SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Károly Róbert első párthivei. Venczel királysága.

III. Endre halálának hire. Károly Róbert Zágrábban. Megkoronáztatása Esztergomban. Az ellenpárt. Cseh Venczel megválasztatása. Venczel jellemzése. Venczel maga helyett hasonnevü fiát ajánlja. Az ifjú Venczel bejövetele. Megkoronáztatása. Boccasino pápai követ. Venczel király ügyének hanyatlása. Károly Róbert Budát megtámadja. A Spectator omnium kezdetü pápai bulla. Cseh Venczel fiát hazaviszi. A magyarok betörése Morvaországba. Szövetkezés a Habsburgokkal. A morva hadjárat csekély eredménye. Erzsébetnek, III. Endre árvájának sorsa.

Mikor az utolsó Árpád meghalt, két nagy párt állott egymással harczban a megürült trón birtoka felett. Az ország függetlenségét és a szabad királyválasztó jogot irta zászlajára az egyik, mely minden külső befolyást kizárva, maga jószántából akart rendelkezni az Árpádház öröksége felett. Ezzel szemközt állott a nápolyi Anjouk pártja, mely már egy évtized óta lobogtatta zászlaját, vitássá téve a törvényes király, III. Endre uralmát az országban.

Endre uralkodásának történelmében az Anjou-házzal folytatott küzdelmek foglalják el a főhelyet. Életének utolsó évében a gyermekkor daczára oly veszélyes vetélytárs, Károly Róbert – Caroberto, a mint az olaszok nevezték, – már Dalmácziában időzött s feltartóztatás nélkül haladt előre utjában a szlavoniai részekig.

A király halálának hire már Zágrábban találta Carobertot, ki hiveivel azonnal Esztergomba ment s itt magát Bikcsei Gergely érsek által, a szent korona hiányában valamely más, talán ez alkalomra készült koronával megkoronáztatta.

Caroberto megkoronáztatása a bevégzett tény erejével akarta a trónüresedés kérdését megoldani. A szentszéknél a dolgok e váratlan fordulata nagy örömet idézett elő és gyors tevékenységre sarkalta VIII. Bonifácz pápát, ki belátta, hogy sietni kell a helyzet kiaknázásával. Hogy az ifjú királynak tanácsadója és támasza legyen, 1301 május 13-án kelt bullájával elküldte Magyarországba Boccasino Miklóst, az ostia-velletrii bíboros püspököt, kinevezve őt Magyarország, a hozzákapcsolt részek és Lengyelország részére de latere követének.

Ezalatt az ellenpárt sem hagyta az időt felhasználatlanul elmulni. E párt tagjai voltak első sorban az ország összes megyés püspökei, élükön Gímesi János kalocsai érsek a Hunt-Pázmány nemzetségből. Velök tartottak a Rátotiak Hasznosi Domokos tárnokmesterrel és László királyi főétekfogóval; az Ákosok Ernei bán fia István nádorral; a Németujváriak Iván és Henrik bánokkal; a Csákok Trencsényi Máté nádorral; az Abák Amadé nádorral; a Kachichok az ország legnevesebb hadnagyával, Miklósfia Demeter zólyomi ispánnal; szóval – hogy a nevezett István nádor szavaival éljek – az ország egyházi és világi főméltóságai, főurai, összes nemesei és minden rendü lakosai, kik Rachelként elsiratván Szent-István, a magyarok első királya nemzetségének, törzsökének és vérének atyai ágon származott utolsó aranyos gallyacskáját, sokat aggódának és gondolkodának afölött, Isten kegyelméből hol és mimódon találjanak magoknak a szent királyok véréből lelkezett királyt? Hosszú tanakodás után végre egy szívvel, egy lélekkel megegyeztek Venczelben, Cseh- és Lengyelország királyában, és hogy őt megnyerjék, követséget küldének hozzá.


II. Venczel cseh király ezüstpénze.
Egyoldalu veret (lemezpénz) a király képével és † REX WENCEZLAVS körirattal

A választást nem lehet helyteleniteni. Venczel II. Ottokárnak és Kunegundának, IV. Béla királyunk unokájának volt fia. Már tizenkét éves korában vette át a kormányt és azt elhunytáig (1283-tól 1305-ig) bölcsen vitte. Azon hatalmaskodókat, kik Cseh- és Morvaországban a rendet és békét megzavarták, fegyveres erővel, ha szükség vala, kemény szigorral megfékezte; ennek folytán Csehország zavartalan békét élvezett, lakosai jólétben gyarapodtak királyuk szelid és gondos kormánya alatt. Kevesen is valának azon kor uralkodói közt, kik föladatuk komolyságától és nagyságától annyira át valának hatva, mint a cseh király. Nem egyszer mondogatá bizalmasainak, ha tudna valakit, ki nálánál több buzgalommal és igazábban óhajtaná a közjót, annak menten átadná a hatalmat, ő pedig visszavonulna a königsaali monostorba, melyet dús adományokkal látott el. Noha sem olvasni, sem irni nem tudott, nem rajta múlt, hogy Prágában egyetemet nem alapitott és népének törvénykönyvet nem adott, mely czélra Olaszországból jogtudóst hozatott Prágába. Ez ugyan nem sikerült az akkori törvényszékek ellenkezése miatt, de a bányászatot és pénzügyet, mi csupán tőle függött, jelesen rendezte. Hatalomra vágyó, hatalmaskodó és erőszakos nem volt; ez nem feküdt természetében. Atyja hősies szelleme, nagyravágyása szintén nem szállott reá. Ipja, Habsburg Rudolf halála után, valamint megválasztatta római királynak Nassaui Adolfot, aztán Rudolf fiát, Albertet, úgy megválasztathatta volna magát is; de erre nem vágyott. Ellenben jól megfizettette magát szavazatáért, kivált a Habsburgtól. Viszont ő se vala fukar a jutalmazásban, valaminthogy a fényt és pompát szerette.

Mind oly jó tulajdonságok ezek, melyek, a mint előbb a lengyeleket, úgy most a magyarokat arra hangolták, hogy őt hívják meg királyukul.

II. Venczel cseh király a magyar követeket, kik őt az ország koronájával megkinálták, nagy kitüntetéssel fogadta ugyan, de ezek őt kevésbbé találták hajlandónak megtisztelő kivánságuk teljesitésére, mint óhajtották volna. Két korona gondjait egy harmadikkal tetézni nem óhajtotta. Ez annál kevésbbé telt tőle, minthogy élni sietett és időnek előtte megaggott. A fő ellenvetés, melylyel a tiszteletet magától elháritotta, pedig az volt, hogy ő már nem tanulna meg magyarul. Már pedig a királynak tudnia kell alattvalói nyelvén; mert nem lehet az, hogy csak tolmács által kérhessen segitséget királyától a szegény ember és maga tolmács által hirdesse ki a perlekedő felek közt az itéletet.

Maga helyett tehát megnyerő külsejü, hasonnevű, tizenkét éves1 fiát ajánlá Magyarország királyául a követeknek, kik jártak-keltek küldőikhez és vissza új utasitásokért és új utasitásokkal. Ezeknek pedig irányt adott Venczel bőkezüsége. Köztudomásúnak kellett lennie, hogy a cseh király főleg pénzzel szerezte fia pártját. A csacska krónikák is úgy tudják, hogy bizony sok ajándék és még többnek igérete járta; sőt I. Károly király egyenesen kimondotta, hogy Venczel kincstárának gazdagsága által sok nemest hajlitott a maga részére, miről egyébiránt más adatok se hiányzanak.2


Németujvári Iván pecsétje.
Két kutyára támasztott háromszögü pajzsban a Héder nemzetség czimere: három czölöp; a pajzs felett sisak. A körirat: † S(igillum) IOHANNIS [BAN]I TOCIVS SCLAVONIE FILII HERICI.
Az országos levéltár eredeti példányáról. Báró Nyáry Albert után

Az egyesség a magyar főurak és a cseh király közt elvégre létre jött, és Németujvári Iván bán, kinek nagy része volt az alkudozásoknál, megkezdette az ellenségeskedést Caroberto ellen. Hogy utat nyisson Venczelnek, megtámadta Esztergom várát, és azt, miután Caroberto Gergely érsekkel együtt elmenekült, bevette. Caroberto ismét a délvidékre vonta meg magát, Péterváradra, a bélakúti cziszterczi monostorba, melynek apátja János, nemsokára aztán nyitrai püspök, úgy látszik még Nápolyból régibb ismerőse volt és buzgó híve.

Venczel elé aztán Gödingig fényes küldöttség indult, melynek vezére nyilván a kalocsai érsek volt, kit odamenő útjában, 1301 július 30-án Nagy-Szombatban találunk András egri, Haab váczi, Antal csanádi püspökökkel és Jakab szepesi préposttal egyetemben. Innét diadalmenetben kísérték az országba az ifju fejedelmet. Esztergomot útjokba ejtették, melyet Németujvári Iván jó pénzért átadott vala leendő királyának, kit Esztergomból Budára vittek. Az érkezőket meglepte az egyháziak magaviselete. Tudni való, hogy Gergely érsek egyházi tilalom alá rekesztette volt e várost, de most – ugy tetszik – a kalocsai érsek fölmentette alóla, minthogy, „mikor a magyarok Venczellel Budára értek, eléje siettek apáczák, barátok, papok, az egyházi fenyiték alól föl levén mentve a város. Egyszerre megkondult és zúgott minden harang, és hangos énekkel fejezték ki örömüket. Venczelt mindjárt a szép és nagy templomba vitték, mely a Boldogasszony tiszteletére van szentelve. Itt a főoltárra emelték, olvastak és énekeltek neki, s így hirdették a népnek, hogy királynak van megválasztva. Azután a kamara-udvarba, hol a király és családja szokott lakni, vezették.”


Venczel hazahozatala.
Miniature a bécsi képes krónika 132. lapján

A német koríró ez előadásából világos, hogy a budai főtemplomban királyválasztó országos ülést tartottak és Venczelt, miután az ünnepélyes Tedeumot is elénekelték, a népnek bemutatták.

Budáról az ifjú királyt Székes-Fejérvárra vitték, hol őt Gímesi János kalocsai érsek, tiz püspök jelenlétében, 1301 augusztus 27-én a szent koronával megkoronázta.

Fölötte zokon vette VIII. Bonifácz pápa, hogy terveinek kivitele ily fennakadást szenvedett. Kitünik ez 1301 október 17-én kelt ama két nevezetes leveléből, melyekben elveit a pápaság világuralmi főségéről oly pregnánsan fejezte ki, mint talán sehol.3 „Csodálkozunk rajta és megütközünk, – írja épen oly keményen, mint bizalmasan II. Venczel cseh királynak, – hogy megengedted fiadnak a magyar királyi czímet fölvenni, magát a kalocsai érsek és nehány czinkostársa (complices) által megkoronáztatni. Mi jogon és mi czímen? Bizony nem kellett volna ily fontos ügyben az apostoli széket mellőzni, melynek tekintélye nélkül Szent-István, az első magyar király sem akart e méltóságra fölmagasztaltatni.”


Venczel király pecsétje.
Előlapján a király trónon ülő alakja, a királyi jelvényekkel. A hátsó lapon háromszögü pajzsban hármas halom felett a kettős kereszt. A köriratból csak a hátlapon maradt meg néhány betü: ( Ungari)E. REGIS.
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárában levő egyetlen, töredékben fentmaradt példányról rajzolta Mühlbeck Károly

Még keményebben szólt a pápának magyarországi követéhez intézett levele, melyben meghagyja neki, hogy a kalocsai érseket hivatalvesztés terhe alatt Rómába idézze. „Távozásod után – írja – keserű tudomásunkra jutott, hogy tisztelendő testvérünk (ha ugyan tisztelendőnek mondható), a kalocsai érsek oly vakmerő kihágásra, de sőt eszeveszettségre vetemedett, hogy Venczelt, a cseh király fiát, nem várva be jöttödet, ki már a küszöbön valál, megkoronázta, noha e jog a kalocsai érseket soha meg nem illette, hanem az esztergamit, mely érseki szék be van töltve, és általa Károly a siciliai király fia megkoronázva.”

Boccasino Miklós bibornok, a szentszék követe, Ausztrián keresztül – Pozsonyt, Győrt, Esztergomot érintve – valószinüleg szeptember elején érkezett Budára. A kalocsai érsek időközben meghalt. Az első benyomás, melyet a követre a magyar főpapsággal való érintkezése gyakorolt, az volt, hogy a papi fejedelmek kezdték belátni, miszerint Venczel választásával nem éppen jó fogást tettek. Hajlandók lőnek immár a pápa tanácsát elfogadni, de Bikcsei Gergelynek az esztergomi székből eltávolitását tüzték ki feltételökül. A szent-szék követének simuló természete hajlandó is lett volna Gergely érseket föláldozni, de – gyönyörű vonása VIII. Bonifácz jellemének! – ő ezt határozottan ellenezte. Netáni rendelkezésének megsemmisitésével fenyegetődzvén, megtiltotta követének, hogy az esztergomi egyház ügyeibe avatkozzék. Különben se tartozott gyöngéi közé alkudozni, legkevésbbé Gergely bőrére a magyar főpapsággal. Ellenkezőleg szigorúan meghagyta követének, hogy mindazon papokat, az érsekektől kezdve a konventek tagjaiig, kik parancsainak nem engednek, szándékát titkon vagy nyiltan gátolják, megfenyitse s a vétkeseket Rómába idéztesse.

A pápa e határozott fölléptének tudandó be, hogy, noha Miklós bíboros eleddig a „pártok egyikének se kedvezett különösen”, mely látszólagos részrehajlatlanságának köszönhette, hogy Budán, Venczel király székhelyén is „tisztelettel fogadták”, a cseh pártot az elhagyatottság érzete szállotta meg. Úgy hallja a szent-szék követe, és némely jelenségekből maga is következteti, hogy Venczel már bánta, hogy Magyarországba jött, de álszégyenből nem mond még le terveiről. Hallja azt is, hogy Károly és Venczel közt valamelyes egyezményre törekszenek, azonban nincs biztos tudomása az efölött netán megkezdett tárgyalásokról.


Venczel király adománylevél Trencsén váráról Csák Máté részére.
Az 1302 márczius 1-én kelt oklevél eredetije az országos levéltárban

1302 márczius 1. Venczel király Csák Máténak adományozza Trencsént.

Ladizlaus dei gr(ati)a Vngarie, Dalmacie, Croacie, Rame, S(er)uie, Gallicie, Lodomir(ie), Cumanie Bulg(a)r(ie)q(ue) rex. Vniu(er)sis Chr(ist)i fidelibus tam p(re)sentib(us), quam fut(uri)s | tenorem p(re)sencium inspecturis salutem in d(omi)no sempit(er)nam. Int(er) est p(ri)ncipum orbis terre, se cunctis eor(um) fidelib(us) ostend(er)e graciosos, sed eis p(re)cipue manus | extend(er)e liberales, pro quib(us) sinc(er)a fides et grata seruicia in(ter)pellant. Sic enim satisfaciunt debito r(ati)onis. Sic fideles suos in constantia fidei corrobora(n)t (e)t | co(n)f(ir)mant, sic alios ad deuocione(m) suam inuitant et alliciunt p(er) exemplum. Hinc est, q(uod) cum nobilis vir dilectus (e)t fidelis no(ste)r Matheus palatin(us) | filius Petri quo(n)dam palatini de genere Chzak grata et accepta ac utilia obsequia k(a)r(issi)mo patri n(ost)ro d(omi)no Wenczezlao, Boem(ie) (e)t Polonie Regi hactenus | p(re)stitit (e)t nob(is) ad p(re)sens p(re)stat (e)t p(re)stabit fidelit(er) in futu(ru)m, nos in recompensatione(m) eiusdem fidelitatis (e)t obsequior(um) ac sp(eci)alit(er) p(ro) eo, q(uod) idem Math(eu)s palatin(us) | dum adhuc essemus in Boem(ia), p(ri)mus (e)t p(re)cipuus int(er) om(n)es regni Vng(a)rie nobiles suo co(n)silio (e)t auxilio nos p(ro)mouit (e)t sollicite procuravit, vt elig(er)emur | in regem Vng(ar)ie, nosq(ue) suis prouidis et fidelib(us) p(er)suasionib(us) ad dignitatem regij culminis inuitauit et in ip(su)m regnu(m) Vng(a)rie manu sue ac amicor(um) suor(um) | pote(n)tie int(ro)duxit, ubi postq(ua)m in Alba Regali, ip(s)o Math(e)o maxime procurante, sac(ro)sanctum (e)t inclitum suscepim(us) dyadema, infra eiusdem n(ost)re coronat(i)o(n)is | sollempnia, honorifice (e)t decen(ter) ante alios (e)t p(re) aliis sua nobis exhibuit obsequia et ostendit m(u)ltis se rer(um) suar(um) pro honore n(ost)ro exponens su(m)ptibus (e)t expe(n)sis. | Quib(us) obsequiosis eiusdem Math(e)i m(er)itis, tam co(m)mendabi(li)b(us), q(uam) acceptis, retribut(i)o(n)em dignam ac debitam impend(er)e cupientes, vniu(er)sa (e)t sing(u)la castra, muni(ti)o(n)es | et opida, he(re)ditates siue p(re)dia regalia aut reginalia, quoc(um)q(ue) modo p(er) ip(su)m Math(eu)m acquisita vel qualic(um)q(ue) nomi(n)e censeant(ur), que hucusque tenuit (e)t possedit, aut | quemodo possidet siue tenet de n(os)tra libera voluntate eidem Math(e)o palatino (e)t suis h(er)edibus ac h(er)edum suor(um) successorib(us) damus, co(n)f(er)imus (e)t donam(us) | iure he(re)ditario p(er)petuo possidenda. Sp(eci)al(ite)r q(uo)q(ue) castrum et comitatu(m) in Trynchzino, cum om(n)ib(us) ciuitatib(us), opidis, h(er)editatib(us) atq(ue) villis, theloneis ac | vtilitatib(us) vniu(er)sis, siluis, pratis agris cultis (e)t incultis, aquis (e)t aquar(um) discursib(us) (így) (e)t pisca(ti)o(n)ibus in eisdem ac p(er)tinenciis quib(us)c(um)q(ue), ad idem castru(m) et | comitatum spectantib(us), p(re)notato Math(e)o et suis he(re)dib(us) he(re)dumq(ue) successorib(us) co(n)tulimus, dedim(us) (et) donauim(us) etiam de n(ost)ra lib(er)a voluntate iure h(ere)ditario | in p(er)petuu(m) possidendum. Si quis v(er)o hiis n(ost)ris donat(i)o(n)ib(us), quas eidem sepedicto Math(e)o co(n)cessimus, fecim(us)(e)t co(n)tulimus de benignitate regia (e)t de gracia | speciali, vellet ausu tem(er)ario contraire aut impedire eundem Math(eu)m vel h(er)edes suos aut suorum) h(er)edum successores, nos volumus (e)t p(ro)mictimus ip(su)m Math(eum) | (e)t h(er)edes suos (e)t suor(um) h(er)edum successores tam a iudicio t(er)re, q(ua)m ab omnib(us) impedimentis exim(er)e (e)t impetic(i)o(n)ib(us) expedire; si alique em(er)g(er)ent co(n)tra ip(s)os, | nullam sup(er) eosdem Matheum videlicet (e)t h(er)edes suos ac h(er)edum suor(um) successores p(er)mittentes t(er)re iustitiam p(er)transire. In cuius testimonium et (alatta pont, mi a kitőrlést jelenti) | et robur p(er)petue f(ir)mitatis presens scriptum fieri iussimus n(ost)ri sigilli duplcis munimi(n)e roboratu(m). Datum p(er) manus disc(r)eti viri m(a)g(ist)ri Stephani detc(re)tor(um) doctoris, vicecancellarii aule n(ost)re, anno domini millesimo trecentesimo secundo, Kalendas Marcii, regni autem nostri anno secundo.

Kétségtelen, hogy Venczelék e hangulatára az ország siralmas állapota, melynek Miklós bíboros is élénk rajzát adta, volt hatással; még inkább az, hogy az ország főurai, miután kegyeikben bőven részesülének, a magokkal hozott kincseken könnyitének, őket magokra hagyták. Be kellett azonban látniok azt is, hogy a szent-széki követ, bármily ügyesen adja a pártatlant, ellenök dolgozik, és hogy a magyar főpapoknak október 25. napjára kitűzött zsinata, jóllehet Miklós bíboros az ország ügyeiről és békéjéről való tanácskozást jelentette ki czéljául, voltaképen ellenök volt intézve.

Hogy Miklós bíboros Budán is, Pozsonyban is tartott gyüléseket, melyeken sok hasznos rendszabályokat adott, bizonyos. De hogy mi volt e gyűlések derekas tárgya, azt Gergely esztergomi és István az új kalocsai érsek kihirdették: Miklós bíboros parancsára egybe gyülekezvén, az ország főuraival és sok nemesével tanácskozván, Károly királyt az ország urának egyhangulag kikiáltották.

Alapvető munka volt ez, melyen, mint azonnal látni fogjuk, VIII. Bonifácz pápa tovább épitett. Fölületesen itéltek tehát azon krónika-írók, kik reánk hagyták: a pápai követ látván, hogy semmire se megy, visszatére a pápai udvarba. Másként itélt a pápa, midőn megismeré, hogy követének Istennél érdemes működése pompás gyümölcsöt termett.

Hazánkból Boccasino Miklós 1302 június közepén tért vissza Rómába. Valószinüleg a pápa maga szólitotta föl követét a visszatérésre, időzése Magyarországon immár czéltalan levén. E visszahiváshoz mellékelve lehetett a pápa 1302 június 10-én kelt levele, melyben megbizá, hogy a két Venczelnek, atyának és fiúnak, nemkülömben Károly Róbertnek a szent-szék idéző leveleit kézbesitse vagy legalább közhirré tétesse.

Boccasino Miklós megjelenése és működése Magyarországon új lelket öntött az Anjou-pártba, mely annyira fölszaporodott, mint amilyen mértékben gyöngült és ernyedett a Venczel pártja. Elérkezettnek látták az időt Károly hivei, hogy hadjáratot intézzenek Venczel ellen, Budát meglepjék, várát rohammal megvegyék és az ott lakó ifjú királyt elfogják.

A stájer Ottokár a maga népies modorában adja elő a pucsot. Károly Róbert sok magyarral Buda alá jött. Vele voltak Gergely esztergomi, István kalocsai érsekek, a zágrábi, pécsi és bosnya püspökök, továbbá Debreczeni Dózsa, Cseszneki Jakab fiai, Rátóti Loránt és Csák Márk fia István. Venczel országnagyokat, bárókat is említ, de meg nem nevezi őket. Biztosra vehetjük tehát, hogy Ujlaki Ugrin a Csákok nemzetségéből, Caroberto e főtámasza, szintén részes volt e hadjáratban. Megérkezvén 1302 szeptember első felében Buda alá, legott megtámadták és el akarták foglalni a várost és várat. De ez nem sikerülvén nekik, felszólitották a polgárokat, adnák ki Venczelt, ki a pápa engedelme nélkül hóditotta meg az országot. A polgárok azonban nem is hallgattak ez üres beszédre és kereken kimondták, hogy ők tudni sem akarnak az olasz király fiáról. Károly Róbert emberei erre fenyegetések közt megszállották a budai hegyeket, raboltak, égettek, dúltak s a szőlőket kiirtották. Nem nézték tétlenül e kártevést a Venczel-párti urak némelyei, hanem kirohantak a várból, mely alkalommal Bethlen fiai: Máté halálos sebet kapott, Mihály pedig foglyul esett és lefejeztetett. Ekkor hírül hozák, hogy Németujvári Iván nagy sereggel érkezik Venczel király és a budaiak védelmére. Nehogy tehát két tűz közé szoruljanak, Károly Róbert népei visszavonultak Székes-Fejérvárnak, a Duna mentén tovább vevén útjokat, „míg majd hadjok megszaporodik.”4

Ekkor kellett történnie, válaszul a budai szőlők elpusztitására, a világra szóló botránynak, hogy a budaiak Petermann biró és Tót Márton esküdt vezérlete alatt kihirdettették a város föloldását az egyházi tilalom alól, melyet fölötte ujólag kimondott Miklós bíboros. Minthogy pedig a rendesen beiktatott plébánosok vonakodtak nyilvános istentiszteletet tartani, elűzték őket. Talált papokat a nép, és többek közt egy Lajos nevüt, kik végezték a miséket és temetéseket. Ezzel sem érték be, hanem gyújtott gyertyákkal és az excommunicatiók kihirdetésénél szokásos más szertartások közt Buda város ünnepélyesen egyházi átok alá vetette magát VIII. Bonifácz pápát és az őt követő valamennyi magyar főpapot.


A budaiak kiátkozzák a pápát.
Miniature a bécsi képes krónika 134. lapján

Emlitettük, hogy a pápa a cseh királyt megrótta, a miért fiának megengedé a magyar korona elfogadását. Válaszul e megrovásra a cseh király egy prágai kanonokot külde Rómába, hogy fiát, kit szabályszerűen és egyhangulag választottak meg Magyarország királyának, a pápa kegyelmébe ajánlja. Minthogy azonban Mária, Sicilia királynéja, viszont azt állitá, hogy testvérének, Lászlónak halálával a magyar korona a természet rendje szerint reá, illetve unokájára, a törvényesen megkoronázott Károly magyar királyra szállott, kinek az ország jelentékeny része is meghódolt: a pápa mindkét félt, valamint azokat, kik ez ügyben érdekelve vannak, maga elé idézte; hogy jogaikat védendők, hat hónap lefolyása alatt törvényszéke előtt megjelenjenek.5

E hat hónap bőven eltelt, midőn VIII. Bonifácz Spectator omnium kezdetü bulláját, melyben Károly Róbert jogát a magyar koronára itéletileg megállapitá, közhirré tette.

„A mindeneket szemlélő és tudó örök király – így szól a nevezetes okirat kezdete – Jeruzsálem pusztulását előre látván, meghatottan siránkozék fölötte. Vajjon mi, kik helyettese vagyunk, könyűinket visszatartsuk, midőn a végső romlásának indult Magyarországot szemléljük?” Azután az ország szánandó állapotát festi, mely hajdan, jeles királyok kormánya alatt oly fényes volt; és kérdi: nincs már mód segiteni e bajon? Mire válaszul szükségesnek találja, hogy főpásztori gondjait ez országra különösen kiterjeszsze.

A továbbiakban elbeszéli, mint küldött a cseh király követet és levelet a pápához, esdvén, hogy fiát, kiről azt tartja, hogy egyhangulag és szabályszerüen választották meg Magyarország királyának, pártfogásába vegye. Ámde Mária, Sicilia királynéja viszont azt állitja, hogy neki, mint közelebbi örökösnek, a szerencsétlen Magyarországhoz több joga van, és hogy unokája az ország nem kis részét birja, és az esztergomi egyházban, régi szokás szerint, az illetékes személy által megkoronáztatott.


Venczel ezüst denárai.
1. Előlapján a király lovon ülő alakja, a hátsó lapon sólyom, kiterjesztett szárnyakkal. 2 Előlapján a király mellképe; a hátsó lapon balra forduló hárpia. A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányairól

Hogy tehát a vetélytársak közt a békét helyreállitsa, maga elé idéztette Venczel cseh királyt és fiát, nemkülömben Máriát Sicilia királynéját és unokáját Károlyt. Ez utóbbiak ügyvédeket is vallottak: István kalocsai érseket, Bő Mihály zágrábi püspököt, Temerdi Tivadar győri püspököt, Benedek veszprémi püspököt, némely főesperest és prépostot Magyarországból, kik meg is jelentek. Ellenben sem a cseh király, sem fia meg nem jelent, se jogvédőt nem küldött, hanem ravaszságuk palástolására mentegetők érkeztek tőlük: Padeniz Ulrik jogtudó, János ó-budai éneklő-kanonok és János római jogász, a kik hiú mentségeket mondának, a miért megbizóik nem küldének jogvédőket, mert soha se volt szándékokban Magyarország fölött pereskedniök, míg az ellenfél ügyvédei sürgették, hogy a cseh királyt makacsságában marasztalják el.

A pápa meghányván bíborosaival a szánandó állapotot, hogy Magyarország a folytonos viszályok közt mindinkább sülyed, a siciliai királyné örökösödési jogát, melynek alapján a közjog szerint reá háramlik az ország épugy, mint atyjára István királyra és testvérére László királyra, kivel atyára és anyára egy vér, hogy Károly (Martel), a nevezett királyné elsőszülött fia, Károly (Róbert) atyja általánosan és különösen a római szentegyház által Magyarország királyának tartatott, hogy a cseh király és fia más jogra nem is támaszkodhatnak, hanem csak a választásira, mely kevesebbet nyom, minthogy Magyarországon az örökösödési jog a mérvadó, miről írott törvények tanuskodnak: az elősorolt s egyéb okoknál fogva tehát, a bíborosoknak is tanácsával, nyilvános consistoriumban, melyben a cseh király küldöttei is jelen valának, kijelenté a pápa, hogy egész Magyarországon és a hozzá tartozó részeken Mária királynőnek, unokája pedig, Károly királynak czímeztessék; az ország egyházi és világi főurai és összes lakosai nekik engedelmeskedjenek, adózzanak, őket az ország megszerzésében segitsék, miket ha tenni elmulasztanának, ezennel kiközösittetnek.

Hasonló büntetés terhe alatt meghagyta továbbá a pápa, hogy senki se merészelje a cseh királyt vagy fiát Magyarország királyának czimezni, nekik bármi néven nevezendő adót fizetni, őket az ország elfoglalásában vagy megtartásában legkevésbbé is segiteni, és ezért a hűségi eskü alól mindazokat föloldja, kik azt nekik netán letették.


Az anagnii székesegyház VIII. Bonifácz szobrával.
Fénykép után

A mi pedig Magyarország elgyarlódott állapotát illeti, föntartja magának a pápa, hogy ez állapoton a viszonyokhoz képest segitsen, hogy visszatérjenek a nyugodt jó idők, a béke és jólét helyre álljon.6

VIII. Bonifácz pápa igérete, hogy a körülményekhez képest hathatósan részt vesz Magyarország békéje helyreállitásán, – mely igéretét Máriához és Károlyhoz intézett atyai intelmeiben ismételte, reményét fejezvén ki, hogy az országot úgy megjavitja, hogy a fölburjánzott forradalom galagonyájáról a béke édes gyümölcseit szedhetik, – nem maradt üres frázis.

Iratott nemcsak a magyar nemzetnek, hanem Albert római királynak és Rudolf osztrák herczegnek is, kérvén őket, hogy már a rokonság kapcsainál fogva is, védjék Mária, illetve Károly jogait és Venczel támadásait ne tűrjék. És mert tudta a pápa, hogy a föllázadt szenvedélyek közepett rendeleteinek csak akkor leszen hatása, ha az azokhoz kötött büntetéseket végre hajtják, fölhatalmazta a kalocsai érseket, hogy az engedetlen szerzeteseket: a domonkosiakat, a ferenczieket, ágostoniakat és pálosokat, kik – úgy tetszik – még mindig jobban húztak a nemzeti párthoz, szigorú fegyelem alá szoritsa. Bizonyára az ő rendelete szerint történt, hogy Bikcsei Gergely, az esztergomi érsekség kormányzója, Anagniba sietett, elnyerendő az érseki palástot, melyet hűsége és fáradozása megérdemlett, s a további teendőket az erélyes pápával megbeszélendő, midőn lecsapott az anagnii merénylet.

A megfenyített Colonnák és Szép-Fülöp, a kiközösitéssel fenyegetett franczia király tervezték azt; a cseh király is szövetségben állott a francziával. Colonna Jakab, melléknéven Sciarra és Nogaret Vilmos, a franczia király kanczellárja, voltak a végrehajtók. Mintegy ötszáz lovas és valamelyes gyalogság állott rendelkezésökre. Titkon közeledtek Anagnihoz, VIII. Bonifácz születése helyéhez, hol udvart tartott. 1303 szeptember 7-én hajnalban megtelt a város hadi néppel, mely harsányan kiáltozá: „Halál a pápának; éljen a franczia király!” Egy pillanat alatt körülvették a pápai palotát. A pápa unokája, Gaetani a hű cselédséggel visszaverte az első támadást. Ugy sejtem, Bikcsei Gergely, ki éppen egy évvel előbb részt vett a budai pucsban, a védők sorába állott. Elesett-e már most, vagy csak későbben, midőn Sciarra csapatjaihoz a rabló vágytól ingerelt csőcselék is szegődvén, uj támadást intéztek: kútfők hiányában ki nem deríthető.

A bíborosok s egyéb papok menekültek; de Niccolo Boccasini az ostiai bíboros kitartott a pápa mellett, kit egy perczre se hagyott el bátorsága, lelke nagysága a három napon keresztül, miközben fogolyként őrizték és bántalmazták. Hanem miután megszabadulván szorongatóitól, Rómába tért vissza, itt ágyba döntötték a kiállott szenvedések és méltatlanságok, melyből föl nem kelt többé.

Tizednapra Bonifácz halála után, 1303 október 22-ikén összegyülekeztek a bíborosok a Vatikánban pápaválasztásra. Mindnyájok szavazata egyesült Boccasino személyében, ki XI. Benedek nevét vette föl és kinevezte esztergomi érsekké a Bő nemzetbeli Mihályt, a harczias zágrábi püspököt. Az uj érsek beleülvén Esztergom várába, Venczel király visszavonulását is veszélyezte, mialatt Károly Róbert mind több párthiveket nyervén, bátrabban tört délről fölfelé, hogy mentül nagyobb sereget gyűjtvén, Albert német király és Rudolf osztrák herczeg szövetségében Venczelt megtámadhassa.7

A cseh király pedig féltvén gyöngéden szeretett fia életét, ki őt keserű panaszaival folytonosan busitotta, miután meghallgatta Németujvári Iván tanácsát, országos seregével, melyhez a lengyelek, szászok és brandenburgiak is csatlakozának, és melyet eredetileg Albert király ellen gyüjtött, 1304 június havában Magyarországba indult. Útja valószinüleg a Morvából Budáig vitt rendes kereskedelmi úton vezette, Holicstól Sásváron és Jablonczán át Nagy-Szombatig, aztán Farkashidán, Semtén, Nyárhidán és Udvardon át Kakatig, vagyis a mai Párkányig Esztergom átellenében. Innét fölszóllitotta Mihály érseket, hogy fiát ujra, és – mint erre illetékes személy – végérvényesen megkoronázza. Mihály azonban erre nem volt hajlandó. Venczel tehát átkelvén a Dunán, megfutamitotta az érseket, és föltörvén a székesegyházat, annak kincseit, drága edényeit, ruháit elrabolta, a királyok adományos leveleit, letépvén róluk a pecséteket, megsemmisitette. Aztán átadván Németujvári Ivánnak és Henriknek az esztergomi várat, Buda felé folytatta útját.

Budán számos világi ur s egy-két főpap várta megérkeztét. A bevonulás a várba elég fényes, az üdvözlet elég szíves volt. Venczel kielégitőnek találta a hangulatot, s egy pár napi vigalom után elkezdődtek a komoly tanácskozások. Az idősb Venczel szégyenletesnek találta magára nézve is, hogy afféle kalandor gyermek, mint Caroberto, leszorithassa Csehország hatalmas uralkodójának fiát a trónról. Azért jött – úgymond – hogy azt a haszontalan kölyköt kiverje az országból. Hanem ennek föltétele az, hogy a magyarok nyujtsanak aztán kezességet fia királyi tekintélye emelésére és biztositására; adjanak neki királyi hatalmat és jövedelmet. Azonban a főurak éppen a lefoglalt királyi javakról és jövedelmekről nem voltak hajlandók lemondani s a király észre vehette, hogy kevesen rajonganak gyarló fiáért. E végett kezdett titkon haragot tartani a magyarokra; és mert Csehországból is, melyet egyes magyar és német csapatok pusztitgatni kezdettek, rossz hirek érkeztek: Venczel, az atya, belátta kényszerítő szükségét annak, hogy fiát és hadait mentül előbb haza vigye. S ezt álnokul hajtá végre.

Kijelentette egy ünnep előestéjén, hogy szeretné fiát királyi díszben látni és egyszersmind a koronázási szertartást megismerni. Másnap a Boldogasszony templomában, „melynek padlója a legdrágább szőnyegekkel vala beteritve,” megtették kivánságát. Fényes istentisztelet mellett a sekrestyéből elővették először a Szent-István palástját, melyet az ifjabb Venczelre adtak; aztán a szent király kardjával övezték körül; következett a sarkantyú-pár. Most a főpap a deli ifju fejére illesztette a koronát, ki egyik kezében Szent-Istvánnak aranynyal és drága kővel befoglalt jobbját, másikban pedig a királyi pálczát tartotta. Fölhangzott az egyházban az ének. A cseh király nagyon dicsérte a magyar papok előtt ezen áhitatteljes és pompás szertartásokat.

De ezalatt egyenkint s a polgárok által észrevétlenül sok cseh lovas sétált be a nyitott várkapun. Vagy kétezer gyűlt össze belőlök a templom előtt és környékén, a mit a király megértvén, be se várta a szertartás végét, hanem fiával együtt odahagyta a templomot. Az ifjú király az összes jelvénynyel díszitve egy készen tartott paripára ült, és apja kiséretében a királyi palotába lovagolt. Tarthatta ezt a nép ujabb koronázási ünnepélynek is, annyival inkább, mivel az nap a cseh király vadakban és halakban gazdag ebédet adott a főpapoknak és főuraknak, mely estig tartott. Befejezésül a vendégek közt gazdag ajándékokat osztogatott.

Egyszer csak összegyüjtötte hadait és átszállitotta a pesti partra, a főurak hadai és budai polgárok is csatlakoztak hozzá, mert – mint mondá – a Tisza mellékére indul, hol a húnok Carobertohoz állottak. Azonban csakhamar levetette álarczát. Maga elé hivatta a magyarokat s köztök a vele levő budai polgárokat, Werner fia László biróval együtt. Ennek a nehány tekintélyes polgárnak szemére hányta, hogy koronás urok ellen hűtelenek voltak, sőt élete ellen összeesküvést forraltak. Azért Lászlót és még tizenhat budai polgárt, mint felségsértőket, fogságra vetette és rabul vitte magával Csehországba.8

De visszatérő útja nem volt háboritatlan. Nem csupán a rendkivüli hőség tett nagy kárt seregében, hanem Károly Róbert ez idő szerinti hivei, továbbá Trencsényi Csák Máté és Rudolf osztrák herczeg is nyugtalanitották azt támadásaikkal. Mindamellett már augusztus első felében fiastul bevonult Prágába.


Venczel hazatérése.
Miniature a bécsi képes krónika 133. lapján

Hogy Venczelék ekkor még nem tettek le egészen Magyarországról, kitünik abból, hogy Németujvári Iván grófot kinevezték az ország kormányzójává, rá bizták a vezérletet és az erős várakat; midőn továbbá előlépett egy pártjokbeli magyar püspök és visszakérte a magyar koronát és más királyi jelvényeket, melyeket addig az ideig benn az országban őriztek: ezt kereken megtagadták, állitván, hogy az ifjabb Venczel levén a magyar uralkodó, a hol ő van, ott kell a koronának is lennie. De külömben is Venczel soha se volt nagyobb mértékben rá szorulva szövetségesekre, mint most azért esztelenség leendett tőle a magyarok részéről való támogatást megvetni.

Míg ezek Budán történnek vala, mind sűrűbb tömegekben sereglének Károly Róbert és a magyar főurak hadai a nyugati szélekre, azon szándékkal, hogy Morvaországba törjenek. 1304 augusztus 24-én fényes gyülekezetet találunk együtt Pozsonyban. Ott valának Rudolf osztrák és stájer herczeg tartományai főbbjeivel, ott Károly Róbert számos egyházi és világi főurral, kik őt magyar királynak czímezték. Vele voltak név szerint: Mihály esztergomi és István kalocsai érsekek, Péter erdélyi, Tivadar győri, Miklós bosnya és János nyitrai püspökök; Ujlaki Ugrin mester, Aba Amadé nádor, Rátóti Loránt nádor, Borsa Kopasz bán, (Tót) Lőrincz fia Lőkös mester, Tivadar bán, a Gyovad nemzetségből, Csák Márk fia István, Apor nádor, Kompolti Péter vajda, Lőrincz vajda, Rátóti Kakas mester és Borsa Tamás fia János,9 kik egyértelmü elhatározással eskü alatt kötelezték magokat, hogy Rudolf herczeget, testvéreit és híveit mindenki ellen megvédelmezik, amint hogy Rudolf herczeg is köteles szövetséges társai egyházi és világi jogait védeni és támadóik ellen – erre fölhivatván – segitséget adni. Ugyanezt igérték egymásnak Károly Róbert és Rudolf. Külön szerződést kötött Rudolf herczeggel Trencsényi Csák Máté is, arra kötelezvén magát, hogy nyolczezer embert állít ki a cseh ellen.

A föltételek elseje, melyek mellett a magyar király és főurak Albert királylyal és Rudolf herczeggel szövetkezének, az vala, hogy a magyar királyi jelvények visszavétessenek és Károly-Róbert magyar király kezéhez szolgáltassanak. E föltételhez járultak még a következők: A magyar segitő had bevett szokás szerint Szent-Mihály, azaz szeptember 29. napjánál tovább nem táboroz, mert késő őszszel nehéz takarmányt szerezni a lovak számára. A magyarok külön hadtestet alkotnak; a németeket közéjök, viszont őket a németek közé beosztani nem szabad, nyilván azért, nehogy összekoczódjanak a zsákmányon. Mivel pedig nem zsoldért, hanem csak zsákmányért szolgálnak, kikötik, hogy minden, a mi kezökbe kerül: ember, állat és egyéb ingóbingó jószág, sajátjok marad, melyet helyben értékesithetnek vagy magokkal haza vihetnek. Ha németekkel közösen ejtenek zsákmányt, azt igazságosan kell felosztani, valamint hogy ők is tartoznak a barátságos helyeken megfizetni mindent, a mire szükségök van, de csak a rendes, jutányos áron. Kikötötték végre, hogy a pogány kúnok istentiszteletöket zavartalanúl végezhessék.

Ezen egyességet az osztrák herczegen és számos főuron kivül Pozsony, mely az időben, mint Ágnes özvegy magyar királyné özvegyi jussa, osztrák kézen volt, Bécs, Haimburg és Német-Ujhely városok is megerősiték pecsétjeikkel, föltételül szabván, hogy a zsákmányolás és prédálás csak ellenséges földön vegye kezdetét.

A magyar és kún hadak (számukat huszezerre teszik) gyorsan felvonultak, szövetségeseik pedig siettek őket a Morván és Tháján, e két határfolyón át a cseh király területére háritani, melyet bekalandozván, hamar megtöltöttek harczi lármával és nyomorral.

Jelesebb hadi tettet nem sokat jegyezhetünk föl; mindössze nehány kisebb erősség elfoglalását. Elsőben Lichtenstein Henrik kérte meg a magyar hadakat, hogy segítsék visszafoglalni az ő várát, Nikolsburgot; miután ez megtörtént, a kúnok Brünnig kalandoztak. Közel az osztrák határhoz a Thája mentén egy Jaroslavice (ma Joslovitz) nevű kis erősség, egy templom-vár állott: a templom környéke fapalánkkal volt megerősitve. Ide menekültek a helység és vidék asszonyai, leányai, és ugyan hősiesen védték magukat. Garai Pálnak e vár alatt verték ki három fogát. Végre tüzet fogott a palánk és templom, melyben sokan elvesztek. Hasonlóképen járt Ivanice (ma Eibenschütz) temploma és váradja és mások is, mert Károly Róbert sok erősség elfoglalásával és fölégetésével dicsekszik.

Míg ezek Morvaországban történtek, addig Aba Amadé nádor vendégével, a számüzött Lokietek Ulászló lengyel fejedelemmel, ki nála talált menedéket, Zemplén vármegyéből Venczel ez időszerinti birtokára, Galiczia nyugati részébe tört, s ott nehány erődöt: Pelczirkát, Wisliczét és Lelowot megvette, melyekben megfeszitvén lábát, végre is sikerült Csehország hatalmát Lengyelországban megtörnie.

Végre megjelent Albert római király is a sváb földön gyűjtött seregével, útját saját birodalmán át rablással és tűzzel jelölvén. Szeptember elején Linz körül táborozott, mi közben fia Rudolf herczeg és Károly Róbert hadai Gmünd és Weitra közt Alsó-Ausztriában egyesülének, hogy Budweisnál Albert király seregéhez csatlakozzanak.

A magyar hadak megérkeztekor nagy volt az öröm, mivelhogy Szent-Mihály napja immár elmulván, szegődségök ideje eltelvén, alig mertek rájok számitani. A kúnok haza is kivánkoztak zsákmányokkal, melyet a németek tőlök megirigyeltek. Hasztalan kérte őket Albert király maradásra, vagy hogy legalább a keresztény foglyokat bocsássák szabadon, mit a püspökök nagyon szorgalmaztak, holott ők is rabszolgákkal míveltették földjeiket. Hanem a kúnok azzal válaszoltak, hogy szerződésük letelt, a foglyok pedig ugyane szerződés szerint tulajdonaik; s egy éjjel vagy hétezren tábort bontván, eltávoztak. Albert király négyezer lovast küldött utánuk, kik őket Német-Óvárnál október 20-án utolérték. A kúnok azt hivén, hogy Albert egész serege van nyomukban, visszahagyták zsákmányukat és futásnak eredtek. A töméntelen zsákmányon aztán ugyanazok osztoztak meg, kik a kötést a kúnokkal aláirták; mert hogy visszaszolgáltatták volna eredeti tulajdonosaiknak, arról sehol se történik említés. A német-óvári apát pedig a mezőn szerteszét talált elesetteket elhantoltatta, mely számból a német krónikások abbeli örömükben, hogy e perfid támadás sikerült, tizezret csináltak a német vitézség nagyobb dicsőségére. A holtak közt volt a Borsa Tamás fia János, bihari főur (dux ante silvam), ki valószinüleg a kúnok vezére volt.

Albert király ekközben a gazdag katonbányai (kuttenbergi) ezüstbányák elfoglalására indult, s a hasonnevü várost október 18-án hadaival körülvétette és ostromoltatta. De a cseh hevérek vitézül védték magokat. A hideg is keményen beköszöntvén, az élelmezés bajjal járt, míg a cseh derék had mozdulatai azzal fenyegették a római király seregét, hogy visszavonuló útját elvágják, mire a németek ötödnapon már nyakra-főre igyekeztek kifelé Csehországból, és velök a magyarok is, kik október 27-én váltak meg tőlük, hogy Morvaországon keresztül mielőbb hazájokba jussanak. A cseh katonák pedig Albert király távoztával a háború minden keservét a kolostorok és egyházak birtokosaival rabló módon éreztették.10

II. Venczel cseh király a következő 1305. évi június 21-én meghalt. Fiával és utódjával, III. Venczellel méltányos békét kötött Albert király. Ezen 1305 augusztus 18-án kelt békekötésben III. Venczel már csak Cseh- és Lengyelország királyának czímeztetik annak jeléül, hogy Magyarországról le kellett mondania.

Lemondott ő másról is, miről pedig nem kellett volna lemondania: jegyesének, III. Endre királyunk árvájának, Erzsébetnek kezéről, és feleségül vette Violát, Meschek tescheni herczeg leányát. Sokáig azonban nem örvendhettek egymásnak. III. Venczel a könnyelmü tivornyás életet, melyre való hajlamának Magyarországon adta volt már jelét, aztán is folytatta. Gyalázatos czimborái arra használták őt fel, hogy nem józan fővel adományokat irattak általa magokra. Kijózanodván megbánta tettét és adományos leveleit visszavonta, min felbőszülvén a kijátszott czinkosok, sorsot vetettek magok közt, ki ölje meg a pulyát. A sors egy thüringi lovagra esett, ki a szerencsétlent világos nappal három tőrdöféssel leszúrta Olmüczben, 1306 augusztus 4-én. Venczelben a Premyslidák dinasztiája kihalt.

Erzsébet, a galádul elhagyott menyasszony pedig védő szentjének, a magyar Szent-Erzsébetnek példáját követte. Birjuk életrajzát egy társának, Stagel Erzsébetnek, a nagynevü mysticus Suso Henrik kedves tanitványának élénk tollából, mely nemcsak a zárdai élet titkaiba avat be, de hű képét tünteti föl azon kor szellemi irányának.

Azonban sorsáról azon időtől fogva, hogy mostoha anyjával Bécsből, a herczegi udvartól, a hol nevekedék, a sváb földre, a mai Svájczba érkezék, s itt az apáczafátyolt fejére tették, életrajza se sokat tud. Érdekes az az adata, mely szerint Ágnes, III. Endre meghagyott özvegye azt tanácsolta a (magyar?) föuraknak, jegyezzék el Erzsébetet Henrik osztrák herczegnek, reá iratván nászhozományát, mely kitett háromszázezer forintot. Hanem midőn Henrik herczeg a sváb földre érkezék, hogy rég eljegyzett aráját feleségül haza vigye, ez – mostoha anyja sürgető parancsára – már fölvette volt a fátyolt, a min a herczeg annyira fölháborodék, hogy azt letépte fejéről, lábaival taposta; hanem aztán nyájaskodásra forditván a dolgot, arra igyekezett őt birni, hogy eltekintve iménti beöltözésétől, jőjjön vissza Ausztriába és legyen az ő feleségévé. Erzsébet, hogy válaszolhasson, meggondolási időt kért, egyenesen a templomba indult és Isten akarata megértéseért imádkozott. Nem is könnyü harczot állott ki – ugymond életíró társnője – meggondolván, hogy ő atyja egyedüli örököse, és házassága által helyre állithataná a békét Magyarországban, ha tudniillik az országot a maga részére követelné, míg külömben a trónkövetelők közt súlyos pártoskodások és véres háborúk keletkeznének. A herczeghez visszatérvén, mégis kijelenté, hogy halandó ember kedvéért meg nem törheti esküjét, s föltett szándéka alázatos engedelmességben, önkéntes szegénységben és örök tisztaságban tölteni be életét: S e szavát híven meg is tartotta.

A domonkosiak tössi kolostora, melyben Erzsébetünk teljes huszonnyolcz évet (1310–1338) töltött, a bérczes Svájczban állott, a hajdani kyburgi grófságban, a mai zürichi kantonban, Winterthurtól délnyugatra egy szembetünő sikon, melyen a Töss nevü hegyi patak zúg keresztül. E kolostor egyik szobácskájában, melynek egyszerü feszület volt minden dísze, fából készült butorai parasztosak, ágya pokróczczal és hitvány teritővel letakart szalmazsák volt, lakott a „magyar királynő,” a mint őt közönségesen hítták. Csak tekintélyes külseje árulta el származása fönségét, míg élete szigora és fegyelmezettsége lelke belső nyájasságáról, alázatosságáról és Isten iránti nagy szeretetéről tettek tanuságot.

Igen sokat betegeskedett, főleg élte négy utolsó évében, mikoron a negyednapos láz testi erejét visszahozhatatlanul fölemésztette. Elkövetkezvén pedig kimulásának órája, ép észszel mondá ezeket: Itt az ideje, hogy kérjem Istentől azt, a mitől mások rettegnek: a halált, mely a siralom e völgyéből kiszólitson. Erre az egyház végső szentségeit nagy készülettel és kiváló ájtatossággal fölvette. Elmondatván pedig a hasonló alkalomkor végeztetni szokott imák, azt kérte, nyissák ki az ablakot, hogy még egyszer láthassa az eget; és az ég felé forditván szemeit ekként fohászkodék: „Ugy búcsuzom el e világtól, hogy nem emlékezem, láttam-e egyet is rokonaim közül, mióta atyám országából eltávozám.” Továbbá szive csöndes esdeklésével kérte az isteni segély jelenlétét, és midőn ajkai elnémulának, visszaadta lelkét teremtőjének 1338. évi május hava 6. napján, kora negyvennyolczadik évében.

Igy hervadt el nemzeti királyaink törzsének utósó nemes hajtása. Végső pillanatában is, midőn sokat szenvedett lelke epedve vágyott régi honába, fájdalmában még egyszer megemlékezett a hazáról, melyet ősei, a dicső Árpádok elfoglalának, megalkotának és négyszáz éven túl föntartának, melyben azonban számára nem maradt hely… Tetemeit kőkoporsóba helyezték, melyet sírirat gyanánt Magyarország czimerével jelöltek.11


A Töss völgye Svájczban.
Rajzolta Székely Árpád

  1. Született 1280 október 6-án.[VISSZA]
  2. Chron. Aulae Regiae.[VISSZA]
  3. „Romanus pontifex super reges et regna constitutus a Deo, in ecclesia militanti summus existit et super omnes mortales obtinens principatum, sedensque in solio iudicii, cum tranquillitate indicat et suo intuitu dissipar omne malum.”[VISSZA]
  4. Pez, Scriptores rerum Austriacarum. III. 694.[VISSZA]
  5. A bulla szövegét közli Fejér, Codex Dipl. VIII. l. 86.[VISSZA]
  6. Az Anagniban, 1303 május 31-én kelt bulla szövegét l. Fejérnél, id. h. 121.[VISSZA]
  7. L. „Miklós ostiai püspök követsége Magyarországon.” czimü értekezéseimet: (Uj M. Sion, XVII, 321.)[VISSZA]
  8. Salamon Ferencz, Buda-Pest története. II. 12. fejezet.[VISSZA]
  9. Már régebben bebizonyitottam, hogy azon főurak, kik egyszerüen vajdáknak, de nem egyuttal erdélyi vagy más vajdáknak neveztetnek, nem tényleges, hanem csak czímes vajdák. Ugyanezen szabály vonatkozik a bánokra, és – ugy vélem – a nádorokra is.[VISSZA]
  10. L. „Trencsényi Csák Máté” czimű művemet, 45–60.[VISSZA]
  11. L. „Habsburgi Ágnes magyar királyné és Erzsébet herczegasszony, az Árpádház utolsó sarja” czimü müvemet. Budapest, 1888.[VISSZA]