SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Nagy-Lajos Lengyelország királya.

Kázmér lengyel király halála. A lengyel követség Zólyomban. Lajos király aggodalmai. Krakóban megkoronáztatik. Az ország kormányát idősb Erzsébet királynéra bizza. Galiczia és Lodoméria magyar vajdák kormánya alatt. Lajos népszerűtlensége Lengyelországban. A kassai lengyel országgyülés. Magyar- és Lengyelország egyesülésének a politikai viszonyokra való befolyása. Házassági tervek. Mária királykisasszony eljegyzése Zsigmond herczeggel, Hedvigé Vilmos osztrák herczeggel. Fehér Ulászló. Idősb Erzsébet királyné elhagyja Krakót. László oppelni herczeg, a volt magyar nádor, Lengyelország kormányzója. Idősb Erzsébet királyné halála.

Kázmér király, a Piastok utolsó és legnemesebb sarja a lengyel trónon, 1370-ben meghalt. A nyarat Nagy-Lengyelországban töltötte, szeptember elején országa délibb vidékére ment vadászni. Utközbe megpihen a sieradzi herczegségben és Kisasszony napján (szeptember 8) szarvasvadászatra készült. Már előállott a vadászszekér, midőn a jámborabb udvari emberek figyelmeztették a királyt az ünnepre. Kázmér éppen engedni akart, hanem egyik ledér társa valamit sugdosott a fülébe, mire gyorsan a kocsiba ugrott és elhajtatott. De hamar utolérte a szerencsétlenség: a vad űzése közben lebukott lováról és megsértette baloldalát. Lázba esett. Nagy ügygyel-bajjal szállitották Krakóba, hol november 5-én elhúnyt.

Ami után atyja I. Károly, anyja Erzsébet, utóbb maga Lajos annyira áhitozott: a Piastok lengyel koronája valahára reá szállott. Ki hitte volna? Lajos már nem lelte örömét benne.

A krakói püspöknek és a lengyel kanczellárnak, kik őt a lengyel főurak nevében a megürült trón elfoglalására személyesen meghítták, azon aggodalmát fejezte ki, hogy gondját két birodalom közt felosztván, egyik javának sem fog kellően megfelelni. Nem üres mentség volt ez Lajos részéről, kinek becsületes lelkéhez soha sem fért az alakoskodás. Lengyelország nehéz kormányzatú állam volt: az egység hiányzott belőle, csak a király személye volt összekötő kapocs; másként a különböző tartományok inkább szövetkezetek valának. A nemességben még nem fejlődött ki az igaz hazafiság és így esett, hogy az országot megvédeni a maga erejéből legtöbbnyire képtelen vala, a legmíveltebb tartományokat elveszni engedte, jobbágyait a külső és belső rablóktól megvédeni nem tudta; mégis minden módon azt fúrta, faragta, hogyan vonja ki magát inkább-inkább a közteher viselése alól és szaporitsa kiváltságait az állam rovására. A polgárok nagyrészint bevándorlott németek levén, nem éreztek együtt a honfiakkal, ellenkezésben éltek nemesekkel és nagyon is a magok hasznát, nem a közjót tekinték; bár jól megszedték magokat, adót nem fizettek. A jobbágyokat és szabadosokat (kmeteket) csakúgy, mint a földhöz ragadtakat elnyomta a nemesség, kihasználta a polgárság és kiszítta a Kázmér által pártfogolt zsidóság, mely nyelvben, öltözetben, üzelmeiben maig is az, ami akkor volt: a hirhedt lengyel zsidóság.

Lajos király elgondolhatta: minthogy Isten meg nem áldotta fimagzatokkal, kiknek számára koronákról kellene gondoskodnia, kevés rokonszenve mellett a lengyelek iránt, kiknek nyelvét elsajátitani eleddig kedvet nem talált magában, minek törje magát e téren is, mely alig ha fog sok örömet hozni számára? Ha mindamellett a lengyel küldöttség és a magyar főurak huzamosb rábeszéléssel mégis rávették, hogy utnak eredjen Lengyelországba, nem csekély része lehetett ez elhatározásában azon tudatnak, hogy anyja mennyire csüng e terv valósitásán, mely tulajdonképen az ő hozománya. Erzsébet királyné és László oppelni herczeg, akkor Magyarország nádora, már előbb elutaztak Krakóba a beteg Kázmér király látogatására. Lajost, hogy most utánok indult, a lengyel rendek Uj-Sandecben fogadták és nagy pompával kisérték Krakóba, hol a papság, a városi hatóság, a czéhek zászlóikkal fényes menetben vezették a főtemplomba. Lajos király nagy sereggel indult a lengyel földre. Alighanem bonyodalmaktól tartott, mert a sziléziai herczegeken kivül voltak még Piastok, kiknek mint fiörökösöknek, ha örökösödésről leendett szó, több joguk volt a trónra, mint a leányágnak és ennek révén Lajosunknak. Ilyen volt Ziemovit, Massovia herczege s a lengyel korona hűbérese. Hanem ez vagy nem volt oly nagyralátó, hogy a korona után nyult volna, vagy eléggé belátó volt, hogy nem köthet ki sikerrel a magyar király ellen: beérte azzal, hogy nem mutatta be hódolatát az uj királynak. Egy másik élő Piast a gniewkowoi Fehér-Ulászló volt, Lajos második feleségének, a bosnya Erzsébetnek anyai nagybátyja.

Nagy-Kázmér mellszobra.
A krakói székesegyházban levő sirjáról

Az elhunyt Kázmér király úgy bánt el ezzel is, mint Ziemovittal: terjedelmes birtokot engedett át neki hűbéri jogon. Ulászló szenvedélyes, makacs természetű ember levén, nem hajlott meg a törvényes rendnek, nem jelent meg a biróság idézésére, mire Kázmér király karhatalommal állittatta a törvényszék elé. Haragjában, mert sértve érezte magát, visszavetette a király adományos levelét és lemondott a kapott területről. Később megbánta ugyan elhamarkodott tettét, de Kázmér nem fogadta vissza kegyelmébe. E fölött elkeseredve, miután felesége is elhalálozék, lemondott ezer forintért minden jogáról Kázmér javára és nehány nemessel a szentföldre zarándokolt. Ismét visszakerülvén, a császár és más fejedelmek udvarán hányódott, részt vett a német lovagrend egyik litván hadjáratán, végre Avignonba került V. Orbán pápa udvarába. Sehol se társalgott lengyelekkel. Egy izben átutazván Kujavián, be nem tért sehova, még csak éjjeli szállásra sem. Életuntságában végre a cisterciták szerzetébe lépett; mivel azonban itt se találta föl, amit keresett, a fekete barátok, Szent-Benedek fiai dijoni zárdájába vonult. Kázmér és Lajos neje segiték őt pénzzel.

Ez alkalommal Fehér-Ulászló sem alkalmatlankodott Nagy-Lajos királynak. Kellemetlenséget egyelőre néhai Kázmér király végső rendelete okozott Lajosnak. Kázmér ebben bőségesen gondoskodott a főbb méltóságokat viselő urakról, az ország templomairól, özvegyéről, törvényes leányáról és törvénytelen fiairól. Kivált unokájának, Kázmérnak, kit udvarában nevelt, sokat hagyott, többet mintsem az ország egysége megengedte: Dobrzin, Leczyc és Sieradzia herczegségeket, Kujavia egy részét sok várral. Testamentuma végrehajtójául a krakói főesperest rendelte, s ez Lajos király megérkezte után másnap engedelmet kért tőle, hogy a rábizottakat elintézhesse, mit a király – nem vizsgálván meg behatóbban az ügyet – nagylelkűen, amilyen mindig volt, meg is adott. Csak miután több oldalról figyelmeztették, hogy az ország ekkora területének elidegenitése veszélyes a királyi hatalomra, adatta át az iratokat a gneznai érseknek, a krakói püspöknek és a jelenlevő országnagyoknak. Ezek Kázmér örökségét tárgyalás alá vették ugyan, kifogásolták is, de a hatalmas herczeg ellen, ki IV. Károly császárnak volt sógora, nem mertek határozatot hozni. Lajos király tehát alkura lépett és kiegyezett az ifju herczeggel.

Kázmér király halotti ékszerei.
A krakói székesegyházban

Még egy körülmény tartóztatta egy perczre Lajos lengyel királylyá koronázását. Lengyelország fővárosa előbb Gnezna volt Nagy-Lengyelországban; itt koronázták valamikor a fejedelmeket. De Lokietek Ulászló, félelmében a német lovagrendtől, ezen az immár bellebb tolt határokhoz közel eső fővárosból elvitette a koronázási jelvényeket és Krakóban, mely hívebben simult hozzá, koronáztatta meg magát. Hasonlóképpen tőn Kázmér király. A nagy-lengyelek, féktelen urak, ezt zokon vették és követelték, hogy Lajos magát Gneznában koronáztassa meg. Lajos ugyan nem hajlott e követelésre, de veleszületett jóságánál fogva megigérte, hogy mihelyt Krakóban magát a gneznai érsek által megkoronáztatta, legott Gneznába indul és e várost is meglátogatja.

Ezek után Lajost 1370. november 17-én, mely vasárnapra esett, Krakóban a székesegyházban lengyel királynak megkoronázták. Igéretéhez képest aztán Nagy-Lengyelországba sietett. Gneznában egy másik koronázáshoz készültek, de Lajos királyt, ki minden kétszinűséget gyűlölt, erre rá nem vehették. Két napot töltött tehát Gneznában és aztán visszatért Krakóba. Itt sem időzött sokáig, noha a lengyel urak óhajták, hogy tovább maradjon közöttük. De mert a velenczei bonyodalmak kivánatossá tették jelenlétét, visszatért Magyarországba, Lengyelország kormányát lengyel anyjára, Erzsébet özvegy királynéra bizván.

A magyar Anjouk-czimere.
Zománczozott ezüst ötvösmű az aacheni székesegyház kincstárában. Balra fordult tárcsa-pajzsot ábrázol jobboldali mezejében a vörös és fehér csíkokkal, a baloldaliban kék alapon arany liliomokkal; a pajzsot zárt csöbör-sisak fedi arany koronával és oromdíszében három strucztoll között aranyos patkót tartó struczfejjel.
Gaal J. rajza után

Erzsébet királyné Lengyelország kormányzásában boldogult fivérének Kázmér királynak nyomdokait követte. Ha kormányzásával a nemesség még sem elégedett meg, annak oka nem benne rejlett. Ziemovit masoviai herczeg a litvánokkal czimborált. A német lovagrend nagymestere panaszt emelt ellene a pápánál, hogy a kereszténység ellenségeit tanácscsal és élelemmel segiti, útat nyit nekik tartományán át és osztozik velök a prédán. A masoviai azzal mentegetődzött, hogy két ellenség közé levén czövekelve, érdeke parancsolja, miszerint a kevésbbé veszedelmessel tartson. A pápa megintette a herczeget, hagyja abba a törvénytelenséget és megkereste Erzsébet királynét, hogy Ziemovitnak, mint alattvalójának, tiltsa el a hasonló üzelmeket. Erre a litvaiak betörtek Lodomériába és Vladimirt megszállották. E vár Koriatovics Mihály herczeg hűbéréhez tartozott. A herczeg éppen Krakóban levén, várnagya kardcsapás nélkül adta föl a várat, melyet aztán a litvaiak leromboltak. Lajos tehát Galicziát és Lodomériát, vagyis Vörös-Oroszországot, melyet Kázmérnak – mint tudjuk – csak halála napjáig engedett volt át, az ellenséget kiűzvén belőle, közvetlenül Magyarországhoz csatolta és kormányát elsőben László oppelni herczegre, aztán magyar főurakra: Czudar Péterre, Czudar Imre egri püspökre, Bebek Imrére és Kapolyai Jánosra bízta.

Lengyelország czimere.
Az előbbihez hasonló kivitelü ötvösmunka az aacheni székesegyház kincstárában. A balra forduló tárcsa-pajzs lombokkal diszitett . mezejében vörös alapon a koronás ezüst sas látható. A sisak orom-díszében hasonló sas, melynek farka liliomban végződik.
Gaal J. rajza után

A viszonyt a német lovagrenddel Lajos kormánya a Kázmér által megvetett alapon föntartotta. A kereskedést Lengyel- és Poroszország közt Lajos király is, László herczeg is oltalmába vette. Azon igéretet, melyet I. Károly, Lajos atyja tőn, hogy a Lengyelországtól elszakitott részeket, névszerint Pomerániát, visszakapcsolja, eltörülte ugyan az 1343. évi kalisi béke, de Lajos e kötést, mely lemondott Pomerániáról, aláirni vonakodott, mert nem akarta a jövőre nézve kezét megköttetni. Most azonban beláthatta, hogy oly nemzettel, mely „minden adózást, mint a pestist gyűlölt,” amely hadba csak azon feltétel alatt akart menni, „ha annyi zsoldot kap, mennyi nem csupán saját szükségleteire, hanem családja föntartására is elég”; a hatalmas lovagok ellen, kik elvégre a rendet, miveltséget, jólétet előmozditották, harczot, beláthatatlan harczot kezdeni annál kevésbbé lehet, minthogy a nehéz fegyverek a szívós német lovagok kezében, a könnyűek a csélcsap lengyelekében nagyon egyenetlenek valának.

Lajos király kormánya Lengyelországban népszerű nem volt. A lengyelek rossz néven vették, hogy koronáztatása után rövid ideig mulatott közöttük; hogy míg Kázmér a kisebb nemességet minden időben fogadta, kihallgatta, igazságot szolgáltatott és ajándékot osztogatott neki: Lajost magyar kisérői, testőrei környezték és a hozzáférhetést megnehezitették. Rossz néven vették azt is, hogy Lajos az oppelni herczeget a vieluni herczegséggel megajándékozta; a nagy lengyelek még külön azért is nehezteltek, amiért nem Gneznában, hanem Krakóban koronáztatta meg magát, sőt midőn a gneznai főtemplomban Szent Adalbertnek, a vértanú-halált szenvedett magyar apostolnak sírját meglátogatá, nem akart a számára készitett fényes királyi trónusba ülni, s ez által a Krakóban végzett koronázást mintegy befejezni. Igen ám, mert Lajosnak nem a particularismus dédelgetése, hanem a nemzet egyesitése volt föladata. Még több panasz volt Erzsébet kormányára, minthogy akkor úgymond a krónikás, senki sem tudta, mihez tartsa magát. Ha ki az anyakirálynéhoz fordult, fiához utasitották, ha pedig a királyhoz ment, ez visszaküldötte anyjához. Még inkább sértette a nemzetet, hogy a régi, kipróbált tisztviselőket elmozditották és helyöket fiatalabb, hizelkedő kegyenczek foglalták el. A tény, melyből e közpanaszt levonták, a következő: Az anyakirályné Kázmér politikájának azon elvéből indulva ki, hogy Nagy- és Kis-Lengyelországot egygyé olvaszsza, Pilziai Ottó kislengyelországi nemest nevezte ki Nagy-Lengyelország kapitányává. A nagy-lengyel nemesek emiatt jogsértésről panaszkodtak. Rablás és utonállás ennek következtében annyira elszaporodott, hogy Erzsébet kénytelen volt nagy-lengyel urat nevezni ki országos kapitánynyá. Akik anyagi érdekek hajhászását vetik Lajos király és anyja szemére, azok nem tekintik, hogy Lengyelország vajmi keveset jövedelmezett. A törvénykezési díjakat a főbiráknak engedték át, a többi nem rendszeres, hanem csak alkalmi adót hanyagul szedték be. Hátramaradt az egyetlen úgynevezett ekeadó (poradlne), mely jobbágytelkenkint hat garast tett ki, hanem ezt is a sok sikkasztás és fölmentés annyira megröviditette, hogy Lajos kénytelen volt annak beszedését, tekintet nélkül papra, nemesre, elrendelni. Ez nagy megütközést szült. Sűrű panaszok érkeztek mindenfelől a királyhoz, kit emlékeztettek 1335-ben tett igéreteire. Lajos király joggal hivatkozott arra, hogy távol van tőle új adókkal terhelni az országot, hisz ő a régi, néhol talán feledékenységbe ment adót követeli csak, és ez nem áll ellenmondásban igéretével. Azonban anyjának és híveinek tudósitásából teljesen meggyőződött arról, hogy az adó tetemes leszállitása még legbiztosabb módja az elégületlenség és zavargás megszüntetésének és a belső nyugalom helyreállitásának. Lajos király megfogadta e tanácsot, de az adó leszállitásával más czélt is kötött egybe.

Nagy Lajos lengyel pénzei.
1. Előlapján királyi korona, hátsó lapján koronás L(udovicus) betü. 2. és 3. Előlapján a magyar-Anjou czimer, hátsó lapján a lengyel sas. 4. Előlapján a magyar-Anjou czimer, hátsó lapján két keresztbetett kulcs, Posen város czimere, P pénzverési jegygyel

Az Anjou-ház örökösödésének jogát 1355-ben csupán a fiágra állapitották meg a lengyelek; a fiág pedig Lajossal kihalandó volt. Arra nézett tehát, hogy az örökösödést a leányágra is kiterjeszszék. Evégből Lajos király a lengyel főurakat összehítta Kassára. 1374 nyarán Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége és főpapsága csakugyan bevonult Kassa városába. Kezdetben az ekeadó törvényességét tárgyalták. Ezt nem volt nehéz megbizonyitani Zavisza főkanczellárnak, ez észes és ügyes diplomatának. „Ha pedig – tevé hozzá – kegyelmeteknek nehezére esik a a fizetés, van módja leszállitásának.” Megkezdődtek az alkudozások. A papság és kis-lengyelek a kanczellár szövetségesei és az Anjouk hívei valának, ellenben a nagy-lengyelek nem akartak egyezkedni. Aki az adót, mondák, be akarja szedni nálok, lássa, hogyan fog hozzá. De elejét vették csökönyösségüknek, és hogy el ne széledjenek, bezárták a város kapuit. Zavisza és a kis-lengyelek győztek. 1374. szeptember 17-én létre jött az országos egyezmény: Lengyelország „nagy privilegiuma”. Alig szenved kétséget, hogy Zavisza szerkesztette az okiratot, mely tizenkilencz szakaszból áll és az egész államközi viszonyt rendezi a korona és nemzet között. Az első két szakasz a leányági örökösödéssel foglalkozik, a harmadik Lengyelország integritását biztositja, a negyedik és ötödik szakaszban fölmenti a király egész Lengyelországot bármi néven nevezendő királyi adótól vagy szolgálmánytól és megelégszik azzal, hogy a korona jogának elismerésére minden jobbágyi telektől évenkint Szent-Márton napján (november 11-ikén) két garast folyó pénzben, melyekből negyvennyolcz tesz egy lengyel márkát, fizessenek, de azon kikötéssel, hogy az országot a nemesség védeni tartozzék. (7–10. szakasz). A többi szakaszok részint a törvénykezésre, részint arra vonatkoznak, hogy a király utazásai közben másnak terhére ne essék. Mindamellett a főpapok és káptalanok még azt a két garast se fizették.

*

Magyarország és Lengyelország egyesülése Németország politikai viszonyaira szintén befolyással volt. Mindazok, kik IV. Károly császárra leginkább azért duzzogtak, mert a Luxemburgok családi hatalmát minden módon gyarapitani törekedett, fölemelték fejöket, és a magyar király pártfogásában bízva, szövetkeztek a császár ellen. Midőn az 1370. év végét járta, a császár helyzete oly válságossá lett, mint előbb soha sem volt. Összes Németország ellene zúdult és, a Habsburgokat kivéve, nem volt barátja. Szerencséjére V. Orbán pápa, ki Károlyt szintén nem szívelhette, 1370 deczember 19-én meghalt; a helyébe választott XI. Gergely viszont határozottan jóindulattal viseltetett iránta. Csakhogy idő kellett hozzá, míg jóindulatát kimutathatta, az alatt pedig kitört Brandenburg végett a császár és a bajor herczeg közt a háború. Minden szem azt nézte, mily állást foglal el Lajos király?

László oppelni herczeg pecsétje.
A herczeg lovon ülő alakja, teljes fegyverzetben, jobbjában karddal; sisakjának oromdiszét sólyom képezi. Körirata: LADISLAVS • DEI • GRACIA • DVX • OPVLIE • PALATINV (belül folytatva:) S • AT • IVDEX : COMANORVM : REGNI : HVNGAR(ie) :
Az országos levéltár eredeti példányáról

A brandenburgi kérdés Magyarországot távolról sem érintette, ellenben Lengyelországra nézve nem volt közömbös, hogy Brandenburgot Csehországhoz csatolják, mely néhány év előtt Schweidnitzczel, Jauerrel, Felső- és Alsó-Lausitzczal gyarapodott. Lajos mint lengyel király tehát a bajor herczegeknek fogta pártját. Előbb azonban, hogysem kardját hüvelyéből kirántotta, tartományait az osztrákok betörései ellen biztositandó, Pozsonyban, 1371 július 2-án egyezségre lépett III. Albert és Lipót osztrák herczegekkel, hogy bár külön zászlók alatt fognak harczolni, egymás tartományát kölcsönösen megkimélik.

Lajos király most Oppelni László nádor és Czudar Péter bán vezérlete alatt tekintélyes hadtestet küldött Morvaországba, mely tűzzel-vassal pusztitotta e tartományt, míg a bajor herczeg és szövetségesei más oldalról támadták meg a császárt. Egészben véve eredményre nem vezettek e csatározások, Károly császár tehát az alkudozások terére kalauzolta ügyét és egyelőre 1373 pünkösdig terjedő fegyverszünetet kötött ellenfeleivel, melyhez 1372 elején Lajos király is hozzájárult. A mondott év elején ugyanis a tescheni herczeg bizalmasan közölte Lászlóval, a magyar nádorral, hogy a császár szeretne a magyar királylyal kibékülni, és barátságuk megerősitésére gyermekeik közt eljegyzést hozni javaslatba. E közlést szivesen hallgatták a magyar királyi udvarnál és javasolták, hogy Zsigmondot, a császár másodszülött fiát, jegyezzék el Máriával, Lajos király másodszülött leányával.

Akkor tudniillik Katalinnal, elsőszülött leányával – mint látni fogjuk – más terve volt Lajosnak. Január 30-án a nádor már értesitette a császárt, hogy ajánlatát elfogadták és küldheti a tescheni herczeget, hogy ünnepélyesen kérje meg Máriát, ki hozományul kétszázezer arany forintot fog kapni; hanem igyekezzék egyúttal a bajor herczeggel is kibékülni. Február 20-án érkezett Budára a tescheni herczeg mint a császár követe és leánykérő. Meghallgatták kérését és a kedvező választ a nádor Telegdi Tamás esztergomi érsek kiséretébén megvitte a császárnak, ki, hogy a magyar ügyek tárgyalásához közelebb legyen, Boroszlóban tartózkodék. Miután pedig Nagy Lajos és neje 1372 május 23-án János alexandriai patriárka és pápai követ előtt letették az esküt, hogy IV. Károly császár és Erzsébet császárné, Venczel cseh király, János és Jodok morva őrgrófok birtokaihoz semminemű igényt nem tartanak, még ha föl is ajánlanák nekik, akkor se fogadnák el azokat, a béke a Luxemburgok és Anjouk közt ismét helyreállott és háboritás nélkül fönnállott IV. Károly császárnak Prágában, 1379 november 29-én bekövetkezett haláláig.

Azonképpen helyreállott a IV. Rudolf halálával meglazult jó viszony az osztrák herczegekkel. Az osztrák hercegek huszonöt év óta csaknem szakadatlanul jó barátságot tartottak Magyarországgal és ez úton sikerült magukat némileg a birodalmi herczegek fölé emelni, területöket jó részint függetlenné tenni s ellensúlyozni a Luxemburgok terjeszkedését. Főleg IV. Rudolf becsülte nagyra a magyar szövetséget. Uralkodása végén viselt háborúja Aquileja és Padova ellen kissé ugyan elidegenitette a magyar királyt, de még mindig fönnállott a szövetség, öröklési szerződés és nem lett volna nehéz visszaállitani a jó egyetértést. Halála azonban testvéreinek, tapasztalatlan ifjaknak, III. Albertnek és Lipótnak nyitott utat a herczegi székre, kik a politikához nem értettek. Pedig nehéz helyzettel állottak szemben. Délen a patriárka és Carrara Ferencz voltak diadalmas elleneseik, északon a bajor herczegek lesték az alkalmat, hogy a tiroli grófságot elhalászszák. E körülmények közt az lett volna a helyes eljárás, ha mentül szorosabban csatlakoznak Magyarországhoz, ha sürgetik, hogy a házasság III. Albert herczeg és a magyar Erzsébet közt létre jőjjön. Hanem az osztrák herczegek ezt nem tették és tért engedtek a császárnak, ki legott felajánlá fiának Venczelnek, a későbbi császárnak, kezét Erzsébet herczegnő számára. És miután ajánlatát elfogadták, 1365 novemberben fényes kisérettel, melyben négy püspök és hat herczeg vőn részt, Budára ment, hogy személyesen kérje meg fia számára Erzsébet kezét, melyet meg is nyert azon fölhatalmázással, hogy osztrák Alberttel az ügyet intézze el. Ez, úgy látszik, nem került nagy fáradságába. III. Albert nemcsak lemondott Erzsébetről, előbbi mátkájáról, és legott feleségül vette a császár hasonnevű leányát; hanem egyszersmind fölmondotta a magyar királynak 1356. január 9-én tíz évre kötött, tehát éppen lejárt szövetségét.

III. Albert osztrák herczeg és nejei.
Üvegfestmény a breitenaui Szent-Erhard-templomban. A kép felirata: Albertus • dux • austrie • (e)t • stirie • (e)t • carniole • (e)tcetera • (e)t • uxores • e(ius).
Schultz Alvin után

E meggondolatlan lépés a három szomszédos államnak: Magyar- és Csehországnak és Ausztriának viszonyát egymáshoz teljesen átalakitotta. Az osztrák herczegeknek, ha nem akartak a két szomszéd nagyhatalomtól elnyomatni, a császárhoz kellett szegődniök. Lajos magyar király kedvetlenül oldotta fel őket Budán, 1366 február 25-én kelt levelével eddigi kötelezettségeik alól. Hanem azért a megszokott régi barátság nem hűlt el egészen közöttük. Daczára annak, hogy nem küzdöttek egy táborban, láttuk, mint igyekeztek tartományaikat kölcsönösen megoltalmazni a háború borzalmaitól. Azonban humánus igyekezeteikben nem osztoztak alattvalóik, legalább a németek nem, kik nem ritkán betörtek Magyarországba, hol a velők egy húron pendülő fraknói grófokkal és más gonosz czimborákkal egyetértve, raboltak és pusztitottak. Lajos király, hogy a németek e „szemtelenségét” meggátolja, Kanizsai István zágrábi püspököt és testvérét Jánost bízta meg Sopron és Vas vármegyék védelmével. Aztán pedig Sopronban, 1372. október 16-án írt levelökkel Lajos király, III. Albert és Lipót herczegek halálokig tartó oly kötésben egyeztek meg, mely szerint a határszéli villongásokat és az ököljog gyakorlatát megtiltották alattvalóiknak. Ha valakinek megtorolni valója volna, a németnek a magyar, a magyarnak a német ellen, tegyen panaszt, hogy ügye megvizsgáltatván, magyar részről a nádor és a zágrábi püspök által elégtételt nyerjen. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy minden efféle panasznak két hónap alatt végére járnak. Mind bensőbb lett a kölcsönös barátság, midőn az osztrák herczegek a Velencze ellen inditandó hadjáratban a magyar király szövetségébe léptek. Mintegy e szövetkezés jutalmául s biztositásául szolgált, hogy Lajos király a három közül legkisebb leányának, Hedvignek kezét Lipót osztrák herczeg legidősbb fiának, Vilmos herczegnek szánta. A tárgyalások erre nézve 1374-ben indultak meg és augusztus 18-án annyira megértek, hogy Lipót herczeg fiát, Vilmost fölajánlotta Hedvig herczegasszony férjéül, kinek védelmét az esetre, ha atyja előbb meghalna (Lajos király ekkor már sokat betegeskedett) magára vette. Hasonló kötelezőt állitott ki 1375 márczius 4-én Lajos király, melyben kétszázezer aranyforintot biztositott leányának, mire az apró jegyeseket (Vilmos született 1370-ben, Hedvig 1372-ben) Demeter esztergomi érsek a haimburgi plébánia templomban összeadta s a következő éjjel együtt is háltak. A tényleges egybekelésnek akkor kellett volna megtörténnie, ha Hedvig tizenkettedik életévét elérte. Még nagyobb biztosság kedveért Lajos magyar király e szövetséget az ország egyházi és világi főuraival és nagyobb városaival is megerősíttette.

III. Albert osztrák herczeg.
(Az aláirásban hibásan: II. Albert.) I. Miksa császár családfáján, a bécsi udvari műtörténeti múzeumban.
Primisser Alajos után

*

Megemlékeztünk egyszer már Fehér-Ulászlóról, a hajdani gniewkowoi herczegről, ki utoljára Dijonban vonta meg magát a benczés barátoknál, hol immár tizennegyedik évét töltötte. Nyughatatlan nagy-lengyel uraktól értesült Kázmér haláláról, kik miután üzeneteik és leveleik által czélt nem értek, személyesen is eljöttek, hogy őt Kázmér trónja, vagy csak atyai öröke elfoglalására fölhívják. Ulászló a pápához ment, hogy ez őt szerzetesi fogadalmai alól fölmentse. A pápa azonban elutasitotta őt kérelmével együtt, mire barátai költségén és tanácsára Budára jött Lajos király udvarához, hogy ennek közbenjárásával érjen czélt a szentszéknél. Budán nem fogadták ugyan tárt karokkal, mégis két évnél tovább maradt ott. Végre Lajos király engedvén felesége kérésének, ujra elküldötte Ulászlót Avignonba XI. Gergelyhez és vele küldötte törvénytudóját Bredenscheid Jánost. A pápa azonban nem talált elégséges okot a herczeget fölmenteni szerzetesi fogadalma alól, nem teszi ezt – úgymond – már csak azért sem, mert a herczeg egyenesen a lengyel királyoktól származván, könynyen galibát okozhatna még Lajos fiainak, ha – úgy reméli és óhajtja a pápa – Isten őt azokkal megáldaná. A pápa tényleg jól ismerte a könynyelmű barát-herczeget, ki egy napon csak eltűnt Budáról és fölbukkant Kujáviában (1373), hol csakhamar pártja akadt. Nehány város és vár azonnal megnyitotta előtte kapuit, de ezek épp oly gyorsan el is pártoltak tőle, midőn a nagy-lengyel főkapitány Lajos király parancsára haddal indult ellene. Csak egy ütközetre került a sor, Ulászló elmenekült és a következő évet a legnagyobb nyomorban töltötte; 1375-ben azonban ismét előkerült, mikoron rablásainak, utonállásainak és erőszakoskodásának az lett a vége, hogy megsebesülve és összeroncsolva hozták Magyarországba unokahugához, az ifjabb királynéhoz. Lajos király nagylelkűen bánt el vele; megvette tőle örökét tizezer arany forinton és a szentmártoni apátságot adta neki. Hanem itt se maradt sokáig. 1379-ben Danzigba menekült a német lovagrendhez. Még egyszer majd hallunk felőle.

E zavarok arra birták Erzsébet anyakirálynét, hogy Lengyelországból távozzék és a kormányt erősebb kezekre bízza. Lajos király Dalmát- és Horvátország kormányzásával bízta meg öreg, de még mindig uralomra vágyó anyját, és ő maga néhány hónapra Lengyelországba ment. De míg gyöngült egészsége a lengyel éghajlatot kevésbbé viselhette el, anyja visszakívánkozott Krakóba. Nagy örömmel fogadták a visszatérőt. Krakónak az ő jelenléte fényt és pompát, jelentőséget és gazdagságot kölcsönzött. Egész Európa közvetlen érintkezésbe jutott a lengyel fővárossal. Követségek jöttek és mentek, mihez képest a leggazdagabb király anyja fényes udvart tartott, hol ünnepélyek, ének és zene mulattatták a finom matrónát és vendégeit.

Megzavarták ez ünnepélyeket a litvaiak betörései, kik szokásuk szerint nyilsebességgel ütöttek Lengyelországba, ott rabolván, fosztogatván, tüzzel-vassal pusztitottak. Ez alkalommal a Visztula mentén fölfelé haladva, csaknem Krakóig jöttek, hanem aztán martalékukkal visszasiettek, szétoszlottak, lápos és erdős sűrűikben elrejtőztek. Még inkább megdöbbentette Erzsébetet a következő eset. Vásáros napon, 1376 deczember 7-én e rémséges hírrel riasztották föl a várbelieket: „Gyilkolják a magyarokat!” A királyné kiséretéből való néhány lovas viszályba keveredett egy-két szekér széna miatt a lengyelekkel. A viszály verekedéssé fajult és annyira elmérgesedett, hogy Kmyta Jaskó, a starost, szükségesnek látta fegyveres erővel közbelépni, de szerencsétlenségére, minthogy állitólag egy magyar katona nyila nyakába furódott, lováról lebukott és szörnyet halt. Erre oly düh fogta el a lengyeleket, kivált a starost rokonait és csatlósait, hogy bosszút lihegve estek bűnösre, bűntelenre, még a szállásaikon levő magyarokat is lemészárolták. Százhatvan magyar pusztult el így, de talán egy se maradt volna meg, ha a királyné be nem záratja a vár kapuit és lajtorjákat nem támasztat a falak alá a menekülők számára. Még a várba is nyilakat, gerelyeket vetettek utánok. Ez iszonyú jelenet elvette Erzsébet kedvét attól, hogy tovább is Lengyelországban maradjon. Mihelyt kiséretére nézve biztosan teheté, visszasietett fiához Budára és lemondott Lengyelország kormányáról.

Nagy-Lajos a történtekről értesűlvén, igen tekintélyes sereggel ment át a Kárpátokon azon kettős czélból, hogy a litvaiak vakmerőségét megfenyitse, aztán hogy az ország kormányát más kezekre bizza. Különösen hűbéresének, Narynuntovicz György belczi várnagynak hűtlensége keseritette el. A lengyel főpapokat is megkérte, küldjenek segitő csapatokat a hitetlenek ellen, de a főpapok megtagadták kérését, még kmetjeiknek sem engedték meg, hogy a királyi sereghez csatlakozzanak. Ellenben a lengyel főurak hét zászlóaljat hoztak a királyi hadba. Seregét Lajos két részre osztván, mialatt a lengyelek Chelm várát elfoglalák, őmaga magyarjaival Belczet ostromolta, melyet Narynuntovicz végre föladni kényszerült. Lajos az elfoglalt várakat közvetlenül a magyar koronához csatolta. Narynuntoviczot kegyelmébe fogadta, családostól Magyarországba hozta s itt látta el birtokkal. Ugyanakkor a litvai királyi család két tagja, Koryatovicz és Lubart, meghódolt a magyar királynak, és önként átadták neki váraikat, magukat, feleségeiket és gyermekeiket. Lajos király kezökön hagyta mint hűbért váraikat, hanem gyermekeiket tuszokul Magyarországba küldötte.

Sokkal nehezebb volt a király másik föladata: anyja helyébe kormányzót találni Lengyelországnak. A főbb nemesség csak a starostok (főispánok) uralmát óhajtá, aminthogy később erre nézve czélt is ért. Ellenben az alsóbbrendű nemesség erőteljes kormány, a főurak garázdálkodásától őt megvédő szigorú törvénykezés után vágyakozott; főleg Oppelni László után, ki eddig Galicziában és Lodomériában igen jótékonyan kormányzott. Lajos király kinevezte tehát e derék embert helytartójává Lengyelországban. László herczeg új állása nem volt irigylésre méltó. A pártokra szakadt és egymás ellen fenekedő főnemesség, ha arról volt szó, hogy ellenzéket képezzen a helytartó ellen, ritka egyetértésre jutott. Rosszalták a herczegben „hogy csendes és békeszerető, hogy a földmüves és iparos népet pártolja, ellenben a nemességet és papságot gyűlöli”.

Jellemzi az állapotokat, hogy mi adott okot a gyülölet vádjára: „Mert nemtelen fösvény szigorral mindenkitől megkövetelte, hogy Szent-Márton napjára kétgarasos telekadóját megfizesse.” Ez ellenzékkel szemben László herczegnek nem volt hatalma, ereje. A nagy-lengyel nemesek egymás ellen viseltek háborút. A papság a főurak erőszakoskodásaiért és rablásaiért panaszkodott. A zavar tetőpontját érte. Küldöttség ment Lajos királyhoz, kérvén őt, hogy mozditsa el László herczeget, kinek kinevezésében a kassai privilegium megsértését látták és segitsen a bajon. Sajnos állapotok, hogy a legderekabb király, a legnemesebb ember kénytelen volt vérző szívvel nézni, mint silányul el legjobb szándéka a kivitelben. A lengyel történetírók, maga az elfogult Caro Jakab, elismerik, hogy Lajos király jellemét nem lehet kétségbe vonni. A baj abban rejlett, hogy lehetetlen volt két oly egyenlőtlen széken, mint a magyar és lengyel trón, egy időben helyet foglalni.

Erzsébet özvegy királyné, Nagy-Lajos édes anyja, Budavárban, 1380. deczember 29-én meghalt és az általa alapitott ó-budai Clarissák zárdájában takarittatott el. Lajos király anyja halála után még kevésbbé igyekezett befolyni a lengyel urak örökös veszekedésébe. 1381 márczius 20. napjára meghítta őket, hogy országuk kormányzásáról gondoskodjanak. Számos főpap és főúr jelent meg e meghívás következtében Budán, kik itt is folytatták viszályaikat. A jobbak tanácsára Lajos király Zaviszát a krakói püspököt, ennek atyját Dobieslawot a krakói várnagyot és a nagy-lengyelországi Subini Sedzivojt, a kalisi nádort és krakói starostot nevezte ki Lengyelország kormányzójává és teljes hatalmat adott nekik az ország kormányzására.

Nagy Lajos és Erzsébet.
A mária-celli templom domborművéről