SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Bosznia és a délvidéki forradalom.

Bosznia és a pártütők. Tvartkó. A háboru Dalmácziában. Korpádi és társai veszedelme. Ellenhatás. Zsigmond könnyelmüsége. Pénzzavarai. Összeesküvés a király ellen. Külföldi összeköttetések. Dalmáczia veszélyes helyzete. A törökök közeledése. A rigómezei ütközet. A bosnyák politika győzelme Dalmácziában. Velencze magatartása. Tvartkó és nápolyi László. Tvartkó halála. A nápolyi párt szervezkedése. Titkos összeköttetései Zsigmond környezetével. Laczkfi István nádor. Alkudozások a törökkel. A bosnyák politika fordulása. Dabisa bosnya király meghódol Zsigmondnak. A Horváti-párt ellenszegülése. Boszniai hadjárat. Dobor elfoglalása. A Horvátiak letünnek a történelem szinpadáról.

A királyi pár azzal a reménynyel hagyta el a délvidéket, hogy a lázadó vezérek kiüzésével sikerült visszaszerezni az országrész nyugalmát. Pedig a küzdelem még korántsem volt befejezve. A nápolyi párt titkos szálai az egész horvát-dalmát területet behálózták, s a forradalmi szellem sokkal mélyebb gyökeret vert e nyugtalan, forró vérü nép által lakott földben, hogysem egy csapással ki lehetett volna azt a talajból irtani. S a Boszniába menekült vezérek nemcsak biztos menedéket találtak ez ország hegyei között, de a legalkalmasabb talajt is cselszövényeik folytatására.

Boszniában még mindig Tvartkó volt az ur, a délszlávok történelmének e hatalmas alakja, a ki a magyar király hűbéreséből, az egyszerü bosnya bánból országának független királyává tudta magát felküzdeni. Bosznia első királyának az volt a terve, hogy országa köré csoportositja a szomszéd államokat, s egy új délszláv császárságot teremt a Balkán-félszigeten, a bolgár czárok, s Dusán birodalmának hasonmását. Lépésről lépésre közeledett czéljához. Jelentékeny területet foglalt el Szerbiából, melynek királyi czimét viselte czimei között s hatalmát lassankint a tengerpartig kiterjesztette.

A Nagy-Lajos halálát követő zavarok kedvező alkalmat adtak neki Cattaro megszerzésére; de ezzel nem elégedett meg. Lassan, számitással készité elő haderejét a nyilt lázadásra s addig is minden eszközzel segitette Horvátiék forradalmának terjedését a délvidéken, mely reményt nyujtott neki arra, hogy uralmát Horvátországra és a dalmát tengerpartra is kiterjeszti. Nagyravágyó terveinek leplezésére nem volt többé szükség, midőn a lázadás vezérei országába menekültek s tőle várták a segélyt actiójuk folytatására.

A nápolyi párt szövetkezése Tvartkóval a horvát-bosnyák határ több várát nyitotta meg a bosnya király előtt, és fontos hadviselési központot biztositott számára Vránában, melyet Palisnai János Novigrád feladása után igyekezett teljes védelmi állapotba helyezni. Igen fontos vivmány volt Clissa megnyerése is, mely a Boszniából Spalato felé vezető ut kulcsát képezte.1

Augusztus 2-án megjelent az első bosnya sereg és Dalmáczia alsó részének főhelyét, Spalatot ostrom alá vette. A spalatoiak még az ostrom megkezdése előtt külön követ utján kérték a bosnya királyt, tartsa tiszteletben szabadságaikat, s igérték, hogy a mennyire a magyar szent korona iránt tartozó hűségükkel összefér, készek őt pártfogójukul elismerni. De az ostromló sereg ellen keményen védték falaikat s egyidejüleg a magyar királyi párhoz is folyamodtak segitségért. Zsigmond a bosnyák király fellépéséről értesülve, Losonczi László bán testvérét, Albertet vránai perjellé nevezte ki s azzal a megbizással küdte le, hogy Vrána elfoglalásával állja utját a bosnyák hadak bejövetelének. Míg a Szlavóniához közelebb eső részeken Frangepán János igyekezett Zsigmond érdekeit megóvni, Losonczi Albert a corbaviai grófok társaságában már október elején megkezdte Vrána ostromát. November 8-án Horváti János vezérlete alatt bosnyák csapatok érkeztek Palisnai segitségére. Az uj perjel kénytelen volt felhagyni az ostrommal s Nonába ment hadaival téli szállásra. Az ostromlottak és a felszabaditók most egyesülten elpusztitották Zára környékét s magát Nonát is ostrom alá vett ék, Ostrovicát pedig, honnan Zárát és Nonát egyaránt sakkban tarthatták, deczember 17-én hatalmukba keriték. A dalmát városokat rémület szállta meg a bosnyákok e gyors sikerére; Trau karácsony ünnepén Zsigmondhoz is, Tvartkóhoz is követség küldését határozta el, hogy az elsőtől segitséget, a másodiktól kegyelmet kérjen. De már a következő napokban véres összeütközésre került a dolog a magyar és bosnyák pártok között, mely ez utóbbi győzelmével végződött. Trau lőn tehát az első dalmát város, melyet a bosnyákok fellépése eltántoritott a magyar korona hüségétől. A többiek nagyobb kitartást tanusitottak. Zára, Sebenico, Spalato 1388 január havában külön-külön követeket küldtek Zsigmondhoz, hogy figyelmeztessék a Bosznia felől fenyegető veszélyre, mely a leggyorsabb segitséget tette szükségessé.2


A székesegyház Trauban.
Rajzolta Székely Árpád

Zsigmond már őszszel (1387 szeptember 22-én) azt igérte a velenczei dogenak, hogy személyesen áll serege élére s október közepén Gyakováron lesz „a bosnyák bán s a többi lázadók vakmerőségének megfenyitésére”.3 November végén és deczemberben pedig nagy tevékenységet fejtett ki, hogy a sereg meginditásához szükséges pénzt összegyüjtse. Losonczi László bán, Laczkfi András, Czudar György és János, a váradi püspök, Kórógyi István jelentékeny összegeket kaptak a kincstárból hadak gyüjtésére;4 s Losonczi bán január utolsó hetében tényleg el is ment seregével Szlavóniába.5

De Zsigmond maga nem váltotta be igéretét, akkor sem, midőn Horváti János, Szeglaki László, Hédervári Kont István, Korpádi János és Palisnai Beriszló, a volt perjel unokaöcscse, az eddigi sikerektől vérszemet kapva, 1388 nagybőjtjén6 átkeltek a Száván s Szerém és Valkó vármegyékben meglobogtatták a nápolyi király zászlait. Zsigmond az alvidék hü főurait, Kórógyi Istvánt, Laczkfi Györgyöt s az Alsániakat szólitotta fel a fenyegetett részek védelmére. Ezek a Garai Miklós által küldött segélycsapatokkal egyesülve, a basaközi járásban megütköztek a pártosokkal és szétverték bosnyák és rácz csapataikat. Horváti János futással mentette meg életét, a többiek Kórógyiék kezébe kerültek, a kik bilincsekbe verve egyenesen Budára vitték fel őket. Zsigmond törvényt tartott a pártosok felett, s kimondatta felettük a fej- és jószágvesztés büntetését. Korpádi Jánost lófarkához kötözve végig hurczolták a város utczáin, lefejezték, felnégyelték s holttestének darabjait „mint bőzhödt dögöt” a város falain kivetették. Hasonló sors érte a többieket is.7

Ez a kegyetlenség az itélet végrehajtásában jellemzi a hangulatot, mely a nápolyi párt vezetői iránt a királyi udvarban uralkodott, de nem talált visszhangra a közvéleményben s majdnem végzetes következményeket vont maga után. Az országot kormányzó főurak sorában, tudjuk, igen sokan voltak, a kik kezdetben maguk is az ellenpárthoz tartoztak, rokoni összeköttetésben állottak a vezetőkkel, s nem egy közűlök titokban talán még mindig rokonszenvezett azok czéljaival. Ez utóbbiak között volt, mint látni fogjuk, Laczkfi István, ki mint nádor az első szerepet játszotta Zsigmond udvarában. Zsigmond maga is valószinüleg elég okot szolgáltatott arra fiatal korának könnyelmüségével, hogy ne legyenek vele megelégedve. Hiszen, mióta megkoronázták, alig vett komolyan részt a kormányzás gondjaiban; neje megszabadítását úgyszólván távolról nézte s szlavóniai rövid hadjárata után többé semmi szándékot nem mutatott arra, hogy maga személyében álljon ki fenyegetett trónjának védelmére. Az uralkodás gondjait egyáltalában nem látszott komolyan venni, szórakozásokkal tölté idejét, mikben idegenek, Csehországból magával hozott, olasz, lengyel, német földről udvarába sereglett pártfogoltjai vették körül. Folytonos pénzzavarai sem voltak alkalmasak tekintélyének megszilárditására: Brandenburgot kénytelen volt unokaöcscseinek, Józsa és Prokóp morva őrgrófoknak elzálogosítani. Mindezek könnyen megértethetik velünk az elégületlenséget, melyet még azoknak is kellett érezniök vele szemközt, a kik legbuzgóbb hívei voltak királylyá választatásának. A titkos elégületlenség Korpádi és társai kivégeztetése után összeesküvést hozott létre Zsigmond ellen, melynek czélja egyenesen az volt, hogy a könnyelmü ifju a trónról eltávolíttassék. Ha két különböző forrásu – de egykoru – krónika elbeszélésének hitelt adhatunk,8 az összeesküvők Mária közremüködésére számitottak, a kinek bizonyára szintén volt elég oka férjével szemközt az elégületlenségre. Mária nem hajlott a veszedelmes játékra, sőt azt mondják, ő maga volt az, a ki Zsigmondot a készülő veszélyre figyelmeztette. Az összeesküvés talán épen a korai felfedeztetés miatt nem jutott el a kitörésig, s az elégületlen főurak most már a királynőre is kiterjesztve haragjukat, oda hagyták a királyi udvart, haza tértek biztos tüzhelyeikhez. Zsigmond nem mert nyiltan fellépni az összeesküvés tagjai ellen, jobbnak látta a békés kiegyezés utját. A kipróbált hűségü Kanizsai János, 1387 vége óta már esztergomi érsek, vállalta magára a békitő szerepét, fölkereste a főurakat egyenként váraikban, s bölcs tapintatának sikerült a kedélyeket lecsillapitni.9


Mária háza Körmöczbányán, a zólyomi kapunál.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar

Hihetőleg ez az eset vezette Zsigmondot arra a gondolatra, hogy külföldi összeköttetései utján igyekezzék uralmát az országban megszilárditani. Rokonaival, Venczel királylyal és Józsa morva őrgróffal védő és támadó szövetséget kötött, melyben megigérik, hogy egymást minden külső és belső ellenség ellen védelmezni fogják,10 s békealkudozásokat kezdett Vilmos és Albert osztrák herczegekkel is, a kikkel a jó viszonyt az ország lakosai által osztrák kereskedőkön elkövetett méltatlanságok zavarták meg.11 A Luxemburgokkal kötött szövetségért azonban le kellett mondani testvéröcscse, János görliczi herczeg javára a cseh koronára táplált jogairól, jobban mondva Venczelre bizni a szabad választást közte és János között.12 Az osztrák herczegekkel pedig csak 1389 október 24-én tudott hosszu tárgyalások után kiegyezni s 1390 június 2-án kötötte meg Alberttel és Józsa őrgróffal a védelmi szövetséget.13

Az összeesküvést követő bizonytalan helyzetnek tulajdonithatjuk, hogy az egész 1388. évben sem a király, sem az ország rendei részéről semmi sem történt a dalmát országrész védelme érdekében. Zsigmond a nyár folyamán többször is hirdette, hogy táborba száll a lázadók ellen.14 Szándékát most sem valósította meg. Dalmáczia urai és városai maguk voltak kénytelenek védelmükről gondoskodniok. Spalato a sűrűn ismétlődő ostrom által kimerült, s miután hasztalan fordult ismételten Zsigmondhoz segítségért, a tartomány nagyjait szövetkezésre szólítá fel. Október 6-án a spalatoi Szent-Katalin-templomban Nelipics scardonai várnagy, a Brebiriek követei, valamint Spalato és Sebenico városok meghatalmazottjai esküvel fogadták, hogy egymást a bosnyák király ellen megvédik s országukat a magyar korona hűségén meg fogják őrizni. De ez nem akadályozhatta meg Tvartkót abban, hogy tovább ne folytassa a tartomány s annak főbb erősségei, Clissa, Vrána, Ostrovica nyugtalanítását. A bosnya király Knin birtokában az egész horvát terület urának tudva magát, Hranics Vlaskót nevezte ki Horvátország kormányzójává, s november havában Vukcsics Hervoja vajda és testvére Vuk utján meghódolásra szólítá fel a dalmát városokat.

Most már Zsígmondnak is kellett valamit tenni a korona tekintélye érdekében. Losonczi László szlavón bán 1388 karácsonyán mint Dalmáczia és Horvátország kormányzója és a királyi sereg főkapitánya vonult be Zárába. Hat hétig időzött itt, segédcsapatokat várva a vidékről serege erősitésére, melynek nagysága egyáltalán nem állott arányban a reá váró feladat nehézségével. A magyar haderő készületlensége Horvátit ujabb betörésre készté Szlavóniába, minek hirére Losonczi Albert vránai perjel is táborba szállott.15 Losonczi László bán február 8-án hagyta el Zárát, a nélkül, hogy ottani tartózkodását bármi siker koronázta volna. Márczius elején Hranics már egész követelőleg szólitotta fel a városokat a hódolásra. Spalato haladékot kért, hogy megtudhassa, számithat-e magyar segítségre? Tvartkó megadta azt egész június 15-éig, sőt midőn ez a határidő is elmult, abba is beleegyezett, hogy Spalato az összes dalmát városok között legutolsónak tűzze ki a bosnyák király zászlaját.16

Nem Zsigmond érdemén mult, hogy ez még az 1389. év folyamán meg nem történt. Kelet felől nyugtalanító hirek érkeztek a törökök közeledése felől. A török uralom lassu terjeszkedése Tvartkó császársági álmait megsemmisítéssel fenyegeté, s a bosnya királynak egyelőre le kellett mondania Dalmáczia meghódításáról, hogy annál nagyobb erővel gondolhasson meglevő országának védelmére. Magyarországra a veszély még nem volt imminens, de oly kicsiny sem, hogy egyszerüen szemet lehetett volna hunynia előtte. A védelmet az uj ellenséggel szemben megnehezítette az a körülmény, hogy Szerbia, melynek a magyar korona hűbéri kapcsában e védelem első bástyájául kellett volna szolgálni, ujabban ismét e kapocs lazitásán munkálkodott. Lázár a szerb fejedelem, Tvartkóval jó barátságban, szintén a nápolyi párt titkos támaszai közé tartozott, s míg a bosnyák király Dalmácziában terjeszkedett, a szerb csapatok a Szerémség és a mácsói bánság területét nyugtalanították betöréseikkel. Zsigmond 1389 elején haddal készült Lázár megfékezésére. A háborut csak Garai Miklós fellépésének sikerült elodázni. A mácsói bán, ki a despota leányát vette nőül, személyesen ment Szerbiába, hogy Lázárt és ennek másik vejét Vuk vajdát, a hűbéri viszony tiszteletben tartására intse.17

A kibékülés annál könnyebben ment, mert Murád szultán nagy sereggel közeledett Szerbia ellen. Tvartkó jelentékeny sereget küldött szomszédjának segitségére; a bosnyák sereg főemberei között ott volt Horváti János is. Az összeütközés a Rigómezőn 1389 június 15-én történt meg és a törökök győzelmével végződött. Murád szultán a csatamezőn lelte halálát, de katonái szétverték a szerb és bosnyák sereget; elesett Lázár fejedelem is, és holttestét magyar területen, a ravaniczai kolostorban temették el meneklő katonái.


Vrána romjai.
Rajzolta Székely Árpád

A törökök e nagy diadala csak azonban rövid időre bénitotta meg Tvartkó tevékenységét. Losonczi László bán 1389 júniusban visszafoglalta Clissát és őszszel Frangepánnal s a zárai és pagoi segédcsapatokkal egyesülve, Vránát ujból ostromolni kezdte. Palisnai november 22-én sebet kapott a vár védelmében, s két nappal utóbb az ostromlottak egy heves összeütközésben több száz embert vesztettek. De a záraiak váratlan visszavonulása miatt félbe kellett szakitani az ostromot. Ez alatt Tvartkó is összeszedte magát, s csapatai karácsony napján vissza foglalták a clissai erődöt. S a bosnyák király következetes politikája végre is megtermé gyümölcsét. A dalmát városok elveszték bizalmukat a Magyarországtól várható segitség iránt s mindinkább megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy meghódolnak Tvartkó hatalma előtt. A velenczei köztársaság már 1390 tavaszán látta, hogy Dalmáczia veszve van Zsigmondra nézve és kisérletet tett, hogy a maga fenhatósága alá hajtsa a városokat. Ezek azonban úgy gondolkodtak, hogy a velenczei pártfogás még kevésbbé képes őket Tvartkó zaklatásaitól megoltalmazni. Májusban megjelentek Spalato követei Szutiszkóban, hol Tvartkó udvarát tartá, s bejelenték, hogy városuk kész a bosnya király uralmát elismerni. A példát követte Sebenico s Alsó-Dalmáczia 3 legnagyobb szigete: Brazza, Lesina és Curzola, s végül némi halogatás után Trau, mely előbbi bosnyák párti voltát elfeledve, ujabban ismét a magyar korona hűségéhez kezdett ragaszkodni. Tvartkó a behódolókat horvát és latin nyelven kiadott okleveleiben megerősitette régi kiváltságaik birtokában. Ezzel Dalmáczia meghóditása befejezettnek látszott, s Tvartkó büszkén iktatta neve után Horvátország és Dalmáczia királyi czimét.18

Zsigmond s a magyar kormány meglehetős hidegvérrel vett tudomást ez eseményekről. A király megelégedett azzal, hogy Bebek Detrét, az új szlavón bánt küldte Horvátországba. Bebek szeptemberben Knint ostromolta, de elegendő erő hijával levén, semmi eredményt sem tudott felmutatni.19

Csak Zára és környéke, a felső-dalmácziai tengerpart állott még ellent a bosnya király hatalmának. Tvartkó Velencze segitségéhez fordult Zára meghóditása érdekében, s épen ebbeli terveivel volt elfoglalva, midőn a halál (1391 márczius 23-án) véget vetett nagyravágyó terveinek. Nehány héttel előbb halt meg az egykori vránai perjel, Palisnai János. A nápolyi párt ez utóbbiban többet veszitett, mint Tvartkó halála által. A hatalmas bosnyák királynak nápolyi László pártjának védelme kezdetben csak ürügyül szolgált hatalmi törekvéseiben; később nem is leplezte szándékát és a horvát-dalmát területet, mit a nápolyi párt segitségével foglalt el, saját maga részére vette birtokba. Politikájának nagy mértékben kedvezett a pártosok trónjelöltjének kiskorusága, s a zilált helyzet, mely a nápolyi királyságban uralkodott. Az anyakirályné, Margit két izben is szándékozott átkelni az Adrián, hogy magyar területről közvetlen közelből intézze a párt ügyeit, de nem hagyhatta el országát, hol II. Lajos, az egykori veszedelmes vetélytárs Anjou Lajos fia, Nápolyból is kiszoritotta és kényszeritette, hogy Gaetába helyezze át udvarát. Tvartkó halálhirét bizonyos megkönnyebbüléssel vették a gaetai udvarban tudomásul és siettek László király jogainak érvényesitésével, mielőtt az uj királynak, Tvartkó fivérének, Dabisa Istvánnak ereje lenne előde politikáját folytatni. Nem akarván a bosnyák urakat elidegeniteni magától, 1391 július 17-én anyja és gyámja Acciajuoli Angelo florenczi érsek, San Lorenzo in Damaso bibornoka beleegyezésével megerősitette Hervoja vajdát és testvérét Vukot a horvát-dalmát báni méltóságban, melyet ezek már Tvartkó alatt viseltek, s a harmadik Vukcsics testvért, Dragisát, más bosnyák és horvát urakkal együtt, jószágadományokkal tüntette ki.20 De az egész magyar korona területére Horváti Jánost tette meg helytartójává, tehát formaszerüleg is élére állitá annak a pártnak, melynek ő volt kezdettől fogva lelke és éltető ereje. Ügyes intézkedései ismét életet öntöttek a pártba s ujult reménynyel, bizalommal tölték el a vezéreket annak sorsa iránt. Horváti Jánosnak, úgy látszik, sikerült megujítani a titkos összeköttetést az elszakadt párthivekkel, a kik most az első méltóságokat viselték Zsigmond udvarában. Hogy ez a titkos összeköttetés előbb is fennállott, azt láttuk Simontornyai István esetéből s az 1388-iki összeesküvésből. Az összekötő kapcsot ezuttal nem kisebb ember képezte, mint az ország nádora. Az idősebb Laczkfi István, Kis-Károly egykori párthive, bár az elsők között volt, a kik Zsigmondhoz csatlakoztak, szive mélyében nem viseltetett igazi hűséggel királya iránt. Okát nem tudjuk adni, miért fordult el attól, kinek trónra emeltetésében oly nagy része volt. Tény az, hogy László környezetében úgy voltak felőle informálva, mint a ki csak a kedvező alkalmat várja, hogy nyiltan elpártoljon Zsigmondtól. Ez nagy vivmány volt a nápolyi pártra, s arra a reményre jogositotta fel Horvátiékat, hogy a nádor példája nyomán az ország többi főurait is könnyü lesz László pártjára vonni. A zágrábi püspök utján egy névjegyzék került Nápolyba, melyben a két Laczkfi Istvánon kivül Kanizsai János érsek, a váczi és váradi püspökök, Losonczi László, Bebek Imre és Detre, Szécsi György, a volt nádor fia, Péter vajda fia Farkas, Zámbó Miklós tárnokmester és testvére Imre László király titkos párthiveiként voltak feltüntetve; úgy hogy László király október 7-én két megbizottat küldvén Magyarországba, levelében mindezeket az urakat Horváti Jánossal egy sorban szólitja fel, hogy velük ügyei, érdekében tanácskozzanak.21


Csáktornyai Laczkfi István pecsétje.
A pecsétmezőben jobbra forduló sárkány, melle alatt kereszttel. Körirata: † S(igillum) • STEPHANI • REG(ni) • HVNGARIE • PALATINI •
A Magyar Nemz. Múzeum eredeti példányáról rajzolta Malachovsky Nándor

Horvátiék jelentése nem felelt meg a valóságnak s a László király által felsorolt urak aligha szolgáltak reá még akkor, hogy a notorius hütlennek és lázadónak nyílvánitott Horváti Jánossal, Erzsébet királyné gyilkosával egy sorba kerüljenek. De a helyzetet jellemzi, hogy a nyilt lázadás, mely öt év óta szítja a testvérharczot az országban és a királyné-gyilkosságtól sem rettent vissza, a törvényes király trónjának lépcsőjén remél magának hiveket találni, s tényleg abban a férfiuban találja legfőbb támaszát, a ki a legelső országos méltóságot viseli a király oldala mellett.

Nápolyi László 1392 elején már személyesen készült Dalmácziában fellépni s szabad átmenetet kért Velenczétől hajói számára, melyek őt az Adrián keresztül Zenggbe fogják szállitani.22 Miután az országában duló pártviszályok e tervének kivitelét most sem engedték meg, Horváti Jánost, mint helytartóját, s Hervoját, mint dalmát és horvát bánját ünnepélyes oklevélben hatalmazta fel, hogy nevében kegyelmet hirdessenek mindazoknak, a kik a „brandenburgi őrgróf” és neje pártját elhagyva, az ő törvényes uralma alá adják magukat. Ugyanily meghatalmazást küldött a nádornak is, ezzel kétségtelenné téve az összeköttetést, mely Laczkfi István és a nápolyi párt között fennállott.23

A magyar korona elnyerése körül kifejtett buzgalmában László király oly tettre is engedte magát hivei által elragadtatni, melyet csak a király ifjusága, anyjának Margit királynénak fékezhetetlen bosszuvágya s a pártos főurak végső elkeseredése tesznek némileg érthetővé. A gaetai udvar 1392 őszén Bajazid szultánhoz fordult segitségért Zsigmond ellen, s hogy biztositsa magának a szultán szövetségét, házasságot tervezett László király és Bajazid egyik leánya között, daczára annak, hogy az ifju király 1390 óta Chiaromonte Manfred, Modico grófja leányának Costanzának volt esküdt vőlegénye. Feltehető, hogy a szultán két kézzel kapott a kedvező ajánlaton, mely szabad utat nyit számára Magyarországba. Megindultak a titkos tárgyalások Gaeta és a szultán európai fővárosa, Drinápoly között. Laczkfi István a nádor tudott a tervről. De nem maradhatott az titokban László vetélytársa, II. Lajos király előtt, a kivel Zsigmond 1388 folyamán szorosabb összeköttetésben állott,24 s tudott a dolog felől a velenczei köztársaság is, melynek hajói éber figyelemmel kisérték mindazt, a mi az Adrián történt. A signoria 1393 nyarán hidegen visszautasitotta Horvátiék közeledését, a kik szerették volna őt is megnyerni terveiknek. És Zsigmond udvarában két oldalról is kaphattak értesitést a dolgok állapota felől. Maga a nádor sem kerülhette ki a gyanut, hogy összeköttetésben áll a pártütőkkel. A nélkül, hogy közte és Zsigmond között nyilt szakitásra került volna a dolog, nem sokára megvált a nádori méltóságtól, mely Zsigmond eddigi hü udvarmesterére Ilsvai Leustákra ruháztatott át.

A nápolyi párt tervével nem csak Zsigmond érdekei voltak közelről érintve, de Dabisa bosnya királyéi is. Tvartkó utódának máris nagyon kellemetlenek voltak a forradalmi vezéreknek az ő országából kiinduló cselszövényei. Ép oly joggal tartotta magát Horvátország és Dalmáczia királyának, mint a mily jogon László igyekezett királyi jogait e tartományok felett érvényesiteni; s most a török szövetség terve országának legveszélyesebb ellenségét készült nyakára hozni. Méltán féltve Boszniát a szomszéd szerb fejedelemség sorsától, oly tettre szánta el magát, mely nagy fordulatot jelent a bosnyák politikában. Elhatározta, hogy szakit a nápolyi párttal, mely ily rútul készül fizetni a vendégszeretetért, lemond Horvátország és Dalmáczia különben is bizonytalan, ideig-óráig tartó birtokáról s visszatér a magyar korona hüségére.

A tárgyalások közte és Zsigmond között már 1392 végén megindultak. Zsigmond meghitt emberének, Nagymihályi Jánosnak küldetése Boszniába bizonyosan ez ügygyel állott öszefüggésben.25 Zsigmond 1393-ban nyár elején tekintélyes sereg kiséretében a horvát határra ment s Gyakováron26 találkozott Dabisával. A bosnya király, ki már előbb fegyverrel foglalta el Palisnai örököseitől Vránát és Ostrovicát, a tartományokat Zsigmond kezébe szolgáltatta, és elismerte a király főuri jogait Bosznia felett, sőt abba is beleegyezett, hogy halála után a bosnya királyság Zsigmondra szálljon. A nevezetes szerződést Zára város jelenlevő követein kivül augusztus 23-án Hervoja is megerősitette, s a bosnyák főurak nagyobb része egymás után jelentette ki hozzájárulását.27

Horvátiék azonban nem nyugodtak bele ily könnyen a dolgok e fordulatába, mely utolsó menedéküktől fosztja meg őket. Királyukra, nápolyi Lászlóra mindaddig, a míg a maga országának sem tudott urává lenni, nem lehetett számitniok. Az Uszorában fekvő Dobor falai közé vették magukat, s a biztos menedékhelyből még egyszer megkisértették felszítni a lázadás tüzét a dalmát városokban, melyek már nagyon hozzá szoktak az úr nélküli állapothoz. Ez részben sikerült is; maga Spalato sem Dabisát, sem Zsigmondot nem volt hajlandó királyául elismerni s több község a bosnyák uralomnak adott előnyt a magyar felett. A gyors siker végre Dabisát is eltántoritotta. A lázadók már ismét a szlavón részeket nyugtalanitották betöréseikkel.


Zsigmond kis pecsétje.
Négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a magyar csíkok, a 2. és 3. mezőben a luxemburgi sas váltakoznak. Körirata: S(igillum) • SIGISMONDI • REGIS HVNGARIE ET CETER(a).
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Mühlbeck Károly

Zsigmond kormánya a dolgok ily állásával szemben elhatározó lépésre szánta magát. Virágvasárnapra (ápril 12) gyülésbe hivta Budára az országos rendeket, elrendelte a nemesség fölkelését, rendkivüli hadi adót vettetett ki, minden két portára egy arany forintot s a vármegyékbe biztosokat küldött ki annak behajtására, a kik 15 nap alatt tartoztak a begyült pénzt Alsáni Bálint bibornok, az esztergomi érsek, Ilsvai Leusták nádor és előde Laczkfi István, ez idő szerint zagorjei főispán kezébe szolgáltatni.28 Kettős feladat megoldása várt az ily módon szervezendő haderőre: a török ellen való védelem, mely, mint alább látni fogjuk, immár mind nagyobb mértékben vette az ország erejét igénybe, s a bosnyák felkelés végleges elnyomása. A török ellen az országgyülés Kanizsai érseket és a nádort küldte az alvidékre.29 Dalmát-, Horvát- és Szlavónországok bánjaivá pedig a két Garai testvért, Miklóst és Jánost nevezte ki, a kiket katonai erényeik s a rendelkezésükre álló anyagi eszközök leginkább tettek képesekké e részek nyugalmának helyreállitására.

A boszniai expeditio nagy jelentőségéről tanuskodik, hogy maga a pápa, IX. Bonifácz a neopactai érseket apostoli nuntiusul küldte Dalmáczia, Horvát- és Szlavónországok és Bosznia területére s keresztes hadjáratot hirdettetett Dalmáczia templomaiban a bosnyák patarenusok s mindazok ellen, kik az akkor még VII. Kelemen ellenpápa pártján levő nápolyi Lászlóval állanak összeköttetésben.30

Zsigmond az új bánokkal, a három Kanizsaival – János érsek májusban már otthon volt – a nyár elején bevonult Boszniába s egyenesen Dobor ostromára sietett. A két Horváti a túlnyomó erő elől futásnak eredt. A jóformán védetlenül maradt várat Zsigmond elfoglalta és felgyujtatta. Garai Miklós ez alatt tovább nyomult az ország belsejébe. Jövetelének hirére Dabisa elébe ment s békeért könyörgött. A bűnbánó bosnya királyt Garai Zsigmond táborába kisérte hol egész udvarával s országa nagyjaival megujitá hódolati nyilatkozatát.

Egyedül Vukcsics Vuk vajda, Hervoja testvére tartotta még magát Horvátországban. Garai Miklós a királyi sereggel azonnal elindult a bánsága alá tartozó részek elfoglalására s egymásután foglalta vissza a horvát és dalmát várakat. Knin bevételével a lázadás utolsó fészke is Zsigmond hatalmába került.31

A nápolyi párt hivei, a kik ez alkalommal kézre kerültek, kétségtelenül osztoztak a 6 év előtt Korpádit, Szeglakit, Hédervári Kont Istvánt ért kegyetlen sorsban; talán ekkor történtek azok a tömeges kivégzések, melyek a hagyományban Kont nevéhez füződve, oly mély árnyékot vetettek, Zsigmond emlékére. De a fővezérek, Horváti János és Pál, ezuttal is szerencsésen kikerülték Zsigmond boszuját. A pártjukra mért végzetes csapás után nyomtalanul eltünnek a történelem lapjairól, mely annyi véres tettüket jegyezte fel az utókor számára.


Bogumil sirokon látható lovasok.


  1. Clissa július 22-én hódolt meg Tvartkónak.[VISSZA]
  2. V. ö. Huber, i. m. 522–526. és Klaiæ, Gesch. Bosniens, 219–226.[VISSZA]
  3. Anjouk. Dipl. Eml. III. 666. Hubernek (i. m. 523.) igaza van, midőn e levél keltét 1387-re teszi; annál feltünőbb, hogy a benne foglalt adatot az 1388-iki ősz eseményeinek elbeszélésénél ismét felhasználja.[VISSZA]
  4. A két Czudarnak 2000–2000, Laczkfi Andrásnak 2500, Kórógyinak 4000, Losonczinak 2334 frtot utalványoz Zsigmond a Perényi Péternél levő heted-adóból. Gr. Zichy cs. Okmt. IV. 341–343.[VISSZA]
  5. 1388 január 20-iki perhalasztó levél a Kállay cs. ltárában.[VISSZA]
  6. Nem pedig 1387 őszén, mint Huber (i. m. 523.) állitja. V. ö. Fejér, Codex Dipl. X/I. 414.[VISSZA]
  7. Korpádi társai közül csak Szeglakiról mondja Mária egyik oklevele, (1390 szept. 25. M. Nemz. Múzeum ltára), hogy kivégezték; a többiekről csak annyi mondatik, hogy elvették megérdemelt büntetésüket. Fejér, Codex Dipl. X/I. 414. X/IV. 668. és Hazai Okmt. VII. 430. V. ö. Hubert, i. m. 523.[VISSZA]
  8. Corner Hermann, Corpus scriptorum medii aevi, 1155. és a Cardauns által közölt krónika, Zeitschr. für ältere deutsche Geschichte, XVI. 340. V. ö. Márki Sándor, i. m. 132–134.[VISSZA]
  9. Kanizsai e szerepéről Zsigmond május 7. és Mária nov. 25. oklevelei emlékeznek meg, melyben Gelse, Lak és Sziget adományozásával jutalmazzák meg ebbeli szolgálatait. Fejér, Codex Dipl. X/I. 402. és 420. Ez okleveles adatok elkerülték történetiróink figyelmét, pedig épen ezek ütik reá a fentebb idézett krónikák elbeszélésére a hitelesség bélyegét.[VISSZA]
  10. Prága, 1388 ápril 17. Fejér, Codex Dipl. X/I. 439.[VISSZA]
  11. Eredeti oklevelek Bécs város levéltárában. V. ö. Fejér, X/I. 431. és 433.[VISSZA]
  12. Sempte, 1388 június 3. Fejér, X/I. 435. és X/VIII. 243.[VISSZA]
  13. U. o. X/VIII. 296., 303.[VISSZA]
  14. Június 30. Bécs város ltára, és aug. 7. Gr. Zichy cs. Okmt. IV. 365.[VISSZA]
  15. Zsigmond február 24-én a Nagymihályiakat a perjelhez való csatlakozásra szólitja fel. Gr. Sztáray cs. Oklt. I. 485.[VISSZA]
  16. Klaiæ és Huber i. m.[VISSZA]
  17. Zsigmond 1389 június 7-én értesiti Vuk vajdát Garai követségéről. Gelcich-Thallóczy, Ragusa és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára. 113. V. ö. Hazai Okmt. VII. 436. és Fejér, Codex Dipl. X/IV. 665.[VISSZA]
  18. 1390 augusztus 1-én kelt oklevelében találkozunk először e czimmel. V. ö. Klaiæ i. m. 236–247.[VISSZA]
  19. Huber i. m. 531.[VISSZA]
  20. Anjouk Dipl. Eml. III. 696–703.[VISSZA]
  21. Anjoukori Dipl. Eml. III. 694.[VISSZA]
  22. Huber, i. h. 533.[VISSZA]
  23. Anjouk. Dipl. Eml. III. 717.[VISSZA]
  24. Ragusai Oklt. 111.[VISSZA]
  25. Gr. Sztáray cs. Oklt. I. 518.[VISSZA]
  26. Mint az események mutatják, július havában.[VISSZA]
  27. Huber és Klaiæ, i. m.[VISSZA]
  28. Fejér, Codex Dipl. X/I. 256.[VISSZA]
  29. Zsigmond Budán, april 24-én kelt oklevele, az orsz. ltárban, Dipl. 7938.[VISSZA]
  30. Monum. Vaticana. I/III. Bullae Bonifacii IX. P. M. I. 259.[VISSZA]
  31. Huber, i. m. 538., hol a források részletesen fel vannak sorolva.[VISSZA]