mind új erkölcsöt vagy erkölcstelenséget hoztak magokkal, megzavarták a műveltségnek, vallásnak egységét, helyet nyertek nemcsak a seregben, hanem a családokban is. És mennél tovább tartott a vándorlás és annak folytatása a kalandozás, annál nagyobb számra és jelentőségre kelle jutniok ez idegen, nagyrészt bomlasztó elemeknek. Már a honfoglalás idején egy sorban harczolnak a magyarokkal a morvák, azután a bolgárok, és nincs okunk kételkedni abban, hogy a nyereséges és nemzetök jellemének annyira megfelelő portyázásokban a magyar vitéz oldalán ott száguldott régi ellensége, a rabló besenyő.3 Láttuk, a népek minő kavarodása töltötte meg Szvjatoszláv táborát. Ép olyan zagyvának kellett lennie azon tömegeknek is, melyek Szalárd, Taksony vagy Bulcsu zászlaja köré csoportosultak. És minden uj jövevénynek társasága, példája, a hadi rendbe vagy a családi közösségbe való fölvétele szükségkép egy-egy rést ütött a százados szokások és erkölcsök finom szövedékébe.
A patriarchalis, pásztori kormány ezt a népet többé össze nem tarthatta. Már előbb meg kellett alkudnia a katonai fegyelem szükséges követeléseivel, most ezekhez képest szelid szabványainak egész jelentéktelenekké, üresekké kelle válniok.
Mert uj erkölcs, uj ideál támad és foglalja el egészen a nemzet lelkét. Ez a katonai dicsőség, az egyesnek kiválása erőben, ügyességben, hadi szerencsében. Ez szerez zsákmányt, foglyot, becsületet, ennek hirét viszi táborhelyről táborhelyre a koboz, ez csődíti a hatalmas dalia köré a viadalában, prédájában, becsületében osztozni vágyók százait meg ezreit.
Valószinü, hogy e vezérek közt a legtöbb ugyanazon körből származott, mely már azelőtt is igazgatta a nemzet sorsát. Árpádnak magának igen számos volt a családja, és nincs okunk feltenni, hogy méltatlanok lettek volna eredetükhöz. A leghiresebb vezérek közt találjuk a karkhászt, az ország harmadik fejedelmét, és az ő rokona is megmutatta Cambraynál, hogy becsületérzésben, hősiességben senkinél alább nem való. Erre mutat az a nagy ragaszkodás is, melylyel a magyarok vezetőik iránt viseltetnek, mint fizetnek értök óriási váltságdíjat Szászországban, mint adnak békét Henriknek egy fogolyért, mint kinálnak minden lehetőt egy holt tetemért Cambraynál, mint hagyják abba azonnal Ágosta ostromát, mihelyt vezérök elesett. Mindezt a katonai fegyelem egyedül nem magyarázza meg, mellette még működnie kellett az ősi, öröklött tekintély megszokott kapcsának is.
De azért a háború természete mégis kizárja azt, mintha csupa előkelő lett volna a hős, a vezér. Ha valahol, ott érvényre kelle jutnia az egyéni érdemnek. És ez az érvényesülés annál könnyebb és természetes volt, mert a hét magyar és fiaik, ez az első nagy oligarchia, a honfoglalásban és az azt követő harczokban bizonyára nagy részben elestek. Ezt nemcsak vakmerő vitézségükből következtetjük; hanem aránylag igen számos adatunk van épen az előkelők elestéről vagy fogságba jutásáról. Még valószínübbé teszi a törzsfők nagy részének kiveszését, hogy az Anonymus még csak kisérletet sem tesz arra, hogy valami nemzetséget származtasson Bulcsutól vagy Leheltől, pedig tudjuk, mennyire kedveli ő a genealogiát, és mennyire büszkélkedtek volna ily származással a nagy családok. Viszont diadallal, kincscsel, számos hű hadi néppel a nemtelen, a jövevény egy sorba emelkedett a törzsökös urakkal. Családja, vére összeolvadt a régi nemzetiségekével.
Még korunkban is, midőn százados civilisatio hagyománya és a csecsemőkortól folyton tartó felügyelet és iskolázás nyügözi le az indulatokat és szenvedélyeket, ismeretes, és minden ujabb háború bizonyítja, mily szabadon nyilatkoznak azok a legszigorúbb katonai fegyelem alatt is, idegen, legyőzött országban. Akkor pedig irtás, rombolás minden háboru; a fogságba ejtés, rabságba hurczolás már számítás, némileg kegyelem ténye volt. Ki parancsolt a természet erőteljes vad fia bujaságának, kapzsiságának? Pedig ez a rablás, gyilkolás, erőszaktétel volt akkor a nemzet nagy részének megszokott foglalkozása. Hiheti-e valaki, hogy az ilyenhez szokott lélek azonnal lecsendesedik, korlátot, szabályt ismer, mihelyt a haza földjére lép? Nincs máskép: a katonai erényeknek két emberöltőn át való, szinte kizárólagos, egyoldalu ápolása nemcsak a zaklatott külföldön, hanem itthon is bizonytalanná tette a létet, a vagyont, a női becsületet, megszokottá, legtöbb esetben büntetlenné a törvénytelenséget, az erőszakot.
Eddig csak az idegen országban való harczoknak bomlasztó hatásáról szóltunk. Már az magában véve is éreztette befolyását a nemzetnek egy számra is igen jelentékeny részénél. De egy más, állandóbb tényezőről sem szabad megfeledkeznünk, mely reá nyomja bélyegét az egész nép lelkére, férfira, nőre, öregére, aprajára egyaránt. Ez a hódítás ténye.
A magyarok, midőn megszállottak, urai lettek nemcsak e földnek, hanem a rajta lakó népességnek is. E népesség, mely számra nézve valószinüleg felülmúlta a hódítókat, amennyiben nem csatlakozott fegyveresen a magyarokhoz, szolgájuk lőn. Ez történt akkor mindenütt, hasonló viszonyok közt, és semmi okunk sincs föltennünk, hogy a magyarok akár jobban, akár rosszabbúl bántak volna szláv alattvalóikkal, mint a szász a magáéival, mint a gót vagy longobard a románnal, vagy mint a bolgár a maga szlávjával vagy görögjével. Valószinü, hogy némelyiket a jószág gondozására használtak, másokat, a kik letelepedettek voltak, termésök egy részének beszolgáltatására kényszeritettek, ismét másokat pedig jó pénzért eladtak.4 Arra, hogy miképen volt az őslakosság felosztva a hóditók közt, nincs semmi adatunk.5 Valószinü, hogy a nagy térségeken, a hol gyérebben laktak, mind cselédek lettek, a jószág mellé kerültek és lassankint beolvadtak a magyarságba, a dombosabb, hegyesebb vidékeken pedig, hol számosabban voltak, és hová nem igen telepedtek a magyarok, megmaradtak falvaikban, zsupánjaik alatt, adót fizetve, termést, robotot szolgáltatva. De egyet alig lehet kétségbevonni, t. i. hogy legnagyobb részt nem elkülönitve laktak uraiktól, hanem velök együtt, folytonos érintkezésben. Ennek tanusága a nyelv, mely igen tetemes ó-szlovén alkotó részt tartalmaz, még pedig, a mit különösen ki kell emelniink, e tekintetben alig van külömbség az egyes nyelvjárások közt. Szláv szóval jelöljük a legtöbb szerszámot, butort, a földmivelési és ipari tevékenység legtöbb eszközét és eredményét, számos állatot és növényt. Ily tömeges kölcsönvételt csak huzamos együttlakás magyarázhat meg, és még ha föl is teszszük, hogy a szláv nyelv hatása nyelvünkre még Etelközben kezdődött, még akkor is igen élénk érintkezésnek kellett folyni az új hazában a győztesek és a legyőzöttek közt. Ez az érintkezés nem szorítkozott a békés állapotra. Egyenes adatunk is van arról, hogy a morvák együtt harczoltak a magyarokkal. De mindenesetre még sokkal nagyobb számmal kellett kisérniök a sereget a podgyász mellett, vagy mint a rabok őrzői. Sőt igen valószinünek kell tartanunk, hogy a magyarok sem tettek másként, mint a tatárok: foglyaikat kergették előre első rohamra az ellenséges vár ellen.6 Ennek a folytonos érintkezésnek békében és háborúban volt eredménye egyrészt a magyar nyelv telítése szláv elemekkel, másrészt, mi tán még fontosabb, a morva szlávok teljes beolvadása a magyarságba, nemzetiségök teljes elenyészése, mely, úgy látszik, elég gyorsan ment végbe.
Mig ez a beolvadás, a hódoltsági viszony teljes elismerése bekövetkezett, az egyes magyarnak és családjának őrt kelle állania sátra kapuján, a mezőn és az erdőn, éjjel-nappal. Idegen, ellenséges emberek környezték, kiktől hódolást, szolgálatot követelt, és kiket nem kapcsolt még hozzá a kegyeletnek, a ragaszkodásnak, a megszokásnak semmi kapcsa, mi később tűrhetővé tette a jobbágyságot. Mentől számosabb volt e szolganép, annál jogosúltabb a gyanu. És a nemzetre, vallásra külömböző alattvalót nem tartja, nem tarthatja még féken más, mint urának erősebb karja, élesebb fegyvere. Erkölcsi viszony még nem fejlődhetett: a rab eszköz volt, nem más. És míg ez meg nem változott, az otthon való megszállás, foglyok, rabok közt, kincs birtokában, annyi módon keltve a jogtalanban a boszú érzetét, oly erőszakosságot és fegyelmet követelt, mint akár a legtávolabbi országokba való portyázás.
Akár a külső háborút tekintjük tehát, akár az otthon való tantózkodást, a katonai erő és túlsúly mindenben az uralkodó momentum. A magyar status e tekintetben, a hadi erő és nevelés teljes erőfeszitésében, hasonlóvá vált a régi spártai respublicához, a mivel másrészt ott is, mint ismeretes, a család és erkölcs teljes meglazulása járt együtt. „Sehol sem volt az úr annyira úr, sehol a szolga annyira szolga, mint Lakedaimonban.” De a katonai elem ezen túlnyomóságából, melyet a viszonyok parancsoltak, világos, hogy a régi törzsi szervezetnek már el kellett vesztenie régi, összetartó erejét. Tekintélye, működése lassankint a tisztán hadi felosztásra kellett hogy átmenjen. Ez az átmenet annál könnyebben és természetesebben kellett hogy megtörténjék, mert hiszen az ági és nemzetségi összetartozás elejétől fogva hadi czélra is szolgált, azután meg, mert az új uralkodó osztály csak lassankint, egyenkint lépett az előbbeninek helyébe. A származás és az örökölt tekintély tisztelete követelte, hogy ez az eredetében annyira eltérő kétféle aristocratia – mint hazánk történetében azóta is többször megtörtént – egynek látszó egészszé forradjon össze.
Ilynemü társadalmi alakulásnak, minő a magyar volt 950 körül, a harcz, a győzelem az egyedüli tápláló forrása. Ez az egykor oly hatalmasan buzgó forrás az ágostai csata után lassan elapadt. A szerzés helyébe a megtartásnak, a lehető ellenséges támadások és a belső zendülések elleni védelemnek gondja lépett. A katonai feladat még mindig igen fontos, de e szempontból egyedül nem lehetett már intézni a nemzet sorsát.
*
Ugyanakkor, midőn a vándorlás, a portyázás és hóditás következtében megváltoztak a nemzet alkotó elemei, és gyökeresen átalakúlt annak szerkezete, más irányban is lassu, szinte észrevétlen fejlődés megy végbe az ősi intézmények rovására. Mint a világ minden népénél, úgy a magyaroknál is a vallásos fogalmak szerves összeköttetésben állottak a családdal, a törzszsel, a lakóhelylyel, mindazzal, mi a nemzet egyediségét alkotta. Mivel a magyarnak összes működésében hadi tevékenysége volt legkifejlettebb, természetes, hogy vallása is harczos színt öltött. A szittya hit elválhatatlan volt attól a meggyőződéstől, hogy a magyarnak uralkodnia kell a többi ember fölött, ezen és a más világon. De mialatt ez az uralom politikailag egyik vagy másik alakban még fönnállott, megrendült már az a hit, mely annak mintegy erkölcsi alapját képezte.
Ebben is a vándorlással együtt járó népkeveredés volt az egyik tényező. És ha a magyar ősvalláshoz valószinüleg igen közel álló besenyő vagy bolgár hit e tekintetben nem is rejtett veszélyt, csatlakoztak oly elemek is, melyeknek vallásos meggyőződése és szertartása nagyon eltért, sőt olyanokban sem volt hiány, melyek mint monotheista tanok hivei, többé-kevésbbé kötelességöknek tartották hitök terjesztését. A kozár csatlakozás következtében lehettek a magyarok közt zsidó vallásúak, sőt egy X. századi iró szerint az egész nép magát a zsidóktól szarmaztatja.7 Már a régi hazában is jártak köztük keresztény hittérítők, és Szent-Methodius egy életrajza szerint a magyar nagyfejedelem is magához hivatta a hires érseket a Duna mellékére. E találkozásnak elbeszélése – bár aligha egészen hiteles – mindenesetre nagyon jellemző arra nézve, mint itéltek a pogány magyarok vallásos közömbösségéről. „A fejedelem úgy társalgott vele, mint ily férfiakhoz illik, és gazdagon megajándékozva őt, bocsátotta ismét útnak, kérve a szentet, imádkozzék érette is.”8 Megtérésről azonban szó sem volt. Valószinüleg nagyobb eredménynyel dicsekedhettek a közel rokon, mohamedán vallású volgai bolgárok, kik ide is eljutottak, mint kereskedők és harczosok. Magyarország akkor bizonyára egyik legnagyobb rabszolgavására és nemes fémpiacza volt a világnak, és ezek az ügyes üzleti emberek, kik addig is közvetítették a keleti Európa forgalmát az arabokkal, természetesen ide tették át egyik főtelepöket. Több századon át ők maradtak Magyarország bankárjai, még a keresztény korban is a királyok kiváltságos pénzemberei. Régi hagyomány szerint ők szállották meg Magyarország természetes és kereskedelmi központját, Pestet, már a vezérek korában.9 Ők azok, kiket emlékeink izmaelitáknak, khalisziaknak neveznek, és kik, mint a későbbi kereskedő népek, örmények, görögök, zsidók is tették, külön vallásuk daczára, idővel beleolvadtak a magyarságba.10
Hittéritő a X. században.
A római San Clemente templom falfestménye után
A másik tényező e téren is a külföldön való kalandozás. Bárminő rémületesnek tüntek föl a rabló magyarok a nyugoti népek szemében, mindig akadtak jámbor szerzetesek, kik akár mint foglyok, akár önszántukból, az isten igéjét prédikálták a vad pogányoknak. A belgiumi gemblouxi klastrom szent alapítója, Wicbert, midőn a magyarok 954-ben jövet és menet arra jártak, „elébök állott, nem védve anyagi paizszsal és sisakkal, csak Isten szavának kardjával övezve. El volt készülve kiüríteni a szenvedés kelyhét, és életét koczkára tenni testvérei lelkének megmentéseért. Krisztus vitéze, először is békét ajánlva nekik, szónokolni kezdett, és lassankint csillapítva dühöket, üdvösségükön fáradozott. Nem is szünt meg a bálványimádás fertőjétől bemocskoltaknak hirdetni a hit tanait és az örök király mysteriumait, mig néhányat közölök az ördög birodalmától el nem vont, és nevöket a keresztény vitézkedők közé be nem vette.”11 Hasonló eredményért dicsőítette egy régi sanct-galleni följegyzés Prunvartot, ki Szent-Gál szolgái közül való volt, és sok magyart, királyukkal együtt, megtérített.12 De általában az ilynemü érintkezés nem volt alkalmas arra, hogy nagyobb és általánosabb eredményt létesitsen. Sőt bizonyos, hogy a külföldi kalandozások és az általok keltett szenvedélyek lényegesen erősitették az ősi vallás iránti bizodalmat.
Nagyobb siker volt elérhető, ha az érintkezés a külfölddel békésebb természetü volt. Említettük már, minő diadalt vivott ki a byzanczi hitbuzgóság és diplomatia egyaránt, midőn Magyarországnak második és harmadik fejedelme nyiltan fölvették a keresztény vallást. Úgy látszik, a görögök ép úgy akartak eljárni a magyarokkal, mint egy századdal előbb a bolgárokkal, és alig vonható kétségbe, hogy a Byzanczból kiinduló térítés gyorsabban mutathatott fel jelentékeny eredményt, mint az, mely a nyugoti kereszténység országaiból indúlt ki. E tényt megmagyarázza egyrészt a császári udvar nagyobb méltósága és gazdagsága, másrészt, hogy politikailag korántsem volt vele szemben oly feszült a viszony, mint a szász királyokkal szemben. Bulcsu eljárása pedig typikus a régi katonára nézve, lett légyen az germán, varég vagy magyar. Szivesen meghallgatja a hosszu, szép beszédet, aláveti magát a szertartásoknak, elfogadja a gazdag ajándékokat, de haza jőve, mégis csak az ősök módjára él és harczol a keresztények ellen.
Végre a harmadik tényező az ősi vallás megrendítésében az alávetett népekkel, különösen a szlávokkal való folytonos érintkezés volt. Tudjuk, hogy Szvatopluk keresztény volt, érsekséget, püspökséget alapított, hogy birodalmában a szláv volt az egyházi nyelv, és hogy még fiai alatt is egyre folyt a tárgyalás a pápával a morva egyház szervezése czéljából. Másrészt azt is tudjuk, hogy már Methodius térítése előtt, német befolyás alatt, nevezetes haladást ért el a kereszténység a balatonvidéki szlávok közt. Néhol, Pannoniában, különösen a nagyobb telepeken, tán még a római idők óta megmaradt és lappangott a keresztény hit. Igen természetes volt feltételezni, hogy a szláv alattvalók első sorban buzgólkodnak uraik megtérítésén. E nézet megerősítésére szolgál az a tény, hogy számos egyházi vonatkozású szó az ó-szlovén nyelv közvetítésével jutott át a magyarra.
Közelebbről megnézve a dolgot, ezt a belföldi szláv térítést nem itélhetjük valami nagy terjedelmünek és fontosnak. A kereszténység még a morvák közt nem vert elég mély gyökeret, és semmi esetre sem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy Konstantinos császár Moraviát, „melynek egykor Szfendoplokosz volt az uralkodója,” kereszteletlennek nevezi.13 És ha tán túlzott is a bajor püspökök vádja, hogy a morvák, mihelyt a magyarok jöttek, hozzájuk csatlakoztak, velük esküdtek pogány módon, mégis sokkal inkább föltehető, hogy a magyar példa vonzotta a hitben még éppen nem szilárd morvákat, mint megforditva. A mi kereszténység itt volt, az is elcsenevészett. Általában senki sem alkalmatlanabb arra, hogy egy győztes, büszke nemzetet megtérítsen, mint levert, lenézett alattvalója. Az angolt sem alattvalója, a britt, térítette meg, hanem a szövetséges frank nemzet és a pápa.
A pannoniai műveletlenebb fél-pogány szlávnál bizonyára nagyobb volt a számos német, olasz, franczia, görög fogolynak térítő hatása. Nemcsak azért, mert magok is jobb keresztények voltak, és közülök bizonyára kevés esett vissza urai példájára a pogányságba, hanem különösen mert ügyesebb, tanultabb létökre bejuthattak az előkelők sátrába és tanácsába. közülök kerültek ki a tolmácsok, mint az a pap, ki Sanct-Gallenben járt a magyarokkal, csak ők lehettek az iródeákok, és külföldi követségekben és kémlelésnél bajosan lehetett őket nélkülözni. Arra, hogy őket vallásuktól megfoszsza, senki sem gondolt, legfölebb abban akadályozták meg őket, hogy gyermekeiket nyilvánosan megkereszteljék.14 Azt hitték felőlük, hogy a lakosságnak ők alkotják nagyobb részét.15 Ha a férfiak nem is igen hallgattak reájok, szavuk, példájuk nem maradt bizonyára hatás nélkül az otthon maradt nőkre és gyermekekre.
Mindezek a támadások azonban csak felszinesen, részletekben érték az ősi hitet, annak uralmát a kedély és a gondolkodás módja fölött meg nem tántoríthatták. Az igazi halálos csapást ellene a nemzeti fegyver szerencsétlensége mérte. Mert a hivő a balsorsban is meghajlik Isten akarata előtt, de a pogány, ha áldozatot hozott, a szertartásokat megtartotta, az igézéseket elmondta, csak istenségeinek gyöngeségét vagy rossz akaratát vádolhatja, ha azok még sem segitik. Az ősi vallás volt a nyugatot romba döntő magyar hadvezetésnek éltető lelke; mihelyt ez a hadvezetés kudarczot vallott, a világ ostorozására biztató hit nem maradhatott menten. A pogányság és a folytonos harcz egymással szervesen össze voltak nőve, és minthogy emennek meg kellett szűnnie, amarra is ki volt mondva az itélet.
Ezeken az átalakulásokon mehetett át a magyarok lelkét biztató és erősítő eszme, ezeket a változásokat ejthették magának a nemzetnek alkatán és összetételén a 900-tól 970-ig végbe menő események. Alig van egyenes adatunk a nemzet belsejében lefolyó erjedési és vegyi processus felől: csak előzményei és következései után igyekeztünk azt, a tényleges viszonyok útbaigazítása mellett lehetőleg reconstruálni.
Főeredmény gyanánt két igen fontos tényt nyerünk. Először azt, hogy a más nemzetbeliekkel való sokszoros érintkezés és a katonai érdek túlnyomó volta miatt már ekkor meggyöngült a nemzetségi szervezet és a vele kapcsolatos ősi erkölcs és fegyelem. Az előkelő nemzetség-fők sorában külömben is nagy rést ütött a háború, és e hiányt a nemzetségi köteléken eredetileg kivül álló, de nagy érdemü férfiakkal kellett pótolni. Másodszor, hogy a külföldi hadmeneteknek szerencsétlen fordulata nemcsak a nemzet anyagi erejét gyöngítette, hanem szívében támadta meg hitét, vallását. De mindez nem hirtelen történik nem valami catastropha következése, hanem az életviszonyok fokozatos változásának lassan érlelődő gyümölcse. A régi alapok inognak, megdőlnek, azt a processust látjuk eddig, mely a hunnoknál, az avaroknál végső felbomláshoz vezetett. Nálunk azonban a nemzetségi szervezeten és valláson kivül volt más eleven erő is, mely alapjául szolgálhatott a nemzet további haladásának, fejlődésének.
I. Ottó gyűrűs pecsétje.
Körirata: ODDO † REX.