SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

V. FEJEZET.
A nápolyi ügy befejezése.

A hangulat, melyben Lajos Nápolyt elhagyta. A békeszerzés munkáját a szentszékre hagyja. Ujabb fönnakadás. A fölajánlott 300,000 frt kárpótlást visszautasitja. A nápolyi királyi herczegeket Visegrádból szabadon bocsátja. Bűnös-e Johanna?

A hangulatra nézve, melyben Lajos király Siciliát elhagyta alig lehet kétségünk. Az unottság, elégületlenség foghatta el egész valóját, a sivár érzelem, mely az embert a fáradságos munka végeztével boszantja, látván, hogy minden dolga, igyekvése, törődése haszontalan. Szerencséje neki is, országnak is, hogy még fiatal ember volt, oly korban, melyben a sebek hamar gyógyulnak… Nem könnyü arra a kérdésre válaszolni: ha vajjon Lajos király, midőn öcscse halálának megboszulásával egyidejüleg Sicilia elfoglalását tűzte ki feladatául, nem helyezte-e családja érdekeit a nemzet érdeke fölé? Mai fölfogásunk szerint már Endre halálának efféle megtorlása, mint azt Lajos tevé, határozottan a nemzet érdeke ellen volna; még inkább oly hadjárat, mely Sicilia elfoglalását vallaná czéljául. De nagyot hibáznánk, ha a fogalmakat így egybezavarnók. A középkori nemzetek, és köztök a magyar nemzet fölfogása szerint a rokongyilkosság forbátja a legszorosabb jogok és kötelességek közé tartozott. Lajos tehát mulaszthatatlan kötelességet végzett, midőn magát öcscse gyilkosain megboszúlta. Másrészt az ország határának kiterjesztését, új tartományok meghóditását a fejedelmek fő dicsőségüknek tartották, de tartják mind e napig abban a meggyőződésben, hogy ez a birodalomnak, melynek élén állanak, előnyére történik. A római császárok „semper augustus” czímét német utódaik a birodalom gyarapitójára – „allzeit Mehrer des Reiches” – forditották és megvalósitását erénynek tekintették. Példájokat a többi fejedelmek követték, mit nem tehettek nemzetök ellenére. Csakhogy a nemzet alatt a nemességét kell értenünk, vagyis a vitézi osztályt, mely ha nem talált foglalkozást királya rendeletéből, a maga szakállára viselt vagy belső háborút vagy – minthogy Lajos uralkodása alatt ezt nem tehette, – elszegődött külföldre zsoldosnak. Lajos király nagysága és bölcsesége épp abban keresendő és magasztalandó, hogy birodalmától a háborút eltávolitotta és ez által megvetette fölvirulásának alapját. Továbbá tekintetbe kell vennünk, hogy a nemzet egy volt királyával és királya családjával. A királyi család, habár idegen származásu, de minden porczikájában áthonosult, megmagyarosodott, és Magyarország független volt, önmaga intézte sorsát! Manap soha se tudnánk helyeselni a Lajos királyéhoz hasonló vállalatot; de visszahelyezkedve a XIV. századba, nem volt az kivihetetlen. A magyar Anjouk örökösödési joga Siciliára fönnállott, és ha sikerül Lajosnak siciliai hadjárata előtt Zárát visszafoglalnia, s ekképpen a tengeri utat Magyarország és Apulia közt biztositania, vagy ha első siciliai útját, midőn ez egész országot szinte kardcsapás nélkül hatalmába keritette, a durazzoi Károlyon elkövetett politikai gyilkosság és a járvány meg nem hiúsitja: akkor Lajos valószinüleg czélt ér, Sicilia birtokát a maga vagy öcscse számára biztositja, és az események rohama által meglepett szentszék is előbb-utóbb bele nyugszik vala a változatlanba, habár a kérdés: ha vajjon haszna lett volna-e ebből hazánknak? akkor is megoldatlan marad. De most, miután Johanna lélekzethez és pénzhez jutott, pártja és a Durazzoké megemberelte magát, a lakosságban a háború iszonyai a lovagias magyar király iránti lelkesedést lelohasztották, a szentszék uj reményt táplált, Velencze és más olasz államok többé-kevésbbé ellenséges állást fogtak, pénz se volt már és minden arczra kiült a kedvetlenség: Lajos józan érzéke, belátása visszavonulást tanácsolt.


Nagy-Lajos.
Túróczi krónikájának augsburgi kiadásából

Hogy miképpen hajtja ezt végre? erre nézve nehezen volt még tisztában akkor, midőn nápolyi ügye föladására aligha határozta el magát véglegesen. Hogy Rómába ment a jubileumhoz, az nem volt „fogás” nála, mit felőle föltenni több volna az elfogultságnál. Elborult lelke megkivánta az üdülést. Hozzá hasonló kedvében írhatta a koronás költő: „A mint kivánkozik a szarvas a vízforráshoz, úgy kivánkozik lelkem tehozzád, Isten.” Még Siciliából távozta előtt megegyezett Lajos király abban, hogy közte és a nápolyi király közt fegyverszünet legyen. E fegyverszünetet meghosszabbitotta aztán 1351 april 1-ig azon föltétel alatt, hogy, míg a fegyverszünet tart, ő Magyarországba megyen, Johanna pedig és férje Provenceban tartózkodjék, honnét november első napjára Negroponte szigetére jőjenek; ott lesz ő is, a pápa követe is, és a megkötendő béke iránt fognak tanakodni. A pápa ez összejövetelhez, melynek határnapját csakhamar januárra halasztották, a térouennei püspököt rendelte ki, meghagyván neki, hogy a siciliai királynak és királynőnek, a mennyiben a tisztesség engedi, minden erejéből kedvezzen. Hanem Lajos király ettől a tervétől is elállott és követeket küldött Avignonba, hogy a békeszerzés munkáját a szentszékre hárítsa. VI. Kelemen pápa kegyesen fogadta e követeket, és Auvergnei Guidó immár bíboros püspökhöz, valamint unokaöcscséhez De la Jugée Vilmos bíboros diakonushoz utasitotta őket, hogy velök egyetemben állapitsák meg a békepontokat és azokat írásba foglalják.

A magyar követek vonakodva engedelmeskedtek a pápának, minthogy erre nem volt megbizásuk. Azonképpen a pápa egyenes parancsára történt, hogy a békekötés e tervezetébe azon pont is, mely szerint a nápolyi királyi pár a magyar királynak a herczegek váltságdíja és hadi kárpótlás fejében 300,000 forintot tartozik fizetni, fölvétetett. Johannának és férjének is megküldötte a pápa a tervezett békepontokat azzal a szigorú meghagyással, hogy azokat fogadják el készséggel, különben „úgy leveszi róluk kezét, hogy bizony megkeserülik engedetlenségöket.” Buzgón kérte a magyar királyt is, fogadja el e békepontokat. Isten irgalmára és szentséges vére omlására esedezett Erzsébet anyakirálynénak is, kivel a tervezetet szintén közölte, fogadtassa el fiával ezt a békét. Kedveskedésül megengedte neki, valamint fiának, István herczegnek, s ez utóbbi feleségének (a kiátkozott Bajor Lajos leányának!), hogy gyóntatójuk ugyanazon teljes búcsuban részesíthesse őket, melyben a jubileumi év alatt azok részesülének, kik Rómába jöttenek. (1351 január 8.) Lajos király csak júliusban válaszolt a pápa békejavaslataira; válaszát a pápa kedvesen vette, mihez képest Lajos és öcscse, István erdélyi fejedelem, Budán október 11-én kelt megbizó levelükben fölhatalmazást állítottak ki követjeik, Garai János veszprémi püspök és kanczellár, s Wolfart Ulrik részére, hogy a pápának átszolgáltathassák a magyar seregek által elfoglalt részeket, föntartván csupán a salernoi herczegség és a szent-angyalhegyi javadalmi uraság czímét; hogy kivonják e részekből a magyar király tisztjeit és népeit, a kivonulók ellátásáról és biztonságáról kellően gondoskodván. A kik pedig vissza akarnának maradni, valamint a bennszülöttek, kik a magyar király pártján valának, azoknak semmiben bántódások ne legyen. Lajos király a pápa kezébe tette le az egész nápolyi ügyet, remélvén, hogy a pápa igazságot szolgáltat neki és lelkiismeretére hagyta, hogy végezzen belátása szerint.

VI. Kelemen pápa hálát mondott Lajos királynak, a miért a békét helyreállította és oly nagylelküséget tanusított, mely az ő, a pápa, ohajtásait felülmúlja. Miben állott e nagylelküség, azt a pápa a következőkben tudatta Johannával és Taranto Lajossal: „Az irgalmas Isten, ki könyörületét, ha haragszik se tudja megvonni tőlünk, a magyar király szivét békére hajlitotta, mely király az előbbi megállapodásokat nem tekintve, az egész pénzösszeget, melyet neki fölajánlottak, az apostoli szentszék iránti tiszteletből teljesen visszautasitotta.”

De egyszerre csak ujabb fönnakadást szenvedett a béke ügye. Lajos király levélben értesitette Auvergnei Guidó bíborost, hogy követei, a veszprémi püspök és Ulrik főispán, kiket a nápolyi ügyek befejezésére küldött, túllépték utasitásukat és oly egyességet kötöttek, mely iránt se tőle, a királytól, sem a királyi tanácstól utasitva nem voltak. Ennek következtében új követeket küld a siciliai részekbe és meghagyta ottani hiveinek, hogy a kezeikre bizott várakat át ne szolgáltassák. Képzelhető, mily zavart okozott e levél Avignonban. A pápa nem akarta hinni, hogy oly szilárd jellemü férfiútól, mint a magyar király, ilyen levél érkezhetett; épp azért tántorithatatlanul bízik benne. De minthogy a fogoly herczegek még nincsenek szabadon, a siciliai várak sincsenek átadva, s a magyarság még mindig bennök ül: az Isten irgalmára kéri őt, álljon szavának. (1352 május 28.) Aligha csalódunk, ha Lajos magyar király akadékoskodásának okát abban keressük, hogy nápolyi hívei személyét és vagyonát a boszuálló nápolyi udvar elől biztositva nem látta.

Ugyanis VI. Kelemen pápa levele fekszik előttünk, mely arról értesitette a magyar királyt, hogy, jóllehet a szentszék már írt a siciliai királynak, miszerint az ő volt híveit ne bántsa, most még különösen közben járt Orsillo Minutulo nápolyi kanonok érdekében, kit a magyar király iránt való tiszteletből kinevezett pápai káplánnak.

Valóban, a siciliai királyi pár több rendü okleveléből látjuk, hogy ismételve általános bünbocsánatot biztositott azok számára, kik az utóbbi háborus időben ellenök harczoltak. Föl vannak számosan név szerint emlitve. Lallo Campanesco is tovább birta az abruzzoi grófságot, melyhez husz várad tartozott. A tarantoiak számára, kik e várost a magyar király érdekében ostromolták, külön kegyelemlevél érkezett. A pápa a bíborosok tanácsából még egy bullát állittatott ki, melyben fogadja, hogy azokat, kik a magyar-nápolyi hadjáratban a magyar királylyal tartottak, sem ő, sem utódai sem megidézni, sem másként zaklatni nem fogják.

Ezek után indittatva érezte magát Lajos magyar király, hogy még egy követet küldjön Avignonba Pál gurki választott püspök személyében. Ez meghatalmazásánál fogva megerősitette mindazt, amit Garai János veszprémi püspök és Wolfart Ulrik főispán megigértek és azon biztositást adta, hogy a fogoly herczegeket szabadon fogják bocsátani. Különösen szóba került még a 300,000 arany forintnyi kárpótlás is, melyet Lajos szavához híven a pápa kedveért elengedett. Ennek – úgy tetszik – viszonzásául történt, hogy a gurki püspök megjelenvén a consistoriumban, arra kérte a szentatyát, miszerint a magyar királynak azon költségei födözésére, melyeket a tatárok és más hitetlen népek ellen viselt és viselendő háborui igényelnek, engedje át a magyarországi egyházi jövedelmeknek egyébként a pápai kincstár számára szedetni szokott tizedét. A pápa készségesen hajolt a magyar király követe kérésére és megengedte, hogy az 1352. évi november hó első napjától számitandó négy évig az összes magyarországi egyházi javak tizedét a mondott czélra fordithassa. Egyuttal megbizta a zágrábi, váradi és csanádi püspököket, hogy e tizedet a pápai dézmaszedőktől behajtván, szolgáltassák át a királynak.

Ezek után a pápának még csak egy kivánsága maradt fönn: a herczegek megszabadulása. Lajos végre a pápa ezen óhajtását is teljesitette. Miután megbékült a herczegekkel, 1352. október 4-én szabadon bocsájtotta őket csaknem öt évi fogságokból. Ugy látszik, még hosszasabban tartózkodtak vendégekül Budavárban a királyi udvarnál, minthogy Velenczén és Padován át csak 1353. januárius 11-én érkeztek meg Ferrarába. VI. Kelemen pápa ekkor már nem élt; meghalt 1352. deczember 6-án. Halála előmozditotta a kibékülést, melyet véglegesen az új pápa VI. Incze fejezett be.

Villani Máté azt állítja, hogy a szentszék fölmentette Johanna királynőt az Endre halálában való bünrészesség alól, miután Johanna tanukkal bizonyitotta, hogy varázslat alatt állott, mely férjétől elidegenítette és Endre jajveszéklésének hallatára nem engedte meg, hogy segitségére menjen. Villani ez adatát sem más krónikasok, sem oklevelek nem támogatják. Amit eddig tudunk, annyi, hogy a pápa Johannát és a királyi herczegeket De Beaux országbiró illetékessége alól kivette és a vizsgálattal ellenök Bertrand bíborost bizta meg, ki azonban nem találta időszerünek e kérdéssel foglalkozni; továbbá, mikoron Johanna Avignonban tartózkodék (1348–9), három bíborost biztak meg kihallgatásával, de midőn a pápa határidőt szabott megjelenésére, annyira megneheztelt, hogy búcsu nélkül távozott Avignonból. Minthogy a vatikáni gazdag levéltár még sok, eddig kiadatlan okiratot rejt, melyek Lajos korára vonatkoznak, lehet hogy ez irányban is kapunk még fölvilágositást. Alig hihető azonban, hogy a történelem fölmentse valaha Johannát a férjgyilkosság vádja alól.1


Taranto Lajos aranypénze.
Előlapján a jeruzsálemi királyság és az Anjou-ház czimere: † LVDOV(icus) D(ei) GRA(tia) HIER(osolyme) ET SICIL(ie) REX körirattal. A hátsó lapon Ker.-Szent-János alakja † S(anctus) IOHANNES B(aptista) körirattal


  1. Nagy Lajos, 242–256. l.[VISSZA]