SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Politikai irányadó tényezők. A honvédelem gyarapítása. A királyi javak visszapörlései. A banderiumok. A nemzetségek czimerei. Szent-György vitézeinek társasága. Arany sarkantyús vitézek. A köznemesség visszaadott szabadságai. Lipóczi Demeter tárnokmester. Az ország betelepítése. A rabszolgaság. Szabadosok. Igazság-szolgáltatás. A Görgeiek és Berzevicziek hires pöre. A pénz- és hitelviszonyok javítása. A bányászat. Nemzetközi kereskedelem. Vámok.
I. Károly király idegen származásánál és ifjú koránál fogva nem lehetett új hazájában, Magyarországon uralkodása kezdetén politikai irányadó tényező. Mert habár vitézségét és munkaszeretetét, ügyességét és erélyét szivesen vetjük latba, hogy ő volt Magyarország regenerátora, azt bajos lenne bebizonyitani. Kérdés tehát, kik voltak meginditói és ápolói azon hatalmas lendületnek, mely hazánkat a XIV. században a virágzásnak addig el nem ért magas fokára emelték? A kiket történelmünk azon korból közelebbről ismer: a Németujváriak, Csák Máté, Amádé nádor fiai, István nádor fiai, Borsa Tamás ivadéka, Petne fia Péter és más főurak, romboltak igen, de nem épitettek. Károly király bölcs tapintattal, a mennyire lehetett, kimélte ugyan őket, ezen kifelé düledező bálványokat, melyek a nemzeti egység veszélyesen megrepedezett szent csarnokát összeomlással fenyegették; de elvégre mellőznie kellett őket, kidöntenie és helyökbe új oszloprendeket állitani föl. Ők tehát a rombolók közt igen, de a regenerátorok közt számot nem tettek.
Károly oklevelének kezdő sorai.
Olvasásuk: Karolus dei gr(ati)a Hungarie, Dalmacie … | fut(ur)is p(re)sentium notitiam habituris salutem … | laudem bono(rum) vindictamqu(e) malo(rum) gladii … | p(ro)venire, qu(od) magnificus vic Thomas …
Az 1335 november 2-án kelt oklevél eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában
Frà Gentile, a pápai követ, igaz, új bizalmat öntött a nemzetbe, rámutatott a helyes útra. Normális időben ennyi talán elég is leendett. Hanem mikor a bölcs szót a minden oldalról érkezett fegyverzaj túlhangozá, a nemes szándékot a szenvedély elnémitá, a hazafias igyekezetet a zsarnoki önzés gátolá: többre volt szükség. Kétségtelen tehát, hogy a nemzet jobb fele, vagy legalább nagy része tette meg a főmunkát, mint mindig, arra hogy a haza a bajból kiláboljon. És ezeknek, a nemzet új aristocratiájának, vagyis, mint édes hazai nyelvünk oly szépen mondja: a szent korona jobb ágainak megválasztása, a Drugetek, Szécsényiek, Debreczeniek, Ákosok, Szécsiek, Lipócziak, Bátoriak, Bebekek, Sztáraiak, Garaiak, Görgeiek, Tököliek, Ostfiak, Apponyiak, Kanizsaiak, Köcskiek, Amadék, Atinaiak, Alsó- és Felső-Lendvaiak, Nagymartoniak, Laczkfiak, Gilétfiak, Zayak, Kontok, Czudarok, Magyarok, Nádasdiak, Gerseiek stb., stb. kiszemelése, kiknek legtöbbje a tehetősebb nemesi középrendből emelkedett ki harczi vitézsége s a közügyekben való jártassága által, kiket a szent korona iránti hűségért terjedelmes javakkal és sokszoros méltóságokkal jutalmazott, szóval: az új főnemesség megteremtése volt Károly király első és legfőbb érdeme, minthogy ezáltal a honvédelemnek új lendületet adott. Volt gondja azonban Károly királynak arra is, hogy a honvédelmet gyarapitsa, visszapörölvén annak föntartására rendelt, valamint a királyt és királynét illető javakat. Megyénkint bizottságokat nevezett ki, melyek végig járták a birtokosokat és előmutattatták velök birtokleveleiket. A ki nem tudta bebizonyitani igazait valamelyik birtokára, azt a rendes törvényszék elé vezették, hol azonban megtörtént az is, hogy a felperest, magát a királyt itélték el. Habár Károly készséggel meghajolt az itélet előtt, magától értetik, hogy hasonló eljárás, mennél igazságosabb volt, annál nagyobb elégületlenséget okozott. Láttuk, hogy a lázadásoknak ez volt rendes oka. Károlynak sikerült ugyan a lázadásokat levernie, de azért a hamu alatt izzott a parázs, és sokan biztosra vették, hogy ha előbb nem, Károly király halálakor ujra kitör a forradalom. Ezt sejtvén, sőt érezvén a király, minden lehetőt elkövetett, hogy trónját fiai számára biztositsa, és a romok fölé, melyeken uralma emelkedett, biztos házat épitsen magának és családjának.
Minthogy azonban a várkatonaságot minden iparkodása mellett se birta helyreállitani, a nemesi fölkelés pedig az által, hogy a zsarnokok igájokba hajtották a nemes embert és anyagilag tönkre tették, kevés kárpótlást nyújthatott: Károly király a honvédelem számára más alapot is keresett, körülbelül olyat, minőn az a feudális országokban, Francziaországban és Nápolyban sarkallott.
Mert ha megmaradt is „a főpapok, apátok, prépostok, perjelek és más egyházi személyek, valamint a bárók, ispánok, várnagyok, nemesek, egyéb birtokosok és minden más bármily rendű és rangú emberek régi hadi kötelezettsége”,1 Károly király – úgy vérljük, csak rábeszélése által, mert törvény ez iránt nincs – arra birta az általa bőkezűen ellátott nagybirtokos főúrakat, hogy saját költségökön és saját zászlójuk alatt kisebb-nagyobb számu katonaságot állitottak ki. E csapatok az olasz banderia (német alakban Banner, a. m. zászló) szótól banderium (zászlóalj), vezetőik pedig a zászlós urak büszke nevezetét kapták.
Károly első kettős pecsétje.
Előlapján a király trónszéken ülő alakja, a királyi jelvényekkel és † KAROLUS : DEI : GRACIA : VNGARIE : DALMACIE : CROACIE : RAME : körirattal. A hátsó lapon háromszögü pajzsban a kettős kereszt és a felirat folytatása : † SERVIE : GALICIE : LODOMERIE : COMANIE : BOLGARIEQ(ue) : REX :
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának galvanoplasztikai lenyomatáról rajzolta Cserna Károly
Továbbá az előkelőbb családok tagjait, kiket a közös származás, a nemzetségi kötelék (genus) amúgy is összetartott, még inkább egybefüzte a közös czímerrel, melyet nekik jutalmúl, mintegy kitüntetésül adott. Czímerek a zászlók és pajzsok diszitésére divatban voltak ugyan már előbb is. Csák Péter nádorról, például, tudjuk, hogy oroszlánt viselt zászlaján. De ekkor még alighanem szabad választás tárgya volt a czímer. Károly király azonban franczia, német és olasz formára rendszeresitette a czímerviselést s ennek ez által fényt kölcsönzött.
Ezenfelül a Szent-György társaságának alapitása által alapját vetette meg a lovagok rendjének, melynek tagjai (milites), mint külön nemesi fokozat a főurak és nemesek közt kezdenek jelentkezni.
Ugy látszik, az arany sarkantyús vitézek rendje is tőle származik A tornákat, melyek az időben még, feladatukhoz képest, hadi gyakorlatok voltak inkább, mint színes játékok, szintén Károly király honositotta meg nálunk, hogy a harczi szellemet táplálja, éleszsze.
Ehez járult aztán, hogy a köznemességnek visszaadta szabadságát. Benne a haza és király hű védőket kapott, a nép pedig nyugodtan, zaklatástól menten járhatott mezei munkája után. Csakhogy igen megfogyatkozott a földmíves nép száma, mert a zavarok elől, a ki csak tehette, kereket oldott, minek következménye az lett, hogy a föld ára igen leszállt; egy ekényi földtérnek, azaz közép számitással 150 hold szántóföldnek, mezőségnek és erdőnek vegyest értéke három márkára, azaz osztrák értékü 63 frtra sűlyedt, ha a márkát tiszta ezüstben fizették; mert ha dénárokban, akkor még ezen értéknek is mintegy hatodát le kell ütni.2
Károly király és nagyérdemü tárnokmestere Lipóczi Demeter azon volt tehát, hogy a munkás kezet szaporitsa, az elhagyott helységeket és a Kárpát alját, az elterülő erdőségeket kiirtván, benépesitse. A népesitő rendszerek különbözők valának. Eredeti felfogásra mutat, például, Debreczeni Dózsa nádor eljárása, ki egyszerüen kihirdette: ha kinek, szabad embernek, kedve van Bócson vagy Szilason megtelepednie, jöhet bátran; mert megvédi őt, mint tulajdon jobbágyát, akárkinek zaklatása ellen: ezt hitére fogadja. Hasonló példák, kivált a jól termő magyar vidéken, nem voltak ritkák. Egyszerűbb ez eljárásnál csak az volt, ha valamely földesúr elment a szomszédja falujába, és hihetőleg előleges megbeszélés után, szétszedette a jobbágyok fából készült házait, szekerekre rakatta és a népet ijastul, fiastul, mindenestül a maga birtokára terelte. De ilyesmi ritkán esett meg pör nélkül. Több eszélylyel jártak el az erdélyi káptalani urak, kik hogy Koppán nevü birtokukat megnépesitsék, az érkező új telepeseket három évi szabadsággal, azaz földbérmentességgel kecsegtették. Károly király helyeselte ez eljárást, meghagyván a vármegye-ispánoknak és várnagyoknak, hogy a földbéröket lerótt jobbágyokat, ha menni akarnak, vissza ne tartsák. De hogy ily rendszer nemzetgazdasági tekintetben kevésbbé czélszerü, és nem sok sikerre vezetett, kézzel fogható. A mi munkaerőt az egyik vidék kapott, a másiktól vette el. Károly király és tárnokmestere nem ezen rendszernek, hanem a más országokból vagy túlnépes vidékekről való betelepitésnek voltak hivei. Ez utóbbi rendszer kevesebb közvetlen haszonnal járt ugyan a tulajdonosra, de annál többel az országra nézve. Igy népesitette be Károly király a Kárpátok alját Pozsonytól Máramarosig és Erdély ritka népességü vidékeit. A sűrű erdőket, melyek a halicsi határig terjedtek, részben kivágatta és a vágásban községeket alapitott. Hasonló tervek kivitelére egyes ügynökök, többnyire már régebben megtelepedett tekintélyesebb férfiak vállalkoztak. Az eljárás az volt, hogy legelőbb is szerződést kötöttek a föld birtokosával, kinek szolgálatába szegődték. Kihasitották azután az új község területét és felosztották egyes telkekre, melyek negyven holdnál ritkán voltak nagyobbak. Az ügynök, mint az új község örökös birája (soltész) többnyire kettős, örök időre tehermentes telket kapott, választhatott malomhelyet, állithatott sörházat, alkalmazhatott mesterembereket. Ő volt hivatva igazságot szolgáltatni az új község lakóinak a szász vagy magdeburgi, később már szepesi vagy korponai törvénykönyv szerint. A birói illetőségek, birságok, ha a negyedmárkát meg nem haladták, egy harmadrészben az ő jövedelmét képezték, két harmadában pedig a földesuraságot illették. Földjeit és jogát a soltész rendszerint (mert voltak kivételek is) eladhatta vagy másra ruházhatta. Az új telkesek földjeiket nem örökjogon, noha ez gyermekeikre átszállott, hanem csak bérben birták. Azonban a telkeikre rakott épület sajátjok volt. Ha távozni akartak, ezeket eladhatták, és „világos nappal” – mint szerződéseik mondják – tehát szabadon távozhattak. Az első években, rendesen tizenkét, tizenhat, husz, sőt néha több éven át, nem fizettek földbért; ezen kikötött idő elteltével azonban minden telek után egy negyedmárkát (olykor többet is) kellett fizetniök. A földbért a soltész szedte be, ki nem ritkán e fáradságáért is kapott százalékot. A földbéren fölül még ajándékok is járták, melyekkel részint a telkesek, részint a község testületileg voltak kénytelenek kedveskedni a földes úrnak: egy hordó sert, egy hízott sertést, nehány bárányt, baromfit, tojást, zabot, kalácsot adtak időközönkint, a miért viszont szabad faizást, halászati és vadászati jogot élveztek a lakosok. Az egyház is szabad volt, azaz a lelkész, kit a hitközség választott,3 nem fizetett semmit a földes úrnak, ellenben tizedet kapott hiveitől, és ha valamelyikök utódok nélkül halt meg, hagyatékának egy része, többnyire hatoda, a templomot illette.4
A Szent-György-vitézek rendjének szabályai 1326 ápril 24-éről.
Az oklevél eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában. A szöveget átirta és forditotta Dr. Dézsi Lajos. A hártyáról lefüggő pecsét Szent-György harczát ábrázolja a sárkánynyal. Körirata: † [SIGILLUM] MILITUM • [SANCT]I • GEORGII
A szöveg olvasása
A szöveg fordítása
Világos ezekből, hogy a földmívesség ezen osztályának a szabad költözködés joga biztositva volt. Hanem ezen „jobbágyok” mellett találunk szolgákat is, helyesebben, mert lényegileg azok valának: rabszolgákat.
A rabszolgaság a XIV. században még dívott Európában. A rabszolgák többnyire hadi foglyok voltak. A kit törvényes háborúban az ellenséges hadi nép közül elfogtak, ha ki nem válthatta magát, rabszolgaságra jutott. Akik idegen országba törtek rablás végett s ott foglyul estek, azok sorsa szintén rabszolgaság lett. A lázadóknak is, ha a törvényes hatalom által leverettek, rabszolgaság volt büntetésök. Valamint a kit nyilvános gonosztette miatt halálra itéltek, annak lett rabszolgája, ki őt a haláltól megmentette vagy megváltotta. Ilyenforma rabszolgáik voltak nem ritkán a menedéket nyujtó templomoknak.
A rabszolga rendesen a birtokkal járt, de külön is el lehetett őt adni, ajándékozni, végrendeletileg hagyományozni, vagy szabadon bocsátani kárpótlás mellett, jutalomképpen, vagy Isten nevében. Nem ritka eset, hogy a haldoklók saját lelkök üdveért visszaadták a szabadságot rabszolgáiknak.
A rabszolga csak rabszolgálóval léphetett egyenjogú házasságra; gyermekeik a szülők sorsát követvén, szintén rabszolgák voltak. Szabad férfi vagy nő köthetett ugyan házasságot rabszolgával vagy rabszolganővel, ez utóbbiak gazdája engedelmével, de ez esetben is a rabszolga házastárs nemét követő gyermek rabszolgának született. Ha valamely szabad nő feleségűl ment szökött rabszolgához, a ki sorsát eltitkolta előtte, de az utóbb kitudódott: az ilyet elválasztották, akár akarta, akár nem, férjétől és szabadon új házasságra léphetett. A megszületett leányok ez esetben az anyával maradtak, de a fiúk atyjok sorsában osztoztak. Állt ez megfordítva is, ha t. i. a nő volt szökött szolgáló. A magyar törvény e tekintetben nem ismert külömbséget. A rabszolga ura engedelme nélkül se pap, se szerzetes, sem apácza nem lehetett. Ha valamely rabszolga lopva az egyházi rendet fölvette, a püspöknek gazdája kivánatára degredálnia kellett őt. Dispensatio, mely a törvénytelen születés akadályát megszüntette, rabszolga számára nem adatott. Sőt ha valaki meggyónta, hogy ő szökött rabszolga, feloldozásban nem részesült, az úrasztalához nem bocsáttatott, míg elhagyott gazdájához vissza nem tért.
Károly czimeradományozó levele Dancs zólyomi főispán részére.
Az 1327 október 24-ikén kelt oklevél eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.
1327 október 24. 1. Károly király Dancsnak, Zólyom vármegye főispánjának, aranyos czímerjelvényt adományoz.
Karolus dei gra(tia) Hungarie, Dalmatie, Croatie, Rame, Servie, Gallicie, Lodome(r)ie, Cumanie, Bulgarieq(ue) rex, princeps Sallernitanus (e)t Honoris ac Montis S(anc)ti | Ang(e)li dominus dilecto sibi et fideli mag(ist)ro Donch comiti de Zoly(um) (salut)em et om(n)e bonu(m). Int(er) obsequenciu(m) virtutes pure fidei constancia obtinet principatu(m) tanto excellencio rib(us) p(re)miis co(n)fovenda a p(ri)ncipibus, quanto alta p(ri)ncipu(m) sublimitas i(n) durabilis potestatis co(m)p(ar)agine subdito(rum) pure fidei co(n)stancia sollidatur; (e)t sicut auri nitore cet(er)a metallo(rum) gen(er)a splendor(em) susscipiu(n)t, | sic virtutes sing(u)le fidei puritate claresscu(n)t. Hinc est q(uod) quia te dilectissime com(e)s in fidelitatis devoc(i)one pr(in)cipium habemus (e)t co(n)stante(m) i(n)venimus (e)t tue fidelitatis c(on)stanciam ad n(ost)ram exaltacio(n)em | (e)t honorem i(n) n(ost)ris s(er)viciis laudabilium semp(er) exhibic(i)one op(er)um monstrasti, qua p(ro) tua p(er)sona apud n(ost)ram excell(e)nciam iugit(er) p(er)orante, licet militaris honoris, quem tue p(ro)bitatis florida acquisivit | iuventus, tibi no(n) desit stre(n)nuitas, tam(en) ut ipsius tue militaris stre(n)nuitatis insignia iuxta tuum votum p(re)eminencioribus n(ost)ri favoris clarificemus auspiciis, p(re)senti tibi privilegio a(n)nuentes | i(n) p(er)petuu(m) duximus conced(e)ndum, q(uod) quocienscumq(ue) nos cum n(ost)ris hostibus p(er)sonale i(n)imus c(on)flictum, tu tue p(er)sone arma (e)t armo(rum) quelibet insignia detectiva atq(ue) cristam (e)t vexillum | habeas (e)t induas deaurata (e)t sive puro p(er) omnia accendas i(n) auro, (e)t si quemcu(n)q(ue) vel quoscumq(ue) milites similia tuis armis (e)t armo(rum) detectivis ferentes militaria insignia seu | arma aurea aut deaurata ntra n(ost)ri regim(in)is atque dic(i)onis reperieris, ip(s)i milite stibi cedant (e)t hui(us)mo(d)i sua arma et armo(rum) detectiva insignia deaurata militaria expona(n)t, tuq(ue) eadem | ab ip(s)is auf(er)endi sine cont(ra)dict(i)o(n)e aliqua plena(m) a nobis concessam habeas ubique potestatem. In cui(us) rei testimo(n)ium p(re)sentes tibi co(n)cessimus litt(er)as dupplicis novi (e)t autentici sigilli | n(ost)ri nurnimi(n)e roboratas. Datum p(er) manus discreti viri mag(ist)ri Andre p(re)positi eccl(es)ie Alben(sis) (e)t aule n(ost)re vicecancell(a)rii dilecti et fidelis n(ost)ri, anno d(omi)ni millesimo | trecentesimo septimo (így), decimo K(a)l(e)ndas Novem(bris), regni n(ost)ri anno similit(er) vicesimo septimo.
A rabszolgák száma az országban épen nem lehetett kevés. Bizonyos Mikó úr egymaga tizenöt szolgáját és szolgáló leányát bocsátotta szabadon és még ezeken felül hármat az esztergomi barátoknak hagyott. Áruk is jó volt: egyre-másra három ezüst márka, tehát a mennyi egy eke földé. Az egyház folyton azon törekedett, hogy e szégyenletes és pogány állapotot megszüntesse. Rábeszéléseinek volt is annyi foganatja, hogy a manumissiók, szabadon bocsájtások mind sürűbbekké lettek. Nem ritka, de megragadó példája a szülői szeretetnek a következő manumissió: Péter ispán Bélöd nevü szolgáját édes anyja örök üdveért és a jelenlevő szolga atyja jeles szolgálataiért szabadon bocsátotta, míg ugyanezen atya megmaradt régi ura szolgálatában.
A rabszolgák és szabadok közt állottak a szabadosok vagyis libertinusok, kiknek helyzetéről a következő példa adhat felvilágositást. Benedek fejérvári főispán megjelent a kalocsai főispán előtt, hol a maga és fiai nevében kijelenté, miszerint Cece nevü szolgáló leányának fiát, Pétert, kit Cece a főispán valamely nemzetségbelijének öleléséből szült, saját anyja kérésére, a kit Cece híven szolgált, – míg fia, a nevezett Péter, a főispánt és fiait szolgálta teljes odaadással, – ezért, de saját lelki üdveért is szabadosai sorába (in coetum libertinorum suorum) vette föl, a kinek ezentúl kötelessége az leszen, hogy őt vagy fiait a királyi hadseregbe (és nem másba) kövesse. Megengedi ennek következtében Benedek főispán a szabados Péternek, hogy törvényes házasságra léphet. Gyermekei és unokái különben szolgálhatnak annak, a kinek akarnak, de azon kötelezettségük, hogy a főispán maradékával hadba szálljanak, fönmarad mindaddig, míg erre kellő módjuk van. Ha elszegényednének, egy unciát tartoznak hadi költségül fizetni. Benedek főispán Isten és saját atyai átkával fenyegeti fiait, ha e rendelkezését meg nem tartanák, és kéri a lelkészeket (rectores ecclesiarum), hogy mint lelki pásztorok, az árvák és nyomorultak védői, oltalmokba vegyék a nevezett Pétert és utódait. Hozzá tette még, ha netán fiai vagy ezek utódai Istent és törvényeit megvetvén, Pétert és ivadékát súlyosb szolgálatra akarnák kötelezni, ezek jogositva legyenek a szokásos egy márka lefizetése mellett magukat a szabadosok sorából megváltani és oda menni, a hova nekik tetszik.5
Meg volt tehát adva a lehetőség, hogy sorsán javitson még a szolga is.
A mi pedig az imént tárgyalt szegődött jobbágyságot illeti, azoknak természetesen a viszonyok által is elősegitett életrevalóságától, szorgalmától, ipar- és kereskedelemfejlesztő képességétől függött aztán, hogy telepjök várossá növekedjék. Mert habár a magyar nem város alapitó, de inkább államalkotó nemzet, birt alkotmányában oly tényezővel, mely városaink keletkezésének és fönnállásának főfeltétele. Ez az önhatósági, önkormányzati jog és szabadság volt, melylyel a magyar állam mindannyi városainak alapját megvetette és fejlődésüknek legnagyobb lendületet adott. Mindegyikük, a mint első, gyenge körvonalai kifejlődtek, a szabadelvü magyar alkotmányhoz képest és a magyar államjog gyakorlata szerint, azonnal elnyerte a független önállást, az önkormányzat és igazságszolgáltatás teljes szabadságát, e mellett a királyi védelmet, a tárnokmester jóakaratát és számos más kedvezményt; szóval: elnyerte a szabadságlevelet, a privilegiumot, mely nálunk olyan széles körű volt, minővel csak az olasz és dalmát városok birtak. Károly király ily szabadság-levelekkel megajándékozta Bártfát, a dunamelléki, Visegrád átellenében fekvő Nagy-Marost, a zólyommegyei Lipcsét, a gömörmegyei Pelsőczöt és Csetneket, Gölniczbányát és Szomolnokot, Hanusfalvát, valamint a máramarosi Visk, Huszt, Técső és Hosszú-Mező városokat, Barst, Szécsényt és Rima-Szombatot, Sárost, Eperjest és Szebent, Kőszeget, Túrócz-Szent-Mártont, Zsolnát, Vasvárt és más községeket, melyek fölvirágzása saját polgáraik szorgalmától és eszétől függött; vagy ellenkező esetben csakis lakosai élhetetlensége, korlátoltsága szolgálhatott okul, ha vagy ki sem fejlődtek, vagy lehanyatlottak és apró jelentéktelen községekké sülyedtek. Mert a mi a városok kifejlődéséhez még megkivántatott, a kedvező viszonyokat Károly király, ki a „városokat igen szerette, fölmagasztalta, sorsukon javitott és mindeneket jó rendbe hozott”, bőven megteremtette.
Károly király második kettős pecsétje.
Előlapján a király tronon ülő alakja, fején nyilt koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával, baljában az országalmával; a tróntól jobbra és balra a liliomokból és csíkokból összeállitott magyar-Anjou czímer. Körirata: † KAROLVS : DEI : GRA(tia) : HUNGARIE : DALMACIE : CROACIE : RAME : S(er)VIE : GALICIE : LODOMERIE : Hátsólapján háromszögü pajzsban a kettős kereszt, a pajzstól jobbra és balra kisebb pajzsokban a magyar-Anjou czimer, a pajzs felett szabadon álló kettős-kereszt. A felirat folytatása: COMANIE : BULGARIEQ(ue) : REX : P(rin)CEPS : SALERNITAN(us) : ET : HONORIS : AC : MONTIS S(an)CT(i) : ANGELI : D(omi)N(u)S.
A M. Nemz. Múzeum levéltárának galvanoplasztikai lenyomata után rajzolta Mühlbeck Károly
Meg kell azonban jegyeznem, hogy a városok önkormányzati joga nem volt egyenlő. Voltak nagyobb és kisebb városok. Amazok önrendelkezési és biráskodási joga korlátlan: ez utóbbiakban a nagyobb vétségeket, mint az emberölést, súlyos sebesitést, rablást, gyújtogatást és pénzhamisitást a király által kiküldött biró (főispán vagy várnagy) itélte el. A városi autonomia főkelléke a biró és plébános választásában állott. A második alapjog, melylyel a magyar állam a városokat felruházta, az önkormányzat és igazságszolgáltatás volt: a magánjogi, rendőri és bűnfenyitő ügyekben a városi polgár önválasztotta biróságnak volt alávetve. Fölebbezés egy másik város törvényszékéhez történhetett. Csak felségsértés és hazaárulás bűneseteiben itélt az országbiró; csak az ország és király iránt tartozó legfőbb kötelességek iránt intézkedett a tárnokmester. A város közvetlen a királynak volt alávetve. Csupán a király szállhatta meg kiséretével és hadaival, bármely más főur előtt csak a város akaratával nyiltak meg a kapuk. Csupán a király zászlója alatt harczoltak a polgárok, s e tekintetben az ország nemeseivel egyenrangúak valának. Mint ilyenek a karok és rendek sorában, a főpapok, világi főurak és nemesek után az ország negyedik rendét a szabad királyi városok képezték és élvezték ezen előjoguk minden folyományát: saját czímerök és pecsétjök alatt állitották ki hiteles okirataikat. A teljes tulajdonjogot s e czímen nemesi jószágok birtoklásának jogát is élvezték. Belső viszonyaikra nézve közvetlenűl jogérvényes, senki szentesitésétől nem függő helyhatósági szabályokat (statutumokat) alkothattak, testületi szabályokat, milyenek például az akkoron nagy fontosságu czéhek szabályai voltak, jóvá hagyhattak.
Igen fontos, a mit Károly király az igazságszolgáltatás érdekében tett. Verbőczy állitása szerint6 a perrendtartást, melylyel a nagy jogtudós korában éltek: hogyan kell a pert meginditani, letárgyalni s befejezni, még Károly király hozta be Francziaországból. És csakugyan, azon nagy pergöngyök, melyek Nagymartoni Pál országbiróról maradtak reánk, nem sokat különböznek a XVI. századbeli periratoktól. Azt azonban, Francziaországból került-e hozzánk ezen, a régi magyar pertartásnál rövidebb ügykezelés, Olaszországból-e a szentszéki gyakorlat szerint, avagy a szomszéd Németországból, nehéz eldöntenünk.
Bártfa város pecsétje.
Élével jobbra fordult bárd, * SIGEL * BARTFELT körirattal. Bártfa város levéltárának eredeti példánya után
Jóllehet IX. Gergely pápa a perdöntő tűz- és vizpróbát és a párbajt már 1234-ben eltiltotta s ezen decretumát 1279-ben a budai zsinat is kihirdette: a két első perbeli bizonyitékot csakis Károly király szüntette meg végleg és a bizonyitó esküvel helyettesitette, melyet azonban nem csupán a peres félnek, hanem másoknak, az eskütársaknak is le kellett tenniök, a kik mintegy erkölcsi tanuságot vallottak a fel- vagy alperes mellett. Mert többre becsülni az ilyen esküt, melylyel háromszázan az egyik fél, négyszázan a másik fél mellett tanuskodtak, vajmi bajos. Ez lehetett az oka, hogy a perdöntő párbaj tovább is nagyban divatozott, és a biróság annak, ki – egyéb bizonyitékai hiányában – párbajt ajánlott és a kihivás jeléül a csök-öt az asztalra tette, azt még a tiltakozó főpapok ellenére is odaitélte, kik aztán, mint más párbajra képtelenek, jó pénzen bajnokokat szegődtettek, hogy a bajt helyettök kivívják. És folyt a bajvívás lovon és gyalogosan, lándzsával, karddal, csákánynyal, furkóval és minden más fegyvernemmel. A felségsértők és hazaárulók egy ingre vetkőzve, rossz vassal kezökben voltak kénytelenek megvíni a király jól fegyverzett és gyakorolt bajnokával, a mi istenkisértésnél vagy szines gyilkolásnál egyébnek nem tekinthető. Ez azonban már Lajos király uralkodása elején megváltozott. A királyi apródok vadászat alkalmával, melynél a király is jelen volt, előhozakodtak azzal, hogy az 1346-iki zárai ütközet alkalmával a velenczések bizonyos grófot nagy pénzen, több ezer forinton megvesztegettek, minek következtében ő, rokonai és csatlósai támadást intézni vonakodtak; ezt látva a hadsereg, megzavarodott, szétment és győzelem nélkül távozott nagy szégyenére a királynak és az ország nagyjainak. A jelenlevő vádlott megrettent, szine változott és remegve tagadta a vádat; majd a világ minden gyalázatával illetvén vádlóját, a király szine előtt rögtön meg akart vívni vele. Hanem a király a főurak és udvari vitézek tanácsa elé terjesztette az ügyet, melynek határozata úgy szólott, hogy a vádló és vádlott a királyi udvarban, a király és királyné, főurak és főnemesek jelenlétében, egy ingre vetkőzve két szál éles karddal életre-halálra küzdjenek meg. A ki Isten itéletével bűnösnek bizonyúl, azt majd megbünteti a király maradékában is.7
Károly ezüst garasa. Előlapján a király trónszéken ülő alakja, † KARVLVS * DEI * GRACIA * körirattal. A hátsó lapon a magyar-Anjou czimer, † GROS(s)I * REGIS * VNGARIE körirattal.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példáról.
Élénk világot vet a XIV. század erkölcseire a következő jogeset: a Szepesség két kiváló nemzetsége, a Görgeyek és a Berzeviczyek ősei: Rikalf, Kakas és János folytonosan fenekedtek egymás ellen. Ugy esett, hogy Kakas mester és testvérei megölték a Görgei Arnold fiát, Frigyest, mire a tüzzel, vassal való pusztitás a két nemzetség közt még inkább elharapódzott, míg végre 1307-ben jó emberek közbenjárására a kiegyezést megkisérlették. E czélra úgy Görgei Arnold, mint Kakas mester három-három békebirót választottak, kik a következő feltételeket szabták:8 Kakas mester fivéreivel és száz barátjával alázatosan megjelenik Görgei Arnold és ennek tizenhat közeli atyafia előtt és bocsánatot kér tőlük. Aztán Lank Henrik (hihetőleg a tettes) négy tisztességes ember kiséretében Rómába, innét Bariba Szent-Miklóshoz és ismét vissza zarándokol Rómába. Itt kisérői közül ketten elhagyhatják, ő azonban tovább indúl Compostellába Szent-Jakabhoz, honnét visszatérő utjában még meglátogatja a boldogságos szűzet Aachenben.
Frigyes haláláért Kakas mester kétszáz márka ezüstre itéltetik, ez összeg felét azonban mások könyörgésére elengedik neki. A fenmaradt száz márkából fizet az egyesség kötése napján husz márkát, Szent-János és Szent-Mihály napján 15–15 márkát. Ötven márkát ad Lank Henriknek zarándokolása uti költségére. Ezenfelül tartozik hat zárdát alapitani és birtokkal ellátni és 4000 misét mondatni. Köteleztetik továbbá, hogy Görgei Arnold kezeseit fölmenti és kezes leveleiket visszaadja; Svábóczra és Palocsavárra támasztott minden igényéről lemond és az ellenségeskedés minden nemétől a jövőben tartózkodik. Viszont a Görgeieknek nincs megengedve, hogy Miklós várnagyot segitsék, ha a jelen egyességet el nem fogadná. Mindegyik fél megtériti a másiknak rablás, gyujtogatás és gyilkolás által okozott kárát. A ki pedig a jelen kötést megtöri, az fejét és javait veszti. A szászok ispánja és birája hitével és becsületével kötelezi magát, hogy a béketörés által sértett fél mellett a törvény szigorával helyt álland.
Károly ezüst denárai.
1. Előlapján a király arczképe, † KARVLVS • REX körirattal; a hátsó oldalon jobbra néző oroszlán. 2. Előlapja mint az előbbié; hátsó lapján patkót tartó strucz, K–E pénzverési jegygyel. 3. Előlapján a király trónon ülő alakja, jobbról liliommal, balról kettős kereszttel; a hátsó lapon a magyar-Anjou czimer, † KAROLVS • REX HVNGARI(e) körirattal. 4. Előlapján a király trónon ülő alakja; a hátsó lapon a patkót tartó struczczal diszitett sisak, M(oneta) REGIS HVNGARIE körirattal.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányai után.
Nem kisebb gondja volt Károly királynak a pénz- és hitelviszonyok emelésére, a vám- és harminczad-ügy rendezésére, a bel- és kül-kereskedés biztosítására. A XIII. századbeli királyok állandó jövedelem-forrásul a pénz megadóztatását, melyet kamarai nyereségnek (lucrum camerae) neveztek, választották. A kamarai nyereség voltaképpen a pénzverő költség önkényesen kivetett hányadában állott. Egy márka (fél font) tiszta ezüstből vertek 480 kis dénárt, de a fogyasztó közönségnek csak négyszázat adtak egy márka értékében, pénzverő költség czímén visszatartván nyolczvan dénárt. Ez évről-évre így történt, minthogy az egyik évben vert pénz a következő évben már nem volt érvényes. Midőn pedig az előző évi denárokat újévkor beszedték, a beváltásnál egy márkára megint négyszáznyolczvan dénárt számítottak, mivel csakugyan ennyi tett ki egy márka ezüstöt, melynek fejében azonban ismét csak négyszáz új dénárt adtak. Ez volt az azon időbeli országos adó, melyhez még a pénz megrontása járult, a mi nem történt csalás nélkül. Minthogy ugyanis mennél rosszabb, azaz kevesebb ezüsttartalommal biró dénárokat adtak egy márka fejében, annál nagyobb haszna volt belőle a kamrának: ez arra csábitotta a legtöbb, pénzverő joggal biró fejedelmet, hogy koronkint rosszabb pénzt verettek, világos kárára a fogyasztóközönségnek, mely a rossz (fekete) dénárért kevesebb árut kapott, mert a forgalomban levő pénz névleges értéke mindegyre nagyobb lett valódi értékénél. Minthogy pedig az országban több pénzverő hivatal volt, a föntebbiekhez azon fonákság járult, hogy az ezüst márka (hítták girának is) a hozzákevert silány ércz arányához képest, hol nagyobb, hol kisebb értéket képviselt: a budai márka 56, a győri, fejérvári és erdélyi 40, a pécsi 48, a kalocsai és bácsi (éppen ugy mint a cseh pénz) 60 garasos volt. Egy garas megért 6 budai vagy 10 bécsi dénárt. Növelte a zavart a különféle külföldi pénz is. Károly király korszakot alkotó változást tett e tekintetben. A pénzverés utáni nyereséget megszüntette, és helyébe, hogy a kincstár is kárpótolva legyen, kapuk (porta, melyen a szénás szekér befért) szerinti adót vetett ki, mely kitett egy fél forintot, vagyis egy nyolczad márkát. A pénz értékét tehát, csakhogy a királynak jövedelme legyen, nem kellett többé az évenkinti beváltás által csökkenteni. E mellett az a másik, kereskedelmi tekintetben századokra szóló változás is történt, hogy Károly király 1335-ben firenzei (Florentia, innét forint, arany forint) mintára arany pénzt kezdett veretni, mely egyik lapján Keresztelő Szent-János (utóbb Szent-László) képét viselte, a másikon pedig liliomot e körirattal: Carolus Rex. Az arany pénz behozatala sokat változtatott kereskedelmünkben, mert a kereskedésben nagy fontosságu dolog, ha jóval nagyobb érték jóval kisebb alakban jött forgalomba, mert ez az értékesebb czikkek cseréjét megkönynyebbitette. Hozzá járult Károly király pénzének, ezüstnek és aranynak egyaránt, jósága, mely mintául szolgált más államoknak, hol (például Hollandiában, Litvániában sokkal későbben is „ad bonitatem auri hungarici”, vagyis a jóságra magyar aranyhoz hasonló pénzt vertek. A magyar aranypénz nem sokára hatalmas hitelre tett szert; távol is tért hóditott Európában, mint azt a magyar pénznek, mely a kereskedés útját követni szokta, elterjedése világosan jelöli.
Károly arany forintja.
Előlapján liliom és † KAROLV(s) • REX • körirat. A hátsó lapon Keresztelő-Szent-János alakja, † S(anctus) • IOHANNES • B(aptista) körirattal és pénzverési jegyül koronával.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról
Ide sorolandó Károly királynak, a föntebb emlitett Rikalf fiai (Berzevicziek) kérelmére, a főpapok és főurak egyhangu hozzá járultával, 1327-ben hozott, a bányászatot illető határozata: A föld gyomrában talált arany és ezüst a király tulajdonát képezte. Ha tehát valahol nemes érczre találtak, joga volt a királyi kincstárnak (kamarának) a terűletet közepes (?) váltságért megszerezni. Ennek következménye az lett, hogy mindenki eltitkolta ez örvendetes körülményt, mely őt egyébkint is jövedelmező birtokától potom áron megfosztotta. Hogy e titkolódzásnak eleje vétessék és Isten áldása a fölszinre kerüljön, Károly király meghagyta a bányaterületet eddigi birtokosa kezén, sőt a bányajövedelem egy harmadát is neki itélte oda.9
Bányászok a XIV. században.
Felsőbánya város régi pecsétjéről, melynek ezüst nyomója a város levéltárában őriztetik.
Rajzolta Passuth Ödön
A nemzetközi kereskedelem ügye tárgyaltatott az 1335-i visegrádi fejedelmi congressuson is, és a benne részt vett három (magyar, cseh és lengyel) király iparkodott elmozditani mindazon akadályokat: az utak bizonytalanságát, a vámok rendezetlenségét, mik a kereskedelem föllendülését gátolták. Elsőben biztosokat neveztek ki a rendbontók, a rabló lovagok megfenyitésére. Az illető hatóságnak kötelességévé tették a rabló várát lebontani, birtokát elkobozni. E rendszabályok oly szigorúak voltak, hogy a rabló lovagot az esetben is becstelennek jelentették ki, ha a kárt megtéritette. A hármas szövetség területén elitélt rabló sehol, se Magyar-, se Cseh-, se Lengyelországban nem talált menedéket; idegen földre kellett kivándorolnia. Rendezték továbbá a vámokat: hol és mekkora vámot szabad a kereskedőtől szedni. Érdekes példát nyújt e határozatokról Károly király rendelete a morva határtól Budáig terjedő kereskedelmi vonalról: A cseh és morva áruk behozatala (ez áll a rendeletben) Fehér-Egyháznál (a mai Holics) történjék, hol az árúk értékének nyolczvanadát fizetik vámképpen. Holicstól az út Nagy-Szombatig ketté ágazott, az egyik Sásvárnak (ma Sasvár), Bikkszádnak (Bikszárd) vitt, a másik Szincének vagy Szenczének (Szenicz), Jablonczának (Jablonicz) és Bénynek (Bínyócz) Korlátkő vára mellett vezetett. Nagy-Szombatból a cseh-morva kereskedők útja Farkashídján, Semptén, Nyárhídon és Udvardon át Esztergomig, innét Csabán és a királyné ó-budai várához tartozó Szent-Jakabon keresztül a buda-városi kapunál érte végét. A nevezett helyek mindegyikén kellett fizetni. Fizetett pedig a kétfogatú, vagyis „rudas” kocsi egy lat ezüstöt, az egyfogatú, vagyis „ajnczás” annak felét. Nem sok idő mulva kiterjesztették ezen kedvezményes tarifát a kölni, hoyi és más rajnamelléki, valamint a nürnbergi, ambergi, regensburgi, egeri, boroszlói és egyéb kereskedőkre.10
Selmeczbánya törvénykönyve kapcsaiból.
Rajzolta Cserna Károly