SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Dalmáczia visszahóditása.

Velencze hütlensége a fegyverszünet megtartása körül. Lajos hadjárata Dalmátország visszahódítása végett. A háboru szintere a Terra ferma. Kanizsai István követsége a szentszéknél. Padova szövetsége a magyar királylyal. Treviso osroma. A békekötés Velenczével nem sikerül. A háború folytatása. Idősb Erzsébet királyné zarándoklata Aachenba. A hadjárat sorsa a dalmát harcztéren dől el. Zára és a dalmát városok elárulják Velenczét. Spalato és Trau. A zárai béke. Dalmáczia visszatér a magyar korona hüségére.

A Velenczével kötött, nyolcz évre szóló fegyverszünetet Lajos magyar király lelkiismeretesen megtartotta. Megesett ugyan, mi harczias időben nehezen volt elkerülhető, hogy az osztroviczai és knini helyőrség – így panaszlák a velenczések – kárt okoztak a sebenicoiaknak. Azonban e sérelem sem az ő, sem István herczeg, sem anyjok a királyné tudtával nem történt. Ennélfogva Lajos király teljes kárpótlást igért, és hogy kitünjék a fegyverszünet megtartására irányzott komoly szándéka, az ügy megvizsgálására Ugali Pál bánt, István herczeg helytartóját küldé ki, fölhíván a dogét, küldené ő is megbizottját a vizsgálathoz. Az inczidenst Velencze teljes megelégedésére oldották meg, miért a signoria indittatva érezte magát megköszönni Erzsébet anyakirálynénak a készséget, melylyel a kárvallott velenczei alattvalókat kielégittette. Annál nagyobb bántódással vehette Erzsébet királyné, midőn kérését: oltalmazná meg tengeri utjában egy emberét, kit lovakkal és egyéb dolgokkal fiához Apuliába küld vala, Velencze visszautasitá, mert – úgymond – kerülnie kell a részrehajlás gyanuját is. (1350 július 24.) Hagyján, ha Velencze földicsért pártatlanságát megőrzi vala az ellenséggel szemben is! De még tizenöt év mulván is nyomatékkal eszébe juttatta Johannának, Sicilia királynőjének, a kedvezéseket, melyeket neki ez időben tett. „Nemcsak hogy nem kedveztünk a magyar királynak semmi áron, de gályáinkkal zavartuk minden tehetségünkkel,” ezek szavai, melyeknek annál nagyobb hitelt adhatunk, minthogy ezt Velencze érdeke is így kivánta. És alig egy hónapra reá, hogy a velenczei kormánytanács pártatlanságát hangsulyozta, emeltek Erzsébet királyné és István herczeg panaszt a bántalmazások és károk miatt, melyeket a magyar hadi népek velenczei kikötőkben szenvedtek. A kormánytanács himelt-hámolt és vizsgálatot igért; de Lajos király nem hagyta ennyiben a dolgot: a követnek, kit a Genovával háboruba keveredett Velencze engesztelés végett hozzá küldött, szemére lobbantotta, hogy küldői esküjöket megszegve megsértették a fegyverszünetet. Ez ügyet sokáig tárgyalták aztán Zenggben, hol mindkét fél megbizottjai értekeztek. Velencze békebiróságot ajánlott; de mivel megbizottjai utasitásokhoz képest vakmerőek voltak a tételt úgy állitani föl, hogy nem Velencze, de a magyar király vétett a fegyverszünet ellen, Lajos megbizottjai engeszteletlenül tértek vissza. (1351 június.)

Velencze eljárása szörnyü háborodásba hozhatta Lajos királyt. Kitetszik ez az előkészületből, melyet a signoria a magyar király haragja kitörése esetére megtenni szükségesnek látott. Külön bizottságokat választott és ruházott föl teljes hatalommal a folyó genovai és várható magyar ügyek elintézésére. Oly rendelkezés, melyre a signoria nagy szorultság idején határozta el magát; továbbá a kitörhető háborura való tekintettel ujból elővette egy izben már elejtett tervét, mely szerint Scardona és Clissa az özvegy grófnétól legalább bizományképpen átveendők. Sejtelme nem éppen volt alaptalan. De-Valente János, Genova herczege fölhitta Lajos királyt kanczellárja, Beltramis Miklós által, kit követül küldött Budára, kössön szövetséget Genovával Velencze megrontására. Lajos kegyesen fogadta a követet és ellenkövetül elküldötte Genovába Gergely váradi kanonokot, utóbb csanádi püspököt, ellátván őt teljes hatalommal az ajánlott szövetség megkötésére. A szövetség 1352 október 22-én jött létre, oly kikötéssel mégis, ha a felek valamelyike Velenczével megbékülne, a magyar-genovai szövetség érvényét veszti. Egyenesen Velencze megrontására intézett támadó és fosztogató szövetség volt ez. Genova tengeren, a magyar had egyidőben szárazon indítja meg a támadást, melynek eredményén, a közös prédán a szövetségesek megosztoznak. A hadviselés tere a dalmát tenger és tengerpart.

Mégis úgy találjuk, hogy Lajos király nem törte meg a fegyverszünetet és nem vett részt Genova háborujában. Olasz történetirók beszélik, hogy IV. Károly császár, ki ez időtájt (1353 május 27) Annát, az Erzsébet anyakirályné udvarában növekedett schweidniczi herczegnőt harmadik feleségül vette, Velencze ajándékai által megnyeretve, arra intette Lajost, várja meg a fegyverszünet határidejének letelését. IV. Károlynak csakugyan érdekében állott a magyar-velenczei háborut késleltetnie. Mi azonban azt hiszszük, hogy Lajost első haragos föllobbanása csillapultával – hisz még fiatal ember volt – gyöngéd igazságérzete tartotta vissza, hogy be nem ismert szószegést büntessen és a lelkiismeretlen signoriának ürügyet szolgáltasson hasonló vádra. A történelem nem vethet Nagy-Lajos szemére egy immorális tettet sem. S így könnyen tehette 1353 végén IV. Károly császár, hogy követe által biztosította Velenczét, miszerint a magyar király a hátralevő három év alatt nem fogja megszegni a fegyverszünetet.

Lajos király ezen elhatározására befolyhatott az is, hogy a szintén anyja udvarában nevekedett bájos Erzsébettel, Kotromanics István bosnya bán leányával lépett második házasságra. E házasságot „bizonyos okokból” 1353 június 20-án oly hamarosan kötötték meg Lajos és Erzsébet, hogy jóllehet tudták, miszerint a negyedfoku rokonság akadálya áll fönn közöttök, erre nézve fölmentést szándékosan nem kértek. Csak utólagosan, 1353 október 31-én jutott VI. Incze pápához folyamodványuk, melyben esedeznek: minthogy szétválasztásuk nagy botránynyal járna, oldja fel őket ő szentsége a kiközösités alól, melybe engedetlenségök által estek, és engedje meg, hogy továbbra is együtt élhessenek. A pápa kérésöket, üdvösséges penitentiát szabatván ki rájok, készséggel teljesitette.1


IV. Károly császár pecsétje.
A császár trónon ülő alakja a császári jelvényekkel; jobbról háromszögű pajzsban a birodalmi sas, balról a cseh oroszlán, egy-egy sas hátára támasztva. Körirata: KAROLVS : QVARTVS : DIVINA : FAVENTE : CLEMENTIA : ROMANORVM : IMPERATOR : SEMPER : AVGVSTVS : ET : BOEMIE : REX.
A bécsi állami levéltár eredeti példányáról

1356-ban más szine volt a dolognak. Lajos király biztos adatokat nyert Velencze békeszegő ármányairól. A signoria az őt fenyegető veszély tudatában és attól való félelmében ujra kezdette, helyesebben: folytatta ármánykodó játékát Lajos király ellen. Valamint Dusánnal mindvégig titkos szövetségben állott, ugy a pápa alább idézendő leveléből bizonyos, hogy örököseihez hasonló viszonyba lépett. Terveit Scardonára és Clissára nézve, nehogy magyar kézre kerüljenek, tovább üzte. Clissában Miklós bán ugyan már megvetette lábát, de Scardonát Velencze végre harminczezer font kispénzen megvette Mladen özvegyétől. Tudta, hogy tilosban jár, azért nem a maga nevében, hanem az özvegy fivére nevében őriztette. Az érem másik lapja pedig ez: Lajos király, miután, hihetőleg április vége felé, megérkezett Zágrábba, itt hitelesen értesült, hogy Szerbiától immár nincs mit tartania. A nagy birodalom Dusán halálával teljes anarchiának indult, Dusán fiát, a tizenkilencz éves Urost, még kiskorunak nézte anyja, az uralomra vágyó özvegy czárné. Ő és Simeon, Dusán testvére, kezökbe ragadták a kormányt, míg a hatalomra vergődött boljár nemzetségek, önhasznokat lesve, függetlenítették magokat és a nagy szerb birodalmat foszlányokra tépték. Ezeket hallani ez idő szerint nem lehetett kellemetlen Lajos királyra. És ha nem érkeztek is hozzá szerb részről már ekkor engesztelő követségek, mire nézve biztos adatok nem állanak rendelkezésünkre: a józan ész mindenképpen azt tanácsolta, hogy a föloszlás processusát nem kell oly beavatkozással zavarni, mely a széthuzó elemeket a közös védelemre netán egyesíthetné. Sőt a belső bajokkal küzködő uralkodótól a politikai irány megváltozását, a szerb viszonyok jobbra fordultát is lehetett várni. E politika, mint a következés mutatta, bevállt: Szerbia legkevésbbé se zavarta Dalmáczia visszahódítását.


Dusán és Uros érmei.
1. Dusán (IX. Nemanics István) ezüst pénze. Előlapján sisak, oromdiszében koszoruval; körirata: STEFANVS • DEI GRA(tia) • REX; a hátsó lapon a megváltó ülő alakja IC–XC monogrammal és N–S pénzverési jegygyel. 2. IV. Uros ezüst pénze. Előlapján a király trónon ülő alakja; körirata: VROSIVS IMPERATOR; a hátsó lapon Szent-Trifón álló alakja, S(anctus) TRIPHON KATAREN(sis) körirattal.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányairól

Ez az az időpont, melyben Lajos király arra határozta el magát, hogy hadjáratát a szerbek ellen elhalasztja és minden erejével az esküszegő Velenczére támad. IV. Károly császár is arra figyelmeztette, hogy a signoriával semminemü kötést ne tegyen, minthogy nem sokára módjában lesz Velenczét igen terhes föltételek elfogadására kényszeriteni. Ekkor értesitette Lajos király szövetségesét, Albert osztrák herczeget, hogy itt az ideje, melyben segítségét kéri. Ekkor mondotta föl a császár Velenczének a barátságot, tudósítván a dogét, hogy Lajos magyar király pártjára állott. Lajos király pedig kivezette Horvátországból Bihácsig előre nyomult hadai nagy részét és Treviso felé irányozta utját, mert Velenczét főleg ez oldalról akarta megtámadni. Velencze június 13-án még mindig nem tudta, merre fordult a magyar király; pedig ekkor Lajos négyezer lovasból álló előcsapata, melyet Wolfart Konrád vezetett, már áthaladt Görczön, melynek grófja szintén Lajos királyhoz szegődött. Június 26-án az egész sereg, melyet némelyek negyvenezerre, mások százezerre becsültek, a Tagliamento partjain San-Vitoban, Aquileja területén táborozott. Miklós aquilejai patriárka, IV. Károly természetes fivére, szintén szövetségese volt a magyar királynak. A magyar sereg folytatta utját Sacilen át Conegliano, az első velenczei erősség ellen és azt megvette.


Aquilejai sikság.
Fischer L. H. rajza után

Mód nélkül megrémült e hirre Velencze, mely, mint végső veszedelem idején szokásban volt, állandó, naponkint ülésező honvédelmi bizottságot választott. Panaszaival ostromolta a pápát is, minthogy nyilván Velencze valamely barátja sugalmazását olvassuk ki az 1356 július 4-én kelt és Lajos királyhoz intézett pápai levélből. Amily örömmel értesült nem régen – úgymond VI. Incze – Lajos király követétől és leveléből, hogy Szerbiára akar támadni, a szakadárságot onnét kiirtandó, s amily bizton remélte, hogy a hitetlenek vastag nyakát meggörnyeszti és félhitüek megnőtt szarvait letördeli: oly nagy fájdalomra változott öröme, panaszosra vigassága hangja, megértvén, hogy a kardot, melyet a hitetlenek ellen kötött fel, a hivő Velencze ellen huzta ki hüvelyéből. Kéri tehát, igyekezzék helyreállitani a békét, melynek eszközlésére Bonjohannes fermoi püspököt küldi hozzá. Előre látta ezt Lajos király, azért mihelyest elhatározá, hogy Szerbia helyett Velenczét támadja meg, elküldötte Kanizsai István ó-budai prépostot a pápához, hogy eljárása indokait fölfejtse, Velencze áruló eljárását bebizonyitsa, és biztositsa, ha kell, esküvel is, ő szentségét, miszerint ezért a hadjárat a félhitüek ellen el nem marad. Az eredmény, melyet Kanizsai István elért, teljes volt; fényesen igazolta Lajos királynak követe ügyességébe helyezett bizalmát és a diplomatiai művészet mesterévé avatta föl e szelid, nyugodt és kedves férfiut, milyenül őt VI. Incze pápa jellemezte. Eljárásának eredményeül a pápa már július 17-én roszszalását fejezte ki Gradenigo János velenczei dogehoz irt levelében afölött, hogy a velenczei köztársaság a rácz királylyal, egyéb ráczokkal, félhitüekkel és eretnekekkel esküvel megerősitett szövetséget kötött a magyar király ellen. Eljárását annál kevésbbé helyeselheti, minthogy a magyar királynak épp az a föltett szándéka, hogy Ráczországból az eretnekséget kiirtsa, hasonló szövetség pedig nagy hátrányára válhatik Velenczének. Eltiltja tehát a pápa Velenczét e szövetségtől, azt semmisnek nyilvánitja; ne merészelje segélyben, támogatásban vagy kedvezésben részesiteni a ráczokat! Parancsának foganatot szerzendő, meghagyta a pápa az aquilejai és gradoi patriarkáknak, nemkülönben a salzburgi érseknek, hogy mindazokat, kik Lajos magyar király ellenében a félhitüeket vagy hitetleneket segitik, az egyházból kiközösitsék. Egyuttal elküldötte Péter pattii püspököt, mint követét Velenczébe, hogy ott a pápa nevében intézkedjék: mire nézve arra inti a dogét, hogy a püspök szavát higyje és fogadja. Lajos király ugyanis, bizván ügye igazságos voltában, késznek nyilatkozott a közte és Velencze közt fönforgó vitás kérdést a szentszék itélete alá bocsátani és hadát Velencze területéről visszavonni. Mihez képest Kanizsai István megesküvék küldője, a magyar király nevében, hogy komoly szándéka háborut inditani a szerbek ellen, azonképpen az egyházi szakadást saját birodalmában, nevezetesen Bosnyában megszüntetni. Volt a pápának még egy kivánsága, melyet már 1355. évi deczemberben terjesztett a magyar király, az összes magyar főpapok és káptalanok elé. A pápai birtokon ugyanis a hűbéresek függetlenitették magokat. A szentszék Albornoz bíborost küldé ellenök, hogy visszafoglalja Szent-Péter örökét és a pápai uralom alá terelje hűbéreseit. Albornoz sok helyet visszafoglalt már, de az Ordelaffikkal és Manfredikkal nem birt végezni. Az volt tehát a pápa kérése, küldjenek neki a vitéz magyarok segitő csapatokat, hogy e „vipera fajzatot” engedelmességre szoríthassa. Kanizsai István azon kellemes helyzetben volt, hogy e tekintetben is megfelelhetett a pápa óhajtásának. De ezt már nem mint budai prépost, hanem mint zágrábi püspök tette, mivé őt a pápa időközben kinevezte.


Gradenigo János doge.
A Palatii Fasci Ducales cz. munka metszete után.

Kanizsai István ügyességének legnagyobb bizonyitéka a levél, melyet a pápa kegyessége 1356 augusztus 11-én Lajos magyar királyhoz küldött. Hálát ad ebben a szentatya az úr Jézus Krisztusnak, ki Lajost kegyelmével oly bőven elárasztotta, fiatal lelkébe érett észt, gyönge testébe férfias erőt adott. Kimutatta ezt ő, midőn a hitetlen litvaiak és rutének, nemkülönben a ráczok ellen küzdött. Most is követei: Péter pattii püspök és István választott zágrábi püspök által azon szándékát fejezte ki, hogy a gyalázatot, melyet a félhitű Uros rácz király országában az üdvözitőn elkövet, megboszúlja. A szentatya örömmel hallotta a nemes magyar fejedelem ez elhatározását, és óhajtásához képest keresztes hadjáratot hirdetett a szokásos kedvezések mellett, melynek fővezérévé Lajost, „Krisztus bajnokát”, nevezte ki, intvén őt, hogy mielőtt a távolba indul harczolni a szent hitért, saját országaiban, nevezetesen Bosnyában, irtsa ki a felburjánzott eretnekséget, s azonképpen jőjjön el Olaszországba is, hogy mint az egyház főkapitánya leverje a gaz Ordelaffikat, mely költségei födözésére átengedte neki a magyarországi egyházi javadalmak tizedét három évre. A pápa általános imákat rendelt az egész kereszténységben, hogy Isten a magyar királynak hosszú életet, gyermekeket, nagy családot és győzelmet adjon.2

*

Lajos király serege alkatrészeire nézve magyarokon, kúnokon, szlávokon és tatárokon kivül, nem jelentéktelen részben németekből is állott, kik a nagy királyt, mert tudott nyelvökön, zsolddal és ajándékkal bőven ellátta őket, hiven szolgálták, Conegliano, Asolo, Ceneda és Quero elfoglalásánál segítségére voltak. Aztán átkelvén a Piaven, Trevisot szállotta meg a magyar sereg. Nem kis zavarban volt Carrara Ferencz, Padova ura és Velencze lekötelezettje, midőn a magyar sereg tőszomszédságában mutatkozott. Védelembe helyezte ugyan a hegyszorosokat és városait, de mert belátta, mennyire elégtelen e rendelkezése, – mert a magyar lovasság át-átment a padovai területre requirálni, ha nem is ölt, nem is gyujtogatott, – fényes követséget küldött a magyar király elé, melyet ez ünnepélyesen fogadott és szövetséget ajánlott neki. Carrara három napig tanácskozott embereivel, végre is arra határozta el magát, hogy Lajos király fölajánlott szövetségét elfogadja. (1356 július 30.) Példáját számosan követték a szomszéd kisebb urak közül. Viszont Lajos király, hogy megóvja Padovát a csatangoló katonák pusztításaitól, saját népével őriztette a padovai határon az átjárókat és halálbüntetés alatt tiltotta meg a rablást padovai területen, mi több: megengedte a bennszülötteknek, hogy fegyverrel védhessék vagyonukat.


A városháza Padovában.
Rajzolta Székely Árpád

Treviso ostroma azalatt nem nagyon haladt előre. A várost és várat a velenczei tiszttartók ketteje: Delfino János és Loredano Pál vitézül védték, ellenben Giustiniani, a harmadik tiszttartó, sokkal gyöngébbnek tudta magát, hogysem föladatához képest kirohanni s az ostromlókat megtámadni merészelte volna. Ekközben (augusztus 8-án) Gradenigo János, a velenczei doge, meghalt. Utódjául, hadértő emberre levén szükség, a velenczeiek egyhangulag ugyanazon Delfinot választották meg, ki Trevisoban a védelmet intézte. A kormánytanács Lajos királyhoz folyamodott, hogy megválasztott herczegét szabadon engedje átmenni Velenczébe, amit Lajos, megadván a távozónak az illő tiszteletet, lovagiasan megengedett. Lajos király, ki Treviso ostromát maga vezette, itt nem kis veszedelemben forgott. Baldachino Julián, trevisoi nemes, világlátott kalandor, ki utazásaiban magyarul, tótul és németül megtanult, beszökött Trevisoba és kileste Lajos életmódját, hogy tervét, mely nem állott kevesebből, hanem hogy a magyar királyt élve vagy holtan a velenczések kezébe juttassa, véghez vigye. Ezt nem tartotta lehetetlennek. Lajos király ugyanis, miután a csapatokat Treviso ostrománál reggelenkint elrendezte, visszavonult egy órára Acieto nevű majorba, s annak kertjében egymaga, a Sile folyócskának háttal ülve, olvasta levelezéseit. Kitünő csolnakász levén Baldachino, úgy tervezte, hogy éjjel fölevez két társával és elbúvik a partszéli sűrű bozótban, aztán az alkalmas pillanatot kilesve, hurkot vetnek a király nyakára, a vizbe rántják és tovább eveznek. A folyó mélysége miatt lovas nem mehetett volna a király segitségére, csolnak pedig nem volt kéznél. Baldachino ajánlatot tett ez iránt a trevisoi előljáróknak, tizenkét ezer aranyat és Castelfranco várát kérvén jutalmul, ha merénye sikerül. Trevisoból Velenczébe utasitották a signoriához; minthogy azonban a módot, melylyel tervét véghez akarta vinni, nem közölte, innen is elutasitották. A békekötés után Lajos király értesült a dologról. Hihetőleg lovagiasságok föltüntetése végett magok a velenczések értesitették felőle. Magához hivatta tehát ez embert Budára és elmondatta vele kalandos tervét. „Biz az így megeshetett volna,” felelé a király; aztán paripákkal és sólymokkal megajándékozván, útjára bocsátá.

Hallott-e a veszélyről, melyben Lajos király forgott, nem-e? az osztrák herczeg féltette Lajos életét és rábirta, hogy hagyja el a tábort és jőjjön haza. Valószinübb azonban, hogy a pápai követek megérkezte késztette Lajost arra, miszerint átruházván Tamásra, Vásári Miklós esztergomi érsek testvérére a hadsereg vezérletét, Budára induljon. (Augusztus 23.) A király távozta után a velenczeiek vissza akarták foglalni Coneglianot, de leesett állal és vérbe borult fővel kényszerűltek visszavonulni. Hasonló sors érte azokat, kik Forliba törtek, az aquilejai patriárka birtokára, mire a patriárka csapatait szintén Treviso ellen küldötte. Itt az ügyek igen rosszul állottak Velenczére nézve. A lakosok is összeesküvést szőttek, s egy éjjel a várost át akarták adni. Hanem november 4-én az összeesküvőket elfogták és nyolczat közülök felakasztottak. A szükség mégis már megadásra kényszeriti vala a várost, midőn a hadviselő felek november 11. napjától 1357 ápril 10-éig tartó fegyverszünetet kötöttek. A pattii püspök tudniillik, és a fermoi, kiket a pápa, hogy békét kössenek a magyarok és velenczések közt, követeiül küldött, megérkeztek Velenczébe. Itt kijelentették, hogy a béke csak úgy jöhet létre, ha Velencze visszaadja a dalmát városokat. A signoria e jegyzékre nem adott ugyan határozott választ, de mert a békére hajlandóságot találtak, folytatták a püspökök útjokat Budavár felé, hol ünnepélyes fogadtatás várta őket a „szelid és vallásos” magyar király, az egyház hű fia részéről. Átadták a zászlót, melyet a szentatya az egyház kapitányának küldött, és tisztába jövén teendőik iránt, nagy tisztességgel távoztak a magyar királyi udvarból ismét Velenczébe, útközben a magyar hadak által is becsülettel tiszteltetvén. Velenczében a herczegi palotába szállottak. Ki szivesen, ki kedvetlenül fogadta őket, amint tudniillik a harczias vagy a békés párthoz tartozott. A tanácsba hivatván, előadták, hogy jóllehet igen hatalmas a magyar király, Isten mégis békére hajlitotta szívét. Kész Velenczének átengedni egész Dalmácziát, még Zárát is; kész megbocsátani minden sértést és barátságot kötni vele, de e barátság jeléül tartozzék Velencze évenkint egy fehér lovat küldeni neki. Mely együgyü beszédnek értelme, minthogy nem lehetett más, hanem hogy Velencze adja magát a magyar korona főhatósága alá: nem kis vihart keltett a tanácsban, és „mert az értelmetlenek többségben valának,” a föltételt el nem fogadták. „A pattii püspök sóhajtott és megjósolta, hogy majd hátrányosabb föltételekre is rááll még Velencze.” Időközben elérkeztek Velenczébe Lajos király követei a végett, hogy a béke iránt értekezzenek. A követség feje Szécsi Miklós volt, tagjai közől csak Gergely váradi kanonokról, kit már genuai követségéből ismerünk, és a záraiakról történik emlités, kiket Lajos király azért küldött e tárgyalásokhoz, hogy saját városuk érdekeit képviseljék. Ismerjük részletesen a tárgyalás menetét; eredménye azonban nem volt semmi.

Háború maradt hát a jelszó továbbra is. Vásári Tamás folytatta Treviso ostromát és több ízben győzedelmeskedett az ellenségen. Egyszer visszaverte, és a város kapui előtt megcsapta a kirohanó őrséget; másszor Trevisohoz közel ezer gyalogból és hatszáz lovasból álló csapatot vert szét, sokakat közülök foglyul ejtvén; harmadszor a Brentánál vitt véghez igazi huszármerényt. A velenczeiek tudniillik zsoldba fogadták a nagy német zsoldoscsapatot, s ez a vicenzai területen várta, míg a Brenta leapad, hogy azon átkelhessen és rendeltetése helyére juthasson. Nem várakozott addig a magyar vezér, hanem átúsztatta csapatait a folyón, a német zsoldosokat leverte, elfogta, lovaiktól, fegyvereiktől megfosztotta, aztán zsoldos szokás szerint utjokra bocsátotta. Júniusban Kont Miklós, az új nádor hozott új hadakat, melyek a Terra Ferma éjszaki vidékén működtek. E hadak elfoglalták Serra-Vallét és Mestrét; Castel-Francot ellenben nem sikerült bevenniök. Szeptember 21-én haza tért tehát a nádor, visszahagyván a hadnagyságot Vásári Tamásnak. Lajos király azonban, nem tudni mi okból, valószinüleg mert a hadjárat eredményével nem volt megelégedve, elszólitotta Tamás vitézt és Hímfi Benedeket küldötte helyébe. Erről annyit olvasunk, hogy az ellenséget több ízben megverte; azt is tudjuk, hogy a magyarok a trevisoi számüzöttek segélyével sokakat elfogtak a lagunákban, kik hajón jöttek Velenczéből. Sokáig azonban Benedek úr se hadnagyoskodott, mert a király visszaküldötte Vásári Tamást, ki az elfoglalt területet és erősséget vitézül megvédte ugyan, de Velencze elszántságát megtörni nem birta.

E gyönge eredmény, melyet a magyar fegyverek, már a második évben harczolván Velencze ellen, fölmutatni birtak, Erzsébet anyakirálynét is tevékenységre buzditotta. Az ő fegyvere az imádság levén, zarándok útra készült Marburgba magyar Szent-Erzsébet sírjához, Kölnbe és Aachenbe. (1357 május.) Kiséretében valának hetven lovagján kivül IV. Károly császár és ifju neje, Schweidniczi Anna, az ő hálás neveltje. Hogy a mondott templomokat bőven megajándékozta, magától értetik. Ez ajándékok némelyeit maig is őrzi az aacheni egyház kincstára. Valószinüleg ekkor tette e fogadalmat, melyet utóbb fia beváltott, midőn Aachenban a magyar kápolnát épittette: buzgón esdvén a seregek urát, hogy a magyar fegyvereket győzelemre jutni engedje.


Nagy-Lajos ereklye-mutatója.
Az aacheni székesegyház kincstárában levő eredetiről rajzolta Dörre Tiradar

Egyébiránt a hadjárat sorsa a dalmát harcztéren dőlt el, hol magok a dalmát városok, első sorban Zára mérték a főcsapást Velenczére. A dalmát városok védelmére, bízván tengerparti fekvésökben, és minthogy minden erejét a Terra Fermára kellett forditania, Velencze kevesebb gondot viselt. Csúzi János bánnak Dalmácziában visszahagyott horvát hadai pedig, hajóik nem levén, folytatták eddigi hadviselő szokásaikat, melyek ez alkalommal czélszerüeknek bizonyultak. A velenczei urasághoz szító városok területét bekalandozták, tűzzel-vassal pusztították, a termést zöldjében lekaszálták, a szőllőket, olajfákat kiirtották és a város faláig mindent elraboltak, a mit értek. Segitségökre jöttek hivatlanul is a tengeri kalózok, kik a viz felől és a szigeteken hasonlóképpen cselekednének. A kárvallott városok végre megelégelték a sok pusztitást, főleg miután tudomásokra jutott, hogy Velencze a békealkudozások folyamán hajlandó volt lemondani rólok. Elhatározták tehát, hogy őket nem fogja áruba bocsátani senki, hanem jószántokból térnek vissza „természetes urokhoz,” a magyar királyhoz, ki amúgy is közelökben tartózkodott.


Az aacheni székesegyház.
G. Barban fametszete után

Hogyan hajtották végre Spalato és Trau városok elhatározásukat, egykorú följegyzések után a következőkben adjuk: A spalatoiak látván, hogy természetes urok naponkint megtámadja és háboritja őket, a velenczei uraság alatt pedig nincs semmi keresetök és iparkodásuknak semmi gyümölcse és hogy Velencze sem meg nem védi őket, sem pénzt nem kölcsönöz, se semmi segítséget nem nyujt nekik, saját jóvoltukra gondoltak és arra, miképpen térhetnének vissza természetes urokhoz mennél tisztességesebben, veszély és kár nélkül. Megbeszélvén az ügyet a trauiakkal és mindent megfontolván óvatosan, szándékukat 1357 július 8-án, szombaton hajnalhasadtakor véghez vitték. Éjjel összegyülekeztek a fölfegyverkezett lakosok Szent-Domnius templomában, és miután a velenczések zsoldosait összefogdosták és bezárták, nehogy útban legyenek, elmentek a község palotájába, hol a gróf, Quirino János lakozék. A gróf hallván az utczai zajt, az ablakhoz állott, és megismervén Madius Mikhást, a fegyveres nép kapitányát, kérdé tőle: „Micsoda fegyveres nép ez?” Mire Madius felelé: „Ez a spalatoi nép, kik megadják magokat törvényes uroknak, és tőled a város kulcsait kivánják.” A gróf azonnal átadta a város kulcsait, és magát családjával együtt Madius jóvoltába ajánlotta, kit Madius biztosita: „Ne féltsd – úgymond – se fejedet, se családodat; elbocsátunk tisztességesen, sérelem nélkül.” Mire a gróf megnyugodott, a nép is helyeselte Madius nyilatkozatát, mert szándékok szerint beszélt. Minthogy pedig előre meg volt beszélve a trauiakkal, hogy azon éjjel hasonlóképpen cselekesznek, a spalatoiak még az éjjel elküldötték egy emberöket, ki napkelet előtt megérkezett Trauba és elbeszélte, Spalatoban mik történtek. Hanem a trauiak nem tőnek még semmit, mert aggasztó gondolataik támadtak. Most tehát megvárták, míg grófjok, Bembo Márk kiment a városból misére a barátokhoz, mint ez mindennapi szokása vala. Ekkor elzárták a várost és nem engedték, hogy a gróf visszatérjen. Látván pedig Bembo az árulást, útnak eredt szolgáival Spalato felé. Megsugták ugyan neki, hogy Spalato is föllázadt a velenczei uraság ellen; de ő felele: „Mindegy; én voltam a mult években a spalatoiak grófja, és inkább kivánok köztök halva lenni, mint élve a trauiak közt,” és tovább sietett útján. A spalatoiak tisztelettel fogadták. Nehány nap mulva három gálya érkezett Spalato elé, hogy fölvegye a két grófot, kiktől a lakosok illő tisztelettel és minden emberséggel búcsuztak el. Ez után érsekök vezérlete alatt késedelem nélkül követeket küldöttek Lajos királyhoz, ki kegyesen fogadta őket, kegyelmesen végzett velök, megerősitvén a magyar szent királyok által adott szabadalmaikat és kiváltságaikat, melyek mellett a dalmát városok „idő folytán fölvirágzottak, jóllétnek örvendettek, és a polgárok jól éltek Lajos király uralma alatt.”


Traui egyház pecsétje.
Szent-Lőrincz álló alakja, kezében a vasrostélylyal, két térdeplő angyal között, S(anctus) • LAURENCI(us) felirattal. Alant térdeplő püspök alakja látható. Körirata: † S(igillum) * NOVVM * CAPITVLI * ECLESIE * TRAGVRIENSIS *

Az adott példáról hímet varrva, a többi dalmát városok után a mélyen megalázott és kiéheztetett Zára is fölemelte fejét és nagyon megkivánta a magyar uralmat. A magyar király hadai már régebben ostromolták e várost, míg a zárai számüzöttek azon voltak, hogy az ostromlók és ostromlott polgárok közt egyetértés keletkezzék. Ez egyetértésből kifolyólag a zárai Szent-Mihály egyház prépostja, lajtorjákat állitva a falak alá, besegitette a derekabb vitézeket a városba, kik a velenczeiek zsoldosait visszavonulni kényszeritették a várba. Történt pedig Zára visszavétele 1357 szeptember 17-én, mely alkalommal a derék Ellerbach megsebesült és sebében meg is halt. A velenczei signoria Zára grófján hűtötte boszúját: gyávasággal vádolták, súlyos pénzbirságra, egy évi börtönre és örökös hivatalvesztésre itélték. Lajos király, ki ez időben Zágrábban tartózkodék, nagy örömmel lejött Zárába, a várat többször ostromoltatta, de csak a békekötés után lett urává. Közben megbizta Csúzi János bánt Nona ostromával; de a velenczei őrség Giustiniani János gróf parancsa alatt keményen védte és csak nagy későn, éhség által kényszeritve, adta meg magát. Ellenben Sebenico, megelőzvén grófját Giustiniani Andrást, 1357 deczember 14-én önként tárt kaput, miután Csúzi János bán biztositotta régi szabadságait. Lajos király e biztositó levelet decz. 15-én megerősitette. 1358. januárban Brazza is elpártolt Velenczétől. Ugyanakkor az almissaiak, spalatoiak és trauiak megtámadták Farot, fölgyujtották és elfoglalták. Grófja, Cornaro Miklós a várban kényszerült megvonnia magát.


Szent-Simon koporsója Zárában.
Francesco da Sesto milanoi ötvös munkája. Készittette Erzsébet királyné, Nagy-Lajos neje, 1380-ban. A kép az ereklyetartó külső részét ábrázolja, fedelén a szent életnagyságu alakjával. A bal keskenyebb oldalon jobbra dülő pajzsban a magyar-Anjou czímer látható, koronás sisakkal, melynek oromdíszét a patkót rágó struczmadár képezi s két oldalt koronás L(udovicus) R(ex) betükkel.
Fénykép után

E veszteségek végre megtörték Velenczét. Már most ő folyamodott a pápához, hogy békét közvetítsen közte és a magyar király közt. A doge 1357 november 28-án küldé követeit Zárába a királyhoz és száz lira birság terhe alatt megparancsolta nekik, hogy a kiszabott határnapra végezvén, Velenczébe visszatérjenek. Deczember 1-én indultak meg a velenczei követek; Carrara Ferencz velök küldötte helytartóját, hogy segitségökre legyen. Lajos király a béke föltételéül szabta, hogy Velencze Dalmáczia birtoklásáról örökre lemondjon. A békepárt ezalatt Velenczében túlsúlyra vergődött, a kormánytanács a békét elfogadta, és Lajos király Zárában a szent-ferencziek sekrestyéjében, 1358 február 18-án megesküdött reá a következő föltételek mellett: Velencze lemond egész Dalmácziáról, azaz a Quarnero-öböl közepétől Durazzo határáig minden általa birt erősségről, területről, szigetről, kikötőről, valamint minden jogáról, melyekkel ezekre birt vagy birni vélt; nevezet szerint: Nona, Zára, Scardona, Sebenico, Trau, Spalato és Ragusa szárazföldi városokról, valamint Ovsero, Cherso, Veglia, Arbe, Pago, Brazza, Lesina és Curzola szigetekről, minden hozzávalókkal együtt. Velencze lemond Dalmát- és Horvátország czímeiről, melyeket a dogék eddig használtak; lemond minden jogorvoslatról, hogy e tartományokat valaha visszaszerzi. Ünnepélyes esküvel igéri, hogy ez országok belügyeibe avatkozni nem fog. Viszont Lajos király igéri, hogy mindazon várakat és helyeket, melyeket Treviso, Ceneda és Istria területén elfoglalva tart, visszabocsátja; olyképpen azonban, hogy a doge ottani barátjait, megbocsátván az ellene vétetteket, kegyesen fogadja. A tényleges átadásnak huszonkét nap alatt kell megtörténnie. A hadi foglyokat kölcsönösen kicserélik. Mindkét fél teljes hajózási és kereskedelmi joggal bir; a tengeri rablókat egyik sem veszi oltalmába. Ha ki e béke ellen vét, várat, várost, területet elfoglal, azt a sértett fél jelentse föl a szentszéknek, mely egy hónap lefolyása alatt az ügyet megvizsgálja, a vétkest pörösködés nélkül elitéli s itéletét végrehajtja. A békébe foglalták a szerződő felek szövetségeseit is. Lajos király megemlitett szövetségesei valának: Miklós aquilejai patriárka, Carrara Ferencz Padova ura, Albert és Menyhért görczi és tiroli grófok, Gáspár cenedai püspök, továbbá Biachinus de Porciliis, Della Parte Ferencz, a De-Vonico nemesek, Guezellonus de Canino, a collaltoi grófok, Della Scala Can Grande, Verona fejedelme és testvérei, végre Feltre és Belluno birodalmi városok. A velenczeieké: Bayfinberg Ulrik és Colentini.


Szent-Simon koporsójának belseje.
Fénykép után

A békekötés megerősítése után Lajos király Kanizsai István zágrábi püspököt és Szécsi Miklós országbirót, Velenczébe küldte, hogy ott a dogenak és hittársainak esküjét átvegyék és a magyar hadak által elfoglalt velenczei várakat és városokat kiadják. A doge a Szent-Márk főegyházában február 25-én, huszonkét előkelőbb velenczei nemessel együtt, megerősitette esküjével a kötést, melyet a magyar király megbizottjai kezébe tett le. Lajos király szétküldötte a jó hirt, a magyar dicsőség hirét Európa fejedelmeihez és megkérte őket, hogy a zárai békekötést hirdessék ki fővárosaikban. Ő maga igazi vitéz létére Szent-György érdemeinek és pártfogásának köszönvén győzelmét elrendelte, hogy a szentnek veszprémi basilikájában, „mely faragott kövekből épült és csodaszép festményekkel volt ékítve, és melyben a szentnek koponyáját aranyos hermában őrizték,” naponkint szent misét mondjanak, mi végre Gyimótfalvát ajándékozta a veszprémi egyháznak. Erzsébet ifjabb királyné pedig valószinüleg ekkor ajánlotta föl a zárai templomnak az ott kötött béke emlékeül Szent-Simeon ezüst koporsóját, e nagyszerü művet, melynek párját hiába keressük az osztrák-magyar monarchiában.3


  1. A folyamodványból az tünik ki, hogy ekkor, október 31-én, Erzsébet királyné már áldott állapotban volt. Ha tekintetbe veszszük, hogy első leányát, Katalint több évvel később hozta a világra, föl kell tennünk, miszerint szerencsétlenség vagy baj érte a királynét első magzatával, melyből nagy későn épült föl teljesen.[VISSZA]
  2. L. „Kanizsai István zágrábi püspök” czimü értekezésemet. Kath. Szemle, 1891.[VISSZA]
  3. Nagy Lajos, 305–335.[VISSZA]