Szent-István és Szent-Imre, Ágnes királyné diptychonán.
A berni városi múzeumban
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Imre. Legendája. A királyi herczegek. Vazul. Urseolo Péter. Gyilkossági kísérlet István ellen. Vazul büntetése, fiainak menekvése. István halála és temetése. Szentsége. Történeti szerepe
István király családja körében megtalálta azt a nyugalmat, és boldogságot, melyre az egyház és országa hatalma iránti szüntelen fáradozása, igazságossága, jótékonysága oly méltóvá tették. Neje, úgy látszik, nemcsak a legenda virágos beszéde szerint, hanem valóban is, mint hű hitvese vett részt örömében és bújában. Több fiuk is született.
„De a szent királyon is betelt az az apostoli mondás, hogy sok zaklatáson át kell bemenni Isten országába és hogy Isten megfenyíti azokat, kiket szeret.” Fiait még zsönge korukban „elvette, a ki adta.” Halálukon való bánatát a szerető atyának enyhitette egyetlen megmaradt fia, Henrik, magyarosan Imre, ki legfőbb tárgya volt atyai szeretetének, szorgosságának. Ennek nevelésére forditott legnagyobb gondot, neki szemelte ki útmutatóúl Gellértet, hozzá intézte atyai szózatát az uralkodónak kötelességeiről, melyben, bár azon idő szokása szerint sok átvétel és vonatkozás található más, hasonló irányu művekből, mégis félreismerhetetlenül kitünik a csak magyar viszonyokra illő tartalom. Mint atyának és uralkodónak egyiránt az volt legfőbb óhajtása, hogy e kiváló tehetségü, jó indulatu, kegyes ifju kövesse őt az uralkodásban.1
Imrét, a szent atya méltó fiát, még atyja életében, ifjusága virágában elragadta a halál. Nem sokkal azután, hogy Németországgal megkötötték a békét és Henrik bajor herczeg, akkor már német király, annak megerősitése végett ellátogatott Magyarországba, siralmasan, vadászaton, egy vadkan agyara alatt vérzett el.2 Halálának ez a neme, melyet egykoru hiteles forrás beszél el, már magában véve is ellenkezik az ifju fejedelem azon képével, melyet több mint egy század mulva készült legendája festett, és az ájtatos hagyomány mindjobban kiszinezett. István minden vallásos buzgósága mellett nem adhatott fiának más nevelést, mint királyit: a világról lemondó, csak imádkozni és térdelni tudó szerzetesnek Imrét nem szánhatta. Meglehet, hogy a fiatal herczegben a környezetnek és különösen Szent-Gellértnek példája és oktatása erősebben fejtette ki a tisztán egyházi erényeket; meglehet, hogy Imrében nem hiányzott a hajlam, mely annyira összefér a szent gyakorlatokkal: puha tétlenség ölében tölteni el a napokat, legalább erre czéloz atyja intelme: „te nem vettél részt hadjáratokban és a különböző nemzetek elleni harczokban, melyekben én csaknem egész életemet eltöltöttem.”3
De azért a legenda mégis egyoldalú midőn a királyfit olyannak tünteti fel, mint egy az udvartól és az állam kötelességeitől teljesen elválasztott, csak lelke üdvére gondoló szentet. Hisz még azon kor egyházi rendü szentjei sem mondtak le a világi ügyek igazgatásáról, és hogy azokban minő erélyt és okosságot tanusitottak, elég Odilonak, Gellértnek vagy magának VII. Gergelynek példájára mutatni. Sőt a jámbor utókor, melynek élő hite meg nem szünő csodatételek szinhelyévé tette a korán elhunyt ifju fejedelem sirját, egy pontban még külömbnek akarta tisztelni a fiat atyjánál. Elmondta és elhitte, hogy a magyar trón örököse házasságában is megőrizte szüzességét és hogy neje, ki nem akart jámborságban elmaradni férje mögött, annak halála után, mint hajadon, Krisztusnak szentelte magát.4 Ezért nyert az ő sirján meg az olyan bünös is bocsánatot és lelki nyugalmat, ki hiába fohászkodott ezekért Jeruzsálemben és Szent-István sirjánál.5 Igy emeli aztán az emberben is ösztönszerüen a tökéletest kereső idealismus magasra a szemlélődő és önmagukban elmerülő természeteket: magasabbra azoknál az egyéniségeknél, kik mint férfiak hatalmasan benyúltak koruk történetébe, és mint emberek, még sem maradhattak menten minden földi salaktól.6
Szent-István és Szent-Imre, Ágnes királyné diptychonán.
A berni városi múzeumban
A későbbi századok e nagy tiszteletének István fia iránt meg van a maga történeti jelentősége és oka. Érezték, hogy az ország sokat, igen sokat vesztett vele. Mennyit tett az, hogy egymásután két oly uralkodója volt a magyarnak, mint Géza és István! Mert az uralom, a nemzet igazgatása még egészen személyes: sem az egyházi, sem az állami institutiók nem oly szilárdak, hogy az állam fejének folytonos és hathatós támogatása, közremüködése nélkül, nagy válságok nélkül, megállhatnának. Most az irányban változásnak kelle beállania.
Örömtelenné vált István élete. Nagy művének folytatását olyanra kellett biznia, ki nem volt az ő vére és nevelése. És mivel az örökösödés törvénye sincs világosan megszabva, és sok függ magának az uralmon levőnek rendelkezésétől, tág tere nyilik az udvari ármánynak.
Istvánnak nem volt élő fitestvére. Legközelebbi rokonsága atyja öcscsének, Mihály herczegnek nemzetsege volt. A kútfők megegyeznek abban, hogy Mihálynak két fia volt: Vazul és Szár-László. Az első neve által a görög udvarral, a második valamelyik szláv udvarral, tán a lengyellel való összeköttetést jelezte.
Imre halála és Vazul megvakíttatása.
A bécsi képes krónika 44. lapjáról
Rajzolta Richter Aurél
Minthogy Mihály Imre idejében már nehezen élt, a magyar nép régi szokása szerint fiait, első sorban Vazult illette volna meg a királyi hatalom öröklése.7 Szinte szabály monarchikus államokban, hogy a trónörökös a legfőbb politikai kérdésekben nem ért egyet az idő szerinti uralkodóval. Megvan ennek a maga psychologiai oka: mert még a legbölcsebb, a legszerencsésebb uralkodás is csak egyes oldalait birja kielégiteni azoknak az óhajtásoknak, melyek egy nemzet lelkében laknak, de valamennyit soha. Igy azok, kiknek személyes vagy politikai törekvései a jelen uralom alatt nem nyertek kielégitést, a jövőbe helyezik reményöket; a fölkelő nap körül csoportosulnak. Nagyobb jelentőséggel bir ez az ellentét az uralkodó és örököse közt akkor, midőn a most érvényesülő irány ellenkezni látszik a nemzet előbbi életfeltételeivel, midőn gyökerében támad meg régi, jogosult érdekeket, midőn egy szóval más eszméket szolgál, mint a melyeket a nemzet addig magáinak vallott. Ilyenkor az eszmék harcza személyes összeütközéssé válik a jelen birtokos és a jövő reménye között.
Kevés erélyesen ujitó uralkodót kimélt meg a sors ily tragikus összeütközéstől. Elég Nagy-Pétert emliteni, kit különben is annyira szeretnek összehasonlitani Istvánnal, és a ki reformjai érdekében a börtön homályában engedte pusztulni tulajdon fiát. Ha Imre életben marad, ez az ellentét nem áll be és igy István meg volt kimélve a legkeserűbb sorstól, mely királyt érhet, kiben a korona birtoka nem ölte el teljesen az atyai érzelmet.
De rokonaiban nem bizhatott. „Nagy volt az ő fájdalma és szomorúsága, mivel hogy az ő véréből senki sem volt méltó a királyi koronával felmagasztaltatni, és a ki halála után ezt az uj népet a katholikus hitben meg birná tartani.”8 A krónika e szavai alig engednek kétséget a felől, hogy István a királyi herczegeket, az ő véreit, elől Vazult, az ellenséges, a pogányhoz hajló táborban látta. Ha uralomra jutnak, veszélyeztetve van élete műve, melybe lelkét helyezte, melyért örök üdvösséget remélt.
Különben is nagy lehetett a különbség Imre szigorú, atyjának tetsző erkölcse és a királyi herczegek viselete, életmódja közt. Egy későbbi adat arra mutat, hogy Vazulnak családi élete – nem tudjuk, házasságnak nevezzük-e ? – nem birta a királynak és a hivatalos világnak helyeslését. Megmaradt annak hagyománya, hogy Vazul fiai: Endre, Béla és Levente, nem törvényes ágyból származtak, hanem egy leány a Tatun nemzetségből szülte őket és e család azért jutott az előkelők sorába.9 Vazul kicsapongásai „fiatalos bujasága és ostobasága,” szolgáltatták a látszólagos okot arra, hogy a király eltávolitsa őt az udvartól és Nyitrában tartsa őrizet alatt, „hogy megjavuljon.”10
A jogos trónörökös e kegyvesztése és eltávolitása tág teret nyitott az udvari cselszövénynek, és megkönnyitette dolgát mindazoknak, kik az által, hogy valamelyik pártfogójukat segitik a királyságra, egyuttal érdemet akarnak szerezni, melyért adandó alkalommal jutalmat vesznek. Nemcsak Vazulnak, hanem az Árpádház egész férfi ágának öröklése jött kérdésbe. Meg fogják-e ők őrizhetni, hajlamaikkal és párhiveik gyűlöletével szemben, a kereszténységet, fenn fogják-e tartani az uj törvényeket, nem lesz-e a gyökeres változással szemben koczkára téve mindazoknak élete és vagyona, kik tevékeny részt vettek a dolgok új állapotának létrejöttében? Mindezekben az öreg udvarnak, ha e szóval élnünk szabad, minden tagja, idegen és magyar, egyetértett. Nem csak elvi reactio fenyegetett, hanem olyan, mely mindegyikök pályáját, boldogulását, egyszerre elvághatta.
Ily viszonyok között jutott az udvarhoz Urseolo Péter, a Velenczéből elüzött dogenak fia, Istvánnak unokaöcscse. Fiatalsága daczára már sokat próbált, ette a számüzetés keserü kenyerét Konstantinápolyban és harczolt szülővárosa ellen, melyet dynastiája hiába akart szolgájává tenni. Félig szerencséjét kereső lovag volt, félig rokona a királyi háznak. De jó keresztyén és vitéz ember, mi elég volt ahhoz, hogy a régi udvar belé helyezze reményét. A király megtette őt fővezérnek.11 Külső nagyobb háboruja ez időben nem igen volt, legfölebb, ha Péter, családi politikájához hiven, Dalmáczia felé harczolt Velencze ellen. De ismeretes, minő szerepet játszott régi és uj időkben minden trónváltozás esetén az udvarnál levő fegyveres erő és annak parancsnoka. Elég Rómára, Byzánczra, Pétervárra gondolni. Mindenesetre nagy megnyugvással láthatta az udvar, mely a király betegsége alatt mindinkább Gizella királyné körül csoportosult, hogy e fontos állás ily teljesen megbizható, mindenre kész férfiura van bizva.
István király Imre halála óta sokat betegeskedett. Talán köszvényben szenvedett: három éven át volt lábfájása, ugy hogy alig mozdulhatott. A királynak ez a beteges állapota, folytonos gyöngélkedése, egyre ébren tartotta mindkét pártban a félelmet és a reményt. Nem tudjuk, magánboszú volt-e, vagy valamelyik pártnak, mely nem birta bevárni István halálát, politikai bűne, ami különben évkönyveinkben alig fordúl elő és ami magában véve is mutatja, minő izgatott volt akkor az udvar légköre: orgyilkosságot kisérlettek meg az első magyar király ellen. A legenda természetesen a pogányokat vádolja. „Négy igen előkelő udvari embere, látván, mily soká és mily súlyosan szenved, – mert ők még a sziv gonoszságában tévelyegtek, – gonosz határozatra szánta el magát és lenyugvását halálra akarta változtatni. Este felé, lámpagyujtás előtt, egyikök a homályban merészen bement a király hálószobájába és köntöse alatt meztelen kardot vitt be a gyilkolás végett. Midőn a király már lenyugodott, a kard lábába akadt, vagyis inkább mennyei ösztönből a földre esett. A csörömpöléstől felébredt a király, kutatta, mi a zaj oka és meg is tudta. Az az ember nagy rettegve elébe rohan, beismeri dühös szándékát, sajnálja, megbánja, a király elé borul, lába nyomát csókolja, bocsánatot kér. A király nem üzi el a bűnbánót, könnyen megbocsátja a gonosz tettet. Azután a gonosztevő, parancsra, fölfedi az árulás részeseit. Másnap a király rendeletére eléje vezetik a czinkosokat és ő itél felettük. Hogy például szolgáljanak a többinek és tanulják meg, hogy kell megtisztelni urokat, megvakittatta őket és levágatta kártévő kezeiket és akik cselt vetettek az igaz életének, azok igaz itélettel szerencsétlenséget hoztak saját életükre.”12 Valószinü, hogy ez az esemény összefügg a királyi herczegek későbbi üldözésével.
A hazai hagyomány nem birt kibékülni azzal a gondolattal, hogy a magyar királyságnak nagy és szent megalapítója nemcsak hogy megfosztotta tulajdon vérét a tróntól, nemcsak hogy borzasztó kegyetlenséggel tette a legközelebbi jogos trónörököst az uralomra képtelenné, hanem mindezt azért tette, hogy egy idegen embert, ki nemzetünk ellenségének, a külföld szolgájának bizonyult, tehessen utódjaivá. Elbeszéli tehát, hogy midőn István „érezte testi erejének hanyatlását és betegségének sulyosbodását, gyors követet küldött Vazulhoz, Nyitrába, hogy vezesse hozzá. Utódjává akarta rendelni, mielőtt meghal. A követséggel Buda, Egyruh fia volt megbizva.”13 E szándék meghiusításának bűnével a hagyomány Gizelát terheli. Megfeledkezik előbbi kegyes, jótékony életéről, csak azt tartja szem előtt, hogy ő is idegen, német, „ki a nemzetet idegenek alá akarja vetni” és hogy bűnrészességének nagyobb legyen a psychologiai valószinüsége, Pétert megteszi Gizela testvéröcscsének, minek, mint tudjuk nincs semmi alapja.14 „Gizela királyné tehát, hallván a király szándékáról, tanácsot tartott a gaz Budával és nagy sietséggel Sebust, Budának fiát, elküldte ama tömlöczhöz, hol Vazult őrizték. Sebus tehát megelőzve a király követét, kitolta Vazul szemeit, ólmot öntött füle barlangjába és elszökött Csehországba. A király követe későn érkezett és csak a megvakított, sebesült Vazult vezette a királyhoz. A szent király ily borzasztóan megnyomoritva látva őt, keserü könyekre fakadt, de betegsége megakadályozta abban, hogy méltóan megbüntesse a gonosztevőket. Magához hivatta nagybátyjának, Szár-Lászlónak fiait: Endrét, Bélát és Leventét és azt tanácsolta nekik, meneküljenek mennél gyorsabban és mentsék meg életüket és testük épségét. Ők pedig a szent király jóakaró tanácsában megnyugodva, a bajok és szenvedések elől Csehországba menekültek.”15 Szembetünő itt egyúttal az igyekezet: a szent királyt, mint a későbbi törvényes királyok jóakaró pártfogóját, mutatni be és azok számüzetését kizárólag a királyné műve gyanánt tüntetni elő.
A közel egykoru bel- és külföldi történetirás, melynek jól értesültségében, sőt némileg hivatalos voltában kételkedni nincs okunk, más képét rajzolja az István halálos ágya körül végbement eseményeknek. Meglehet, sőt valószinü, hogy István csak nagy nehezen határozta el magát a trónöröklés erőszakos megváltoztatására, Árpád vérének kizárására, Vazulnak megvakítására, fiainak száműzésére. Valószinü az is, hogy mindebben része volt Gizelának, ki nemcsak a kereszténység jövőjét hordta szivén, hanem saját érdekeiről, özvegyi jogairól sem feledkezett meg, melyeket, mint hihette, a magyar herczeg vagy annak utódai nehezen tartottak volna épségben. Megengedjük, hogy sok rossz történhetett, mit a király egyenesen nem parancsolt meg, mert hisz az uralkodóknak soha sem hiányzanak még titkos vágyaikat is eltaláló, megelőzni óhajtó szolgáik. De azért a történelem előtt a felelősség azért, ami történt, Istvánt terheli. E felelősséget viselte saját kora előtt is. Nagynak kellett lenni az oknak, mely oly nyugodt, jólelkü, meggondolt férfiut, minő a szent király kétségtelenül volt, oly kiméletlen, erőszakos elhatározásra birhatta. De ez az ok meg volt: még pedig úgy István, mint egész kora szemében a legnyomósabb, minden más meggondolást alábillentő ok. A krónika teljes naivitással mondja ki: minden azért történt, mert a magyar nemzet készebb és hajlandóbb volt a pogány hitet követni, mint a keresztény vallást. E szempontból kora és saját lelkiismerete előtt véres parancsa nemcsak menthető volt, hanem egyenesen szenthez méltó. Az egyháza iránti kötelesség szentebb volt előtte, mint a családi vonzalom szava. És. ha meggondoljuk, hogy az egyházhoz való tartozásban rejlett Magyarország jövője, mi is e tényben csak egyikét látjuk azon politikai okok által sugallt bűnöknek, melyeket minden kor mellőzhetetleneknek tartott a hatalom növelésére és tovább fejlesztésére.
Mint a keresztény udvari párt és király közös művét állitja elénk a legenda Péternek a trónra jutását. „A király lázban sinylődött és nem lehetett kétsége a felől, hogy közel van az átköltözésének napja. Maga köré hivatta ekkor a püspököket és udvarának Krisztust dicsőitő főembereit. Tárgyalt velök arról, hogy helyében Péter, nőtestvérének fia legyen a király.”16 Ugyanaz a tartalma a közel egykoru altaichi évkönyvek előadásának. „A jó emlékezetü István király, minthogy fia még az ő életében meghalt és más fia nem volt, Pétert, unokaöcscsét fogadta fiául és őt tette meg birodalma örökösének. Testvérének fiát pedig, kinek több joga volt az országhoz, mivel ebbe a dologba nem egyezett, megvakittatta és, annak még kiskorú fiait számüzte.17 Péter tehát még István életében megszilárdult a királyságban.”18 Ez előadás szerint tehát nemcsak Péter fölemeltetése, hanem Vazul megvakitása és fiainak számüzetése is a király tette. Az évkönyvek előadása abban tér el a legendáétól, hogy Péternek trónörökössé való nyilvánitását nem közvetlen lstván halála elé teszi, hanem jóval előbbre és azt a véleményt kelti, mintha a király eleinte a jogos trónörököst ki akarta volna békíteni a dolgok új rendjével.
Magyarország részére tehát biztositva volt, bár igen nagy áron, a keresztény király, midőn István 1033. augusztus 15-en behunyta fáradt szemeit. Halála kegyes, istenfélő volt, mint élete. „A püspököket és a főembereket intette: tartsák meg az igaz hitet, melyet elfogadtak, szeressék az igazságot, ápolják a testvéri ragaszkodást, legyenek szüzek, alázatosak, de mindenek fölött őrizzék a kereszténység új ültetését. E szavak után kezét és szemét a csillagok felé forditva, így kiáltott fel: Egek királynéja! a te pártfogásodba bizom utolsó imámban a szent egyházat püspökeivel és a papsággal és a királyságot főembereivel és a néppel, kiktől elbucsuzva, lelkemet kezeidbe ajánlom.” Épen Boldogasszony mennybemenetelének volt napja és azt remélte, hagy inkább várhat kegyelmet, ha e napon történik végső lehelése. „Körülötte állott a papokkal a püspökök atyasága, a fejedelmek, szolgáiktól környezve, az ispánok kara19 és az istentől kedvelt király, középen fekve, fölvette az utolsó szentség kenetét és szent lelkét felüditve urunk Jézus Krisztus testének és vérének táplálékával, átadta a boldogságos szüznek és a szent angyaloknak kezébe, hogy vigyék azt a mennyei boldogság nyugalmába, az úr testté válásának 1038-ik évében.” Gyászünnepélyre összegyültek Pannónia minden vidékéről. Tetemét elvitték Székes-Fejérvárra és mivel a Boldogasszony temploma, melyet ő alapitott, még nem volt fölszentelve, a püspökök elhatározták, hogy előbb beszentelik a basilikát és azután temetik el testét. A szent test a dóm közepén fehér márvány sarcophagban helyeztetett el.20
Az Árpád-herczegek futása.
A bécsi képes krónika 44. lapjáról
Népének jámbor hite szerint, még életében meg volt áldva azon isteni erővel, hogy a betegeket meggyógyithatta, „küldvén nekik orvosságul, ami épen nála volt, egy darab kenyeret, almát vagy szagos füvet azzal az üzenettel, hogy egészségesen keljenek föl.”21 A nyomor túlélte őt, ép úgy a vágy és remény, érdemei szentsége által gyógyulást nyerhetni. „Sirjánál az úr éveken át az ő érdemei mián sok nyavalyában szenvedőknek, lázas betegeknek, bújokat és nyomorúságot nyilvánitóknak, súlyos itélete alatt nyögőknek, végtelen jótéteményeket adományozott. Éjjel gyakran hallották ott az angyalok énekének zenéjét és a templom szárnyait a legédesebb illat töltötte be.” Mint később – nem épen pontosan véve a chronologiát – megirták, ép annyi ideig viselte a földi koronát, mint a mennyi idő mulva fölemelték tetemeit és a szentek közé sorozták. (1083.)
Nagy volt a gyász a krónikák szerint és „Magyarország cziterája mindjárt gyászba borult és az egész nép jajgatással siratta szent királyát. A legények és leányok három évig nem tánczoltak és diszes ruhát nem öltöttek.”22
Igy tisztelte a hagyomány az első keresztény magyar uralkodót, kit az egyház szentjei közé sorozott. Híre az egész keresztény világban elterjedt, adományai és alapitásai életében, csudatételinek hire halála után, meg vannak örökitve a franczia, olasz és német krónikákban. A keresztény monarchikus magyar állam megalapitója előtt tisztelettel meghajlik a komoly, az ideális czélok után törekvő férfiakat méltányoló történetirás is.
Nagy itéletü, óriási tevékenységü, mindenekfölött lelkes embernek kellett lennie annak, ki Magyarország fejlődésének uj pályát nyitott. Azt hitték felőle, hogy isteni látomással, jósló erővel van megáldva, mint amidőn megjövendölte a besenyők betörését erdélyi birtokába.23 Igazságszeretetéhez, jótékonyságához menekültek az üldözöttek a világ minden részéből. Felkeresték őt a besenyők a bolgár szélekről24 és udvarába jöttek Edmond király számüzött gyermekei a távoli Angliából.25
Szent-István sírbatétele.
A bécsi képes krónika 46. lapjáról
Kár, hogy az egyházi történetirás azáltal, hogy a vallási tökéletesség mintaképének akarta őt bemutatni a hálás utókornak, letörölte lényének egyéni vonásait. Személyiségét inkább tetteiből, egész munkájából itélhetjük meg, mint a forrásokból. És tettei őt valóban királynak, békében nemzete urának és harczban vezérének mutatják, nemcsak szentnek.
Ahhoz a hatalomhoz, melyet Árpád kardja alapitott meg, ahhoz a tekintélyhez, melyet Géza erőszakosságától és politikai lángeszétől örökölt, hozzáadta a törvényhozónak nyugodt méltóságát, az apostolnak szentségét. Nevezetes és figyelemre méltó dolog, hogy a legharczosab nemzet első királya dicsőségét, világtörténeti hirnevét nem a háboru, hanem a béke műveinek, nem a rombolásnak, hanem az alkotásnak köszöni. Mintegy jelképileg mutatja, hogy nemzete előtt más utja is nyilik a nagyságnak, mint az, melyen addig szerezte babérait.
Nemzete szavában, énekében a hatalmas, ujitó király nem igen hagyott nyomot. A regősök Árpádot, Bulcsut, Botondot dicsőitették, a nemzet képzelete fölött a pogány kor, őseinek emléke uralkodott mindaddig, mig föl nem tünt Szent-Lászlónak lovagi alakja.
És a magyar nép lelkének e hálátlansága a magyar állam megteremtője iránt nagy és mély történeti tanulságot rejt magában. István egyéniségének egész tüzével karolva fel az idegent, nemcsak a pogány vallást taposta el, hanem nemzetének azt az egész ideális kincsét, mely a régi hithez füződött. Nagy-Alfréd, Nagy Károly több tiszteletet tanusithattak a régi germán nyelv, monda, költészet iránt. Nálunk még a kereszténység megalapitásáról, nem fejlesztéséről van szó; igen is nagy volt az eltérés, és csak az ujnak kizárólagos, egyoldalú érvényesitése biztosithatta a keresztény királyság jövőjét.
Erkölcsileg, szellemileg István magasan fölötte állott népének. Nem csak vezetni, uralkodni akart, hanem, mint igazi király, neki jobb útat mutatni; magához akarta felemelni. Nemcsak egyesek, népek is hálátlanok tanitóik iránt. De a késő utókor, midőn már áttekinthette művét és mérlegelhette, mivel növelte nemzetének szellemi, erkölcsi erejét, – ünnepelte emlékét, áldotta jobbkezét, mely mint annyi üdvösnek alkotója, a régi mély értelmü legenda szerint nem osztozik minden földinek sorsában; az elenyészésben.
Zárókép.
Rajzolta Cserna Károly