SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Nápolyi ügyek. Johanna végzete.

Lajos király kibékül a nápolyi királyi herczegekkel. Durazzo Károly. Lajos király leányának Katalinnak eljegyzése Lajos valoisi herczeggel. Lajos reájuk ruházza jogát Nápolyra. Katalin halála. Johanna királynő negyedik férjhez menetele. A nagy egyházi szakadás. Johanna VII. Kelemen pártján. VI. Orbán ezért trónjától megfosztottnak nyilvánitja. Durazzo Károly, mint a pápai itélet végrehajtója. Nápolyt elfoglalja és Johannát megfojtatja. Johanna jellemzése.

Velencze iránt az ellenszenv, Nápoly felé a rokonszenv vezette Lajos királyt. Szive nem bírt elszakadni Nápolytól. A vérrokonság, a ki nem elégitett vágyak vonzódásával révedez szeme Nápolyon. Vissza-visszakapkod utána, míg élte alkonyán oly görcsösen markol története küllőibe, hogy azok megroppannak és kizökkennek szokott vágásukból. A közeledés a nápolyi és magyar Anjouk közt a durazzoi herczegektől indult ki. Ők kérték meg a pápát, békéltesse meg velük a magyar királyt. VI. Inze pápa az ismert fermoi püspököt, Bonjohannest küldötte e végett Magyarországba. Hogy Lajos király nemes szive készséggel hajolt ez intésre, tanusítja a levél, melyet Budáról, 1361 szeptember 10-én küldött rokonaihoz. Féltékenységgel nézte Johanna e közeledést. Fölfogatta Lajos király leveleit, melyekből kisüthetni vélte Durazzo Lajos herczegnek, „aki folytonosan rossz indulatot mutatott iránta,” ármánykodásait és elküldé azokat a pápának.

Taranto Lajos, Johanna második férje, ekkor már nem élt. Meghalt 1362. május 26-án. Nem vala ő, mint az olaszok jellemezték, sem tudós, sem okos ember, hanem szeretett enni, inni, dorbézolni. Ellenben nem szerette feleségét, kit többször elvert, és nem kedvelte rokonait sem. Túlságosan gyáva levén, a vitéz férfiakat nem becsülte meg eléggé, de annál inkább dicsekedett még oly hitványul viselt dolgaival is. Johanna harmadszor ment férjhez. Olyan férjet választott, ki szerencséjének tartsa, ha felesége őt valamivé teszi. Ilyenül mutatkozott Aragoniai Jakab, a czímzetes mallorcai király, birtok és hatalom nélkül való fejedelmi sarjadék, kivel szemben Johanna kikötötte, hogy az állam ügyeibe nem avatkozik, magát meg nem koronáztatja és a siciliai királyi czímet nem viselendi. V. Orbán pápa nem mulasztá el Lajos magyar királyt értesiteni e házasságról és szeretetébe ajánlani Mallorca finom modorú királyát. Hanem Johanna e harmadik házassága sem volt boldogabb az előbbieknél. Jakab mégis csak beleártotta magát a kormányba, és minthogy e miatt kellemetlenségei keletkeztek uralmára féltékeny nejével, eltávozék Péter castiliai király udvarába és annak seregében részt vett az Aragonia ellen inditott háborúban, remélvén, hogy ez úton atyja örökét, Mallorcát visszaszerezheti. E helyett azonban fogságba került, melyből feleségének kellett őt 40,000 aranyon megváltania. Visszatért tehát Nápolyba, de megint nem volt maradása, mert folyton azon tépelődött, hogyan juthatna atyai örökéhez? Végre is a halál szabott határt sikertelen kísérleteinek.

Ekközben mind bensőbbre füződött Lajos király viszonya a nápolyi herczegekhez, kétségkívül azért is, mert neki még nem volt ivadéka; István herczeg fia is elhunyt és az egyetlen Erzsébet, ugyancsak István leánya, maradt fönn az Anjouk magyar ágán. Lajos király ezen Erzsébetre szerette volna ruházni minden Nápolyra vonatkozó s gyakran emlegetett jogait. A pápa ugyan azt hozta javaslatba, hogy Lajos király ezen unokahugát, ki – mint tudjuk – már többeknek el volt jegyezve, Fülöp burgundi herczegnek adja feleségül, mert meg van – úgymond – győződve arról, hogy a magyar királyi család kedvelni és tisztelni fogja ez ifjú herczeget; sőt hasznosnak találta volna, hogy e két rokon nemzetségi ágat a sógorság köteléke fűzze ismét egybe. Lajos király azonban Taranto Fülöp herczegnek adta őt feleségül, ugyanazon Fülöpnek, ki előbb férje volt Máriának, Johanna királynő 1366 május 20-án elhunyt hugának.

Ez egybekelést megelőzőleg Lajos király követeket küldött a szentszékhez s kijelenté, hogy noha a nápolyi királyság jog szerint őt illeti, nem akarja Johannát, míg él, háborgatni, ellenben igen zokon venné, ha Johanna halálával ez ország másra jutna. Kéri tehát a pápát, hogy jogának kedvezzen. A pápa kitérőleg válaszolt. E jogok emlitése nem lehetett az avignoni politikának ínye szerint. Még nagyobb ellenzésre talált az Johannánál, ki minden szerencsétlenséget, mely életét elkeserité, a magyar királyi családnak tudott be. Johanna tehát, hogy a gyűlölt magyar király terveit meghiúsitsa, örökösökről kezdett gondoskodni. Gyermekei magának nem levén, hugának, Máriának leányaira vetette szemét, nevezetesen Margitra, kinek férjeül kiszemelte Durazzo Károlyt, a magyar királyi udvarban nevelt herczeget, kit egyúttal utódjának, trónja örökösének jelölt ki. Hogy Johanna ez által nem Lajosnak, a magyar királynak kereste kedvét, az kitűnik az előzményekből és következményekből egyaránt. Ő arra számitott, hogy ezen rendelkezése által a herczeg érdekeit a magyar király érdekeivel hozza ellentétbe. Károly herczeg azonban lakodalma után visszatért Zárába, honnét Dalmát- és Horvátországot tovább kormányozta és ügyessége által mind kedveltebbé tette magát uránál, a magyar királynál.


Taranto Mária siremléke.
A nápolyi Santa Chiara templomban.
Fénykép után

A házasság Durazzo Károly és Margit, Taranto Fülöp konstantinápolyi czímzetes császár és magyar Erzsébet közt csaknem egyidejűleg történt. De míg Károly visszament ura hű szolgálatába, addig Fülöp Johannát, királynőjét követeléseivel nyugtalanitotta. Követelte, hogy a salernoi vagy a bari herczegséget, vagy a Garganotól az Otrantoig terjedő földet adja át neki. Johanna a pápa védelme alá menekült. XI. Gergely pápa megkérte Lajos királyt, intse Fülöpöt erélyesen békére és ne kivánjon oly területet, melyet Siciliától elszakitani nem szabad. A veszély nagy lehetett, de elhárult Johannáról, mert Erzsébet meghalt és nemsokára követte őt a sírba férje, kiben a tarantoi herczegi ág kihalt.

Lajos király méltó haragját Johanna ellen sem a pápa békítési kisérletei, sem az idő nem birták enyhiteni. A még mindig fiörököst remélő Lajos három leánya egyike számára óhajtotta most Nápolyt, mit hogy elérjen, diplomatiájának minden ügyességét megfeszítette. Az eszme, az első lépés – úgy tetszik – a szentszék közvetítésével a franczia király udvarából indult ki. Lajos király ugyanis mentegetődzik jegyzője, Patai Simon által, hogy miért késlekedett eleddig a franczia udvarhoz követséget küldeni, mely tárgyaljon az ő leányai és Károly franczia király fiai közt kötendő házasság fölött. A pápa a mentséget kielégitőnek találta, kimentette őt a franczia udvarnál és jelentette, hogy a perugiai De Podio lovag, diplomatiai ügynök, ki a franczia és a magyar királyok gyermekei közt kötendő házasság ügyében hosszabb ideig tartózkodott a szentszéknél, immár a budai királyi udvarhoz indul (1374. január). A megpenditett eszme visszhangra talált a magyar királynál. Meghatalmazta tehát legbizalmasabb és legügyesebb diplomatáját, Kanizsai István zágrábi püspököt, továbbá Czudar Péter szlavón bánt és az imént nevezett De Podío lovagot, mint követeit, hogy eljegyzési szerződést kössenek a franczia király másodszülött fia s az ő valamelyik leánya: Katalin, Mária vagy Hedvig közt, nászhozományul Siciliát és a hozzá tartozó részeket ajánlván föl. (april 16.) A követség sikerrel járt. Az eljegyzési oklevél, mely Párisban kelt, a király és királyné által esküvel megerősíttetett, a következő pontokat tartalmazza: Lajos valoisi herczeg, a franczia király másodszülött fia eljegyzi magának házastársul Katalint, a magyar király elsőszülött leányát azon esetre, ha megnyerhető a pápa nyilatkozata, mely Lajos magyar király jogát a siciliai királyságra s a hozzá tartozó területekre, úgymint a Provencera, Forcalquierre és Piemontra, érvényesnek ismeri el. Egyúttal szövetséget köt a két király, hogy együttesen visszaszerzik s megvédik a mondott nászhozományt és mindent elkövetnek, hogy erre a szentszék megegyezését elnyerjék (augusztus 10.). A magyar király követei útjokat menet és jövet Avignonon át vették, mint erről XI. Gergely pápa Johanna királynőt értesité. Az eljegyzés tényét a pápának előadták ugyan, de a szerződés egyéb pontjait elhallgatták. Hanem emellett az elhallgatott szerződésből kifolyó föladatokhoz képest uruk, Lajos király igazait Siciliára erősen hangoztatták. Lajos királyt, úgy mondák, jogsértéssel fosztották meg Siciliától. Ugyanis néhai Károly Róbert, Lajos atyja, elsőszülött fia volt Károly Martelnak, II. Károly siciliai király elsőszülött fiának. Tehát egyenes leszármazás útján Károly Róbertet és utána Lajos királyt illette volna Sicilia trónja, melyet most Johanna bitorol, ki egyenes örökösök nélkül fog meghalni. Nehogy tehát ez esetre újabb sérelem érje a magyar királyt, kérik a szentszéket, jelentse ki, hogy Johanna után a magyar királyt illeti az ország. A pápa VIII. Bonifácz ismert rendelkezésére hivatkozott, mely a siciliai királyi család öröklési rendét II. Károly király hozzájárultával meghatározta. Ez idő szerint – úgymond – más értelemben nem dönthet, mivel törvényt nem láthat az ellenfél meghallgatása nélkül, aminthogy Lajos király – így ismeri a pápa az ő igazságos voltát – hasonló körülmények közt maga sem mívelkednék különben. Bízza, ha úgy tetszik, a magyar király ez ügyet a szentszékre: gyors igazságszolgáltatást igér. Vagy ha inkább volna kedve szerint, hogy egyezséget kísértsen meg, ekkor is fölajánlja jó szolgálatait. A magyar követek e válaszszal nem érték be, hanem hogy a szentszéket és általa Johannát engedékenynyé tegyék, más oldalról intéztek támadást. Jól van, mondák; föltéve, de meg nem engedve, hogy VIII. Bonifácz jogát gyakorolta, midőn Siciliáról, mint a szentszék hűbéréről a magyar királyi család rovására intézkedett; de a salernoi herczegség, a Szent-Angyal hegye, a Provence, Forcalquier és a piemonti grófság nem foglaltatik VIII. Bonifácz rendelkezésében. Ezekről, nevezet szerint a három utóbbi tartományról, nem is rendelkezhettek a pápák, minthogy nem a szentszék fönhatósága alá tartozó hűbérek. Kérik tehát ő szentségét, hogy megidéztetvén az ellenfél is, tegyen igazságot közöttük. A pápa ráállott, hogy törvényt lát, és vagy itéletet mond, vagy egyezséget ajánl a vitás kérdésben, föltéve, hogy mindkét fél megbízik benne. De a magyar követség még ezzel se volt megelégedve, mert nem békebírót keresett a szentszékben, hanem igazságot követelt ura, a magyar király részére. Mire válaszul a pápai consistoriumban azt nyerte: Minthogy ő szentsége ezen ügy állását nem ismeri, meg kell hallgatnia, mielőtt itéletet mond, az összes érdekletteket. Ha ez megtörtént, megtesz a tiszta igazság szerint mindent a jó egyetértés föntartására (1374. szeptember).

Ezek után Kanizsai István püspök és követtársai Rómán, Velenczén és Zenggen át visszaindultak hazájukba. XI. Gergely pápa pedig fölhítta Johanna királynőt, hogy kellően megfontolván a kérdést, küldjön mentül előbb ahhoz értő jogtudókat, kik ügyét megvédjék, és hogy a szentszék idején válaszolhasson a magyar királynak, mert különben ellenségeskedés vagy botrány támad a dologból. A haza érkezett magyar követeket nyomon követte novemberben a franczia király fényes küldöttsége, mely Budára érkezvén, míg egyrészt az eljegyzési levél megerősitésére Lajos esküjét vevé, másrészt pótló szerződést kötött a magyar királylyal, melyben megállapították, hogy azon esetre, ha Katalin herczegnő leendő férje előtt halna meg, Sicilia visszaszáll a magyar királyra és örököseire; ellenben ha Katalin után gyermekek maradnak, ezek öröklik anyjok hozományát Siciliát és tartozékait. Ezen pótló szerződést Lajos király 1374 deczember 24-én erősitette meg, V. Károly franczia király ellenben csak 1375 deczember 17-én, tehát egy teljes év mulva járult hozzá. Időközben a királynő megfogadta a pápa szavát, jogvédőit elküldé Avignonba, hogy a magyar király jogát megtámadják, kétségbe vonják; de ez nem sikerült nekik. A magyar és franczia udvarok pedig abban egyeztek meg, hogy együttesen követséget küldenek Johanna királynőhöz. Bírjuk a franczia követségnek, melynek vezére a toursi érsek vala, utasitásait, melyekből a következőket közöljük: a követség mindenek előtt a pápának mondjon köszönetet a közbenjárásért, melylyel az eljegyzést Valois herczeg és a magyar királyleány közt létrehozta; kérje meg ő szentségét, adná ki másolatban mindazon egyezményeket, melyeket Lajos magyar király és a nápolyi királyi pár kötöttek, hogy ezekből a teendők iránt okulván, a magyar király jogát megbizonyithassa; esedezzék végre, hogy a követség, melyet a szent atya Johannához ez ügyben küldeni fog, oly férfiakból álljon, kik a franczia királynak kedveznek, és utasítsa őket, hogy a magyar-franczia követség után, ne előtte járjanak. Ha pedig Nápolyba érkeznek – folytatja a követi utasitás – adják elő a királynőnek az eljegyzés történetét; kérjék meg alázatosan, egyeznék abba, hogy a pápa a magyar királyt, illetve Valois herczeget és jegyesét ismerje el és nyilvánitsa Nápoly örökösének; biztositsák Johannát, hogy ez esetben, míg Isten élteti, a szövetségesek részéről semminemű háboritása nem lesz, mindennemű támogatásban s védelemben részesülend; igérjenek, ha kívántatnék, kárpótlást a királynő unokái számára, évi járadékot vagy javakat, és kössenek ez iránt, ha lehet, a szentszék közbejöttével szerződéseket. Ellenben, ha a követek látnák, hogy jó szóval nem sokra mennek, figyelmeztessék Johannát a kellemetlenségekre, melyek keletkezhetnének, ha a föntebbiekben meg nem nyugodnék. Fájdalmasan esnék ugyan a franczia királynak, ha nápolyi nővére a háztól, melyből eredt és melytől szeretetben és kedvezésben részesült, kellemetlenséget tapasztalna; de ez el nem maradhatna, mert két oly király, mint a franczia és a magyar, nem tűrheti, hogy gyermekeik öröküktől megfosztassanak. Jusson eszébe Nápoly királynőjének, mekkora szorongatást szenvedett, midőn e királyok egyike volt csak ellensége, és mérlegelje ezek után, mi vár reá, ha majd mindketten megtámadják. Ez pedig be fog következni. E következményeket fessék ki mennél komorabb színekkel; aztán lépjenek elő a pápai követek és puhitsák meg őt kellően. E strategema, tagadni nem lehet, ügyesen ki volt dolgozva. Hanem hátra van még a lóláb, az utolsó pont, melyben a franczia király a Lajossal kötött szerződések ellenében meghagyta: igyekezzenek követei fiának Nápolyt minden körülmények közt biztositani, még azon esetre is, ha Katalin férje előtt halna meg; ha a magyar követek ennek ellenmondanának, sőt elutaznának, semmivel se törődve, igyekezzenek Johanna királynőt a franczia érdekeknek minden áron megnyerni.


V. Károly franczia király.
Jean de Bruges egykoru miniatureje V. Károly bibliájában, a párisi nemzeti könyvtárban

Mit felelt Johanna ezekre, – miután a franczia-magyar szövetség Katalin királykisasszony halálával nem sokára tárgytalanná vált, – kevés érdekkel bir. Felelet volt egyébiránt Johanna részéről az is, hogy a negyvenhat éves, harmadszor megözvegyült királynő negyedszer is férjet választott. Udvaronczai még mindig gyermekekkel kecsegtették a szép és erőteljes királynét. És ha a jövendölgetés beteljesednék? Ez határt vetne a sok zaklatásnak, melyekkel az öröklés végett ez utóbbi időben annyit keserítették. Férjéül Braunschweigi Ottó lovagot jelölte ki. Az olasz közvélemény elképedt Johanna választása hirére. A firenzei köztársaság Colluccio Salutatinak, a humanismus egyik úttörőjének classicus tollával értesité Lajos királyt e hangulatról. Szörnyű házasság, – ugymond, – melyet a legtöbb királyi családdal rokonságot tartó királyasszony kötött oly emberrel, kit Itália középrendű hölgyei kikosaraztak volna. Mert akit Johanna maga mellé a trónra emelt, nem több egyszerű katonánál, ki gyermekségétől fogva mint zsoldos szolgált Italiában. Mennyire meg van gyalázva a rokonság, midőn német vérrel elegyedik az Anjou Károly sarja, Károlyé, ki leverte a Manfredokat, Conradinokat, kiűzte Olaszországból a németeket. (1376 ápril 2.)

Sokkal fontosabb esemény tolakodott azonban előtérbe, mely, míg az egész keresztény világot megrázkodtatá, első sorban Johanna királynő sorsára volt sujtó hatással. Értjük az egyházi nagy szakadást. Ismeretes, hogy XI. Gergely halálával (1378 márczius 27) a bíboros atyák elsőben VI. Orbánt, aztán nagy részök elszakadván tőle, VII. Kelement választották meg pápának, kit főleg Johanna méltatott pártolására és menedéket adott neki országában, míg VI. Orbán elhagyottságában nagy szorongatásnak volt kitéve. Ezen elhagyott és szorongatott helyzetében VI. Orbán legelőbb IV. Károly császárhoz és Lajos magyar királyhoz fordult, „siralmasan panaszkodván” az igaztalanságokról, melyeket Kelemen és franczia bíborosai rajta elkövettek. A császár és magyar király már előbb tanakodtak a fölött, mint vegyék elejét e szakadásnak. Követeket küldöttek Kelemenhez és bíborosaihoz „illendően kérvén őket, hogy a megkezdett szétvonással hagyjanak föl és térjenek vissza VI. Orbán pápához, kit az imént ők választottak a kereszténység legfőbb papjává”. Hanem Kelemen és környezete siketségre vette a császár és magyar király kérését, ellenben Németországnak csaknem összes fejedelmei megállottak VI. Orbán hűségében és dús ajándékokkal örvendeztették meg a szent atyát. Fölülmúlta valamennyiöket Erzsébet asszony, Nagy-Lajos hitestársa, ki igen drága, huszonkétezer forintnál többre becsült egyházi ruhákat és oly fényes tiarát küldött a pápának, hogy azt még utódai is sokáig viselték. „Mondhatni, ha a császár és Lajos magyar király az időben oly melegen nem fogták volna VI. Orbán pártját, sokkal veszedelmesebben állott volna ügye.” Igy azonban Toscana, Lombardia, Német-, Cseh-, Magyar-, Lengyel-, Angol-, Dán-, Svéd-, Norvég-, Poroszország és Frisia az igazi pápa engedelmességében megmaradtak.

Ellenben Johanna kitartott az ellenpápa mellett. Hasztalan intették őt Venczel cseh király (Károly császár időközben elhalálozván) Nagy-Lajossal egyetértve Zólyomban kelt levelökkel; hasztalan intézett hozzá sienai Szent-Katalin hasontartalmu leveleket: Johanna mindez intések daczára tisztelettel halmozá el tovább is az ellenpápát és nyilt parancsban népének is meghagyta, hogy VII. Kelement ismerje el az egyház fejéül. Kelemen ellenpápa is azt hitte, megboszulja magát Lajos magyar és lengyel királyon, azáltal, ha sikerülne a lengyel trónra valamely hivét ültetnie. Tudhatta, hogy Kassán tekintélyes párt nyilatkozott az Anjouk nőágának örökösödése ellen; az eredmény, melyet Fehér-Ulászló kivívott, szintén arra mutatott, hagy a Piast névnek még nem mult el varázsa; elhatározta tehát, hogy amaz Ulászlót, ki csak imént tért vissza hóbortos kalandjaiból a dijoni zárda csöndes falai közé, eszközül fogja használni terve kivitelére. Levelezett vele, és levelei egyikében kijelentette, miszerint tekintettel arra, hogy Lengyelországban régi helyes és föntartott szokás szerint asszony nem örökölheti a trónt; tekintettel arra, hogy Ulászló harmadfokon rokona néhai Kázmér királynak és így legközelebbi öröklési jogai vannak: fölmenti őt a szerzetesi fogadalmak alól és megengedi, hogy világi javait ismét birhassa, igaztalanul elvett herczegségét megint elfoglalhassa. Azonban Kelemen fáradozásai kudarczot vallottak, minthogy a szegény barátherczeg hivekre nem találván, visszatért Dijonba, hol utóbb életét végezte.


Demeter bibornok pecsétje.
Gazdag diszitésü csúcsives csarnok középső fülkéjében a négy koronázott vértanura (az érsek bíbornoki templomának védőszentjeire) vonatkozó jelenet; a jobb és baloldali fülkékben Szent-Péter és Szent-Pál, fent a boldogságos szűz alakja látható. Az épitmény alját két angyal között elmosódott czimer foglalja el. Körirata: S(igillum) • DEMETRII • T(i)T(uli) • S(an)C(t)ORVM • Q[VATVOR • CORON]ATOR(um) • PRESB(ite)RI • CARDINALIS •
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Dörre Tivadar

VI. Orbán pedig válaszul huszonkilencz új bíborost nevezett ki, köztök Demeter esztergomi érseket, aztán Alsáni Bálint pécsi püspököt is, és nem egy nápolyit a legtekintélyesebb családokból, kiknek a befolyásosabb egyházi állásokat adta Johanna királynő országában, míg hivét, a nápolyi érseket kitette székéből, kéz alatt pedig fölszólitotta Durazzo Károly herczeget, foglalja el a nápolyi trónt. Károly herczeg ugyan nem szivesen látta Johanna negyedik házasságát, de némi megnyugvást talált abban, hogy a nápolyiak, kik semmitől sem irtóztak annyira, mint a német uralomtól, osztoznak érzelmeiben. Eleinte tehát egykedvűen vette a pápa fölhivását. Befolyhatott e magatartására a hála is, melylyel Johanna iránt feleségestül tartozott, nemkülönben Lajos király föntartott jogainak tisztelete. Hanem miután ujabb és sürgető felhivások érkeztek hozzá nemcsak Rómából, hanem sienai Katalin is buzditotta, hogy Johanna ellen támadjon föl, nem küzdhette le vágyát és csak azt kötötte ki, hogy a pápa eszközölje ki Lajos király megegyezését és hathatós segitségét.

VI. Orbán, ki Johannát közvetlen tapasztalásból ismerte, minthogy előbb barii érsek levén, alattvalója volt, belátta, hogy Olaszországot a hitszakadástól csak azon esetben óvhatja meg, ha ennek fő pártolóját ártalmatlaná teszi; kemény bullát intézett tehát Johanna ellen (1380 ápril 21), melylyel őt trónjától megfosztottnak nyilvánította és alattvalóit hűségi esküjök alól fölmentette. Ez itélet végrehajtásával pedig Lajos magyar királyt bízta meg, kihez követét küldötte azon kérelemmel, segitse Durazzo Károlyt tehetsége szerint Nápoly elfoglalásában. Lajos király, ki ekkor már nagyon érezhette fáradalmak által elnyűtt korát és annyiszor tapasztalta a szentszék ellenkezését arra nézve, hogy a siciliai koronát bármely más koronával egyesítsék, megnyugodott a pápa kivánságában. Miután megesketé Durazzo Károlyt, hogy leányait Magyar- és Lengyelország békés birodalmában háborgatni nem fogja, reá ruházta, mint kivüle az olasz-magyar Anjou-ház egyetlen fisarjára, mindazon jogokat, melyeket Siciliára birt. Megengedte neki, hogy a velenczei területen álló magyar csapatokból hadi népet gyüjtsön, melynek vezérevé Horváti János mácsói bánt nevezte ki. Pénzt, az állam kincstára ki levén meritve, nem adhatott ugyan, de adott hitellevelet, melylyel fölhatalmazta a mácsói bánt, hogy a magyar király nevére százezer arany forintot vehessen kölcsön. (1380. június 2.)


Alsáni Bálint pecsétje.
Alul keskenyedő pajzsban három rózsát tartó kar, a pajzsfű balfelében ostáblázott pólya. Körirata: S(igillum) • VALENTINI • EPISCOPI • QVINQVE • ECCL(es)IEN(sis)
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Dörre Tivadar

Károly durazzoi herczeg, ki a magyar történelemben Kis-Károly néven ismeretesebb, azon Durazzo Lajos herczegnek volt fia, ki negyedmagával, nápolyi királyi herczegekkel 1349-től Visegrádon fogolyképpen tartózkodott, haza érkezvén pedig fogságából folyton zavargott Johanna királynő ellen, míg nem a nagy magyar csapat segitségével leveretvén, a Castell dell’Ovoban elzáratott. Atyja halála után (1362 július 22) az árva fiuval Johanna királynő legelőbb éreztette kegyelmét azzal, hogy atyja emlékét a lázadás szennyétől megtisztitotta, javait fiának visszaadatni rendelte. Azonképpen V. Orbán pápa is Nagy-Lajos kegyeibe ajánlotta, ki hajolván a pápa szavára, a tizenegy éves gyermeket1 nevelőjével, Vilmos commachioi püspökkel együtt Magyarországba, udvarába hozatta (1365.), itt gondosan neveltette, kinevezte Szlavónia herczegévé és utóbb megtette Dalmát- és Horvátország bánjává. Mint ilyen Károly feleségül vette (1370 január 24) rokonát, Durazzo Margitot, a Lajos által Aversában halálra itélt Károly herczeg leányát, kivel Zágrábban letelepedett. E házasságból két gyermek született: Johanna, utóbb e néven II. siciliai királynő, kiben a nápolyi Anjouk kihaltak és László, ki mint siciliai király és magyar trónkövetelő történetünk folyamában majd még előkerül. Durazzo Károly herczeget nálunk igen megkedvelték. Egyszerü, nyilt föllépte, jóakaró tekintete, finom műveltsége, melyet a föléledő humanismusból merített, módjához képest tanusított bőkezüsége és nagylelküsége, erélye, melyet az Anjoukkal közös becsvágya aczélozott, meghódította számára a magyar urakat, kikkel a magyar táborban megoszta örömet, fáradalmat. De e mellett hideg, számító esze, ravaszsága és önzése annyira uralkodtak rajta, hogy az eszközökben nem válogatott és nem rettent vissza a legvégsőtől sem, ha tervei sikerülte ettől függött.

Most midőn Nápolyba volt indulandó, mintegy kilenczezren szegődtek zászlai alá magyarok; a tizedik ezret többnyire olaszok tették ki. Julius elején indultak meg Treviso vidékéről és Vicenzának vették utjokat. Della Scalaék fáklyafénnyel, nagy ünnepséggel fogadták. Feltünt itt a lovagok és főbb nemesek nagy száma, kik a herczeget követték. Százötven társzekér járt nyomukban. Másnap folytatták utjokat a pusterlai hidon át Monte Belloba, aztán Veronánál átkelvén az Adigén, tovább haladtak. A haladás lassan történt. Az élelmezés vagy a barátságos fejedelmek szivességéből vagy requirálásból telt. Szeptember elején elfoglalta Károly Gubbiot. Innét meghítták őt az Arezzo városbeliek, átadták neki magukat és városukat, oltalmat esdvén ellenséges pártfeleik ellen. Károly herczeg Vilmos győri (előbb sienai) püspököt nevezte ki helytartójává, ki, hogy uralmát Arezzoban biztosítsa, a guelfeket és ghibellineket – úgy, ahogy – kibékitette. A firenzei számüzöttek (ghibellinek) látván ez eredményt, kezdének Károly köré seregleni, nagy boszúságára a firenzei guelf tanácsnak, mely panaszt panaszra küldött Lajos királyhoz, nyakra-főre fegyverkezett és izgatottan keresett segítséget a szomszéd államoknál. Károly herczeg ez ijedséget hasznára fordítandó, elküldé Firenzébe a győri püspököt, fölhíván a várost, hogy tekintettel arra, mennyi hálával tartozik a magyar királynak, segitse őt (mint követei igérték) pénzzel és hadiszerekkel Johanna ellen. De Firenze erre nem volt hajlandó. Megismerte ugyan, hogy Lajos magyar király nagy hálára kötelezte, midőn a császárnál és egyéb hatalmaknál oltalmazta a köztársaságot és egyes polgárait kegyességgel védelmezte, sőt hálával tartozik Firenze az egész Anjou-háznak. Szivesen le is rója háláját bármikor, bárki ellen, de nem teheti ezen családi versengésben, midőn vér vér ellen harczol. Mikoron azonban a „barbár magyar hadak” és saját számüzöttjeik mind közelebb férkőztek a városhoz, szeptember végén Firenze a következő szerződést kötötte: Károly herczeg védelmébe fogadja Firenzét és szövetségeseit; ellenségeit, a számüzötteket nem segíti; viszont Firenze a magyar hadak kapitányának negyvenezer forintot ad kölcsön, ötezer forinttal pedig a herczegnek kedveskedik.

Durazzo Károly 1380 november 11-én Rómába érkezett. VI. Orbán pápa ünnepélyesen fogadta, kinevezte az egyház zászlótartójává és Róma senatorává. Az egész telet és tavaszt Rómában töltötte. Ügye még nem érett meg egészen. Első sorban pénz kellett. A pápa beolvasztotta kincseit és a papságot megadóztatta. De míg e rendszabályok eredményre vezettek, az idő eltelt. Közben Károly megegyezett a szentszékkel a föltételekben, melyek alatt VI. Orbán pápa őt pünkösd első napján személyesen királylyá kente és megkoronázta. Július 8-án új ünnepélynek volt színhelye Szent-Péter temploma. A pápa magasztaló beszédben emlékezett meg Lajos királyról, aztán föltűzte a vörös keresztet Károlyra és mindazokra, kik őt Nápolyba valának követendők. Károly még az nap el is indult Nápoly felé.

Braunschweigi Ottó Johanna királynő serege élén eleinte San Germanonál várta III. Károlyt, mint a Durazzot koronázása után hítták. De mivel serege naponkint fogyott, visszafelé vonult. Károly nyomon követte és Nápoly alá július 16-án csaknem egy időben érkezének. A nápolyi nemesség és nép nagy része Károly pártjára hajolván, azonnal zavarogni kezdett és nem engedte, hogy Johanna zászlait a város falaira tűzzék. Károly erről értesülvén, még az nap esti kilencz órakor bevonult a tárt kapukon, másnap pedig Castel Nuovot fogta ostrom alá, míg Ottó Marsigliano felé vette útját. Castel-Nuovoba Johanna zárkozott számos asszonynyal és gavallérral, kik az eleséget segitették fogyasztani. Hasztalan kisérlé meg Ottó mezei csatára késztetni Károlyt, ez sem az elfoglalt várost koczkára tenni, se Castel Nuovo ostromát abba hagyni nem akarta. Az élet pedig a városban kifogyott, amiért Johanna fegyverszünetet kért ostromlójától. Károlyt lovagiassága el nem hagyta. Mentegette eljárását, friss eledelt küldött nagynénjének és négy-öt napi fegyverszünetet engedett neki azon föltétel alatt, hogy ha férje ez idő alatt az ostromzárt meg nem töri, megadja magát. Augusztus 25-én, mint a fegyverszünet végső napján, megérkezett Ottó Aversából, hova visszahúzódott vala. Károly csatarendben várta. Az ütközet kimenetele kétes volt. Ottó vitézül haladt előre csaknem Károly zászlójáig; ekkor túlnyomó erővel körülfogták és foglyul ejték. E leverő hírre csapatai meghátráltak; a sürű eső meggátolta a rendetlenül futók üldözését. Johanna hadai megbomlottak, ő pedig megadta magát és tisztes fogságba került.


Magyar és Lengyelország térképe 1382-ben.
Márki Sándor tervezete nyomán rajzolta Homolka József

Szeptember elején tíz gálya érkezett provenceiakkal a királynő segítségére Nápoly alá. Károly futott a fogoly királynőhöz, kérte, fogadja őt fiává és hagyja meg a gályáknak, hogy ellenségeskedéstől tartózkodjanak. Johanna igéretet tett ez iránt és azon ürügy alatt hivatta magához a tengerész tiszteket, hogy hódolatra intse őket Károly iránt. A tisztek eljövének; a királynő tanuk nélkül beszélhetett velök. Szemökre lobbantotta késedelmöket és arra intette, ha még egy csöpp hűség van bennök, tartsanak Anjou Lajoshoz, kit ő fiául, utódjául fogadott és minden erejökkel harczoljanak elnyomói ellen.

Ez álnokság hallatára Károly király Muro várába (Basilicata) záratta el a királynőt és végre, midőn értésére esett, hogy Anjou Lajos franczia vetélytársa, kit VII. Kelemen szintén Sicilia királyává koronázott, ellene fölkerekedék és pártja Nápolyban vérszemet kap, négy magyar zsoldos által megfojtatta. (1382 május 22.)

A szomorú végzet, mely Johannát elérte; elnézővé tette birálóit. Hogy ő maga buja, udvara feslett volt, azt tagadni nem lehetett; hogy uralomra vágyó természete a kormányon maga mellet senkit sem tűrt, azt harminczkilencz évi uralkodása eléggé tanusította; hogy első férje, András herczeg halálában része volt, azt a kortársak egyhangúan vallották. De idősb korában mint ájtatos, eszes asszonyt, ki templomokat építtetett, az igazság kiszolgáltatására ügyelt, a tudósokat pártolta, a szegényeket segítette: dicsérték. Szépítette Nápolyt, a kereskedelmet elősegítette. Tékozló maradt azonban mindvégig és a nép ezért is szerette. Dicsérték határozottságát is, természetes ékesszólását és bájait.


  1. Született Nápolyban, 1354-ben. Camera, Elucubrazioni Storico-diplomatiche su Giovanna I. e Carlo III. 176.[VISSZA]