II. FEJEZET.
Endre meggyilkoltatása. Zára veszedelme.

Johanna nápolyi királynő viselkedése. Nővére Durazzo Károly herczeghez megy nőül. Az aversai büntény. Zára visszatér a magyar koronához. Alkudozások Zára és Dalmáczia végett Magyarország és Velencze közt. Zára ostroma. Lajos király Zára fölmentésére megérkezik. Az ütközet Zára falai előtt. A fölmentés nem sikerült. Zára kegyelemre meghódol Velenczének.

Endre helyzete anyjának Nápolyból távozta után mind rosszabbra fordult. VI. Kelemen pápa megdorgálta ugyan Johanna királynőt és figyelmeztette, hogy a férj nejének feje, és hogy a „jóindulatu, szellemes, erényes és finom viselkedésü” Endre jeles tulajdonságainál fogva is tiszteletet érdemel; utasitotta Amici Vilmos chartresi püspököt is, kit 1345 január végén követül küldött Nápolyba, hogy azon főrangu urakat és hölgyeket, kik Johanna és Endre közt a botrányos visszavonást szítják, és kik közül tizenegyet névszerint fölsorol, az udvarból távolitsa el, oda többé visszatérni ne engedje, szükség esetén egyházi büntetéseket is alkalmazva ellenök: de mind e bölcs rendelkezésnek nem volt sikere. Johanna kormánytársat maga mellett vagy éppen maga fölött nem tűrt, még a bíboros pápai helytartót sem; és ezért, amennyire csak tehetségében állott, megakadályozni törekedett, hogy Endrét is megkoronázzák. E czél lebegett szeme előtt akkor is, mikor az országos méltóságokat új emberekkel, kik csaknem valamennyien Endre rosszakarói voltak, töltötte be. E mellett két főrangu özvegyasszony, Katalin, a tarantoi herczegek anyja, valamint Ágnes, a durazzoi herczegek: Károly, Lajos és Róbert anyja, egyre szőtték ármányos hálóikat és arra törekedtek, hogy Endrét láb alól eltevén, fiaik egyikét juttassák a polczra. Katalin azon mesterkedett, hogy idősb fiát Róbertet szeresse meg Johanna; Ágnes, mert Katalin már befonva tartotta Johannát, Mária, Johanna huga után vetette ki tőreit és ez uton remélt czélhoz jutni. Közben szakadatlan dinom-dánomból állott a nápolyi udvar kicsapongó napirendje; táncz, lovaglás, lovagi játékok, vadászatok egymást váltották fel. Ezt látva Sancia, Róbert király özvegye, miután minden igyekezete daczára sem volt képes unokáit jobb útra tériteni, zárdába vonult, honnét nem sokára (1345 július 28-án) követte férjét a sirba.

Johanna királyné.
Giotto vagy egyik tanitványának Nápolyban, a Santa Maria dell' Incoronata templomban levő falfestményéről, mely Johanna és Durazzo Lajos esküvőjét ábrázolja.
Fénykép után

Ágnes durazzoi herczegné addig-addig járt a királyi palotába, mígnem Mária herczegnő megigérte, hogy fiának nejévé lesz. Birván Mária igéretét, fivére Talleyrand bíboros utján kieszközölte a pápánál a szükséges házassági engedelmet. A dispenzatio megérkezvén, a cselszövők immár azon tanakodának, mint lehetne a házasságot titkon megkötni, nehogy szelét vegye Johanna királynő vagy a Tarantoiak, kik az egybekelést minden esetre meggátolnák. Azzal, hogy Mária szerződésileg István magyar herczegnek volt szánva, nem is törődtek. Abban állapodtak tehát meg, hogy Károly Máriát mégszökteti s e botrány által csikarja ki az udvar utólagos megegyezését. Palotája a királyi palota szomszédságában levén, Máriát a kerten keresztül éjjelre magához vivé, és a következő napon törvényes feleségének nyilvánitotta. Johanna királynő, és a Tarantoiak fogukat csikorgatták e merénylet hallatára; de nyiltan senki se mert valamit tenni, mivel a nápolyiak nagy része, urak és nép, Károly herczeg pártját fogta.

A konstantinápolyi czímzetes császárné azonban nem bocsátott meg, és mert a fiún nem lehetett, az anyán töltötte boszúját. Ágnes herczegnő súlyos betegen feküdt. Katalin a beteg ágyához hivatott orvost megtévesztette és azt a hirt terjesztette el, hogy az özvegy áldott állapotban van. Szégyenkezve hallotta a durazzoi herczeg e fölfedezést s törődni sem látszott tovább beteg anyjával, mire a beteget környező s Katalin zsoldjában álló nők méreggel vesztették el a szerencsétlent. Hanem az ilyen napi eseményeket hamar kiszoritották újabbak. Azt tudta minden ember, hogy Katalin császárnénak Acciajoli Miklós, előbb kereskedő, most titkára és fia nevelője, meghitt barátja. Az azonban újabb keletű botrány volt, hogy Johanna királynő Artus Károlynak, Róbert király természetes fiának, ez idő szerint kincstartónak, Bertrand nevű fiával viszonyt szőtt, mely annyira köztudomásu lett, hogy Endrének is fülébe jutott.

Az Anjou-kastély Aversában.
Fénykép után

Endre ezeket és egyebeket korát meghaladó bölcs mérséklettel tűrte. Tűrte azt is, hogy a tarantoi herczegek, a zavart az országban nevelendők, a királyi tekintélyt csorbitandók, fegyveres csapatokkal barangoltak a királyi javakon és a durazzoi herczeg birtokain, rabolva és pusztitva. Mielőtt föllép, meg akarta Endre várni, hogy a pápai engedély koronázásához megérkezzék, és ő teljes hatalommal rendelkezhessék. Bátyja, Lajos király erélyesen sürgette az ügy elintézését. Most is (1345 ősz elején) Gergely csanádi püspök, Nagymartoni Pál országbiró, Vörös Tamás ispán, ujvári várnagy és Vásári Miklós, a királyi kápolna ispánja Avignonban jártak és eredményesen, mert a szent-szék kitűzte a napot, melyen Endre megkoronáztatik. Lehet, hogy ez eredmény következtében, lehet, mert türelme szakadt, Endre letett eddigi mérsékletéről és haragos lelke jelekben nyilatkozott: új zászlajára a királyi czimeren felül bárdot és békót festetett. E félremagyarázhatatlan jelre megijedtek a bűnösök. A császárné, a királynő, Artus Károly és fia, valamint többen mások, kik tudták, hogy a koronázás nem sokára megtörténik, összedugták fejöket és elhatározták, hogy elveszitik őt, még mielőtt a jogart kezébe venné.

Nápolyban nem merték tervöket végrehajtani, hanem elmentek szeptember 14-én szerencsétlen áldozatukhoz: ha tetszenék-e neki másnap Urcitella felé kutyákkal és sólymokkal vadászatra jönni? A mulatság el fog tartani nehány napig, szállásul Aversa, Capua vagy a Terra di Lavoro más helyei kinálkozván. Endre ráállott. Hajnalban elővezették a paripákat; Endre, a királynő s az urak felültek; az egész napon át vadásztak; későn este tartottak nyugovót Aversában. A vacsorát nagy vígan eltöltvén, elhagyták vendégei az álmos királyi párt, mely – meg levén ágyok bontva – közösen lenyugovék. Az árulók éjfél után egy órakor összegyülekeztek a templom mellett, belopództak a királyi alvó szoba szomszédságában levő terembe, s a teremőr által szólitgatni kezdették valamely ürügy alatt Endrét. Az ifjú fölébredt; ismervén a hívó hangot, ajtót nyitott és fegyvertelenül, födetlen fővel, rövid zekét öltve magára kiment a terembe. Az árulók legott reá rohantak, hogy leteperjék és megfojtsák, mert babonásan azt hivék, hogy vas vagy méreg nem fog rajta, óvószere levén a gyűrű, melyet anyjától kapott. A megrémült ifjú a veszedelemben erősen védte magát; tépett hajjal és összekarmolt arczczal, kétségbeesetten segitségért kiáltva, kiszabaditotta magát a latrok kezéből és hálószobája felé futott, hol fegyverei valának. Mire azonban az ajtóhoz érkezék, be nem juthatott, mert gonosz jegyzője ráforditá a zárt. Felesége pedig nem is mocczant ágyában és semmit se tett férje megmentésére. Csak Izolda nevű magyar dajkája, hallván fia és ura kiáltásait, kelt ki félénken ágyából és az ablakból jajveszékelt segitségért. Az ő és Endre sikoltásai az egész házat megtöltötték. Hanem a ház a várostól kissé távolabb feküdt, azért is választották e helyiséget, mint czéljoknak legalkalmasabbat, a pribékek, kik megijedve a zajtól és Endre kétségbeesett ellenállásától, tágitani kezdének. Ekkor a leggonoszabb közülök, Bertrand, Artus Károly fia, ki valamennyinél bűnösebbnek érezhette magát, vérebként újra áldozatára rohant, mire a többiek is neki bátorodva, szőke hajánál fogva a földre rántották és sarkaikkal tiporták. Hurkot vetvén nyakába, kihurczolták a kertre nyiló erkélyre, melyen az őrségnek volt külön helye; itt fölakasztották egy ablakfára és lógni hagyták a kertbe, míg megfulladt; aztán ledobván a magasból a holttetemet, a terem ajtaján keresztül távoztak.

A dajka, miután a gyilkosok léptei elhangzának és minden elcsöndesüle, vevé mécsesét, a király és királynő alvó-szobájához méne és hangosan szólitgatá kedves Endréjét, de választ, noha a királynő benn rejtőzék, nem kapott. Rémültében minden termet és szobát fölkutatott, minden embert fölkeltett, még a szomszéd szerzeteseket is, kikkel a király keresésére indult. Végre megtalálták a szerencsétlent, a mint nyakán a hurokkal dísztelenül feküdt a kertben. A holttestet a templomba vivék, hol reggelig virrasztának mellette a barátok. Jelenték a királynőnek is férje szörnyü esetét, ki zavarában föl sem kelt reggelig. Réggel a nép a királynőhöz csődült, kérdezősködvén a gonosztevők iránt, hogy boszút állhasson szeretett királya halálán; hanem a királynő száraz szemeit föl se merte emelni, sőt rettegvén a nép haragjától, más szálláson vonta meg magát. Hajnalban már tudták Nápolyban is a borzasztó bűntényt és sietve útra kelének a durazzoi és tarantoi herczegek és velök De Beaux Bertrand az országbiró, számos főur és polgár, kik megpillantván ifju királyuk szederjes arczát, sirásra fakadtak. Kérdésökre: kire esik a gyanu? választ nem nyertek azoktól, kik inkább palástolni, mint kideriteni iparkodtak a bűnösöket. Johanna még az nap visszaindult Nápolyba, a nélkül, hogy férje hült tetemeit meg merte volna nézni.

Részlet az aversai Anjou-kastély belsejéből.
Fénykép után

A tetemet Durazzo Károly parancsára Nápolyba szállitották. Megtették ez utolsó szolgálatot kedves uroknak a magyarok, kiket részint még atyja, részint utóbbi látogatása alkalmával anyja hagyott vissza szolgálatára és ótalmára. A szerencsétlen ifju maga küldötte szállásaikra e hiveit, noha – mondják – több oldalról figyelmeztették, hogy óvakodjék feleségétől. Nápolyhoz közeledvén a menet, az egész város siránkozva jött eléje és elkisérte a főtemplomba, hol a koporsót a földre helyezték. Másnap, szeptember 20-án, Orsillo Minutulo kanonok tisztességesen eltemette Szent-Lajos kápolnájában. Jóval utóbb egy másik kanonok, Francesco Capece, sirtáblát készittetettt Endre sirjára.¹

A nápolyi királyi palotában nehány nap mulva megszűnt a képmutatók gyásza és visszatért a régi élet, Endre király nevét emliteni se merték; Izolda félelemből szintén hallgatott a rémületes éjről, legföllebb a magyarokkal közlé néha magyarul, nehogy mások is megértsék, keservét. De az elkövetett gyilkosság híre gyorsan elterjedt, mint a sebes förgeteg hollósötét felhői, melyek mennyköveket rejtenek méhökben, mérhetetlen fájdalmat okozott Lajos királynak, István herczegnek, a szerető testvéreknek, Erzsébet királynénak, az édes anyának s általános megdöbbenést idézett elő az egész világon. Európa összes fejedelmei „az embertelen tett hallattára összeszorult szívvel és boszúra lángolt lélekkel” utálatokat fejezték ki a gonoszság fölött, „mely ha megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövethetik.” Egész Olaszország megbotránkozott ez iszonyú tetten; undor szállotta meg a kebleket. Mindnyájan, első sorban Durazzo Károly, fölhitták Lajos királyt, foglalja el Siciliát: ők készséggel segitségére lesznek. Petrarca egész Olaszországot meggyalázva látta e barbár, vadállatokhoz illő tett által, mely a legszelídebb, ritka jóindulatu ifjút, nagy reményekre jogositó királyt életétől kegyetlenül megfosztotta.

A rémhir a legválságosabb helyzetben találta Lajos királyt, ki Dalmáczía fővárosának s Zárának birtokáért kényszerült erős küzdelmet folytatni a velenczeiek ellen.

Alig távozott el 1345 nyarán Lajos király Horvátországból, maroknyi néppel hagyván csak viszsza Miklós bánt, Velencze legott elhatározta, hogy Zárát kétszinű magaviseleteért megbünteti és így a signoria tekintélyén ejtett csorbát kiköszörüli. Példát kell adnia, mert ha Zára elpártol, ki tartja féken a többi tengerparti várost?! Természetéhez hiven alattomos uton látott a boszszú művéhez. Míg a magyar király a közelben tartózkodék, Velencze bizalmasnál bizalmasabb leveleket intézett Zárához, melyek utóbbika 1345. julius 23-án kelt; de már augusztus 10-én irta Dandolo András doge az arbei grófnak: „Zárával mint lázadó ellenséggel bánunk el”, és két nappal később Canalis Péter tengernagy a város alá érkezett hajóival, és mintha azon részeket csak meglátogatni volna feladata, magához kérette a grófot, több velenczeit és nehány előkelő zárait, hogy velök a város ügyeiről tanácskozzék. Midőn a meghivottak fedélzetén valának, elmozdult a parttól a nyilt tengerre, kijelentvén: „Innét addig nem távoztok, – úgymond – míg a velenczeiek és ingóságaik nincsenek gályáimon.” Úgy történt, mint rendelé; mire a következő napon megkezdette az ellenségeskedést ő és Giustiniani Márk, ki a száraz földi csapatokat vezette. Utasitásuk igen szigoru volt: portyáztassanak, a záraiak birtokát fosztassák, pusztíttassák, gyújtassák, és minden kimélet nélkül, a hol érik, lehető sok kárt tegyenek bennök. Fogjanak azonnal az ostromhoz, és hogy kirohanások elől is védve legyenek, épitsenek a város kapuja előtt favárat: a hajóhad pedig Zára kikötője előtt horgonyozzon és ne engedjen semminemű vármüvet a városba jutni. Végül közhirré tétette Velencze: „Ha kinél záraiak vagyona volna letéve, ezt jelentse föl az illető és a letétet adja ki. Ha nem teszi, kettősét fizeti az eltitkolt értéknek, mely birság harmada a föladót, harmada a kormánybiztosokat, harmada az államot illesse.”

San-Donato templom Zárában

A záraiak megdöbbenve már az ellenséges szándéktól is, azonnal követséget inditottak Velenczébe, mely a dogenak fölvilágositással szolgáljon. A válasz, melyet hoztak, igen fönhéjázó vala. Két utja van Zárának: vagy bontsa le falait, adja át erősségeit és fogadja korlátlan urául Velenczét; vagy fogadja el a harczot és vívja ki, ha tudja, önállóságát. Erre a polgárok elhatározták, hogy mindnyájan fegyvert ragadnak városuk védelmére, mely másfél évre el volt látva a szükségesekkel. Egyuttal követet küldtek Lajos királyhoz. Augusztus 16-án hajnalban indult meg követjük siető utjára, és Lajos szine elé érvén, födetlen, alázatos fővel, térden állva, ajándékkal kezében ajánlá föl neki, mint természetes urának, Zára városát és esedezék: kegyeskednék a szent korona pártfogásában részesiteni üldözött lakóit. Lajos nemes lelke csordultig eltelt keserűséggel Velencze alávalósága hallatára. Minden erejével meg fogja polgárait védeni, mondá, s e válaszát röviden irásban is kifejezte: „Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya, nemes Jádra városa birái, tanácsa és közönségének üdvözletével kegyelmét! Megértettük Miklós szlavón bánunk tudósitásából szorultságtokat. Mire nézve tudjátok meg, hogy eltökéllettük teljes erőnkből megvédeni benneteket, és sietve készülünk segitségtekre. Addig is vitézül tartsátok magatokat. Kelt Visegrádon, 1345. évi augusztus hava 25. napján.”

Képzelhető, mekkora örömet keltett Zárában, midőn a közgyülésen fölolvasták a nagy király levelét. A nép ujjongott és tánczolva járta be az utczákat; letépte a velenczei czímereket, jelvényeket és helyette magyarral ékesitette pajzsát, sisakját, ruháját. Aztán szeptember 1-én, viharos éjnek idején, egyik polgárukat Nápolyba küldötték Endre királyhoz, esedezvén, hogy szeretett bátyja iránti tekintetből vegye oltalmába hajóikat és segitse őket, a miben lehet. A nevezett követet szeptember 17-én bocsájtották Endre király elé, ki, miután kegyesen kihallgatá, biztositotta őt kérelme meghallgatásáról. Másnap azonban Endre már áldozatul esett neje hütlenségének, s a váratlan esemény új fordulatot adott a záraiak ügyének.

Lajosnak most már csak egy gondolat élhetett agyában, bosszut állani azok felett kik testvére halálát okozták. De a zárai kérdés oly fontossággal birt az országra nézve, hogy annak megoldása előtt még a bosszuérzetnek sem adhatta át magát teljesen. Képtelen lévén igéretét megtartani és személyesen táborba szállani, megbizta Kotromanics István bosnya bánt és Lendvai Miklós szlavón bánt, hogy Zárát az ostromzár alól fölmentsék. E bánokat azonban Velencze megvesztegette, mire hanyagul jártak el tisztökben. Seregökkel ide s tova sétálgattak a helyett, hogy a király parancsát teljesitették volna. Midőn pedig a hozzájok küldött zárai követek sürgették, hogy támadják már meg az ostromló hadat: ennek erejével és a magok elégtelenségével mentegetődztek. Ily körülmények közt a záraiak ujra a magyar királyhoz fordultak, kinek szavában tántoríthatlanul biztak, és aki megigérte volt nekik, hogy szükség esetén személyesen jön segítségökre.

Nagy-Lajos gyürüpecsétje.
A magyar Anjou-czimer, R(ex) LODOVICVS felirattal.
A bécsi állami levéltárban Cillei Hermann ellenpecsétjeként fentmaradt egyetlen példányról rajzolta Malachovsky Nándor

Lajos király, kinek öcscse halála sok gondot adott, első sorban arról gondolkozott, hogy Dalmácziában kikötőt találjon, mely nápolyi hadjárata kiinduló pontja, nyitja legyen; másrészt pedig arra is törekedett, hogy a közbeneső Velenczével türhető viszonyba jusson. Megkereste tehát szövetségesét, Albert osztrák herczeget, hogy a közbenjárást Velenczénél annál inkább megkisértse, mivel a pápa, ki igen féltette Siciliát, hogy a magyar király szárazföldi utját elrekeszsze, az egyház régi ellenségével, a milanoi herczeggel kibékült és vele szövetséget kötött. Albert osztrák herczeg udvarmesterét küldé a signoriához, ki itt nagy tiszteletben részesült és elért annyit, hogy a signoria ellenkövetséget küldött az osztrák herczeghez, mely 1346. februárban indult utjára következő utasitással: „Velencze szeretettel viseltetik a magyar király iránt, nincs is vele semmi baja. Ha ellenben a herczeg ugy tudná, hogy a magyar király neheztel Velenczére, és a herczeg közvetitő kivánna lenni közöttük: Velencze nagyra becsüli e jóakaratot, mert szivén fekszik a béke és barátság fönntartása. De Zára háromszáz év óta Velencze birtoka; seregét tehát el nem vonhatja Zára területéről, mert hisz az saját területe.” A velenczei köztársaság követsége, úgy látszik, nem hatott a kérdés mélyére, midőn Bécsből azt jelenté a signoriának: Úgy hiszi, a magyar király hajlandó lesz fölhagyni a záraiak pártolásával, ha viszonzásképpen kettő közűl egyet megnyer a köztársaságtól: vagy segélyt öcscse halála megtorlására, vagy pénzt. Mire a velenczei köztársaság, színtén félre értvén a helyzetet, nem késett követeinek a következő választ küldeni: „Hadi segélyt Apuliával való kereskedelmi összeköttetései miatt nem adhat; pénzt azonban ajánlatnak, és pedig 40,000 aranyig, ha a magyar király jogáról Zárára, és ismét 40,000 aranyig, ha jogáról a többi Dalmácziára lemond.”

Honnét meritették a velenczei követek vérmes reményeiket, ha nem saját korlátoltságokból, nem tudjuk; de tény, hogy Lajos király a záraiaknak küldöttségök által, mely a bosnya bán táborából jött Visegrádra, leveleiben is szívós kitartást ajánlott, minthogy eltökélt szándéka megvédeni és személyesen, minden erejével fölkelvén, szorultságokból megszabadítani őket. Albert osztrák herczegnek is azt üzente, hogy megbékülésének első föltétele, melyet Velenczének szab: szüntesse meg Zára ostromát. Mit midőn a köztársaság hirül vőn, megszakitott minden további alkudozást, sőt annál hevesebben látott az ostromhoz. Zára erősségeit, melyek a várossal szemben, a szigeteken feküvének, bevette; a hatalmas lánczot, mely Zára kikötője szádáját elzárta, elszakitotta, hogy hajói szabadon járhassanak ki-be, minek következtében a szerencsétlen város a tenger felől is, a szárazon is teljesen be volt kerítve. Még inkább megfeszitették a velenczések minden erejöket, midőn a magyar fegyverkezés hirét vitték. Május 16-án általános rohamot intéztek. A dulakodás hajnaltól napestig tartott. Az ostromlók közül nyolczszázan estek el eredménytelenül. Most tehát az ostrom végett készült faváraikat kezdették megerősiteni, mert tudták, hogy nem sokára ők lesznek az ostromlottak. A favárnak három oldala volt csak, minthogy a tenger felől elégségesen megvédte a hajóhad, ez oldalon tehát nyilt vala. Hossza 200 szélessége 100 lépést tett ki. Oldalait azon alkalomból, hogy a magyar sereg támadását várták, czementtel vakolták be és harmincznégy tornyot raktak rá. E munkájok, mint látni fogjuk, nem volt eredménytelen. Ellenben azt meggátolni nem tudták, hogy Subics Pál, a Zrinyiek őse, ki Frangepán Doym közbenjárásával alkudozni kezdett Lajos királylyal, Osztrovicza várát át ne engedje a királyi hadaknak. Velencze még Rómába is elment panaszra az aquilejai patriarcha ellen, miközben magának Bertrand patriarchának méznél édesebb leveleket irogatott. A panasz az volt, hogy a patriarcha Lajos királyt Zára védelmében segiti; tartományán keresztül fognak a magyar seregek átvonulni, hogy Velencze istriai birtokát károsítsák; pedig Zára semmi másért nem kell Lajosnak, hanem hogy innét Apuliába törhessen.

Végre május végén hitelesen értesültek a záraiak Lajos király közeledtéről, ki 100,000 főnyi (?) haddal június 2-án ütött tábort Szemelniken (Zemnik), mintegy hét mértföldnyire Zárától, honnét június 10-én kétezer válogatott vitézzel a város közelébe vágtatott és azt szemügyre vette. A főbbek nagy sokasága jött ki elébe és térdre borúlva, könnyes szemekkel esdekeltek, szabadítsa meg őket. Majd három követet küldöttek Szemelnikbe, kik Lajos királynak hódolat jeléül átnyujtották a város kulcsait. Június 25-én bontatott aztán Lajos tábort, Zára alá vonult és a velenczeiek favárát körülzárta. A magyar sereg különféle elemekből állott; kútfőink magyarokat, horvátokat, bosnyákokat, filiszteusokat (jászokat), kúnokat, cseheket és németeket említenek. Nagyobb részök az alsó, déli vidékekről kerülhetett ki, azért időzött Lajos hosszabb időig Szemelniken. Faltörő gépeket nem hozott magával; úgy látszik, gyalog népe is kevés volt. Vele valánák az aquilejai patriarcha, a bosnya bán, a szlavón bán és az erdélyi vajda. Lajos és a főbbek hadi tanácsot ültek a záraiakkal és abban állapodtak meg, hogy Zára faltörő gépeit a városból kiviszik, ezekkel a velenczeiek favárát töretik, aztán egy oldalról a záraiak, két oldalról a magyarok intéznek ostromot és behatnak a favár különben sem magas falain. A velenczeiek ismételve követeket küldöttek a magyar királyhoz, hogy vele értekezzenek, de Lajos nem bocsátotta őket színe elé. Annál könnyebben juthattak a bosnya bánhoz, a szlavón bánhoz és némely más főúrhoz, kikkel barátkozni kezdettek és árulást szőni. Megnyeretvén pedig némelyek a főbbek közül, a várostromra alkalmatlan lovas csapatok ellenszenvét annál könnyebb volt fölszítani, minthogy a záraiak éppen nem viselkedtek ildomosan jóbarátaikkal szemközt. Szatócs nép voltak, mely nem akarta elmúlatni a rég nélkülözött alkalmat, a magyar urak jelenlétét, hogy jó vásárt üssön. A pénzváltók féláron váltották be a magyar pénzt; a borkereskedők a jól föleresztett falernumi akójáért hat-hét aranyat követeltek, példájokat a többiek is követték, elvégre a vizet sem engedték ingyen merni a kutakból. Ha a záraiak érdekében végzett hadi munkától a nagy hőség miatt eltikkadt főurak, kik egész nap étlen, szomjan ültek a nyeregben, a városba mentek, nem volt, ki egy csöpp enyhítő italt nyujtott volna nekik.

Lajos király tizenegy kőhajító gépet rendelt ki Zárából a favár alá, s azokat 2000 magyar lovas és 800 zárai gyalogos őrizete mellett éjjel-nappal müködtette. Július 1-én hajnalban a király riadót fuvatott, mire a záraiak, mintegy háromezren, védő szentjök Chrysogonus zászlója alatt kivonultak, gépeiket a favárhoz közelebb vonszolták, míg a magyar sereg két más oldalon vette azt körül. Az ostrom serényen és vitézül folyt, az ostromlók sok sebet kaptak. A favár tornyai közül csupán három állott még épen, ezeket is csak a tűztől védték a velenczeiek. Úgy látszék, a 16,000 lándsás és 600 lovas, kiket a favár védelmére rendeltek, a védelemben csupán a legszükségesebbre szoritkoztak, és hagyták az ostromlókat a nap hevében kifáradni. Ekkor, három órakor délután a hajóhad 30 gályája és számtalan bárkája a parthoz közeledett és leadta legénységét. E jelre kirohantak, leugrottak a bástyákról a velenczei zsoldosok és a záraiakat megrohanták. A záraiak védték magokat a túlhatalom ellen, a magyar sereg pedig csak nézte az egyenlőtlen harczot, de a világért sem avatkozott bele. Ebben állott a megvesztegetett főurak árulása. A záraiak viszszaveretvén, falaikról sírva szemlélték, mint égetik meg számszereiket, hajító gépeiket a velenczeiek, melyek közül csak egyetlen egyet, a Miklós bánét, mentették meg a magyar seregek. Lajos király, a husz éves fejedelem, a keserű tapasztalással, hogy becsületes szándékát saját főemberei elárulták, türtőztette biztos adatok híján haragját. Csak az egy Miklós szlavón bánt csapta el gyalázattal. Belátván, hogy ily viszonyok közt, gépek nélkül további időzése haszontalan, harmadnapra Vrána felé vette útját. Itt seregét elbocsátván, keserűséggel szivében és fájdalommal sok elvérzett jó vitézéért, visszatért Visegrádra.

Zára ostroma.
Tintoretto festménye Velenczében, a dogek palotájában.
A Zanotto „II palazzo ducale” czimü munkájában közölt metszet után másolta Cserna Károly

Velenczébe július 4-én érkezett meg a győzelem hire, bizonyosan az úté és módé is, melyen hozzá jutottak. Ezért oly igen hajlandó a köztársaság az egyességre és békére, melyhez a bosnya bán útján jutni remélt. Sajátságos: míg győzelme előtt 40, esetleg 80,000 aranyat volt kész áldozni Zára, illetve Dalmáczia békés birtokáért, most, fényes győzelme után, Dalmáczia birtokáért 100,000, Záráért 60,000 aranyat ajánlott a magyar királynak, és ez összegeken felül 20, illetve 10,000 aranyat ajándékképpen az uraknak. Sőt visszavetette Dusán szerb czárnak, vissza Johanna siciliai királynőnek szövetkezési ajánlatát, nehogy a magyarok királyának érzékenységét sértse.

A záraiak a szerencsétlen július 1-i csata után azon reményökről, hogy az ostrom alól fölmentetnek, végleg letevén, fölkérték Lajos királyt, közvetitsen közöttök és Velencze közt tisztességes békét. Lajos erre legott követeket küldött Velenczébe. Jogairól hajlandó lemondani, – így szólt üzenete, – ha viszont Velencze Zára jogait tiszteli s épségben tartja. Velencze kitüntetéssel fogadta ugyan a magyar követséget, de királya ajánlatával nem értett egyet. Zára jogait tiszteletben tartani nem fogja. Ellenben szeretné, ha a magyar király nemcsak Záráról, de egész Dalmátországról lemondana. És mert volt alkalma tapasztalnia, hogy pénzzel sokra mehet, azt hivé, Lajosnál is mindent kivihet pénzen. A magyar követeket tehát határozott válasz nélkül bocsájtá el: válaszát és ajánlatait megviszik saját követei, kiknek számára utleveleket kért. De Lajos alighanem értesült a kétkulacsos bosnya bántól, hogy Velencze csupán csak pénzt ajánl föl neki; pénzért pedig, ha még annyi lett volna is, követeit sem fogadta el.

San Chrysogono ereklyetartója Zárában

Zárában ezalatt mind szomorúbbra fordul a helyzet. A nagy csalódás, a vereség kislelküvé tette a lakosságot, főleg az alsóbb rendü népet, melyet Velencze nyilt és titkos csábitásai megingattak, bujtásai föllázitottak. A néppárt mind hangosabban követelte: adják föl a várost. Követséget küldének tehát a velenczei táborba, új szerződés alapján békekötést ajánlván. De Velencze föltétlen megadást követelt, mire Zára polgárai a város védelmét folytatták és nem egy súlyos csapást mértek még sanyargatóikra. Már csak nyolczvan zsoldosuk volt, hanem még mindig biztak a magyar királyban, kit „szent gyanánt tisztelének”. Október elején a velenczeiek még egy favárat épitének, melylyel a várost a legszorosabban köriték és úgy elzárták, hogy hirt se vehetett a külvilágról. A nép, melynek nem volt már mit ennie, mind követelőbben sürgette tűrhetetlen szenvedései végét. November 25-én közgyűlést híttak össze, melyen csaknem kétszázan voltak jelen. A tanácskozás reggeltől estig tartott, miközben a piaczon egybesereglett tömeg békéért könyörgött. Könyek közt egyezett meg ebben végre a gyűlés. Hat előkelő követet választott, kiket Velenczébe külde, föltétlen megadást ajánlván és kegyelemért esdelkelvén. A signoria kegyelmesen fogadta az alázatosan esedezőket és kegyelmet igért a megtérőknek, azonban a hat követet túszúl letartóztatá. Deczember 21-én megnyiltak Zára befalazott kapui, melyeken a velenczeiek bevonulván, elfoglalták az erősségeket és gondosan őrizték a várost. Uj alkotmányt hirdettek ki, melynek alapján a tanács és nép hűséget esküdt a köztársaságnak. A magyar jelvényeket mellőzték; Szent-Márk lobogóját felhúzták. A favárakat lerontották és Zára őrizetére négyszáz gyalogost és kétszáz lovast rendeltek. Egy hónapig tartott e tűrhető állapot. 1347 január 24-én azonban elkobozták a polgárok fegyvereit, aztán számos polgárt és nemest lefejeztettek, másokat különböző kínzásokkal, kegyetlenségekkel és büntetésekkel sujtottak; nemes férfiakat és hölgyeket tömlöczre vetettek, éhséggel és szomjusággal halálig kínoztak. Csak némelyeknek sikerült Magyarországba menekülniök.²

„Endre herczegen Aversában 1345. szept. 19-én elkövetett gyilkosság.” Századok, 893. V. ö. Nagy Lajos, II. könyv.^[VISSZA]
Nagy Lajos 83–100.^[VISSZA]

II. FEJEZET. Endre meggyilkoltatása. Zára veszedelme.

II. FEJEZET.
Endre meggyilkoltatása. Zára veszedelme.