SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Litvai hadjáratok. Szerb ügyek.


Diszités a bécsi képes krónikából.
A czimlap széldiszitésének alsó szegélye.
Rajzolta Székely Árpád

Az új politikai irány. A magyar Anjouk örökösödési joga Lengyelországban, Magyar hadak Lengyelország segítségére. Jellemző lengyel nyilatkozatok. A litvánok békekötés szine alatt rászedik a magyar királyt. Belc ostroma. Béke. Galiczia és Lodoméria. Hadjárat a tatárok ellen. István királyi herczeg szlavon bán. Dusán szerb czár politikája. Szerb hadjáratok. Pápai követség Dusánnál. Dusán a szentszéket és a magyar királyt egyaránt megcsalja. Halála. Lajos király politikájának fordulása.

A MAGYAR POLITIKA a siciliai hadjárat után más irányt vett. Ami eddig Lajos király minden gondját igényelte, Sicilia birtokba vétele, immár háttérbe szorult. Ezentul sokkal közelebb fekvő, gyakorlatibb czélok érdekelték: Lengyelországnak, melyre örökösödési kilátásai voltak, megvédése; Dalmáczia visszafoglalása és a magyar hegemonía kiterjesztése az alsódunai tartományokra. Ezek voltak a közvetlen czélok, melyeket a magyar politika maga elé tüzött.

Kázmér lengyel királynak figyermeke, kire a lengyel koronát szállithatta volna, nem volt; legtöbb jogot tarthatott tehát örökéhez nővére, Erzsébet magyar királyné s ennek gyermekei. Kázmér maga ifjuságától fogva nagy vonzódással viselteték magyar rokonai iránt, míg a lengyel főurak előtt a magyar államnak többször jótékonyan tapasztalt hatalma és tekintélye kivánatossá tette a két nemzet közötti mentül szorosabb viszonyt. Másrészt I. Károly király is mindent elkövetett vala, hogy a lengyel nagyokat magának megnyerje. Igy történt, hogy terve, a lengyel koronát fiai egyikének biztosítandó, nem ütközött nehézségekbe. Kázmér hamar egyességre jutott országa főpapjaival és főuraival, kikkel 1339 júliusban Visegrádra jövén, itt a következő trónörökösödési kötést csinálták:

I. Károly magyar király megigérte, hogy a Lengyelországtól elszakitott részeket, nevezetesen Pomerániát visszaszerzi; fogadja, hogy uj adókkal a lengyeleket nem terheli és csorbitatlan meg fogja őket hagyni jogaik és szabadságaik élvezetében, kiváltképpen idegeneket nem fog alkalmazni országos méltóságokra.

E föltételek mellett elfogadta Kázmér lengyel király unokaöcscsei valamelyikét utódjának, föltéve, hogy magának figyermekei nem születnek. Ezt a kötést irásba is foglalták, de az oklevelek felőle – úgy látszik – elvesztek.

A rokoni szeretetet Kázmér király fokozott mértékben vitte át Lajos királyra, kit valaha térdein ringatott, és aki viszont őt, a lovagias és kedves nagybácsit, gyöngéd ragaszkodással kedvelte. Az időben az atyafiságos indulat a fejedelmek közt ritkán hatott mélyre, legtöbbnyire a politikai momentum volt a mérvadó. Kivételt képeztek minden esetre a lengyel és magyar királyi családok, melyek egymást bensőbben szerették, s bajaikban hathatósan segitették.

Miközben Lajos magyar király Siciliában járt seregével, Kázmér lengyel király Volhyniába ütött, mely Lubart litva herczeget uralta; a Szan és Stry folyók közti tartományt elfoglalta és örvendezve irta a pápának, hogy akkora országot szerzett, melyen egy érsekséget és hét püspökséget lehet alapítani. Azonban öröme kissé korai volt, minthogy a litvaiak nem könnyen engedték át sajátjokat és azt visszafoglalandók, pusztító hadjáratot inditottak Lengyelország ellen. Ekkor ugy látszott, hogy a szerencse végleg hátat fordított Kázmérnak; ki szorultságában a pápához és a magyar királyhoz fordult segitségért. Lajos király sietve gyüjtötte össze hadát, melylyel 1351 június 19-én indult meg Budáról Krakóba. Az egyesült magyar-lengyel sereg fényes diadalt aratott. A litvaiakat kiszoritotta Galicziából és Lodomériából és elfogta Lubart fejedelmet várában, melynek megvétele sok vérvesztésbe került. Július 27-én Sandomirban, nem sokára aztán Lublinban, Litvánia határszélén állott Lajos hadi szállása.

E helyütt a lengyel király igen veszedelmesen megbetegedett. Állapota olyan válságos lett, hogy a lengyel főurak siettek ünnepélyes eskükkel Lajost biztositani arról, miszerint híven állanak mellette és elfogadják őt királyoknak.

Jellemző az itt uralkodott hangulat, melyet János atya, a király gyóntatója, a tábori életben, nem ritkán talán kupák mellett, hallott: hogy Lajos király igen, de István herczeg nem kell a lengyeleknek se királyul, se helytartójául; németet se küldjön a király nyakokra, például a Wolfart urakat, mert ezeket nem szivelik. „Amely napon németet küldesz hozzánk várnagyképpen, – ezt mondották a király szemébe, – tudd meg, elpártolunk tőled.” Hadba is csak azon föltétel alatt ajánlkoztak szállani a király mellett, ha ad nekik annyi zsoldot, amennyiből kitelik jövésök, menésök és még a honn maradt család föntartása is.

Hogy krónikásunk szavahihető tudósitó, kitünik abból, mert e föltételek egyike, az idegenekről, már stipulálva volt; másika, a hadi zsoldról, utóbb nyert megoldást.

Lajos király, visszahagyván a beteg Kázmért Lublinban, élére állott az egyesült magyar-lengyel seregnek. Tizenöt napi utat tett még a litvaiak országában rengeteg erdőségek közt, aztán megállapodott: a hadjárat czélja el volt érve. A magyar király bölcs mérséklete békére intett, annál inkább, minthogy nem akarta a megtört ellenséget a végső kétségbeesésig szoritani.


III. Kázmér lengyel király.
Matejko János képe.
A Perles Mór bécsi könyvkiadónál megjelent „Polens Könige und Herrscher” czimü diszmunka reproductioja után

Elküldé tehát Kont Miklóst, az ügyes diplomatát, nehány magyar főurral a litvaiakhoz, hogy nekik békeajánlatokat tegyenek és őket a magyar táborba meghivják. Kieystut, kinek főczélja volt Lubart megszabaditása a fogságból, hajlandónak mutatkozott és nagy alázatossággal meg jelent Lajos király előtt, készségesen ráállván a következő békepontokra: Ő és testvérei és minden népeik megkeresztelkednek, ha a magyar király koronát és királyi czimet szerez neki (Kieystutnak) a pápától; a litvánok kötelezik magukat, hogy a magyar király hadába szállanak, valahányszor kivántatik, saját költségeiken, – ha viszont a magyar és lengyel királyok őket a német lovagok és tatárok ellen megótalmazzák, jelesen, a lovagok által elfoglalt tartományaikat visszafoglalni segitik; a litvaiak érsekségeket, püspökségeket és monostorokat alapitanak országokban: Kieystut Budáig kiséri a magyar királyt és ott megkeresztelkedik: a szerződő felek kölcsönösen szabad járás-kelést biztosítanak tartományaikban egymás alattvalóinak; a litvaiak a magyar kereskedőktől vámot, adót nem szednek. E kötést Lajos király sátorában augusztus 15-én pecsételték meg. Miután a litvaiak a kötés megtartását saját módjok szerint megerősitették, Kont Miklós a király elé vezette Kieystutot, és Lajos király szintén esküvel fogadta, hogy örök barátságot tart vele és népével, minek jeleül levétetvén Lubartról, Kieystut testvére lábáról a béklyókat, legott szabadon bocsátotta.

Lajos király aztán tábort bontatott és Kieystuttal Krakó felé vette utját. Kieystut három napig kisérte a királyt, de a harmadik éjjel kiséretével együtt megszökött. Lajos a lengyel királylyal együtt szomoruan tapasztalta, hogy a litvai fejedelem kijátszotta, megcsalta őket, de segiteni ez idő szerint a dolgon nem lehetett.


III. Kázmér ezüst garasa.
Előlapján (mely tévedésből meg van forditva) liliomos nyilt korona, két sorban elhelyezett körirattal: † KAZIMIRVS • PRIMVS • (a külső körben folytatva): † DEI • GRACIA • REX • POLONIE • A hátsó lapon a lengyel sas, † GROSSI • CRACOVIENSES • körirattal

Azonban alig kezdett tavaszodni, midőn 1352 február 22-én Lajos király kiindult seregével Budáról, hogy Kieystut gyalázatos esküszegését megfenyitse. Márczius 12-án már Szanokon volt, 21-én pedig Belcz vára alatt egyesült a lengyel király nagy hadseregével, mely a nevezett vár megvételére érkezett oda.

Minden arra mutat, hogy az ez évi hadjárat nem volt szerencsés. A litvaiak a tatárokkal és oroszokkal szövetségben pusztitva bekalandozták Lodomériát és Galicziát; Belcz várának ostroma pedig nem sikerült.

A királyok a várnagyot, neve szerint Drozgét, felszólitották a vár feladására; a ravasz ember nyolcz napig ámitó szavakkal tartogatta őket, miközben a védelemmel teljesen elkészült, aztán pedig kereken megszakitott minden alkudozást. A boszus királyok ostromra vezették tehát seregeiket. A csapatok meggázolták a várnak csaknem embermélységü árkait. Nehéz fegyverzetökkel nyakig láboltak a vizben, és midőn a töltés közelébe érkeztek, a kilőtt nyílak, lehajitott kövek és fahasábok özöne fogadta őket. Lajos királyt, ki itt is elül járt, fején érte a „sulyok” és a földre terítette. Az elaléltat Perényi Miklós vette a hátára és vitte vissza a vizen keresztül. Rokonának, László oppelni herczegnek azon alkalommal, hogy elsőnek ért föl valamely toronyra, sisakját lekapták fejéről, őt pedig lelökték, hogy majdnem agyonütötte magát. Rátóti Lórántfia Lestákot, a király kedves udvarmesterét és somogyi ispánt, a kő mellén érte és úgy a földre sujtotta, hogy holta napjáig megsínlette. Meggyesi Móriczfia Simont az alsó árokból félholtan hozták vissza. Szécsi Miklós, Bebek Balázs és István iszonyu sebeket vettek; Bebek István királyi zászlótartó kezében négy zászlórudat törtek el, de ő tovább is tartotta volna magát, hanem ötödik zászlója már nem volt és mellőle mind elmenekültek. Ellerbach Burkhardot nyillal sebezték meg. Albert nürnbergi várgrófot pedig valamely lezuhanó kő vagy tuskó ugy leverte lábáról, hogy el kellett szállitani; magához se tért, csak az ostrom után. Délig tartott az ostrom. A magyarok és lengyelek közt annyi volt a sebesült, hogy annak se szeri se száma. Benn a várban háromszázan estek el a magyarok nyilaitól. A sikertelen ostrom nemcsak a lengyeleket és magyarokat kedvetlenitette el, hanem a litvaiakat is megrenditette. Másnap ápril elsejére eső virágvasárnapján, látván Lajos király, hogy semmire se mehet, visszavonulásra határozta el magát. Előbb azonban a „nagyeszü békeszerző”, Kont Miklós közbenjárásával egyezkedésre szólitotta fel az ellenséget. Kont Miklósnak sikerült a litvaiakkal két évi fegyverszünetet kötnie. Lajos beleegyezett, hogy e két év alatt birják ők Lodomériát, a lengyelek pedig Galicziát Lemberg városával együtt. Lubart ügyében magyar nagyokból álló bizottság döntsön. A litvaiak megigérték, hogy ha elfogatása szabályszerüen és nem fortélylyal történt, ki fogják ujra szolgáltatni a magyar királynak. Drozge, a belczi várnagy, eljött a táborba és hódolatát fejezte ki a magyar királynak. Közben levétette a litvai győzelmi jeleket, a tornyok hegyébe szurt fekete haju emberfőket, és kitüzte a magyar király zászlaját, melyet megpillantván a magyarok örömmel kiabálák „béke, béke!”

Lajos király aztán seregét és társzekereit a sebesültekkel együtt az uton, melyen jöttenek, visszaküldvén, ő maga negyven vitézzel más uton indult haza felé. Utja a Kárpátokon vezette keresztül. Sok baj és kimondhatatlan fáradalmak után érkezett meg nagypénteken Beregmegyébe Munkácsra. Itt rövid üdülést engedvén magának, Váradra zarándokolt Szent-László sirjához, hol földre borulva adott hálát Istennek, ki őt a halál torkából kimentette és épségben haza vezérelte. Három napig időzött a király Váradon és bőkezü adományokat tett Szent-László egyházának.

Nem szabad említés nélkül hagynunk, hogy ugyanezen 1352. évben a magyar és lengyel királyok szerződést kötöttek Galicziára és Lodomériára nézve. Ebben a szerződésben Lajos király kijelentette, hogy a mondott két tartomány a magyar korona tulajdona ugyan, mindazonáltal ő azokat, egyetértve öcscsével, István herczeggel, Kázmér lengyel királynak ajándékozza, azon kikötés mellett mégis, ha Kázmérnak fia születnék, a magyar koronának joga legyen a mondott két tartományt 100,000 forinton visszaváltania; ha pedig Kázmér fiörökösök nélkül hunyna el, akkor Galiczia és Lodoméria egyszerüen Lajos királyra száll, csak úgy, mint a többi Lengyelország.1


VI. Incze érme.
Előlapján pápai tiara alatt a két kulcs; körirata: † INNOCENTIVS : P(a)P(a) : SEXTVS. A hátsó lapon Szent-Péter ülő alakja, mellette jobbról a tiara, SAN(c)TVS : PETRVS körirattal

A fegyverszünet leteltével ujra készületek történtek a háborúra a tatárok és litvánok ellen. VI. Incze pápa 1354. évi november 10-én keresztes háborut hirdetett Magyar-, Cseh és Lengyelországban a nevezett népek ellen. Bullájában emliti, hogy a legközelebb lefolyt évben a pogányok sokakat leöltek és fogságba hurczoltak. Kutfőink azonban nem igen értesitenek e hadjáratról. Annyit mégis, hogy Lajos király nagypecsétes levelet iratott a nádorhoz, melyben Domokosfia Bebek Istvánt kimenti, amiért az 1355 július 1-ső napjára kiirt tárgyalási határnapra meg nem jelenhet, mert – úgymond – a lengyel király segítségére készül indulni, mi azonban nem fogja gátolni, hogy október elejére megjelenjék. Villani Máté, a firenzei egykoru krónikás, e hadjárat viszontagságait így adja elő: Lajos magyar király 200,000 főnyi (!) seregével áthaladván Oroszországon, Tatárországba, mely a Bug folyón túl fekszik, érkezett. A tatároknak akkor fiatal fejedelmök vala, ki követség által azon szándékát jelenté a magyar királynak, hogy vele személyesen kiván értekezni. Lajos barátságosan fogadta a nagy kisérettel érkezett tatár fejedelmet, ki ugyan megdöbbent kissé a magyar király láttára, de üdvözölvén őt és elfogulatlanságát visszanyervén azt kérdezte tőle: miért inditott ellene, miután okot erre nem szolgáltatott, háborut, és mit akar elérni vele? A magyar király e kérdésre azt felelte, hogy őt pogánysága miatt támadja meg; elérni azt akarja, hogy a tatár neki hűbérese legyen, és mint ilyen adót fizessen. A tatár fejedelem sajátságosnak találta e követelést, még mielőtt megmérköztek. Hátha a szerencse neki kedvezne, vagy legalább kétségessé tenné Lajos győzelmét? Minthogy azonban régi szándéka neki és országa nagyjainak, hogy a kereszténységre térjenek, elfogadja a hübéri viszonyt, adót is fizet, de nem meghódolása jeléül, hanem a veendő pártfogásért. Kérte továbbá, juttassa ezt a római pápa tudtára, kinek a teendők iránt várja utasításait. Lajos király hitelt adván a tatár fejedelem szavának, szövetséget kötött vele, és tőle az ország határaig kisértetvén, visszavezette seregét.

Ez ifju tatár fejedelem alighanem Tünü-bég volt, Üzbégnek és Tajdolunak fia, kiknek XII. Benedek fejedelem 1340. augusztus 17-én külön-külön leveleket írt. E levelekből megértjük, hogy Üzbég, a nyugati tatárok császárja, két követet: Lortoi Petranust, hajdan Kaffa urát és Albertet az ő társát, keresztényeket elsőszülött fia, Tünü-bég pedig Illés szent-ferenczrendi magyar szerzetest küldé ajándékokkal követségbe a pápához. Örömmel értesült a pápa, hogy a tatár császár tisztelettel viseltetik a szent-szék iránt; követeit kegyesen fogadta és megengedte nekik, hogy templomot épitsenek; az ott levő papoknak és szerzeteseknek, hogy prédikáljanak és a szentségeket kiszolgáltassák. Köszönetet mondott továbbá a vett ajándékokért, kérvén a császárt, térjen ő is a keresztény hitre, kedvezzen a keresztényeknek, főleg pedig tiltsa el népeit, hogy a magyar és lengyel királyokat beütéseikkel háborgassák. Viszont, ha a magyar és lengyel király alattvalói követnének el netán méltatlanságot a tatárokon, adja ezt a tatár császár a pápa tudtára, ki tehetsége szerint eleget tétet a vett sérelmekért. Hasonlóképpen irt a pápa Tajdolu császárnénak és fiának Tünü-bégnek; ez utóbbinak szivére kötötte, kövesse tanácsát mindenekben Illés magyar minoritának, ki őt igen szereti. A föntebbiek megtörténte óta tizenöt év mult el, mi azonban nem zárja ki, hogy Tünü-bég még mindig fiatalon jutott atyja trónjára. Tény egyébiránt, hogy a tatárok ezentul nemcsak nem háborgatták Lengyel- és Magyarországot, de sőt a velenczei hadjáratban a magyar seregben harczoltak, valamint hogy a magyar-lengyel-tatár élénk kereskedésnek nyomaira akadunk.


Tatár fejedelem követének arany lemezre irt megbizólevele.
Kelet-szibériai lelet, a moszkvai császári gyűjteményben

Megmenekülvén a nagyobb gondoktól Lengyelországra, Galicziára és Lodomériára nézve, Lajos király figyelmét arra forditotta, hogy a magyar fölényt a Dunától délre eső tartományokban, nevezetesen Szerbiában, meggyökereztesse, és – ami e politikájának nyitja volt – Dalmátországot visszafoglalja. E föladata annyira világosan állott előtte, hogy ismételve ünnepélyesen megfogadta: vagy megszabadítja Zárát (és vele Dalmátországot) Velencze kezeiből, vagy ama város falai alá temetkezik. Ha szavát nem is válthatta be mindjárt, eszében tartotta mindig, és megtett minden intézkedést, hogy majdan, ha szava beváltására kerül a sor, készen legyen. Ez intézkedésekhez tartoztak a szomszéd olasz és német fejedelmekkel kötött szövetségek; aztán, hogy öcscsének, István herczegnek, ki eddig Erdély fejedelme volt, herczegi czimen és teljes joggal átadta Dalmát-, Horvátországot és Szlavóniát.

István herczeg, ki a nápolyi hadjárat befejezte után feleségül vette Bajor Lajos német császár leányát Annát, kit nálunk Margitnak hivtak, Zágrábban tartott udvart, hogy a szlavón tartományokban több mint félszázados zavarok alatt elernyedt jogot és törvényt uralmába visszahelyezze, a fékevesztett urakat a rendnek ujból meghódítsa, a nép elvadult erkölcseit pedig a kegyelt papság befolyásával szelidítse. Sajnos, a herczeg már 1354 augusztus 9-én meghalt, egy Erzsébet nevü leányt és János nevü fiut hagyván maga után, mely utóbbira a lengyel rendek az örökösödési jogot nem késtek kiterjeszteni. (1355 június 24.) E János örökölte atyja után Szlavóniát is, míg özvegy anyja herczegnő czimen vitte nagyon is kiskoru fia helyett a kormányt.


Dusán István czár érme.
Előlapján (Sztefan vo Kriszta Blagojerni Czar) felirat; a hátsó lapon a megváltó ülő alakja IC–XC monogrammal és R–V pénzverési jegyekkel.
A magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról

Ezen (mint most nevezik) déli szláv tartományait azonban nemcsak az elhatalmasodott oligarchiától félthette Lajos király, ami ez időben nagyobbadán már elintézett dolog volt; nemcsak nyugat felől, Velencze befolyása és terjeszkedő hajlamai elől kellett őriznie: hanem első sorban Szerbia ellen megvédenie, mely, míg évtizedek óta barátságtalan viszonyt folytatott Magyarországgal, ép ekkor, Dusán István czár uralkodása alatt, hatalmának delelő pontján állott. Volt a szerb politikának még egy kinövése, mely az ottani zilált vallási állapotokban találta kutfejét, tudniillik a nyugati keresztények üldözése. Adatainkat ez üldözésre nézve magának Dusánnak, a szerb czárnak leveleiből meritjük. Szerbiában a nyugati keresztényeket bántalmazták, erőszakosan kényszerítették a keleti egyházba, ujra keresztelték és bérmálták őket, templomaikat elszedték, a püspökök, apátok, papok javait elfoglalták, sokakat közülök elzártak, a többieknek a misézést, a szentségek kiszolgáltatását megtiltották. Auvergnei Guido bíboros, ki mint a szentszék követe a nápolyi béke helyreállításán fáradozván, Magyarországon járt, értesülvén ezekről, megkérte Lajos királyunkat, meg Velenczét is, hogy Dusán Istvánt intsék meg, és az ottani (nyugati) kereszténységnek hatalmas védelmet nyujtsanak. (1350 május.) Lajos királyt erre nem igen kellett biztatni. Elsőben azért nem, mert Dusán a magyar korona felsőbbségét nemcsak el nem ismerte, de a Magyarországhoz kapcsolt némely részeket, Bosznia délvidékét elfoglalta; a korona hűtleneit Boszniában, Dalmácziában és Horvátországban bujtotta, pártfogolta. Másodszor azért sem, mert, mint az egyház és czivilizáczió hive, nemhogy türte volna annak csorbitását, de sőt lelke egész hevével terjeszteni iparkodott a nyugati kereszténységet, mi kivált azon időben (példák rá a lengyel, cseh, morva, sziléz, szlavon és horvát népek) egyértelmü volt a polgárositással. Hanem az adott viszonyok közt, míg a nápolyi ügyek teljes elintézést nem nyertek volt, a békealkudozások végső eredményre nem jutottak, a lengyel király is igényelte segitségét: gondjait még inkább megosztania nem lehetett. A szerbek elleni védekezést tehát rokonára Kotromanics István bosnya bánra bizta, kinek, miután hadai egy része visszaérkezék Siciliából, segitséget küldött (1350 október), aztán pedig maga inditott háborut.


Zicsa, a szerb királyok koronázási temploma.
Kanitz G. után

A szerb hadjárat lefolyásáról részletes tudósitásaink nincsenek; csak annyit tudunk, azt is többnyire törvénykezési határnapok kijelöléséből, hogy az 1353. évi hadjáratot ez év végén fejezték be, a következő 1354. évi pedig egész nyáron át folyt. Hogy e hadjáratokban a szerencse Lajos királynak kedvezett, hozzá vethetjük abból, mert adományokat osztott ki azok közt, kik e hadjáratokban kitüntették magokat, mi rendszerint szerencsés hadjáratoknak szokott következménye lenni. Mert továbbá a bosnya-szerb párt jelentékeny tagja, Vlkoszlavics Vlatkó knéz alávetette magát István bosnya bánnak, azaz a magyar párthoz szegődött. István bán 1353-ban meghalván, az új bánnak Tvartkónak anyja gyűlést tartott a milesevoi templom mellett, mely gyűlésen nemcsak a szoros értelemben vett Bosznia, hanem a bosnya alvidék: Zagoria és Hum urai és lakói, kik előbb Dusánt uralták, szintén részt vevén, Vlatkónak és hiveinek birtokát biztositották „míg a knéz otthon marad,” azaz nem pártol vissza a szerbekhez. Legvilágosabb jele azonban Dusán leveretésének az, hogy e konok eretnek szükségesnek látta fényes követséget küldeni Avignonba a szentszékhez, mely aranypecsétes levelet hozott a pápa számára s annak tartalmát esküjével megerősitette. E levelében a szerb czár elismerte a pápát az egyház fejének; szentül igérte, hogy örökké megmarad a katholikus egyház hivéül, népeit is visszatéríti ez egyházba, amint hogy meg is parancsolta már egész birodalmában, hogy senki bántani ne merészelje a katholikusokat, kiket régi jogaikba visszahelyezett. Alázatosan esedezik tehát, küldjön a szentatya nehány jámbor férfiút, kik az általa megkezdett müvet befejezzék. (1354 deczember.)

Szó sincs róla, mintha a szerbnek komoly szándéka volt volna megtartani, a mit igért. A balkán-félszigeti uralkodóknak: görögöknek, bolgároknak, oláhoknak, szerbeknek megszokott álnok fogása vala, hogy ha nagy veszély fenyegette őket, a római szentegyház védő palástja alá bujtak. A szerb követség czélja sem volt más, mint a pápa által arra biratni a magyar királyt: ne bántsa tovább a szerbeket. A pápa tehát meghagyta követeinek, a pattii és traui püspököknek, kiket Dusán kérelméhez képest Szerbiába küldött, térjenek be előbb a magyar királyhoz és kérjék meg őt, segitse elő a szerbek megtérését tanácscsal és kedvezéssel. A pápai követség el is jött Lajosunkhoz és őt a békére hajlandóvá tette. Legalább úgy ujságolta 1355 május 28-án a ragusai gróf a velencei dogénak: „Azt hiszik, hogy Szlavónia császárja és Magyarország királya közt béke leszen.” Hanem a szerb czár a pápai követeket dölyfös fönhéjázással fogadta. Válaszán meglátszék az álnokság, kétszinüség és hazugság. A püspököket tanácskozás czime alatt meghurczolta birodalma táboraiban, váraiban és városaiban. Megriasztotta őket kegyetlenségeivel és a tanácskozás gonosz megszaggatásával. Életök se volt biztosságban. Örültek szegények, hogy épen, habár minden eredmény nélkül térhettek vissza. VI. Incze pápa ezek után tehát egyedül a magyar király kegyességébe, bölcsességébe, hatalmába és győzelmes erélyébe, „melyek hirétől megtelt a világ,” helyezte minden reményét.

Pedig Lajos király időközben a szerb czárral tárgyalt a béke iránt, és úgy látszik, nem csekély reménykedéssel. Mert a szerb, ki meggyőződhetett róla, hogy hamis játékával nem sokáig fogja áltatni a határozott jellemü pápai követeket, annál engedékenyebbnek mutatkozott Lajos király iránt, mennél inkább tarthatott a rászedett és megsértett szentszék haragjától. Másrészt Lajos, ki szeretett vérnélküli eredményhez jutni, örült volna az ínye szerinti békének, melylyel eloszlatja vala háta mögől a veszélyt, ha a fegyverszünet leteltekor Dalmátország végett Velenczével kellend leszámolnia. Épp ez okból megbizta Subich Ilonát, a bosnya bán anyját is, látogatná még sógornéját, Subich Mladen özvegyét, Scardona és Clissa urnőjét, és egyezkedjék vele e várak átadása iránt személyesen. (1355 május.) Ez okból kivánt ő is személyesen lejőni Horvátországba, hogy a teendők iránt közvetlenül intézkedjék. Mert habár Velenczével is óhajtá a békét, mint ezt a pattii és traui püspököknek őszintén kijelenté, a tapasztalatokon okulva, méltán tarthatott tőle, hogy a signoria oly békeföltételeket fog ismét ajánlani, mint eddig, azaz pénzbeli kárpótlást fog igérni a dalmát városokért. Már pedig a magyar korona jogait bármi áron elidegeníteni, velök vásárt ütni: erre Nagy-Lajos soha sem volt hajlandó.

Dusán azonban nemcsak a szentszéket szedte rá; Lajost is iparkodott kijátszani. Csalfa játékának más czélja nem volt, mint időt nyerni a törökök által is fenyegetett Szerbia előnyére. Lajos király tehát elhatározta, hogy ujból megindítja Dusán ellen a háborut és azt nagy nyomatékkal folytatja. Szándéka volt megkérni a pápát, hogy keresztes háborut hirdessen a félhitü szerbek ellen, és engedélyt kérni tőle, hogy a Magyarországból befolyó pápai tizedet további három évre e czélra fordíthassa. Követet is küldött, levelet is irt a pápához e végből. Sereget is azonnal gyüjtetett és azt elküldötte Szlavóniába, hol a leérkezett első csapatok már az 1355. évi deczemberben megkezdették müveleteiket. Lendvai Miklós bán elfoglalta Clissa váralját, a felső kaput és Oprack nevü fellegvárát; csak a sziklát birta megtartani Palmano a szerb czár nevében, kinek, mint testvérének, Mladen özvegye, Leljka átengedte. A bán az elfoglalt részeket azonnal megerősítette, és – úgy látszik – nem sokára a sziklát is hatalmába kerítette, néhai Subich Pál brebiri gróf erősségeivel együtt; hatalmába ejtette ennek leányát és unokaöcscsét is.

Közben, 1355 december 20-án Dusán czár meghalt ugyan, de Lajos király a szerb hadjárat eszméjét mindamellett egy darabig még föntartotta. Bizonyítéka ennek az, hogy a szent életü pattii püspök előtt így nyilatkozott. Hogy azután Velenczére kerül a sor, az se lehetett titok. Ezért kötött szövetséget Albert osztrák herczeggel tiz évre, továbbá IV. Károly császárral, ki őt Magyarországon e végett meglátogatta, és egyebek közt Lajos bajor herczeggel. De világos, hogy előbb szerb oldalról kellett biztosítania magát. Az 1356. év elején a magyar és szláv csapatok Velencze nagy rémületére mindinkább megszaporodtak Horvátországban. Lajos király maga is a háboru szinhelyére készült s megérkeztét Zágrábban a nagybőjt közepére (márczius 30) jelezte. Hogy a háboru aztán mégis nem Szerbia, hanem Velencze ellen indult meg: némely történetirók Lajos ez eljárásában álnokságot véltek fölfödözhetni. És nem lehet tagadni, hogy egyik-másik körülmény Lajos ellen tanuskodik, és igazságot látszik szolgáltatni Velenczének, mely őt kétszinüséggel vádolta. De Lajos jelleméhez kétszinüség nem fért; látni fogjuk, hogy a támadás Velencze ellen később és méltó okokból fogamzott meg lelkében. E támadásra közvetlenül annak kezdete előtt Velencze adott okot, míg a szerbek elleni hadjárat elhalasztását nagy, időközben történt események tették lehetővé.2


  1. Nem régen jelent meg a lembergi Kwartalnik Historyczky VI. évfolyamában Prochaska értekezése Vörös Oroszország elfoglalásáról. Szerinte II. György, Vörös-Oroszország fejedelme a katholikus hitre tért és azt elterjeszteni iparkodott országában, hogy ez által a magyar király, a glogaui herczegek és Lubart litvai fejedelem jogigényeit mellőzze, és a pápa segitségét a tatárok ellen megnyerje. De a ruthének ellenmondottak és őt 1340 április 7-én megölték. A következmény az lett, hogy Vörös-Oroszországot elfoglalták és Nagy-Lajos hozzájárulásával Lengyelországhoz csatolták.[VISSZA]
  2. Nagy Lajos, III. könyv.[VISSZA]