SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Zsigmond trónralépte.

A nőuralom következményei. Az anyakirályné hibás politikája. Az interregnum. A székes-fejérvári gyülés. Zsigmond bejövetele. A királynék átszállitása Novigrádba. Erzsébet meggyilkoltatása. A lázadás terjedése. Zsigmond királylyá választása és megkoronázása. Nápolyi László. Zsigmond szövetsége Velenczével. Horvátiék betörései az ország déli részére. Horváti János elfogatása és szökése Boszniába. Novigrád ostroma. Mária kiszabadul. Találkozása Zsigmonddal. A szlavoniai hadjárat. A társuralkodás viszonya egymáshoz.


Mária körmöczbányai házának belseje.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar

A MEGALÁZTATÁS, mely a koronát Mária és Erzsébet királynők bebörtönzése által érte, véget vetett az Anjou-ház uralmának Magyarországon. Négy év sem telt el teljesen Nagy-Lajos halála óta, és semmi sem maradt fent házának dicsőségéből, uralkodásának nagy eredményeiből. A fényes napok után a megpróbáltatások minden neme sujtotta a nem rég oly hatalmas uralkodó családot; a királyi hatalom varázsa semmivé lett s az ország egy tekintélyes részének lázadása, urrá levén a korona felett, a fejetlenség veszélyébe sodorta az egész birodalmat. Mindez annak a következménye volt, hogy gyönge női kezek vették át a nagy király örökségét, melynek épségben tartására a férfiak közül sem lett volna mindenki alkalmas. A női uralom gyászos következményei kimondták az itéletet a Nagy-Lajos által megállapitott öröklési rend felett, s elkerülhetetlenné tették a dynastia-változás bekövetkezését.

Hogy a dolgok idáig fejlődtek, abban első sorban maga a királyi család volt hibás. Az általános politikai felfogás egész Európában kizárta a nőket a kormányból, s a nőági örökösödést, ott a hol annak helyt engedett, csakis úgy ismerte el, mint legtermészetesebb utját az átmenetnek egyik dynastiáról a másikra. Nagy-Lajos is csak azáltal remélhette leánya számára megtartani koronái örökségét, hogy vele s általa leendő férjének háza jut a trónra. Mária uralmának biztositására tényleg az lett volna a legjobb mód, ha egybekelését a kiszemelt vőlegénynyel mielőbb megtartva, ezt királylyá koronáztatják.

Nem történt meg. Zsigmondnak, a királynő jegyesének majdnem fegyverrel kellett kierőszakolni, hogy elfogadják Mária férjeül. Erzsébet, az anyakirályné, az esküvő után sem akarta kibocsátani kezéből a kormányt. Kis-Károly fellépéséből, másik leányának Hedvignek sorsából sem tudta levonni a tanulságot. Kétségtelen, hogy magatartására befolyással volt a bizalmatlanság, melylyel a kissé túlkönnyű gondolkozásu ifju iránt viseltetett. De a következmények a királyné politikája ellen nyilatkoztak, s a mi után Zsigmond évek óta esengett, megnyitották előtte az utat a magyar trónra.

A gyakovári véres események hirére a törvényes rendhez hű egyházi és világi főurak Budára siettek, hogy itt a kormány vezetéséről gondoskodjanak. Élükön Szécsi Miklóssal, a nádorral, és Bebek Imre országbiróval, kormányzó tanácsot alakitottak, mely külön pecsét alatt adta ki okleveleit. Hirnökeik bejárták az országot és a vármegyék nemeseit Szent-István nyolczadára Székesfejérvárra gyülésre hivták, hogy az ország sorsa felett tanácskozzanak.

A gyülésen megjelent főurak és nemesek között sokan voltak, kik azt hitték, hogy békés uton egyezkedhetnek a lázadókkal. Maga a nádor, Kis-Károly egykori hive, épenséggel nem volt Horvátiék ellen hangolva; s itt volt az idősb Laczkfi István is, a csáktornyai, és Zámbó Miklós tárnokmester, kik csak nem rég hagyták oda a lázadók pártját. Az ő befolyásuk érezhető a gyülés határozataiban, melyek a királyi hatalom megszoritására irányuló intézkedések mellett a rendek azon óhajtásának adtak kifejezést, hogy a királynők Horváti Jánosnak, a vránai perjelnek s társaiknak, ha a kezükben levő kincstárt s a királyi várakat visszaadják s a hűségesküt leteszik, a történtekért teljes bünbocsánatot adjanak s udvarukba fogadva, az őket megillető méltóságokkal ruházzák fel.

E határozatokban a rendek egyuttal kimondták annak szükségét, hogy ha jövendőben az elmultakhoz hasonló zavargások keletkeznének, azok megszüntetésére az uralkodó a főpapok és főurak tanácsán kivül a tekintélyesebb köznemesek véleményét is vegye igénybe. És a lezajlott catastrophák igazi előidézőire kemény itéletet mondtak ki, midőn az országos tanácsból örökös kirekesztéssel fenyegették azokat, a kik tanácsadásaikban nem az ország javát, hanem egyesek érdekeit szolgálják.1

Zsigmond Csehországban vette a hirt hitvese és anyósa elfogatásáról. Azonnal Magyarországba sietett, hogy felhasználja a helyzetet trónigényeinek érvényesitésére. Ugy látszik, már a székesfejérvári gyülésen is jelen volt, a nélkül azonban, hogy befolyást tudott volna gyakorolni az egybegyültek határozataira.2 De már most kaphatott biztatást tervei megvalósitására, s mikor a gyülés szétoszlott és a főurak tanácsa vette kezébe a kormányt, mint a fogoly királynő férje, meg tudta szerezni magának az őt megillető részt a kormányügyek vezetésében. Ez alapon nyert hatáskörét ügyesen felhasználta, hogy adományokkal gyűjtsön magának hiveket. Adományleveleiben, miket most még csak mint brandenburgi őrgróf s a római szent birodalom főkamarása állit ki, nem mulasztja el megigérni, hogy az adományokat annak idején Mária királynővel meg fogja erősittetni, de helylyel-közzel már olyan igéretet tesz, hogy maga fogja azokat megerősiteni, „midőn meg lesz hozzá teljes hatalma.”3

Reményeinek megvalósitására tényleg elérkezett az alkalmas időpont. Maguk a királynők legbuzgóbb hivei is belátták, hogy az asszonyi uralmat többé lehetetlen fentartani, s minthogy Zsigmond egy év óta Máriának törvényes férje volt, az ő királyságában látták egyedül megmenthetni a legitimitás elvét. E felfogás híveinek élén Laczkfi István állott, ki nem sokkal később Szécsi Miklós utóda lőn a nádori székben,4 s legfőbb támogatói a Kanizsaiak voltak, kiket Zsigmond, úgy látszik, sopronmegyei birtokukon személyesen is felkeresett, hogy velük a teendők felett tanácskozzék.5 A dolog azonban még nem volt teljesen megérve. Zsigmond nem is siettette; megelégedett a „Magyarország ura és védője” czimmel, melyet – bizonyára az országos tanács beleegyezésével – november második fele óta használt okleveleiben.6


Zsigmond őrgrófi pecsétje.
A négyelt karám által határolt pecsétmezőben jobbra dőlt négyelt pajzs, az 1. és 4. mezejében a cseh oroszlánnal, a 2. és 3. mezőben a Luxemburg (brandenburgi) sassal. A pajzsot sisak födi, sasszárnyas oromdiszszel. Körirata olvashatatlan.
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának gipszlenyomatáról rajzolta Mühlbeck Károly

Mindenekelőtt a királynők kiszabaditására kellett megtenni a szükséges lépéseket. Az év végén jelentékeny számu hadi erő gyülekezett Zsigmond zászlaja alá, ki most már, országos sereg vezére levén, „az ország főkapitánya” czimével felruházva indult katonáival a déli részek felé.

Mária és Erzsébet királynékat Horvátiék a gomneczi várból – nem bízva e hely erősségében – még szeptember havában átszállitották Novigrádba, mely Zárától keletre, a Canale della Montagna legdélibb csucsát képező kis tengeröböl partján fekszik. E vár legbiztosabb helyül kinálkozott a foglyok megőrzésére. Közelében volt Vrána, Palisnai perjel főfészke; a tengeröböl három oldalról szárazföld által volt köritve, s keskeny csatorna közvetitette Jesenisánál az összeköttetést a Canaleval. A lázadóknak könnyü volt a királynőket veszély esetén hajóra ültetni s az adriai tengeren át nápolyi területre szállitani. Horvátinak ez is volt a terve, de még nem gondolhatott annak kivitelére, midőn hirül vette, hogy Zsigmond táborba szállott a királynők megszabaditására. Egyidejüleg megjelentek az Adrián Velencze czirkáló hajói, melyek éber figyelemmel kisérték a lázadók mozdulatait. Horváti megijedt, hogy régi ellensége, Erzsébet királyné kisiklik kezei közül. A gőgös főur boszuérzete szörnyü jeleneteket idézett elő a királynők börtönében, mik azzal végződtek, hogy Horváti pribékjei a szerencsétlen Erzsébetet 1387 január első felében tulajdon leánya szemei előtt megfojtották.7

Zsigmond nem tudott semmit e szörnyü tett felől; Zárában is, hol a holttestet egy hónap mulva San Chrysogono templomában eltemették, csak titokban suttogtak felőle. A Zsigmond által meginditott hadjárat tehát nem e hir hatása alatt maradt félbe, hanem azért, mert elegendő hadierő hiján nem léphetett fel elég tekintélylyel a lázadók ellen. Horvátlék az egész délvidéket hatalmukba keritették. Palisnai János, ki magát az év elejétől Dalmát-Horvát-Szlavónországok bánjának nevezte, ostrommal foglalta el az ellenséges városokat; Szlavónia legerősebb helyei a pártütők kezei közé jutottak, s míg Horváti Pál püspök Palisnai Tamással, a perjel testvérével, február 22-ikén Nápolyba ment fegyveres segitségért, az itthon maradt vezérek a hármas társországon kivül már a szörényi és mácsói bánságokban is megfészkelték magukat.

Zsigmond január első napjaiban Laczkfi István és Kanizsai János püspök kiséretében Kapronczáig hatolt.8 Egy hónapot töltött a szlavóniai határszélen minden eredmény nélkül. Mikor hire jött, hogy Horváti János és a perjel nagy sereggel jönnek Zágráb ostromára, Losonczi László szörényi bánra bizta a tartomány védelmét, kinevezve őt Dalmát-Horvát- és Szlavónországok főkapitányává. Ő maga visszatért az ország belsejébe. Az eredmény hiányát annak tulajdonitotta, hogy nélkülöznie kellett a királyi méltóság tekintélyét, s ez ujabb ok volt neki s párthiveinek a királyválasztás siettetésére.

Laczkfi István, a nádor, és Kanizsai János, a kit az üresedésbe jött esztergomi érsekség elnyerése kecsegtetett, a Kaplaiak, Ilsvai Leusták s a többi urak, kik felemeltetésüket várták az új uralomtól, tőlük telhetőleg támogatták az ifju trónjelöltet.

Zsigmond márczius elején már közeli megkoronáztatását helyezi kilátásba.9 A hónap végén Zsigmond hivei Székesfejérváron országgyülést tartottak és az őrgróffal szövetségre lépve, valóságos szerződés-levélben állapították meg azokat a feltéteteket, melyek alatt őt királyukká választani hajlandók.

E választási feltételek pontjai következők voltak: Az ország rendeit régi szabadságaikban megőrzi. Az országos tanácsba külföldieket nem vesz fel, csak magyarországi főpapokat és főurakat, s azok utódait. Egyházi méltóságokra is csupán belföldieket fog kinevezni vagy kinevezésre a pápának ajánlani. A rendek iránt eddig netalán táplált haragját kiirtja szivéből, s kegyelmet ad mindazoknak, a kik neki s a királynéknak hűséget esküsznek. Minden eddig tett adományait megsemmisiti. A szövetség tagjai közül senkit el nem hagy, kivéve azt, akit a szövetkezők maguk közül kizárnak, s valamennyiöket védelmezni fogja.

Zsigmond elfogadta a feltételeket, azzal a záradékkal együtt, hogy a szövetség tagjai, a nélkül, hogy ez által hűtlenség bünébe esnének, minden lehető módon kényszerithetik őt azok megtartására. Mire az egybegyült rendek az őrgrófot Magyarország királyává választották. A koronázás kérdése körül némi nehézség merült fel. Az esztergomi érseki szék üresedésben állott (Demeter bibornok 1387 elején költözött ki az élők sorából), Lajos kalocsai érsek, Kis-Károly egyik főpárthive, távol tartotta magát a gyüléstől, s nem jött el Alsáni Bálint sem, a pécsi bíbornok-püspök, kinek a délvidéki lázadók ellen székvárosát kellett oltalmazni. A legidősb főpapra, Benedek veszprémi püspökre, háramlott tehát a tiszt, hogy az uj királyt márczius 31-én, virágvasárnap, fölkenje és a szent koronával Magyarország törvényes királyává koronázza.10

Az országnak tehát két királya volt: Mária, Nagy-Lajos vér szerinti örököse, és férje Zsigmond, ki ép oly választás és koronázás jogán viselte e méltóságot, mint Mária, nem ellenében, hanem segitségére emeltetve fel a királyi trónra. Hasonló eset még eddig nem fordult elő a nemzet történetében, s a kik ezt a helyzetet megteremtették, nem tehették a nélkül, hogy ne gondoltak volna a nehézségekre, melyekkel a társuralkodók kölcsönös jogkörének megszabása fog járni. De e fontos kérdésnél még fontosabb volt a királynő kiszabaditása melylyel annál inkább kellett sietniök, minél nagyobb arányokat öltött a délvidéki lázadás terjedése.

Nápolyba Horváti Pál püspök Kis-Károly szomoru sorsának hirével egyidejüleg vitte meg a tudósitást a királynők elfogatásáról s a sikerekről, melyeket a nápolyi királyi ház párthivei a délvidéken elértek.

Kis-Károly özvegye ünnepélyes alakban jelentette be kiskoru fiának, Lászlónak igényeit a magyar trónra, mely atyjának életébe került. 1387 ápril 19-éről, a nápolyi Castel dell’Ovo falai közül keltek László nápolyi király levelei, melyekben atyja halálával együtt királyi méltósággal történt felruházását közhirré tette.11 László csak 13 éves volt, de háta mögött szenvedélyes anyja állott kormányzó gyanánt, a kinek boszuvágya az eddigi véres események által még nem volt kielégitve, s a szivósság, melylyel Kis-Károly egykori párthivei a küzdelmet folytatták, reményt nyujtott a fiunak szerencsétlen atyja örökségének elfoglalására.

A forradalom vezérei itthon már előbb kitüzték nápolyi László zászlaját. Azon a héten, melyen Zsigmondot megkoronázták, Horváti János és Palisnai e zászló alatt megrohanták Pécset, a várost felégették, a várat ostrom alá vették s a püspökség és a szomszédos nemesség birtokait tüzzel-vassal pusztitották.12


A Castel dell’Ovo Nápolyban.
Rajzolta Székely Árpád

Zsigmond a koronázás után visszament Budára s ápril 4-én kiáltványt intézett a dalmát és horvát rendekhez, hüségre intve őket addig is, a míg a lázadók ellen teljes erejével felléphet.13 Hogy ezt mielőbb megtehesse, külső segitségre volt szüksége, s ezt rokonain kivül első sorban annál a hatalmasságnál kereste, mely legközelebbről volt érdekelve a magyarországi események által. A nápolyi párt sikerei a külföldi hatalmak közül főleg a velenczei köztársaságra birtak jelentőséggel. A nápolyi és a magyar királyi koronák egyesitése nagy veszélylyel fenyegette a köztársaság uralmát az adriai tengeren, s végkép kiragadta volna kezéből Dalmáczia birtokát, melyet soha sem szünt meg jogos örökségének tekinteni. Ehhez járult, hogy több dalmát főur és város Genovától kért segitséget a lázadók ellen. A signoria nem látta szivesen régi vetélytársát a pártfogó szerepében és sietett azt a maga részére lefoglalni. Mindenekelőtt oda törekedett, hogy Magyarországon vége szakadjon a fejetlenségnek.

Hogy Zsigmond megválasztatása aránylag oly rövid idő alatt volt kivihető, abban igen sok része volt Barbo Pantaleon velenczei követ diplomatiai ügyességének, a ki a turini békekötés megujitása végett 1386 dereka óta Budán időzött. Viszont Zsigmond is tudta, micsoda érdekek kötik Velenczét az ő uralma megszilárditásához; s a nápolyi párt ellen tőle várta a leghathatósabb segitséget. Husvét vasárnapján a királyi vár kertjében s két nappal később az udvari kápolnában a nádor, a pécsi bibornok-püspök és Kanizsai János jelenlétében hosszasan tanácskozott az ügyvivővel Mária királynő kiszabaditása érdekében, a signoria segitségét kérve a tenger felől, míg ő a szárazföldről nyomul elő Novigrád kiostromlására. A két oldalról meginditandó operatiora főleg azért volt szükség, hogy Horvátiék ne szökhessenek az Adrián át Nápolyba a királynővel. A követ ezt be is látta, s épen azért, bárha küldetése eredetileg Mária királynőhöz szólt, s annak megujitására Zsigmonddal szemközt külön lépéseket kellett tennie, nem hallgatta el ama reményét, hogy a signoria Zsigmond kérését teljesiteni fogja. Mily jól volt informálva küldőinek szándéka felől, mutatja az, hogy még mielőtt Velenczében értesültek volna e tárgyalások felől, a doge körlevélben buzditotta a dalmát városokat a magyar koronához való hűségre.


Novigrád.
Rajzolta Székely Árpád

A második kihallgatásnál Zsigmond értésére adta a követnek, hogy a hadjáratot pünkösd után két héttel meg fogja inditani.

A Velenczével folytatott tárgyalásokban Zsigmondot az a remény vezette, hogy a köztársaság segitségére nemcsak a királynő kiszabaditásában, hanem a lázadás teljes leverésénél is számithat.

Ápril 23-án Demeter csázmai prépostot és Szántai Jánost küldte Velenczébe, bejelentetve általuk megkoronáztatását s megbizva őket, hogy a turini béke megerősitésén kivül a segitség ügyét is siettessék.14

A forradalom terjedése azonban nem engedte meg, hogy a tárgyalások sikerét bevárja. Horvátiék egy csapata Baranya vármegye elpusztitása után Horváti László, Dán fiai László és Mihály és Jánki László vezérlete alatt átcsapott Temes vármegyébe, Horváti János pedig a Szerémségben folytatta pusztitásait. Zsigmond a mácsói bánná kinevezett Garai Miklóst küldte ellenök, a ki Losonczi László és István bánokkal egyesülve, Horváti Lászlót Temesvár alatt megtámadta, csapatait szétverte és több főemberét elfogta.15 Ezután Horváti János ellen vitte győztes hadait, s a lázadó vezért Cserevicznél megverte,16 Ujlakot, melyet Horváti néhai Hédervári Kont Miklós nádor unokáitól elfoglalva tartott, ostrommal bevette s a vár falai közt rejtőző Laczkfi Imrét, András vajda fiát elfogva, több más fogolylyal és a nápolyi zászlóval együtt Zsigmondhoz küldte. Horváti János Pozsega várába vette magát, de Garai ide is követte s rövid, heves ostrom után meghódolásra kényszerité.

A pártvezér elfogatásával, úgy látszott, könnyü lesz a lázadásnak véget vetni. Horváti János Garai kezébe kerülve, maga és társai nevében megigérte, hagy a Zsigmondtól nyerendő kegyelem fejében leteszik a lázadás zászlaját s visszaadják Mária szabadságát; tulajdon személye szolgált biztositékul arra, hogy Palisnaiék meg fogják tartani ezt az igéretet. De a rókát könnyebb volt a kelepczébe csalni, mint abban megőrizni. Horváti kiszabaditására szerbek törtek be a mácsói bánság területére. Garai ellenük indult s Horváti őrizetét ez alatt az ifjabb Laczkfi Istvánra, a simontornyaira bizta, megfeledkezve a közeli viszonyról, melyben a Laczkfiak csak nemrég állottak a nápolyi párthoz. Laczkfi összejátszott a fogoly vezérrel és alkalmat nyujtott neki a szökésre; a cselszövényt elég ügyes volt elpalástolni, úgy hogy senki se keresse benne az árulót. Mire Garai visszatért, Horváti már bosnyák területen örvendett visszanyert szabadságának. A mácsói bán erre Cserevicz, Gyakovár és Kásvár elfoglalásában szerzett magának kárpótlást, s a várakban rejtőző lázadókat, Horváti Lászlót, György boszniai püspököt, Szeglaki Lászlót s többi társukat egymás után üzte ki a tartományból. A fészkeikből kivert pártütők, vezérük példáját követve, mindannyian Boszniába menekültek.17

Zsigmond a szökevények felett az országos tanácsban kimondatta a fej- és jószágvesztés büntetését, s javaikat a hozzá hü urak szolgálatainak jutalmazására használta fel. Egyébként is igyekezett felhasználni a rendelkezésére álló eszközöket, hogy tekintélyes jószágadományokkal erősitse meg őket hüségökben.18 Május elején az északnyugati határszélre utazott, bizonyára, hogy unokaöcscsét, Józsa morva őrgrófot segélyadásra birja.

A külföldi diplomatia egyéb eszközeit is igénybe vette, s Orbán pápa kétségkivül az ő közbenjárására serkentette Velenczét Mária kiszabaditására és Zsigmond érdekeinek támogatására.19 A pápa buzditására azonban már nem volt szükség. A köztársaság, melynek hajói, mint láttuk, már januárban megakadályozták a királynők átszállitását, Barbarigo János vezérlete alatt gályákat küldött Novigrád alá.

Palisnait, a ki egyedül tartotta magát a lázadás vezérei közül, a két tüz veszedelme fenyegette. A fogoly magyar urakat: Kórógyi Istvánt, Kanizsai Istvánt, Alsáni Lászlót és Miklóst a szlavóniai részekből Novigrádba akarta átvitetni, hogy minden erejét e hely védelmére fordithassa. Frangepán János az átvonuló csapatot utközben Losonczi István szörényi bán, Kaplai János és testvérei, a corbaviai grófok s más magyar és horvát urak segitségével megtámadta, és Palisnait Pocsitel várában, hova foglyaival együtt menekülni kényszerült, heves ostrom alá vette. A perjel Horváti János példáját követte: szabadon bocsátva a fogoly magyar urakat, fegyverszünetet kért és esküvel fogadta, hogy Máriát kiadja kezei közül. Frangepán erre szabad utat engedett neki, de a hütlen pártvezér megszegte szavát s Novigrádba érkezve, a várat védelmi állapotba helyezé. Frangepán nyomon követte s a velenczei flottával egyetértőleg szárazon és vizen meginditotta Novigrád ostromát. Palisnai a velenczeiekkel kezdett alkudozni és szabad elvonulás feltétele mellett, melyért a velenczei tengernagynak kellett kezességet vállalni, feladta a várat.


A Frangepánok várkastélya Zenggben.
Rajzolta Székely Árpád

1387 június 4-én nyilt meg Mária börtönének ajtaja. A királynő Velencze hajóival még aznap elhagyta szenvedéseinek, anyja szörnyü halálának szinhelyét, s a tengeröblön átkelve, a Canale partján, Lukanáczban szállott meg. Innen értesitette a dalmát városokat kiszabaditása felől. A következő nap már Nonában volt, honnan 10 napi pihenő után június 16-án Zenggbe, a Frangepánok várkastélyába érkezett. Utját igazi diadalmenetté tette Frangepán és társai figyelme, Velencze lovagiassága és a dalmát parti lakosság őszinte öröme. A velenczei köztársaság hat tagból álló küldöttséget küldött üdvözlésére. VI. Orbán pápa Luccából június 14-én Zsigmondhoz intézett apostoli levélben fejezte ki szerencsekivánatait a királynő kiszabadulásához és külön levélben köszönte meg Velenczének ez ügyben tett szolgálatait.20

Zsigmond Budán értesült ez örvendetes esemény felől, melynek hirét Frangepán követe, Vukovics Szankó vitte meg neki.21 Azonnal megindult csapataival a déli részek felé. Utja nem volt elég gyors, mint a hogy az örömhir hatása alatt várni lehetett volna; de közte és a királynő között ellenséges terület feküdt, melyen fegyveres erővel kell magát keresztül küzdenie; időt kellett tehát nyernie, hogy hozzá csatlakozó hiveinek banderiumaival növelje erejét. Jövetele hirére Mária is elbucsuzott velenczei kisérőitől, meleg hangu levélben köszönve meg a köztársaság védelmét; július 1-én megindult Zenggből s Frangepán kiséretében szerencsésen eljutott Zágrábig. Itt történt meg, július 4-én, a találkozás Zsigmond és Mária között. Nagy-Lajos leánya egy évi távollét után – 1386 nyarának elején, a győri egyezség után váltak el egymástól – mint koronás uralkodótársát látta viszont azt az ifjut, kit nem kölcsönös vonzalom, hanem a külső viszonyok kényszeritő hatalma tett férjévé.

Zsigmondnak július havában egész erejét arra kellett forditani, hogy hatalmába keritse a szlavóniai várakat, melyek eltávozása esetén a lázadás megannyi tüzhelyévé válhatnak. Frangepán segitségével a Zágráb szomszédságában emelkedő Medveváron kezdte meg erejének próbáját. Majd Csáktornyát foglalta el, kiszabaditva a még mindig fogságban sinylődő Treutel Jánost. A szlavóniai tartomány visszahóditása az egész hónapot igénybe vette.

Augusztus elején az ivanicsi sziget erőssége, Gomnecz is Zsigmond kezére került. E vár bevételével Szlavónia pacificatiója jóformán be lőn fejezve és Zsigmond bőkezü adományokkal tüntette ki azokat, a kik e feladat teljesitésében segitségére voltak.22

A lázadás tüze egyidőre elaludt, a pártosok egy része a király hatalmába került, a fővezérek az ország határain kivül bujdostak. Elérkezett az idő az új közjogi helyzetnek, a király és királynő egymáshoz való viszonyának tisztázására. Turóczi János krónikájából azt olvassuk, hogy Mária királynő Székesfejérváron, az ország rendei gyülekezetében, – melynek idejét a krónikás az ő zavaros chronologiájával 1386 pünkösd ünnepére teszi – Zsigmondot ünnepélyesen elismerte Magyarország királyának s átengedte neki a teljes királyi hatalom gyakorlását.23 Régebbi följegyzésből meritette-e ezt az adatát, nem tudjuk, de elbeszélése, közel száz évvel az esemény után, mutatja a felfogás általánosságát, hogy ily nagy fontosságu kérdésnek megoldása, minőre még nem volt eset történelmünkben, csakis ünnepélyes formában, az ország közjogi tényezőinek közremüködésével, mehetett végbe. Azonban, úgy látszik, nem így történt. Máriában csak a születés és a név képviselte a törvényes királyságot; végre is gyönge, fejletlen gyermekleány volt, a kiben nincs meg a szükséges erő a kormány vezetésére. Uralma kezdettől fogva árnyékkirályság volt; nem szabad felednünk, hogy az igazi hatalmat trónraléptétől kezdve anyja tartotta kezében, s a kormánypálcza ez erős kézből is magától kiesett, midőn férfi lépett fel az Anjou-házból annak birtokáért. Maga a könnyüség, melylyel Kis-Károly a koronát elnyerte, mutatja, mily kevéssé volt Mária személyes joga a közfelfogásban meggyökerezve. A kik Mária mellett küzdöttek, a dynasticus jogokat védték személyében, de nem fogadhatták el őt alkalmasnak a királyság terhe és felelősségének viselésére. A dolgok menetében természetes megoldásnak látszott, hogy az anya helyét a férj foglalja el oldala mellett, s míg a korona fényében mindketten osztozkodnak, a teher egyedül az utóbbit illesse. Igy történt az Lengyelországban is, hol a törvényes trónutódul elismert Hedvigtől, mihelyt Ulászlót férjévé fogadta, a királyi hatalom minden rázkódás nélkül ennek birtokába ment át.


Mária királynő.
A runkelsteini vár 1330-ben készült falfestményén.
A G. Grote által kiadott szines hasonmás után. A kép fejedelmi hölgyek labdajátékát ábrázolja. A falfestmény kora és a magyar-Anjou czimer alkalmazása az egyik nő felett adják az alapot arra, hogy e fején koronát viselő nőben Mária magyar királynőt gyanitsuk

Ehhez nem kellett külön közjogi actus, sőt talán, a még mindig bizonytalan helyzetre való tekintettel, szándékosan kivántak minden ünnepélyes szertartást mellőzni azok, kik az ország sorsát kezükben tartották. Mária és Zsigmond egész csendben megosztozkodhattak az uralmon úgy hogy a legitimitás hivei társkirályoknak tekinthették őket. A közös uralkodás elve abban a tényben nyert leghatározottabb kifejezést, hogy a királynak és a királynőnek közös főkanczellárjuk volt, s Kanizsai Jánosban, a ki e tisztet viselte, megvolt a kellő tapintat, hogy a felségjogok gyakorlásánál az illetékességi összeütközéseknek elejét vegye. Az igazi király azonban Zsigmond maradt, s gondja volt reá, hogy e tényt kifejezésre juttassa ott, a hol azt az államhatalom egysége megkövetelte. Ezt mindjárt együttes uralkodásuk első hónapjaiban megmutatta. A turini békekötés Magyarország és Velencze között június havában megujittatott. A velenczei köztársaság június 12-én azzal az utasitással küldte követeit Zsigmondhoz, hogy a békeszerződés megerősitését úgy tőle, mint Máriától esküvel követeljék. Zsigmond ez ellen tiltakozott s kivánságára a signoria lemondott Mária megesketéséről. Zsigmond augusztus 23-án Csázmán Demeter nyitrai püspök, Ilsvai Leusták főudvarmester, Bebek Detre s mások jelenlétében egymaga tette le a királyi esküt a békekötés megtartására.24


  1. A töredékben fentmaradt határozatok szövegét Hajnik Imre közölte a Történelmi Tárban, 1878. 173. Az irat keletkezését ő 1387-re teszi, a mire a benne előforduló „regia et reginalis maiestas” kifejezés indithatta. A szöveg azonban több helyen királynőkről beszél, s lehetetlen elhinnünk, hogy a főurak 1387 augusztus végén még ne tudtak volna semmit Erzsébet haláláról. A distinctiot a királyi és királynéi felség közt Mária kormányának első felében, Zsigmond trónralépte előtt is megtaláljuk a velenczei diplomatiai iratokban és igy világos, hogy az Máriának a királynőnek, és Erzsébetnek, az anyakirálynénak állását akarja egymással szemközt megkülömböztetni.[VISSZA]
  2. Egy héttel a gyülés után, szeptember 5-én itt adja ki első ismert adománylevelét. Fejér, Codex Dipl. X/I. 299.[VISSZA]
  3. Fejér, i. h. 297–299.[VISSZA]
  4. Az utolsó nádori kiadvány, mit Szécsitől ismerünk, 1386 október 16-ikán kelt.[VISSZA]
  5. Abból sejtem ezt, hogy 1386 szeptember 15-én a közeli Magyar-Óváron keltezi oklevelét (Fejér, i. h. 298.), mig kevéssel előbb és utóbb Székesfehérváron időzik. Más czélja ez utnak az ország nyugati határára alig lehetett.[VISSZA]
  6. E minőségben ír november 22-én Velenczének, hogy az évi adó fizetését további rendelkezésig tartsa függőben. Monumenta Slavorum Meridionalium, IV. 231.[VISSZA]
  7. A forrásokat részletesen idézi Márki Sándor, Mária királyné cz. művében (M. Tört. Életrajzok, 1884.) és Huber, Die Gefangennehmung der Kginnen Elisabeth u. Maria v. Ungarn und die Kämpfe Kg. Sigismunds gegen die neapolitanische Partei. Archiv für Öst. Geschichte, LXVI.[VISSZA]
  8. Fejér, Cod. Dipl. X/I. 379.[VISSZA]
  9. Fejér, Cod. Dipl. X/I. 325.[VISSZA]
  10. Diplomacziai Emlékek az Anjoukorból. III. 620. V. ö. Fejér, i. h. 454.[VISSZA]
  11. Anjouk. Dipl. Emlékek. III. 627.[VISSZA]
  12. Siklósi Miklóst, Nyiri Mihályt és Benedeket és Csányi Jánost, kik a pusztitásban részt vettek, Zsigmond már ápril 13 és 14-én jószágaik elkobzásával bünteti. Orsz. levéltár, Dipl. 7243. és 7309. Gr. Károlyi cs. Oklevéltára. I. 422.[VISSZA]
  13. Fejér, Codex dipl. X/I. 330.[VISSZA]
  14. Anjouk. Dipl. Emlékek, III. 619., 623., 627., 629–632.[VISSZA]
  15. Ezek egyikének, Hosszubácsi Lászlónak javait Zsigmond 1389 január 15-én az Alsániaknak adományoza. M. Nemz. Múzeum ltára.[VISSZA]
  16. A csatában részt vett Maróti János is, ki nemrég szabadult ki Horvátiék fogságából. Zsigmond 1495. évi adománylevele a müncheni kir. levéltárban; Fejérpataky László közlése, ki az általa szerkesztendő Zsigmondkori oklevéltárhoz az ország minden részéből, a hiteles helyekről, családi levéltárakból s több nevezetesebb külföldi levéltárból nagy fáradsággal összegyüjtött oklevél-másolatait lekötelező szivességgel bocsátotta e sorok irójának rendelkezésére.[VISSZA]
  17. Garai hadjáratát a Horvátiak ellen Zsigmondnak 1406 augusztus 1-én kelt adománylevele (Hazai Okmt. VII. 432.) beszéli el legrészletesebben. V. ö. Fejér, X/I. 243. X/III. 342. X/IV. 295. és 660. Az egyes hézagokat a fentebb idézett okleveleken kivül az orsz. levéltár Dipl. 7298. és 7309. jelz. okleveleinek adatai töltik ki.[VISSZA]
  18. Csak a legnevezetesebb adományokat emlitem meg. Laczkfi István nádor Komárom várát, melyet a már előbb Mária királynőnek adott 8000 frt fejében zálogban tartott, örök adományul kapta. Orsz. levéltár, Dipl. 7253. A Kanizsaiak a kapuvári uradalmat kapták. Hazai Okmtár, V. 165. Szécsi Miklós, a volt nádor, Dobra várát Vas vmegyében. Hg Batthyány cs. ltára Körmenden.[VISSZA]
  19. Anjouk. Dipl. Eml. III. 632.[VISSZA]
  20. A Márki S. és Huber által i. m. felsorolt egykoru források adatait – főleg a kiszabaditásban résztvevők neveire vonatkozólag – a hg Esterházy cs. kismartoni levéltárának 1388 január 10., 1389 aug. 20. és 1390. aug. 14-én kelt oklevelei egészitik ki uj részletekkel. Szükségesnek látom ismételten megjegyezni, hogy ezeket is, a legtöbb alább idézendő levéltári adattal együtt, Fejérpataky László szivességének köszönhetem.[VISSZA]
  21. Zsigmond a követet 1388 január 10-én Kerstina zágrábmegyei helység adományával jutalmazta. Hg Esterházy cs. ltára Kismartonban.[VISSZA]
  22. Gomnecz bevételét augusztus 10-én és a következő napokon már mint megtörténtet emliti Zsigmond a Losoncziék seregében szolgáló Kiskezü Péter, továbbá Ruszkai Domokos és Kemecsi Miklós részére kiállitott adományleveleiben. Orsz. ltár, Dipl. 7298. Motesiczky cs. lt. a M. N. Múzeumban. V. ö. Fejér, Codex Dipl. X/I. 332. és X/IV. 660.[VISSZA]
  23. Schwandtner, I. 271. V. ö. Márki Sándor, i. m. 125–126.[VISSZA]
  24. Anjouk. Dipl. Eml. III. 647.[VISSZA]