A Piazzetta Velenczében.
Cesare Vecelli rajza után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Zára föllázad a velenczei uraság ellen és a magyar királynak meghódol. Mladen bán ügyetlensége. Dalmasius, a katalánok vezérének ravaszsága. Zára ismét visszakerül Velenczéhez. A szlavón zsarnokok. A dalmát városok zaklatása. I. Károly király sikertelen hadjárata a szlavón urak ellen. A dalmát városok közül többen Velencze oltalma alá menekültek. Mladen horvát és bosnya bán bukása. A magyar bánok kormánya. Az összes dalmát városok Velenczéhez pártolnak.
A MAGYAR TRÓN megerősödése jótékony hatással kecsegtette a magyar korona alá tartozott városokat is Dalmácziában.
A tengerparti városok közt Zára, Ragusa után a második helyet foglalta el. A magyar király uralma alatt igen jól érezte magát. Megfizette adóját a királynak, mely a kapujában szedett vám két harmadából állott, a harmadik harmad valószinüleg a grófot illette, kit a király nevezett ki, hogy őt képviselje, nevében itéljen a főben járó ügyekben, míg a város szabadon választotta podestáját és egyéb elüljáróit, élt jólétben és szabadságban saját szokásai szerint a magyar király oltalma alatt.
Csakhogy a magyar király oltalma nem volt mindig elégséges. A dalmát városok kétlaki életet éltek: lakosaik felerészben a tenger, felerészben szárazföldi fekvőségeik után szedték jövedelmeiket. Magokat megvédelmezni nem voltak elég erősek; a szárazon a horvátok beütései elől megvédte őket ugyan a magyar király bánja; hanem a magyar királynak nem voltak gályái, hogy a tengeri hatalmak, nevezetesen Adria mátkája, Velencze ellen is megvédhesse. Ezért Zára Velencze oltalmát sem utasította vissza, melyet ez jóformán reá erőszakolt. Mert Zára becses volt Velenczére. Az adriai tengernek egyik legjobb kikötője levén, a velenczei kereskedelemnek fontos állomása vala. Innét indultak ki a velenczei árúk a szomszéd horvát, tót, szerb, bosnya, bolgár és oláh, sőt magyar vidékekre, honnét búsás hasznot húztak a velenczei nagy kereskedők, kik mellett a záraiak csak szatócskodtak, és ha nem is sanyarogtak, a tehetetlen irigység emésztette őket. Innét van, hogy Zára annyiszor föllázadt a velenczei védnökség ellen, melynek „súlyos igáját” mindenkép lerázni iparkodott nyakáról.
Midőn I. Károly király a magyar trónt elfoglalá, úgy találta, hogy II. Endre király, Szent-Erzsébet atyja, a szent földre szándékozván zarándokolni, hétezer márka ezüstért Zárát Velenczének lekötötte. De Zára régen megszünt magától zálog lenni, minthogy időközben a város jövedelmeiből a magyar király számára összegyült tizennyolczezer márka ezüstöt Velencze, feltörvén a város pénztárát, magához vette. A dolgok ez állásáról Károly király annyira meg volt győződve, hogy megkérte a pápát, hagyná meg Velenczének, miszerint engedje vissza Zárát a magyar koronának, az elvitt pénz többletét pedig téritse meg.
Velencze a föntebbieket kereken letagadta: Zárát soha se kapta pénzért zálogba, se pénztárt föl nem tört, se pénzt el nem sikkasztott. Zárát ember emlékezetet meghaladó idő – vagyis, mint hiteles történeti följegyzéseiben írva látja, (1311-ben) már szinte 319 esztendő – óta teljes joggal és joghatósággal birja, a mint azt IV. Béla magyar király is 1244-ben kelt jeles alakú levelével megismerte. A magyar királynak csak annyi joga van e városhoz, hogy a zárai kapuban szedetni szokott vám kétharmada őt illeti. A velenczei uraság a magyar király e jogát mindig tiszteletben tartotta; Zárával pedig oly kegyesen és édesdeden bánt, hogy lakói mindenben bővelkednek és csodálatosan gyarapszanak.
Azonban a háládatlan Zára ennyi szeretet iránt nemcsak érzéketlen maradt, hanem 1311 márczius havában a velenczei uraság ellen föllázadt, oly ügyesen és váratlanul, hogy grófja, Morosini Mihály, barátcsuhában alig menekűlhetett, míg tanácsosait Giustiniani Jánost és Dandolo Márkot elfogták és börtönbe vetették.
A fölkelés időpontja jól volt megválasztva.
Velencze igazságtalan háborúba keveredett Ferrara végett, a miért a pápa 1309-ben kiközösitette. Soha se fogott egyházi átok hatásosabban ennél. Angliában lefoglalták a kiközösitettek árúit, kifosztották árúházaikat és megrabolták utazóikat; Francziaországban a velenczei kereskedők portékáit, melyeket a vásárokra hoztak, a kormány elkobozta; még rosszabbul jártak Olaszországban, nevezetesen Romagnában, Calabriában, Toscanában és Genovában, hol a velenczei név régóta gyűlölet tárgya volt. Itt nemcsak javaiktól fosztották meg és (rabszolgákul eladván őket) szabadságoktól, hanem életöktől is. Velencze, melyet fekvése is elkülönít Európától, e rendszabály következtében a bélpoklosok szigetéhez hasonlitott, melyet senki el nem hagyhat, senki meg nem közelithet. Hozzá járult, hogy a teljes üzlettelenség, munkahiány, éhség és vallási vigasztalatlanság méltán fölháboritotta a lakosságot a plutokrata, csökönyös kormány ellen. Három nemes család: a Queriniek, Participazzok és Tiepolok állottak a democrata mozgalom élére; a Szent-Márk terén vítták véres csatáikat az egymás ellen lázadt polgárok, mígnem hosszú öldöklés után ismét csak a szűk keblü kormány győzött, mely ez alkalomból keletkezett rendőri bizottsága, a tizek tanácsa által folytatta a boszúállás művét.
Ezt az időpontot használták föl a záraiak, hogy magukat a gyűlölt velenczei uralomtól függetlenitsék – úgy látszik Subiæ Pál bánnak tanácsával, ki a velenczei Tiepolókkal sógorságot tartván, nem csupán ezek leveretését, de kivált azt tűrhette nehezen, hogy, míg családja az összes dalmát városok élén állott, Zárától távol kellett magát tartania. Zára tehát legott megválasztotta Pál bán fiát Mladen bánt ispánjának, mihelyt lázadásának első ténye sikerült.
De Velenczét nem törte meg annyira szerencsétlensége, hogy egykedvüen tűrte volna Zára lázadását. Hirét vevén fölkelésének, három kormánybiztos parancsa alatt hajóhadat küldött ellene, mely horgonyt vetvén Zára előtt, ezt a tenger felől elzárta és lakosait nyugtalanította. Pál bán, kinek gályái nem voltak, s így tehetetlen volt a velenczeiek ellenében, V. Kelemen pápához fordult. Levelében ékesen kifejtette, hogy a hű záraiak engedelmeskedni óhajtván az egyház parancsainak, elszakadtak Velenczétől; kéri tehát ő szentségét, ótalmazza meg hiveit az ádáz velenczeiek ellen, kiket Ferraránál levert, nehogy az istentelenek győzelmet vegyenek az engedelmesség fiai fölött. (1311 június 13.) Egyuttal utasította a záraiakat, küldjenek követséget urokhoz, a magyar királyhoz és mutassák be neki hódolatukat.
A Piazzetta Velenczében.
Cesare Vecelli rajza után
A záraiak Belgrád közelében, október elején találták I. Károly királyt, kinek minthogy egész uralkodásán veres fonálként végig vonul az igyekezet, hogy az ország hátárait, a hozzá kapcsolt részeket és ezekre vonatkozó jogait épségben föntartsa vagy visszahódítsa, kegyesen fogadván őket, megerősítette III. Béla királytól nyert szabadalmaikat, nevezetesen: hogy podestájokul (rector civitatis) azt választhassák, aki nekik tetszik, és a bán ne itélhessen fölöttük. Ugyanekkor ő is levelet intézett a pápához, melyben jelenté, hogy Zára, mely Magyarországhoz tartozik, de Velencze sok ideig elfoglalva tartotta, minden hűséggel visszatért a magyar koronához, a miért a velenczeiek körülvették tengeri hajókkal, jogai és javai élvezetében háborítják. Esedezik tehát ő szentségének, parancsolja meg szigorúan Velenczének, hogy a mondott zaklatásoktól óvakodjék és téritse meg, a mit elvett.
Még előbb kellett történnie, hogy Károly király ez ügyben egyenesen a velenczei dogéhoz fordult; levelet irt hozzá, melyben arra kérte, ne károsítsa Zárát. Hanem Velenczében ügyet se vetettek a magyar király levelére. Hasonlóképpen járt a királynak Velenczéhez intézett második megkeresése. Ekkor megindult a harmadik levél, melyben Károly király kemény fenyegetéssel óvta Velenczét Zára bántalmazásától. Vajon az érdes hang, melyet Károly használni jónak látott, vagy talán a pápa intése tette meg hatását: a signoria késztetve látta magát nemcsak udvarias választ, de Grimani Miklós előkelő nemes személyében követet is küldeni a magyar királyhoz. Mentegette hanyagságát; aztán előadta a már ismert alakban jogát Zárára nézve és folyton hangoztatta nagy szeretetét, mély tiszteletét, melylyel a magyar király iránt viseltetik. Grimanit is intette, hogy feleselésbe ne bocsátkozzék, hanem csak fölvilágositást adjon, ha úgy kivánnák. (1311 november 12.)
Mialatt e levelezések folytak, Zára is kételkedni kezdett a magyar király hatalmában és megbánta fölkelését. Erre mutat két, 1311 szeptember 30-án és október 3-án kelt levele, melyeket a dogenak küldött és kifejezte a béke iránti óhajtását. Hanem békeszerető polgárai nem mernek – úgymond – megjelenni Velenczében, mert emlékökben van még az arbei polgár, kit Velenczében meggyilkoltak. Giorgi Marino maró gúnynyal telt, sértő választ adott e levelekre, midőn a záraiak szemére veti, hogy mást gondolnak szivökben, mást vall „álnok ajkok.” A doge e válasza kiábrándithatta azokat, kik Zárában azt hitték, hogy Velenczével az eddiginél enyhébb kötést köthetnek, ha kegyelmére önként visszatérnek. Tehát Pál bánba bizakodva, ki bennök a lelket tartá, ujra megkeményítették magokat, és amennyire tőlük telt, még vitéz tettet is követtek el.
Ugyanis 1312-ben, Giustini Beletto, a tengerzár parancsnoka beteges ember levén, kissé álmosan vitte unalmas tisztét. Észre vették ezt a záraiak is, hajóikat egy sötét éjjel, miután a szél kissé szétszórta a velenczei gályákat, egyenesen a tengernagy hajója ellen vitték, ezt egy másikkal s a tengernagygyal együtt elfogták, és mielőtt a többi velenczeiek fölocsudtak, révökbe hozták. Ellenben szerencsétlenség számba vehették a záraiak, hogy ugyanazon 1312 évi május havában Subiæ Pál bán meghalt, kinek helyébe fiát, Mladent, még atyja életében bosnya bánt, nevezte ki Károly király Horvátország bánjának.
A kudarcz, mely Velenczét érte, midőn a záraiak két gályáját elvették és parancsnokát elfogták, ki fogságában meg is halt, fokozottabb tevékenységre sarkalta a signoriát. Tekintélyesb hajórajt szerelt föl és zsoldjába fogadta az ez időben leghirhedtebb brigantit, Dalmasiust, a „katalánok” kapitányát, és ennek ezer lovasból, ezer hosszú lándzsás gyalogosból és ezer falistárból álló seregét Zára alá szállíttatta. Mladen bán kellő készületeket tett e támadás meghiusitására. Nagy sereget gyűjtött ő is, melyet a katalánok és Zára kapui közt felállított. Három hónapig néztek így farkas szemet az ellenséges felek, mialatt említésre méltó dolog nem történt. Nem is azt tartották a középkor zsoldosai föladatokul, hogy a hadjáratot gyorsan befejezzék. Drága életöket nem szivesen koczkáztatták. Érdekök pedig úgy kivánta, hogy mentül tovább húzzák a zsoldot, ez alkalommal fejenkint havi nyolcz aranyat.
A három hónap multával, letelvén szegődsége, Dalmasius Velenczébe küldött, hogy azt az előbbi föltételek mellett ujabb három hónapra meghosszabbítsák. A mindig takarékos Velencze azonban erre nem volt hajlandó. Tudta, hogy az ő hajói nélkül Dalmasius nem jöhet vissza: tehát csupán egy hónapra hosszabbította meg a szegődséget, azt is félzsoldon. Hogy ebből izetlenségek keletkeztek, magától értetik, és Mladen bán sietett a zsoldosok elégületlenségét hasznára fordítani. Magához kérette Dalmasiust, hogy vele a béke iránt alkudozzék; de nem ebben, hanem abban egyeztek meg, hogy Dalmasius kap ötezer arany forintot, hátat fordít Velenczének, bevonul Zárába, mely őt kapitányának, seregét őrségének fogadja.
Dalmasiust és seregét 1313 szeptember 1-én nagy tisztességgel fogadták Zárában, míg a velenczeiek nyakra-főre összeszedték sátorfájokat és siettek menekülni, még mielőtt elűzetnének. Azonban Zárában valamennyien csakhamar tudatára ébredtek annak, hogy rossz cserét csináltak. A városnak legfőbb sérelme eddig is az volt, hogy nehány száz velenczei zsoldost kellett eltartani, most ugyanannyi ezret tisztelt mint szabaditóit falai közt, kiknek – föltéve, hogy neki nem drágábban szolgáltak mint Velenczének – az ellátáson felül 24,000 aranyat kellett fizetnie. Honnét győzhetett ennyit az a kis város! E körülmény igen megszaporitotta a békepárt sorait. Másrészt a kalandos Dalmasius és csatlósai várhattak-e kellemetlenségeken fölül unalomnál egyebet a világ e csűcsében?
Gondolt egyet a ravasz kalandor, miképpen szabadulhatna e kényszeredett helyzetből becsülettel. Tette ezt akként, hogy árulásának utólagosan jó szándékot csúsztatott alája. A velenczeiek érdekében tette ő azt, a mi árulásnak látszott, – így adta elő dolgát, – hogy a meghasonlott felek közt a békét annál biztosabban helyreállítsa. Iparkodott is valamivel jobb viszonyt szőni Velencze és Zára közt. E végett fegyvertelen velenczei urak jártak-keltek Zárában mint közvetitők és alkudozók, és a béke ügyét jóformán dülőre is vitték volna, ha minden dolguk közben bizalmatlanul nem tekintenek vala Dalmasiusra. Hát ha az ármányos új cselen töri eszét? Észre vette ő ezt, és azon óhajtását nyilvánitotta, hogy népével Apuliába vitorlázhasson. Készséggel teljesitették e kivánságát, miután mindkét oldalról szép szavakkal megköszönték jó szolgálatait. 1313 szeptember 23-án aztán megkötötték Velencze és Zára az új szerződést. Zára valami csekélylyel tűrhetőbb állapotba jutott. Ellenben Mladen bán lemondott zárai grófi czíméről, viszonzásul Velencze beirta nevét polgárai arany könyvébe.
Magyarország legtöbbet vesztett. Nemcsak Zárát vesztette el ismét, de utána Velenczéhez pártoltak a többi dalmát városok is.1 Ellenben sikerült Károlynak a korona tekintélyét Szlavóniában és Horvátországban helyreállitani.
Druget Fülöp nádor pecsétje.
Háromszögü, jobbra dőlt pajzsban a Druget czimer elmosódott motivumai; a pajzs felett sisak, oromdiszül a koronából kinővő térdeplő alakkal. A körirat: † S(igillum) • D(omi)INI • VILLERMI • DRVGETTI • PALATINI • REGNI • [V]NGARIE • [E]T • IVDICIS • CVMANORVM •
Az országos levéltár eredeti példányáról
Az Anjouk Horvát-, Szlavón- és Dalmátországban igen zavaros állapotokat örököltek, melyek a XIV. század közepéig, az 1348-ban kötött zárai békéig nagy nehezen tisztultak. Okozták e zavarokat első sorban az ottani főurak, kik miután elfoglalák – mint az időben Európa szerte divatban vala – a korona javait, egymás ellen forditották fegyvereiket, közben pedig nem vetették meg a magyar király főhatósága alatt álló dalmát városokat sem, melyeket megsarczoltak, kifosztottak, elnyomtak. Éppen ez, a nyugtalanság szítása Tótországban és Horvátországban állott Velencze álnok politikája érdekében. Velencze a magyar koronához tartozó dalmát városokra áhítozott, minthogy Zára birtoka se volt addig biztosítva, míg a többit nem birta. Kedvteléssel látta, ha „barátai és polgártársai,” a „szlavón zsarnokok” a szlavón városokat zaklatták, mivel ezeket így hajlandókká tették arra, hogy Velencze pártfogását keressék, főleg ha azt tapasztalták, hogy a magyar király nem birja őket kellő erélylyel megoltalmazni. Míg tehát a magyar királylyal szemben Velencze azt hajtogatta, hogy a dalmát városoknak nem a magyar király ellen nyujt segélyt, és a szerződésekben, melyekkel e városokat magához kötötte, a magyar király jogát mindig hangoztatá: nem szünt meg a horvát főurakat izgatni, lázitani és segiteni törvényes urok ellen, hogy a magyar király hatalmát bénítsa, seregét távol tartsa Dalmácziától.
Nem volt más menekvés. Károly királynak hosszabb ideig, szinte évenkint hadat kellett inditania horvát hűtlen alattvalói ellen. Van nyoma, hogy 1316 körül személyesen indult ellenök, ekkor nevezetesen a féktelen Németujváriak ellen, kik Szlavóniában is megvetették lábokat; a következő évben, úgy értesülünk, megvették a Dráván túl Izdencz és Monoszló várakat. 1321-ben Druget Fülöp nádor volt a magyar sereg hadnagya. Annyit tudunk róla, hogy a hadak már májusban megindultak és hogy e hadjáratban tisztéhez képest Baboneg János tót bán is részt vett. Sikeresen végződhetett, mert jutalmazások járnak nyomában. Emlékezetesebb az 1322. évi hadjárat, mely szorosan egybe függ Mladen bán személyével.
Sebenico.
A székesegyház és a campanile.
Rajzolta Székely Árpád
A dalmata krónikások sok rosszat hagytak írva Mladenról és tisztjeiről: egyházakat fosztottak, házasságokat bontottak, kezeseket megölettek, nemeseknek fejöket vették, utazó kalmárokat megraboltak, a tengermelléki városokat zsarolták, elvették földjeiket, állítván, hogy minden, a mi azon városokon kivül fekszik, részint ősi jogon, részint az istentől nekik adott hatalomnál fogva őket illeti. Nem tűrhették ezeket tovább Sebenico és Trau városok; egyetértve föllázadtak tehát Mladen és testvérei ellen, és 1322 januárius 16-án elhatározták, hogy Velencze oltalma alá adják magokat. Azonban nem hiányzott a dolog ilyforma elintézésénél Velencze keze. Ugyanis Mladen horvát és bosnya bán már két évvel előbb orvosát Guillelmo Varignanát követül küldötte a signoriához, „kedves barátaihoz,” azon izenettel, hogy úgy tapasztalja, hogy Velencze nem jó indulattal van iránta; a minap is, midőn sebenicoi alattvalói föltámadtak ellene, Velencze fegyvereket és hajókat küldött a lázadóknak. Igen csodálkozik ezen a bán, ki mint Velencze hű polgára soha se vétett ellene. Mondja meg a signoria: mi oka ez egyenetlenségnek? A bán kész elégtételt adni olyanokban, a mikben netán ő a hibás. Ha pedig valamely gonosz mendemonda szolgáltatott okot e félreértésre, megbízza követét, oszlassa széllyel a kételyt, hisz ő hűséges barátságot óhajt tartani Velenczével és hajlandó megujitani a benső viszonyt, melyet vele kötött, midőn polgárának választotta.
Kezdőbetü Varignana codexéből.
A Brebiri Subics Mladen bánnak ajánlott „Secreta Medicinae” cz. munka 1444-iki kézirata a müncheni kir. könyvtárban. Az ülő férfi Mladen bánt, az előtte térdeplő alak Varignanát ábrázolja.
Fénykép után
A velenczei nagy tanács Mladen e követségére azt válaszolta, hogy igen; ők „kegyelmesen” fölvették a bánt polgáraik sorába, mely „nagy tisztességet” azzal érdemelte meg, mert jó indulatot mutatott a signoría iránt. A mi Sebenicot illeti, emlékezhetik a bán, midőn közte és a mondott város közt az egyenetlenség kitört, Velencze követet küldött hozzá is, Sebenicohoz is, hogy a békét közvetitse. Azonban a bán nem fogadta el a signoria közvetítését, mert Sebenicot minden szabadságától megfosztani és teljesen leigázni akarta. Velencze ezen isten ellen való nagy jogtalanságot nem tűrhette, és nem tűrheti, a miért tengeri haddal szándékozik segíteni Sebenicot; nem mintha az uralom vágya dagasztaná lelkét, isten tudja, hogy ilyesmi soh’se bántotta sem a jelenlegi tanács tagjait, sem elődjeiket; Velencze nem magának, hanem szabadságában akarja megtartani Sebenicót, a bán és bárki más (értsd: a magyar király) jogai csorbitása nélkül.
Mladen nem hallgatott Velencze tanácsára, minek következménye, mint érintők, az lett, hogy Sebenico és Trau városok elhatározták Velencze oltalma alá adniok magokat. Velencze pedig készséggel fogadta az ajánlatot és ölébe rejtette a már régóta érlelt gyömölcsöt; megkötötte a szerződést, melyben nagy óvatosan föntartatni kivánta a magyar királyt megillető jogokat. Azután meginditotta alkudozásait Subics Pál gróffal, a Zrinyiek egyenes ősével, a Mladen bán öcscsével az iránt, hogy Trau grófja legyen, de föllázadni köteles bátyja és mindazok ellen, kik Trau ellenségei; a háború június 29-én veendi kezdetét. Viszont Trau városa tehetsége szerint kezére jár a grófnak mindenekben akkor is, ha a horvát vagy tót báni méltóságot szorgalmazná – épségben tartván mindenkor a magyar király és velenczei doge iránt tartozó hűségét. Ez utóbbi kikötést, habár csak elvben volt figyelemmel a magyar király jogára, Károly király erélyes fölléptének kell betudnunk. Alig értesült ugyanis a koronája ellen intézett merényletről, legott Velenczébe küldötte Boleszló toszti herczeget és esztergomi érseket, ki, mint néhai Mária királyné bátyja, sógora is volt,2 intézzen kérdést a signoriához eljárása iránt. A signoria kijelentette, hogy a magyar dalmát városoknak nem Károly király ellen, de sőt iránta való merő barátságból, nevének tisztességére nyujtott segedelmet. Károly király kellő értéke szerint méltányolta e nyilatkozatot. Tudatá Velenczével, hogy a béke helyreállitása végett legközelebb hatalmas sereggel személyesen indul ama vidékre; reméli, minthogy a signoria azon területekből, melyek a magyar királyéi, egyet sem akar elfoglalni és bitorolni, őt jóakaratával támogatni fogja.
Károly király e levele Temesvárt, 1322 augusztus 3-án kelt, mikoron a hadak járása Horvátországban már megindult vala. Mladen bán tudniillik, a mint hirével lett Sebenico és Trau árulása, összeszedte seregét és Sebenico elé indult, ott maradt egy egész hónapig, elpusztitotta a város földjeit és szőlleit, de tapasztalván, hogy a várost magát el nem foglalhatja, Trau ellen fordult, hol hasonlóképpen mívelkedék. Boszúságában, hogy Trau falai ellen is tehetetlen, némely árulókat kivégeztetett, mi által czinkostársait: saját testvérét Pált, Cirjék fiait Korbávia knézeit, a bosnya Stepanics fiait (a Kotromanicsokat) a livnoi Mihajlics fiait, Ivánfia Györgyöt, kik eddig neki amúgy is kelletlenül szolgáltak, magától még inkább elidegenitette. Károly király parancsára Baboneg János szlavóniai bán ekkor már hadastul elindult Mladen ellen. Vele tartottak unokaöcscsei, néhai István bán fiai, és számosan a bosnyákok közül; hozzá csatlakoztak az éppen megnevezett elégületlenek. Jötte hirére Mladen Bliscáig vonult vissza, mely alkalmat fölhasználták a sebenicoiak és trauiak, hogy a velenczeiektől kölcsön vett zsoldosok segitségével Mladen várait, Scardonát és Almissát megvegyék, kirabolják és elbontsák. Mladen zavarában másik öcscsét Györgyöt Károly magyar királyhoz küldötte, hogy tőle segítséget kérjen; továbbá szövetséget kötött az azon vidéki oláhokkal és Poljica város lakóival. Ez azonban nem tartóztatta Baboneg János bánt; Mladennak, kit Bliscáig üldözött, csatát ajánlott. A csata véres volt. Babonegék az oláhokat megverték és Mladent megszalasztották, ki előbb Poljica városába futott, aztán Clissa várában talált menedéket. Két hét mulva azonban, hogy ellenségei serege szétoszlott, visszaérkezvén öcscse is a magyar királytól, elhatározta, miszerint bőséges ajándékokkal ura, a magyar király lábaihoz alázkodik.
Közben Károly király is lóra ültette magyar és kún vitézeit, és míg őket részben Köcski Sándor, a későbbi országbiró hadnagysága alatt Szép-Frigyes osztrák herczeg és német pártkirály segítségére Lajos bajor herczeg és szintén német pártkirály ellen küldötte, seregének másik fele Horvátországba indult, mint ezt a velenczei dogeval előre tudatá. E seregét személyesen is követte. Midőn Károly király október közepén Knínben táboroz vala, érkezett hozzá ajándékaival Mladen bán. A király figyelmesen fogadta a szerencsétlent, meghagyván neki, hogy kiséretében maradjon, hol gondosan vigyáztatott reá. Zágrábba érkezvén, lemondatta eddig viselt méltóságairól, a horvát, dalmát és bosnya bánságról és magával vitte Magyarországba, honnét Mladen soha többé vissza nem tért.
A király e tette fölött valóságos örömujjongásba tört ki a dalmát krónikás. „Mladen bán, ki a királynak fittyet hánytál, – gúnyolódék – hol a hatalmad? hol a fönséged, melylyel Isten egyházát megvetetted, midőn püspököket, apátokat és apáczákat kineveztél? hol a kevélységed, melylyel Dalmát- és Horvátország városai polgárait, kik csupán békén élni és jogaikban meghagyatni óhajtottak, kifosztottad és szegénységre juttadtad?” stb. Egyidejüleg kinevezte a király Baboneg Jánost Horvát- és Dalmátország bánjává is; Bosnyákországba hasonló minőségben az ifjú Kotromanics Istvánt ültette; visszatérő hadainak hivatalos leülését pedig 1323 január első napjára határozta.
Baboneg János azonban egy évig sem vitte a hármas bánságot. Mi birta Károly királyt arra, hogy Baboneg Jánost báni méltóságától fölmentse nem sokára azután, hogy Subics Mladen ellen kötelességét teljesítve fényes diadalt aratott? tüzetes adatok hiányában meg nem mondhatjuk. Gyanitjuk mégis, hogy János bán gyöngének mutatta magát a fölötte bonyodalmas déli szláv ügyek elintézésére. Károly király új bánul egy magyar embert, Amadé fiát Miklóst, a soproni és komáromi főispánt nevezte ki, nyilván azért, hogy ez a családi viszonyok által nem kötve, a pártok fölé emelkedve, okot ne szolgáltasson féltékenykedésre. Baboneg János igen zokon vette a király eljárását. Miklós bán hadait ő, fia, és unokaöcscsei meg akarták gátolni, hogy Horvátországba és Dalmácziába nyomulhassanak. Miklós azonban, „a nemes és hatalmas magyar ember,” mint ott tisztelettel nevezték, nagyon sok magyarral és kúnnal rendelkezvén, mialatt némelyeket Baboneg János hadi állásának megkerülésére vezényelt, derék hadával szétverte a szlavón hadakat és mintegy négyszáz lovat szedett el tőlük. Majd megengesztelődvén irántok és visszafogadván őket a király kegyelmébe, folytatta útját Horvátországon át Dalmácziába. Baboneg Jánost pedig kinevezte a király a királyné tárnokmesterévé, mely méltóságában évekig, úgy tetszik, haláláig működött.
Az új szlavóniai bán 1323 szeptember első felében Knín vidékén, hova a horvát és dalmát előkelőket magához kérette, tartózkodván, a zárai gróf és tanácsa szintén küldtek hozzá követeket, hogy tisztelegjenek előtte. Kninből Spalatoba indult, hol a papság és nemesség szintén tisztelettel fogadta; aztán Vránába ment, hol szeptember 23. napjáig szándékozott időzni. Világos ezekből, hogy Miklós bán ez útjának főczélja a dalmát városok hűségben való tartására volt irányítva. A horvát főurak ellenben, miután a királyi sereg haza vonult Magyarországba, tanácsot ülének a velenczeiekkel, nemkülönben a dalmát városok polgáraival, és „sok gonosz és veszedelmes dolgot terveztek a magyar király és bánja ellen.”
Nagyon megbotránkozott ez esztelenség fölött a dalmát krónikás: „Ó szolgák szolgái, magyarok szolgái, horvátok! – kiált föl mérgesen, – mit agyarkodtok királytok ellen, ki megszabaditott benneteket a zsarnok Mladentól és megerősitette szabadságaitokat! Nem akarjátok megismerni kegyelmét és más uraság után vágyakoztok? Nem tekintitek királyi hatalmát, melyet bir Magyar- és Lengyelországban? Nem tudjátok, hogy hatalmas a pápai udvarban, hol az történik, a mit ő akar? Nem veszitek észbe, hogy Francziaország, Sicilia és Apulia mellette van; hogy az osztrák és stájer herczegek és a cseh király barátjai? Hol az eszetek! Egy csapásra lever titeket és azokat, kiktől e bolond tanácsot kaptátok. Eljő majd, mint az orditó oroszlán, éjszakról e déli vidékre; megszámlálhatatlan lesz sok nyelvű hadi népének száma; körülvesz titeket, egész tartománytokat – és ez oroszlán egy leheletére elvesztek. A király haragja körülfog benneteket úgy, hogy el nem menekűlhettek.”3
1326-ban Károly király egész Szlavónia bánjául Miczket nevezte ki, az Ákos nemzetségből, a ki miután elfoglalta a Baboneg fiai várait és szövetkezék Kotromanics István bosnya bánnal és Frangepán Frigyes vegliai gróffal, bevonult Horvátországba, hol a horvátok mindannyian, a dalmát városok is meghódoltak neki, elfogadták urokul és sok drága ajándékkal tisztelték meg. De ezen igen loyalis viselkedés nem sokáig tartott. Alig kezdett el a szent korona és a királyi fölség jogainak helyre állításán müködni, a Czirjék fiai: Budiszló, Pál és György, nem különben Nelipics, a sógoruk, a király hirhedt ellenfelei és vetélkedő társai megtámadták őt, „kegyetlenül legyőzték,” ő maga is csak egyik csatlósának köszönhette, hogy megmenekült. Aztán Bihácson némi helyőrséget hagyván, visszatért Magyarországba.
Ez esemény következményeül tekinthetjük, hogy a következő (1327.) évben Spalato is, tekintve a signoria „édes” uralmát, Velencze védelme alá helyezkedék, fönntartván – tisztesség kedveért – mindazon jogokat, melyeket Magyarország királya „bir vagy birnia kellene”. Érdekes ismernünk a föltételeket, melyek alatt Spalato meghódolt. Velencze biztositotta Spalatot, hogy úgy fog vele bánni, mint a dalmát vidéknek legtöbb szabadsággal biró lakóival. A signoria választ számára két-két évi időtartamra kormányzót, kinek spalatoi gróf lesz a czime. E gróf a polgári ügyekben a városiak által megválasztott három biróval és hat tanácsossal lát törvényt; hanem bűnvádi ügyekben önmaga itél, de ekkor is a spalatoi szokások szerint, melyektől csak a kegyelmiekben térhet el; csupán a gyujtogatók, csalók, gyilkosok, tolvajok és árulók irányában van teljesen szabad keze. Fizetése ezerkétszáz font kis pénzben, harminczhét denárt számitva egy garasba. Minden más jövedelem a községé. Fizetése után tart a gróf segédet, jegyzőt és nyolcz szolgát. Kedvezményképpen a spalatoiak épitésre való fát, követ, tetőzetet és ruhát vám nélkül vihetnek Velenczéből saját szükségeik födözésére.
Hasonló szerződéssel hódolt meg a következő évben Nona városa is. Különös erőt kölcsönzött ez utóbbi város szerződésének azon kikötés, hogy mindannyiszor, valahányszor szerződését a város megszegi, azaz föllázad, tizezer márka ezüstöt tartozik büntetésképpen fizetni. Megjegyzendő, hogy a magyar király jogait – szóval legalább – Nona is megóvta, mi arra mutat, hogy Magyarország tekintélye még nem sülyedt alá egészen. De az igazi úr már Velencze volt az egész dalmát tengerpart hosszában. Lassú, de biztos terjeszkedését elősegitették a szlavón urak, kik a magyar koronának tartozó engedelmességet meg nem tartották. Velencze egymás ellen izgatta, segitette őket; rabló hadjárataikat, ha nem voltak velenczei terület ellen intézve, annál szivesebben látta, mert ezek a dalmát városokat megfélemlítették.