SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Tárgyalások a szentszékkel. Második nápolyi hadjárat.

Templomszünet Velenczével. A fekete halál Magyarországon. Margit királyné halála. Lajos király betegsége. Auvergnei Guy bibornok, pápai követ a magyar királyi udvarban. Egyesség Lajos király és a pápai követ között. Az egyezség pontjai. Lajos második nápolyi hadjárata. Megérkezése Manfredoniába. Bariba. A német zsoldosok lázadása Barlettában. Canossa. Laczkfi Miklós huszárcsínyje. Taranto Lajos párbajra kihivja a magyar királyt. Lajos a Sele partján. Salernoban. Scafatiban. Aversa ostroma. Lajos Rómán át visszaindul Magyarországba. A nagy jubileum. A magyarok jutalma. Az 1351-iki törvények. A kilenczed hadi adó.

Láttuk, hogy Lajos király még nápolyi időzésekor súlyos csapást akart mérni Velenczére, és hogy e végett Genovából, a Provenceból, Siciliából nagy tengeri hajóhadat gyüjtött. Velencze e fenyegető veszélyt elháritandó, követeket küldött tehát Nápolyba, noha kevés eredménynyel kecsegtette magát, minthogy a magyar király „hallatlan, méltánytalan és kemény” követeléseket tett, azaz visszakövetelte egész Dalmácziát. De mert a békére szüksége volt, utasitotta követeit: igyekezzenek mindenképpen a király elé jutni és értessék meg vele követelései méltánytalan voltát; ha pedig ez lehetetlen volna, iparkodjanak főembereit arra birni: ne kössék magokat Zárához, melyről Velencze soha sem fog lemondani. Azonképpen a többi négy dalmát városért kináljanak minden árt, 100,000 forintot egyszer mindenkorra, vagy ötezret évi adóul; sőt ha többet kivánna a király, ezt se kell megtagadni, hanem új utasitásért Velenczébe irni. Ha ellenben a király semmiben sem engedne és Zárát s a szigeteket követelné, akkor szakitsák meg az alkudozásokat és térjenek vissza. Minthogy pedig ez eshetőség a valószinűbb, kiadta a kormánytanács a rendeletet, hogy Zárát azonnal szereljék föl, kivált a nagy lánczot a kikötő elzárására készitsék el tüstént. A velenczei követek Nápolyban nem végezhettek semmit, minthogy a király május végén visszasietett Magyarországba; követeket küldött Velenczébe, de ezek is hiába jártak, mert föltételeiket a kormánytanács oly túlzottaknak találta, hogy legott megtett minden ellenséges intézkedést a magyarok ellen. Czirkáló hajókat küldött az Adriára, melyek a király népei közlekedését Apulia és Szlavónia közt gátolják. Amit elvehetnek, elfoghatnak, vegyék, fogják el: így hangzott ezek számára az utasitás. Hasonló utasitás ment Velencze szárazföldi és tengerparti hatóságaihoz. Megkérte Padova urát is, hogy ne engedje tartományán a magyarokat átvonulni. Figyelmeztette az olasz tengerparti államokat is, hogy magyarokat vagy magyaroknak ne szállitsanak, mert Velencze mint ellenséggel bánik velök.

Lajos király belátta, hogy a húrt az időközi események kissé túlfeszítették; de másrészt, hogy koronája jogaiból se kellessék valamit is engednie, már július elején jelenté a signoriának, miszerint követeit Vásári Miklós nyitrai püspököt s Sándorfia János csongrádi főispánt küldi Velenczébe fegyverszünet kötése végett. A követek Velenczébe megérkeztek és augusztus első napjaiban tanácskoztak a signoriával a fegyverszünet fölött. Némi nehézséget okozott, hogy a magyarok csak öt évre kivánták a kötést, a velenczeik pedig tizre; meg hogy a magyarok Subich Mladent, a clissai knézt nem akarták befoglalni a békébe, a kormánytanács pedig ezt kérte. Hanem miután a signoria kijelentette, hogy ha a fegyverszünet létrejő, a magyar király hadait a velenczei területen nem bántja senki, sőt barátságos fogadtatásban fognak részesülni s erre nézve rendeletet küld tisztjeinek, a tengert is nyitva tartja a magyar király számára, csak azt ne kivánják, hogy Velencze más népek ügyeibe avatkozzék, a magyar követek engedtek és a fegyverszünetet, Mladent is belefoglalván, nyolcz évre megkötötték, az okmányt 1348. évi augusztus 5. napján kiállitották. Lajos király, azonképpen Dandolo András, a doge, megerősitette a fegyverszünetet és elrendelte, hogy a kötést alattvalói szigorúan megtartsák, sőt deczember 1-én kelt levelében irásban is kötelezte magát, miszerint igéretét a magyar hadak szabad átvonulását illetőleg megtartja, viszont azon óhajtását fejezvén ki, vajha a végleges béke is megköttetnék. Küldene e végből követséget is a királyhoz, ha a fekete halál nem dühöngene Magyarországon.

A rettentő kór hazánkban már 1348-ban tört ki, s az ország egyes részeiben erősen pusztitott, úgy hogy egész falvak kihaltak. 1349 május végén szünőfélben volt, de a nyári hőséggel ujabb dühhel álott elő és Margit királynét, Lajos feleségét is elragadta.1

Lajos királyt se hagyta a járvány érintetlenül. Ezt olvassuk ki a velenczei tanács 1349. november 9-én hozott végzéséből, mely szerint utasitandók Magyarországon tartózkodó követeik, hogy ha a király oly állapotban van, javulása annyira előhaladt, hogy hozzá juthatnak, folytassák utjokat. Ellenben ha a király beteg, vagy ha meghalt, informálván magokat az ország állapotáról, és egyebek közt arról, kire szállott a kormány, értesitsék a tanácsot és várják meg ennek további rendeleteit. A királyt Isten kegyelme megóvta, s a velenczei követek csakugyan színe elé kerültek. A békealkudozások azonban, a mily nehezen indultak meg, oly gyorsan maradtak ismét abban. Lajos király 1349. deczember 17-én értesitette Dandolo András dogét, hogy követeivel a békét ugyan meg nem köthette, de a fegyverszünetet föntartja.


Dandolo András velenczei doge.
A Palatii Fasti Ducales cz. munkában levő régi metszet után

Eközben az avignoni diplomatia is jónak látta valamit tenni a nápolyi ügyben. Lajos király legutóbbi követeinek: Miklós nyitrai püspöknek és Pelsőczi Bebek György hevesujvári főispánnak sürgetésére a pápa Guidó bíborost, a magyar király kedves rokonát, küldte követeül Magyarországba. Guidó auvergnei és boulognei gróf, előbb lyoni érsek, ki születése fényét finom müveltséggel és diplomatiai ügyességgel növelte, nagybátyja volt János franczia király feleségének és ez úton rokona a magyar királyi háznak is. Mint a római egyház bíborosa, atyafia, Périgordi Talleyrand mellett az első helyet foglalta el a szent collegiumban. Kineveztetvén a szentszék követévé Lombardiában és Magyarországban, háromszáz lovaggal indult utjára. Lajos király elébe ment Bécsig és Magyarországba hozta. 1349 június 7-én Lajos már arról értesité a velenczeieket, hogy a pápával egyességre remél jutni Guidó bíboros által, és azon van, hogy Siciliát, amint birta és birja, akárki ellenezné, tovább is birhassa. Guidó bíboros szintén irt Pozsonyból, június 13. napjáról, hasontartalmú levelet. Ez időtájt jöhetett tehát létre a szentszék követe és Lajos magyar király közt az egyezmény, melyben a pápa 1350 végéig fegyverszünetet eszközölve ki Lajos magyar király és a nápolyi királyi pár közt, megígérte, hogy törvényt lát Johanna fölött, neki Nápolyt többé vissza nem adja, hanem azt István herczegre, Lajos magyar király öcscsére ruházza, ki feleségül veszi Máriát, néhai Durazzo Károly özvegyét. Viszont Lajos magyar király is tartozott a pápa kezére bocsátani Siciliában mindazon erősitett helyeket és területeket, melyeket hadai elfoglalva tartanak, ha Johanna ugyanezt teszi. Guidó bíboros aztán, valószinüleg mert a járvány megint hevesebben jelentkezett, nemsokáig időzött hazánkban. Szeptember 27-én helyettesének kinevezvén Ildebrandinot, a padovai püspököt, eltávozott; október 10-én már Karinthiából keltezte leveleit, s a következő 1350. év február havában Padovába érkezett.


István herczeg pecsétje.
A herczeg lovon ülő alakja, teljes pánczélzattal, fejét a struczczal diszitett sisak fedi, jobbjában kardot tart. Körirata: S(igillum) • DOMINI • STEPHANI • [DE]I • GRACIA • DVCIS • TRANSILVANIE •
Az országos levéltár eredeti példányáról

Az egyesség tehát meg volt, de pontjait végre is kellett volna hajtani. A pápa örömmel értesült Guidó leveléből a történtekről. A házasságot István herczeg és Mária özvegy herczegnő közt nem ellenezte. Tetszett az is, hogy Lajos magyar király hajlandó Siciliának hadai által elfoglalt részeit Guido kezéhez a szent-szék számára átadni. Nem veszi ki azonban a bíboros leveléből, ha vajjon föltétlenül vagy csak föltételesen, mindenkorra vagy csak ideiglenesen hajlandó-e a mondott részek átadására? Ezt szeretné pontosan és körülményesen tudni. Minthogy pedig Johanna királynő is titkon fölajánlotta, hogy ő is átadja Sicilia azon részeit, melyeket bir, sőt Taranto Lajos némely követei azt hiszik, hogy küldőjük is kész erre: a pápa az ügy elintézése végett egyik káplánját küldötte Johannához és férjéhez, meghagyván neki, hogy útközben térjen be Guidó bíboroshoz és ennek utasitásait is hallgassa meg. Minthogy továbbá igen valószinü, hogy Taranto Lajos és felesége különböző okokból nehezen fognak megegyezni abba, hogy az általok birt részek a nápolyi pápai követnek, Ceccano Annibaldi bíborosnak adassanak át, ellenben Guidó iránt, ki Johanna unokatestvére, több bizalommal viseltethetnek: várni kellene, míg kitudódik, ha vajjon Johanna és férje hajlandók-e az általok birt részek kiadására? A curia tehát ujra a kétszinü késlekedés utjára lépett.

Lajos király 1350 elejéig várt, míg a pápa ujabb kifogásaiból meggyőződött a felől, hogy a kötött egyezménynek reá nézve értékes pontjait végrehajtani nem fogják. Elhatározta tehát, hogy még egyszer személyesen indul Siciliába, nyomatékot kölcsönöz szavainak. Előbb azonban Pál nyitrai főesperest követeül küldötte Avignonba, főleg hogy a hangulatot kikémelje. VI. Kelemen pápa a király anyjához intézett levelet, (márcz. 16.) buzgón kérve az anyakirálynét, tartsa vissza fiát e hadjárattól; ne tegye ki lelkét, testét a veszélyeknek, ne bizza magát kétes hitű zsoldosokra. Még behatóbban írt később magának Lajos királynak. Igen sértené – úgymond – szerető rokonát, Guido bíborost, kit eddig az ellenkezővel hitegetett, ha fáradozásai hiábavalók voltak volna. Azonban, midőn a pápa e levelét írta, (1350 április 14-ikén) Lajos király Laczkfi István hivására már az Adria vidékén járt, hogy Siciliába vitorlázzon.2

A király 1350 április 18-án indult el Zenggből egy gályán és nehány bárkán Apulia felé. Kiséretében valának a főbbek közül: Gelétfia Miklós nádor két fiával: Jánossal és Domokossal, nemkülönben öcscsével, Gelétfia Jánossal; Frankói Miklós zágrábi püspök és alkanczellár; Kálmán győri püspök, a király természetes bátyja; a két Bebek: István és György; Kont Miklós fivérével Bertalannal; Szécsi Miklós bán; Kónya, a Szécsényi Tamás vajda fia; Kanizsai István prépost és öcscse János; Laczkfi István testvéreivel, fiaival és alvajdájával: Járai Péterrel, és számosan mások, előkelőbbek mintegy háromszázan és ezer válogatott íjász, azaz kún. A király Velenczétől kért ez útjára gályát, de Velencze, elvéhez híven, megtagadta e kérelmet, amiért Taranto Lajos dicséretét aratta. A gályát tehát, melylyel a magyar király, kikerülvén szerencsésen a tarantoi czirkáló hajóit, nyolczad napra Ortonában kikötött, alighanem a vránai johanniták kölcsönözték.


Barletta

Az apuliai városok nagy örvendezéssel, ünnepélyekkel, lovagi játékokkal ülték meg urok megérkezését. Manfredoniába május 1-én vonult be a magyarság. Teano és Barletta meghódolt, azonképpen rövid ostrom után (május 8-ikán) Bari. Ez utóbbi városban Szent-Miklós koporsójához sietett a király, hogy ájtatosságát végezze. Laczkfi István, ki féltette csaknem kiséret nélkül levő urát, királyát, mintegy száz vitézzel állott őrizetére a templom ajtaja elé. De ez elővigyázatra nem vala szükség, minthogy a lakosság nagy ragaszkodással viselteték a király iránt, ki elvégezvén vecsernyéjét, fejedelmi ajándékot tett az oltárra. Példáját vitézei követték. Barlettában, hova Lajos hadi szállását áttette, több napig volt kénytelen időzni, míg (május 25-ikán) eljöve Rátóti Lorántfia Lesták, az ő gondos udvarmestere, számos hadinépet és tömérdek kincset, sok ezer márka ezüstöt, arany és ezüst edényeket, kétezernél is többet hozván magával. A király nagy érdeméül tudta ezt be neki, bőven meg is jutalmazta érte, minthogy királyi tekintélye úgy kivánta, hogy idegen hadi népe, melynek kapitánya Wolfart Konrád vala, hátralevő zsoldját megkapja és serege ellátásáról gondoskodva legyen. Állott pedig serege 15,000 magyar, 8000 német lovasból és 4000 lombárd gyalogosból, kik kész fizetésért bőven kaptak a lakosságtól mindent, mire szükségök volt. Ide Barlettába sereglének a király hivei is, hogy jutalmokat vegyék a végzett szolgálatokért, kiállott szenvedésekért, vagy kárpótlást nyerjenek a Johanna által elkobzott és másoknak adományozott javaikért. A zágrábi püspök, mint alkanczellár, és Orsillo Minutulo kanonok, Endre herczeg kegyes eltakaritója, kit irodájában alkalmazott, serénykedének az adományos levelek kiállitásában, mert a király mindenki iránt igen kegyesnek és nagylelkünek mutatta magát.

VI. Kelemen pápa, mihelyt hirét vevé a magyar király új hadjáratának, Johanna iránti „atyai szeretetétől” indittatva, azonnal ráiratott Sicilia összes főméltóságára, főpapjára és főurára, hogy királynőjöknek minden tehetségökkel segitségére legyenek. Guidó bíboroshoz is ment pápai levél, panaszszal telve azért, hogy a magyar király álnokul megszegte a kötést, melyet vele szerzett; megint Siciliára tört, midőn szegény Johanna és férje, kik biztak Lajos igéreteiben, készületlenek! Ennek okáért, minthogy az ügy különösen a bíborost illeti, mert az egész római curia benne látja magát megcsalatva, az ő becsülete kivánja meg, hogy bármely úton módon segitsen a bajon. Menjen tehát személyesen a királyhoz, ki azon különös szeretetnél és bizalomnál fogva, melylyel iránta viseltetik, hajlandó lesz engedni. De a boulognei bíboros, a mint Guidó urat hítták, kit nem Lajos, de a pápa hagyott cserben, nem vállalta el a küldetést. Rendelet ment tehát a nápolyi bíboroshoz, Annibaldihoz, és mert ez is huzódozott, a pápa a térouennei püspököt bízta meg, hogy a szentszék nevében alkudozhassék a magyar és siciliai fölségekkel. Egyuttal Johannát is arra intette, gondoljon Istenre, férjével szeretetben, egyetértésben és békében éljen. Ő, a pápa, nem hagyja el őket, sőt mindennemü kegyével segitségökre leszen.

Lajos ezalatt még mindig Barletta tengerparti várában tartózkodék, várván békeajánlatai sorsát és Magyarországból gyülekező hadait. Innét öt gályával érkezének magyarok; minden gályán négyszáz fegyveres. Kancsal szemmel nézték a német zsoldosok e vetélytársaik megérkeztét, és csak alkalom kellett, hogy rossz kedvök kitörjön. Az alkalom nem sokáig késett. Ugyanis valamely csapszékben két lombárd brigante koczkát vetett két polgárral. A játéknak, mint annyiszor, czivódás lett a vége, mely mind nagyobb mérveket öltött. A harangokat félreverték; az összes zsoldos had czimborái segitségére sietett; viszont a polgárok vagyonukat védvén, utczáikat, házaikat eltorlaszolták, mire a katonák gyujtogatni kezdettek. A királyt fölzavarta déli nyugalmából a zaj, a harangzúgás és a polgárok esdeklő kiabálása. A veszély láttára a dulakodók közé akart rohanni; de hadnagyai, magyarok és németek egyaránt, nem engedték, noha vaskeztyűivel csapkodott feléjök. Végre is, minthogy a németek hadnagyai bőszült embereikkel nem mentek semmire, Laczkfi István lóra ült és egy percz alatt köréje gyűlt kétezer magyarral, kibontván előttök a király zászlaját, a polgárok oltalmára sietett. Nem volt könnyű dolog, míg a vajda vakmerő fia, Miklós, a lengyel Móroczkó, Sóvári Sós László és – kit az olasz krónikás különösen kiemel – Kont Miklós, Acerra grófja kezet fogva a polgársággal a zsoldosokat a városból kiszoritották. Sok szabódásba került, míg Lajos megkegyelmezett nekik.

A következő napon a király elhagyta Barlettát és maga is fegyverzetben lovagolván csapatai közt, Canosa alá érkezett, hogy megvegye. Önmaga pajzszsal karján és tüzes csóvával kezében, hogy fölgyujtsa, rohant a kapunak. Hanem a tűz nem fogott, az őrség a falakat vitézül védte, a kaput döngető csapatra pedig sűrűn hajitotta le a köveket. A lehajitott kövek egyike által a király is megsérült és az árokba zuhant. A lovagias várparancsnok megdöbbent a király baján, és mindenek hallatára meghagyta embereinek, hogy a király személyét kiméljék. Megszólitotta magát a királyt is: „Igen csodálja, – úgymond – hogy ily veszedelmes támadásnál elül harczol. Méltóztassék ő felségének a veszély elől távolabb vonulni.” Lajos megköszönte a nemes jóakaratot, de (tevé hozzá) méltó dolog, hogy jó példát mutasson vitézeinek. Egyébként a canosai őrség, nem remélvén fölmentést, szabad elmenetelt kötött ki magának és átadta a várat, mikoron a körülfekvő városok és erősségek: Venosa, Spinazzola, Forenza, Corato, Candela, Melfi, Rapolla, Atella, Ascoli és Minervino követségei is a király elé kéredztek, hogy hódolatokat bemutassák. Ez utóbbinak várát a hozzátartozókkal együtt a király a nádornak adományozta.

Canosából Ascoliba vonult Lajos király, hol, mert serege igen megszaporodott, azt több felé osztá; Kont Miklóst és Wolfart Konrádot 10,000 emberrel egyenesen Aversa ostromára rendelte, míg Treutel Miklóst, Tót Lőköst és Pálfi Tamást kétszáz magyar és ötszáz német lovassal visszaküldötte Bariba, hogy innét az Ofanto vidéke felé felülről, – két zsoldos vezért ismét, hogy alulról nyomuljanak, egymást támogatva, a tarantoi öböl vidékére. Laczkfi András Potenza felé vitte csapatát, két hét alatt meghóditotta a vidéket és harmincznégy fogoly zsoldossal tért vissza. Még merészebb huszárcsínyt követett el András öcscse: Miklós. Értésére jutott, hogy háromszáz német zsoldos megesküdött, miszerint a magyar királyt megkötözve viszik Johanna királynő elé. Magához vette tehát István vajdának kipróbált vitézeit és hadi kalandokra mindig kész Dénes fiát, és százötvenen még azon éjjel Beneventoba lovagoltak, hogy ott a zsoldosokat meglepjék. Másnap reggel Benevento előtt folyt le az egyenlőtlen harcz, melyben két német jutott egy magyarra, míg egynémelyik, például Bessenyei János királyi allovászmester, hárommal is megküzdött, és Isten segitségével mégis legyőzték a zsoldosokat. Százötvenet levágtak, a másik százötvenet pedig fogságba ejtették és megkötözve Melfibe vitték a király elé, ki megfosztatta őket minden fegyveröktől és így megszégyenitve elbocsájtotta. Ekkor érkezett ugyancsak Melfibe Taranto Lajos követe, levelet hozván, melyben a latin király a magyar királyt párviadallal kinálta meg. „Tudja a latin király, – ez volt levelének rövid sommája, – hogy a magyar király kúnjaival és egyéb pogány hadaival nem többet törődik, mint kutyával, ha elesnek; de ő, a levél küldője, ki lovagjait és harczosait félti, eltökélte magát, hogy a béke mielőbbi helyreállitása végett személyesen áll elibe. A ki győz, legyen az ura Siciliának.” Lajos magyar király elfogadta ez ajánlatot azzal, hogy a jövő vizkereszt nyolczadában, az angol király előtt vívják ki bajukat. Utóbb azonban Taranto Lajos visszavonta kihivását, miről a segédek, a magyar Lajos részéről Laczkfi István vajda, Kont Miklós és Wolfart Ulrik, a nápolyi Szent-Antal templomban irást adtak.


Canosa

A király további útja Consán, Olivetin át valóságos diadalmenet vala: a főurak, városi követek és nép eléje özönlének, hűséget esküvén neki és seregét bőven ellátván. Csak egy város, Contarzo népe zárta be kapuit a magyar király előtt – igen meggondolatlanul; mivel Laczkfi István és András, segittetve a lengyel Móroczkó és Sós László által, kora hajnalon „futtában”, mint mondani szokás, vették be; élő hágcsón, csatlósaik vállán jutottak föl a toronyra, melynek tetejébe, a királyt éltetve, kitüzték a Hermán nemzetség zászlaját, a fehér sárkányt, mire a kiégetett kapun át betódult a többi fegyveres nép, nem kegyelmezve senkinek, a lakosságot a kard élére hányta, a várost kifosztotta és fölgyujtotta. A ferencziek zárdája is elhamvadt, és sokan az odavaló barátok közül „a halál poharából megittasodának,” úgymond magyar rendtársuk, ki e tudósitást reánk hagyta. Mindez egy rövid óra műve volt, és mire a király oda ért, a rommá dűlt város helyett a folyó partján ütötte föl sátorát. Ugyancsak e folyó, a Sele vagyis Silaro partján lovagolt nehány főbbjével Lajos király, hogy alkalmas gázlót találjon benne serege számára, midőn egy ifjú legény érkezék a helyszinére, hogy lovát megitassa.

– Menj fiú lovaddal a folyóba, hadd lássam, mély-e?

– Félek, uram király, hogy elragad az örvény.

– Ne félj semmit; csak ugrass bele!

A legény megsarkantyúzta lovát és a kanyargó örvénybe ugratott, mely elnyelte lovát is, magát is. A ló csak kikapaszkodék, de a legény benn maradt. Utána ugratott tehát a király és ő is ugy járt, azzal a különbséggel mégis, hogy finom skárlát köpenye elterülvén a vizen, mint egy vörös kerék föntartá őt. E veszélyes helyzetében is üstökön ragadta a legényt és kiúszott vele a partra. Sátrába vitette aztán az elaléltat, száraz ruhát adatott reá a magáéból, és lábánál fogva fölfüggesztette, hogy a víz, melyet túlságosan ivott, kifolyjon belőle. Nemsokára látni fogjuk, hogy az orvosi tudomány még elemibb műtétét alkalmazták magán a királyon.


Benevento

Ebéd után Eboli és Salerno felé vette a király útját. Útközben így szólott István vajdához: „Siess, előzd meg kiséreteddel a sereget és állj őrt Serránál, nehogy népeink kifoszszák.” A mit a vajda annál szívesebben tőn meg, minthogy a király neki ajándékozta a miletoi gróf egész birtokát, melyhez Serra is tartozik vala, és hiven ott állott, míg az egész sereg elvonult a helység mellett, nehogy kára essék uradalmának. Eboliban nyugovót akart tartani a király, midőn íme két követ érkezék lelkendezve Salernoból, jelentvén: Nálok – mondának – két párt vetekedik egymással. A latin párt Nápolyba küldött, hogy gálya jőjjön segitségére, melyet minden perczben várnak; a magyar párt pedig őket küldötte buzgón esedezvén, méltóztassék király ő felségének nagy sietséggel jönnie s a gályát megelőznie, különben Salerno veszve van számára. „Nohát – kiálta a király vidáman – akkor siessünk!” És lóra ült vele együtt egész serege, be se várván a szokásos riadót. Folyton ügetve haladtak, a király mégis mintegy száz vitézzel, kiknek paripái leginkább birták, jóval megelőzte seregét, Salernoba érkezvén. De Laczkfi István nem javallá, hogy a városba szálljon, hol számos ellensége lappanghat, a miért és nehogy a polgárok hadai alkalmatlankodását eltűrni kénytelenek legyenek, a városon kivül veretett tábort. Valamivel később, megérkezett a nápolyi gálya is; de szemügyre vevén a száguldó és gyorsan szaporodó magyar hadakat, megértette, hogy elkésett. Visszavonult tehát, mire a városbeli latin pártiak szintén jónak látták a magyar-pártiakhoz állani és a templomban velök békecsókot váltani. Innét aztán fényes menetben, a papág elől a szent ereklyékkel, kiindultak Lajos király elé. Lajos illőn megtisztelvén az ereklyéket, igen kegyesen bánt a nagyszámu küldöttséggel. Nagyobb biztosság okáért megparancsolta katonáinak, hogy fegyveresen ne menjenek a városba, hanem ha kinek vásárolni valója van, tegye le előbb fegyverzetét és úgy lásson dolga után.

Négy napig maradt Lajos Salernoban, folytonosan el levén foglalva a hódoló követségek fogadásával, kiket fönsége és kegyessége teljesen megnyerte. Aztán tábort bontatván, Scafati alá érkezék, melynek földes ura, szerzetes apát, a sebes folyó két partját összekötő hidat fölszedette. A király beüzent a klastromba, hogy a hidat állitsák helyre és a várat adják kezére. Hanem a szerzetesek az igazságot elpalástolván felelték: „Az apátúr benn van Nápolyban a fölségeknél, ők engedelme nélkül nem rendelkezhetnek a várral: a mi pedig a hidat illeti, annak jókarban tartása a lakosság kötelessége.” Megharaguvék e beszédért a király és átúsztatta a folyót lovasaival, kik a helységet a vidékkel együtt elpusztították. Bezzeg ámultak e csínyen a szerzetesek, mert hihetetlennek tartották, hogy lovas átúszszék ekkora folyót, és a kifosztott lakosok panaszaiból nem éppen kecsegtető sorsot jósoltak magoknak. A hamarosan előkerült apát is sietett megkerestetni a királyt és kijelenteni, hogy kész engedelmeskedni neki. A király kegyelmesen fogadta az apátot, visszalátogatta és nála maradt ebéden. Este pedig nemcsak a zárdából és várból, melyet két oldalról folyó övezett s így a természettől igen megerősitett hely volt, hanem a vidékről is eltávozott. De marasztalatlan is ott maradt Laczkfi Dénes, hogy gyakorlati példát adjon a magyar vendégszeretet követelményeiről.3

Castellamarenál táboroz vala Lajos király, midőn Kont Miklóstól futár érkezék Aversa alól, jelentve, hogy ő felsége jelenléte Aversa ostrománál igen kivánatos. A király tehát meghagyta Laczkfi István vajdának, hogy elrendezvén a vidék ügyeit, az egész sereggel utánna jőjön, maga pedig kétszáz szemenszedett vitézzel azonnal Aversa felé indult. Harmad-, negyednapra követhette csak urát a vajda seregével.


Salerno.
Valamennyi XVIII. századi metszet után

A király alig hogy Aversához megérkezett (1350 július 1-én), rohamot parancsolt; de seregét keményen visszaverték. Iratott tehát Laczkfi Istvánnak, siessen Aversa alá, az ostromló haddal egyesülendő. Aztán rendszeresen láttak az ostromhoz: számszereket, hidakat, lajtorjákat és egyéb ostromkészletet csináltattak, miközben a lovasság Nápoly főváros faláig sűrűn portyázott, vitézségének nem egy vakmerő jelét adván. Érdemes följegyezni Járai Péternek, az erdélyi alvajdának jeles tettét. Az alvajda nem sokad magával Nápolyig portyázván, a főváros tőszomszédságában, Guicciardi hidjánál eleséggel megrakott tehervivő állatokra bukkant, melyek közül mintegy hatvanat elfogott. Csak nehányan menekülhettek a hajcsárok közül a falak mögé Nápolyba, kik itt akkora zajt csaptak a magyarság határt nem ismerő merészségén, meg a szenvedett kár miatt, hogy a harangokat félre verték és nagy zenebona támadt. Az alvajda füléhez is eljutott a zaj, és kiváncsian leste, mi lesz belőle? Zsákmányát előre küldé tehát Aversa felé, ő maga pedig talán harminczhárom ijászszal a hid mögött a fűben heverészve várta a történendőket. Számtalan gyalogos érkezék Nápolyból; ezek azonban tovább nem merészeltek előre nyomulni, hanem megvárták a lovasokat, a latin király zsoldosait, kik szintén oly nagy számmal érkezének, hogy az alvajda jónak látta előlük kereket oldani. Csak ez kellett a nápolyiaknak, kik most, elől a lovasok, mögöttük a gyalogosok, ugyancsak nagy garral vették üldözőbe a visszavonuló magyarokat. Ez üldözés vagy két mértföldnyire terjedt; természetesen nem nagyon szabályosan történt az, mit midőn észre vőn az alvajda, bizván saját „óriási” erejében és társai vitézségében, megfordult és sürűn nyilaztatott kihevült üldözőire. Hamar megváltozott a helyzet. Az üldözők megfutamodtak és halomra döntötték saját gyalogjaikat, kiket oly páni félelem fogott el, hogy elhajigálták lándzsáikat és számszeres ijjaikat, csakhogy menekülhessenek, mire magyarjaink is vállra vetve ijjaikat, hosszú kardjaikkal hátukra mért csapásokkal nógatták a nyakra-főre menekülőket, sokakat elfogtak közülök a király mulattatására, kit hasonló kalandok vígságra hangoltak.

Ellenben Aversa ostroma lassan haladt, mert Pignataro Jakab, a várnagy vitézül védte a kezére bizott várost, és a mi kárt az ostromlók a falakon ejtettek, azt a védők serény ügyessége éjenkint helyre pótolta. A német zsoldosok ki-kirontottak az erősségből szorongatóikra; sebet adva és véve meg-meg visszaszállottak. Az ily csatározásokban a király karddal vagy lándzsával kezében szivesen vett részt. Meg is járta ismét. Szent-Anna napján, azaz 1350 július 26-án történt, hogy a király nagyon közel merészkedett a város falához és eljutott a helyig, hol szegény Endre tetemét lelökték vala. A falról valaki őt megismerte, rá lőtt és súlyosan megsebesitette a bal lábán. Lábában a vassal ért haza a király és álmatlanul töltötte az éjjelt. A nyíl szakálla egészen beledagadt húsába. Reggel jöttek hozzá Laczkfi István és Wolfart Ulrik, kik a helyett, hogy orvossal fölvágatták volna a sebet, tizenkét rántással alig birták a nyilat kihúzni, minden rántással a húst szaggatván. János barát, a király gyóntatója szerencsés volt e barbár műtét alatt fejét tarthatni jajgató fölséges urának, ki ekkor rendelkezett temető helyéről; tehát vajmi rosszul érezhette magát. Amint a király, fájdalma némileg csillapult, azt tanácsolta István vajda a királynak, üljön lóra és lovagolja a tábort végig. Körülvezette a királyt a város falai kellő távolságában, hangosan kiáltatván a brigantikkal: „Éljen Magyarország, Jeruzsálem és Sicilia királya!” min nagy kedvöket lelték a magyar hadak, a várbeliek nem kis boszúságára. Hanem azért az ostrom még mindig nem kecsegtetett eredménynyel. Talán ez is volt oka, hogy Lajos király elmozditotta Laczkfi Istvánt a fővezérségtől és azt a bölcs tanácsú” Kont Miklósra ruházta, mely tette István vajdát igen elkeseritette, sokaknak nem tetszett s a dolgok folyását megzavarta. Kont Miklós, ki ritka ügyességet fejtett ki nehéz ügyek lebonyolitásánál, fegyverszünetek, békék kötésénél, elővette e tudományát és alkudozásokba bocsátkozott Aversa parancsnokával. A szerencse kedvezett neki. A városban az eleség fogyatékán volt; annyira, hogy a lakosok minden haszontalan fogyasztót kiüztek maguk közül; de ezzel csak rövid haladékot nyerhetett; a zsoldoshad nem lelkesedett az éhhalálért, mire 1350 augusztus 3-án Pignataro a várost is, a várat is szabad elvonulás kikötése mellett átadta.

Johanna és férje Aversa ostroma alatt mindennap rettegtek, hogy Lajos Nápoly ellen indul és őket elfogja. Midőn Aversa megadta magát, szerencséjökre megérkeztek a Provenceból pápai zászló alatt gályáik, melyeken Gaetába menekültek, mire a főváros s az ország a magyar király uralma alá jutott. Hanem az állhatatlan nép Lajosban idegent látott, és így sikerült nehány cselszövőnek a főváros lakosságát a magyarok ellen lázitani, kiket a polgárokra vetett hadi adó is gyűlöletesekké tett. De Kont Miklós erőt vett a lázadáson és Nápoly négy erősségébe ismét magyar őrséget helyezett. Még Aversa ostroma alatt történt némi közeledés Lajos király és Mária, durazzoi Károly özvegye közt. Lajos az özvegy megbizottjával, Rumbo Marinoval találkozott Trentula nevü faluban. Szóba jött-e itt a házasság. Lajos és Mária közt, mi által Lajos a hatalmas durazzoi pártot kiengesztelni remélhette: biztosan nem tudjuk; de azt tudjuk, hogy ennek Nápolyban hire volt és nem tartjuk valószinűnek, hogy az özvegy herczegnő visszautasitotta volna az özvegy király kezét, mely két koronát tehetett volna fejére. Johanna is szelét vehette e hírnek és meghagyta tengernagyának, hogy Máriát titkon egyik hajójára vitesse és Provenceba szállittassa.


Cola Rienzi.
Dombormű Rómában, a Barberini palotában

Lajos király is kezdett arról gondolkozni, hogy visszamegy Magyarországba. Acciajoli életírója Lajos ez elhatározásának okát főleg abban találja, hogy az Aversa ostrománál tapasztalt kellemetlenségek lehangolták; katonái kitöltötték már szegődségök idejét; pénzben és élelemben szükséget kezdett szenvedni; Durazzo Károly halála lehűtötte boszúját; végre hazulról is írták neki, jőjön már vissza. Fölépülvén teljesen lábbajából, összehivatta a magyar urakat, hogy tanácskozzék velök az iránt, kit tegyen meg Siciliában helytartójának? Fáztak a bizalomtól a magyar urak. Végre Laczkfi András leborult előtte és mondá: „Uram királyom, a te üdvösséged szeretetére, atyám és testvéreim érdemeiért kérlek téged, hogy engem hagyj itt ezen a földön.” Lajos kegyesen fogadta ez ajánlatot, visszahagyta őt „mint bárányt a farkasok közt” és vele Bertalant, a Tót Lőrincz fiát, Kont Miklós öcscsét. Salerno kapitányának megtette Druget Miklóst, néhai Vellermes nádor öcscsét; a Terra di Lavoro kormányzójának, egyuttal Aversa és Capua kapitányának pedig Frà Morialét, a johanniták vránai perjelét, ki utóbb hűtelenné lett és a rá bizott várakat átadta Johannának. Szeptember 14-én aztán elindult Lajos király Róma felé. Utját a szép tornyú Capuának, a casinoi hegy alatt Campánián át vette. Rómába a nagy jubileum hozta melynek malasztjaiban (mint már a tavasz elején írta volt meg a pápának) részesülni óhajtott. Egész Európa vágyott akkor, a fekete halál után Rómába. A zarándokok nagy mennyisége ellepte Itália országutait. A vendéglők nem fogadhatták be a szállást keresők százezreit. Minden ház szálló volt, és a keményebb éghajlathoz szokott németek és magyarok kénytelenek voltak mégis máglyák mellett az utczákon és tereken tanyázni. Mindamellett dicsérték a zarándokok példás magaviseletét és kegyes indulatát. Lajos király szeptember vége felé érkezett a szent városba, nem nagy kisérettel: mindössze ezer bőrsisakos volt vele. Cola Rienzi száz előkelő emberével, kik e czélra külön készült bíboros ruhába öltöztek, négy mértföldnyire ment a magyar király elé, tárogatók és mindennemü zeneszerek harsonája közt üdvözölvén őt a világ fővárosának vendégeül. Róma utczáin szőnyegek voltak elteritve, a házak virágkoszorúkkal díszitve; a nép éltette a királyt és Szent-Péter templomáig kisérte. A király itt naponkint misét hallgatott, s mindannyiszor megtekintette a Veronikát, nagy épűlésére a világ minden részéből egybe sereglett búcsusoknak. Az üresen álló pápai palotába szállásolták el a magyar királyt. A római főurak mindennap udvarlására valának, meghítták házaikba és nagy tiszteletnek tartották, ha megvendégelhették. A nép meg akarta tenni urának, de Lajos e tiszteletet köszönettel háritotta el magától. Több napig ájtatoskodott, míg pápai föloldozást nyert, mely alkalommal négyezer aranyforintot tett le Szent-Péter oltárára alamizsnaképpen.

Rómából seregével Itálián keresztül tért haza Lajos király. A városokban, melyeken áthaladt, mindenütt nagy tisztelettel fogadták. Veronában, hova október 10 körül érkezett, elbocsátotta német zsoldosait. Zsoldjukat, amennyiben még nem fizethette ki, hazulról küldötte meg nekik. Magyarországba október hó 25-én érkezett meg, kimondhatatlan örömére övéinek és fegyvertársainak, kiket nagylelküen megjutalmazott.

De magasztalólag emlékezett meg a magyar nemzetnek a nápolyi hadjáratban kitüntetett érdemeiről is, a miért megerősitette és átirta számára az arany bullát, kivevén annak egyetlen czikkelyét, azt tudniillik, mely szerint az egyenes ági örökös nélkül elhalandó nemes birtokairól szabadon rendelkezhetett. Ezt a czikket törölte, elrendelvén, hogy a mondott esetben a mellékági rokonokat illeti meg az örökség, mi által az ősiséget újra megalapitotta. Ugyanekkor, vagyis az 1351. évi országgyűlésen, még huszonöt törvényczikkelyt szentesített, melyek közül a legfontosabb a zilált adóügy rendezése és egyszerűsitése. Lajos király törvénye szerint minden jobbágyi telek után három garas, melyekből tizennégy ment egy negyedmárkára, volt fizetendő és nem több. Az ugynevezett fölös dénárokat és adóváltságot senki sem tartozott fizetni; élelmi szereket sem volt szabad a jobbágyoktól szedni. Valaminthogy adómentesek lettek a községi előljárók és úri szolgák birtokai. Lajos király nagyot könnyített az adózók sorsán, midőn az adóügyet ekként szabályozta, és minden visszaélést, pótadót megszüntetett. De itt nem állapodott meg, hanem mindennemü igaztalan és fölötte terhes szárazvámot nemesek és nem-nemesek javára eltörölt, csakis a híd- és révvám szedését engedvén meg. Eltörölte továbbá azt a némely földbirtokos által gyakorolt, igen alkalmatlan jogot, mely szerint az utasoknak, nehogy a vám tulajdonos hasznától elessék meghatározott, habár kerülő útirányt kellett venniök. Ezentúl járhatott mindenki azon az úton, a melyen akart. Divatban volt továbbá Magyarországban az is, hogy ha nemes ember feleségét haza vitte, a nászút minden vámhelyén egy-egy márka ezüstöt kellett fizetnie. Lajos király ezt a visszaélést is megszüntette.




Nagy-Lajos első nagy pecsétje.
Előlapján a király trónon ülő alakja, a királyi jelvényekkel. Körirata: † LODOVICVS • DEI • GRA(tia) • HVNGARIE • DALMACIE • CROACIE • S(er)VIE • GALICIE • LODOMERIE • A hátsó lapon liliomokkal behintett pecsétmező közepén háromszögü pajzsban hármas halmon a kettős kereszt és a felirat folytatása: † COMANIE • BVLGARIEQ(ue) • REX • P(rin)CEPS • SALERNITANVS • ET • HONORIS • MONTIS • S(an) • C(t)I • ANGE(l)I • D(omi)N(u)S
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának galvanoplasztikai lenyomatáról rajzolta Cserna Károly

Bizonyára oly nagy könnyebbitések és jótétemények voltak a fölhozottak és még fölhozandók, hogy Lajos király ezek fejében nem találta igaztalanságnak a kilenczed behozatalát, melyet méltán tekinthetünk hadi-adónak. Rendelkezése erre nézve így szól: Mindennemü jobbágyainktól, szántóvetőktől és szőlőmívelőktől, legyenek azok szabad vagy bérfizető helységek lakói, kivévén a fallal keritett városokat, kilenczedet szedetünk mi és a királyné, és meghagyjuk, hogy a főurak és nemesek hasonlóképpen mívelkedjenek; a főpapok is és a jobbágyokkal biró egyházi személyek, miután a tizedet beszedték, szedjek be a kilenczedet is, hogy ez által módjukban legyen nekünk hívebben szolgálniok és ekkép tisztességünk gyarapodjék. Ez indokolásból, de még inkább Lajos királynak Győr vármegyéhez intézett leveléből kitetszik, hogy a kilenczed hadiadó volt, melyet a hadi szolgálattól fölmentett jobbágyság fizetni tartozott a hadköteles és birtokos nemességnek, hogy ilymódon legalább költségeit megtéritse. Ahol a jobbágyság régibb ívású volt, és lassan-lassan amúgy is megvették rajta, a mit lehetett, ott Lajos király rendelkezését nem látták szívesen. Éltek talán a gyanuperrel, hogy a bizonytalan, mert a terméstől függő kilenczed révén elvesz majd a biztos földbér, a mint ez csakugyan bekövetkezett, és azt remélték, hogy a király e törvényét idővel megváltoztatja. De Lajos erősen sürgette annak végrehajtását. Aki – úgymond – elmulasztja a kilenczedet beszedni a maga javára, az ilyen törvényszegőn majd megvesszük azt a magunk hasznára. Nem keménység volt e szigora, hanem elejét kellett venni a zavarnak, mely abból keletkezik vala, ha a szabadon költözködő jobbágyok a kilenezedet mellőzött urak birtokaira sereglettek és a régi, törvényes alapon álló gazdájokat, földes urokat elhagyták volna. Mert Lajos király nemcsak az urak, de a pórok javát is szivén viselte, mint ezt még Bonfin is tudta, alighanem Mátyás király ajkáról. Ő tiltotta meg törvény által, noha ez már atyja alatt szokás volt, hogy jobbágy fölött más itélhessen, mint földes ura. Kimondta továbbá, hogy régi vétségekért jobbágyát költözködési szabad jogában gátolni senki se merészelje. És e helyt szúrta közbe, mintha szégyelné a multat: Az atya vétségeért pedig a fiát se személyében, se vagyonában elmarasztalni nem szabad.

Ugyanezen 1351-ik évben keletkezett a nemesek adómentessége. „A nemesek kérésére ahhoz is járulunk – úgymond – hogy valamennyi igazi nemes országunk határain belül egy és ugyanazon szabadságnak örvendjen.” E kedvezmény kivált a szlavónoknak vált hasznára, kik a kamarai nyereségen fölül a bán szállójoga (zolazina) czímén a nyest-adóval és egyebekkel tartoztak. De amily nagylelkü az országvédő nemesség irányában, oly bőkezű volt a nemesi kiváltság osztogatásában, a miért igen sokan szerették, úgymond a krónikás.4


  1. A velenczei doge 1349 október 7-én tudósitotta Perugia városát, hogy Magyarországon sokan halnak meg a járványban és hogy minap a magyar királyné is meghalt.[VISSZA]
  2. Nagy Lajos, 198–217.[VISSZA]
  3. Nagy Lajos, 218–232.[VISSZA]
  4. Nagy Lajos, 233 és köv. lapok.[VISSZA]