SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Bosnya ügyek. Magyar hadak a szentszék szolgálatában.

Kanizsai István zágrábi püspök igéretei Lajos nevében. Háború a szerbek ellen. V. Uros a magyar korona felsőbbségének meghódol. Albornoz bíboros harcza a szentszék segitségére. Mórocz Simon küldetése. Albornoz Zágrábban Lajos királynál. A bogomilok Boszniában. Kotromanics a keresztény hitre tér. Lajos király házassága Erzsébettel Kotromanics leányával. Kotromanics halála. Utódját, Tvartkó bánt Lajos király az eretnekség kiirtására kötelezi. Tvartkó ingadozó magatartása. Lajos király két sereget indít Bosnyába. Tvartkó ellen öcscse, Vuk is föllázad. Tvarkó Lajos király engedelmével Szerbia és Bosnya királyának megkoronáztatik.

Kanizsai István zágrábi püspök és Lajos király követe VI. Incze pápánál, mint érintők, három irányban kötötte le urát esküvel a szentszéknek: hogy háborút indit a szerbek ellen, az egyházi szakadást Bosnyában megszünteti, s végül, hogy az egyházat tartományai visszaszerzésében az Ordelaffik és Manfredik ellen segitendi. Végezvén a velenczei háboruval, elkövetkezett annak ideje, hogy Lajos király igéretét beváltsa, és habár nincsenek kimeritő tudósitásaink, nem hiányzanak biztos adatok arra nézve, hogy Lajos szavát tartotta. Első sorban megkezdette a háborut Szerbia ellen. Csúzi János, Dalmát- és Horvátország bánja, Kninből 1358 október 6-án irja a velenczei signoriának, hogy a magyar király háborút visel Szerbia királyával, ki ellen nehány hajót szándékozik ő is küldeni; kéri tehát, hogy a velenczei gályák ne akadályozzák utjokban e hajókat. Azonban a hadjárat nem jó eredménynyel folyt, minthogy a szerbek béketárgyalásokat szinlelve, kétszer is megverték a magyar sereget. E hir nagyon megszomoritotta Lajos királyt. Összehítta országa valamennyi nagyjait; Kázmér lengyel király is részt vett a tanácsban, hol azt végezték, hogy a király általános felkelést rendeljen s önmaga is részt vegyen a hadjáratban, melyet addig folytassanak, míg a szerbek meg nem hódoltak és királyuk a köteles hűségi esküt le nem tette. A következő évben (1359 május 1) Kont Miklós nádor volt a szerbek ellen a sereg vezére. Lajos király csakugyan részt vett e hadjáratban, mely győzelmesen haladt Szerbországon végig Rigómezőig. Azonban e hadjáratnak nem volt tartós eredménye; minthogy alig hagyták el a magyar hadak Szerbiát, Vojnai Vojszláv szerb főur már is (augusztus 6) Ragusa kapui előtt fosztogatta e város kereskedőit. A kérdésre: miért cselekszi ezt? azt felelte, hogy a szerb király hagyta meg neki viszonzásul, amiért a magyar király Szerbiát pusztitotta. Ragusa tehát urához, a magyar királyhoz fordult, ki ugyanezen 1359. év őszén Erdélyben is gyüjtött sereget, és másodszor tört Szerbországba. Nyoma van a szerb hadjáratok folytatásának 1363-ig, míg végre Dusán czár fia, V. Uros István, kénytelen volt Lajosnak alávetni magát és a magyar korona felsőbbségének meghódolni.

Ép így megtartotta Lajos azt az igéretét is, hogy a szentszéket az egyházi állam visszafoglalásában segitendi, és ama barátságos viszony, mely a magyar királyi ház és a szentszék közt ez által létrejött, nem kevesebb hasznára vált az egyháznak, mint a magyar államnak, mely ekképpen vezérszerepet játszott Európa politikájában.

Azóta, hogy a pápák Avignoba tették át lakásukat, az egyházi állam birtokai csak a papiroson voltak az övéik. A tényleges urak a pápaság hűbéresei vagy helytartói, az úgynevezett signorok vagy zsarnokok a De-Vicok, Malatesták, Ordelaffik, Da-Polenták, Brancaleonik, Della Cimák, Manfredik, Simonettik, Trincik, Gaetanik, Esték, Viscontik és többen mások valának, ghibellin érzületű urak, kiknek legkisebb gondjok is nagyobb volt annál, hogy földesuroknak, a pápának engedelmeskedjenek, vagy neki szolgáljanak.

VI. Incze tehát, mihelyt elfoglalta Szent-Péter székét, föladatává tette az egyházi állam tartományait visszavenni. Szerencséjére Albornozban, a Szent-Kelemenről, később Szent-Szabináról nevezett bíborosban oly férfiu állott rendelkezésére, kinek hadi és politikai képességei egyaránt megfeleltek a nehéz föladatnak, melyet a pápa eléje szabott, megbizván őt (1353 június 30) mint követét és általános helytartóját az olasz egyházi területen, hogy a signorok gazdálkodásának vessen véget. Albornoz rövid időn végzett a kisebb signorokkal, fegyveres erővel és ügyes alkudozással visszaszerezte a patrimoniumot és a spoletoi herczegséget, sőt legyőzvén a Malatestákat, majd kiegyezvén velök Lajos magyar király közbenjárásával, a Marcáknak is ura lett. Csak Ordelaffi Ferenczczel és a vele szövetkezett Faenzai Manfredi Jánossal s Vilmossal nem tudott végezni. A Manfredikkal még előbb. Miután keresztet hirdetett ellenök, melyet a Malatesták is fölvettek és Faenzát elpusztitották, a Manfredik az egyház kegyelméhez fordultak és Lajos magyar király e végből küldött követeinek kérésére igen előnyös békét nyertek. Albornoz kiközösitette Ordelaffit, tilalom alá rekesztette területét, keresztes háborut hirdetett ellene; Ordelaffi csak nevette a vihart, mely feje fölött tornyosult. Midőn az őt kiközösitő csengetyű hangját hallotta, a város valamennyi harangját meghuzatta, melyek zugása közben viszont megátkozta a pápát, bíborosait és nevetve biztositá barátjait, hogy az anathema daczára csak úgy izlik neki a kenyér, hús és bor, mint azelőtt. Ezen istentelenségét kegyetlenséggel párositotta: a forlii püspököt elüzte, a papokat, kik az interdictum miatt misézni vonakodtak, lenyakaztatta, felköttette, megnyúzatta. De a harag még se vakitotta el annyira, hogy minden eszközt föl ne használt volna védelmére. Fölkérte a Viscontiakat, Galeazzot és Barnabást, hogy legyenek segitségére, előadván, miszerint Albornoz czélja nem más, mint az összes ghibellineket megalázni s Olaszországot egészen meghóditani. Landau gróf nagy zsoldos kompániáját is zsoldjába fogadta.

Albornoz válságos helyzetbe jutott; Lajos királynak sietnie kellett, hogy igéretét beváltsa. A velenczei szárazföldi területen működő csapatok egy részét Laczkfi Miklós vezérlete alatt Albornoz segitségére küldötte tehát, ki akkor – mint mondani szokás – két kézzel küzdött az egyház ellenségeivel. Míg hadai felét Landau ellen küldötte, kit szerencsés alkudozással és a magyar király segitségével végre is eltávolitott, a másik felével Cesenát ostromolta, melyet Ordelaffi férfias lelkü felesége, Marzia, hősies elszántsággal védelmezett. A pápai seregek győzelmüket nem kis részben köszönhették a magyaroknak, kik nem egy várost, helységet és váradot elfoglaltak, az egyház engedelmességére visszavezettek és Albornoz bíborosnak átszolgáltattak. A pápa melegen meg is köszönte Lajos királynak a nagyszámu fegyveres népet, melyet az egyház segitségére küldött. Viszont kivánta, hogy Isten számos gyermekkel vegye körűl a magyar trónt: nyilván mert tudta, hogy Lajos királynak is ez volt legforróbb, de még betöltetlen óhajtása. Köszönetet mondott a pápa az esztergomi érseknek is, akkor még Vásári Miklósnak, mivel neki nem kis része volt a segitség küldésében. Reméli, hogy a vitéz magyarok segitségével letördeli a lázadók szarvait; de mert erre idő kell, kéri Lajos királyt, hagyja ott hosszabb ideig csapatjait, minthogy már a magyar neve is félelemmel tölti el az ellenséget (1357 május 1.) Lajos király nemcsak teljesitette a pápa kivánságát, hanem ujabb csapatokat küldött az egyház segitségére. Sőt úgy találjuk, hogy Laczkfi Miklós 1358 október 6-án még mindig Olaszországban tartózkodik a magyar király segítő hadával.

Nagy szükség lehetett Laczkfi Miklósra, minthogy Albornoz bíboros, ki Fanoban 1351 ápril 29-én és következő két napon az egyházi állam nagyjaival gyülésezett, és hires constitutióit kihirdette, ugyanekkor köztudomásra hozta, hogy Itáliát nem sokára elhagyja, egyuttal bemutatta utódját Androin de la Roche clugnyi apátot és pápai követet. Megütközéssel értették a jelenlevők a bíboros szavait. Tudták, mily veszedelem érheti az országot, ha a háborunak közepette a bíboros elhagyná. Ő értett mindenhez, vezetett, intézett mindent, benne összpontosult mindenek szeretete és bizalma. Kérték tehát, és e kérelemhez járult a clugnyi apát is, hogy legalább szep temberig ne mondjon le. Július 21-én capitulált Cesena, julius 25-én Bertinoro; de Forliban tartotta magát Ordelaffi, midőn Albornoz szeptember elején Avignonba távozott. A clugnyi apát, Albornoz tehetetlen utódja, meginditotta Forli ostromát, de azt az év végén kénytelen volt abba hagyni. 1358-ban új hadakat, mint láttuk, magyarokat is kapván, ismét hozzá fogott az ostromhoz, de Ordelaffin kifogni annál kevésbbé tudott, minthogy sikerült ennek a nagy csapat maradványait zsoldjába fogadni.

Végre belátták Avignonban, mekkora hiba volt Albornoz visszahivása, és sürgősen kérték, térjen vissza az egyházi államba, hol 1358 végén ismét működésben találjuk. Legelsőben a nagy csapattal igyekezett egyezségre jutni. Lajos király is közben járt, Tamásfia Miklóst küldvén Landau grófhoz. Nehéz volt egyezkedni a „Béliál fiával”, de elvégre is nagyobb zsoldért ott hagyta kisebb zsoldot fizető urát és kivonult az egyházi államból. Forlival és Ordelaffival is végzett Albornoz vitézsége és bölcs mérséklete. Ordelaffi 1359 július 4-én megadta magát a bíboros kegyelmére, melyben nem csalódott. És így Romagna ismét elfogadta a pápai uraságot. Igen ám, ha a hydrának új s ezúttal leghatalmasabb feje nem nőtt volna Milano herczegében, Visconti Barnabásban, ez alacsony és közönséges lelkü zsarnokban, ki még azzal sem fárasztotta magát, hogy alávalóságát palástolja. Követelte Bolognát, melyet VI. Kelemen pápa a Viscontiaknak tizenkét évre átengedett, miután ez időszakaszból még négy év hátramaradt. De elhallgatta, hogy a kikötött hűbért soha se fizette meg, sőt Bolognát évek előtt Oleggio Jánosnak adta át, kitől azt az egyház visszaszerezte. A szentszék e körülményeket emlékezetébe idézte és követelését visszautasitotta, mire Barnabás hadizenettel válaszolt. Négyezer lovassal, ezerötszáz magyarral, kik valószinüleg a velenczei hadjárat után szegődtek hozzá, négyezer gyalogossal és ezer ijászszal indult hadnagya, Este Ferencz, a bolognai területre. Albornoz kényes helyzetbe jutott. Nem volt pénze, tehát hadserege sem. A pápa ugyan fölhatalmazta, hogy egyezkedjék Lajos királylyal vagy biztosaival a küldendő segélyhadak fizetsége és ellátása iránt. De éppen erre hiányzott a költség. Albornoz eladta saját ezüstjét is, hanem az érte bevett 30,000 aranyból nem sokra tellett. Pedig Bolognával, melyet Visconti hadai keményen ostromoltak, minden veszve látszott. VI. Incze pápa tehát megint csak „a római egyház fiához,” a magyar királyhoz folyamodott, ki „nemcsak hatalmára, de személyére (egyeniségére) nézve is meghaladta az összes keresztény fejedelmeket”. Lajos király János kalocsai prépost által meg is intette Viscontit, hogy tartózkodjék Romagna pusztitásától, Bologna ostromától. Hanem Barnabás siketségre vette a baráti jó szót. A pápa tehát új kérelemmel ostromolta a magyar királyt, a vicenzai püspököt küldvén hozzá, hizelgő leveleket iratott a két magyar királynénak, főpapoknak, főuraknak, hogy ők is szószólói legyenek az egyháznak, melynek ügye veszendőben vagyon. Csakugyan minden pillanatban várták Bologna elestét, midőn Visconti 1360 szeptember 15-én Bologna alatt tábort bontott, abba hagyta az ostromot és Milanoba vissza sietett. E gyors futást azon hir okozta, hogy tekintélyes magyar hadsereg közeledik. A hír való volt. 1360 szeptember 30-án hétezer magyar „mint megannyi oroszlán és párducz” érkezett Bolognába. Hadnagyuk Meggyesaljai Mórócz Simon, a Pok nemzetségbeli Móricz fia volt, Pozsony, Győr és Bakony főispánja. Hétezer magyarral végezhetett volna valamit Albornoz bíboros; de a régi igazság, hogy pénz nélkül nem lehet hadat járni, ujra igaznak bizonyult. Meggyesaljai Mórócz Simon annál kevésbbé volt képes népét összetartani, minthogy Albornoz nem volt képes azt fizetni. Kárpótlásul Malatesta Galeotto vezérlete alatt ellenséges területre, Parmába és Modenába vitette a magyarokat. Itt huszonöt napig, ellenállást nem találván, mindent elpusztitottak. Miután pedig amit találtak fölemésztettek, visszatértek Bolognába, honnét, tekintettel Albornoz üres kincstárára, szétoszlottak. Egy részök, mintegy 2500 lovas, zsoldos haddá alakult és a siciliai király szolgálatába lépett; más részök visszatérő utjában Visconti zászlai alá szegődött. Vezérök, Simon ispán, kit az olaszok „Simon della Morte” néven neveztek, visszatért Magyarországba, hol a király igen barátságtalanul fogadta a kegyvesztettet. Mondják, hogy a magyar segitő had szétzüllését Visconti bőkezüsége idézte elő, ki a helyett, hogy megütközött volna vele, czélszerűbbnek találta megvesztegetni a főbbeket. Barnabás tétlensége és levele Albornozhoz, melyben gúnyosan azt irta neki: „A rettegés, melyet nekem okozni akartál, gyalázátodra fog fordulni”, megerősiteni látszik a föntebbi hiresztelést.

Bologna.
Rajzolta Székely Árpád

A magyarok távoztával Albornoz csaknem minden hadierő nélkül maradt, míg a gazdag Viscontinak sikerült Landau népeit is zsoldjába fogadnia. Minden arra mutatott, hogy Visconti az ellenségeskedést mielőbb ujra megkezdi és Bologna bevételével tetézi. Albornoz kétséges helyzete tudatában elhagyta Olaszországot és márczius közepén Magyarországba indult, egyenesen Lajos királyhoz, ki Zágrábban tartózkodott, hogy a szerb hadjáratra készüljön. Jó reménynyel kecsegtette magát az ékesszóló főpap; de a mit kieszközölhetett, csupán Lajos király parancsa volt, melylyel megtiltotta a Barnabás zsoldjában állott magyaroknak, hogy az egyház ellen harczolni merészeljenek.

Hogy Lajos király Albornoz segitségére ujabb csapatokat nem küldött, ezt a krónikások különféleképen magyarázzák. Némelyek szerint valami nagy czímen felül azt kivánta a pápától, hogy ő szentsége födözze a költséget a magyar hadak olasz utjához, s e mellett amit azok elfoglalnak, az maradjon magyar kézen. Mások szerint azt óhajtotta, hogy a pápa mentse őt föl a keresztes hadjárat fogadalmától, melyet a pattii püspöknek tett, és választassa el mindeddig magtalan feleségétől. Vannak, kik azt az állitást koczkáztatták, hogy Visconti megvesztegetésében kell Albornoz kudarczát keresnünk. Hogy Lajos restelte a szégyent, mit segitő hada a pápai kincstár tehetetlensége miatt hozott reá, valószinünek tartjuk; azért is méltán neheztelhetett, hogy a pápa – letelvén a három év – nagy áldozatai daczára megvonta tőle a magyar egyház tizedét. De Albornoznak adott tagadó válaszát nyilván azzal okolta meg, hogy a ravasz Visconti Barnabas, ki ellen a pápai követ a segitséget kérte, éppen őt szólitotta föl békebiróul ügyében az egyház ellen; következőleg mint választott biró nem foghatott fegyvert az ellen, ki őt bizalmával megtisztelte. Mert hogy nem a pápaság ellen táplált boszús indulat vezette Lajos királyt ez elhatározásában, kitetszik föntebbi hatásos tilalmán kivül abból is, hogy utóbb mégis küldött ötszáz válogatott lovast Bolognába a pápának Czudar Péter bán hadnagysága alatt.

*

A XIV. század közepe táján az Athosz hegyén, a szerzetesek e földi paradicsomában, a mysticismus sajátságos neme fejlődött ki. A hesychasták (mert úgy nevezték őket) rajongásából iszonyú vallási viták keletkeztek, melyek fölött zsinatok mondottak átokkal súlyositott itéleteket. E mellett Bogomil tanai új és mély gyökeret vertek a szent hegy örökzöld ligetében. Elt Thessaloniában egy Iréne nevű apácza, ki titokban a bogomilismust tanitotta. A barátok, kik nem éppen jámbor czélokból sereglettek körüle, fogékony hallgatóivá lettek, s az új tanokat elterjesztették az egész Athoson, el az egész Balkán-félszigeten. Egy Theodosit nevű konstantinápolyi csavargó barát vetődött mindenfelé. Orvosi ismereteivel utat talált nagyokhoz, kicsinyekhez és nemcsak a hesychasták elveit tanitotta, hanem a pogányság maradványait is fölélesztette. A szent tölgy újra isteni tiszteletben részesült, juhokat és bárányokat öltek meg tövében, mignem Szent Theodosij kivágatta. Theodosij után két elűzött barát jött Tirnovóba. Az egyik (Bosota,) oly isteni kinyilatkoztatásról beszélt, melynek sugallatából kigúnyolta a szentek képeit, becsmérelte magát az istenembert, megvetette a munkát és házasságot. A másik Lázár csupaszon járkált az utczán, tana az orosz szkopczok tanának mintája lehetett. A durva adamismust pedig Theodosij, tudatlan és neveletlen szerzetes terjesztette; a házasság káros voltáról papolt, mi által sok asszonyt, férfit, ifjút és öreget gyüjtött maga köré és kivonult velök rejtett völgyekbe, barlangokba.

Ez a feslettséggel párosult vallástalanság sehol se terjedt el annyira, mint Boszniában. A „tót egyház”, mint a patarénusok vagy bogomilek magokat hítták, egész Bosnyát elárasztotta, míg a katholikus egyház ugyanott napról-napra hanyatlott. Már a bosnya püspök se lakott otthon hanem kiszorult Gyakovárra (ma Diakovár), a pécsi egyházmegyébe. Keserűen panaszkodott XXII. János pápa, hogy Bosnyában, „az eretnekek hazájában a papok hanyagsága miatt annyira elszaporodott a hitetlenség, hogy a templomok pusztulnak, az egyházi rend ki van gyökerezve, Krisztus szentségeit gúny tárgyává teszik, szent testét lábbal tapodják, a keresztet nem tisztelik, nem áldoznak, sokan a keresztséget sem ismerik.” Kéri azért Subich Mladent, a horvát és bosnya bánt, irtsa ki az eretnekséget.

Nagy-Lajos második kettős pecsétje.
Előlapján mennyezetes és a magyar czímerekkel szőnyegszerüleg díszitett trónon a király ülő alakja királyi jelvényekkel, a tróntól jobbra a magyar-Anjou czimer, balra a kettős keresztet viselő czímerpajzs. Körirata † LODOVICVS DEI GRACIA HVNGARIE DALMATIE CROACIE RAME SERVIE GALLICIE LODOMERIE C[UMANI]E BULG (a belső sorban folytatva:) ARIEQ(ue) REX • PRINCEPS SALLERNITANUS ET HONORIS MONTIS SANCTI ANGELI DOMINUS A hátsó lapon nyolczas karámmal övezett és liliomokkal behintett alapon háromszögü pajzsban hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, a hármas halomban liliommal. Körirata: † S(igillum) : SECUNDUM LODOVICI : DEI : GRA(tia) REGIS HUNGARIE ET ALIORVM REGNOR(um) IN ALIO PARII SIGILLI EXPRESSSORVM.
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly

Mladen még katholikus volt, hanem utódja Kotromanics István bosnya bán (1322–1363), jóllehet előbb szintén nem nagy barátja vala a bogomileknek, szükségesnek találta a keleti kereszténységhez csatlakozni. Csak azután, hogy a lengyel Erzsébetet nőül vette, s így sógora lett I. Károly magyar királynak, iparkodott őt XXII. János pápa megtériteni. De iparkodásának egyelőre nem sok eredménye volt, mivel úgy találjuk, hogy a bogomilok még a szomszéd Horvát- és Dalmátországban is elterjedtek, annyira, hogy Spalato és Trau városok törvényt hoztak, melylyel kitiltották őket területökről; „ha pedig mégis betolakodnának, meg kell égetni őket és javaikat elszedni.” Sőt a pápa azon aggodalmában, nehogy szakadás jusson a püspöki székbe, megtiltotta a bosnya káptalannak mindenkorra, hogy a netán megürülő püspökségbe főpapot választani merészeljen, magának tartva fenn annak betöltését. Mindez keveset használt. A pápa maga panaszkodik, hogy az eretnekség inkább-inkább gyarapszik Bosnyában, mert immár maga Stipo (István) bán és a főurak pártolják. Kéri tehát a horvát főurakat, hogy Nelipich kníni grófot, ki önként ajánlkozott a katholicizmus védelmére, mindenképpen támogassák. Tudni való azonban, hogy Nelipich régóta ellensége volt Kotromanics István bánnak és önző czéljai elérésére alkalmasnak találta ellenében kijátszani ezt a kártyát; valószinűleg inkább gyűlöletből iránta, mint az egyház iránti szeretetből. Semmiképpen sem az ő érdeme tehát, hanem I. Károly magyar királyé, hogy rábeszélése által a bosnya bánt visszatéritette a nyugati kereszténységhez.

Kotromanics István érme.
Előlapján Kotromanics álló alakja jobbjában karddal, baljában kereszttel; körirata: STEFANVS BANVS B(osnie). A hátsó lapon a Megváltó ülő helyzetben, IC–XC monogrammal és N–S pénzverési jegyekkel.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról

Ideje is volt; minthogy Bosnyában a katholikus istentisztelet végképp megszünt és a templomok romokban hevertek. Károly király ajánlatára oda küldötte a pápa Gellért atyát, a minoriták generálisát, kit ugyancsak Károly óhajtásához képest Kotromanics István bán kegyesen fogadott, megigérvén neki, hogy a templomokat fölépitteti és az istenszolgálatot fölvirágoztatja, jóllehet tartott tőle, hogy alattvalói, a bogomilek ez esetben a szomszéd félhitű szerbeket segitségül fogják híni. De ezen aggodalma daczára is hajlandó volt István bán a pápa óhajtását teljesiteni és a bogomileket. üldözőbe venni, ha viszont a pápa s a magyar király őt oltalmokról biztositják. A pápa azonnal biztositotta őt kegyelméről és legott megkereste a magyar királyt is, hogy minden igyekezettel istápolja a bosnya bánt, hogy kiirthassa országából az eretnek, gonosz járványt, visszaállithassa az igaz Isten tiszteletét és a lerombolt egyházakat az úr dicsőségére fölépíthesse. Kotromanics István aztán visszatért a nyugati kereszténységhez és példáját számosan követték nagyjai közül. A bosnya püspök is visszaköltözött hazájába; a macarscai püspök is visszanyerte egyházmegyéjét, sőt a pápa Delminiumban vagyis Duvnóban új püspökséget alapitott. Volt tehát immár három püspöksége Bosnyának: a bosnyai a szoros értelmében vett Bosnyaország számára, mely a kalocsai érsek, mint metropolita alá tartozott; továbbá a macarscai és delminiumi Halma (Hum) és a bosnya melléktartományok részére, melyek a spalatói érsekség alá tartoztak.

Mint a mondottak után előre volt látható, az ellenségeskedés Szerbia és Bosnya közt kitört. E háborúnak egyik részlete, hogy Kotromanics, kit Lajos király híven istápolt, 1349 körül hatalmas sereggel betört Szerbországba és annak egy részét elpusztitotta. Dusán mérges panaszokat hallatott e miatt, és megkereste a velenczei köztársaságot, járjon közbe, hogy Kotromanics neki elégtételt adjon és óvakodjék hasonló kártevésektől. (1350. április 13.) Mivel pedig Velencze közbenjárása eredménytelen maradt, Dusán is megtámadta Boszniát épp azon időben, mikoron Lajos király második nápolyi hadát járta. Kotromanics kénytelen volt hegyeiben és erdeiben keresni menedéket, míg Dusán Bobovácz várát, melyben a bán szép leánykája Erzsébet, a későbbi magyar királyné tartózkodék, hadával körülözönlötte. Sok bosnya főúr, a bogomilek nyilt és titkos pártolói, csatlakoztak a czárhoz, de Bobovácot bevenni nem tudták és be kellett érniök a védtelen tartomány pusztitásával. Érintettük már, hogy Lajos király, amint visszaérkezett Olaszországból, segítségében részesitette bánját, kinek nemsokára azután, mint szintén előadtuk, lányát feleségül vette. Kotromanics azonban nem sokáig gyönyörködött leánya szerencséjében: még azon évben, 1353. szeptember 28-án meghalt. Ügyes, de nem mindig őszinte politikájával rakta meg alapját, hogy Bosznia – rövid ideig ugyan – előkelő szerepet játszott a Balkán-félszigeten.

Tvartkó István érme.
Előlapján Tvartkó alakja jobbjában karddal, baljában kereszttel; körirata: TVERTEC BAN(us) BOSNE. A hátsó lapon a megváltó álló alakja, C–C pénzverési jegyekkel.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról

Kotromanics István bánnak nem maradt fia, a báni méltóság tehát átszármazott öcscsének, Ulászlónak fiára, Tvartkó Istvánra, ki helyett, minthogy kiskorú volt, anyja, Subich György leánya, Ilona kormányzott. A jó viszony Lajos király és bánja közt csakhamar meglazult. Mi volt e viszály oka, kitetszik Gál főesperes leveléből, melyet püspökének, Kanizsai Istvánnak 1358. julius 7-én irt: „A király és a bosnya bán közt helyre állott a béke és egyetértés akképpen, hogy a bán a halmai területet, minden hozzá tartozó várral, átengedte az ifjabb királyasszonynak; viszont a király megerősitette a bánt és öcscsét Bosnya és Ozora birtokában azon föltétel mellett, hogy a bán ismerje kötelességének a patarenusokat és eretnekeket országából száműzni, a királynak hűséget tartani, minden hadjáratában, valahányszor fölhívja, szolgálatára lenni, azonfölül vagy ő, vagy öcscse folytonosan a királyi udvarban tartózkodjék.” Tehát a viszály oka az volt, hogy Tvartkó nem akarta kiadni a magyar királynénak Halmát, melyet ez valószinűleg mint atyai örökét és hozományát követelt. De miután e követelésnek eleget tett, a béke helyreállott. Csakugyan úgy találjuk, még 1358-ban, hogy Csúzi János, a horvát és dalmát bán, egyúttal Halma kormányzója, Farkas (Vuk) pedig, Tvartkó öcscse, Lajos király udvarában tartózkodik.

De a jó egyetértés sokáig nem tartott; megbontotta nyilván azon körülmény, hogy Tvartkó vagy nem tudta, vagy nem akarta a bogomilek túlkapásait megfékezni. 1363 júniusában tehát Lajos király két sereget inditott Bosznia ellen. Az egyiket Fraknói Miklós esztergomi érsekre és Kont Miklós nádorra bízta. E sereg Ozorába tört és Szreberniket körültáborlotta, hogy megvegye, ami azonban nem sikerült. Ezen hadjárat alkalmával történt, hogy az érsek és királyi kanczellár sátrából a nemes érczből készült királyi pecsétnyomókat azok, kiknek őrizetére az érsek bízta volt, ellopták, és – mint utóbb rájöttek – Beszterczén valamely ötvösnek eladták. A király, mint a krónikás egyenesen megjegyzi, ezzel nem törődött, hanem új pecsétnyomókat készittetett, azokat ismét az érsekre bízta, hogy vele az elorzott pecsét alatt kiadott okiratokat is újból megerősitse, mint ez számos okiraton mind e napig előfordul. A másik sereg, melyet a király vezetett, Plievába jött Szokol vára alá, hogy azt elfoglalja. De jóllehet ez se sikerült, nagy félelem szállotta meg a báni családot, mire abból következtetünk, hogy Celsi Lőrincz Tvartkót, „Isten kegyelméből egész Bosznia bánját”, öcscsét Farkast és anyjokat Ilonát megkeresésökre fölvette Velencze polgárai közé. Ami nyilván arra mutat, hogy nem érezték magukat biztosan hazájokban, és szükség esetére Velenczében menedéket reméltek találhatni. E félelem nem volt alaptalan, minthogy 1365-ben csakugyan lázadás tört ki Boszniában, Tvartkó anyjostul menekülni kényszerült és Lajos királynál keresni pártfogást, melyet meg is nyert. A lázadás kitöréséről a következőkben értesülünk: A velenczei doge azon panaszára, hogy a bosnya hamis pénz miatt sok kárt szenvednek a velenczei kereskedők, azt a választ adta Tvartkó, hogy ezt fájlalja ugyan, de az ő nemesei hűtelenek Isten ellen és ő ellene. Őt és anyját az országból gyalázatosan kivetették, elkergették. Isten után csakis Lajosnak, a magyar királynak köszöni, hogy valamiképpen ismét visszafogadták őket saját országukba, jóllehet nem az egészbe. Azért valameddig teljesen meg nem erősödik, nem büntetheti a bűnösöket. Tvartkó e levelében „Isten és ura királya, Lajos király kegyelméből” nevezi magát bosnya bánnak.

Ugy látszik, ez utóbbi lázadásnak inkább katholikus szine volt, minthogy a lázadás élén Tvartkó öcscse, „Farkas István, az ifjabb bosnya bán” állott, kit bátyjának végre is sikerült az országból kiszoritani (1367). Raguzából, ahova menekült, önérzettel telt levelet írt V. Orbán pápának, melyben magát, ellentétben a legtöbb előbbi bosnya bánnal, nyiltan hű katholikusnak vallja és keserűn panaszkodik bátyjára, az eretnekek pártfogójára, ki őt örökétől megfosztotta és üldözi. A pápa, ha csakugyan ekképen állana Farkas ügye, miként előadja, Lajos király oltalmába ajánlotta az ifjabb bosnya bánt (1389. deczember). Más és alaposabb panasza is volt a pápának a bosnya bán ellen. Tvartkó, „a te alattvalód” – írja a pápa 1370 április 8-án Lajos királynak – és anyja ennek unokáját (Katalint), a Subich Gergely leányát, nevelés és kiházasitás végett magukhoz vették; most pedig feleségül kivánják adni szülei megegyezte nélkül (Vukasin) szerb király félhitű fiának. A pápa ezt megtiltja és utasitja Tvartkót, hogy a leányt vagy szüleinek adja vissza, vagy küldje Lajos magyar király udvarába.

Tvartkó István pecsétje.
Tvartkó lovon ülő alakja, teljes fegyverzetben, jobbjában keresztes zászlóval, baljában pajzszsal, melyen haránt-pólya látható. Körirata: † S(igillum) • MIN(us) • TVERHI • D(e)I • GRA(tia) • TOTI(us) BOSNE • BANI • Belül, cyrill betükkel: (Goszpodin Ban Tvertko).
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárában letéteményezett báró Jeszenák-levéltár eredeti példányáról

Ez alatt a térités szakadatlanul folyt, főleg Peregrinusnak, Bosznia tudós püspökének buzgó közreműködésével. Nemcsak Boszniában, de Szerbországban és Besszarábiában is nagy volt az aratás, de kevés az arató. A ferencziek bosnya vikáriusának kérésére fölhitta tehát XI. Gergely pápa a szent-ferenczrendi kolostorok főnökeit, különösen Assisiét, hova Portiunculára sok szerzetes összegyülekezik, engedjenek alkalmas rendtársakat, hatvannál nem többet, a nevezett tartományokba menni. Egyúttal megengedi Lajos magyar király, „a legkeresztényiebb fejedelem” megkeresésére, hogy ott tizenkét zárdát épitsenek senki ellenmondásával nem törődvén. E részről tehát nem volt baj; hanem annál nagyobb volt a veszedelem a törökök részéről. Huszonöt esztendő alatt a törökök nagyszerű átalakitást végeztek a Balkán-félszigeten. Thráciában egész otthonosak voltak már; Byzancz aléltan várta halálát; Bolgáriától, Maczedóniától, Albaniától, a hellén félszigettől nem volt mit tartaniok. Csak még három állam: Szerbia, Bosznia és Zeta volt hátra. Szerbia azonban a maricai ütközet óta nagyot sülyedt. Lázár, az ország uralkodója, nem császár, nem is király, hanem csak fejedelem, knéz czímet viselt. Tőle csaknem függetlenül uralkodott Brankovics Vuk Pristinában, miközben hatalommá fejlődött Tvartkó, Stracimir bolgár fejedelem veje és a magyar király kegyelméből Bosznia bánja. Anyai ágról, mint Dragutin király unokája, ő volt az utolsó Nemánya és a szerb trón örökösének tartá magát. Milesevóban, szent Száva sírjánál, 1376-ban királylyá koronázták tehát és e czimet vette föl: Szerbia, Bosznia a tengervidék és a nyugati tartományok királya. A déli szláv történetírók azon állitása, hogy Tvartkó, midőn magát királynak koronáztatta, lerázta egyúttal a magyar király főhatóságát: semmivel sincs indokólva. Sokkal valószinűbb, hogy a bosnya bán hatalmának terjeszkedése Szerbia rovására, amint kezdettől fogva a magyar király érdekében állott, úgy királylyá koronáztatása a magyar király jóváhagyásával és engedelmére történt, Lajos király mindhalálig főura maradt Boszniának. Kitünik ez abból is, hogy midőn Tvartkó hatalmát Ragusa és Cattaro felé akarta terjeszteni, de Ragusa panaszt emelt e végett közös uroknál, a magyar királynál: Tvartkó szó nélkül letett tervéről. Még inkább Tvartkónak sutischai királyi udvarában 1385 márczius 28-án (tehát Lajos király halála után) kelt leveléből, melyben biztositja kedves komáját, Garai Miklós nádort, hogy iránta, Erzsébet és Mária királynők, azonképpen Hedvig lengyel királynő iránt törhetetlen hűséget fog tartani.