Avignon kapuja.
Taylor fametszete után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Lajos készülődése. Endre halála és a szentszék. VI. Kelemen pápa védekezése. A processus generalis. De Beaux, Nápoly főbirája némely bűnösöket megbüntet. Károly Martel születése. Valois Katalin kibékíti a nápolyi királyi család tagjait. Lajos király Aquilában. A király útja Olaszországon végíg. Megérkezése Aquilába karácsonkor. A magyar előhadak megverik Taranto Lajos seregét Capuánál. Johanna és férje kimenekülnek országukból. Durazzo Károly kivégeztetése. A többi királyi herczegek büntetése. Lajos bevonul Nápolyba. Az egész ország meghódol neki. A szentszék zavara. Válasza Lajos király levelére. A nápolyi korona. A fekete halál. Lajos hazatér. Johanna szorult helyzete Avignonban. Eladja Avignont a pápának s e pénzzel fogadott gályákon visszaindul Nápolyba. Sikerei. A Castel Nuovo elfoglalása. Az országban széthelyezett magyar csapatok sorsa. Laczkfi István erdélyi vajda küldése. Laczkfi és Wolfart Konrád vitéz tetteik. Az aversai cselvetés. A latinok kudarcza.
Midőn Lajos király elhatározta, hogy Endre halálát megboszulandó Siciliát elfoglalja és Johannát koronájától megfosztja, elkeseredése első hevében a végsőre készült. Geniális eszének minden találékonyságával és fáradhatatlan tevékenységgel fogott föladata megoldásához. Biztatta Endre egykori olasz hiveit, hogy a bűnösöket meg fogja fenyiteni. Közeledett Lajos császárhoz, VI. Kelemen ellenségéhez. A magyar király politikájának e fordulata a császár ínye szerint volt. Ő és fia, brandenburgi Lajos, 1342 óta Tirolnak is ura, megigérték a magyar királynak, hogy olasz útjában segitségére lesznek. Szövetségét az osztrák herczegekkel is megujitotta Lajos király. Ekkor találkozott Bécsben a császárral, vele egyességre jutott, melynek megszilárditásául eljegyezte öcscsét, István herczeget a császár leányával Annával, kit nálunk Margitnak híttak. A pápa értesülvén ezek felől, figyelmeztette Lajost őseinek a szent-szék iránt tanusitott hűségére és óva intette, ne hozzon szégyent fényes házára. Ez Lajost nem zavarta; hanem Eduárdhoz, Anglia királyához, Szigfridet, a garam-szent-benedeki apátot, korának egyik legjelesebb emberét küldötte, jelentvén neki, hogy el van határozva hadat inditani Sicilia ellen. Fontosságot nyer e küldetés, ha figyelembe veszszük, hogy az angol király ellensége volt a franczia királynak, VI. Kelemen pártfogójának és pártfogoltjának. Egyuttal fölhítta Lajos a lombardokat is, kik Piemont egy részének Nápolyhoz való kapcsolását fájlalták: csatlakozzanak majdan, a kitörendő háború alkalmával a császárhoz és a magyar királyhoz.
A pápa már 1345 szeptember 29-én mély fájdalmát fejezte ki Endre borzasztó sorsa felett, emlékezetbe hozta, hogy már kiadta volt a rendeletet, hogy Endrét királylyá kenjék és koronázzák. Processus generalist hirdetett a gyílkosok ellen; Európa összes fejedelmeit közbenjárókul kérte fel és bucsut hirdetett azok számára, kik a béke fenntartásáért buzgón imádkoznak.
Avignon kapuja.
Taylor fametszete után
Mindez hasztalan volt. A magyar királyi udvar közvetve a szent-széket okolta Endre haláláért. Lajos nem is titkolta azt a pápa előtt. 1346 elején követséget küldött hozzá, melynek feje Strelici Albert gróf, az özvegy királyné rokona volt. A levélben, melyet e követség hozott, Lajos szemére veti a pápának, hogy Endre koronázását éveken át napról-napra halasztgatta. Kivánja, hogy öcscse halálát, mely gyalázat reá és rokonságára, megtorolja. Megnevezi Endre gyilkosait és követeli, hogy Siciliától és a hozzá tartozó részek birtokától megfosztassanak. Sicilia ennek következtében a szent-székre visszaszármazott hűbér, melyet magának, mint a siciliai királyi főág elsőszülöttének és öcscsének István herczegnek kiván adományoztatni. Végre; minthogy értesült, hogy Róbert tarantoi herczeg feleségül akarja venni Johannát, s erre nézve már fölmentésért is folyamodtak, kivánja, hogy ezt a pápa ne adja meg, minthogy azok szerint, mik a processus generalisban foglaltatnak, Johanna amúgy is képtelen házasságot kötni. VI. Kelemen a föntebbiekre pontonkint felelt. Válaszában a sok szép szó mögött már ott rejlik az elhatározás: inkább pártolni a férjgyilkos, feslett életü Johannát, mint a magyar Anjouk jogait (ha még oly világosak is) érvényre jutni engedni. A válasz röviden adva így hangzott: Elsőben is nem a boszút, hanem az igazság rendes útját ajánlja a szent-atya Lajosnak. Mihelyt a gonosz tett tudomására jutott, nem szűnt meg utat és módot keresni, válogatás nélkül mint büntesse meg a bűnösöket. Azonnal két bíborost nevezett ki vizsgáló és itélő birákul; ha ezek még el nem indultak a hely szinére, annak oka némely, személyökben rejlő akadályoknak tudandó be. Még a magyar követek megérkezte előtt kihirdette a processus generalist, mely szokatlanul nagy büntetésekkel sujtja a tetteseket; továbbá, mennyire a távolság engedte; elég gyorsán informáltatta magát; a gyanusokat meg is idéztette volna már, ha Lajos minap nem izeni, hogy követei megérkezte előtt ne fogjon semmibe. Biztosítja, mihelyt kitudódnak a tettesek, nem fog késni őket – tekintet nélkül személyökre és nemökre – bűnök nagyságához képest megfenyíteni. Azonban, hogy Siciliát Lajosnak és öcscsének adja, folytatja a pápa, noha szomorúságok jelen napjaiban szivesen kedvezne nekik, ezt most – Isten és az igazság sérelme nélkül – nem teheti. Johanna az örökség által reá szállott Siciliának törvényes birtokában van, a hűségi esküt letette annak rendje szerint, a birtokba be van igtatva régi szokás szerint; sem a bűntényt hogy ellkövette, meg nem vallotta, se reá ez még nem bizonyosodott; itélet által országától megfosztva nincs: következésképpen a hűbérosztó jog a szent-székre nem szállott vissza. Legyen azonban Lajos bizalommal! Ha a királynőről ki fog derülni, hogy férje halálában részes, (mire nézve ha adatai vagy utasításai volnának, azokat készséggel elfogadja), akkor majd atyai szeme lesz reá és öccsére, nem csupán egyenes leszármazások miatt, hanem azért is, mert így némileg megvigasztalhatja őket. A mi pedig a Johannának új házasságához adandó engedélyt illeti, igaz: ez iránt nagy tekintélyü férfiak keresték meg; de ő nem hallgatta meg eddig őket, nem is szándékozik sietni az engedelem megadásával, mígnem erre igazságos és észszerű okai nem lesznek. Hanem azon ne csodálkozzék Lajos és legkevésbbé se rója föl a pápának, hogy Endre megkoronáztatásának ügye, nem ugyan évekre, – mint ő írja, – de nehány hónapra elhaladt. Nehéz, szokatlan és bonyolult jogkérdés volt ez. Afölött, vajjon Endre öröklött joga alapján volt volna megkoronázandó, nagyeszü férfiak kételkedtek, állítván, hogy ez inkább a pápa kegyétől függ. De a szent-széknek voltak még más elintézendő ügyei is, melyeket végkép elhanyagolni nem lehetett. Azért haladt el szükségszerüen a koronázás ügye valamennyire. Végül megütközik a pápa azon, hogy Lajos király Talleyrand bíboros felől állítja, miszerint ez tudott Endre meggyilkoltatásáról. Ha a nevezett bíboros, unokaöcscsei jogát védve, Sicilia ügyeibe avatkozott is, nem kellett volna felőle, ki oly régi családból való, nagy erényü férfiu, a gyanut terjeszteni, mintha Endre haláláról tudott volna, e gonosz tett bujtója, tanácsadója, segítője vagy védője lett volna. A bíboros fájdalmának és szomoruságának élénk jeleit adta, vevén a gyászos tudósítást. Higyje a király: ama bíboros soha se tenne olyasmit, mi Isten törvénye ellen van, reá vagy családjára szégyent hozna. Befejezésül kéri a pápa a királyt, hogy megemlékezvén ősei erényére, semmit se kezdjen ez ügyben, a mi Isten sértésével vagy az egyház kárával járna.1
A processus generalisnak nevezett pápai köziratban, melyet kihirdetés végett kiaggattak az avignoni főtemplom ajtajára s elküldöttek az esztergomi és kalocsai érsekeknek, bizonyára Nápolyba is, a pápa becstelennek nyilvánitott mindenkit, ki részes volt Endre halálában. Az ily becstelennek nem volt szabad végrendelkeznie, örökséget elfogadnia, tanuskodnia; el volt abban rendelve, hogy házát lerontsák és romban hagyják, javait elfoglalják, hivatalától, méltóságától megfoszszák, jobbágyait hűségi esküjök alól fölmentsék; kerülje őt minden ember; a helység, hol ily tettes lappang, ha azonnal ki nem adják őt, egyházi tilalom alá esik; még utódai is másodízig eltiltatnak minden egyházi és világi méltóság viselésétől.
A processus generalis megtermé keserü gyümölcsét. De Beaux Bertrand, az ország főbirája, nagy hive volt néhai Endre királynak. Nagy volt tehát e derék ember fájdalma ura halálán és ezért is, mihelyt a szentszék kiadta a processus generalist, elérkezettnek látta az időt, hogy tisztében eljárjon, annál bátrabban, minthogy Durazzo Károly ellenzéket képezett a bünpártoló királynővel szemben. Elment azonnal a herczeghez és előadta neki, hogy megbizható adatai szerint Tamásnak és Miklósnak, a boldogult király kamarásának és ajtónállójának, nagy részök van urok meggyilkolásában. A herczeg készségesen megadta a karhatalmat a nevezettek elfogatására. A vádlottakat, minthogy jó szerén vallani nem akartak, kínpadra vonták, mignem készeknek nyilatkoztak az igazság bevallására. Jelen vala csaknem egész Nápoly, számos nemes, köztük Terlizzi gróf, ki szintén bűnrészes lévén, félt a következő vallomástól. Erőszakkal bevitte hát Tamást a szomszéd kunyhóba és kivágta nyelvét. Miklós azonban megvallá, hogy Terlizzi gróf volt a gyilkosság tervezője, Artus Bertrand pedig a főgyilkos; résztvettek a gaztettben Sancha és Filippa asszonyok másokkal együtt, kiket a nevezettek majd kivallanak. Ők ketten véletlenül maradtak a királyi kastélyban és vettek részt a gyilkosságban. A törvényszék bitóra itélte őket, s az itéletet legott végrehajtották rajtok. Terlizzi gróf, nevén Gasso di Dinisiaco, a királynő főlovászmestere, igen gyanussá tette magát azzal, hogy a vallani kész Tamásnak nyelvét kivágta. Az országbiró tehát őt, valamint De Cabannis Sanchát, Moreoni grófnét, a királynő társalkodónéját, nemkülönben Cataniai Filippát, a királynő mesternőjét elfogatni rendelte. Éjnek idején fogták el mind a hármat a durazzoi herczeg fegyveresei, és a herczeg gályájára hurczolták, hogy vallatásuk annál akadálytalanabbul folyjon. Johanna értesülve udvari népe elfogatásáról, elküldé a herczeghez és az országbiróhoz udvarmesterét, Cataniai Rajmundot és De Cabannis Róbertet, Eboli grófját azon izenettel; bocsássák tüstént szabadon a megkínzott foglyokat, különben éreztetni fogja velök királyi haragját. A herczeg a követeket is elfogatta, s mint gyanusakat a gályára szállitatta. Rajmund az árboczra feszittetve a jegyző tollába töredelmes vallomást tett mindenről. Éjjelre szoros felügyelet alatt a herczeg börtönébe zárták a foglyokat. Másnap a törvényszéki épületbe vitték őket, honnan, míg a törvényszék ülésezett, hogy’ hogy’nem, sikerült megszabadulniok és a királyi kastélyba menekülniök. A nápolyi nép ezért annyira fölháborodott, hogy Róbert tarantoi, Károly durazzoi herczeg, ez utóbbi testvérei és cselédjei támogatása mellett a királyi kastély elé vonult és a gonosztevőket kiadatni követelte. Mivel pedig a királyné azonnal nem hallgatott szavokra, ostromolták a palotát, utóbb a kaput is fölgyujtották és nem nyugodtak addig, míg a gonosztevőket ki nem adták, kiket másnap halálra itéltek s az itéletet rajtok végre is hajtották.
Miközben Durazzo Károly mindinkább neki hevült Endre gyilkosai üldözésében, az alatt Taranto Lajos, eszköz anyja kezében, zsoldosokat fogadott és hozott Nápolyba, azokat lesbe állitotta, hogy a durazzoi herczeget és az országbirót elfogassa, s ez által a további üldözésnek véget vessen. Azonban tervét elárulták és kelepczébe csalt hadi népét majd egy szálig felkonczolták. Pedig még hátra volt nehány ember, főleg Artus Károly az ország kincstartója és fia, Bertrand, kikhez alapos gyanu fért, hogy Endre halálában részesek, és akik Katalin császárnéra és Johanna királynőre vallhattak volna. Ezeket megsemmisiteni, még mielőtt az igazság kezébe kerülnek, annál kivánatosabb föladatának tekinté Katalin császárné, mert remélte, hogy ez uton Artus tömérdek kincséhez is hozzájut. Ármánynyal fogott e nehéz feladat keresztülviteléhez. Artus fiával Sant-Agata nevü erősségében, egy jól védelmezett hegytetőn vonta meg magát azon föltett szándékkal, hogy életét, ha kell, lehető drágán adja el. Katalin hatalmas sereggel indult ki Nápolyból, a régi barátság szine alatt csellel bejutott Sant-Agatába, Artust és fiát elfogatta és várát elfoglaltatta. Az agg Artus bánatában nem sokára meghalt, fia, Johanna királynőnek nem régen szeretője, pedig megtébolyodott és dűhkórban, „mint az eb, úgy veszett el.”
Johanna királynő már ekkor teljesen Katalin hatalmában volt, kinek tervei Endre király halálával közeledtek megérésükhöz. Hogy Johannát szeme elől ne téveszsze, a császárné hozzá költözött a királyi palotába. Ide költöztette fiát, Róbertet is, hogy itt lakjék addig is, míg a házasság közte és a királynő közt meg lesz köthető. Nem a gyász, Johanna nehézkes állapota állott az egyesülés utjában. Ez állapotnak 1345 deczember 25-én szakadt vége Károly Martel születésével, kit a pápa nevében a cavailloni püspök, Johanna királynő kanczellárja, tartott keresztvizre. Johanna azonban ekkor már jobban szerette volna Róbert öcscsét, Lajost férjéül. A császárnénak ez ellen sem volt kifogása. Midőn Róbert egy izben sétalovaglásra távozott a királyi palotából, Acciajoli, Lajos herczeg nevelője, az ifju herczeget a palotába hozta, a királynő szobájába tuszkolta, a palotába vezető hidat pedig fölvonatta. A lovaglásból visszaérkezett Róbert a fölvont híd elől, ha nem akart a szabad ég alatt hálni, kénytelen volt saját szállására költözni.2
A veszélylyel szemközt, mely a királyi házat Magyarország felől fenyegette, Katalin császárné nem merte tovább folytatni cselszövényeit. Magatartásában váratlan fordulatot jelzett az irány, mely az elégületlen herczegek kibékitését tüzte ki feladatául. Tanácsára elsőben általános bűnbocsánatot hirdettek mindazoknak, kik a királyi palota megtámadásában részt vettek. Aztán a durazzoi herczegnek oda igérték Calabriát, melyet neje hozománya pótlásául követelt. A herczeg ezért elpártolt a magyar királytól, cserben hagyta szövetségeseit az Abruzzokban és a királynő szolgálatába lépett. Természetes, hogy a durazzoinak tett engedményhez képest a többi herczegek is kisebb-nagyobb jószágokat nyertek, mi hogy nem történt nagymérvü pazarlás nélkül, kitünik a pápa leveléből, melyben ez eljárást esztelennek nevezi. Taranto Lajosnak is engednie kellett bátyja elsőbbségi jogai elől. Vigasztalásul kinevezte a királynő kedves unokaöcscsét „mintegy helytartójának” és országos főkapitánynak. Róbert herczeget pedig visszahelyezték előbbi jogaiba, melyek biztosítására a pápa nyiltan fölhatalmazta nápolyi követeit, a padovai és casinoi püspököket, hogy Róbert és Johanna számára kiadhatják a házassági engedelmet, azonképpen minden isteni törvénybe nem ütköző házassági akadály alól való fölmentést; azzal a titkos utasitással mindazonáltal, hogy ez engedélyt csak akkor hirdessék ki, ha Lajos magyar király megtámadná Siciliát. Róbert vissza is költözött Johannához, és együtt oly botrányos életet kezdettek, hogy a pápa folytonosan intette őket tisztességesebb életre; végre egyenesen meghagyta Johannának: rögtön távolítsa el palotájából Róbertet, hogy a sok gyalázatos mendemondának, melyek hire a magyar királyi udvarban is elterjedt, vége szakadjon. Követeit pedig megbizta, hogy, ha szükséges, egyházi fenyítékkel is szerezzenek tekintélyt parancsainak.
Az ország főbiráját is igyekeztek megnyerni. Némely elitéltek javait adták neki. A pápa ezután ismételve panaszkodik, hogy az – öreg Bertrand gróf semmit se tesz Endre gyilkosai kipuhatolása és büntetése tárgyában. Még Izoldának, a magyar komornának és Miklós udvari embernek is kivetettek harmincz arany uncia évdijat azon hű szolgálatokért, melyeket néhai Endre királynak teljesitettek, és most utószülöttjének nevelése körül végeznek. Sőt hogy boldogult Endre szelleme is kiengesztelődjék, hat uncia aranyat rendeltek Sergius Gaytus papnak, hogy a nápolyi székesegyház kápolnájában, hol Endre király tetemei nyugosznak, lelke üdveért naponkint szent misét mondjon.
Valois Katalin 1346 szeptember 20-án megszünt élni. Emlékét úgy tisztelte Johanna királynő, hogy midőn fia Róbert, ki még mindig nála lakott, október 8-án anyja exequiáira ment, kiparancsolta cselédjeit palotájából; a kapukat bezáratta azzal, hogy Róbert császárt (mert ő öröklötte e czímet) ne bocsássák többé be; és a kulcsokat magához vette.3
Habár Lajos is, a pápa is gondosan kerülték a szakitást, az érintkezés Avignon és Visegrád közt minél sürübb volt, annál feszültebbé lett. A szentszéknek nehezebb volt helyzete, mint a magyar királyé. Az ügy, melynek védelmére (mint hitte) vállalkoznia kellett, kétségbeejtő vala, mert az igazság, a látszat és közvélemény Lajos részén állott: ezért az elnéző kimélet és hosszú türelem a pápai levelekben, daczára annak, hogy rosszakaró hírhordások, akadékoskodások nagy próbára tették a türelmet.
Lajos király a Zára alatt július 1-én szenvedett kudarcz után azt az igéretet tette, hogy hajlandó nápolyi hadjáratát 1347-re halasztani, ha a pápa teljesiti nehány méltányos feltételét. Ezek a föltételek a következők voltak: hogy a pápa indittassa meg a szigoru vizsgálatot Endre gyilkosai ellen; hogy a kis Károly Martel herczeget, kit a magyar király és anyja készek Endre törvényes magzatának elismerni, vigyék át Aixba, a Provenceba, ott hű gondviseléssel neveljék, és adják neki a provencei grófságot; hogy Johanna ne mehessen addig férjhez, míg a vizsgálat ellene befejezve nincs. Lajos azonban e föltételek teljesülése nélkül is kénytelen volt a kivánt halasztást megadni, minthogy magának is szüksége volt haladékra. Ugyanis két utja volt a siciliai hadjáratnak: a tengeri és a szárazföldi. Lajos, midőn elhatározta, hogy hatalmas sereg élén Sicilia urává teszi magát, kezdetben arra gondolt, hogy hadi népét hajókon szállíttatja át az Adrián. De miután Velencze, belátva az őt fenyegető veszélyt, ha Sicilia ura is Lajos lenne, erre nem vállalkozott, a dalmát városok pedig a zárai szerencsétlen nap után nem vállalkozhattak, sőt az alkudozások Genovával és Sicilia szigetével, hogy a magyar sereget az Adrián átvigyék, szintén megfeneklettek: Lajosnak még csak az a lehetsége maradt fönn, hogy seregét száraz földön viszi Olaszországba. De ehhez sok előkészület kivántatott. Egy egész csomó kis állammal kellett egyezkedni, hogy a magyar seregnek szabad átmenetet engedjenek tartományaikon, föl ne tartóztassák szorosaikban és méltányos fizetés mellett élelemmel lássák el. Másrészt hadi népét úgy meg kellett válogatni, apróbb hadtestekbe osztani, hogy ez fegyelmetlensége által senkinek ne alkalmatlankodjék, a zsákmányolástól tartózkodjék, egész utján békességesen és barátságosan viselkedjék.
A szórványosan felmerülő adatok hiányossága mellett is bámulnunk kell azt a hihetetlen tevékenységet, melyet Lajos király ez irányban kifejtett. Már 1346 szeptember elején értesülünk, hogy a nádort, Gelétfia Miklóst, ki utban volt Sicilia felé, elfogták és Arbe szigetén elzárták. Ez hirül vitetvén a signoriának, elrendelte, hogy a nádort kiséretével együtt szabadon bocsássák, szállítsák gályán vagy más hajón Zenggig, és ha netán valamije elveszett volna, azt térítsék meg teljesen. De mire a signoria jól megfontolt rendelete Arbébe érkezék, a nádor fejenkint megvesztegette 500–500 forinttal az arbei helyettes grófot és biráikat, ezek aztán bárkát rendeltek a torony alá, melyben a nádort őrizték, és a bárkás egy aranyért tovább szállította a nádort. Szörnyen megrestelte a signoria, hogy ilyesmi az ő kedves barátján, a nádoron megtörténhetett, cselédségét málhástul utána küldötte, utóbb bocsánatot is kért tőle. Értesülünk továbbá, hogy a győri prépostnak, a genovai prépostnak, ki követségül járt a magyar királynál, a magyar király követeinek, kik közül az egyikben Rátóti Lestákra ismerünk, Velencze szabad átmenetet engedett területén. Lajos király pedig Kanizsai Istvánt dicséri meg, ki követi minőségében ugyanekkor jó szolgálatokat végzett felső és közép Olaszországban. Ezek mind a végett jártak-keltek, hogy a magyar hadaknak az utat készitsék. Jártak az aquilejai patriarchánál; végeztek a collaltoi grófokkal; a Della Scalákkal Veronában; a firenzei tanács Garai János választott veszprémi püspöknek és Miklós pozsonyi ispánnak vallotta meg, hogy az Anjou-ház magyar ágának különös barátja; Cola Rienzi, a hires néptribun is jelentette a pápának, hogy a magyar király részéről azon ajánlatot tették neki: ha megengedi, hogy ezer lovast toborozhat Rómában, akkor ötszáz lovast annyiszor bocsájt rendelkezésére, valahányszor akarja.
Szóval Lajos király utját felső és közép Olaszországon keresztül gondosan elkészittette. Borzadva látta ezt a szentszék is, mely immár (1347 október 23-án) nyaláb számra küldötte intő leveleit az olasz államokhoz, kérvén őket, hogy Lajos magyar királynak, vagy akárkinek másnak, hadi népét, mely Sicilia elfoglalására indul, segitségökben, pártfogásokban ne részesítsék. Egyuttal megbizta Perugia és Olaszország számos más püspökét, kiknek egyházi területén a magyar király átmenendő leszen, hogy XXII. János pápa bulláit, melyekkel szígoru egyházi fenyitéket rótt mindazokra, kik Siciliát megtámadják, kihirdessék.
Hazai kutfőink elbeszélésöket a nápolyi hadjáratról ott kezdik, midőn Lajos király (1347 bőjt közepén, márczius 7-ikén,) Garai János veszprémi püspököt és Treutel Miklós pozsonyi ispánt előre küldé Olaszországba, hogy lássák, lehet-e bízni azokban, kik a magyar királyt Siciliába meghítták. A király e megbizott emberei fönnakadás nélkül folytathatták utjokat alsó Olaszországig hol reményöket meghaladta az, amit ott ügyök állapotáról tapasztaltak. Az Abruzzo vidéki urak szövetséget kötöttek a magyar király érdekében, és akik nem akartak jó szerével hozzájok állani, azokat erőszakkal kényszeritették. Aquila volt a magyarpártiak főfészke, s élükön Lallo Campenesco lovag, jeles és bölcs férfiu, a város kapitánya állott. Itt szeretettel fogadták a magyar urakat és unszolták, híják meg a királyt. Ez unszolásra nem igen volt szükség, minthogy ezek meggyőződvén ügyök kedvező állásáról, levelet küldének a királyhoz: jőjön Siciliába késedelem nélkül; nincs nagy hadi erőre szüksége; a lakosok, hacsak meglátják is személyét, készséggel meghódolnak neki. Egyébiránt János püspök és társa Miklós ispán személyesen is visszatértek a királyhoz.
Erzsébet királyné, a gondteljes anya, ki egyik fiát már elvesztette Olaszországban, és más főurak, első sorban a főpapok, sokáig ellene valának Lajos azon szándékának, hogy személyesen induljon Siciliába, főleg miután a dolgok szine itt hamar megváltozott. Johanna főlovászmesterét, Cavalcanti Jakabot sereggel küldé Aquila ellen. Lallo azonban e sereget megverte, magát a vezért elfogta. Ez eset nagyon megdöbbentette a királynét és – ki akkor még élt – Katalin császárnét, kik (mint már elbeszéltük) utat-módot kerestek, hogy Durazzo Károlyt megnyerjék, igéretet tevén, hogy átengedik neki Calabriát, ha szövetségeseit nemcsak cserben hagyja, de őket haddal meg is támadja. Durazzo Károly, ez ármányszövő, jellemtelen ember, aki mindenben csak önhasznát kereste, soha igaz nem volt se Lajos, se Johanna iránt, mert önmagát szerette volna látni Sicilia trónján: ráállott az alkura. Öszegyüjtvén népeit Nápolyban, háromezer lovassal és sok gyalogos hadi néppel Aquila ellen indult, melyet 1347 májustól augusztusig körültáborlott. E hirre Lajos király hadi népét nem egyszerre, nehogy az odavalók megijedjenek és erőszakoskodástól tartsanak, hanem időközönkint, részletenkint, hatvanat, százat, ezret külömböző utakon inditott meg Sicilia felé. Világos – kiált fel a velenczei kormánytanács – a magyar király mindent elkövet, hogy czélját Apuliára nézve elérje. Naponkint küld oda fegyveres népet és pénzt. Népe szabadon és biztosan vonul át Lombardián, sőt birtokainkon is. Mit tegyünk? Mi is lehetőleg udvariasan fogadjuk őket. Ugyanezt irják dalmátországi grófjaink, hogy a király népe keresztül-kasul fut Dalmáczián. Egy ily csapatot vezetett Vásári Miklós, Csanád esztergomi érsek unokaöcscse, az időben nyitrai püspök. Több főur volt kiséretében, kik 1347 augusztus havában Ferrarán áthaladván, az Abruzzok felé sietének Aquila fölmentésére. De Lallo nem ijedt meg Durazzo Károlytól sem, hanem sokszor kirohant fészkéből és elütlegelte a nápolyi katonákat, kik fényesen öltözködtek, czifrálkodtak, de pelyhes ágyaikat jobban szerették a kemény tábori életnél, és keservesen tapasztalván, mily sulyos csapásokat mérnek rájok a magyar király emberei, nem törődve herczegökkel és királynőjükkel, betegség ürügye alatt haza sompolyogtak. Ismét érkezék Magyarországból egy nagy csapat, mely az apostolok oszlásakor (julius 15-ikén) útra kelvén, miután magához vonta a Lajos király pénzén fogadott lombard és német zsoldosokat és egyesült az aquilai vitézekkel, megtámadta a durazzoi herceget. A herczeg pedig értesülvén, hogy Johanna Taranto Lajossal váltott jegyet, és a neki tett igéretről mitsem akar hallani, felhagyott Aquila ostromával és visszament Nápolyba.4
Erzsébet királyné nagy pecsétje.
A királyné trónon ülő alakja. fején nyilt koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával; a tróntól jobbra háromszögü pajzsban a magyar vörös és ezüst csíkok, balról a kettős kereszt. Körirata † S(igillum) : ELIZABETH : DEI : GRA(tia) : HVNG(a)RI(e) : REGINA : (így) PRINCEPS : SALERNITANA :
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának galvanoplasztikai lenyomata után rajzolta Mühlbeck Károly
Mindezekről a nyitrai püspök hüséges tudósitást küldött Magyarországba, mely eloszlatott és elnémított minden aggodalmat. Lajos király tehát minden szentek napja (november 1) körül maga előtt utra bocsájtotta Gelétfia Miklós nádort nagyobb hadtesttel, mintegy utkészítőül a maga és hirnökül az Aquilában levők számára, s aztán a kormányt édesanyja, Erzsébet királyné kezébe letévén, Szent-Márton püspök ünnepén (1347 november 11-én) Visegrádról utnak indult, oly szándékkal, hogy a karácsonyt már Aquilában fogja tölteni. Vele voltak János veszprémi püspök, Laczkfi István erdélyi vajda és a Johannától elpártolt Giovanni Pipino conte di Minervino, kit olasz hivei küldének eléje. Az ország határáig minden feltünés nélkül érkezett, de már Cilliben nagy pompával várták szövetségesei, a Cillei grófok. A német és osztrák vitézek egy értelemmel csatlakoztak a király kiséretéhez. Midőn tehát Cilliből elindula, már tekintélyes fegyveres csapat követte Udinébe, hol a város jó szállással fogadta a magyar királyt; Bertrand aquilejai patriarcha is nagy örvendezéssel látta őt és megujította a szövetséget, melyet elődei atyjával, Károly királylyal kötöttek. Udinéből Saciléhez közeledett a király, mely erősség ugyan még az aquilejai patriarcha birtokán, de már a velenczeiek területének szomszédságában feküdt. A velenczei községtanács ide fényes követséget küldött Lajos királyhoz, hogy vele valamelyes békét kössön, és ennek révén aztán szabadon költözhessék át Velencze szárazföldi területén. Hanem a király Laczkfi István tanácsán indulván el, nem hallgatott a követeikre, nehogy úgy lássék, mintha kénytelen volna velök békét kötni; hanem a faképnél hagyva őket, megparancsolta Laczkfinak, hogy a magyar, osztrák és német urakkal utána jőjön. Aztán elkerülvén Trevisot, jóllehet Padova ura, Carrara Jakab, (december 3-ikán) eléje lovagolt Cittadelláig és meghítta fővárosába, Lajos sietős dolgával mentegetvén magát, Padovát is elkerülte. Veronához közeledvén, már Vicenzában tiszteletére sietett Della Scala Albert és fia Mastino háromszáz lovaggal. Veronában fényesen megvendégelték a magyarságot és ajándékokkal halmozták el a királyt és kiséretét. Midőn pedig hire terjedt, hogy a magyar király Veronában tartózkodik, az olasz városok elüljárói és nemes urak követeket küldének, vagy ha tehették, személyesen eljövének hozzá hódolatukat bemutatni és vele szövetséget kötni. Lajos deczember 8-ig maradt Veronában; december 9-én indult Mantován, hol a herczeg szintén szivesen fogadta, Ostiglián és Mirandolán át Modena felé. Estei Obizzo őrgróf öt mértföldnyire jött a magyar király elé: a király közeledtére leszállott lováról, hogy gyalog hódoljon neki. Lajos azonban kérte: üljön vissza és maga mellé szóllitotta. Igy együtt jutottak Modenáig, hol a királyt fényesen ellátták. A következő napon, a király elutazása előtt, az őrgróf három, skarlát teritővel födött paripát ajándékozott a királynak, a veszprémi püspöknek pedig egyet, aztán elkisérte birtoka határáig, a Szent-Ambrus hidjáig. Itt nagy tisztelettel vette át a magyar királyt Pepoli Jakab, Bologna ura és nagy pompával vitte városába. Másnap Lajos folytatta utját és Castel San-Pietroban szállott meg. A következő, csütörtöki napon, deczember 13-án távozott innét és Imola, valamint Faenza mellett vonult el, mely pápai városokba, ugy látszik, nem akarták bebocsájtani; annál nagyobb tisztelettel fogadta Ordelaffi Ferencz, ki meghítta saját városába Forliba és háromszáz lovassal és ötszáz gyalogossal kiséretébe szegődött. Lajos király fölszaporodott kiséretével Cesenából Riminibe indult, hol Malatesta valamennyiöket megvendégelte. A király utjában az olasz urak közül többeket lovagokká ütött, köztök Malatesta fiát, ki ez időtől fogva keresztnév gyanánt fölvette a Magyar (Ongaro) nevet és azt mind haláláig méltóan viselte. A következő napokon Urbinon és Fabrianon át Folignoba folytatta Lajos király utját, hol a Trincik vendége volt. A firenzei köztársaság a magyar király üdvözletére tiz tagból álló követséget küldött, mely Forliban mutatván be magát, Riminiig és Perugiáig kisérte őt. Lajos király pedig folytatta utját akadálytalanul a spoletoi völgy hosszában, míg végre december 23-án szerencsésen megérkezett Aquilába.5
Az udinei városháza.
Fénykép után
Ki tudná leirni az örömet, – úgymond a krónikás – a melylyel a rég óhajtott és várva várt királyt fogadták! Megűlvén pedig a szent karácsonyt, mely akkor még az újév első napja volt, Lajos király Aquilában és Sulmonában várta, míg összegyülekező hadi népe rendbe jött és tanácsot tartott a főbbekkel a teendők iránt. Ekközben Taranto Lajos és Johanna királynő magok köré gyűjték a királyi herczegeket, és a közös veszélylyel szemközt összetartásra szóliták fel őket. A herczegek 3000-nél több lovast, számos gyalogost gyüjtöttek össze és Capuánál gyülekezének. Capua széles mezejét szűk nyilásával, melyen a Volturno réve van, alkalmas helynek találták arra, hogy az ellenség átmenetelét a folyón gátolják, mi ha sikerül nekik, a magyar sereg Nápolyba nem jöhet és gyöngébbnek fog tekintetni. Hanem Fondi grófja, a magyar király előcsapatának vezére fölebb került, ott, Orticella mellett kényelmesen átkelt a Volturnón, a nagy sikságon tábort üttetett és kezdette a Capua mellett álló nápolyi hadat ingerelni. Hamar ütközetre került a sor, mely reggeli kilencz órától délesti három óráig tartott. Végre a magyarok intéztek támadást. Nyilaik nagy kárt okoztak az ellenségben, úgy hogy a lovasok nagy részének le kellett szállania, gyalog menekülendő; hanem a menekülőket könnyen elfogdosták a magyar király népei. Taranto Lajos visszavonulót fuvatott, mely nem nagy rendben történhetett, minthogy visszavonulás közben is sokan elpusztultak. Capuába nem juthatván, a züllött sereg Teano felé futott. Vezére belátta, hogy, ha már a magyar király előcsapatának se birt ellent állani, mennyivel kevésbbé lesz képes a derékhaddal megküzdeni. Acciajoli Miklós tanácsára tehát visszaindult Nápolyba azzal az elhatározással, hogy az országból kimenekül. Felesége Johanna királynő már 1348. január 15-én három gályán Marseille felé elvitorlázott. Taranto Lajos még egyszer maga köré gyűjtötte a királyi család tagjait, testvéreit, a durazzoi herczegeket és a többi főurakat, kérdést intézett hozzájok: akarnak-e vele tartani? Hanem ezek inkább hajoltak a magyar király pártjára. Értesülvén a felől, hogy a magyar király Capuát megszállotta, egy roncsolt sajkára volt kénytelen életét bizni, és nagy vihar közepett a part mentében éjszak felé vette utját. (1348. január 18.)
Aversa.
Fénykép után
Az elhagyott nápolyiak követséget küldtek a magyar királyhoz Beneventoba és meghítták városukba. Durazzoi Károly is jónak látta tüntetőleg Lajos király mellett foglalni állást; a királyi család visszamaradt tagjait magához kéreté és mintegy határozatképpen kijelenté nekik, hogy Lajos királyt, ki időközben (január 17-én) Aversába érkezett, nagy pompával kell fogadniok. Aztán maga mellé vevén Róbert tarantoi herczeget, Lajos királyt fölkereste. A király barátságosan fogadta két rokonát és öcscseik felől kérdezősködék. „Ők visszamaradtak Nápolyban, – felelének, – hogy fényes bevonulásodhoz a szükséges intézkedéseket megtegyék.” „Hozzátok őket ide, viszonzá Lajos király; ha együtt vonulunk a fővárosba, az fogja bevonulásom fényét leginkább emelni.” Pedig ekkor már elhatározta vesztüket. Mondják, a nápolyi érsek adta Lajosnak a tanácsot, hogy, ha biztosan akar uralkodni, tegye ártalmatlanokká a herczegeket. Ölje meg vagy zárassa el őket örökre, mert különben nem lesz vége az ármánykodásnak, és vagy kivetik az országból, vagy elteszik láb alól, mint szegény Endrével tették. A királynak sajgó és még mindig boszúra gyúlt lelke bevette ezt a tanácsot, melyhez tanácsosai nagyobb része is hozzá állott. Ujra fölhítta tehát a két herczeget, küldjenek öcscseikért. De az ifjakat gonosz sejtelem fogta el, és csak a második hivásra jöttek el végre.
Együtt valának tehát valamennyien; a három durazzói: Károly, Lajos, Róbert és a két tarantói: Róbert és Fülöp. A király megpillantván az ifjakat, derült arczczal fogadta és még az nap (január 20-ikán) este megvendégelte őket. Ebéd után nagy vigan a koczkához ültek, melynél Lajos király volt mindnyájok közt az egyedüli nyertes. Fondi grófja és az aquilai Lallo, kik tudtak a sorsról, mely a herczegekre várt, elmentek a durazzoi herczeg szállására és kérték őt: fusson innét a többi herczegekkel együtt és ne mutassa magát a király előtt, ha élete kedves. Hiába beszéltek. Az annyi ármányt szőtt herczeg e tanácsban szintén csak ármányt látott, és hajdani szövetségeseit azzal némította el, hogy feladja őket a királynál. A következő este a herczegek a durazzoival élökön, ki nem szólott nekik az intésről, megjelentek ismét a király tiszteletére. A király szokott kegyességével fogadta rokonait. Aztán bevezette őket a nagy terembe, ő pedig magyarjaival tanácskozás végett más szobába vonult vissza. Itt ujra meghányatá a herczegek ügyét. A régibb határozatot föntarták azzal, hogy ebéd végeztével el kell a herczegeket fogatni. Ezután visszatért a herczegekhez és velök, valamint a többi urakkal az evés idejéig különfélékről társalgott. Elkészülvén az ebéd, hozták a kézmosó medenczét elsőben a királynak, aztán a herczegeknek, végül rang szerint a többi uraknak. Ebéd alatt a király külön asztalnál, a herczegek másnál, a többi urak is másnál étkezének. Lallo ur, ki fölszolgált, oda férkőzött a durazzoihoz és suttogva mondá neki: „Fogoly herczegem, nem akartál tanácsomra hajolni? Rosszkor jöttél ide; hanem ha még futhatsz, fuss!” De a herczeg dühös pillantást vetett reá s alig birta magát csillapítani. Lallo pedig, a mikor teheté, integetett neki.
Végződvén a vacsora és asztal bontatván, maga elé hivatta a király a herczegeket. Nyájas szeme elvadult és nyers hangon rárivallva durazzoi Károlyra, szemére veté büneit: Endre koronázásának megakadályozását, Mária nőül vételét, Aquila ostromát. „Behíttál, – így végzé szavait – hogy itt megölj; vagy behíttál, hogy Johannát és a tarantoiakat megsemmisitsük? Azt hivéd, hogy aztán könnyen el bánsz velünk vagy helytartónkkal, és magadnak marad az ország? Hiúk valának terveid. Játékod tárgyává nem téssz bennünket.”
A herczegek elsápadtak; a szó elhalt ajkokon. Károly nagy nehezen szóhoz jutott, mentegette magát és a Jézus Krisztus irgalmára kérte a fölséget, hogy könyörüljön rajta. A király pedig Laczkfi Istvánra bizta a herczegek őrizetét, ki illedelmesen egy szobát rendelt számokra. Reggel, január 23-án a király még egyszer egybehivatta tanácsát és a teendők iránt újból kérdést intézett hozzá. A tanácsbeliek ismét megmaradtak előbbi véleményöknél, hogy Durazzo Károlyt halállal kell büntetni, a többi herczegeket pedig foglyokul Magyarországba szállítani. Minek következtében elrendelte a király, hogy a durazzoit ugyanazon a helyen végezzék ki, melyen szegény Endrét meggyilkolták. Fegyverre szólitá aztán összes hadait, átadatá az elitéltet két kún vitéznek és két pajzshordónak, hogy az itéletet rajta hajtsák végre. Kik átvevén őt, egy közönséges apró katonalovon elvezették a házba s az erkélyre, a hol Endre királyt megfojtották. A herczeg gyónni akart, hoztak tehát számára egy barátot a szomszéd klastromból. Azután üstökénél fogva fejét hátra hajtották, és Becsei Imrefia Vesszős torkon verte pallósával, míg nem feje levált torjától, mire a hullát fejestül levetették a kertbe, hol az három napig temetetlen maradt. A többi herczegeket pedig elzáratta a király Ortona várába; utóbb átvitette Magyarországba és Visegrádon gondosan őriztette ugyan, de „tiszteletben és bőven részesültek mindenben, mint a királyi fölség rokonaihoz illik”. Ugyanazon alkalommal, midőn a herczegeket, szállitották Budára a kisded Károly Martelt is, hogy nagyanyja gondjai alatt neveltessék. De a kis herczeg a tavasz folyamán megbetegedett, és 1348. június 19-én meghalt. Eltemették Székesfejérvárt, „min Lajos király igen elbúsulta magát, mert őt akarta atyja örökének, Siciliának királyává megtenni.”
Miután a halálos ítéletet Durazzo Károlyon végrehajtották, Lajos király hadi népei élén Aversából Nápolyba indult. Nápoly városa három gazdagon diszitett palásttal akarta megtisztelni és menyezet alatt bevezetni az érkezőt; de Lajos komor hangulatában visszautasitotta a megtiszteltetést. „Nem kell – úgymond – palástotok, nem menyezetetek, mert nem bizom bennetek, hanem kardomban”. Mondotta pedig ezt, teszi hozzá a krónikás, mert hallott valamely összeesküvésről, melyet a durazzoi herczeg szőtt, hogy a királyt e bevonulása alatt megöljék. Nápolyban a király viselkedése nagy megütközést szült; a herczegek hívei és pártfelei szétoszlának az egész országban és kezdették az ellen-forradalmat szítani; egy éjjel a fővárosban is zavarok támadtak. Azonban Lajos leereszkedő viselkedése, melylyel a főurak, nemesek, polgárok és a nép hódolatát fogadta, nemkülönben vendégeskedései az uj királyi palotában, ahol megszállott, csakhamar megnyerték számára a szíveket, s rövid idő alatt teljesen urává lőn az országnak, és fölvette a magyar királyi czim mellett Jeruzsálem és Sicilia királyának czimét; melytől atyját, Károly Róbertet a családi politika fondorlatai elütötték.6
Nagy-Lajos Nápolyban kiadott oklevelének kezdő sorai.
Olvasásuk: Nos Lodouicus dei gr(ati)a Hung(a)r(ie) Jherusalem et Sicilie rex, memor(ie) comm(en)dantes… | u(er)sis, qu(od) nos p(re)claris s(er)vit(i)or(um) m(er)itis et virtutu(m) multiplicib(us) insignis magistri Johannus… | tissimo p(ri)ncipi domi(n)o Karolo c(on)d(a)m inclito regi Hung(a)r(i)e genito(r)i n(o)s(t)ró karissimo pie memo(rie)… | uante et tand(e)m eod(e)m div(in)a vocal(i)one, cui humane fragilitalis rat(i)o nequit obuia(r)e…
Az 1350 szeptember 8-án kelt oklevél eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.
Lajos király sikerei annál nagyobb zavarba ejtették az avignoni főpapokat, mennél pártosabban hajlottak a bűnös Johanna felé; viszont Lajos felszólitotta a szent atyát, hogy miután az ország nagyjai meghivására és öcscse vére megboszulására indult Nápolyba, s az ország népe ugyszólván önként fogadta el uralmát, a pápa foszsza meg Johannát koronájától, ismerje el az ő jogait, koronáztassa meg Sicilia királyává; eljő, ha kivánják, személyesen Avignonba.
VI. Kelemen nem tudta, minő választ adjon Lajos felszólitására. Deczemberben azt üzente, a feleletet majd megadja Bertrand bíboros, a szentszék nápolyi követe, kinek bölcs tanácsán – ezt ajánlja a pápa – nyugodjék meg a magyar király. De hogy mily tanácsot adjon a bíboros, azt sem ő nem tudta, sem a bíborosok zavarodott testülete. Ugyanekkor irt a pápa Johannának is. E levél is föltünteti az avignoni diplomatia tanácstalanságát. Ámul és zavarodik ő szentsége a fölött, hogy Johanna s alattvalói semmit se tettek a veszély elháritására. Most tehát másként kell segiteni a bajon. A pápa megbizza Bertrand bíborost, hogy inditson meg alkudozásokat „Krisztusban legkedvesebb fia, a magyarok dicső királyával”. Hatalmazza meg a bíborost a királyné is, hogy az ő nevében is köthessen egyezséget, olyat, a milyet éppen tud.
Miközben Avignonban a teendők fölött tanácskozának, azalatt Lajos király elbocsátotta német zsoldosait, kik Urslingeni Werner herczeg vezérlete alatt a későbben hirhedté vált nagy csapattá. (Grau Compagna) alakulván, Rómának vették utjokat. Ordelaffi Ferencz is, kiről tudjuk, hogy nyolczszáz emberrel segitette a magyar királyt, szintén haza felé, Forliba vette utját. Megszabadulván e nyügtől Lajos, míg egy részről új birodalma belső rendezésével vala foglalatos, a főbb hivatalokat bennszülöttekre bizván, másrészt nagy mérvü előkészületekhez fogott, melynek közvetlen czélja Dalmátország visszavétele leendett. Ha Nápolyt meg akarta tartani, Dalmácziára Lajos királynak okvetlen szüksége volt, hogy a tengeren át közvetlenül érintkezhessék Magyarországgal. Szövetkezett e végből Genovával, mely negyven gályát bocsátott rendelkezésére, s ezek márcziusban már Nápoly előtt horgonyoztak, hogy bevárják a Provenceből érkező husz gályát és a Siciliában fölszerelendő harminczat. Képzelhető, mennyire megrémült Velencze, midőn kémei e hirt megsugták. A signoria azonnal kinevezte Loredano Pált dalmát biztosává, Subics Mladen clissai knézt pedig Dalmáczia határőrévé; dalmát városait: Zárát, Nonát, Sebenicot, Traut és Spalatot sietve megerősitteté, nagy palánkvárat épittetett és huszonnégy zászlóalja gyalogost rendelt dalmát birtokai védelmére.
Nápoly, a Castel Nuovo és Castel Sant’ Elmo.
Rajzolta Székely Árpád
Az alatt míg Lajos király Velencze ellen készülődött, a bíboros testüle nagy nehezen is elkészült Bertrand társuknak és szentszéki követnek adandó utasitásával. A siciliai kérdés veleje Lajos király azon kérelmében sarkallott: erősitse meg őt a pápa Nápoly birodalmában és koronáztassa meg Sicilia királyává. Ámde éppen e kérelmet nem akarta a pápa teljesiteni; Bertrand utasitása e pontra nézve tehát így hangzott: Noha ő szentsége mindenben kedve szerint óhajtana eljárni, gondolja meg a magyar király, fontolják meg tanácsosai, teheti-e ezt a jelen esetben Isten megbántása és saját lelkiismerete erőszakolása nélkül? Johanna Nápoly törvényes királynője, úgy néhai Róbert királynak végső rendeleténél, mint születési legközelebbi jogánál fogva. Az egyház elfogadta tőlük a hüségi esküt, és most a királynő arról panaszkodik, hogy Lajos erőszakkal fosztotta meg országától, mi iránt igazságot kér a szent széktől. A férjén elkövetett gyilkosságban elmarasztalva nincs; de föltéve, hogy el is volna marasztalva, ez esetben is az ország az I. Károlylyal kötött szerződés alapján a calabriai herczegre, Endre fiára, Károly Martelra, némelyek szerint egyenesen az egyházra szállana vissza. Ez utóbbi esetben fontolja meg Lajos, hogy aki birói itélet nélkül, hatalmaskodással helyezi magát valamely tárgy birtokába, az – úgy polgári, mint egyházi jog szerint – vesztese ama tárgyra szerzett jogának. Így a hivatalos utasitás; amit azonban még egy csomó titkos clausula egészitett ki. Ő szentsége ezek szerint legjobban szerette volna, ha a régi állapot visszatérne, azaz Lajos föltétlenül elvonulna és Johanna haza térhetne országába; hanem minthogy erre nézve vajmi kevés remény kecsegteté, igen megelégednék azzal is, ha Lajos Nápolyt joga föntartásával a szentszék kezére bocsátaná. Ez esetben rávennék Johannát ugyanerre, aztán alkalmasan megkezdődhetnének az alkudozások, kivált ha Lajos a herczegeket vagy egyszerüen, vagy ideiglenesen szabadon bocsátaná. Ha azonban Lajos közvetlenül Károly Martelnek akarná adni Nápolyt, úgy hogy, míg ez megnő, a szentszék nevében valamely bíboros és még egy a király előtt kedves ember vigye ott a kormányt: erre is rávenné a pápa a királynőt. Mindezen eshetőségekre ráállhatna a bíboros. Ellenben ha a király megmaradna azon követelése mellett, hogy a pápa őt a tartomány birtokában megerősitse és megkoronáztassa: erre nem lehet reáállania. De ezt se kell a királynak kereken kijelenteni; hanem ajánlani: vegye újabban fontolóra a dolgot, addig a bíboros is informatiókat szerez ő szentségétől, és aztán távozzék barátságosan. Sőt ha a magyar király a rendes adót megfizetné, az egyházat és alattvalóit semmi tekintetben se bántalmazná: talán így is meg lehetne őt tűrni hallgatagon, megerősités, átruházás, szerződés nélkül. A pápa nem lépne föl hivatalosan ellene. Egyébiránt cselekedjék a bíboros legjobb belátása szerint.
Mindezek az utasitások azonban kárba vesztek. Európa keletén egy rettenetes járvány lépett fel, a fekete halál, mely már 1346-ban a tatárok közt szörnyen pusztitott. Olaszországba 1347 őszén genovai hajók hozták a járványt; a tengerparti városokban: Genovában, Pisában, Nápolyban, Velenczében mutatkozott legelőbb; 1348 tavaszán már Itália belsejében is elterjedt. Mindenütt, a hova ellátogatott, 4–8 hónap alatt a lakosság egy harmadát elragadta; legborzasztóbban pusztitott Közép-Olaszország városaiban. A megrémült nép nyilvános körmeneteket rendezett Isten haragjának engesztelésére. Egész Európában lehetett látni a flagellansokat, az önostorozók felekezetét, e vértől boritott, elcsigázott alakokat, kik nagy csoportokban keresték fel a búcsujáró helyeket. Természetes hogy e nagy bucsujárások csak hozzá járultak a ragályos baj terjesztéséhez.
Sienában 80,000 embert döntött a halál sirba, Pisában naponkint ötszáz, Firenzében öt ember közül három, összesen 100,000 lélek hunyt el; Bolognában a lakosság két harmada lett a járvány áldozatává. A rettentő betegségtől a nápolyi királyság se lett megkimélve. Az ország lakossága hat hónap alatt mintegy félmillió emberrel fogyott meg; Nápoly városában annyira pusztitott a járvány, hogy két hónap alatt mintegy 60,000 személyt ragadott el.
Flaggellansok.
Tollrajz a konstanczi krónikából.
A szörnyü istencsapása Bertrand bíborost távol tartotta Nápolytól és Lajos királyt is megakasztá úgy az ország megtartására, mint Dalmáczia viszszahóditására irányuló terveiben. A királynak Magyarországon is sürgős teendői akadtak. Nápoly ügyeit tehát jól, rosszul, a mint lehetett, elintézte. Laczkfi István erdélyi vajda, kinek az elitélt Durazzoi Károly birtokát adta volt, a helytartói tisztet nem akarván eltogadni, Wolfart Ulrikot nevezte ki helytartójának, egy Bregenz mellől származott nemes condottieret, reá bizván egyuttal a nápolyi várakat, míg öccsének Konrádnak Lucerát és vidékét ajánlotta oltalmába. A Terra di Lavoro kormányát Treutel Miklósra, Calabriát Miczkbán fiára hagyta. Manfredonia kapitányává Zárai (Járai?) Istvánt nevezte ki, míg a Monte Gargano és az Abruzzok védelmét Csúzi János és Dobozi Mihály vállalták magokra. Ekként elrendezvén ügyeit, Lajos király május végével, egyetlen gályán, tehát kevesed magával, Dalmáczián át visszatért Magyarországba. Serege nagyobb része, a mennyiben a járványnak nem esett áldozatául úgy látszik szárazon tette meg visszatérő utját.
*
Johanna királynő és férje, Taranto Lajos herczeg Nápolyból menekülve 1348 márczius közepén érkeztek meg Avignonba. VI. Kelemen pápa nem gátolta meg, hogy a bíborosok az érkező fejedelmi pár elé ne menjenek, ünnepélyesen ne fogadják, a pápai palotába, szállására ne vezessék. A pápa is elfogadta őket fényes consistoriumában, sőt Johannát megtisztelte az általa azon évben megszentelt arany rózsával. Mindez felette zokon esett Lajos királynak és keserü szemrehányásokat tett a szentszéknek. A pápa mentegette magát, hogy nem tilthatta ki a királynőt a városból, mely sajátja vala. Mivel pedig még elitélve nem volt, a bíborosok véleménye oda hajolt, hogy őt mint királynőt kellene fogadni. Igy esett, hogy nehány bíboros és udvari ember eléje ment, a pápa is elfogadta a consistoriumban, mint királyi személyt szokás. Ezen kivül azonban se nem ünnepelte, se kedvezéssel nem volt iránta és annyira nem segitette, hogy a királynő e miatt keservesen panaszkodott.
Valóban a királyi pár helyzete éppen nem volt fényes. Anyagilag nagy szükséget szenvedett; kilátása is kevéssé volt kecsegtető. Hanem midőn a magyar király Nápolyból haza indult, reménye azonnal fölcsillámlott. Pártja legott mozogni kezdett. A nápolyi nemeseknek nem tetszett a magyarok szigorú, habár igazságos és kifogástalan kormánya; visszakivánkoztak Johanna pompás udvarába, melyek ünnepélyei, mulatságai – ellentétben a későbbi csöndes és kihalt fővárosi élettel – vidámak és fényesek valának. Megbánták, hogy elhagyták királynéjokat. 1348 június 18-án tehát kitűzték ujra zászlaját s lovas vitézek Johanna királynét éltetve járták be Nápoly utczáit. Johanna is azonnal visszatérésre gondolt és fölhatalmazta Acciajolit, hogy e czélból kölcsönt kössön a főpapoknál; de a hitelvesztett királynőnek ez nem sikerült. Ellenben azon ajánlatát, hogy Avignont a pápának eladja, készséggel fogadták. Avignon egyházi birtok közt feküdt ugyan, de a nápolyi királyi családnak volt tulajdona; a pápák Avignonban zsellérek voltak, amiért az alkudozásoknak gyorsan az lett eredménye, hogy a szentszék 1348 junius 19-én Johannának, elengedvén mindeddig hátralékban maradt hűbéri adóját, 80,000 aranyat fizetett Avignonért s ráadásul augusztus 7-én Taranto Lajost királyi czímmel ruházta fel.
Pénznek bővében Acciajoli hajóhadat szervezett. Aztán személyesen Apuliába ment, hogy megnyerje Johanna számára a lakosokat. A nápolyi és capuai nemeseket könnyen megnyerte. Megnyerte Urslingeni Wernert is, ki nagy csapatának a járvány által megkimélt maradványával azonnal megkezdette a hadjáratot a magyarok ellen. Ez bátorságot öntött sokakba, kik a magyar uraságtól csakhamar elszakadt főurakkal elhatározták, hogy követséget küldenek a Provenceba, meghivandók a királyi párt, hogy visszajöjjön. E meghivásra szeptember 17-én érkeztek haza Johanna és Lajos tizenhárom gályán. Nápolyban, magában a városban, azonban nem mertek kikötni, mert ott még Wolfart Ulrik volt az úr, hanem kikötöttek Nápolyon tul Portici felé, a Maria del Carmine templomnál. Itt üdvözölték hiveik, feldiszitvén őket királyi palásttal; itt ütötte Werner Taranto Lajost lovaggá; innét indultak ki mindketten, hogy a Nápolyt domináló helyeket elfoglalják. Elsőben Castel Sant’ Elmot rohanták meg. A várőrség ugyan védhette volna magát egy darabig, de az ádáz fenyegetések hamar megadásra birták. Aztán Capovana váradra került a sor, mely Nápoly bejáratánál feküdt. Az őrség az első támadást visszaverte ugyan, hanem Sant’ Elmo rossz példája és aggodalma, ha vajjon felmentik-e az ostrom alól, valamint a föltételek, melyekkel megadás esetén az őrséget kecsegtették, megtették hatásokat. Örömmel fogtak most a Wolfart Ulrik által védett Castel Nuovo ostromához, de kevés sikerrel, minthogy Ulrik szorgalmasan ki-kirohant várából és sűrűn csatározott ellenfeleivel Nápoly főutczáján, melyet akkor a szíjgyártók utczájának neveztek, és oly rettegést terjesztett, hogy ez utczából mindenki elhurczolkodott. Taranto Lajos megunta a sikertelen bajlakodást a vitéz Ulrikkal; a vár megvívását tehát a nápolyi polgárokra és feleségére, a kirákynőre hagyván, tekintélyes hadával a magyar király azon népei ellen indult, kik Apuliában, Manfredoniában és a Garganon táborozának, miközben öt gályáját a szlavón partok felé küldötte, nehogy a magyarok ez oldalról kaphassanak segitséget, míg két gályája azon volt, hogy a tengerparti erősségekben levő ellenséget elzárja.
A capuai kapu Nápolyban.
Rajzolta Székely Árpád
Acerra vára alá, melyet Treutel Miklós pozsonyi ispán védett, 1348 deczember 6-án érkezett, de ezt nem tudta bevenni. Ott hagyta tehát a sanseverinoi grófot serege egy részével, hogy a helyőrséget kiéheztesse. Eleség fogytán Treutel Miklós csakugyan megalkudott ostromlóival, szabad elvonulást kötvén ki magának, népének és deczember 24-ikén Manfredoniába távozott. Példáját követték Aversa, Capua, Sessi s a Terra di Lavoro egyéb erősitett helyei ugy, hogy az egész beneventoi völgyön az egy fiatal Apici gróf tartotta magát a magyar király pártján. Ez ellen indult tehát Taranto Lajos király egész erejével. Leverte őt, városát kifosztotta, elpusztitotta, magát a grófot elfogta, börtönre vetette és jószágaitól megfosztotta. Három hónap mulván váltották ki a bátor ifjút rokonai háromezer uncia aranyon. A Terra di Lavoro elvesztésével az ország többi részei: Basilicata és Calabria, a Terra d’Idronto és Bari, a Capitanata és az Abruzzok mind elpártoltak a magyar királytól. Csak szórványosan egy-egy erősség vagy város maradt ennek még híve: Manfredonia, Monte Gargano, Guglionesi, Ortona, Lucera, Trivento, végre Calabriában Stilo, Mantelcone, Seminara és Nicotera.
Nápolyban ez idő alatt Castel Nuovot Johanna és a nápolyiak serényen vítták. Johanna másképpen boldogulni nem remélvén, kisérletet tőn, hogy Wolfart Ulrikot megvesztegesse. Személyesen találkozott vele. A királyné hatezer arany forintot s egy grófságot igért neki, ha a várat föladja; de a kemény Ulrik nem fogadta el a szép asszony ajánlatát. Erre elzárták a várbeliek kimenő utját, hogy a városra többé ne üthessenek. Aztán vetőgépek által rohadt és dögleletes szagú tárgyakat dobattak várukba, hogy irtózattal és pestissel pusztitsák el őket; de az őrség az alatta hullámzó tengerbe hányta e hulladékot. Hanem elesége lassan-lassan elfogyott. Minthogy pedig Ulrik arra is rájött, hogy a királyné több a várban levő brigantet megvesztegetett, tanácsosabbnak vélte az őrséggel kereket oldani. E határozatát nagy ügyesen végre is hajtotta, előbb azonban felköttette a megvesztegetett árulókat. A városiak csak hat nap mulva (1349 január 17-ikén) vették észre, hogy a vár elhagyatott. E hirre a Castel dell’Ovo őrsége is, olaszok és németek, háromezer forintért föladták az erősséget és eltávoztak. Wolfart Ulrik pedig Magyarországba jött a királyhoz, ki őt kegyesen fogadta és hálája jeléül neki adta az óvári uradalmat Mosony vármegyében.
Nápolyt és a közelében fekvő várakat visszafoglalván, Taranto Lajos király összegyüjtött a németekkel együtt mintegy 2500 lovast, számos gyalogost és Lucera (Nocera dei Pagani) alá vonult, hogy azt megvegye; hadvezérei közül pedig Clairmont Roger grófot Calabriába, a miletoi grófot Manfredonia ellen, Wernert pedig Corneto ellen küldé, hogy a magyar király hűségén levő helyeket is visszafoglalják. Lucera nagy terjedelmü város volt s azért nehezen megvédhető. A magyarok tehát élelmi szereiket fölvitték a várba, hogy ezt minden áron megtarthassák. Taranto Lajos aztán ellenállás nélkül vonult a városba, de eleve lemondott arról, hogy a várat ostrommal bevehesse. Azt remélte, hogy, ha körülzárja, az éhség és halandóság az őrséget annál bizonyosabban kényszeriti a megadásra, minthogy se zsoldra, se fölmentésre egyhamar nem számithat. És valóban Wolfart Konrád serege, az egyetlen számba vehető hadi erő, napról napra fogyott, s úgy látszott, nem lesz képes Lucera ostromzárát megtörni, s ezt annál kevésbbé, mert, mi közben Taranto Lajos öt hónapig veszteglett Lucera körül, Roger gróf szerencsével járt Calabriában. Több hónapig ugyan hasztalan ostromolta Stilo várát, melyet az Ákos nembeli Miczkbán fia István vitézül védelmezett; de végre ennek is árulója akadt. Egyik kirohanása alkalmával az árulók átszaladtak az ellenséghez. Ő ugyan nehány magyarjával hősiesen védekezett; elzáratván várától, harmadmagával keresztülvágta magát és a hegyszorosokban keresett menedéket. Három napig üldözték, míg sebesülten Roger gróf fogságába került. Életének bántódása nem lett, mert VI. Kelemen pápa féltvén a fogoly herczegeket, szigorúan meghagyta Johannának és fővezérei mindegyikének külön-külön: ha valamely Siciliában tartózkodó magyart elfognak, azt gondosan, de úgy őrizzék, hogy bántódása ne legyen.
A manfredoniai számüzöttek is unszolták Taranto Lajost, küldjön Manfredonia visszafoglalására hadi népet, árulással biztatván őt rokonaik részéről, kik a városban tartózkodtak. Manfredonia kapitánya Zárai István volt, ki élvén a gyanuperrel, a számüzöttek és rokonaik gyermekeit összefogdostatá és kezesekül a várba viteté. A lakosság egyébiránt híven tartott a magyarokhoz. Csúzi János a Monte Garganon tartózkodó magyarok nehányával szintén segitségére sietett, minek következtében a miletoi gróf, ki Manfredonia ellen küldetett, nem birt a várossal és visszavonulni kényszerült. Ez alatt Wolfart Konrád, ki Lombardiából tetemes segitséget kapott, összegyüjte mintegy kétezer lovast, kik közül mintegy ezerkétszázat kiszemelvén, Lucera alá indúlt, hogy e várat az ostrom alól fölmentse. Hasztalan ingerelte Taranto Lajost, ez Konráddal megütközni nem mert, a mint mondják, azért, mert Werner tartóztatta vissza, állitván, hogy övéi nem szivesen harczolnak németek ellen. Konrád tehát Foggiának vette utját, mely az ellenség jöttének hirére eltorlaszolta magát. Csupán eleséget kért népei és lovai számára pénzért; de Foggia elüljárói udvarias kérését durván megtagadták. Este volt már; hanem a németek nem rösteltek lovaikról leszállani és támadást intézni a város ellen, mely sötét éjjelig tartott. Alig hajnalodék azonban, folytatták az éjjel abbanhagyott munkát. A fegyverhez nem szokott lakosság látván, hogy Taranto Lajostól segitséget nem várhat, hátat forditott és futtában keresett menedéket, mindamellett sokan vesztek el, számosan kerültek fogságba. Az asszonyok és gyermekek a főtemplomba futottak. Ezek védelmére kelt a triventoi gróf, ki megszánván szegényeket, olaszokból álló kisded csapatával, mely szintén a magyar királyt szolgálta, a templom elé állott, hogy senki se bántsa őket. Két napig őrizte az asszonynépet, végre megunván a vártát és szánakozván az éhezőkön, Wolfart Konrád engedelmével elszállitotta őket kivánságukhoz képest Ascoliba. A németek ez egyetlen városon 22,000 uncia aranyat sarczoltak. Konrád pedig elhelyezkedék Foggiában és berendezte hadiszállásául.7
Lajos király a Nápolyból vett hirekre Laczkfi István vajdát küldé Apuliába. István vajdát, a bátor és kemény vitézt, a hadviseléshez értőt, jól ismerték már ott, mert ha kit bölcs és győzelmes embernek tartottak, azt mondották felőle, hogy olyan mint Laczkfi István. Laczkfi magához vevén két fiát: Dénest és a vakmerő Miklóst, testvéreit: Andrást, Mihályt, Miklóst és Pált és mintegy háromszáz nemes urat, köztük Jánost a Miklós nádor fiát, Lőköst, a Kont Miklós öcscsét és Dobi Demetert, késő őszszel megindult, az Adrián szerencsésen átvitorlázott, Manfredoniában kikötött és a győzelmes Wolfart Konrádhoz csatlakozott Foggiában. Az egyesült seregek nagy szerencsével hadakoztak s oly nagy vitézséget fejtettek ki, hogy az olaszokat a legkisebb számu magyar csapat közeledtére valóságos rettegés fogta el. Taranto Lajos király levelet levélre küldött mindenfelé, kivált Firenzébe, segitségért esedezvén.
Lackfi István és Wolfart Konrád hadi szállásukat Foggiából Lucerába tették át. Taranto Lajos előlök Ascoliba iparkodott menekülni, de utólérték és január 23-ikán ütközetre kényszeritették, mely alkalommal három száz lovagot ejtettek foglyúl, míg a többiek lovaiknak köszönhették menekülésöket. Számos elszedett zászló hirdette a magyar király hada fényes diadalát. Nemsokára ezután a nevezett vezérek értésére esett, hogy Werner és csapata Cornetoban időz és hogy éjnek idején könnyen rajtok lehetne ütni, mert oly gondatlanok és elbizottak, hogy előörsöket sem állitanak.8 A magyar király vezérei a következő éjjel meglepték Werneréket. Jöttöket senki se vette észre s a sánczokon át könnyen jutottak a városba, lovaikat visszahagyván csatlósaik kezén. Ilyképpen csaknem ágyaikban lepték meg a német és lombárd zsoldosokat, kik immár nem a harczra, hanem életük megtartására gondoltak. Werner mezitláb menekült a padlásra, reggel aztán megadta magát a vajdának fogolyképpen. Haragosa levén Wolfartnak, nem jó sors várt reá, és ha a német és lombard zsoldosok nem könyörögnek érte, csakugyan megjárta volna az esküszegő. Laczkfi István, maga németül nem tudván, tolmács által szemére is lobbantotta esküszegését, utóbb azonban sikerült Wolfartot megengesztelnie, mire Werner és csapatja ismét magyar szolgálatba állott (február 1). A nevezett három hadnagy zászlaja alá gyültek aztán az Itáliában levő összes brigantik, kik míndnyájan rablásból éltek.
Johanna pedig és férje jelentékenyen megfogyatkozott hadseregökkel Nápolyban vonták meg magukat (febr. 16.), hol a könnyelmü királynő új szerelmi kalandokkal kárpótolta magát. Caracciolo Henrikre vetette szemét és megtette főkamrásává; de férje rájött a tiltott dologra és nagy botrányt csinált, neje kedvesét elfogatta és kivégeztette. A béke a házastársak közt, úgy látszik, csak akkor állott helyre, midőn Johanna férjének ajándékozta Calabriát mindazon birtokokkal, melyek valaha Sancia királyné vagyonához tartoztak. Mindenképpen fölösleges incidens volt ez a veszedelmekkel szemben, melyek a nápolyi királyi párt környékezték, minthogy a magyar király serege hétezernél több lovasból, csekély részben olaszokból és kétezer gyalogos lombardból állott. Laczkfi Nápoly és vidéke visszafoglalását tűzte ki feladatául. Útjában nyugatnak, Ascoli mellett szerveztette seregét. A zsoldos csapatok ápril havában Urslingen Wernert és Wolfart Konrádot választották vezéreikké. Győzelmesen vonulván végig a beneventoi völgyön, ellenállásra csak a casali hegyszorosban találtak; miután ezt kemény támadással legyőzték, Capua elé értek, melytől a Volturno hídját gondosan védő ellenség elzárta őket. Volt azonban a magyarokkal egy zárai ügyes mester, ki két nap alatt oly alkalmas hídat veretett, melyen az egész nagy sereg átvonulhatott. Capuát aztán árulás folytán nehézség nélkül bevették (1349 április 22.), kifosztották, felgyujtották, elpusztitották, nem levén a magyarok képesek a németek dühét fékezni. Ez embertelenségnek mégis az a jó következménye lett, hogy rettegésbe hozta a vidéket. Aversa azonnal követeket küldött Laczkfihoz, bejelentvén hódolatát. Példáját követték a Terra di Lavoro többi városai s erősségei. A vajda örömmel fogadta a hódoló követségeket; serege szállásául Aversát választotta, honnan Nápoly felé sűrűn portyáztatott.
Johannának Taranto Lajos koronázásakor vert pénze.
Előlapján a királynő koronás mellképe, † IVH(anna) • REGINA körirattal. Hátlapján kereszt, jobb szára felett csillaggal s a felirat folytatása: † IER(osolyme) SICILIE
De míg itt a magyarok szerencsével jártak, addig az adriai tengerpart vidékén, a honnét kiindulának, roszra fordult szerencséjök. Gravina városában Johanna királynő hívei kerekedtek fölül, és a magyar pártiaknak menekülniök kellett.9 Azután a sanseverinoi Róbert gróf, a tricaricoi Roger gróf, azonképpen Altamura palatinusa sorra elfoglalták Bari tartománynak a magyar királyhoz hű városait és erősségeit: Ruvot, Terlizzit, Coratot, Giovenazzot és Molfettát. Terlizzi várát Csúzi János garganoi kapitány nevében hét magyar védelmezte lombárd zsoldosokkal. A lombárdok azonban háromszáz forintért elárulták a várat és magyar társaikat, kik utolsó csepp vérig védelmezték magokat, hatan elvérzettek és csak a hetediket birták elfogni, hogy fölakaszszák. Coratoban egy „igen előkelő magyar nemes”, Tamás fia Miklós (úgy tetszik: Szécsényi Kónya) parancsolt nehány magyar, lombárd és német fölött. A vár nem volt eléggé megerősitve, hozzájárult még az árulás. Miklós úr úgy mentette meg életét, hogy a német zsoldosok közé állott, kiket bevett szokás szerint csupán lefegyvereztek, aztán pedig szabadon bocsájtottak. De a többi magyarokat, kik nem menekülhettek, noha csak nehányan voltak, felkötötték. Ellenben Trani és Bitonto jól tartotta és nem adta meg magát. Azonban valószinüleg ezek se kerülték volna el sorsokat, ha Taranto Lajos király sürgősen nem kéri vala fönnevezett vitéz híveit, hogy hadi népökkel Nápolyba siessenek, hozzá csatlakozzanak, mert ő meg akar ütközni a vajdával.
Együtt levén pedig Taranto Lajos összes hívei és zsoldosai Nápolyban, követeket küldött Laczkfi István vajdához, keztyűt adatván át neki harczrahívás jeléül. „Uram, – mondá a küldöttség szószólója, – a nápolyi király kész seregestül megvívni veled és seregeddel. Jelölj napot és helyet a küzdelemre.” A vajda tisztelettel fogadta a küldöttséget és meghítta, mondván: „Ebédeljetek velünk; ebéd után válaszolunk.” Tanácskozván pedig hadnagyaival, ezek szivesen fogadták a kihívást, a küzdelem napjául a következő szombatot határozták, helyéül mindkét részről közösen megjelölendő térséget Aversa és Nápoly között. E határozatot Laczkfi írásban külön ellenkövetség által adatta a nápolyi király tudtára, ki a módozatot elfogadván, szintén megvendégelte a magyar küldöttség tagjait. Ez alkalmat fölhasználták a nemes ifjak Nápolyban, hogy vitézkötést kapjanak; kétszáznál többet tüntetett ki ekképen a nápolyi király. Az erdélyi vajda is elsőben Wolfart Konrádot, aztán számos német és magyar urat, nemest és apródot övezett körül a vitézkötéssel.
A kitüzött szombaton (június 6.) azonban, alig hogy a nap fölkelt, Taranto Lajos futárja levelet hozott Laczkfi vajdához, hogy a megbeszélt küzdelmet fontos okból elhalasztja. A dologban álnokság rejlett, mert a nápolyi hadak még napkölte előtt a közeli sűrűségben vonták meg magokat, hogy váratlanul ronthassanak a mondott levél következtében fegyverzetét letevő magyar seregre. A vajda már kihirdette a hadnagyoknak a levél tartalmát, midőn a nápolyiak rajtütöttek a városon. Laczkfi gyorsan rendelkezett. Miközben emberei lóra kaptak és az egyik kapun az ellenségre vetették magokat, a másikon háromszáz magyar íjászt küldött ki, hogy hátmögből kerüljenek a nápolyiakra. Kezdetben mégis nagy volt a rendetlenség, míg a vitézek, egyik korábban, a másik későbben, fölkészülének, és nem várva be egymást, kisebb-nagyobb csapatokban előrohantak. A nápolyiak megfutottak, sok halottat, sebesültet és foglyot hagyván vissza. De Beaux Rajmund, Visconti Ádám, a san-severinoi és tricaricoi grófok, a legfőbbek, számos más nemes, kik közt lovag mintegy kétszáz volt, a magyarság kezébe estek. Laczkfi azonnal a Miczkbán fia szabadon bocsájtását sürgette Roger grófnál, kinek foglya vala, és nehány nap mulva a calabriai hős megérkezék Aversában.
E nagy vereség egész országban rettegést terjesztett. Az adriai tengerparton levő magyar had teljesen visszanyerte állomásait és szinte az egész Bari tartományt hatalmába kerttette. A pápai követ a nápolyi udvarnál, Annibaldi da Ceccano tusculumi bíboros püspök, egyetértve Guidó bíborossal a magyar udvarhoz küldött pápai követtel, sietett fegyverszünetet kötni egyrészről a nápolyi királyi pár, másrészről a magyar király hadi népe közt (1349 július 23.). Kihirdette a fegyverszünetet és 200,000 forint bírságot szabott arra, aki megszegi. Sőt – tekintettel a római jubileumra – kiterjesztette az 1350. év végén túl három hónappal, hogy a zarándokok szabadon jöhessenek, mehessenek. De már szeptember 8-án megszakadt a fegyverszünet, minthogy a nápolyiak a föltételeket nem akarták megtartani. A magyar sereg tehát megszállotta a Terra di Lavoro minden várát. A telhetetlen németek azonban akkora már annyira kifosztották a vidéket, hogy sem adót fizetni, sem a nagy hadsereget élelemmel ellátni képes nem volt. Nagy gondot adott ez Laczkfi vajdának, ki e miatt több ízben keserü szemrehányással illette a rakonczátlan zsoldosokat, mire ezek három hónapról elmaradt zsoldjuknak, mi 150,000 arany forintnál többet tett ki, megfizetését sürgették. A vajda haladékot kért Wernertől és Konrádtól, míg futárjai Magyarországból visszaérkeznek a pénzzel. Hiába ajánlotta nekik fiát kezesül, várni nem akartak; hanem kezökbe keritvén az imént nevezett főrangú foglyokat, ezeket addig gyötörtél, míg 100,000 forinton kiváltották magokat. Sőt Laczkfi személye se volt biztonságban, minthogy a németek a nápolyiakkal kezdének alkudozni kiadatása iránt. Egy éjjel tehát összegyüjtötte magyarjait, kiindult velök Aversából s utját Manfredonia felé vevé, hova őt a zsoldosok közül is mintegy négyszázan követték. A többi németek folytatták rablásaikat karácsonyig. Előbb megalkuvának a nápolyi polgárokkal az iránt, hogy békén szüretelhessenek; aztán egyességet kötöttek Taranto Lajossal, hogy mellette fognak harczolni, ha a magyar király bizonyos ideig nem jönne; ha pedig jön, átadják neki Aversát és a többi várat százezer forintért. Miután pedig teljesen kiélték a vidéket, kénytelen-kelletlen szétoszlának. Werner nyolczszáz czimborájával visszaindult Róma felé Németországba; Konrád pedig restelvén hűtlenségét, a vajda után sompolygott, ha valamiképpen kibékülhetne vele. Laczkfi végre a keleti tengerpart védelmére mindeneket elrendelvén Magyarország felé vitorlázott azon igérettel, hogy Szent-György napjára a királylyal együtt vissza érkezik.10