A nagyszombati ház, melyben Nagy-Lajos meghalt.
A helyszinen készült rajzok után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Lajos életerejének hanyatlása. Dicsérete. Magyar érzelmei. Vitézi erényei. Lajos mint tudományok barátja. Vallásossága. Az általa épitett zárdák. Alkotmányos uralkodás Lajos alatt.
Johanna királynő halálát Nagy-Lajos király nem sokáig élte tul. Koros ember ugyan még nem volt; mindössze ötvenhét és fél esztendőt élt. De ha elgondoljuk, mennyit fáradott minden megnyugvás nélkül teljes életében, mennyi hadjáratban vett részt, háromszor: Canosánál, Aversánál és Belcznél megsebesült, átszenvedte a nagy járványt: megfejthetjük, mi őrlötte meg, mi emésztette föl aránylag oly gyorsan életerejét. Bizonyos alkalommal (1353 november 26) Zólyomban vadászott, midőn váratlanul egy sebes medve került eléje, melyet a király vadászó dárdájával, erejét túlbecsülve, merészen megtámadott, hogy elejtse, amint nem egyet ejtett el már életében. De ez egyszer szerencsétlenül járt, mert a medve a királyt feldöntötte, mindkét lába szárán huszonhárom marással megsebesitette és bizonyosan megölte volna, ha Besenyő János allovászmester jókor meg nem jelenik és a fenevadat kardjával ki nem végzi. Lajos király a vadászatot ifjuságától fogva kedvteléssel űzte; élete vége felé azonban fölhagyott e daliás időtöltéssel és pedig – úgy látszik – nemcsak testi ereje hanyatlása miatt, hanem mert lelke is a szellemi élet nyugalmát áhítá. Ha tehette, visszavonult immár a világ zajától, hol kedvelt szerzetesei tudományos körébe: Szent-Lőrinczre, Mária-Nostrára a pálosokhoz; hol a magányba: az akkor már elcsöndesült Visegrádra vagy Diós-Győrre, hogy szent elmélkedésbe, imádságba mélyedhessen. Életének e végső szakasza a nyári verőfényes nap alkonyához hasonlított, melynek bucsúfénye minden érdességet elsimít, eloszlat.
Különben is a nagy király uralkodása zenithjén, trónja virágában is minden reményét a királyok királyába helyezte, szerencséjét neki köszönte, boldogságát tőle remélte. Elhihetjük tehát benső káplánjának, életirójának, Küküllei Jánosnak, hogy vágyott már a fáradalmas életből egyesülni teremtőjével, kinek hivására csakhamar föl is cserélte a mulandó földi létet az örökkévalóval. Lajos király meghalt Nagy-Szombatban, 1382. évi szeptember hava 10. napján, éjfél előtt, miután negyen évig, egy hónapig és huszonkét napig uralkodott. Eltemették Székes-Fejérvártt, az általa temetkezéseül épitett Szent-Katalin kápolnában, ugyanazon hónap 16. napján.
Egész Magyarország mélyen gyászolta elköltözött nagy királyát. Nagynak nevezték őt őseink és az utódok nem vonták meg tőle e nevet, melylyel őt a nemzet hálája megdicsőítette, míg a magyar egyház szentként tisztelte. „Királyaink közül István és László, a védő szentek után szokta említeni a magyar nép ma is és minden magasztalásnál többet mond, hogy nevét a Mátyásé sem volt képes elfeledtetni az ősz magyarral.” És méltán mert a nagy király bőséges hatalma mellett is, nem önkénye vagy a szenvedély sugallata szerint, hanem a józan ész tanácsával, a törvény értelmében uralkodott; körültekintőn, nagy gonddal, bölcsen és erényesen igazgatta népe ügyét. Minden igyekezettel azon volt, hogy elődjeinek, a szent királyoknak példáján indulva, az Istentől gondjaira bizott országokat, tartományokat és nemzeteket szabadságaikban, törvényeikben, törvényes szokásaikban, békében és nyugalomban megtartsa, minden ellenséges betörés ellen megoltalmazza és megvédje. Igy jellemzi őt egykorú életírója, míg János alexandriai patriárka és szentszéki követ IV. Károly császárhoz 1372-ben idézett levelében bámulattal nyilatkozik felőle ekképen: „Soha sem láttam – úgymond – fejedelmet, ki oly nagy hatalommal annyi szerénységet párosítson.” Petrarca pedig a nagy király négy sarkalatos erényét: eszélyét, jogérzetét, erélyét és mérsékletét magasztalván, joggal kérdi: a világ mely királya tett annyit birodalma becsületére és alattvalói javára, ki mindamellett nem fuvalkodott föl, nem volt nagyralátó; de sőt mennél inkább fölemelte Isten az ő sorsát, annál alázatosabb és kegyesebb lőn.
E mellett, vagy talán éppen ezen élénk kötelességérzetnél fogva nem találunk a különböző házakból származott királyaink közt egyet is ki magyarabb, nemzetiebb volt Nagy-Lajosnál. Természetes; hisz a magyar főurak ritkán értettek más nyelvet a magyarnál. Lajos király, ha követeket küldött idegen udvarokhoz és a követek közt esetleg nem volt pap, kénytelen volt tolmácsot adni melléjök. Német okiratokat, milyenek akkor már nagy számban voltak, hisz a németek se tudtak anyanyelvökön kivül mást, a magyar törvényszékek, minthogy nem értették, figyelembe se vették. Lajos király, mit mint különlegességet emíltnek, beszélt ugyan németül, mégis megkivánta, hogy jegyesét IV. Károly leányát Magyarországban neveljék, hogy magyarul megtanuljon és a magyar szokásokat elsajátitsa. Második neje: a bosnya bán leánya szintén a magyar királyi udvarban nevelkedett sok más atyafiságos herczeggel és herczegnővel egyetemben. Lajos leendő vejeit, Zsigmondot és Vilmost, szüleik kezdetleges ellenkezése daczára, Magyarországba hozatta, hogy magyarokká váljanak. Mindamellett külföldi, főleg német vitézek örömmel követték a lovagias és bőkezű fejedelmet hadjárataiban, mások is, papok és világiak szivesen özönlöttek a gazdag Magyarországba, hová a királyi udvar fénye s a király kegyelme vonzotta őket.
A nagyszombati ház, melyben Nagy-Lajos meghalt.
A helyszinen készült rajzok után
A középkor úgy tekintette a vitézi rendet, mint a legelső világi tisztességet, hisz még a királyoknak, királyfiaknak sem adták ingyen, hanem meg kellett érdemelniök a vitézkötést. Az igazi vitéz – ezt tartották a középkorban – védelmezi az özvegyeket és árvákat, hadba száll törvényes ura mellett; szeretettel szolgálja Istenét és tisztelettel viseltetik a hölgyek iránt. Jutalma ezért a borostyánkoszorú, melyet tisztességes hölgyek piros ajkok dicséretével nyujtanak neki, kedves barátjoknak, szivesen látott vendégöknek. A fejedelem pedig elárasztja őt aranynyal, ezüsttel, paripákkal és drága ruhákkal. Magyarországon a fekvő javakat se vetették meg. De a XIV. században már megfogyott az igazi vitézek száma, azért is oly nagy a becse a magyar királynak, kiből a vitézi erények még ki nem vesztek és nagy barátja volt lovagias vállalatoknak, hadjáratnak, vadászatnak, tornának. A torna játék volt a vitézek gyakorlatára. A tornán tanultak sorban lovagolni, csapatokat képezni, lóháton harczolni, a nyeregből kihajolni, keményen ülni, az ellenséghez férkőzni. A torna összeszoktatta a hadakat, barátságot szőtt a különböző elemek közt. A vitézi játékoknak több nemét ismerték. Legtöbbre becsülték a lándzsatörést, mely hegyes vasakkal történt és melynél a test nem volt annyira védve. A lándzsavetés kevésbbé volt fáradságos; a lándzsa tompa volt, a lovag egészen födve, sisakja le volt eresztve. Voltak akik karddal, vagy furkóval (buzogánynyal) mérkőztek. Magától értetik, hogy a lovagok teljesen vértezetten viselkedtek ilyenkor. Nem szenved kétséget, hogy a főbb magyar urak a német lovagok vitézi fegyverzetét a sisaktól kezdve a pikkelyes vassaruig elfogadták. De a magyar hadi nép zöme, mely a magyar fegyvert félelmessé tette, megmaradt régi hadi viselete és harczi modora mellett. A magyarok hadi öltözete bőrből készült és többszörös volt. Az alsó ruha puha irhából állott, erre a második (néha harmadik, sőt negyedik) rövid bőr „mentét” öltöttek, mely szorosan a testhez simult. Sisakot is bőrből viseltek, mely arczukat nem egészen födte el. Szemökre nagy szükségök volt, levén ügyes nyilazók, ebbe helyezték minden reményöket. Támadó fegyverök tehát az íjj volt, melyet lóhátról előre hátra biztosan kezeltek. Ehhez a nyiltartó puzdra tartozott; védelmül pedig egy hosszú kard szolgált. A csatában kerűlték a sváb (német vitézeknél dívott) harczot, hanem tiz, tizenöt emberből álló csapatokban, nyillövő távolságra, vagyis 250–300 lépésnyire, megközelitették az ellenséget és kilőtték reá nyilaikat, melyek a vértezett vitéz népben ugyan kevés, de a lovakban és gyalogságban annál több kárt okoztak. Ha megfutott az ellenség, üldözték, ha azonban első támadásoknak kivánt sikere nem lett, ők futottak széllyel, hogy aztán (jeladása végett puzdráikat ütögetvén) ismét összeverődjenek, ujra meg ujra az ellenségre támadjanak, melynek zaklatásában nagy mesterek valának. A halálmegvetésből eredt merészség tette a magyarságot félelmessé kitartásuk pedig győzelmessé.
Hasonmás a gyulafehérvári Batthyányi-könyvtár missalejának czimlapjáról.
A misekönyvet Steft Henrik csukárdi plébános irta és festette 1377-ben Imrefi János pozsonyi kanonok megrendelésére. A lapszéli diszités központját képező kezdő betüben, melynek miniatureje az angyali üdvözlet jelenetét ábrázolja, a magyar-Anjou czimer és négy kissebb pajzsban a pápai két kulcs, a kettős kereszt, az osztrák pólya és egy közelebbről meg nem határozható czimer láthatók, a lap jobb szegélyét hihetőleg a megrendelő, a bal szögletet a másoló czimerei diszitik. A szöveg olvasásával
A szöveg olvasása
Lajost, a ki maga is személyesen részt vett a hadjáratokban, kartársai méltán tekintették a vitézek mintaképének. A katonás nemzet királya azonban a tudományt is meg tudta becsülni. A tudományoknak egyébként mindenben nagy keletjök volt Magyarországon. Rendesen találkozunk a külföldi főiskolákon: Párisban, Bolognában, Rómában, Padovában, Vicenzában, Toulouseban stb. tanult magyar emberekkel. Azon javadalmas kanonokok száma, a kiknek meg volt engedve, hogy egyetemeiken töltvén idejöket, jövedelmeiket húzhassák, elég jelentékeny. Az országban is volt iskola, a külföldhöz aránylag bőven; nemcsak a káptalanok mellett, melyek egyik tagja rendesen az iskolás kanonok volt, hanem falvakban is. Kiveszszük ezt a stolajövedelmek elosztásának arányából. A stola harmada – ugymond a szabály – a plebánost illeti, két harmada a káplánokat és a tanítót. A tanitónak annyi járt, mint egy káplánnak. De a felsőbb tanitásban – úgy látszik, azóta, hogy Csák Péter szétverte a veszprémi főiskola tanárait (1276) – hiány keletkezett. Miklós pécsi püspök is panaszkodik, hogy papja ugyan sok van, de mennél kevesebb köztük a tudós. Azonképpen Nagy-Lajos király csaknem egyidejüleg azt irja a pápának, hogy királyi tanácsában sokszor látja szükségét a tudós theologusnak és régóta nem találkozik papjai közt a szent hittan mestere. Pedig ha valakinek, neki, ki körül van véve hitetlen és félhitü népekkel, volna szüksége olyan egyénekre, kik a hit igazait meg tudják védeni. Innét magyarázható, hogy papok, jogtudósok, orvosok, csak úgy, mint a költők és énekesek, hirét vevén a magyar király tudományszeretetének és bőkezűségének, messze földről összegyültek udvarában. Ez vitte Nagy-Lajost, ki még midőn Siciliának is volt királya, megerősítette a nápolyi hittani főiskola szabadságlevelét, arra, hogy a pécsi egyetemet alapítsa. Hasonló helyzetben lehetett IV. Károly császár és cseh király, midőn 1348 április 7-én, a párisi mintájára, a prágai egyetemet alapította, melyben a magyar tanulók a csehekkel, morvákkal és déli szlávokkal egyetemben az első nemzetet alkották; azonképpen Kázmér lengyel király, midőn 1364. május 12-én a krakói egyetem alapitó levelét közzé tette és IV. Rudolf osztrák herczeg, midőn 1365 márczius 12-én alapját vetette a bécsi egyetemnek, melyben a magyar tanulók az olaszokkal együtt szintén külön nemzetet képeztek.
Lajos király, tudományszeretete igen sok külföldi tudóst vonzott hazánkba; ezek legnagyobb része egyházi rendhez tartozott. Szívesen fogadta a tudós papokat, de csak akkor, ha siettek a hazai nyelvet megtanulni, mert ha nem, kimélet nélkül kiutasitotta őket országaiból. Mindazonáltal aggódva nézett a jövő elé, midőn a pápák a világegyház egész területén létező papi javadalmak betöltését, hivatkozva Istentől nyert teljes hatalmukra, saját kezökben összpontosíták és valamint a világi fejedelmek előbb gyakorlott kegyuri jogait, úgy az egyházi testületeknek választási szabadságát, melyet az investitura-harcz győzelmes befejezése után a közzsinatoktól nyertek, hatályon kivül helyezték.
Sisak Nagy-Lajos sirjáról.
Henszlmann Imre után
Alig szenved kétséget, hogy Szent-Istvántól kezdve a XII. század elejeig királyaink nevezték ki a magyarországi főpapokat. A XII. században átment e jog az egyházi testületekre, melyek – első sorban a káptalanok – ez időtől alakulnak és emelkednek. A király csak közvetve gyakorolhatott befolyást a választásokra, de ezt annál inkább tehette, minthogy ekkor még az illető metropoliták magoknak igényelték a tartományukbeli püspökök megerősitését. III. Incze azonban csakis a szentszéket tartotta hivatottnak arra, hogy püspökválasztás fölött ítéljen. IV. Kelemen pedig magának tartotta fönn a szentszéknél megürült püspökségek betöltését. Frà Gentile, ki Magyarországba hozta a IV. laterani zsinat helyes főpapválasztó szabályait, hozott oly bőséges reservatiókat is, hogy ama szabályoknak nem sokáig lehetett hasznát venni. A XIV. század közepe felé ritka eset, hogy Magyarországon püspököt választanak. Az avignoni pápák siettek a kinevezési rendszert kifejteni, midőn jövedelmeik Itáliából megszüntek, máshonnan kisebbedtek és a curia pénzügyi zavarában új források után kutatott.
Az eredmény teljes volt; a folyamodványok tömegesen érkeztek. VI. Kelemen alatt a várandóságok a megürülendő javadalmakra oly számosak valának, hogy már kezdettek panaszok érkezni a curiához, miszerint az expectansoknak adott pápai kegyek haszonnal nem, hanem csak haszontalan fáradsággal és költséggel járnak.
Nem ez bántotta Lajos királyt. Nem irigyelte ő a pápai kanczellária megszaporodott jövedelmét, rést sem akart ütni a szentszék teljhatalmán, midőn befolyni kivánt, mint ősei, az egyház kegyurai befolytak, az egyházi kinevezésekre Magyarországon. Hanem azon aggodalommal nézett a jövőbe, melyet utóda Zsigmond ekkép fejezett ki: „Az ország javadalmasai legnagyobb részben hatalmasak és ha nincsenek lekötelezve a királynak, állását veszélyeztetik, amint ezt már meg is cselekedték.” Ezért kisérlé meg Nagy-Lajos a magyar korona kegyúri jogait visszaszerezni. Igen komor hangulatu leveleket irt a pápának ez ügyben; e komor hangulatában meg is maradt elannyira, hogy se jó szót, se jó tettet tőle a pápa nem kaphatott.
Szent-György szobra Prágában.
Kolozsvári Márton és György magyar ötvösmüvészek munkája.
Fénykép után rajzolta Mühlbeck Károly
XI. Gergely iratott az esztergomi és kalocsai érsekeknek és utasította őket, hogy jogtudósok közreműködésével is magyarázzák meg a magyar királynak, miszerint az egyházi javak adományozásának joga őt meg nem illeti. Előadatta neki követe által, hogy az egész világon egyetlen uralkodó sincs, kinek akaratát az egyházi javadalmak betöltésénél annyira tekintetbe vennék mint az övét; egyetlen uralkodó sincs, ki országa megüresedett vagy megüresedendő javadalmai ügyében oly sűrűn fordulna hozzá, mint ő, kitől a pápa semmit sem tagad meg, amit becsülettel megadhat.
Tetézett mértékben meg is érdemelte Lajos e figyelmet, mert Szent-Istvánon kivül egy sem volt elődjei és utódjai közt, ki az apostoli czímet (melyet ugyan nem viselt) jobban megérdemelte. Tündöklő fényben állnak apostoli buzgóságának alkotásai, melyeket a pogány jászok kúnok és tatárok megtérítésével, Isten házai építésével és diszítésével, a szerzetes rendek ápolásával mutatott. Mindezen törekvései hazánk művelődését, polgárosítását, a művészetek: építészet, képfaragás, képirás, ötvösség fölvirágozását, a tudományok föllendülését czélozták.
Nagy-Lajos pénzei.
1. Arany forint. Előlapján Szent-László álló alakja, jobbfelől pénzverési jegy gyanánt szerecsen fő, körirata: SAN(c)TVS • LADISLAVS • REX †; a hátsó lapon a magyar-Anjou czimer, LUDOVICI • D(ei) • G(ratia) • R(egis) • VNGARIE körirattal. 2. Ezüst denár. Előlapján Szent-László alakja és B pénzverési jegy, körirata: † S(anctus) • LADISLAVS • R(ex) • A hátsó lapon a magyar-Anjou-czimer, LODOVICI • R(egis) • VNGARIE • körirattal. 3. Ezüst garas. Előlapján Szent-László trónon ülő alakja, P pénzverési jegygyel; körirata: SAN(c)TUS • LADISLAVS • R(ex) • ; a hátsó lapon a magyar-Anjou czimer † LODOVICI • DEI • GRACIA • R(ex) • VNGARIE • körirattal.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról
A márianostrai zárda, a lövöldi karthauziak klastroma, a remetei, gönczi, diósgyőri, szentlőrinczi, újhelyi stb. kolostorok, az aacheni és máriaczelli kápolna mind az ő bőkezüségét és ájtatosságát dicsérik a s drágaságokban, a mikkel bőkezüsége e két utolsó egyházat elhalmozta, a középkori ötvösmüvesség remekei maradtak reánk. S a király példája országszerte hatott; a tüskevári, ma már romokban álló templom, a szepesi székesegyház az elpusztult nagybányai Szent-István-templom mellett, melynek ma már csak tornya áll fenn, e korszak műtörténeti emlékeinek egyik legérdekesebb emléke a kassai dóm, a csucsives stilnek e sok tekintetben valóságos unicum gyanánt álló alkotása.
Szép hazánkat önképére és hasonlatosságára nagygyá tenni, ez volt a nagy király egész uralkodásának törekvése; s ezt e czélt senki oly mértékben, mint ő, nem közelitette meg királyaink közül.
Sokan mulasztásul róják föl Lajos királynak, hogy országgyűléseket nem tartott. Annyi igaz, hogy országgyűlési végzéseink az ő 1351. évi rendeletén kivül nincsenek. Azonban ma már ismerünk nyomokat, melyekből bizonyos, hogy ilyennek többnek is kellett lennie. Ez gyanitható azon levélből, melyet Lajos király az aquilejai patriárkával ötven évre kötött szövetségéről adott ki (1376 június 21.), és az országnagyok egész Magyarország helyett és nevében irták alá. Továbbá a Zsigmond király alatt 1397-ben tartott országgyűlés végzéseiben két izben történik hivatkozás Lajos királynak eddig ismeretlen országos rendeleteire, miből helyesen következtethetjük, hogy az 1351-ikin kivül más országgyűléseket is tartott.
Különben is képzelhető-e, hogy Lajos király, kinek minden, még családi ügyekre, titkos szövetségekre vonatkozó rendelete is bőséges megfontolásnak és tanácskozásnak volt eredménye, melyeket anyjának, öcscsének, az ország főpapjainak, főurainak, főnemeseinek, vitézeinek és nemeseinek előleges tanácsával és hozzájárultával adott ki: az általa ünnepélyesen megerősitett aranybulla által előirt országgyűlést mellőzte volna? Hogy Lajos király, ki a lengyelekkel többszörösen tartott országgyűlést, kedvelt magyarjait, kiknek pedig szemökbe mondotta: „Tudjátok, hogy ekkorig minden kivánságtokat és óhajtástokat betöltöttem,” ezen sarkalatos jogukban megröviditette volna!?
Dlugosz, a lengyel történetiró, ki semmiképen sem gyanusitható részrehajlással, állitja, hogy Lajos király, ha a maga belátása szerint szabadon rendelkezik, ha a magyarok és lengyelek tevékenységét nem korlátozzák vala: még nagyobbakat mivelt volna.
Csakhogy a középkori országgyülést nem szabad mostani szemeinkkel néznünk. Az akkori országgyülések nemcsak törvényhozó, törvényvédő, de egyuttal törvény látó napok voltak. Törvénysértések orvoslatát közügyekben úgy, mint sulyosabb magánügyekben az országgyűlésen, melyen a király elnökölt, kereste a sértett fél.
A király kötelességek közt a középkor az igazság kiszolgáltatását első helyre helyezte. Királyát tekintette a nép a jog hivatott védőjének és az országlakosok legfőbb birájának. A legnagyobb dicséret, melyben a középkori irók a fejedelmeket részesitették: igazságos voltuk magasztalása. A koronázás főkép e kötelesség teljesitésére hivja föl a fejedelmet; erre szól esküje, s egész a középkor végeig a király nemcsak birja de személyesen gyakorolja a birói hatalmat.1
Nagy-Lajos király, az igazság őre, nem tért ki e terhes kötelesség elől; ellenkezőleg, mindenképen azon volt, hogy a ki az igazságot keresi, azt közelebb és könnyebben megtalálja. Tudjuk, hogy az erdélyi és szlavón részekben, valamint Magyarországon megyénként gyüléseket tartott, hogy a nép baját meghallgassa, orvosolja, és tette ezt élte végeig.
Nagy-Lajos czímere.
Zománczos ezüst ötvösmű az aacheni magyar kápolna kincstárában. Sárkányok és griffmadarak által tartott négyes karéju keretben tornyokat ábrázoló diszitések között osztott pajzs, a magyar csikokkal és az Anjou-liliomokkal. A keret fölött épület-homlokzat három toronynyal; a középsőnek fülkéjében Szent-László, a jobboldali toronyfülkében Szent-Imre, a baloldaliban Szent-István alakjai láthatók. A tornyok közti teret egy-egy sisak tölti ki; a jobboldalinak oromdiszét három strucztoll között a patkót rágó strucz, a baloldaliét koronás kétszarvu férfifej képezi. A keret felirata: ich beger maria lere wolde ich mer.
Krieger Béla rajza után
Azonképen szigoruan követelte, hogy az országbiró, a nádor, az erdélyi vajda, szlavón bán, tárnokmester, főispánok stb. szorgalmasan és lelkesen teljesitsék részint az ő személyében, részint hivatalbeli kötelesség szerint az igazság szolgáltatását. Egyik első rendelete volt, mint emlitők, hogy az ország minden megyéjében közgyüléseket tartsanak: azonképen ezer példánk van arra, miszerint Lajos király nagy gondot forditott a törvénykezésre, valamint hogy törvénytelenségről, törvénysértésről nem vádolták soha a nagy királyt, jóllehet van eset reá, hogy tultette magát a törvényen, a mint ezt maga megvallja, de egyuttal előadja az okokat, melyek őt erre késztették.
Nem hallunk Nagy Lajos egész uralkodása alatt egyetlen ellene irányult lázadó merényletről, vagy csak az elégületlenség kitöréséről. Uralkodása e tekintetben is kivétel hazai történelmünkben.