Erzsébet királyné és gyermekei.
Miniature a bécsi képes krónika 140. lapján
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
I. Károly harmadik házassága Piast Erzsébettel. E házasságából született gyermekei. Törvénytelen gyermekei. Tárgyalások, hogy Endre fiának Nápolyt megszerezze. E végett fiával együtt Nápolyba utazik. Magyar seregek Lokietek Ulászló segitségére. Kázmér Lengyelország királya. Surlódásai a cseh királylyal és a német renddel. Károly király békítő szerepe. A visegrádi fejedelmi congressus. Hadjárat az osztrák herczegek ellen. Ennek okai. Az ennsi béke. A hadviselés folytatása. A pozsonyi béke. I. Károly halála, temetése.
Károly királynak első két feleségétől gyermeke nem maradt, a harmadik, Erzsébet királyné öt fiúval ajándékozta meg férjét. Az elsőt, ki 1321-ben jött a világra, de egy éves se lett, Károlynak hítták; a második, László 1324 november 1-én született; hanem e királyfi is, jóllehet már el volt jegyezve János cseh király leányával, 1329-ben szintén meghalt. A harmadik, Lajos1 1326 márczius 5-én született. A következő 1327 évi november 30-án, azaz Szent-András apostol ünnepén Endre, 1332 évi augusztus 20-án, Szent István király ünnepén végre István herczeg jött a világra. Külföldi genealogusok még két leányt is adnak Károly királynak. Az egyiket Erzsébetnek híják és azt állitják róla, hogy Boleszló herczeg, falkenbergi seniornak volt a felesége; de minthogy ugyane genealogusok e házasságot conjecturánál egyébnek nem tartják, mi sem foglalkozunk tovább vele. Ellenben minden figyelmünket leköti azon állitás, hogy II. Henrik schweidnitzi herczegnek hites társa Katalin, I. Károly magyar király leánya volt, kinek Henrik herczeggel kötött házasságából született Anna, IV. Károly császár harmadik felesége. Annáról a legnevesebb cseh, morva és sziléziai történetírók állitják, hogy unokahuga volt Nagy-Lajos királynak, kinek udvarában nevelkedett s mellettök tanuskodik Nagy-Lajosnak Budán, 1353 május 27-én kelt levele, melyben IV. Károly, mint Anna férje iránti tekintetből lemondott Schweidnitz és Jauer herczegségekről, és minden őt, az országot és szent koronát megillető jogokról a nevezett herczegségekre. Ugyan miféle joga lehetett volna Magyarországnak a mondott herczegségekre, ha nem az, hogy azok esetleges örököse a magyar király unokahuga? Minthogy azonban a magyar történelem semmit se tud arról, hogy Károly királynak leánya is volt, pedig krónikáink Károly király minden törvényes ivadékát gondosan följegyezték, Katalinban Károly királynak törvénytelen gyermekét kell felismernünk. Azon körülmény, hogy a magyar király (eleddig) egyetlen leányát egy másodszülött schweidnitzi herczegecskének adta feleségül, csaknem teljesen kizárja a föltevést, hogy Katalin törvényes királyleány volt. Károly királynak egy törvénytelen fiát különben minden kétséget kizáró bizonysággal ismeri a történelem. Ez Kálmán „herczeg”, ki 1317 vége felé született, s kinek a király megengedte, hogy czimerét viselje. Midőn Károly harmadszor megnősült, Kálmánt keresztatyja, Ivánka váradi püspök gondjaira bizta, hogy őt pappá nevelje. Az imént emlitett Katalin ennek a Kálmánnak testvére lehetett.2
Erzsébet királyné és gyermekei.
Miniature a bécsi képes krónika 140. lapján
Ivánka püspök gondos nevelése nem vallott szégyent növendékével. Kálmán – mint pápai levelekből értesülünk – Isten kegyelméből tisztes, jámbor életével, jó erkölcseivel és fényes erényeivel születése foltját elfeledtetni iparkodott. Még mint növendék ifjú váradi éneklő kanonok, aztán esztergami prépost, 1337-ben pedig győri püspök lett, s mint ilyen 1375-ig kormányozta a győri egyházat.3
*
A nápolyi Szent-Januárius-templom főkapuja.
Készült 1260–80. évek között, Mária, V. István leánya, II. Károly nápolyi király neje idejében. A jobboldali torony-disz alatt látható a magyar czímer.
Fénykép után
Tudjuk, hogy Károly magyar királyt születési jogon Sicilia trónja megillette, minthogy a szerződésben, melyet a szentszék Anjou Károlylyal, a provencei herczeggel 1264-ben kötött, az örökösödés rendje olyképpen volt meghatározva, hogy az előbb szülött az utóbb szülöttet, a fiú a leányt kizárja. Igy örökölte Károly után fia II. vagy Sánta-Károly a trónt. Ez utóbbinak első szülött fia, Károly Martel azonban, mint tudjuk, atyja előtt halt meg (1295) és fiát Károly Róbertet, azaz a későbbi I. Károly magyar királyt, hét éves korában hagyta árván. Az örökösödési rend szerint tehát Károly-Róbertet illette volna meg Sicilia koronája, mint ezt Nagy-Lajos királyunk későbbi, a pápához intézett leveleiben számtalanszor hangsulyozta. De mivel unokájoknak Károly-Róbertnek a magyar koronát szánták volt nagyszülei, a siciliai koronát pedig harmadszülött fioknak, Róbertnek, mivel továbbá nem éppen alaptalan volt a félelem, hogy, ha Sánta Károlyt halála időnek előtte meglepné, unokája, a gyermek Károly Róbert uralkodása alatt Sicilia trónja nagyon meginoghatna: arra kérték a pápát, hogy az örökösödés megszabott rendét módositsa olyképpen, hogy Sánta Károly utódjává ne unokája Károly Róbert, se másodszülött fia, a későbbi toulousei püspök, Szent-Lajos, hanem harmadik fia Róbert legyen. VIII. Bonifácz pápa engedett e kérésnek, és azon okolással, hogy trónörökösnek az tekintendő, ki az uralkodóhoz vérségi kötelékénél és koránál fogva legközelebb áll, a fiui pedig közelebb áll az atyához az unokánál, Károly Róbert örökösödési jogát háttérbe szoritotta, és V. Kelemen pápa Sánta-Károlynak 1309-ben bekövetkezett halálakor csakugyan megkoronáztatta Róbertet Sicilia hirályává.
Nagy-Lajos születése. Miniature a bécsi képes krónika 140. lapján
A sok bajjal küzködő Károly Róbertnek türnie kellett e mellőzést; sőt Tamás esztergomi érsek után hiven elmondotta esküje azon szavait, melyekkel megigérte, hogy sem a római egyház jogait, sem annak tartományait háborgatni, sem a szentszéknek ezen tartományok érdekében hozott határozatait s rendeleteit sérteni nem fogja. Meg akarták ezzel kezeit kötni, hogy a szentszéknek, mint Sicilia hűbéres urának, rendelkezése ellen felléphessen. Szavát tartotta, hanem igényeiről Siciliára nem mondott le; sőt ellenkezőleg: az őseitől öröklött következetességgel mindig szem előtt tartotta azokat. Mihelyt csak némileg megizmosodék hatalma Magyarországon, megbizta atyafiát János viennei dauphint, hogy jogát a salernoi herczegségre és a szent angyalhegyi (Monte Gargano) javadalomra Róbert siciliai király előtt érvényesitse; sőt mit sem törődve ugyanezen nagybátyja ellenkezésével, kezdetben ugyan csak szórványosan, később következetesen használta a „Princeps Salernitanus et honoris ac montis sancti Angeli dominus” czimet, melyet már atyja is viselt. Utóbb a pápa is közben járt Róbert királynál, hogy unokaöcscsét e czim használatától ne tiltsa el, és ajánlotta, hogy Róbert király unokáit, a siciliai herczegnőket magyar herczegekkel, Károly király fiaival házasitsák össze. Könnyen czélt ért, mert a siciliai királyt igen le sújtotta egyetlen fiának, Károly calabriai herczegnek 1328-ban bekövetkezett halála. E csapás félelemmel töltötte el és zaklatott lelkiismerete azzal vádolta, hogy talán nem igaz uton jutott Sicilia trónjára. Be kellett látnia, hogy ha unokáinak, Johannának és Máriának, Károly calabriai herczeg leányainak jövőjét biztositani akarja saját testvéreinek, a tarantoi és durazzoi herczegeknek épen nem alaptalan támadásai ellen, oly férjeket kell számokra szereznie az Anjou-ház férfi tagjai közül, kiknek megtámadhatatlan joguk van a siciliai koronára.
Károly calabriai herczeg siremléke. A nápolyi Sz.-Januarius templomban.
Fénykép után
Kortársai más jeles tulajdonságain kivül jámbor és igazságos embernek jellemzik Róbert királyt. Nem valószinütlen tehát, hogy e tervét végrehajtandó, azért gondolt legelőbb a magyar király fiaira, hogy jóvá tegye a sérelmet, melyet atyjokon elkövetett. A pápa helyeslésével is találkozott e terve. Róbert király tehát még a harminczas évek elején meginditá az alkudozásokat a visegrádi udvarral. A követek és futárok egymást űzték az Adrián. 1331 tavaszán már készületeket tettek Nápolyban a magyar király fogadására. A pápát is megkeresték: adja megegyezését a tervezett házassághoz, arra is megkérték: adjon felmentést a házassági akadály alól, mely a fönforgó atyafiság miatt a kilátásba helyezett egybekelést meggátolná. XXII. János pápa készségesen megadta a dispensatiót, hogy Lajos és Endre, Károly magyar király fiai, házasságra léphessenek a velök harmadfokon vérrokon Johannával és Máriával, néhai Károly calabriai herczeg leányaival. Ő volt, ki leginkább sürgette e házassági egybekeléseket. Kétszer is írt Erzsébet királynénak, László zágrábi püspöknek, Endre fejérvári prépost és királyi alkanczellárnak, Tamás erdélyi vajdának, Demeter királyi tárnokmesternek, Miczk szlavón bánnak, Pál országbirónak, hogy igyekezzenek a kötendő házasságra nézve mennél előbb tisztába jönni; s újra írt a királynak és királynénak, hogy e házasságok megkötését ne halaszszák, hanem tekintve a számtalan hasznot, mely belőlök mind a két királyi házra háromolnék, a béke és szeretet megszilárditása végett mielőbb eszközöljék. Mindazonáltal a házassági szerződések megkötése valamiféle akadályba ütközött. A pápa azon panaszos szavaiból, hogy a békét és szeretetet megrontó gonosz szellem akasztá meg az egyetértést, sejthetjük, hogy már ekkor megindultak ama családi fondorlatok, melyeknek a szerencsétlen Endre herczeg utóbb áldozatává is lett.
Azonban 1322 június 30-án úgy értesülünk, hogy Sicilia királya, a leányok nagyatyja és Piacenzai Jakab udvari orvos és pozsonyi prépost, mint a magyar király titkos kanczellárja és teljes hatalmú megbizottja közt létre jött az egyezség következőképpen: Lajos, az elsőszülött, elveszi Johannát a szintén előbbszülöttet. Ha Lajos meghalna a házasság megkötése előtt, akkor Endre venné el Johannát; viszont ha Johanna halna meg, ez esetben Lajos vagy Endre Máriát venné el feleségül; ha pedig Lajos is, Johanna is elhunynának, akkor Endre kél egybe Máriával. Világos e sokféle combinatióból, hogy a magyar királyi ház mindig szeme előtt tartotta a két korona, a magyar és siciliai egyesitését; ha ugyan azt nem akarjuk föltenni, hogy Lajosnak a siciliai, Endrének a magyar koronát szánta.
Károly király 1332-ben már el is indult Nápoly felé, hogy e szerződést, melyet a szentszék is jóvá hagyott, megerősitse; de csak Székes-Fejérvárig érkezett, hol annyira elfogták a csúzos bántalmak (vagy talán a Nápolyból érkezett elégtelen és kellemetlen hirek), hogy útját abba hagyta és visszautazott Visegrádra. Az alkudozások tovább folytak, és midőn hosszas tanakodás után Róbert király kérésére végre abban állapodott meg Károly, hogy másodszülött fiát, Endrét viszi magával Nápolyba, Csór Tamást jelölte ki a kis herczeg nevelőjéül, tanitójául és háztartása főnökeül. Előre küldötte őket Zenggbe, velök valószinüleg Róbert barátot és Endre egykori dajkáját, Izoldát; hova midőn Zágrábon át júliusban maga is utánok a tengerpartra érkezék, nagy örömére szolgált, hogy mindeneket a legjobb rendben talált. Közben Róbert király fényes előkészületeket tett a magyar király fogadtatására. Manfredoniában hat gályát és elegendő számú hajót szereltetett föl Károly király 600 lovasból álló kisérete átszállitására. A hajókat veres, fehér, kék szinű (ezek voltak akkor a nemzeti szinek) és a magyar király czimerét viselő lobogókkal diszitette. A magyar király kiséretében valának Telegdi Csanád esztergomi érsek, Endre herczeg keresztatyja, Bátori András váradi és Piacenzai Jakab, immár csanádi püspök, Heniko a királyné egyik rokona, Dancs zólyomi főispán és számos más főur. Nápolyban mindnyájan dicsérettel halmozzák el a kis Endre herczeget korát meghaladó érettsége és szerénysége miatt.
Az alkudozások legott megint megindultak és a körül forogtak, hogy Károly király fiának, mint leendő siciliai királynak megkoronáztatását kivánta. Az agg Róbert kiráky e szándéktól nem volt idegen, mert az uralkodásról lemondani és napjait csöndes szemlélődésben óhajtotta befejezni. Azonban a nápolyi királyi család cselszövényei folytán megváltoztatta e szándékát. Károly magyar királyt a láz -törte; hanem szivós természete segitett rajta, és a pápa már szeptember 9-én (1333) örvendezését fejezte ki a fölött, hogy teljesen fölépült, de egyuttal figyelmeztette, nehogy hosszas távolléte kárt hozó legyen Magyarországra, végezze el ügyeit a siciliai királylyal s aztán induljon hazafelé. Szeptember második felében a két király végre megegyezett abban, hogy Endre lesz Róbert királynak halála után utódja; valamint a házassági szerződés iránt is akkép, hogy Endre és Johanna egybekelnek, mihelyest törvényes korukat elérik. Az egyezmény megtartására a két király, Sancia királyné, Róbert neje, és a két ország jelenlevő főurai esküvel kötelezték magukat. Az ünnepélyes eljegyzés Endre és Johanna közt szeptember 26-án történt meg, fényes ünnepségek és lovagi játékok között. A következő napon Róbert király Calabria herczegének nevezte ki Endrét, és e ténye által hivatalosan megjelölte őt trónörökösének.
Károly király aztán még sokáig maradt kedves szülőföldjén Nápolyban, hogy fia neveléséről, háztartásának berendezéséről gondoskodjék és csak 1334 elején érkezett vissza Magyarországba. Hadi kiséretének leülése (residentia), mely után az illetőket ismét pörbe lehetett idézni, hivatalosan márczius 20. napjára határoztatott.4
*
Szerénytelenség nélkül mondhatta a magyar nemzet, hogy hazája Károly király eszélyes politikája által királynő gyanánt vált ki körülfekvő országok csoportjából. Fontosabb politikai ügyet a magyar király nélkül nem végeztek; mindenki az ő szövetségét kereste, ő volt a hangadó, az intézkedő. Magyarországot kezdették európaszerte archi-regnumnak tartani és nevezni, a mi mai nyelven szólva annyit tett, mint „nagy hatalom.” Leginkább kitünt ez 1335-ben a visegrádi fejedelmi congressuson, melynek czélja volt egyrészről Csehország, Lengyelország és a lovagrend közt a békét helyreállítani, másrészről megtörni Németország hatalmát, melylyel Magyarországot, de főleg Csehországot fenyegette, végre a kereskedelmi öszszeköttetést nyugat és kelet közt szabályozni.
Károly király több ízben küldött segítséget ipjának Ulászló lengyel királynak, kinek örökös küzdelmei valának a pogány litvaiakkal és a még pogányabb német lovagrenddel. Igy értesülünk, hogy 1325-ben megjutalmazta Rikalfot, a Berzeviczyek ősét, 1326-ban Egyed fiát Jánost, kiket tekintélyes haddal küldött volt Lengyelországba és ott dicséretesen hadakoztak. Midőn pedig 1330-tól 1332-ig ama három ízben kiujuló, vérengző rablójáratokat inditotta a német lovagrend a lengyel király ellen, melyben János cseh király is, mint a rend szövetségese részt vett: Károly király 8–10,000 emberrel Druget Vilmost, akkor Szepes, Győr és Zaránd ispánját, a későbbi (1334–1342) nádort küldötte ipja segítségére. A magyar sereg vitézül harczolt és nem csekély része volt benne, hogy a német lovagok addig is, míg Károly magyar király és János cseh király, mint békebirák kiegyenlitik majd a fenforgó viszályokat, fegyverszünetért esedeztek, melyben Lengyelországnak Dobrzynt és Bromberget visszaengedni kénytelenittettek. A viszály Pomeránia (Pomerella) körül forgott, melyet a lovagrend Lengyelországtól igaztalanul elszakitott és a pápa itélete daczára visszaadni vonakodott. A békebirák ugyan ismételve értekeztek, de eredményre főleg azért nem juthattak, mert Ulászló Pomerániáról semmi áron sem akart lemondani.
Azonban 1333 márczius 2-án meghalt Ulászló király, és a lengyel rendek összegyűltek Krakóban új királyt választandók. Károly magyar király is oda küldötte követeit, kik engedelmet nyervén, hogy a rendek gyülekezetében fölszólalhassanak, melegen ajánlották az ifjú Kázmér herczegnek, Lokietek Ulászló fiának megválasztását, mely esetben a magyar király mindennemü támogatását megigérték. Kázmért egyhangulag választották meg aztán és Krakóban 1333 aprilis 24-én meg is koronázták. Károly tehát igéretét beváltandó mindenképpen arra törekedett, hogy Lengyelországot külső ellenségeitől megóvja, és a német lovagrend részéről úgy, mint János cseh király részéről békét szerezzen számára.
Csehországgal szemben ez neki teljesen sikerült, mert János cseh király, ki magát lengyel királynak is nevezte, és az osztrák herczegekkel csaknem folytonos ellenségeskedésben élt, ez időben régi barátjával és szövetségesével, Lajos császárral is meghasonlott a Henrik karantán herceg után maradt örökség miatt. Ha már előbb csupán az osztrákok ellen sem érezte magát túlerősnek a cseh király, most be kellett látnia annak szükségét, hogy a magyar királylyal és sógorával, a lengyel királylyal szövetkezzék. Elüljáróban a magyar király által sugalmazott Kázmér Sandomirban, 1335 május 28-án egy évre terjedő fegyverszünetet kötött János cseh király fiával, Károly morva őrgróffal, a későbbi IV. Károly császárral, melybe természetesen a magyar királyt is befoglalták. Augusztus közepén aztán Trencsényben jöttek össze a magyar, lengyel és cseh királyok meghatalmazottjai. A magyar küldöttség feje, tehát az egész értekezlet lelke, Miklós egri püspök, egykoron a bolognai egyetem rectora, igen tudós és szerény férfiu volt. Nem egészen két heti tanácskozás után, augusztus 24-én, az uti possidetis alapján, a személyesen is oda érkezett cseh király és morva őrgróf jelenlétében akképen egyeztek meg, hogy a cseh király lemond minden jogáról Lengyelországra, azonképpen a lengyel király mindazon sziléziai és masoviai herczegségekről, melyek hűbéresei a cseh királynak meghódoltak. Ez ügy végleges elintézését pedig akkorra hagyták, midőn az érdekelt fejedelmek Visegrádon október 16-án Károly király udvarában találkozni fognak.
A krakói székesegyház.
Fénykép után
A cseh királyok 37 év óta voltak, kezdetben valóságos, azután czimzetes lengyel királyok. Nem csekély volt tehát az áldozat János cseh királytól, midőn lemondott minden jogáról a lengyel koronára és letette annak még czímét is. Ezen áldozattal nem állott arányban azon 20,000 hatvanad cseh garas, vagyis 20,000 márka ezüst, melyek fizetésére a lengyel király megbizottjai urokat kötelezték. Méltó ára csupán a magyar szövetség lehetett, a melyről szóló oklevelet Károly király nehány nap mulva, 1335 szeptember 3-án kiállitotta. Ez oklevélben eskü és a kiközösités terhe alatt kötelezték magukat Károly magyar király és elsőszülött fia Lajos herczeg, hogy János cseh királyt és fiait: Károly morva őrgrófot és János karantán herczeget mindenki ellen (kivevén Róbert siciliai és Kázmér lengyel királyt) teljes erejökkel segitendik, nevezetesen Albert és Ottó osztrák herczegekkel hirök és megegyezésök nélkül békét nem kötnek. Ez az első alkalom, hogy a még nem is tizenegy éves Lajos herczeget, kinek függő pecsétje a szövetség levelét szintén erősité, a politikába, a közéletbe bevonták.
Október második felében és november elején érkeztek a fejedelmi vendégek Visegrádra. Fényes kisérettel jöttek és Károly király nagy ünnepélyességgel fogadta őket főpapjai és főurai élén, kik közül Csanád esztergomi érsek, László kalocsai érsek és kanczellár, Druget Vilmos nádor, Lipóczi Demeter királyi tárnokmester, Szécsényi Tamás erdélyi vajda, Ákos Mihály (Miczk) szlavón bán, Nagymártoni Pál országbiró soroltatnak fel. Elsőnek érkezett Kázmér lengyel király Ulászlóval, Leczye és Dobrzyn herczegével, Chartresi Galhard pápai követtel és udvara legelőkelőbb méltóságaival. Utána János cseh király, de még október végső napjaiban, mert mindszentek ünnepe körül (november elején) a német lovagrend követeivel már javában folytatta a tanácskozásokat. Később érkeztek a cseh király fia: Károly morva őrgróf és veje: Henrik alsó-bajor herczeg; míg Rudolf szász herczeg, Boleszló sziléziai herczeg és Liegnitz ura, Vitigo meiszeni és János olmüczi püspökök, Kolditzi Timó, Lipai Henrik és mások hol egyik, hol másik fejedelemmel érkezhettek. A koronás fők kétségkivül fönn a várban, vagy lenn a királyi palotában szállottak meg, míg kiséretök a magyar főpapok és főurak vendégei valának, kiknek Visegrádon fölös számmal voltak tornyaik, palotáik, házaik és udvaraik. Polgárok sem hiányoztak, minthogy ez alkalommal rendezték a magyar-cseh-lengyel kereskedelmi viszonyokat. Bizonyos, hogy a gazdag Boroszlóból is volt itt küldöttség. Hogy a fejedelmek mekkora kisérettel jöttek, kitetszik abból, hogy egy-egy ebédre 4000 kenyér és 180 átalag bor kellett. A nagyszámú cselédség lovaival félszerek és sátrak alatt tanyázott. Hogy a küludvarok követségei, a megyék nemessége, bel- és külföldi városok küldöttei is megjelentek Visegrádon, részint tisztelgésül, részint érdekeik előmozdítására, vagy csak kiváncsiságból is, hogy jelen lehessenek valamelyikén a számos és pompás ünnepélyeknek, milyeket Magyarországon régen láttak, magától értetik.
Lajos herczeg pecsétje.
Négyes karajjal határolt mező közepén franczia, ú. n. női pajzsban a magyar-Anjou czimer; ugyanez ismétlődik hasonló összeállitásban a pecsétmező külső részében elhelyezett négy kisebb pajzsban. A középső pajzs és a négy karaj között maradt üres helyet a négy evangelista jelvényei: az angyal, a sas, a szárnyas oroszlán és a szárnyas tulok alakjai töltik ki.
A bécsi állami levéltárban levő eredeti után rajzolta Fahrnbauer J. G
Az összejövetel derekas czélja, a tárgyalások a cseh király és a lengyel király közt, minden nehézség nélkül értek eredményt. A trencsényi praeliminarékat helyben hagyták. A cseh király ünnepélyes formában írásba foglalva lemondását a lengyel királyi czímről, s minden jogáról Lengyelországra, lemondási oklevelét a magyar király kezébe tette le mindaddig, míg Kázmér lengyel király a kikötött kárpótlási összeget egészen lefizeti. Aztán szövetkeztek Lajos német király és Albert osztrák herczeg ellen. A szövetségesek valának János cseh király, Kázmér lengyel király, Károly morva őrgróf, Henrik alsó-bajor herczeg, Károly magyar király és fia Lajos herczeg. E szövetség megerősítésére Kázmér lengyel király leánykáját Henrik bajor herczeg kis fiával jegyezte el.
Nem oly simán és könnyen egyenlítették ki János cseh király és Károly magyar király, mint fölkért békebirák, a Lengyelország és a német lovagrend közt elmérgesedett viszályt. Pomeránia végre is a lovagrendé maradt, mely föltételhez Kázmér király kénytelen, kelletlen hozzájárult ugyan, de melytől a lengyel nemzet épúgy idegenkedett, mint Kázmér utódja, Nagy-Lajos. A szerződés alatt tanuképpen se olvasunk lengyel nevet; tanukúl csupán a föntebb emlitett magyar és cseh főurak szerepeltek.
Mily ünnepségeket ültek, mily fényt fejtettek ki a magyar királyi család és főurak a fejedelmi vendégek tiszteletére, azt – sajnos – felírva nem találjuk. De annyi bizonyos, hogy Erzsébet magyar királynénak november 19-ikére eső nevenapján ezek tetőpontjokat érték. Ekkor kelt a békekötés a cseh és lengyel király közt; ekkor a szövetségi okirat; ekkor tartották Kázmér király leányának eljegyzését a bajor herczeg fiával. Károly király vendégei közt fejedelmi magyar bőkezüséggel fényes ajándékokat osztott szét.5
A vendégek november végén oszladoztak. A cseh király, ki ezentúl pecsétjeiben és leveleiben nem élt a lengyel király czímével, magával vitte az ifjú Kázmért Prágába, hova deczember 6-án érkeztek meg, s honnét Kázmér király kilencz napi ünnepeltetés után ment haza Krakóba.6
Károly király elpártolása unokaöcscseitől, az osztrák herczegektől és átpártolása a cseh királyhoz eléggé indokolva volt azon előnyök által, melyeket a hatalmak ezen új tömörülése a magyar király süvének, Kázmér lengyel királynak hozott. Volt azonban Károly királynak még más oka is: az osztrák herczegek megbizhatatlansága, mely arra inditotta, hogy ezen háladatlan rokonokkal, kiket jótéteményeivel meghóditani nem birt, fegyverei élét éreztesse. A legfőbb ok vala, hogy a békekötések föltételeit meg nem tartották. Pozsony ugyan végre-valahára, úgy látszik 1328-ban, viszszaszált az országra, minthogy Treutel Miklósban magyar királyi főispánt találunk benne; de a Muraköz, más határszéli területek és várak visszaadásáról, vagyis az ország határainak kiigazitásáról szó se volt; e helyett halljuk, hogy az ország lakói és kereskedői osztrák részről méltatlanságokat és károkat szenvedtek. Nagymartoni Pál országbiró, egy inkább német, mint magyar főúr mondja, hogy a magyar nemzet 1336-ban a németek szemtelensége, betörése és dühödtsége visszautasitására és megfékezésére viselt hadjáratot. S ha egyéb, valóban hajmeresztő adataink nem is volnának, maga e nyilatkozat elég volna Károly király eljárásánák igazolására.
Az osztrák herczegek: Albert és Ottó, hogy a rosszat gonoszszal tetézzék, megalázták magukat legnagyobb ellenségök Lajos császár előtt, ki bátyjokat, a Szépnek nevezett Frigyest éveken át fogságban tartotta, és pártfogását keresték. A császár Bécsbe jött, hol a papság ott időzése alatt ugyan se nem misézett, se nem harangoztatott, de a herczegi ház nagy kitüntetéssel fogadta és egyebek közt arra kérte: engedje meg, hogy a Magyarországon fekvő német császári hűbéreket az osztrák herczegek annak adhassák, a kinek akarják. Bajor Lajos jól tudhatta, hogy a császárnak Magyarországon semminemü hűbére nincsen, mindamellett teljesitette az osztrák herczegeknek kérését. A legmerészebb támadás volt ez Magyarország függetlensége ellen. De ez nem elég. Ugyanazon herczegek szövetkeztek a magyar király lázadó alattvalóival. Két levelünk van, melyek arról tanuskodnak, hogy György, Dénes és Pál, az Orsini-Blagaji István, egykoron szlavóniai bán fiai és Baboneg János unokaöcscsei, azonképpen Németujvári Kakas Miklós özvegye és fiai: János, László és Henrik hűséget esküdtek az osztrák herczegeknek, Albertnek és Ottónak, hogy minden tehetségökkel őket fogják szolgálni és igérték, hogy Károly magyar királylyal nem kötnek békét a mondott herczegek engedelme nélkül.7 Egyébiránt biztosan tudjuk, hogy nem csupán a megnevezettek, hanem Péter fia Henrik, a Szekcsőiek őse és ennek unokaöcscsei a János fiai: Miklós, Péter és Henrik, a későbbi Tamásiak, valamint Iván fia a Porostyáni (Pernsteini) János, tehát az összes Németujváriak hasonló szövetségre léptek a Habsburgokkal. Igaz, hogy a szövetséges levélben gondosan ki van emelve, miszerint ez urak „önként” állottak az osztrák herczegekhez, mint saját hazájuk és királyuk ellenségeihez, és semminemü bérök a levélben kikötve nincs; tudjuk azt is, hogy e hazaárulókat és felségsértőket, illetve szüleiket és rokonaikat Károly király annak idején érdemük szerint jól megtépte, és hogy e miatt a boszú még mindig izgathatta lelköket: de éppen a gondosan kitüntetett „önkéntesség” a mellett tanuskodik, hogy az osztrák herczegek élénken érezték tettök alávalóságát, valamint hogy részök volt a magyar király alattvalóinak elcsábitásában, kiket – alig lehet kétség felőle – bérökben tartottak vagy legalább igéretekkel kecsegtettek. Ezek után nem lehet kétség az iránt, hogy Károly magyar királynak elkeseredése unokaöcscsei, az osztrák herczegekkel szemben teljesen jogosult, s háborúja ellenük méltó megtorlása volt nemtelen viselkedésüknek.
A háború nem sokára meg is kezdődött. János cseh király, mihelyt Visegrádról haza érkezett, legott a hadgyűjtéshez fogott; hadával 1336 február 24-én Prágából kiindult, Ausztriába tört, és míg Ottó herczeg seregét összeszedte, Ausztria éjszaki részét elfoglalta és elpusztitotta. Aztán egymás közelében vert tábort a két hadsereg; egymással farkasszemet nézett a nélkül, hogy csatát kezdett volna. Ottó, mivel hadi népben és bátorságban alább állott a cseh királynál, nem mert támadni; a cseh király pedig várta a magyar segitő hadat. Jöttének hirére azonban akkora rettegés szállotta meg Ottó herczeget, hogy hadi népét cserben hagyva, április 24-ike éjjelén titkon elillant és Bécsig meg sem állott. „Ekkora gyalázat még nem esett rajtunk” zúgolódék bátyja, a maga-tehetetlen Albert herczeg. A vezér nélkül maradt hadi nép pedig követte a rossz példát és szintén visszavonult, minek következtében húsz vár és az egész éjszaki Ausztria a csehek kezébe jutott.
Németujvári Kakas János pecsétje.
Két nyesthez hasonló állattal környezett háromszögű pajzsban a három párhuzamosan függő gerenda. A körirat † S(igillum) IOHANIS FILI(i) NICOLAI KOKOS.
A bécsi állami levéltárban levő eredeti után rajzolta Fahrnbauer J. G.
Habár Károly király aligha hirdetett általános fölkelést, minthogy a törvénykezés csak részben szünetelt, mégis személyesen vett részt abban fiával, Lajos herczeggel és süvével, Kázmér lengyel királylyal együtt. A hadnagy Tamás erdélyi vajda volt. Május 4-én ugyan még Farkashidán, május 5-én pedig Nagy-Szombatban keltezett Károly király, de már május 12-én Marcheggnél, a Morva folyó mellett táborozott. Aztán, míg szövetségese, János király Prágában járt, hogy a további hadviselésre pénzt szerezzen, ő folytatá a háborút, Ollersdorf várát és Kreuspeykot (Kreisbach?) viván és megvevén. Hadjárata eredményével ugy látszik meg volt elégedve, mert nyomban utána megjutalmazta Tamás vajdát.
Miután János király ujra fölkészült, Marcheggnél találkozott a három király. Ekkor 600 sisakos, azaz lovag módra fölszerelt vitéz és több ezer íjász volt Károly, 200 sisakos és 300 könynyü lovas Kázmér körül. Úgy látszik, ezen válogatott csapatot bízta fiára, Lajos herczegre, míg maga Pozsonyba rándult, és július második felében vendégül fogadta János királyt, ki valószinüleg itt várta be, míg serege ismét összeverődött. Lajos herczegnek ez első hadjáratában, mely Bajorországig terjedt, aligha volt alkalma vitézkednie, nemcsak azért nem, mert kora se volt hozzá való, hanem mert az egész hadjárat harcz és győzelem nélkül ért véget az ennsi békében, melyhez, hogy Károly magyar király megegyezését kinyerje, János cseh király Magyarországba utazott. Az idő őszre járván, nem valószinűtlen, hogy ő kisérte haza Lajos herczeget ez első táborozásából, melyben Péter szakácsnak atyjok művészetét űző fiai szerezték a főérdemet Lajos királyfi körül. Jutalmuk nem maradt el a királyné asszony és gondos anya részéről.
Tamás erdélyi vajda pecsétje.
Jobbra dőlt háromszögü pajzsban, mely sárkányhoz hasonló állat mellső testéhez támaszkodik, egy vagy két pólya; a pajzs jobb sarkán sisak, tollforgóval. A körirat † S(igillum) • THOME • VOYVODE • TRANSSILVANI • ET COMITI (belül folytatva) S DE • ZONVC •
Az országos levéltár eredeti példányáról
Az ennsi béke 1336 október 9-én kelt oklevelében Károly magyar király neve is előfordul, mintha ő is jelen lett volna a kötésnél. Pedig nemcsak nem volt jelen, hanem a békekötést keményen ellenezte. Haza se hítta hadait, melyek Laczkfi István királyi lovászmester vezérlete alatt a dunántúli határszéleket védelmezték. Laczkfi ez alkalommal elfoglalta az osztrákok által megerősitett Lajtahegyet, helyreállitotta itt az ország régi határait, melyek védelmére ugyancsak a Lajtahegyen Szarvkő várát épitette, és hatalmába keritette az áruló Németujváriaktól Léka várát. A mit János király nagy nehezen elért, annyi volt, hogy Károly király Szent-Lucza napjától pünkösdig (1336 deczember 13–1337 június 8) fegyverszünetet kötött az osztrák herczegekkel, kikötvén; hogy az ország határai addiglan sértetlenek maradjanak.
A fegyverszünetet nem követte azonnal béke. Ellenkezőleg; Károly király 1337 pünkösd után ismét fegyvert ragadt az osztrákok ellen. Ha nem is általános volt megint a fölkelés, hatalmas volt a hadsereg, melyet az osztrák herczegek ellen vezetett. Ütközetre azonban, jóllehet Károly király erre teljesen el volt határozva, a dolog nem került, mert a diplomatiai eredményekét többre becsülte. Legelőbb, úgy látszik, a Muraközre, illetve Osztrogó (Strido) és Csáktornya várakra, valamint tartozékaikra nézve jött tisztába a tulajdonosokkal, a Walseekkal, kiktől 4000 márka finom ezüstön visszaváltotta az ország ezen régóta elszakitott területét. Azután lassankint a hűtelen Németujváriak is visszatértek. Károly király megtérésök föltételeül szabta, hogy határszéli váraikat kezéhez szolgáltassák. Kellett ezt kivánnia, hogy elvágja őket helyileg az osztrákoktól, kiknek közelsége könnyitette meg nekik a hazaárulást. De nem kivánta ezen lemondást kárpótlás nélkül: az ország belsejében adott nekik birtokokat s ez által mintegy bellebbezte, internálta őket. Kakas Miklós fiainak Léka váráért Kemendet adta Egervárral és Fancsikával. Henrik bán fiától, Pétertől elvette a zagorjei Krapina, Kosztel és Osztercz várakat. Ezen várak a Dráva és Száva közének nyugati részén, Stájer szomszédságában feküdtek. Magyarország ekképen erős támpontokat nyert a rabló stájer urak ellen. Péter úr pedig kárpótlásul más birtokrészekkel egyetemben a szekcsői uradalmat kapta, melytől magát ezentúl Szekcsői Herczegnek nevezte. Megjegyzendő azonban, hogy ezen birtokrészek közt voltak olyanok is, melyek Péter testvére, Jánoséi voltak. Ez ügyes sakkhúzás következtében János és fiai szintén siettek bűnbánólag megtérni és kiadni váraikat. Kárpótlásul Tamási várát Tolnában a hozzátartozókkal együtt kapták, melyről ezentúl Tamásiaknak híták őket. De sokáig nem tudták megbocsájtani a Szekcsőiek ármányát. A Porostyáni Iván fia János is megbékélt ugyan, hanem megmaradt osztráknak. Felesége Walsee leány levén, kitelepedett. Károly király az osztrák herczegek kérelmére megengedte, hogy Porostyán várát, mely közvetlenül az osztrák határon feküdt, kisajátitsák és Ausztriához csatolják.8
Mely föltételek alatt tértek vissza István egykori szlavón bán fiai, arra részletes adataink nincsenek. De valószinüleg hasonló föltételek mellett, mint a Németujváriak. A király elkobozta tőlök a Károlyváros közelében fekvő váraikat, köztök Stieniænákot, mely később királyi várrá lett, és – úgy látszik – Blagajt adta nekik cserébe, hol megtelepedvén, Blagajiaknak nevezték magokat ezentúl és hűséget tartottak a szent koronához ők is azonképpen, mint a Németujváriak.
Ezeket szerencsésen elintézvén, határozta el magát végre Károly király, hogy az ennsi békét jóváhagyja. Ez Pozsonyban, 1337 szeptember 11-én történt, külön levelet állitván ki Károly király, melynek egyik pontja egyenesen megtiltja az osztrák herczegeknek, hogy a hütlen magyar urakat védelmezni, pártolni, segiteni merészeljék.
Az osztrákok határsértései és kártételei azonban nem szüntek meg, minek következtében a viszályok folyton fenyegetőbb jelleget öltöttek. Igy értesülünk, hogy Laczkfi István, kit a király az ország nyugati határainak őréül állitott föl, a németekkel több izben tusába keveredett, s egy alkalommal Puchmar (Pohemarus) nevü előkelő osztrák főurat, ki saját zászlója alatt viselt háborút, tizenharmad magával, vitéz lovagokkal elfogta és tőlök négy társzekérre való, 30,000 márkára becsült málhát elvett, melyet a foglyokkal együtt a királynak bemutatott és átadott. A király Puchmart tömlöczre vettette, a hol ez életét is végezte, az elkobzott értékkel pedig kielégitette a kárvallott országlakókat és kereskedőket.
Kétséget sem szenved, hogy e hadjáratok 1339-ben és 1340 ben is tovább folytak, míg végre Károly morva őrgróf, kínek az osztrák-magyar háború újabb kitörése kivánatos nem volt, 1341 június 23-án meglátogatta Károly királyt Pozsonyban, hogy a fönforgó ellentéteket kiegyenlitse. Károly ráállott, és abban egyeztek meg, hogy az osztrák herczeg négy magyar, a magyar király négy osztrák főurat jelöljön ki békebirákul, kik 1342 márczius 6-án, azok Pozsonyban, ezek Haimburgban összeülvén, a kölcsönös panaszokat megvizsgálják és orvosolják. Károly király választottjai valának: Ötting Rudolf, Pfannberg Ulrik, Pergau Ulrik és (póttagul) Schaumburg Konrád; Albert osztrák herczegéi: Péter szerémi püspök és királyi kanczellár, Szécsényi Tamas erdélyi vajda, Nagymartoni Pál országbiró és – mintegy póttagul – Gelet fia Miklós turóczi vármegyeispán, a későbbi nádor, kiknek egyesült bölcsesége, párosulva Károly király mérsékletével, az újabb zavaroknak elejét vette.9
A béketárgyalások Károly királyt már betegen találták. A sok táborozás, fáradság, munka rég megtámadta a király egészségét. Különösen az 1330. évi események: a Záh merénylete és az oláhországi, napokig tartó veszély, kell hogy rombolva dúltak legyen életszervein. Ez időtől fogva folyton betegeskedett. 1342 májusban oly erővel fogta el baja, hogy biztosra vették halálát, mely a visegrádi várban ugyanezen évi július 16-án, keddi napon, 54 éves korában csakugyan kioltotta életét. Holttestét másnap pompás menetben levitték Visegrád városába a plébániatemplomba. Itt gyászmisét mondván fölötte s elvégezvén a halottas egyházi szertartásokat, dereglyére tették a koporsót, hogy Budára, mely akkor már nagyhirű, fényes város vala, szállitsák. A főpapok és főurak szintén vizi járművekre szállottak, királyokat ez utolsó útján is, mint az előbbieken, elkisérendők. Előttök Tót Lőrincz, a Kontok atyja, lobogtatta főzászlótartó tisztéhez képest, az ország zászlóját, annyi diadal tanuját. Egész Buda, a papság és a polgárság a Duna partjáig ment halott királya elé. Az összes templomok és kolostorok harangjai zúgása közben felkisérték aztán a királyi tetemet a Boldogasszony templomába, ravatalra helyezték, éjjel-nappal zsolosmákat imádkoztak és énekeltek mellette, míg a templom főbejárata előtt, a boldogult királynak biborral letakart kezes paripáin ülve, három vitézlő férfiú állott őrt. Az egyik abban a diszben, melyben a király tornákon szokott megjelenni; a másik úgy, mint ahogy a király a lándzsavetésen vett részt; a harmadik és legékesebb azon fegyverzetben, melyet a király hadjáratokon szokott volt viselni. Öltözetük a király által viselt öltözet vala, dúsan kihányva himzéssel, sújtással, ékitve drága kövekkel, gyöngyökkel. A mi ércz szokott lenni a lószerszámon, a kengyelek, zabolák és csatok aranyozott ezüstből valának; a szíjak, a heveder, a bőrnemüek és a nyeregtakarók selyem kelmével bevonva.
Harmadnapon, elvégződvén újra a gyászos szent mise és egyházi szertartások, a koporsót, úgy mint a király benne feküdt, nem befödve, hanem nyilt arczczal föltették a hintós, az Anjouk koronás struczczával és hét ezüst csímbókkal, melyek a könnyeket jelképezték, földíszitett kocsira, hogy Székes-Fejérvárra vigyék és ott eltemessék. Székes-Fejérvár káptalanja és papsága, azonképpen lakói nagy sokasága eléje sietett a gyászmenetnek, és láttán keserű sirásra fakadt. A papok az egész éjjelt zsolosmázván, virrasztással töltötték a főtemplomban a ravatal körül, és már hajnalhasadatkor elkezdődtek az engesztelő szent misék, miközben a leirt három lovag a társaskáptalani templom főkapuja előtt őrt állott. E templomban, hol Szent-István és Szent-Imre tetemei nyugodtak, temették el Károly királyt is a főoltár mellett egész királyi díszben, „mint királyt temetni szokás”. Csanád esztergomi érsek mondott fölötte halotti beszédet.
Csanád esztergomi érsek pecsétje.
Román stilü csarnok, fent a boldogságos szűz, alant a térdelő Csanád alakjával, a ki egy főpapi jelvényeket viselő szenttől, hihetőleg Szent Adalberttől átveszi a pásztorbotot. A körirat S(igillum) CHANAD I[NI] … [ECCL(esie)] STRIGHONIENSIS.
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly
Közben, mielőtt a király halálának harminczadik napja letelék, összegyűltek a királyi udvarban az idegen fejedelmek: Kázmér lengyel király, Károly morva őrgróf és a szomszédos udvarok, köztök az aquilejai patriarcha küldöttei, főpapok, főurak az exequiák megülésére, melyeket augusztus 14-én tartottak az egész országban, legfényesebben természetesen Székes-Fejérvárt és Visegrádon. Ez alkalomból verses epitafium is készült, mely ránk is maradt. A pápa és bíborosok Avignonban, azonképpen Albert osztrák herczeg is, ki éppen Karintiában tartózkodék, nagy gyászpompával szintén megülték a magyar király halottas emlékét.10