II. Henrik császár.
A müncheni kir. könyvtár egykoru misekönyvéből
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Viszony Németországban. Chrobry Boleszló. Bolgárok és görögk háborúja. Magyarország részvétele. Velencze. II. Konrád. Magyar-német háború. István győzelme
A magyar fejedelmek országuk átalakitását összeköttetésben a német császári családdal vették munkába. Ez összeköttetés, melyet a kereszténység befogadása következtében családi szövetség is erősitett, adta meg Gézának és Isvánnak a nagy terveik keresztülvitelére szükséges hátsó védet és egyuttal ugy alattvalóik mint a többi fejedelem szemében szükségkép emelte tekintélyöket. Ára e szövetségnek, – mert melyiknek nem volt ára? – a kereszténység elfogadásán és terjesztésén kivül, a béke, a nyugoti határ felé oly gyakran intézett portyázások megszünése. E béke oltalma alatt foglalja el és telepiti be a németség a magyarok által már elhagyott, pusztán maradt határvidéket, úgy az Ennstől a Lajtáig és Morváig, mint az Alpesek völgyeiben, a Rába, Mura és Dráva mellékén. Akkor izmosodik meg a keleti határgrófság a Babenbergek alatt, akkor kezd némileg önállóvá válni Karintiától annak keleti őrgrófsága a későbbi Stájerország.
II. Henrik alatt, nemcsak jámborsága miatt, mely őt ép úgy, mint sógorát Istvánt érdemessé tette a szent névre, hanem még inkább, mert egész uralkodása a lengelek és olaszok elleni harczban a német fejedelmek elleni viszályokban folyt le, a két királyság közti viszony mind végig a lehető legbarátságosabb maradt. Nem zavarta azt más, mint gyorsan múló családi perpatvar, melytől István, Gizella férje nem maradhatott egészen távol. Nemsokára Henrik trónralépése után, tulajdon öcscse Brunó is a lázadó Henrik őrgrófhoz szitott, és győztes bátyja elől Magyarországba menekült. (1004). István követe kisérte őt vissza Németországba, és e közbenjárásnak nagy része volt abban, hogy Brunó nemcsak kegyelmet nyert, hanem nemsokára, midőn a papi rendbe lépett, a birodalom kanczellárja, majd augsburgi püspök lett. A két királyság és a régi német meg az uj magyar egyház belső szövetsége nyer kifejezést a bambergi püspökség alapitó levelében is, a hol az alapitó király adományának tanúi közt alá van irva Anastasius is, „a magyarok érseke.” Egy későbbi krónika fenntartotta azt az adatot is, hogy Henrik Esztergomban tartózkodott, midőn betegeskedni kezdett és onnét visszatérve, halt meg Bambergben.1
II. Henrik császár.
A müncheni kir. könyvtár egykoru misekönyvéből
A magyar szövetség akkor körülbelül olyan forma jelentőséggel birt Németországra nézve, mint Arnulf korában. Boleszlóban, kit hősiessége miatt Chrobrynak (bátornak) neveztek, a lengyeleknek diadalmas hadvezére, hatalmas uralkodója támadt, kinek világos szándéka volt az összes északi és nyugoti szláv törzsek egyesitése saját főnhatósága alatt, és a ki e czél elérésére ép oly mesterien forgatta a háborunak, mint a békének fegyvereit, az erőszakot csak ugy mint a rábeszélést, a vesztegetést és a ravaszságot. István sógora volt, mig magyar nejét el nem űzte; ő is a kereszténység istápja, terjesztője, országának bölcs és szigorú berendezője, ki minden áron függetlenné akarta országát tenni a németektől, és a pápának évi adót igér, ha az megadja neki a királyi koronát. 1003-ban felhasználva a cseh trónviszályokat, ráüt Csehországra és egy ideig birja ezt az országot is. Később a német támadások elől, és a csehek elégedetlensége miatt el kell hagynia Prágát, de ura marad a Kárpátok északi részén elterülő Horvátországnak azaz Krakó vidékének és Sziléziának, és oda helyezi uralkodói székét. II. Henrik a háboruban semmire sem ment ellene; a nagy német seregek elernyedtek, mig a pusztaságokon átvergődtek és Boleszló gyors lovassága, rabolva és pusztitva, minduntalan reácsapott Szászországra. 1015-ben ismét szövetségre akarja birni Odelrik cseh herczeget, hisz ők rokonok.2 Nem lehet kételkedni abban, hogy mind e harczokban István a németek részén állott az, őt is fenyegető lengyel ellen, ki ellenségét Gyulát befogadta. E harczokban megtörténhetett, hogy egyik vagy másik lengyel csapat betört Magyarországba. De az a tudósitás, mintha Boleszló idejében egészen a Dunáig és a Mátráig ért volna a lengyel határ, minden alapot nélkülöz és csak a XIII. századi koholmányokban fordul elő először.3 Úgy látszik, hogy miután Henrik 1017-ben békét kötött Boleszlóval, István is közeledett a rossz sógorhoz. A lengyelek dicsőségében, kik Kievet 1018-ban elfoglalták, osztozott az az 500 magyar is, ki Boleszlót oda elkisérte.
II. Henrik trónja a regensburgi Szent-Emmeram-templomban
Múló ábránd volt csupán az összes szláv törzsek egyesitése és a német és magyar határon egy nagy lengyel birodalom felállitása. Boleszlónak még életében le kellett e tervről mondania. A csehek büszkén mondták, mint verték ki a lengyeleket Morvaországból, és mint adták el a lengyel foglyokat százával Magyarországba, szolgáknak.4 Valami lényeges változást Magyarország kiterjedésében és hatalmi állásában e küzdelmek nehezen okoztak.5
Sokkal fontosabbak voltak az ország déli részén, a bolgárok és görögök közti nagy háború által okozott, Magyarországra is kiható változások.
Tzimiskes császárnak 972-ben sikerült ujra provincziává tenni Bulgáriát. De halála után a római administratio rosszasága és a császárok gyöngesége ujra felkelésre buzditották a vitéz népet. Régi dynastiájok sarjai Konstantinápolyban voltak fogságban, de a nemzeti akarat méltó vezéreket talált Sismán czár fiaiban, kik között Sámuei vált a leghiresebbé, és testvéreinek Dávidnak, Mózesnek és Áronnak halála után egyedül uralkodó czárrá. Mint kitünő hadvezér, nemcsak szabaddá tette népét, hanem a császárság rovására egész Konstantinápoly kapujáig és az adriai tengerig kiterjesztette birodalmát. Maga az annyi adó és teher, egy korhadt administratio minden átka alatt leroskadó görög népesség is hozzá csatlakozott. A régi Görögország északi része, Epirus, Albánia, Macedónia, mind Sámuelt uralta, ki a régi dunamelléki Bulgáriából áttette székhelyét Uj-Bulgáriába, Ochridába, a szerbek, albánok és görögök határain, kik mind neki hódoltak. Még a tengerre is kiterjedt hatalma: ő birta Durazzót és Ragusát.
Chrobry Boleszló lengyel fejedelem.
Jan Matejko képe után
A diadalmas bolgár czárnak végre méltó ellenfele támadt II. Basiliosban, Konstantinos Porphyrogennetosnak hős unokájában, Tzimiskes halála után, mint tizennyolcz éves ifju lépett a trónra 976-ban; egy ideig ő is a puhaság ölébe sülyedt, mint legtöbb trónon született elődje, de a belső zavarok lecsillapitása után, midőn maga vette kezébe a kormányt, egész életét, valódi fanatismussal, a katonaéletnek, birodalma helyreállitásának szentelte. Első hadjárata Szófia (Triaditza) ellen nem volt szerencsés. De 996-ban vezérei a Spercheios mellett Thessaliában legyőzték Sámuelt, 1000-ben és 1001-ben elfoglalták a dunai Bulgária legnagyobb részét, 1002-ben pedig maga a császár, négy hónapi ostrom után, elfoglalta Bodont. Igy lett a görög császárság ismét Magyarország szomszédjává. Hanem azért Sámuel törhetetlen lélekkel folytatta a háborut.
De végre ereje ellankadt. 1014-ben a görögök Filippopol közelében elfogták egy nagy seregét. Basilius császár a 15,000 foglyot megvakittatta, minden pár vaknak egy félszeműt adott vezetőnek, úgy küldte a szerencsétleneket Sámuelhez Prilepbe, Ochrida közelébe. A látványtól a czárnak megszakadt a szive. Halála után még négy évig harczoltak a bolgárok, de a görögök egymás után elfoglalták erős váraikat, és megölték vagy megvakitották vezéreiket. 1019 elején fényes diadalt ült a bolgárölő császár. A császárság hatalmas volt ujra. A horvátok is hódoltak neki és egy vezére csel által elfoglalta Sirmium várát is, a mostani Mitroviczát, mely már a Száván innen fekszik, és úgy látszik, Sámuel idejében szintén bolgár kézre került.6
Szinte lehetetlennek látszik, hogy a magyar birodalom ne avatkozott volna ebbe a borzasztó, több mint harmincz éven át dúló déli határa egész mentén át zajló harczba. De Kedrenos, az egyetlen görög történetiró, ki bőven szól e háborúról, emlit ugyan oroszokat Basilios seregében, emlit besenyőket, kiket a bolgárok segitségül hivtak, de magyarokat sehol. Kútfőink közül csak a krónika emliti röviden István háboruját Keánnal a bolgárok és szlávok fejedelmével. „Ez a nemzet természettől nagyon védett helyen lakik és István csak nagy munka és fáradság után győzte le és ölte meg a vezért, és végtelen kincset nyert különösen aranyban, gyöngyben és drágakövekben. Ebből a kincsből épittette azután a fejérvári bazilikát.7 A bolgár-magyar háború tehát bizonyos, de a krónika meg arról nem tud semmit, hogy ez a görög-bolgár harczokkal függött össze.
A byzanczi sereg győzelme a bolgárokon.
A vatikáni könyvtár X. századi ó-szláv kéziratából
Egy szerencsés véletlennek köszönjük egy oly adat fennmaradását mely kétségtelenné teszi István részvétét e harczban, szövetségben Basiliossal. A namuri belga Szent-Alban monostor alapitásának törnetében olvassuk Leodvin bihari (váradi) püspök elbeszélését. „István magyar király, ki pogányból lett keresztény, igaz hivő volt. Midőn a barbárok hadat viseltek Konstantinápoly városa császára ellen, a császár Istvánt segitségül hivta a barbárság legyőzésére, és az ő segitségével el is foglalta az ellenség fővárosát.”8 Valószinű, hogy Ochrida van értve, mert Kedrenos elbeszéli, ennek elfoglalásánál milyen óriási zsákmányt ejtettek.9 Másrészt a belga kútfő is elmondja, mennyi gazdagság jutott ott a konstantinápolyiak kezébe. István azonban megelégedett Szent-György ereklyéivel, melyeket a templomból haza vitt és mig élt, magánál nagy tiszteletben tartott. A magyar beavatkozást ez időpontban, 1018 körül, valószinűvé teszi az is, hogy Vladiszláv bolgár főnök valamivel előbb segitségre hivta a besenyőket.10
Magyarország tehát ez időben, 1000-1025 közt, részese, mintegy összekötő kapcsa volt a két császárság szövetségének. A Basiliusok családja egy volt az Ottókéval: a görög császár testvérhuga, Theophanó, volt III. Ottó császár anyja. Magyarországon is tartják ezt a rokonságot: a királyi család egy előkelő tagját Vazulnak nevezték, minek alig lehetett más az oka, mint a hatalmas görög uralkodó iránti tisztelet és atyafiságos érzelem.
Még egy család jut ugyanazon időben rokonságba úgy a magyar dynastiával, mint a göröggel. Urseolo Péter, Velencze dogéje, szerencsés harczok után, melyekben az adriai tenger melléki szlávokat legyőzte és magának a dalmácziai herczegi czimet kivivta, fia János részére nőül nyerte Basilios császár unokahugát, Máriát. (1004) János ekkor egyuttal kormánytársnak választatott, de még atyja előtt meghalt. Helyébe öcscse, Ottó, lett kormánytársa, majd 1009-ben, atyja halála után, doge. A herczegi czím örökösnek látszott az Urseolo családban. Ottó két évvel később István nővérét vette nőül. Egy kapocscsal több, mely a magyar királyi házat a göröghöz kötötte, mert az Urseolok csak byzanczi segitségre támaszkodva remélhették nagyravágyó terveik kivitelét. De Ottó már 1026-ban megbukott. Ő maga Konstantinápolyba menekült; fiát, Pétert István fogadta magához. Igen valószinű, hogy a magyar király nem vonta meg segitségét sógorától s unokaöcscsétől, midőn azok, egy még mindig erős velenczei pártra támaszkodva, vissza akarták szerezni uralmukat. A velenczei kútfők megemitik, hogy ezen időben magyar seregek nyugtalanitották a dalmát városokat.11
Magyarország tehát István alatt hatalmasan, előre törőn nyúlik be a Balkán félsziget bonyolódott viszonyaiba. Azok a sikerek, melyeket a király a bolgárok ellen kivivott, kétségtelenül otthon is erősitették hatalmi állását. A délkeleti vidék és Erdély a bolgárok és besenyők fölött kivivott diadalok által csatoltattak szorosabban a királysághoz.
Igazán azonban akkor állotta ki tűzpróbáját az uj királyság, midőn ellenkezésbe jött a leghatalmasabb szomszéddal, a német királylyal.
Az ágostai csata óta Magyarország nem vivott meg a németség egyesitett hatalmával. Ha valaha, most kellett eldőlni: erősitette vagy gyöngitette-e a belsejében végbement átalakulás. Mert az összeütközés idején Németország teljesen egységes és élén az a férfiú áll, kit egy kiváló történetiró valamennyi császár közt legkülönbnek tekint.12
II. Konrád, a frank dynastia megalapitója, éppen nem osztozott abban a vallásos buzgóságban, abban a föllengős mysticismusban, mely az utolsó szász uralkodónak, III. Ottónak és II. Henriknek életét és jellemét oly érdekessé teszi. Tetőtől talpig gyakorlati, világi ember volt, minden érzék nélkül tudomány vagy müveltség iránt, de első rangú katona és kitünő kormányzó. Mindjárt uralkodása elején helyre állitotta a birodalom hatalmát Itáliában és megkoronáztatta magát császárnak (1027). Azután még messzebb menő tervek kivitelén fáradott. Konstantinápolyi császárleány kezét akarta megnyerni kis fia Henrik részére, hogy az jogos uralkodója lehessen mindkét császárságnak. Mert Basiliosnak 1025-ben történt halála után bátyjára az öreg VIII. Konstantinosra szállott a trón, és minthogy a makedoni dynastiának más férfi tagja nem volt, az ő, szintén már előre haladott korú, épen nem épületes viseletü leányaira, Zoéra és Theodorára nézett a császári örökség.
II. Konrád császár pecsétje.
A császár trónon ülő alakja † CHVONRADVS D(e)I GRA(tia) ROMANORVM IMP(erator) AVG(ustus) körirattal
Verner strassburgi püspököt szemelte ki a császár e fontos követségre. A püspök útnak is indult, fényes kisérettel, és a mi az akkori közlekedés nehézségében és a városok ritkaságában leli magyarázatát, egész ménesekkel, csordákkal, nyájakkal. Mintha Jeruzsálembe szándékoznék, Magyarországon át akart eljutni Konstantinápolyba. De István király, ki valószinüleg tudott megbizatása felől, melyet eltagadott, nem bocsátotta át országán, a mi, mint Konrád császár hivatalos életirója Vipo irja, abban az időben még követen meg nem esett.13 Verner azután Velencze felé volt kénytelen kerülni és nagy bajjal jutott csak Konstantinápolyba. Alkudozása nem vezetett czélhoz, de útjának megakadályozását István által, természetesen nem feledte a császár. Viszont István is zokon vehette, hogy Konrád már előbb elősegitette az Urseolók bukását Velenczében, az által, hogy ellenök az aquilejai patriarchát, Poppót támogatta egész erejével.
Mindez bizonyos meghidegüléshez vezetett, de háborúra még nem szolgáltatott volna okot. Ezért a német történetirón a XVI. századi Aventinus után, kiről fölteszik, hogy e pontra nézve már elveszett, jó forrásokat használt, komolyabb okot keresnek és találnak Bajorország örökösödésnek kérdésében. E herczegség uralkodó családja II. Henrikben kihalt, 1026 elején meghalt az e király által kinevezett herczeg, a császár sógora, luxenburgi Henrik és a bajor főurak 1027 elején, Konrád tulajdon fiát Henriket választották meg fejedelmöknek. E választás, melyet Konrád megerősiteni sietett, törvényes volt ugyan, de István sértve látta általa fiának Imrének jogát, kinek, mint anyai ágon II. Henrik unokaöccsének, örökségi igénye lett volna ez országra.14 E felfogás azonban nehezen alapos. Ellene szól az, hogy épen Henrik herczeg, a későbbi császár, tehát az, kit az ügy legközelebb érdekelt, jogtalannak tartotta az István ellen viselt háborút.15
Dévény romjai a magyar határszélen.
Fischer L. H. rajza után
A háború igazi okát a még nem rendezett határviszonyokban kell keresnünk. A német telepités előre haladt, az ausztriai őrgrófok uralma kiterjedt a Lajtáig, azon a területen, melyen lehettek magyar birtokok is, azon a földön, melyről a magyarok még addig nem mondottak le. Akár az ausztriai, akár a karintiai őrgrófok ily terjeszkedése bizonyára birta a császár helyeslését; a bajor herczeg ellenben nem nagyon örvendett, hűbérese hatalmának gyarapodásán.16 A végeken napi renden volt akkortájban a magyarok és csehek berontása, „kik csunyán megalázták a népet, sokszor legyőzték, és mindenféle módon zaklatták.”17 Az ily határszéli villongások nem nagyon jelentősek, mig a központi kormányok el vannak határozva a békét fentartani, de mihelyt ez elhatározásuk megingott, mint minden kor története bizonyitja, a hadüzenetek legtermészetesebb és leggyakoribb okát szokták szolgáltatni. Ez a határszéli viszály a magyarok és bajorok közt egyre jobban elmérgesedett, még pedig, mint Vipo egyenesen kimondja: a bajorok hibájából.18 Ezért István, bizonyára harczosainak nagy örömére, megengedte, hogy a régi módon portyázzanak és zsákmányoljanak ismét azon a területeken, melyet őseik oly gyakran jártak be. Ilyen előzmények után maga Konrád császár vezetett nagy sereget hazánk ellen, melyhez úgy látszik a birodalom minden törzse járult, mert még lotharingiak is voltak benne. Ő maga Altaichon át körülbelől 1030 julius elején lépett át a határon, a Duna déli partján ugyanazon időben pedig Bretiszláv morva herczeg, mint a császár szövetségese, északon Pozsony felől nyomult előre.
Magának a háborúnak lefolyásáról alig tudunk valami pontosat. De az egykorú adatokból kitűnik, hogy úgy a támadást, mint a védelmet illetőleg, mintája a XI. században oly gyakran ismétlődő német hadjáratoknak és nemzetünk sikeres ellenállásának.
A császár túlnyomó serege elől István csata nélkül visszavonult. A jámbor életírók ezt nem is birták másként magyarázni, mint úgy, hogy a kegyes király, bízva ügyének igazságába, nem is fegyverkezett, hanem az Istenre és a Boldogasszonyra bízta országa és kormánya védelmét. „Böjtöt és könyörgést rendelt egész országában és maga is buzgón imádkozott az úrhoz.”19 „Kezeit az ég felé emelve, isten anyjának, a boldogságos szűznek, ajánlotta magát ily szavakkal: Nagyasszony, ha azt akarod, hogy örökségednek művét elpusztitsák az ellenségek, és megsemmisitsék a kereszténység új ültetését, a te határozatodnak, ne az én renyheségemnek tulajdonitsák. Ha a pásztor hibás, lakoljon meg érdeme szerint, de kérlek, kiméld ártatlan juhait.”20
Hanem ez a látszólagos tétlenség nem volt más, mint a háború azon módja, melyet csak az imént oly nagy sikerrel alkalmazott Boleszló ugyancsak a németekkel szemben: nem volt más, mint a régi szittya hadviselés, az, melyet alig két évtizeddel később Endre és Béla oly dicsően folytattak ugyanazon területen a németek ellen. Azért a király nem mulasztotta el a haza védelmére Magyarország összes fegyvereseit zászlaja alá gyüjteni. Konrád Mosony vidékén áttört a határerősitésen és egész a Rábáig hatolt előre.21 Hanem a számos mocsár, folyó és erdőség által szeldelt vidéken csak lassan haladhatott, hadának harczi kedve csakhamar lelohadt, és a néptelen országban csakhamar áldozatait kezdte szedni az éhség. Vissza kellett vonulnia, örökösen háborgatva az akkor előtörő magyar lovasság által, mely nyomon üldözte a fáradt, elcsigázott ellenséget a Lajtán túl is, és elfoglalta Bécset, mely Vienni név alatt ez alkalommal fordul elő először. „Visszatért katonaság nélkül, mitsem végezve.”22 A német hadjárat e siralmas eredményén mit sem változtatott, hogy Bretiszláv egész a Garamig hatolt előre.23 Az ő hadára sem várhatott más sors, mint a főseregre.
Sokkal próbáltabb hadvezér, sokkal kitartóbb ember volt Konrád császár, semhogy e kudarcz miatt végkép lemondott volna tervéről.24 De fia, Henrik, püspökeinek, különösen a freisinginak és főurainak rábeszélésére maga, atyja tudta nélkül, megkötötte a békét „a jogtalanul sértett királylyal.” A béke bizonyitja, hogy csakugyan a határszél bizonytalansága volt a háború főoka. Németország ugyanis lemondott a Fischa folyótól a Lajtáig és a Fischa torkolatától a Morváig elterülő vidékről „a barátság kedveért.”25
A Szárhegy.
Fischer L. H. rajza után
Ez a német háború teljes fénybe helyezi Istvánnak államférfiui és hadvezéri tehetségét. Németország Árpád ideje óta nem tett erősebb kisérletet hazánk függetlensége és területi épsége ellen. Most, hogy ezt épen egyik leghatalmasabb császárja alatt megkisérlette, teljes kudarczot vallott és a sértett szomszédnak még – bár nem nagyon jelentékeny – területi engedményt is tett. A vezérek korabeli Magyarország a támadások túlhajtása által gyengült politikailag és katonailag: az új magyar királyság a védelemben legyőzhetetlennek mutatta magát.
Szent-István ereklyetartó mellszobra.
Eredetije a zágrábi székesegyházban