Druget Fülöp pecsétje.
Lovas vitéz teljes fegyverzetben. Körirata: S(igillum) • MAGISTRI • PHILIPPI • COMITIS • DE • ZYPS • ET • DE • VYVAR •
Az országos levéltár eredeti példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A lázadás oka. Debreczeni Dózsa lázadók váraikba menekülnek. A várak vivása. Kopasz Sólyomkőben megadja magát; kivégeztetik. Az Amadéfiak fölkelése leveretik. A lázadók Erdélyben. Komárom megvétele. Köcski Sándor. A Németujváriak megpuhulnak. Csák Máté halála. A Záhok nemzetsége. Feliczián merénylete. Klára esete nem történeti tény. A hagyomány birálata. Az országgyülés itél a Záhok fölött.
Szinte két évtizede tartott már, hogy nyomról nyomra, nem ritkán ismét tért veszitve, újra meg újra kellett Károly királynak és zászlója alatt a haza jobbjainak az országot visszahóditaniok és az állami rendet megalapitaniok.
Mi volt oka annak, hogy Borsa Tamás fia Kopasz nádor föllázadt királya ellen, ki őt még 1314-ben kedvelt hivének nevezi, kértére kegyeket osztogatván, kinek híve volt a legelsők között, még mielőtt Károly az országba jött, kit csehországi hadjáratában követett, megválasztani és megkoronázni segitett, ki őt az ország legfőbb méltóságára emelte, öcscsének pedig a legjövedelmezőbbet, a tárnokmesterit adta? Mi más, mint az, hogy a hatalmasul elfoglalt királyi várakat, koronai javakat, várföldeket legalább némi részben, minden méltányosság ellenére, kiadni vonakodott.
Druget Fülöp pecsétje.
Lovas vitéz teljes fegyverzetben. Körirata: S(igillum) • MAGISTRI • PHILIPPI • COMITIS • DE • ZYPS • ET • DE • VYVAR •
Az országos levéltár eredeti példányáról
Petne fia Péter, Kopasz nádor czinkostársa, midőn felhíja a Sóvári Soós és velök egy tőből sarjadt családok őseit, hogy támadjanak ők is a király ellen, okul adván „mert ez naponkint inkább árt és ártani törekszik nekik,” aligha tudott volna más, részletes panaszt felhozni királya ellen, ki vele is éreztette bőkezűségét, mint azt hogy visszaköveteli Isten számára a mi Istené és a király számára, a mi a királyé – s ezt is módjával. Mert számos példánk van arra, hogy a lovagias király a méltányosság szélső határáig eléje ment még az imént fegyveresen föllázadt hűteleneinek is, sőt ajándékokkal kecsegtette őket, hogy azoknak, kiktől elvétette volt javaikat, ha érdemeket tettek rá, jutalomképpen meg visszaadatta, mert hasznos – úgymond – az erényt jutalmazni, és így az erény gyakorlására még inkább serkenteni, hogy az annál inkább edződjék.
A lázadók terve nem kevesebben sarkallott, mint hogy Károly királyt koronájától megfoszszák, és helyébe Halicsnak az Árpádokkal rokon fejedelmét híják meg a magyar trónra. E föladattal, a ruthén fejedelem meghívásával, Petne fiát Pétert bízták meg társai, ki a szomszédos Zemplénből átrándulván Vörös-Oroszországba, e megbizásban el is járt. A halicsi fejedelem a határon levő várából, Maghból, szakadatlan beütésekkel alkalmatlankodott a király híveinek. Károly király annyira komolynak tartotta e veszedelmet, hogy személyesen vezetett hadat ama vár ostromlására. Elfoglalásáról ugyan nem tesz emlitést, hanem alkudozások útján sikerült Péter küldetése eredményét meghiusitania. Mindazonáltal szükségesnek találta a halicsi határ őréül Druget Fülöpöt, a szepesi és abaujvári megyei ispánt állítani föl, és neki ajándékozni a lengyel határszélen fekvő palocsai kővárat tartozékával együtt.
Kopaszék ellen a hadnagyi tisztet a király Debreczeni Dózsára bízta. Dózsa hivja föl a vidék nemeseit, hogy haladéktalanul a királyi zászló alá gyülekezzenek; ő viszi a fővezéri szerepet. Mellette látjuk Jánost, néhai Amadé nádor megtért fiát, de nem sokat hallunk vitézi tetteiről. Annál inkább kitünik Mick az Ákosok nemzetségéből; János és Móricz, a Berecz fiai és a Báthoryak ősei a Gutkeled nemzetségből; Elefánti Dezső, nyitrai és pozsonymegyei birtokos az Abák közül. Dezső úr előbb Csák Máténak volt hive, de elszakadván tőle, neje és gyermekei visszahagyásával a királyiak táborába menekült. Csák Máté iszonyú boszút állott a visszamaradt családon a gyermekeket megvakittatta, anyjokat pedig addig sanyargatta, míg a tömlöczben kiadta lelkét. Károly király mind végig nagy figyelemmel viseltetett hűségéért ily keményen meglakolt hive iránt és megtette őt Csehvár (ma Szilágy-Cseh) parancsnokának. Azonban e várat csakhamar ostrom alá vették a lázadók. Dezső kirontott az égő erősségből, hogy keresztül vágja magát, de fogságba esett, melyből miután a király megszabaditá azzal boszúlta meg magát, hogy Valkót, a Bekcs várát Krasznában, azonképen a Loránt fia István dergeneki erősségét ostrommal bevette és a király kezére bocsájtotta. Aztán a Lothárfiak ellen intézett támadást, megverte őket és Szilágyot elfoglalta tőlük.
Közben a lázadók összesereglettek és döntő támadásra készültek Debreczeni Dózsa, a vezér ellen, ki a királypárti haddal saját városában, Debreczenben tartózkodott. Szép számmal jelentek meg a király hivei. De a lázadók többen lehettek, mert Dózsa nem igen mert síkra szállani ellenök. Sok bátoritásra volt szüksége, míg támadást merészelt. Kenéz pozsonyi nemes Dudvágszeg, a mai Diószeg birtokosa rontott első sorban a lázadóknak a debreczeni mezőn állott sűrű tömegére, követték hasonló vitézséggel a többiek, míg végre futásba keverték az ellenséget. A Kállay család és a Báthoryak ősei itt igen kitüntették magokat. Dózsa ekkor sok foglyot ejtett, tömérdek prédát tett, melyből bőven kedveskedett a királynak, ki szintén feljött Biharba, hogy a váraikba szorult lázadókat fészkeikben kiirtani segitsen. Legelőbb Adorjánt a Berettyó kanyarulatai közt vették ostrom alá. Kopasz nádor maga vezette az elszánt védelmet, melyhez élete fűződött. Károly király 1317 július 1-én Adorján vára alatt keltezi levelét, melyet nem sokára „hatalmas karral elfoglalt”. Elefánti Dezső és a Kállayak hathatósan segitették, Kopasz azonban megmenekült és Sólyomkő várába vette magát.
Sólyomkő a Sebes-Kőrös völgyén, Élesd mellett, különálló sziklatetőn, széditő magasságban épült. Kopasz számitott rá, hogy bevehetetlen. Károly király a Dobi Dorogokra, a Borsák rokonaira, de egyúttal halálos ellenségeire, Joákim és István urakra bízta, hogy bánjanak el Sólyomkővel és Kopaszszal. A Dorogok szintén tudták, hogy Sólyomkő ostrommal meg nem vehető; tehát a szomszéd hegyormokon, jobbról és balról, Sólyomkővel szemközt két várat rakattak, nem annyira azért, hogy onnét ostromolják, mint inkább, hogy Kopaszt minden oldalról elzárják és kiéheztessék. Kopasz nádor tehát fogva volt saját menhelyén. Már csak abban bizakodhatott, hogy barátai az ostromzárt megtörik és őt a kelepczéből kimentik. Meg is érkezett Majos és ostromolni kezdé a Dorogok két erősségét. Az egyiket, Istvánét nagy erőfeszitéssel sikerült megvennie, de Joákim erősségével nem birt. Kénytelen volt tehát visszavonulni a nélkül, hogy Kopasz sorsán segithetett volna. Sólyomkőn végre minden eleség elfogyott; Kopasz kényszerült megadni magát; a király törvényt láttatott fölötte és kivégeztette. Osztoztak sorsában mások is.
Sólyomkő.
Természet után rajzolta Cserna Károly
Akközben, míg Kopasz sorsa beteljesedett és azután, a diadalok hosszú sora követte egymást: Dózsa és Mick a lázadókat váraikból egymás után kipörkölték, elfoglalták jószágaikat, és kipusztitották megyéikből. A király ugyanis, a rend visszaállitása végett, megtette Micket a sárosi és ungi ispánt egyuttal zempléni ispánnak, Dózsát, Bihar és Szabolcs ispánját, Szatmár, Szolnok és Kraszna vármegyék királyi biztosának és nyomban reá erdélyi vajdának, minthogy a lázadók, a „tekergős kigyóknál gonoszabbak”, nem egykönnyen adták föl ügyöket, hanem Majos, Petnefia Péter és Bekcs vezérlete alatt Erdélyre vetették magokat, hogy ott Kálán László erdélyi vajdával és fiaival szövetkezve folytassák az ellenállást.
László 1315-ig volt erdélyi vajda; de egyszerre csak azt halljuk, hogy kitették a vajdaságból és helyette a Pok nemzetségbeli Miklóst, a Meggyesaljai Moróczok ősét, ki már régebben viselte e méltóságot, nevezték ki. Erre aztán föltámadt Kálán László ellen minden ellensége és rosszakarója és a király kérésöket szó nélkül teljesitette.
Hogy ily tapasztalat a László és fiai loyalitását nem éppen növelte, könnyen érthető. Részt vettek-e kezdettől fogva a Kopasz lázadásában, erről nincs tudomásunk; inkább nem, mint igen. De annyi kétségtelen, hogy, midőn Majos és társai Erdélyben vonták meg magokat, hogy itt folytassák a küzdelmet, ekkor már László vajda fiai szintén kitűzték a lázadás zászlaját, és atyjok is velök tartott. Károly király az erdélyi lázadás elnyomására Debreczeni Dózsát, kit 1318 közepén Pok Miklós helyett erdélyi vajdává nevezett ki, és vele a Pécz nembeli Lukácsot, az Ibrányiak ősét, küldötte. Dózsa fényes, a debreczeninél is fényesebb győzelmet vett a lázadókon, minek jeléül zászlókat, fegyvereket és foglyokat küldött urának, királyának. De ezzel az erdélyi lázadás, nevezetesen a László vajda fiaié koránt sem volt leverve. Ennek a nehéz munkának a java Szécsenyi Tamás erdélyi vajdára szállott, ki az 1321. évi ősz közepén, miután Dózsát nádorrá tette a király, már mint erdélyi vajda szerepelt.
Mintegy függelékét képezi a Kopaszféle lázadásnak az Amadéfiak: János, László és Amadé újabb fölkelése. Ezen újabb fölkelésnek okát a következőkben találjuk: Még az öreg Amadé nádor hatalmasul elfoglalta volt a Balog-Semjén nemzetségnek jószágait: Semjént, Napkort, Szent-Mihályt és Guthot. Károly király megtörvén 1312-ben az Amadé nádor fiait Rozgonynál, a Balog-Semjének jószágait ismételve visszaadatni rendelte. Ugy látszik, bele is helyezkedtek azokba a törvényes birtokosok, de a király védő levele daczára meg-meg kidobták őket belőlök. Miután pedig az Amadéfiak a királylyal kibékéltek, a dolog ideig-óráig abba maradt. Most azonban, hogy a Kopasz lázadása alkalmával kitüntették magokat, a Balog-Semjének igazságos ügyöket Dózsa törvényszéke elé vitték, ki mint bihari és szabolcsi ispán és három vármegye királyi biztosa Szalacson gyűlést tartván, hatalmasul elidegenitett javaikat a törvényes birtokosoknak visszaitélte. A király ez itéletet megerősitette, végrehajtását azonban az Amadéfiak újabb fölkeléssel akarták megakadályozni. De erre nézve nagyon rossz időt választottak, mert Mick ispán ugyan elbánt velök – megvervén hadaikat, megvíván váraikat, elfoglalván birtokaikat. Ők magok, az Amadéfiak Lengyelországba bujdostak ki, hol atyjok hajdani vendége, az akkor szintén bujdosó Lokietek Ulászló király és fia Kázmér király vendégszeretőn fogadta a szerencsétleneket. Ott új hazát találtak, Amadeiaknak hítták magokat, lábatlan fehér sast viseltek czímerökben, és szegény sorsban ugyan, de Dlugosz korában még éltek. Magyarországon azonban, hogy nevök se maradjon, a király szétdúlatta Amadé várát, Ungvárt pedig elajándékozta.
Hasonlóképen elzüllöttek a többi lázadók is. Petnefia Péternek, e zempléni hatalmasnak a vármegye ispáni székében utódja, az Amadéfiak legyőzője, Mick lett a megrontója, Borkő, Bodrogszeg és Porostyán várakat elfoglalván tőle. Ez utóbbit, melynek romjai a zempléni Dargó hegységben, nem messze Bocskótól, látszanak még, a hozzá tartozó nagy terjedelmű birtokkal együtt a Soós család ősei kapták jutalmul a királytól, míg Koldin nevű jószágát a Csomaközyeknek és Vitkayaknak adta a király. Az Ernei-ivadék, a borsodi Ákosok szintén elpusztultak. Ősi fényes váruk, Diós-Győr, melyben nem is másfél évtized előtt István nádor hasonnevű fia a bajor herczeg leányával ülte lakodalmát, Erzsébet királynő kezére került – alighanem nászadományképpen. A Borsák várait: Adorjánt, Kőrösszeget, Sólyomkőt a király tartotta meg magának, hogy – az akkoriban divatos hasonlattal élve – hatalma sátorának kötelékeit rajtok megerősithesse. Majosfia Majos és testvére Ellős bujdosásuk közben elpusztultak, ivadékok számkivetésbe költözött, javaik a királyi fiskusra szállottak. Gutkeled Dénes fiai pedig a szerb királyhoz menekültek és részt vettek ennek hadjáratában saját hazájok ellen.
Viszont Károly király méltóságokban és javakban bőséges jutalmakkal tüntette ki azokat, kik e veszedelmes lázadásokat leverni segitették. Jellemző azon kedvezése, melylyel Berecz fiainak, a Báthoryak őseinek megengedte, hogy az ecsedi lápon várat építhessenek, kikötvén, hogy azt „Hűség”-nek nevezzék. Másrészt azokat, kik hűségére visszatértek, bölcs mérséklettel kegyelmébe visszafogadta, meghagyván az ország összes biráinak és hatóságainak, hogy a megkegyelmezetteket „az Amadéfiak, Kopasz és Petnefia Péter idejében elkövetett károkért törvénybe idézni ne merészeljék.” Ilyenek nem kevesen lehettek. Ugy találjuk, hogy egy ízben még Bekét is, a Kopasz nádor öcscsét hivének nevezi. Másokért a lengyel királyi pár, ismét másokért Keystut a litvai fejedelem járt közbe; ezek is visszanyerték javaikat.1
A debreczeni csata és Adorján vára megvétele után Károly király az országos hadnak, melyet fölültetett vala, egy részét Komárom alá rendelte, hogy ez erősséget, melyet, mint tudjuk, vármegyéstül Tamás esztergomi érseknek ajándékozott, helyesebben: oda igért, visszafoglalja. Komárom ostroma aránylag elég sokáig tartott. A király maga 1317 szeptember első hetében már Komárom közelében tartózkodék. Vele voltak az esztergomi és kalocsai érsekek, a győri és pécsi püspökök, a tárnokmester és országbiró, természetesen dandáraikkal. Leveleit szeptemberben, októberben még Komárom alól keltezi, november 2-án is csak Komáromhoz közel van, míg végre a következő napon már így keltez: datum in Komarum. E szerint tehát 1317 november 3-ika volna Komárom bevételének napja. Nem sok részletünk van Komárom bevételéről. Emlékezetesebbek, hogy ekkor adta a király Markos mester fiának, azért hogy Visegrádnál s Komáromnál Dancscsal, a zólyomi vármegye-ispánnal együtt magokat kitüntették, a liptómegyei Nagy-Palugyát, és ez által a nemes Palugyay család alapját vetette meg.
*
Mialatt Károly király a következő években Milutin szerb király ellen harczolt és Mácsót visszahódította, az alatt Németujvári Gergely fia András szövetkezvén a németekkel, – kiket Szép-Frigyes a feszültség miatt, mely közte és Károly közt támadt, ha nem is buzdított, vissza bizony nem tartott, – Győrt és Sopronyt megtámadta, miből könnyen levonhatjuk a következtetést, hogy egy követ fújt a szerbbel. Azonban a Nagymartoni testvérek Pál és Lőrincz a mondott két várost megvédték, sőt a rabló németeket, kik sikertelen kisérletök után az ország határait pusztíták, diadalmasan visszaverték.
A Németujváriak, a Hedrik vagy Héder nemzetének Németországból beszakadt s itt szíves fogadtatásban részesült fajzata, nagy hálátlansággal fizetett mindeneknek, a kik vele valaha jót míveltek. Megszítták magokat mások véréből, igaztalanul meggazdagodtak mások keze szorgalmából, hogy mint a legtűrhetetlenebb zsarnokok bontsanak törvényt, rendet és igazságot.
Az egész Dunántúl Sopronytól és Téténytől le a Száváig, a Duna és Tisza köze szinte rabszolgája volt e zsarnok szövetkezetnek. Se püspök, se káptalan, se konvent, se főur, se nemes, se pór mocczanni se mert vaspálczájok alatt. Letett minden ember saját akaratáról; zsarnokai kényén járt, őket szolgálta mindenki.
Károly király többször vezetett hadat ellenök, épp úgy mint elődei, V. István, IV. László és III. Endre magyar királyok. De mit ért? Ha győzött is, győzelmének gyümölcse maradandó nem volt, mert a szívós Németujváriak a talajból, saját jobbágyaikból, a velök tartó kisebb-nagyobb birtokosokból, a szomszédos osztrák és stájer, horvát és szerb urak segélyéből merítettek kifogyhatatlannak látszó új erőt és hatalmat. Nem volt más menekvés, mint minden úton, módon, rábeszélés, kecsegtetés vagy adomány által elpártolásra birni csatlósaikat, a hűtlenség tanyáján magán szerezni hiveket a király számára. Ez keserves munkát adott, mert jaj volt annak, a ki föl mert támadni zsarnokai ellen; a Németujváriak boszúja szörnyű volt „árulóikkal” szemben!
Aki az első lépést a Németujváriak, vagyis mint az általunk tárgyalt korban őket nevezték: a Henriciádok hatalma megtörésére megkisérlette, Frà Gentile szent széki követ volt, midőn a pécsi püspöki várat egyházi tekintélye és a pécsi káptalan segítségével elvette Henrik bántól. Jellemző a mód, melylyel a bán e vár birtokába jutott: Miután Pál pécsi püspök meghalt (1302), Henrik bán a püspöki vár parancsnokát alattomosan elfogta és helyébe hivét, Miklós kántor-kanonokot ültetvén, a káptalant arra kényszeritette, hogy e rendelkezését szentesitse, mert ha nem: „Helyezek én a várba olyan szakállas embert, ki – tudom – jól fog kormányozni benneteket!” Viszont Miklós éneklő kanonokot arra kötelezte, hogy valahányszor kivánja, 30–40 vitézzel járuljon dandárjához. Hosszú idő mulván (1309) sikerült Gentilének a várat Miklós kántor kezéből kicsikarnia. Jutalmul ezért a káptalanbeliek azt nyerték Henrik bántól, hogy még öröklött javaiktól is, szőlleik és földjeik termésétől irgalmatlanul megfosztották, házaikból kirekesztették, mindenökből kivetkőztették őket és személyök miatt is éjjel-nappal kellett rettegniök.2
Kakas Miklós pecsétje.
Háromszögü pajzsban három czölöp, a pajzstól jobbra és balra egy-egy sárkányhoz hasonló állat, Körirata: † SIGILLVM • MAGISTRI • NICOLAI • FILII • NICOLAI • PALATINI.
Az országos levéltár eredeti példányáról.
S ez még hagyján, mások még rosszabbul jártak. Gersei Nádasdi András fiai: László, a Köcski Sándor süve, és testvére Dénes az elsők közt valának, kik a királypártiakhoz állottak. Németujvári János, akkor az egész gonosz családnak feje, e miatt rájok szabaditotta hadnagyát, Vörös Salamont, ki Lászlót a gersei templomban három szolgájával együtt meggyilkolta, a holt tetemet kihurczolta és lefejezte, aztán az uri kastélyra tört, hol Dénes saját és testvére feleségével (a Köcski nővérével) és gyermekeikkel, összesen kilenczen bezárkóztak. A rabló rájok gyujtotta a házat és a szerencsétlenek benne égtek; csak az egyetlen Margitnak, később Magyar Pálnénak sikerült megmenekülnie dajkája gondos jóvoltából. Nem különben jártak az Athinai Abák. Lőrincz mester négy fiának minden jószágát elpusztitották a Németujváriak azért, mert a király hűségétől eltávozni nem akartak. Kettő a testvérek közül fogságukba esett és három éven át iszonyú kínokat szenvedtek. Miklóst, az idősebbet mezitelen testtel a ló farkához kötötték és hurczoltatták, hogy bőre, husa szétszakadozott. Rezneki Herbort is panaszkodott a királynak, hogy Vörös Salamon lerombolta és föltörte várát, templomát, szüleit megölte s ezenfölül Babonak és Szent-György birtokokra vonatkozó szerzeményes leveleit elrabolta. A zalavári konvent vizsgálatot teljesitett ez ügyben és Rezneki Herbort panaszát valónak találta.3
Hogy az ily embertelen eljárás éppen az ellenkezőjét eredményezte annak, mint a mire czélzott, magától értetik. Még Bogár István, egy szintén hatalmaskodó és megbízhatatlan somogyi nemes is megutálta a Németujváriakat, kezdett eltávolodni tőlük, és Károly királylyal kaczérkodni. De Németujvári János, noha ugyanezen Károly királynak volt főlovász-mestere, Somogy és Tolna vármegyéknek ispánja, nem tartozott azok közé, kik ily fegyelmetlenséget eltűrnek. Döbröközi várnagyával ugy rajta üttetett Bogár István atyafiságán, hogy ő maga is megérezte a verést.4
Pécs látképe.
Rajzolta Cserna Károly
Hasonlóképen jártak mindazok, kik áttértek a király és a korona hűségére. Számok kezdett napról-napra jelentékenyebb és tekintélyesebb lenni.. A nevezetteken kivül megemlitendők még: Köcski Sándor, úgy tetszik, ugyancsak a Héder nemzetségnek Németujvári ágából, Amadéfia Miklós, az alsó lendvai Bánffyak őse; a spanyol Simon nemzetségből származott Nagymartoniak; az Osl nemzetbeli Lőrincz, a Kanizsai család alapítója; egy másik Lőrincz, kit származása után Tót Lőrincz néven, mint a Kont Miklós nádor atyját ismeri a történelem, a Koppányiak és mások, kiket – magától értetik – testvéreik, rokonaik, barátaik, vitézlő hiveik és szolgáik követtek. Sőt sikerült Károly királynak az imént nevezett Németujvári Miklóst, a „Kakast” is egy időre elvonni hűtelen rokonai közösségétől az által, hogy őt, a királyi lovászok mesterét, még Vas és Zala vármegyék ispánjává tette.
A Dunántúlnak ezen politikai megoszlása nagy hullámokat vert. A szinte egyenlő erejü pártok kölcsönös kegyetlenséggel pusztitották egymást.
Amadé fia Miklós, Köcsk Sándor, Osl Lőrincz egyrészt, másrészt Mick az Ákosok nemzetéből és Tót Lőrincz erőt vettek a Henriciádokon. Egymás után bevették Kőszeg, Kabold, Pölöske, Kanizsa, Kaproncza váraít és másokat. Megverték őket nyilt mezőn is. Midőn Németujvári András a többi Henriciádokkal a király hivei megfélemlitésére és javaik pusztítására indult, Köcski Sándor hamarjában összeszedett embereivel eléje került a pusztító hadnak és azt Szalafőnél kemény ütközet után visszaszorította. A szalafői vereség igen súlyos lehetett és nagy szorultságba hozhatta a Németujváriakat, minthogy megkeresték német czimboráikat is, hogy segítségökre siessenek. Jöttek is, mint mindig, ha a magyarság megrövidítése forgott a koczkán, a „kevély” pánczélos vitézek nem csekély számmal. Hanem Károly király eléjök küldötte három dunántúli hadnagyát, kik a német vitézséget is megcsúfolták, számosakat fogtak el a vasas németek közül, névszerint hat főembert, kiket a királynak bemutattak.5
Köcski Sándor pecsétje.
Háromszögü pajzsban három czölöp. Körirata: † S(igillum) • COM(iti)S • ALEXANDRI • IVDICIS • CVR(ie) • DOMINI • REGIS.
Az országos levéltár eredeti példányárol
Tótországban Mick a pölöskei Eördög család őse mellett, kitüntek Tót Lőrincz és rokonai is. Volt rá okuk elég. A Német-Ujváriak tömérdek kárt tettek Tótékban. Jószágaikat a végsőig tönkre tették, a kiket közülök elfogtak, vasra verték, pelengérre állították, csúfot űztek belőle, megbénitották, meg is ölték. Közel voltak ahhoz, hogy teljesen elpusztuljanak. Ugy tetszik azonban, hogy valamint Osl (Kanizsai) Lőrincz, ugy ők se maradtak ellenségeik adósai. Első sorban nem Lőrincz ur, ki – nincs kétség benne – országra szóló vitézsége által érdemelte meg, hogy Károly király főzászlótartójává nevezte ki; oly kitüntetés, melyre példát alig tudunk. De Károly király kénytelen volt egyszersmind ráparancsolni az ország összes biráira: a nádorra, alnádorra, szlavón bánra, az országbiróra és helyetteseikre, a vármegye-ispánokra, alispánokra és szolgabirákra, hogy Lőrincz, testvérei, unokatestvérei és minden maradékok fölött törvényt látni ne merészeljenek; hanem ha kinek panasza van ellenök, az a királyi fölség előtt kereskedjék.
Visszatérve a Németujváriakhoz, mindannak daczára, hogy egy teljes évtizedig tartott velök a küzdelem, teljesen leverni nem lehetett őket. Végre annyi sikerült Köcski Sándor bölcseségének, hogy „megpuhitotta” Jánost, a lázadók fejét, és arra birta, hogy négy várát: Sárvárt, Német-Ujvárt, az alsó és felső kőszegi várat kiadta és a korona hűségére tért. Károly király megkegyelmezett nemcsak neki, hanem czinkostársainak is, és feledést rendelt a multakra. A Németujváriak azonban nem feledtek. Találkozunk még velök a honárulásnak általok kiválóan művelt terén.
Ellenben nem találkozunk többé Csák Mátéval, ki 1321 márczius 18-án meghalt. Életének vége felé keveset hallunk felőle, ugy hogy régibb történetíróink halálát épen ezért 1318-ra tették. Ugy látszik, beletörődött öregségére a dolgok új folyásába és valami modus vivendi jött közte és a király közt létre. Erre mutat, hogy Máté több eddigi csatlósa, sőt egyik legbizalmasabb embere, főbirája: Bogárfia Márton visszatért a király hűségére a nélkül, hogy e miatt bántódása lett volna Máté ur részéről. A király Bogárfia Mártont ujolag kedvelt hivének nevezte, megerősitette pozsonymegyei birtokaiban, kinevezte Szilágymegye főispánjává, megjutalmazta ujabb jószolgálatait, sőt kedvezését átvitte fiára is. Viszont nem halljuk, hogy Csák Máté boszút állott volna Márton mester elpártolása miatt, pedig hasonló esetekben a boszúállás nagyon divatozott; Csák Máténak módjában is állott Márton mesteren boszút állania, mert birtokai keze ügyében estek. De Károly király sem emliti Márton mester érdemei közt, hogy kárt szenvedett volna akkor, mikor hűségére tért, noha mindkettőre példákban nem szűkölködünk. Ebből az vonható le, hogy alighanem a status quo alapján történt a talán csak hallgatólagos rendezkedés; minthogy 1318 augusztus 9-én és november 11-én is Csák Mátét Esztergomban, a keresztesek conventjében találjuk, hogy kedvelt emberének, László fia Gyula lévai várnagynak, a Tapolcsányiak ősének Kis-Tapolcsányt fölvallja. Alig húnyta be azonban Csák Máté szemeit, Amadéfia Miklós soproni ispán, be se várva a király megérkeztét, bevonult a Mátyus földjére és négy várát: Apponyt, Bajmóczot, Privigyét és Groghot (?) föladásra birta. Károly király nagy érdemül tudja be jeles tettét kedvelt hivének, mert e gyors és merész kezdemény következtében a többi várnagyok is elvesztvén önbizalmukat, a király kegyébe kéredzkedtek, kinek ekként sikerült a Máté hagyatékát könnyü szerrel átvennie. Az imént emlitett Tapolcsányi Gyula is föladta Lévát. A király Málast és a bakabányai ezüst bányákat adta immár hivének, „visszaidézvén emlékezetébe hűségének engedelmes és kitünő szolgálatait.” Hanem Trencsény vára, melybe az engesztelhetetlenek kétségbeesett csapata vette be magát, nem adta meg magát oly könnyen. Károly király személyesen sietett a vár alá, és sok vitézét látta nemcsak kitüntetni magát, de el is esni, míg bevehette. Trencsény vármegye ispánságát aztán tárnokmesterére, Nekcsei Sándor fiára, a hasonnevű rozgonyi hős bátyjára, Demeterre bízta.
És „az igazság úgy követelvén, hogy a királyi fölség érdemes alattvalóit és hiveit kegyesen megjutalmazza, a hűtleneket pedig szigorúan megbüntesse, mert ekként áll helyre a jó rend és magasztaltatik a király fönsége,” mint az akkori királyi adományos levelek bevezetései különböző változatokban biztositanak: Károly király fejedelmi bőkezűséggel jutalmazta meg bátor hiveit, kik őt a lázadók leverésében vérök hullásával segitették, s így megalapitotta az új aristocratiát támaszául trónjának, melyen – mondja ő maga – immár „levervén hűtleneink minden támadását és teljes hatalommal kormányozván az ország minden részében, szerencsésen elnökölünk.”6
*
A Záhok előkelő és régi nemzetség valának. Habár az első Záhot vagyis Zachariást, kitől a nemzetség magát elnevezte, nem ismerjük, nemzetének története hiányos adataink szerint is fölér a XIII. század elejeig. Nem egy közülök országos főméltóságot viselt: Bors fia Miklós (1221–1233) mint nádor és sopronmegyei főispán, Albős fia Konrád (1240–1269) mint a királyasszony főpinczemestere és győri vármegye ispán, Jób (1252–1279) mint pécsi püspök és Mosonymegye ispánja fordul elő. Ezen Jób a Záh nemzetbeli Záh fia Feliciánnak, a kiről most szó van, volt nagybátyja. A nemzetség – úgy tetszik – két főágra szakadt; az egyik főleg Nógrádban volt birtokos, a másik a Dunán túl, Tolnában, Somogyban, Baranyában. Felicián a nógrádi ághoz tartozott, és mivel Nógrád nagy részint Csák Mátéval tartott, őt is a volt nádor táborában találjuk, a hol előkelő állást foglalt el, ha nem volt is Máté nádora, mivelhogy némely történetírónk ez állitása, mintha Felicián Máté nádora volt volna, a kútfők téves értelmezésén alapul.
Felicián, korának neveltje, vitéz, büszke és heves férfiú volt; csakhogy vitézsége – ezt a durva pártviszályok idejében csodálni nem lehet – nem egyszer az embertelenségig sülyedt, büszkesége pedig a féktelen dölyfösségig, hevessége szinte az őrjöngésig ragadta. Midőn Csák Máté hadnagyait az esztergomi érsek javai ellen küldötte, a Fulcián, helyesebben: Felicián, ki Szerdahelyt templomostul porrá égette, valószinüleg Záhunk; ugyanő, ki Károly király hivását, hogy térjen át hozzá, kevélyen füle mögé bocsájtotta. Utóbb mégis áttért; és a király mindenképpen megbecsülte új hivét, ki viszont ura kedvében járt. A király szabad járást engedett neki palotájában, hol leánya Klára a királyné oldalán, mint ennek kedves udvari hölgye, szolgált.
Trencsén vára.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar
A szörnyű merényletet, mely az ő szerencsétlen nevéhez fűződik, legrégibb és leghitelesebb kútfőink így adják elő: 1330 évi április hava 17-én délben Károly király, Erzsébet királyné és két kis magzatjok, a négy éves Lajos és három éves Endre herczegek nevelőikkel: Gyulafia Knézicsi Miklóssal a Tapolcsányiak ősével és Druget János nádorfia Miklóssal, a későbbi országbiróval ebédnél ülnek vala visegrád-váraljai királyi palotájokban. A királyné főétekfogója, Szécsenyi Tamás fia Miklós, köznéven Kónya mester távollétében, annak helyettese, a mai Zemplénmegyével egyesült patakmegyei Sándor fia János, az Abáktól származott Méhi család alapitója, egy jó indulatu ifju volt a felügyelő. Ebéd közben belopódzott az étkezőbe a már koros és őszbe csavarodott Felicián, és egy óvatlan perczben, kirántván élesre csiszolt kardját, mintha veszett volna, dühösen a király fejének sújtott. A király védelmére fölemelte ugyan jobb karját, ez erősen meg is sérült, de a súlyos csapást nem birta fejéről elháritani, mely valószinüleg ketté hasitotta volna koponyáját, ha a királyné jobb kezét fejére nem teszi vala. Igy a kard a királyné keze fejét érte s annak négy újját levágta, úgy hogy azok, csak hüvelyk ujja maradván meg, menten lehullattak. Képzelhető, hogy a királyné legott elalélt, a király pedig az asztal alá bukott. Felicián tehát azt hihette, hogy végzett a királylyal és a királyi herczegek ellen fordult, hogy azokat is megölje. Ezeket azonban nevelőik, habár halálos sebeket kaptak, öntestökkel védelmezték meg, csak Lajos tincséből vágott le egy csomót a dühöngő. Ekközben Sándorfia János, az étekfogó rárohant a vérengzőre és két kézre fogott tőrével a nyaka és jobb válla közt mély szúrást ejtett rajta, melylyel egyuttal a földre rántotta; a zajra beszaladt fegyveresek pedig összekaszabolták, úgy hogy emberi alakja nem maradt. Fejét aztán Budára, kezeit, lábait más-más városba küldötték, hogy rettentő például a város kapuira szögezzék. Felicián hasonnevű növendék fia és egyik hű szolgája, kik a királyi palota körül settenkedének, hogy, ha a merénylet sikerül, szükség esetén segédkezzenek, ha nem sikerülne, gyors paripáikon menekülhessenek, nem kerülhették el veszedelmöket. Elfogták és lófarkon végig hurczolták őket az utczák kövezetén, míg minden húsok lehullott, melyet az ebek faltak föl. Klárát, ezt a „gyönyörű szűzet” is erőszakkal kivonszolták a királyi udvarból, leszelték orrát és ajkait, hogy minden foga kifehérlett, levágták négy-négy újját mindegyik kezén, hogy csak két hüvelyke maradt meg, a nyomorult, félig holt teremtést egy gebére ültették, városról-városra czipelték, és arra kényszeritették, hogy kiáltsa: „Igy jár, ki hűtlen királyához!” Felicián idősebb leányának pedig, Sebe asszonynak, Palásti Kopaj, a Bors ispán fia feleségének, Becsei Imre lévai várnagy vétette fejét, míg férje három testvérével együtt fölakasztatott, mert mind a négyen a király vérének Záh Felicián által történt ontásában és a királyné kezének csonkitásában részeseknek találtattak, ezen felül nyilvános latorság bűnében elmarasztaltattak. Gyermekeiket a keresztes vitézek irgalomból mentették meg, egy tengeri szigetre vivén őket, hogy soha többé ne lássák hazájokat.
Záh Felicián merénylete.
Miniature a bécsi képes krónika 141. lapján
Igy hazai egykorú hiteles kútfőink, melyek egy szót sem emlitenek arról, mintha a merényletnek oka Klára gyalázatában volna keresendő. De sőt az egykorú külföldi korírók, kiknek semmi okuk se volna a hallgatásra, úgymint a nagy tekintélyű königsaali apát, a jól értesült Neuenbergi Mátyás, Madiusfia Mikás és Udinei János sem tudnak semmit ama versióról; azonképpen Ransanus Péter rövid krónikájában és a müncheni krónikában is hiába keressük azt. Pedig megjegyzendő, miszerint Neuenbergi Mátyás nem hogy kedvezett volna a magyaroknak, ellenkezőleg Károly királyt Albert római király fiai, az osztrák herczegek iránt hálátlansággal vádolja.
Visegrád.
Természet után rajzolta Székely Árpád
Az első, ki szegény Klára nevét bele keverte a visegrádi hallatlan merényletbe, egy olasz névtelen, ki azon alkalomból, hogy Erzsébet özvegy magyar királyné 1344-ben Rómába zarándokolt, említi, hogy a királynénak jobb kezén négy újja felében hiányzik, minthogy azokat Felicián nevű magyar főúr levágta. A történet – úgymond – ekképpen esett meg: Feliciánnak volt egy leánya, Erzsébet (így), ki a királyné udvari szolgálatában állott. A királyné öcscse a királyné segitségével meggyalázta a leányt. Eljött az idő, hogy atyja a szolgálatból visszavegye, mondván: férjhez adja. Erzsébet viszonzá: nem illik, hogy férje legyen annak, kinek becsülete a király árnyékában elveszett. Hallván ezt Felicián, fölháborodott. Szót sem szólott. Ifjú lovag fiával azonnal a királyhoz indult, hogy beszéljen vele. A király táborban volt. Felicián tehát a táborba ment és csöndesen végig lépkedett rajta, a király védelmére emelt sánczokon áthatol és a király sátorához közelit. Itt egy szerzetessel, a király gyóntatójával találkozik, térdre borul előtte és meggyónik mondván: „Én legközelebb a világ legjobb lovagjával fogok végezni egy ügyet, melyben két férfiút fenyeget a veszély. Oldozz föl!” A szerzetes nem értette őt. Bezárta ajtaját, keresztet vetvén elmondá a Misererét, és a gyónót feloldotta az alól, mit ő nem értett meg. Ekközben az őrök megvitték Felicián megérkezésének hirét a királynak. A király asztalnál ült a királynéval és fiával Lajossal, a mostani királylyal, ki még gyermek vala. Éppen ebédelt. Feliciánnak engedelmet adott belépni. Felicián az engedélyre így szólt fiához: „Várj itt, ne jőjj be velem. Ha zajt hallasz, vágtass el, lovad jól fog vinni.” Felicián erre belépett. Látván őt a király, így kiáltott felé: „Megtaláltad, bolond, Csehországban a fegyvert, tudniillik azon aczélt, melyet nekem igértél?” Felicián válaszolá: „Nem; de magát a kardot meglelem. Óhajtod-e, hogy azon aczélnak, melyet találni fogok, ilyen pengéje legyen, mint itt az enyémnek?” Ezt mondván fölemelé kardját két lábra a király feje fölé. A király megtekintendő a fegyver pengéjét fölpillant, és ekkor Felicián lebocsájtván kardját sujtott. A vágás a király fejét már két felé hasitandó volt, és a király megijedvén, megborzadván az asztal alá bújt, a királyné pedig kezével fogta föl a csapást. Az aczél ekkor vágta le a királyné négy újját, melyek nyomban a földre hullottak. E hirtelen eset fölött nagy zaj keletkezett. A királyt kiszolgáló fiak késeikkel döfték le Feliciánt. Erre fia után iramodtak és ezt is megölték. Atya és fiu egy pillanatban haltak meg Erzsébet nyelve miatt.”7
A másik, ki a gyanút csak érinti, mint „mondják”-ot, Mügelni Henrik, egy polgári származásu német hegedüs, ki – úgy tetszik – járt Magyarországon is, aztán hosszú ideig IV. Károly császár udvarában tartózkodván, egy rímes magyar krónikát ajánlott Rudolf osztrák herczegnek. († 1365). A császár irigykedő országában, hol nem mindig beszéltek tisztelettel az özvegy magyar királynéról, megereszthette gyanusitó nyelvét.
Visegrád.
Természet után rajzolta Székely Árpád
A harmadik Dlugosz, a nagynevű lengyel történetíró, ki nagy történeti műve irásához nem fogott 1455 előtt, meghalt pedig 1480-ban; tehát 130–140 esztendővel az esemény után irt. Miután magyar kútfők után elbeszélte Záh merénylete lefolyását, és a maga tudomásából tévesen hozzá tette, hogy az Amadéfiak, kiket Záh ivadékának vélt, ekkor eljöttek Lengyelországba, hozzá fűzi: Vannak azonban, kik állitják, hogy Felicián azért dühödött fel oly nagyon, minthogy leányát Klárát, Erzsébet királyné öcscsének, Kázmérnak kiszolgáltatta, vagy legalább úgy tett, mintha nem törődnék a dologgal. Kázmér herczeg ugyanis az időben Magyarországon tartózkodván, beleszeretett a szép Záh leányba, és betegnek tetette magát, pedig csak a szerelem betegje volt. Ekkor küldötte vagy vitte volna a királyné Klárát Kázmérhoz.
A negyedik Bonfin († Budán, 1503), ugy mint Müglin, csak futólag emliti Kázmér és Klára esetét, a nélkül azonban hogy a királyné részességét érintené. Ellenben Istvánffy Miklós († 1615), a jeles magyar történész, a hagyományra és hegedűsök énekére hivatkozva, a visegrádi catastrophát szintén Erzsébet királyné vétkes közbenjárásának tulajdonitja. Szerinte advent idején (1329 deczember havában) Klárával együtt a templomba menvén, a leányt visszaküldé olvasójáért, melyet honn feledt; ez alkalommal esett meg a baj. És miután Klára 1330 januárius 1-én megvallá gyalázatát atyjának, ez sarkalta a mélyen sértett szülőt a vad boszuállásra.
Zách Feliczián rátámad Róbert Károly magyar királyra.
Orlay Soma olajfestménye a Magyar Nemzeti Múzeumban
Vizsgáljuk kissé e történeti hagyományt, mely a merénylet után elég hamar keletkezett, szétágazott és mind e napig tartja magát. Legelőbb föltünik, hogy a részletek mind a három versióban eltérők; másképpen adja azokat elő az olasz, másképpen a lengyel, másképpen a magyar, a mi természetesen a „mende-monda” hitelét nem emeli. Ha a magyart elemezzük, mint a mely keletkezésénél fogva leginkább igényelheti a hitelességet, szembe ötlik a nagy idő, mely a gyalázatos tett állitólagos elkövetése és megboszúlása közt elfolyt. Teljes négy hónapig marad még a monda Klárája a királyné udvarában, hol az erénynek nincs védelme. Nem fél, hogy következmények jelentkeznek? nem süti ki szemét a szégyen? nem hallja, mit suttognak körüle? Ő nem mozdul; maig is ott ülne, ha a felbőszült udvari csőcselék ki nem vonszolta volna. De nem; ő kötelességének tartotta atyjának baját elpanaszolni; hanem ez a kevély és heves ember negyedfél hónapig türtőztette magát. Leányát nemhogy elvinné a veszedelmes tanyáról, bedugná valamely klastromba, vagy adná férjhez mielőbb az elsőnek, a ki kéri. Nincs tisztában magával, mit tegyen? Vagy csak negyedfél hónap mulván szállja meg a düh? Vagy mint az alávaló bravo számit és a legkedvezőbb alkalmat lesi? A legnagyobb nehézséget pedig Erzsébet királyné jelleme okozza. Jellemének fő vonásai: az istenfélelem, a családi tiszta élet, az óvatos gond mocsoktalan hirnevére és az erély. Hatvan évig ült a magyar királynék székén és jellemének e vonásai megvallották magokat. Pedig ezek nem engedik, hogy feltegyük a királynéban a dolust, melyet a hagyomány reá fogott. Záh Felicián is, kit kútfőink következetesen lovagnak, vitéznek czímeznek, nem tudta volna, mi a kötelessége: fölkeresni a „vétkes” Kázmért és számon kérni tőle leánya becsületét? Nem kell felednünk, hogy a daliás korban játszik történetünk.
De valamely oka csak volt e catastrophának, ha csak föl nem teszszük, hogy Felicián beszámithatatlan állapotban követte el tettét. Kutassuk ez okot.
Károly király Záh ügye fölött nem akart, mint az ország legfőbb birája, önmaga itélni. Összehivatta az országgyűlést, az ország főurait, főnemeseit és nemeseit: hadd itéljenek ezek. A főpapok a vértörvényszékké alakult országos gyűlésen részt nem vehettek, minthogy ezt a kánoni szabályok tiltják. De a világiak közül megjelent az ország szine-java, köztök mindazok, kiket a honmentő hazafiak érdeme megilletett. Jelen voltak Drugeth János nádor, Szécsenyi Tamás erdélyi vajda, Mick szlavón bán, Logret fia János mácsói bán a Szente-Mágocs nemzetségből, Lipóczi és Nekcsei Demeter királyi tárnokmester, Nagymartoni Pál országbiró, Losonczi (?) Dezső a királyné udvarbirája, Druget Vilmos szepesi gróf, Baboneg János a királyné tárnokmestere, Dancs a zólyomi ispán, János budai kapitány és mosonyi ispán, Szécsi Dénes a királyi étekfogók mestere, Treutel Miklós pozsonyi ispán, Lendvai Miklós zalai ispán, az öreg Lack a székelyek ispánja, fia István a királyi lovászok mestere, Szécsi Pósa, Ostfi Domokos, Futaki Dénes, Becsei Imre ispánok és számosan mások. A király ezen, törvényszékké alakult országos gyűlés elé terjesztette panaszát; fölmutatta saját súlyosan sebzett karját, a maga, a királyné és két fiacskája véres ruháit, a királyné levágott négy újját, a gyermekek leszabdalt tincseit, és törvényes elégtételt követelt. A gyűlés napokig tanácskozott, mígnem „érett megfontolás után” 1330 május 15-én itéletet hozott.
A hosszas üléseket és tanácskozásokat az okozhatta, hogy a birák nem voltak tisztában Felicián lélekállapotával és tettének minősitésével. Kitünik ez az itéletnek mintegy kettős indokolásából. A birák egy része „vérszomjas őrültség”-nek minősitette Záh lélekállapotát és magyarázta azzal, hogy Felicián gyermekségétől öregségeig számtalan embernek, rokonainak és földijeinek gyilkolásában gyakorolta magát és lelte örömét, a miért nem egyszer, de százszor megérdemelte volna a halált, el is vette volna büntetését, ha a királyi fölség meg nem védelmezi – saját veszedelmére, mert mentül inkább emelkedett a király kegyében, annál vérengzőbb lett, az ártatlanok vérét ontotta, és mivel még ez sem volt képes olthatatlan vérszomját enyhiteni, végre a királyi szent vér után leledzett. Mások közönséges gonosztévőnek mondották őt, kiben a ravaszságtól kezdve minden gonoszság tanyát ütött. A király gonoszságait tovább nem tűrhetvén, viselt méltóságának megfosztásával akarta büntetni és zabolázni, pedig jobb leendett, ha fejvesztésre itéli. Hogy meg akarták őt alázni, ez dühitette föl anynyira, mígnem megfeledkezvén minden eddig élvezett jótéteményekről, róka módra belopódzott a király házába, hogy a királyon és családján megboszulja magát. Végre a kétféle nézetet egyeztették és itéltek, mint következik: A Záh nemzetség egyenes ivadékai harmadíziglen, azonképpen Felicián nővérei és leányai gyermekei kiirtatnak; a nemzetség többi tagja javait veszti és szolgaságra aláztatik; Felicián vejeinek testvérei és sógorai, ha nem volt előzetes tudomások a merényletről, személyökben és javaikban bántatlanok maradnak, de a király és a főurak udvarából kirekesztetnek; ellenben ha nekik vagy bárkinek másnak a merényletben segitséggel, tanácscsal vagy kedvezéssel részök volt, törvényes úton fej- és jószágvesztésre itélendők.
Nagymartoni Pál országbiró pecsétje.
A pecsét mezejét jobbra néző természetes alaku sas foglalja el, jobbról s balról egy-egy kereszttől kisérve. Körirata S(igillum) : COMITIS : PAVLI : IVDICIS : CVRIE : REGIS :
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly
E vad és igaztalan itéletét az országos törvényszék királya iránti nagy szeretetével és annak nagy érdemeivel indokolta, mint a ki a nyomoruságba döntött, uratlan hazát a zsarnokok hatalmából kiragadta, szabadságában megtartotta, megoltalmazta és az országok királynéja rangjára emelte. Igaz, Magyarországon a nemzedékeken át dühöngő versengések és zavarok közben az erkölcsök annyira megvadultak, az emberi élet oly keveset ért, hogy a gyilkosságokat számba se vették. Azóta, hogy Károly király az országba jött, szinte haláláig élete soha se volt biztonságban; egyik gyilkos merény a másikat követte, s így nem lehet csodálni, ha a király folytonosan izgatott lelke az itéletben kifejezett szertelenséget tűrte; helyeselte, sőt talán kihítta. A nemzet atyái, az ország regeneratorai szükségesnek találták e kegyetlen bosszút, mely a lázadások és fölkelések hosszú sorát vérbe fullasztotta s egy félszázadra elnémitotta; de a nemzet józan helyeslésével az nem találkozott. És habár a Záhokon a drákói itéletet nagyrészint végrehajtották, Somogy vármegye az országbiró ellenében, ki a Záhok egyik ivadékát, Berekfalvi Zopa Pált jószágvesztésre és földönfutásra kárhoztatta, ezt életében és ősi javai birtokában megtartotta. A Zopák túl is élték az Anjoukat Magyarországon.
Épen e boldogtalan vérboszúnak, mely nem engesztelt, ellenkezőleg méltatlankodást keltett, tulajdonitom Záh Klára mondájának keletkezését és alakulását. A népköltészet tette az ősz atyát a szülői szeretet hőseül és a mindig bujálkodó zsarnokság áldozatául. Azonban a történeti kritika már Pray György korában nem látott mást Záh Feliciánban, mint egyet azon önkénykedő urak közül, kik az ország javait hatalmasul eltulajdonitották, midőn pedig azokat jogos birtokosuk visszafoglalta, megröviditve, megcsalatva érezték magokat, és dölyfös szenvedélyökben boszút forraltak.
De hiába; Záh Klára szép mondáját a nemzet tudatából ki nem irtjuk.8
Károly ezüst garasa.
Előlapján a király trónon ülő alakja látható a királyi jelvényekkel és † MONETA KARVLI • REGIS • HVNGARIE körirattal. A hátsó lapon jobbra dőlt pajzsban a magyar-Anjou czimer; a pajzson koronás sisak, oromdiszül két strucztoll közül kiemelkedő patkót rágó struczczal és oldalt S–E pénzverési jegyekkel. A körirat: † HONOR • REGIS • IVDICIVM • DILIGIT •
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról