Kezdőbetü a sanct-galleni IX. századi evangeliariumból
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A vallásos szempont. Az előszó. Az egyház kiváltsága és annak oltalma. Tized; templomépítés; vasárnap. Templomba járás. Boszorkányok, megrontók, jövendőmondók. Magánvagyon és örökösödés. Királyi birtok. Király és egyház szövetsége. Büntető törvények. Emberölés; nőgyilkosság. A kard kirántása. Fegyveres támadás. Esküszegés, gyújtogatás, leányrablás. Női tolvajok. Rágalmazás. Özvegyek és árvák védelme. Rabszolgaság. A kereszténység törekvése. Szabadon bocsátás. Jogtalan felszabadítás és annak büntetése. Szabadoknak szolgaságba taszítása. Elégtelen jogvédelem. Szolganők cselbe ejtése. Házasság szolganővel. Sikkasztás. Fölebbezés. Jövevények
Kezdőbetü a sanct-galleni IX. századi evangeliariumból
MEGVOLT A MAGYAR KERESZTÉNY királyság, de István koronázása után még csak a betetőzése állott készen: a király és udvara, a püspökök és apátok. Ez új erők szükségei és követelései szerint kellett aztán épiteni lefelé, egész a nép életének mélyéig.
Mindeddig régi szokás intézte a magyarok közös életét, egyházi és világi dolgokban, békében és háboruban. Mert ugyan ki talált volna igazabbat és jobbat az ősök bölcseségénél? Egyes előforduló esetekben, mikre nem volt előzmény, a vezérek vagy a község parancsa rendelkezett. Törvénynek, midőn az irott szó biztositja a pontosságot, és az egész állami hatalom a végrehajtást, minden népnél csak akkor áll be a szüksége, midőn az eddigi erkölcsét elhagyja, midőn más czélok után tör, mint az ősök, midőn új irányt keres, mely jövőjét, nagyságát mindenkorra biztositsa. Ilyen helyzetben volt Magyarország 1000 körül, midőn a kereszténységnek és a monarchiának meg kellett alkotniok azon intézményeket, melyek fönmaradásukat, uralmukat biztositsák.
Sem a kereszténység, sem a királyság nem volt nemzeti eredetű. Mindegyik nagy intézmény idegen talajon gyökerezett meg, idegen talajon nyerte azt a kifejlést, mely átültetését az uralkodóra és nemzetre nézve óhajtandóvá tette.
Egyházi tekintetben, midőn a törvény egész természete szerint általános, a czéllal együtt átvehetők a czélhoz vezető eszközök is az egyház berendezésére vonatkozó rendelkezések gyakran szószerint megegyeznek más országok hasonló törvényeivel.1 Világi tekintetben ellenben nem téveszthető szem elől a nemzetek különössége: „mert ki fogja a latinokat görög, a görögöket meg latin törvények szerint igazgatni.”2 Úgy az intézkedés czélját, mint a végrehajtás módját illetőleg tehát történeti szempontból kétségtelenül a világi tartalmú törvényeké az elsőség, mert csak belőlük tanuljuk meg azokat a gazdasági, katonai, igazságszolgáltatási állapotokat, melyek Magyarországot szomszédjaitól megkülömböztették, akkor is, midőn hozzájuk leginkább közeledett.
De István előtt nem a világi, hanem az egyházi, a vallási szempont volt a legfontosabb. Gyökeres, szivet-lelket átható változást csak ott létesitett, ott szakít egészen a régivel, olt találja egyúttal készen az anyagot, hol végig nézheti, milyen eredményeket értek el hasonló vagy egyenlő parancsokkal más országokban. Ezért nem csoda, ha a magyar törvényhozás zsöngéiben az egyházi, vallásos czélú törvények számra, tartalomra oly előkelő helyet foglalnak el.
Nevezetes, hogy ép azon törvényhozási emlékben, melynek legfőbb czélja a keresztény közösség érdekében megszüntetni a nemzeti külömbségeket, határozottan, szinte büszkén van hangsúlyozva a magyar király törvényhozási joga. „Mivel minden nemzetnek saját törvényei vannak, mi is, isten ujjmutatása szerint kormányozva monarchiánkat, utánozva a régi és a mostani császárokat, törvényt állapitottunk meg nemzetünknek.”3 Törvényt azonban nem a nemzet szab, hanem az isten szava után induló király, néha saját hatalmánál fogva, néha tanácsa meghallgatásával. Ő tűzi ki a czélt is: alattvalóinak becsületes, ártatlan életét. Az isteni törvények uralmát akarja megerősiteni a világi törvények iránti engedelmességgel. „Mert amazok jutalmazzák a jókat, emezek pedig a rosszak büntetéséről gondoskodnak.” Milyen egyszerű bevallása és kinyilatkozása az isteni törvény erkölcsi és szellemi fölebbvalóságának! „Mert a mennyivel külömb az isten az embernél, annyival előbbrevaló a vallás ügye a halandók birtokánál.” (I. 1. pont.)
Először is az egyház javait veszi királyi oltalma alá, bárki ellen, mert azok ép úgy védelme alatt állanak a királynak, mint tulajdon öröksége. Az egyházi javak és az egész egyház igazgatása a püspökökre van bízva. Mindezekben engedeskedjenek nekik a világiak is. De fogadják szavukat az özvegyek és árvák védelmében is, a kereszténység megtartásában, a bírák pedig isteni parancs szerint itéljenek, és ne tegyék korcscsá az egész törvényt hazugság, hamis tanuság, esküszegés és vesztegetés által. (I. 2. pont.) A király által védett egyház rendje teljesen élvezi a Karolingok által adott immunitásokat. Csak becsületes, családos, jó keresztény emberek lehetnek vádlók és tanúk a pap ellenében és az ily ügyeket nem tárgyalhatja világi törvényszék, csak az egyház. (3. pont.)
Szent-István és Szent-Imre.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
Ugy látszik, hogy a magyar ember nem látta be mindjárt, miért élvez a pap annyi javadalmat és kiváltságot? Ezért a király nem tartja feleslegesnek népét e felől nyájasan felvilágosítani. „Mert tudjátok, barátaim, hogy mindnyájatok fölött munkálkodik a pap, mert ti mindnyájan a magatok dolgát végezitek, de ő a magáét és a többiét is. És úgy, amint ő dolgozik mindnyájatokért, úgy kell nektek is minden igyekezettel fáradni ő érette, annyira, hogy ha szükséges, még lelketeket is föltegyétek érette.” (5. pont.)
Nem is csekélység, mit a király a pap részére minden egyesnek munkájából követel. Behozza a termés dézsmáját, mint a biblia elrendeli, és mint a karoling uralkodók is végrehajtották. Ha valakinek tizet adott az isten egy évben, adja a tizedet az istennek. Ha a tizedet elrejti, adja a kilenczedet. Ha pedig valaki ellopja a püspök részére félretett tizedet, ugy kell őt elitélni, mint tolvajt, és a birság egészen a püspököt illeti. (52 pont.)
A templomnak épitése és fölszerelése közös feladata a királynak, a püspököknek és a népnek. Minden tíz falu építsen templomot, és ezt javadalmazza két telekkel, két szolgával, lóval és kanczával, hat ökörrel, két tehénnel és harmincz apró marhával. Ruhákról és oltártakaróról a király gondoskodik, plébániáról és könyvekről a püspök. (34. pont.)
A törvény már kereszténynek tételezi föl az egész népet, és mindenkitől megköveteli a vallásos gyakorlatok és szertartások szigorú megtartását. Ha valaki vasárnap ökörrel dolgozik, vegyék el tőle az ökröt és adják a helybelieknek, hogy megegyék, ha lóval, azt is vegyék el tőle, de ezt megválthatja egy ökrön; ha más szerszámmal, vegyék el a szerszámot és ruháját, de azt is megválthatja egy bőr árán. (3. pont.) Látjuk, hogy a falusi nép némileg érdekelve van abban, hogy az ily bűnös megfizesse váltságát.
A vasárnapi isteni tiszteletben való részvét a keresztény közösség legbiztosabb jele, a vallásos szellem leghatalmasabb ápolója. Kemény büntetés éri, ki ez alól kivonja magát. Ezért az egyházi és világi előljárók hagyják meg a falusi biráknak, hogy az egész népség, apraja és nagyja, férfiak és nők menjenek a templomba, kivéve, kik a tüzet őrzik. És ha hanyagságuk miatt valaki elmarad, jól verjék meg és nyírják meg őket. Meg kell tartani a böjtöket is. A ki a kántorbőjtön húst eszik, egy héten át bőjtöljön bezárva, ha pedig pénteken eszik húst, egy héten át bőjtöl sötét tömlöczben. Még elég emberséges büntetés, ha meggondoljuk, hogy a lengyel Boleszláv, István kortársa, a fogát törette ki annak, ki megszegte a bőjtöt.4
Nem elég, hogy az ember templomba járjon: a hely szentségéhez méltóan kell ott viselkednie. „Ha a templomban az isteni tisztelethez jövők a mise idején susognak és a többit is zavarják, üres meséket terjesztve és nem figyelve a vallásos táplálékot nyujtó szent olvasásokra, ha előkelők, dorgáltassanak meg és csúfosan űzessenek ki a templomból, ha a köznépből valók, vakmerőségükért a templom előcsarnokában kössék meg őket mindenki szeme láttára és korbácscsal és hajuk levágásával büntettessenek.”5 (19. pont.)
A rendek megkülömböztetése tehát az egyházi fegyelem alkalmazásánál is keresztül van víve. Nemcsak a foglalkozás és az egész élet volt alárendelve a vallás szabályainak, hanem a halál is. „Ha valaki makacs szívvel a plébános reábeszélésére sem gyónja meg bűneit, feküdjék szent szertartás és alamizsna nélkül. De ha rokonai és szomszédjai hibájából nem hívtak papot, és ő gyónás nélkül adja ki lelkét, gazdagodjék imával és vigasztaltassék meg alamizsnával, de rokonainak bőjtölniök kell. Ha valakit hirtelen halál ér, tisztességgel kell eltemetni, mert isten itéletei homályosak.” (12. pont.)
Minden dologban, mely a hit és erkölcs birodalmát érinti, előbb az egyházi biróság jár el enyhén, szeliden, csak ahol megátalkodott a bűnös, lép végre közbe a királyi biróság, mint a kereszténység védelmezője. Ha valaki bármiben vétett a kereszténység ellen, a püspök itéljen fölötte, sérelmének mértéke szerint, mint a kánonok előirják. Hét ízben is ismételje ezt, ha nem veti magát alá a büntetésnek. Ha azután is ellenkezik, adják át a királyi biróságnak. (13. p.)6 A boszorkányt vigyék az egyházhoz és adják át a papnak, ki megbőjtölteti és a hitben oktatja. A bőjt után kereszt formán bélyegezzék meg a templom kulcsával homlokán, mellén és vállai közt. De ha harmadszor is bűnbe esik, adassék át a bíróságnak. A megrontók ellen,7 szintugy méregkeverők ellen „a senatus meghallgatásával” erős elrettentést alkalmaz, „hogy senki se foszsza meg megrontás vagy méregkeverés által embertársát eszétől vagy életétől.” Az ilyen bűnöst a sértettnek vagy rokonainak kezébe kell adni, kik kedvök szerint bánhatnak vele. A jövendőmondókat pedig, „kik hamuval, vagy más hasonlóval űzik mesterségöket,” a püspökök korbácscsal javitsák meg.
Szent-István, mint egyházak alapitója.
A bécsi képes krónika 42. lapjáról.
Ezek azon esetek, melyekben a királyi hatalom kezet fog az egyházival. Feltűnő, hogy sok igen fontos tárgyban, mint a házasság, keresztelés dolgában nem intézkedik. Ez ügyekben elég volt a kánonok intézkedése is, királyi erősités és fenyegetés nélkül. A családalapitás szabályozása még egészen a régi szokáson alapúlt. Arra, hogy akár e téren, akár bármi másban összeütközés támadhat a két kard közt, ki gondolt volna akkor, midőn a kettőnek területe még meglehetősen körül volt határolva, és midőn a világi hatalom nem ismert magasabb czélt, mint az egyház érdekeinek előmozditását.
Viszont a saját területén minden korlát nélkül intézkedik, épit és alkot a világi hatalom, számitva az egyház kész közreműködésére és soha sem feledkezve meg annak gyámolításáról.
Talán legfontosabb és legjobban megvitatott törvénye Istvánnak az, melyben a magánvagyont, az örökösödés jogát szabályozza. „Királyi hatalmunknál fogva elrendeltük, hogy mindenkinek szabad legyen a magáét elosztani, nejének, fiainak, leányainak, rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és hogy halála után ezt senki megrontani ne merje.” (6. pont.) A nemzetiségi, vérkötelék uralmával együtt járt az ősi időkben a birtoknak kötöttsége. Hogy rendelkezhetett volna valaki egyedül azzal, minek birtoklása nem egyedül őt illette? A mint a nemzetiségi kötelék meglazult, egyre több oly birtoknak kellett létrejönnie, mely tulajdon volt. Géza alatt, mint láttuk, a letelepedés előhaladása által már körülbelől egyensúlyba jöhetett a kétféle rendszer. Mint a kereszténység, mint a monarchia dolgában, úgy ebben is István egészen az újitás részére biztositotta a diadalt. Arról, hogy e törvény által ő alapitotta volna meg a magántulajdont, nem lehet szó. Megvolt az bizonyos mértékben a vezérek korában is, megvolt még fejletlenebb állapotok közt. De ő egyedül uralkodó rendszerré teszi azt: a birtoklás és rendelkezés szabadsága oly teljesen illeti meg a magyar embert, mint akár a római polgárt. Szembetűnő a tiltakozás a lehető sértők: vagyis a vérség ellen. Látjuk egyuttal, hogy a törvény az egyháznak is megnyitja a gazdagság azon forrását, melyből az a hivek könyörületessége, és, a mi szintén gyakran van kiemelve, a haláltól és az örök büntetéstől való félelme folytán minden kerésztény országban oly bőven merített.
Ezt a korlátlan tulajdonjogot a király később „egész senatusa kérésére” még jobban körülirja, és némely tekintetben megszorítja. Nyugaton akkor már mindenfelé megvan a gyökeres külömbség az örökbirtok, az allodium és a hűbér, a királyi adomány, a beneficium közt. Egész alkotmányunkra és birtokrendszerünkre kihatott, hogy István ezt a megkülömböztetést nem tette meg, bár természetesen nálunk sem hiányzott a királyi adomány. „Mindenki élethossziglan ura legyen tulajdonának és egyúttal a királyi adományoknak, és halála után fiai hasonló joggal örököljenek”. Kivételt képeztek a tiszthez, mint püspökséghez vagy ispánsághoz kötött birtokok, melyekre természetesen nem terjed ki az örökösödés. A magánbirtok még confiscatio ellen is védve van, kivéve ha a birtokos feloniát követett el, azaz a király élete ellen tört, vagy elárulta az országot, vagy külföldre szökött. De ha valaki az ily bűnért halállal lakolt, ártatlan fiai nyugodtan örökölték jószágát.
Viszont a királyi birtokot is ingatlan tulajdonná teszi. „Azt akarjuk, hogy mindaz, mi a királyi méltósághoz tartozik: jószágok, vitézek, szolgák és bármi más épen megmaradjon, és senki azt megrabolni, vagy abból valamit elvonni ne merjen.” (7. pont.) A bőkezű, könyörületes király e pontban nem bízik egészen magában. Előre tiltakozik az ellen, hogy valaki ennek ellenére is szerezzen valamit kegye által.
Szent-István állitólagos erszénye a kapuczinusok bécsi templomában.
Görög jellegü glagolit betüs felirata a zsoltárokból vett idézeteket tartalmaz.
Látjuk, hogy csak a közjó, a király és az ország biztossága korlátozza némileg a tulajdon szentségét. Ugyanez az ok az egyetlen, a melyért, az egyháznak engedett menedékjogot is megszoritja: „A ki a király vagy a királyság ellen összeesküdött, ne találjon menedéket a templomban.”
A királyi és egyházi hatalom szoros szövetsége kifejezést nyer abban is, hogy az ily összeesküvő kiközösittetik az egyházból; ép úgy jár az is, ki ily összeesküvésről tudott, de azt nem jelentette fel. Látjuk tehát, hogy a királyi hatalom, mely az egyházat ez országban megalapitotta, le is vonja természetes túlsúlyának következéseit: tisztán politikai czélok érdekében egész korlátlanul rendelkezik az egyház fegyelmi, erkölcsi hatalmával.
Következik a büntető igazságszolgáltatás: minden középkori codexnek legterjedelmesebb és legtüzetesebben tárgyalt része. Annál részletesebb, mert egyuttal királyi jövedelmet állapit meg. A ki haragjában, vagy gőgjében szándékos emberölést követ el, senatusunk parancsa szerint 110 arany pénzt fizessen. Ebből ötven a királyi fiscust illeti, ötven a rokonokat, tiz pedig a közbenjárókat és bírákat. Azonfelül az emberölő a kánonok szerint böjtöljön.” A szabad magyar ember vérdíja, ágdija meglehetős magasra van szabva.8 Ezen a vérdijon megosztoznak, a kikhez tartozott: a király és családja; a többi, mint most mondanák, perköltség. Más büntetést mint pénzbelit csak az egyház szab reá, melynek parancsolatát szintén megszegte. Böjtölnie kell annak is, ki véletlenül követett el emberölést, de ez csak 10 pénznyi váltságot fizet. Csekélyebb természetesen a szolgának vérdija, mert ha szabad ember öli meg másnak a szolgáját, csupán mást kell helyébe adnia, vagy árát megtéritenie. Ha pedig egyik úr szolgája megöli a másikét, őt kell odaadni, vagy megváltani. Később ezt megváltoztatva, nagyobb tekintettel voltak a bűnös szolga urára. Ő a vesztes úrnak megfizethette vesztesége felét, vagy ha nem birta, eladták a bűnöst, és árán megosztozott a két úr. Csak az egyházi fegyelem marad minden esetben egyenlő. Jellemző, hogy az az eset, a midőn valaki a tulajdon szolgáját öli meg, említve sincs a törvénykönyvben. Hisz csak a maga vagyonát csökkenti: nincs kinek váltságot fizessen.
Emberölés dolgában, midőn a király veszit egy szolgát és kárpótlást követel érte, nincs külömbség téve a szabadok külömböző osztályai közt. Másként áll a dolog a nőnél: az csak férjeé és családjáé. Igen tanulságos a családi viszony és a női élet értékének akkori felfogására nézve, mikép intézkedik a törvény „ha valaki szivében megkeményedve, lelkében eltespedve, mi távol legyen mindig a hűséget megtartók szivétől, nejének megölése által fertőzteti meg magát.” Ha az illető ispán: ötven tinóval engesztelje ki a nő szüleit és böjtöljön, ha vitéz, vagy jobbmódú ember, 10 tinót, ha pedig közember, 5 tinót fizessen a nő szüleinek. Csak a böjt egyenlő minden rangúra és rendűre nézve. Az előkelő nő ágdíja tehát csak fele akkora, mint a szabad emberé, de ez aztán egészen a családnak jut. Szegény ember feleségét aránylag igen kevésre becsülték. A vérdij talán azért oly csekély, mert maga a férj is vesztett, úgy mint szolgájánál.
Fogalmaink szerint ezek a büntetések nagyon, de nagyon enyhék, különösen, ha tekintetbe veszszük, minő olcsó volt akkor az emberi élet és minő mesterileg kezelték a legkülömbözőbb kinzási módszereket. Igazán katonás, drákói törvénye csak egy van Szent Istvánnak, épen az, mely a fegyverfogásról szól. Harczos, vitéz embereknél könnyen követi egyik sértő szó a másikat, és ha aztán kardhoz nyúlnak, minthogy a becsület is szóban forog, véresek, egész nemzetségeket örökös harczba döntők a következések. Ezért, „hogy szilárd és sértetlen maradjon a béke, úgy az előkelőknek, mint a kisebbeknek, bármily rendűek, teljesen eltiltottuk, hogy valaki másnak sértésére kardot rántson. Ha ezt ezentúl valaki még is meg merészelné tenni: ugyanazon karddal végeztessék ki.” (17. pont.) Később mégis szükségesnek látszott e nagyon is általános parancs részletezése, részben enyhitése. A halálbüntetés csak azon esetben maradt meg, ha valaki kardjával ölt. Ha a másiknak szemét, kezét vagy lábát vágta le: a bibliai talio törvénye szerint ugyanazt tették vele. Ha csak megsebezte, de az áldozat egészen kiépült, váltságul egész vérdijat fizetett. De még ha csak kardot rántott is, minden sebesités nélkül, a vérdij felét vették meg rajta. Látjuk, hogy még a szelidebb formában is a többitől lényegesen elütő, martialis maradt ez a törvény.
Ilyen erőszakos emberek közt vajmi gyakori lehetett a fegyveres támadás és betörés. Pedig a király azt akarja, hogy szilárd béke és egyetértés legyen a nagyok és kicsinyek közt. Ezért, ha „e közönséges gyűlés kijelentése után valamely ispán oly makacs volna, hogy másnak házára törne, őt megölné és vagyonát megsemmisítené, ha otthon a gazda és megvív vele és a támadó őt megöli, úgy lakoljon, mint ahogy a kardot rántókról szóló törvény irja elő.” Ha azonban a támadó esik el, nem jár érte semmi váltság. Ha ő maga nem jött el személyesen, csak vitézeit küldte, 100 tinóért váltsa meg tettét. Ha vitéz tör más vitéznek udvarára, 10 tinót fizet, ha közember nyomul valamely hasonló rendűnek hajlékocskájába, öt tinót. Valóban aristocraticus mérték: a főrangútól, kinek legtöbb eszköze van rosszat tenni, követel legnagyobb fegyelmet.
Nem feledkezik meg a törvény a közönséges, kisebb büntettekről sem. Ha főember követ el esküszegést, ezért keze elvesztésével lakoljon vagy váltsa azt meg 50 tinón; ha közember, 12 tinón válthatja meg kezét. A gyujtogató köteles minden kárt megtériteni és azonfelül 16 tinó, „mely 40 solidust ér,” a birsága. A leányrabló vitéz köteles a leányt szüleinek visszaadni, még akkor is, ha erőszakot követett el rajta, és azonfelül 10 tinót fizet, mi alól akkor sem oldatik fel, ha a leány szüleivel megbékült. Ha szegény közember vetemedik ilyen tettre, 5 tinó a büntetése.
A tolvajlásnál nemcsak a bűnös állása jő számba a büntetés kimérésénél, hanem ép ugy a megrögzöttség, a gonosz tett ismétlése. Ez alacsony bűntett, és azért minden más törvénynyel ellentétben, először történik a megállapitás a szolgára, és csak azután a szabad emberre nézve. Ha szolga lop, először adja vissza amit lopott és váltsa meg, ha birja, az orrát 5 tinón. Ha nem birja, le kell azt vágni. Ha csonkitott orral lop ujra, füleit megválthatja 5 tinón. Ha harmadszor is lopott, halállal bűnhödik. Ha a tolvaj szabad ember, először megválthatja magát.9 Ha nem birja, szolgának adatik el. Ha ebben az állapotban ujra lop, egészen úgy kell bánni vele mint más szolgákkal. A külömbség tehát abban áll, hogy a szolgát harmadízben, a szabad embert, ki e bűn miatt szolgává aljasodott, negyedízben elkövetett lopásért büntették halállal.
Külön törvény szól a női tolvajokról. „Mindenki előtt borzasztó és utálatos, ha férfi nemből találkozik tolvaj, annál is inkább a női nemből. Ezért a királyi senatus elrendelte, hogy ha egy házas nő lop, első ízben váltsa meg a férje, ez történjék másod ízben, de harmadszor el kell adni szolgaságba.”10
Igen bölcs megállapitás van arról, mit mi becsületsértésnek, rágalomnak nevezünk. „A hizelkedőkről. Ha valaki mások ellenében hamis tanuságot tett, hizelkedett és azon czélból, hogy ördögi ravaszsággal elválaszsza őket egymástól, kölcsönösen megkérte mindegyiket: hallgassanak a dolog felől: hazugságáért fizesse meg kétszer nyelvének váltságát. Ha csak egynél árúlkodott, vágják le nyelvét.” Ez a később oly nagy szerepet játszó „emenda linguae”-nek első előfordulása törvényeinkben.
Sokkal szigorúbb a beszámitás, ha a hírvivés, pletykázás politikai természetű, és pártütésre vezethet. „Ha valaki álnok módon egy ispánnak vagy más hű embernek azt mondja: hallottam, hogy a király vesztedre beszélt, és erre reájönnek: haljon meg.”
*
A kereszténység szelleméből folyt, hogy a törvényhozás benyúlik a családi életbe is, és azt különösen a gyöngék javára szabályozni igyekszik. „Azt akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is részesei legyenek törvényünknek” mondja a kegyes király. „Ha valaki özvegyet és gyermekeket hagyott hátra, és az özvegy megigéri, hogy felneveli őket, és velök marad, míg él, megengedjük neki, hogy ezt tegye és senki se kényszerithesse uj házasságra. De ha fogadalmát megváltoztatva ujra férjhez akar menni és elhagyni az árvákat, semmit se vihessen magával az árvák javaiból, mint megfelelő ruhát.” Itt az árvák joga áll első sorban, mint a kik kétségtelenül leginkább szorulnak védelemre. De nevezetes, hogy az egyedül maradt özvegyekre is kiterjeszkedik a királyi gondoskodás, sőt, hogy a királyi kincstár némileg azonositja érdekét azokéval. „Ha egy özvegy gyermektelenül maradt vissza és megigéri, hogy nem lép második házasságra, tulajdona marad minden jószága és tehet vele, mit akar. Ha meghal, javai férjének közeli rokonaira szállnak, ha azok nincsenek, a királyra.” Tán nem tévedünk, ha ezen intézkedést különösen azon nők érdekében hozottnak véljük, kik idegenekhez, jövevényekhez mentek férjhez. Azoknak birtoka adomány volt, és igy az özvegy halála után igazságos, hogy ismét a királyra szálljon. Erre mutat az is, hogy a férjről csak föltételezik, hogy vannak rokonai, mi külömben egy törvényben sem fordul elő.
Kiterjed a nő védelme azon esetre is, ha férje cserbe hagyja, elmegy világgá.11 „Hogy mindegyik nem biztos törvény szerint, sérelem nélkül élhessen és virágozhasson, elrendeltük: ha valaki szemtelen módon, megutálva nejét, elmegy az országból, a nő ha meg akarja várni férjét, birja férje egész vagyonát, és senki se kényszeritse őt más házasságra. De ha önszántából akar férjhez menni, csak ruháit viheti magával. Ha a férj ennek hallatára visszajő, nem szabad neki mást nőül venni, ha csak a püspök meg nem engedi.”
*
A kereszténység tanának kétségtelenül nagy része volt a rabszolgaság megszüntetésében is. Mondhatni, hogy az egyház végkép soha sem mondott le a szentirás által hirdetett emberi egyenlőség elvéről, amint hogy nem is feledkezhetett meg saját, – a rendi hierarchiát tekintve, oly alacsony sorsú – kezdőiről és terjesztőiről. Igazán nagylelkű egyházférfiak minden korban szóval és tettel buzgólkodtak a rabszolgák felszabaditásáért. De amint az egyház összeköttetésbe lépett az emberi érdekekkel, megalkudott a tényleges állapotokkal, felhasználta, sőt fejlesztette azokat. Egy kiváló tudós szerint, a gyakorlatban alig javult a rabszolgák sorsa, midőn Nagy-Konstantin által a római birodalomban a keresztény vallás jutott uralomra.12 A római birodalomban folytonos volt a fejlődés, mely félszabadokká, jobbágyakká tette a rabszolgákat; tudjuk, minő szerepet játszottak a szabadon bocsátottak. Ezt a fejlődést a népvándorlások barbár társadalma megakasztotta, és midőn a germánok vagy szlávok keresztény hitre tértek, ép oly kevéssé lehettek el rabszolgák nélkül, mint régi lakóhelyeiken. A szüntelen háborúk mindig uj anyagot szolgáltattak, uj emberi árút hoztak a rabpiaczokra. A történetirásnak nem szabad megfeledkeznie arról, mit különösen hazánkban annyi oklevél bizonyit: hogy a középkorban nálunk egész a XIV. századig a gazdasági élet a szolgaságon alapul, csakúgy, mint a régi pogány Hellasban vagy Rómában, és hogy az egyház – mint nagybirtokos – ép oly kevéssé nélkülözhette azt az emberi vagyont, mint a világi urak.
Szép és megbocsátható illusio, melyet annyi oklevél és első sorban tulajdon törvénykönyve czáfol meg, álitja oda Szent-Istvánt, az első keresztény magyar törvényhozót, mint a rabszolgák felszabaditóját, ugy amint a régi Athénben Solon szüntette meg azt, hogy polgár elveszithesse szabadságát. Tudjuk, minő egyre szaporodó tömege a rabszolgáknak lepte el hazánkat a fejedelmek korában. E tömegnek hirtelen felszabaditása egyértelmü lett volna – akkor – a magánvagyon legnagyobb részének elkobzásával, a gazdasági munka megszünésével, egy az egész társadalmat alapjaiban megrenditő forradalommal. Erre István nem gondolhatott, amint hogy nem gondoltak reá sem Nagy-Károly, sem Nagy-Ottó.
Nézzük, minő szempontból foglalkozik István törvénykönyve ezen, az akkori viszonyok közt, elsőrangú fontosságú kérdéssel.
A szabadon bocsátást istenes és ajánlandó cselekedetnek nyilvánitja. „Ha valaki irgalmasságból végrendeletében szabadnak jelenti ki szolgáit, senki se merje azokat halála után a szolgaságba visszataszitani. Ha azt megigérte, de a halál megakadályozta abban, hogy rendelkezzék, özvegye és gyermekei bizonyíthatják ezt és szabadoknak jelenthetik ki őket a meghalt urok lelkének megváltására.” De azért a király maga sem szabaditja fel mind a szolgáját, hisz szól róluk, mint jószágáról, és törvényében, mint láttuk, két-két szolgát rendel minden plébániához.
De a ki megmaradt szolgának, az urával szemben jogtalan állapotban van. „Hogy e monarchia népe nyugton maradjon a szolgák és szolganők vádlásától, a királyi tanács parancsa szerint egészen el van tiltva, hogy bármely bűn ügyében az úr vagy úrnő ellen elfogadják a szolga vádját vagy tanuságát.” Ha valaki felszabaditja másnak rabszolgáját és az urnak tudta nélkül a királyhoz vagy valami előkelő emberhez viszi, ha gazdag ember, 50 tinót fizet: negyvenet a királynak, tizet a szolga urának, ha szegény, 12-őt, ebből tizet a királynak. Igy maga a királyi kincstár van első sorban érdekelve abban, hogy törvény ellenére hivatlantól kisérlet ne tétessék rabszolgát szabaditani. Később ezt a törvényt ugy módositották, hogy a ki „másnak rabszolgáit fel akarja szabaditani, annyi szolgát fizessen, a hányat amattól elvonni akart. Ezen birságból két rész a királyé, a harmadik az úré. A király részéből az ispánt illeti a harmad.” Igy már az egész közigazgatás talpon áll a rabszolgaszabaditók, vagyis a vagyon megtámadói ellen.
De épen mert a szolgaság oly szörnyű teher, meg kell védeni a szabadon szülöttet attól, hogy saját bünén kivül – mert láttuk, hogy némely bűnnek az eladás volt a büntetése, – ily sanyarú sorsra jusson. „Mivel istenhez méltó, és az emberekre nézve legjobb, ha mindenki szabadságban tölti életét, rendeli a király, hogy ezentúl egy ispán vagy vitéz se merjen szabad embert rabszolgaságba vetni, és ha valaki vakmerő dölyfében ezt mégis meg merné tenni, birságot fizet”, mely a föntebbi módon osztatik el a király és az ispán közt. Föltünő, hogy míg az úr, ki azon veszélyben forog, hogy rabszolgáit felszabaditják, maga is részt kap az arra határozott birságból, az a szabad ember vagy asszony, kit jogtalanul akartak szolgaságba vetni, azzal kénytelen megelégedni, hogy szabadságát megtarthatja. Látjuk továbbá, hogy a törvény a vitézek és ispánok ellen hozatott. A vitéz ellen védelmet nyujthat az ispán, hisz ő is kap részt a birságból. De ki védi meg a szegény szabadot a sokkal hatalmasabb ispán ellen? Ki kell mondanunk: a rabszolgatartónak jogvédelme sokkal nagyobb mint a szabad emberé. Ugyanez a szellem tünik ki azon megállapitásból is, hogy a ki rabszolga létére törvényesen be tudja bizonyitani szabadságát, szabadon elmehet ugyan, de ki őt szolgaságban tartotta, nem fizet semmit.
A rabszolgát meg lehetett fosztani az emberi jogoktól, de semmi törvény nem vehette el tőlük, hogy ők is az emberi fajhoz tartoznak. A törvény még arról is gondoskodik, hogy ebből ne háromoljon kár a rabszolga birtokosára. „Hogy a szabadok szabadságukat sértetlenül megtarthassák, óvni akarjuk őket attól, hogy másnak szolgálóival ne fajtalankodjanak. Ha pedig valaki vigyázatlanul a tilalmat áthágná, tudja meg, hogy bűnös, és e bűnért először vérig botoztassék. Ha másodszor is ugyanazzal fajtalankodik, ismét botozzák vérig és vágják le haját, ha harmadszor, legyen ő is szolga a szolgálóval, vagy pedig váltsa meg magát.”
Szent-István ezüstpénzei.
Köriratuk az előlapon: STEPHANVS REX; a hátlapon: REGIA CIVITAS
Világos, hogy mindebben nem az erkölcsi czél a fő, – mert arról, hogy az úr ne fajtalankodjék, szó sincs – hanem a tulajdonjog óvása. Még világosabb lesz ez abból a törvényből, mely azon esetre rendelkezik, ha egy szolgáló egy szabad embertől gyermeket szül, és a szülésbe beléhal. Itt világos kárositás forog fenn, és ezért a bűnös más szolgálót köteles adni váltság gyanánt. Ha a tettes nem szabad, hanem szolga, el kell őt adni, és árának fele régi uráé, a másik fele a meghalt szolgáló gazdájáé.
Hogy milyen távol áll az erkölcsi szempont e törvényhozástól és mennyire uralkodik abban a birtokosok rideg önzése, kitünik azon törvényből, mely szabályozza a szabadok házasságát másnak szolgálóival. „Hogy szabadon nevezett ember igazságtalanságot senkin se merjen elkövetni, elrettentést és óvást határoztunk el: ugyanis e királyi tanácsban elrendeltük, hogy ha egy szabad ember másnak szolgálóját választja nejéül, az úr tudtával, elveszitve szabadságát, örök szolgaságba vettessék.” A sérelem abban áll, hogy kétség merülhet fel, ha nem is a szolgák, de a leendő gyermekek jogi állapota felől. A szolgálóval törvényes házasságra lépőnek a büntetése tehát ugyanaz, mint annak, ki már harmadizben fajtalankodott.
Ne törjünk pálczát a kor embertelensége, barbársága fölött. Tisztában kell lennünk azzal, minő óriási, nélkülözhetetlen súlylyal kellett birnia a rabszolgaságnak mint vagyonnak, és a rabszolgabirtokosoknak, mint államalkotó elemnek, ha ez intézmény, mely az erkölcstől és vallástól ily nagy áldozatokat követelt, még századokon át beczikkelyezve s körülsánczolva fenntartotta magát, nemcsak nálunk, hanem minden keresztény államban.
*
Szent-István decretumának első lapja a szöveg olvasásával és fordításával.
A codex eredetije az admonti benczés kolostor könyvtárában
Szent-István decretumának első lapja hasonmásban
Megmaradt még néhány törvényczik, mely a közigazgatásra, különösen annak lehető visszaéléseire vonatkozik. Ha az ispán a királynak járó részt (valami birságból) elsikkasztja, duplán fizesse meg. Épen erre itéli a törvény az ispánt akkor is, ha valamit igaztalanul elvett katonájától. Viszont a katona is duplán fizet, ha erőszakkal elvettnek mondja azt, mit önszántából adott. A közigazgatás fejeinek visszaélései ellen tehát van megtorlás, de, mint látjuk, meglehetős enyhe. Ellenben, ha a vitéz ispánjától, „megvetve annak igazságos itéletét, a királyhoz felebbezett, igazságtalannak akarván őt feltüntetni, ispánjának tiz pensával tartozik.” A királyi felsőség és minden szabadnak joga, hogy ahhoz folyamodjék, meg van óva, de a közbeeső ispáni hatalom már is nyomasztóan nehezedik a szabad rendre.
Bár személyesen szabadok, úgy a belföldi vitézek, mint a külföldi jövevények bizonyos hűséggel tartoznak annak az úrnak, kit szolgálnak, vagy ki őket befogadta. Ezért a király inti az urakat, ne csábitsák el egymástól az vitézeket, „mert ebből pörösködés szokott támadni”, viszont a jövevényeknek is meghagyja, ne forduljanak el ellátójuktól és ne menjenek máshoz, mig az jól bánik velök.13