SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Zsigmond római királysága.

Ruprecht római király halála. Venczel és a választó fejedelmek. Zsigmond jelöltsége. A választás és az egyházszakadás. A magyar egyházpolitika 1403 óta. XXIII. János. Lajos rajnai pfalczgróf. Hohenzollern Frigyes. A frankfurti gyülés. Az első választás. Józsa ellenkirály. Zsigmond alkudozásai. Józsa halála. Egyezség Venczellel. Zsigmond második megválasztása. Pozsonyi országgyülés. Albert és Erzsébet eljegyzése. Lengyelország és a német lovagrend. Zsigmond szövetsége a renddel. Vitold litván nagyfejedelem Késmárkon. A magyar interventio. Békealkudozások Zsigmond és Ulászló között. Fegyverszünet. Vitold Budán. Titkos tervek Lengyelország ellen. A pápa közbelépése. Ulászló Magyarországon. A lublói békekötés. A budai fejedelmi gyülés. Fegyverszünet Ernő osztrák herczeggel. Zsigmond itélete Lengyelország és a német lovagok közt.


Codex-diszités a XV. század elejéről.
A pozsonyi káptalan misekönyvéből, mely a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában őriztetik.
Rajzolta Passuth Ödön


Kezdőbetű ugyanonnan.
Rajzolta Passuth Ödön

RUPRECHT RÓMAI KIRÁLY HALÁLA sulyos helyzetbe hozta a német birodalmat. A rajnai pfalczgrófok ivadékát tiz év előtt a választófejedelmi collegium egy töredéke emelte a luxemburgi Venczel letételével a birodalom élére. Venczel nem nyugodott bele a detronisatióba; tovább viselte a római királyi czimet, kezében tartotta a birodalom koronázási clenodiumait és készületeket tett a császári koronázásra. Vetélytársának halálával joggal merült fel a kérdés, megüresedettnek tekinthető-e a trón, s nem volna-e itt az ideje véget vetni a viszálynak, mely a római egyház szakadásának idején, mikor három pápa versengett egymással a legfőbb egyházi hatalom birtokáért, kiszámithatatlan károkkal fenyegette a kereszténységet.

A választó-fejedelmek egyetértettek abban hogy a birodalom egységét nem szabad veszélyeztetniök, de nem voltak egy nézeten az erre vezető mód megválasztásában. Rudolf szász herczeg Venczel királyságának visszaállitása mellett foglalt állást és a cseh király kivüle hatalmas támaszt talált rokona Józsa őrgróf személyében, ki a Zsigmond által elzálogositott Brandenburg birtokában egy választói szavazat felett rendelkezett s kész volt azt házának feje javára érvényesiteni. A rajnavidék választó-fejedelmei ellenben, a kik annak idején Venczelt az uralkodásra méltatlannak nyilatkoztatták, hivek maradtak politikájukhoz, s hogy mindenkorra véget vessenek Venczel reményeinek, oly egyén jelöltségére volt szükségük, a ki e politika folytatását a Luxemburg-ház trónigényeivel egyesiti személyében s ekként azok támogatására is számithat, a kiket eddig egyedül a dynasticus ekintetek tartottak a cseh király pártján.

Ebből a szempontból csupán egy személy jöhetett tekintetbe: Zsigmond, a magyar király, a ki személyes tulajdonságaival messze tulszárnyalta házának többi két élő tagját s kinek megválasztatása a vitéz magyar nemzet szövetségét helyezte kilátásba a belviszályok által megrendült német birodalom részére.

A rajnamenti választó-fejedelmeket azonban áthidalhatatlan ellentétek választották el egymástól. A mainzi érsek, a választó-collegium dékánja, halálos ellenségeskedésben állott Lajos rajnai pfalzgróffal; s míg Falkenstein Verner trieri érsek ez utóbbival tartott, addig a kölni érsek, Saarwerden Frigyes, a mainzi pártján foglalt állást. A két párt egymással egyetértésben többségben lett volna Venczel pártja felett; de a belső ellentétek megakadályozták egyesülésüket. Mindkét töredék Zsigmondban látta a legalkalmasabb jelöltet, de a magyar királynak eleve le kellett mondani a reményről, hogy mindannyiukat egyesitse megválasztása mellett; saját választásától függött, hogy melyik csoport segitségével kezdje meg az actiót a római királyi korona megszerzésére.

A helyzet nehézségét növelte a szoros összefüggés, melyben a trónüresedés kérdése az egyházszakadás ügyéhez állott. Tudjuk, hogy a szakadás kérdésében követett politika buktatta meg Venczelt és segitett Ruprechtnek a trónra jutnia. A két ellenpápa helyett azóta három állott egymással szemközt. A pisai zsinat végrehajtotta azt a tervet, a mi Venczelnek trónjába került; a római és avignoni bibornokok pápáit, XII. Gergelyt és XIII. Benedeket megfosztva a tiarától, uj pápát választott helyükbe: Philargis Péter bibornokot, a ki V. Sándor név alatt. foglalta el a pápai széket s kinek 1410 május 3-án bekövetkezett halála után Cossa Boldizsár bibornok választatott XXIII. János pápa név alatt utódjává. De ezzel nem volt segitve a bajon. A detronizált pápák tovább ragaszkodtak a hatalomhoz s mindeniküknek meg voltak a maguk bibornokai s hivei. A választófejedelmek többsége a pisai zsinat pápája mellett foglalt állást; Venczel királyon és hívein, a szász herczegen és Józsa őrgrófon kivül a mainzi és trieri érsekek is XXIII. János pártján állottak; de a pfalczgróf és a kölni érsek XII. Gergely hívei voltak s épen ez volt az egyik legfőbb ellentét, a mely a rajnavidéki választó-fejedelmeket egymástól elkülönözte. Ez a helyzet nem tarthatott sokáig. Az egész keresztény világra rendkivül nagy fontossággal birt a kérdés, hogy az új római király melyik pápát fogja az egyház valódi fejének ismerni.

Zsigmond, mint magyar király, az egyházszakadás kérdésében következetes politikát folytatott és kezdettől fogva VI. Orbán utódainak pártján állott. Magatartásán sem a közte és IX. Bonifácz között beállott viszály, sem a pisai zsinat döntése nem változtatott. Magyarország nem ismerte el sem a pisai zsinat által választott V. Sándor és utóda XXIII. János, sem az avignoni XIII. Benedek pápaságát s XII. Gergelyt vallotta pápájának.

A magyar királyt ebben az egyházpolitikában semmi egyéb nem vezérelte, mint az az elhatározás, hogy hű marad az elődei által elfoglalt állásponthoz. Más képet öltött fel azonban a kérdés a német birodalom szempontjából. A választás nehéz volt. Azok a választó-fejedelmek, a kikre Zsigmond számithatott, egyenlő arányban oszlottak meg XII. Gergely és XXIII. János között; de János elég ügyes volt mindjárt megválasztása után felajánlani segitségét Zsigmondnak a római királyság megszerzésére s támogatása reményt nyujtott Zsigmondnak, hogy Venczel párthiveit sikerülni fog a maga részére vonnia. A viszony Zsigmond és Gergely pápa között különben is lazulni kezdett, a mióta ez szorosabb összeköttetésbe lépett nápolyi Lászlóval. Zsigmond tehát arra a részre állott, a honnan erősebb támogatásra volt kilátása.

Mindenekelőtt azonban azokat a differentiákat kellett kiegyenliteni, a melyek a magyar király és a szentszék között az 1403-iki forradalom óta fennállottak.

A IX. Bonifácz ellen kibocsátott rendeletekről a maga helyén elmondtuk ama véleményünket, hogy azok nem a viszonyok szükségességében, hanem a király megtorlási szándékában birták gyökerüket. Bonifácz pápa nem sokkal élte túl azok kibocsátását; 1404 október 1-én már nem volt az élők között; de miként ő, úgy utóda, VII. Incze sem érezte szükségét, hogy Zsigmond ellenséges fellépését a szokásos egyházi büntetések alkalmazásával torolja vissza. A viszály ekképpen meg lőn fosztva egyházi, dogmatikus jellegétől s a szentszék és a magyar királyi udvar között oly gyakran előforduló diplomatiai nézetkülömbségek szinvonalára szállott alá; a szorosan vett egyházi ügyekben az érintkezés már a következő évben helyreállott, s Incze pápa 1405 augusztus 24-én ünnepélyes bullában adta meg Zsigmondnak azt a kedvezményt, hogy gyóntatójától a pápának reservált esetekben is megkaphatja a bünbocsánatot s a felmentést minden egyházi büntetéstől, a mit elkövetett büneivel magára vont.1 Viszont Zsigmond is megengedte a pápa megbizottjának, Miklós boroszlói kanonoknak, hogy a laterani basilica és Szent-Péter temploma épitésére az országban könyöradományokat gyüjtsön.2

A teljes kibékülést mindazonáltal hosszu időre megakadályozta a szivósság, a melylyel a két fél a maga jogaihoz ragaszkodott. Zsigmond szabadon gyakorolta a főpapok kinevezésének jogát, s az általa kinevezett püspökök, bár pápai megerősités hiányában magukat föl nem szenteltethették, mint választott püspökök léptek javadalmuk tényleges birtokába. Másrészt VII. Incze pápa teljesen úgy viselkedett a szentszék adományozási joga gyakorlásában, mint a ki Zsigmondnak ezt elkobzó rendeletéről nem vesz tudomást. De a békülékenység szellemét árulta el, a mikor következetesen visszautasitotta a nápolyi király jelöltjeit, a kiket ez magyar királyi jogai czimén a megüresedett javadalmakra bemutatott.

Az Inczét követő pápa, XII. Gergely alatt a helyzet nem változott, legfölebb bonyolultabbá vált, a mint másként nem is lehetett akkor, mifőn a hatalom egyik legfőbb kérdésében, a püspökségek betöltésénél a pápa és a király egyaránt maguknak követelték a döntő szót. S a kérdés rendezését az esetben sem lehetett volna tovább halasztani, ha a megváltozott külpolitikai helyzet nem éreztette volna hatását a két hatalom egymáshoz való magatartásában. Zsigmond 1410 június elején Ozorai Pípó temesi főispánt azzal a megbizással küldte XXIII. Jánoshoz, hogy terjeszsze a pápa elé Magyarországnak s a királynak az előbbi pápáktól szenvedett sérelmeit s jelölje meg az alapot, a melyen a szentszék és a magyar király jogköre egymással szemközt szabályozandó lenne. És pedig első sorban azt kivánta, hogy a pápa ismerje el a magyar király kegyuri jogát, ha másként nem, legalább abban az alakban, hogy a főpapi javadalmakra csakis a király által bemutatott egyéneket nevezi ki; s ezt a multra is kivánta érvényesiteni, kérve a pápát, hogy azokat a főpapokat, kik az ő hozzájárulása nélkül neveztettek ki s a hűtlenség bünébe estek, mozditsa el püspöki székeikből, a Zsigmond által kinevezett püspököket pedig erősitse meg méltóságaikban.


XXII. János pápa pénze.
Előlapján a trónszéken ülő pápa, jobbját áldásra emeli, baljában keresztet tart. Körirata: IOVANNES • P(a)P(a) • XXIII. A hátsó lapon a keresztbetett kulcsok, felettük meztelen láb, a Cossa család jelvénye. † * SANCTVS * * PETRVS * † körirattal

XXIII. János a királynak ez egyes esetekre vonatkozó kivánságával szemközt nem foglalt el merev álláspontot; megerősitette a Zsigmond által eszközölt kinevezések nagy részét és több általa kifogásolt főpapot elmozditott püspökségéből; ezek között volt Ludányi Tamás is, kit egy corsicai püspökségre helyezett át. Azt is megtette, hogy külön bullában biztositotta Zsigmondot és utódait a szentszék különös jóindulatáról és támogatásáról mindaddig, míg az egyház hü fiai maradnak; azonkivűl megadta a fölmentést a királynak és hiveinek az eddig jogtalanul lefoglalt egyházi jövedelmek tekintetében, feltéve, hogy a király az egyház szabadságát a jövőben tiszteletben fogja tartani. Ellenben a leghatározottabban visszautasitotta a királynak a főpapi kinevezésekre követelt befolyását és augusztus 13-ikán kelt bullájában a magyarországi javadalmak betöltését a jövendőre minden esetben, még ha azokat választás utján is kellene betölteni, „apostoli teljhatalmánál fogva” a maga rendelkezésének tartotta fent.3

A római királyválasztás küszöbén Zsigmond érthető okokból ezzel az eredményel is megelégedett, bárha ekkor már meggyőződhetett arról, hogy a János pápa pártján levő választók, a mainzi és kölni érsekek segitségével aligha viheti keresztül megválasztatását. Július végén fényes követség jelent meg Visegrádon, hogy e két hatalmas egyházfejedelem részéről a koronát Zsigmondnak felajánlja; de a feltételek oly nagyok voltak, hogy Zsigmond nem érzett hajlandóságot azok elfogadására. A legnagyobb nehézséget a birodalmi helytartóság kérdése okozta. E méltóság IV. Károly aranybullájának intézkedései szerint a rajnai választó-fejedelmet illette meg. Miután Zsigmond kisérlete, hogy a mainzi érseket Lajos pfalczgróffal kibékitse, meddő maradt, választania kellett a két párt között, s ő a pfalczgrófét választotta, a ki a fejedelmek közül legelső karolta fel Zsigmond jelöltségét.

A pfalczgróf feltételei abban összpontosultak, hogy a király megválasztatása esetén elődjének Ruprechtnek összes adományleveleit ujitsa meg s mindazokat, kik az elhunyt király pártján állottak, erősitse meg kiváltságaikban. Zsigmond annál hajlandóbb volt erre, minthogy e ténye Ruprecht kormánya törvényességének elismerését foglalta magában, a miből önkényt következik az új királyválasztás jogosultsága. De a schisma kérdésében óvatosan járt el; nem akart lemondani az előnyökről, miket XXIII. János segitségétől várt s nem akarta az épen most befejezett béketárgyalások után új szakitással növelni a bonyodalmakat. Lajos pfalczgróf és hivei megelégedtek azzal az igéretével, hogy XIII. Gergelyt minden ellenséges támadástól meg fogja óvni s megválasztatása esetén minden erejét az egyházszakadás megszüntetésére fogja forditni.4

A közvetitői tisztet e tárgyalásoknál Hohenzollern Frigyes nürnbergi várgróf viselte Zsigmond és a pfalzgróf között, a ki Zsigmond nővérét Margitot birta nőül és 1409 óta állandóan sógora szolgálatában állott. Zsigmond ez eszes és erélyes német fejedelemben a legalkalmasabb egyént találta fel érdekeinek megvédésére. Midőn igéreteit Budán, augusztus 5-én irásba foglalta s a várgrófot azokkal a rajnai választó-fejedelemhez küldte, ugyanakkor ellátta a szükséges meghatalmazással, hogy őt a választófejedelmekkel való előzetes tárgyalásokban és magánál a választásnál képviselje, a választási actusnál helyette mint brandenburgi őrgróf helyett a szavazati jogot gyakorolja és a reá eső választást az ő nevében elfogadja.5

Zsigmond rendelkezése a brandenburgi szavazat felett egyik legvilágosabb bizonyitéka a nehézségeknek, melyek a trónüresedés kérdésének megoldása elé gördültek, de egyuttal jellemzi a módot, a melylyel Zsigmond azokat elháritani iparkodott. Az imént emlitettük, hogy Brandenburg Józsa morva őrgróf birtokában volt, a ki teljes joggal tekinthette magát ennek alapján a választó-fejedelmi jogok birtokosának. Zsigmond ugyanis atyai örökségének elzálogositásakor (1388-ban) határozott nyilatkozatot tett, hogy ha a tartományt öt év letelte után vissza nem váltja, az minden vele egybekötött joggal, tehát a választó-fejedelmi szavazat jogával együtt örökjogon Józsa és Prokóp őrgrófokra fog szállani. Négy évvel a határidő letelte után, 1397-ben, Venczel mint római király meg is erősitette Józsát Brandenburg birtokában s a hűbéri átruházásról 1400 ápril 24-én ujból kiállitott oklevélben határozottan kimondatott, hogy királyválasztás esetén a szavazati jog Józsát illeti meg.6 Zsigmond mindazonáltal már 1404-ben oly nyilatkozatokat tett, a melyek azt mutatták, hogy továbbra is saját magát tekinti a brandenburgi őrgrófság tulajdonosának, melynek czimét tényleg viselte is. A küszöbön álló királyválasztásnál mindössze két szavazat felett rendelkezve, ez igényeinek érvényesitésével remélte a harmadik szavazatot magának megszerezni; feltéve ugyanis, hogy a Venczel-pártiak nem vesznek részt a választásban, ezt a hiányzó harmadik szavazatot elégnek tartotta arra, hogy számára a többséget biztositsa. De ez eljárás minden jogi alapot nélkülözött; maga a mainzi érsek Józsát tekintette igazi választó-fejedelemnek; őt hivta meg a szeptember 1-jére Frankfurtba kihirdetett választó-gyülésre, és Zsigmond kisérlete, bármily ügyes fogásnak látszott, csak növelte a bonyodalmakat, még jobban elidegenitve tőle a rajnavidéki választók másik töredékét.

Midőn a választók szeptember 1-én Frankfurtban összegyültek, oly kevés kilátás volt egységes választás megejtésére, hogy a tanácskozások elején a választás elhalasztásának terve merült fel. A mainzi és kölni érsekek Zsigmondhoz füzött reményeikben csalatkozva, Józsára vetették szemüket; alkudozásaik a morva őrgróffal sikerre vezettek, s a választás elnapolásával időt akartak nyerni, hogy Venczel királyt és a szász herczeget Józsa őrgróf érdekében a választásban való részvételre reábirják. Zsigmond pártjának azonban épen az állott érdekében, hogy ezt megakadályozza. Ügyük diadalra juttatásában forradalmi eszközöktől sem riadtak vissza. Miután a mainzi érsek a választás szinhelyeül kijelölt Szent-Bertalan-templomot szeptember 19-ike éjjelén bezáratta, a rajnai pfalczgróf és a trieri érsek Frigyes nürnbergi várgróffal szeptember 20-án reggel a templom udvarán a szentély háta mögött levő kereszt alatt egybegyültek a választás megejtésére. A két választó-fejedelem elismerte a nürnbergi grófot a brandenburgi szavazat képviselőjeül, s Verner trieri érsek a választógyülést megnyitottnak nyilvánitotta. Az aranybulla értelmében a választást a Frankfurtban megjelent választó-fejedelmek vagy meghatalmazottjainak egyszerü többsége dönti el az esetre is, ha a döntő szavazat magától a jelölttől származik. A trieri érsek és a rajnai pfalczgróf az előirt egyházi szertartások után Zsigmond magyar királyra adván szavazatukat, Hohenzollern Frigyes a brandenburgi szavazattal hozzájárult ura megválasztatásához s egyben kijelentette, hogy a választást Zsigmond nevében, mint ennek meghatalmazottja, elfogadja. Zsigmond erre az összegyült nép előtt római királylyá nyilvánittatott s Verner érsek ünnepélyes iratban értesitette őt megválasztatásáról.7


Frankfurt látképe a Szent-Bertalan templommal.
Fénykép után

A mainzi és kölni érsekek azonban nem voltak hajlandók a történtekben megnyugodni, még kevésbé Venczel király, a ki most már saját királyi jogai feladásába is belenyugodott, csak hogy gyülölt testvérének felemeltetését megakadályozza. Követei még a hónap lefolyása előtt megjelentek Frankfurtban s bejelentették a mainzi érseknek, hogy uruk a császárrá való koronáztatást fentartva magának, kész a római királyi trónt megüresedettnek tekinteni s a királyválasztásban részt véve, cseh királyi szavazatát Józsa őrgróf személyére adni. Józsa egy aacheni kanonokot bizott meg brandenburgi szavazatának gyakorlásával, s a mainzi és kölni érsekek Venczel és Józsa küldötteivel, meg sem várva az utban levő szász meghatalmazott megérkezését, október 1-én az előirt szertartások között Józsát választották római királylyá.8

A birodalomnak tehát ujból két királya volt s ezuttal ugyanazon ház két tagja állott egymással szemközt, a harmadikat, a korona tényleges birtokosát, a tulajdonképeni családfőt, teljesen háttérbe szorítva jogos igényeivel. A két ujonnan választott király közül azonban, bár Józsa megválasztatása sokkal erősebb jogalappal birt, Zsigmond volt az erősebb fél. Maguk a mainzi és trieri érsekek csak szükségből állitották Józsát előtérbe, miután Zsigmond az ellenpárt támogatását vette igénybe. A harcz tulajdonképen nem Zsigmond és Józsa között folyt, hanem a rajnai választók két csoportja között, melyeket a közöttük fennálló viszályok megakadályoztak annak közös támogatásában, a kit mindenikük legalkalmasabb jelöltnek tekintett a trónra.

Zsigmond tudta jól ezt s épen azért nem tulajdonitott nagy jelentőséget a kettős választásnak. A Bosznia ellen vezetett hadjárattal elfoglalva, csupán annak befejezte után, 1411 január 12-én tudatta a trieri érsekkel, hogy a választást elfogadja.9 Józsa megválasztásáról tudomást sem látszott venni, de a nürnbergi várgróf utján megtette a lépéseket, hogy a nálánál jóval korosabb és beteges morva őrgrófot lemondásra birja.10 XXIII. János pápa támogatásával, a ki Venczelnél és a két Józsa párti érseknél erélyesen lépett fel Zsigmond érdekében, ez valószinüleg sikerült volna is. A morva őrgrófot személyesen várták Budára, midőn 1411 január 18 án bekövetkezett halála váratlanul megoldta a fellépése által előidézett bonyodalmakat. Zsigmondnak most már csak Venczellel kellett egyezkednie. Stibor vajdát követségbe küldte hozzá, felajánlotta általa a császári koronát s a birodalmi jövedelmek felét igérte neki, ha őt római királynak elismeri s kieszközli, hogy a többi választó fejedelmek is hozzájárulnak megválasztásához. Ugyanez irányban a mainzi és leölni érsekekkel is megindultak a tárgyalások. Venczel elfogadta a felajánlott egxességet; a szerződést Zsigmond Budán, 1411 július 4-én irásba foglalta s az esztergomi érsek, András spalatoi érsek, a győri, egri, váczi és nyitrai püspökök, a nádor, Stibor vajda, Szécsényi Simon, Tamási János, Ozorai Pípó és János corbaviai gróf, nyolcz más főurral és Buda, Székesfejérvár, Nagy-Szombat, Pozsony és Sopron városok követeivel pecséteiket az oklevélre függesztve, kezességet vállaltak, hogy a király az abban foglaltakat meg fogja tartani.11 A mainzi és kölni érsekek is hajlandók voltak Zsigmond pártjára állani, de csakis ama feltétel alatt, hogy uj választás alá veti magát. Zsigmond kezdetben hallani sem akart e feltételről, mely eddigi pártjának megtagadását jelentette. Utóbb azonban be kellett látnia, hogy ez az egyedüli mód, a melylyel czélját elérheti. Szerencséjére a rajnai pfalczgróf és a trieri érsek sokkal inkább szivükön hordták érdekeit, hogysem formai kérdések miatt utját akarták volna állani az általuk választott király általános elismerésének. Megelégedtek azzal, hogy távol tartották magukat a második választástól, a melyet a mainzi és kölni érsekek s a cseh, szász és brandenburgi szavazatok gyakorlásával megbizott meghatalmazottak Frankfurtban július 21-én ejtettek meg.12 Zsigmond, mint a brandenburgi választó-fejedelmi jognak – ezuttal Józsa halála után már törvényes – birtokosa, meghatalmazottja utján tettleg részt vett az actusban, de úgy tekintette azt, mint a fennálló bonyodalmaknak a rendkivüli helyzet által követelt szükségbeli megoldását és uralkodási éveit az első választástól számitotta, ekkép nyilvánitva ki, hogy ezt tartja törvényes választásnak.


Venczel római király.
Miniature Venczel király bibliájában, a bécsi udvari könyvtárban. A királyt padon ülve ábrázolja, W(enceslaus) R(ex) betükkel behintett öltönyben, koronával és királyi jelvényekkel. A keretben REX ROMANOR(um) I(n)VICTISSIM(us) felirat

A másodszori választás megejtése után Zsigmond Budán fogadta a német fejedelmek és városok követeit, kik az új királynak hódolatukat be mutatták és tőle kiváltságaik megerősitését kérték.13 Egy hónappal később a magyar országos rendek gyültek össze Pozsonyban, üdvözölve királyukat az új méltóságban. Ez országgyülés alkalmával, melynek legnevezetesebb intézkedése a kamarai nyereség ügyének rendezése volt,14 ment végbe Albert osztrák herczeg eljegyzése a király egyetlen leányával, Erzsébettel. A 14 éves vőlegényt Ernő osztrák herczeg, Hohenzollern Frigyes, Lichtenstein Kristóf és Wallsee Ruprecht már szeptember 28-án Budára kisérték, hol a király leendő vejét nagy ünnepséggel fogadták. Az eljegyzési szertartás október 7-én Pozsonyban történt meg; a szerződésben, melyet Zsigmond e napon foglaltatott irásba, Erzsébetnek 100,000 magyar forint biztosittatott hozományul; ugyanannyit igért a vőlegény a maga részéről házassági jegyadomány fejében. A házassági kapocs létesitése a Luxemburg és Habsburg házak között természetes kifolyása volt az 1402-iki örökösödési szerződésnek. Zsigmond előtt hosszu ut állott: előrelátható volt, hogy római királylyá való koronáztatása és a birodalom ügyeinek rendbehozatala hosszabb ideig távol fogja tartani magyar királyságától. Érthető volt igyekezete, hogy a trónöröklés kérdésében döntő intézkedést tegyen épen akkor, a midőn kihalóban levő dynastiája legfényesebb koronáját készül fejére tenni. Dynasticus törekvéseit jellemző következetessége nyilvánul elhatározásában, midőn egyetlen leányának vőlegényeül annak fiát választotta, a kit a tiz év előtt kötött szerződésben a magyar korona várományos örököseül kijelölt. És habár okleveles adatok nem támogatják, valónak vehetjük magának leányának Erzsébetnek özvegy korában tett nyilatkozatát, mely szerint az ország rendei királyuknak a német birodalom trónjára történt fölemelkedése felett az által is adtak örömüknek kifejezést, hogy készeknek nyilatkoztak fiuörökös nem létében őt és általa leendő férjét, az osztrák Albertet, a magyar trónon utódaiul elfogadni.15

A német trónüresedés kérdése valószinüleg sokkal rövidebb idő alatt nyert volna megoldást, ha Zsigmond a birodalomban megjelenve, személyesen igyekszik befolyást gyakorolni az eseményekre; és most, midőn czélját elérte, semmi sem volt kivánatosabb reá nézve, mint hogy a koronázás végrehajtásával mielőbb eleget tegyen az aranybulla által előirt követelményeknek. De mielőtt a római királyi koronázás utjára indult volna, oly kérdést kellett elintéznie, mely bár a birodalommal szemközt elfoglalt helyzetével is szoros összefüggésben állott, alapjában véve magyarországi politikájának kifolyásakép tekintendő.


Zsigmond római királyi pecsétje.
A pecsét mezejét a birodalmi sas alakja tölti ki. Körirata, mondatszalagon, melynek két vége közt angyalfő látható: SIGISMVNDVS • DEI • GRA(tia) ROMANOR(um) • REX SEMP(er) * AVGVSTVS † AC * HVNGARIE * ETC(etera) * REX •
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának bronzlenyomatáról rajzolta Mühlbeck Károly

Ulászló lengyel király régi versengése Zsigmonddal oly feszült helyzetet teremtett a magyar és lengyel nemzetek között, melynek okvetlenül kitörésre kellett vezetni. A két állam érdekei már Galiczia és Lodoméria birtoka kérdésében összeütközésbe jöttek egymással, s Ulászló nem elégedve meg e tartományok elfoglalásával, a moldvai és havasalföldi fejedelemségeket is elszakitotta a magyar korona hűbéri kötelékétől. A lappangó viszály nyilt kitörését mindazonáltal egy Magyarországtól igen távol álló kérdés idézte elő. Lengyelország 1408 óta háboruban állott a német lovagrenddel a balti tenger mellékének birtokáért. A küzdelemre a közvetlen okot Zsigmond adta, midőn a brandenburgi Neumarkot 1402-ben a rendnek eladta; de a háttérben nagy világtörténeti momentum lappangott: a szláv és német elem harcza az uralomért Európa északkeleti részében; s a helyzetet egy új államalakulás processusa tette még zavartabbá, mely Vitoldnak, a litvánok bátor és elszánt nagyfejedelmének dicsvágyán sarkalva, egy őserőtől duzzadó népfaj erejét vitte bele a hatalmi érdekek e nagy harczába.

A háboruban, a melyet a német rend kezdett meg Lengyelország ellen, Zsigmond, mint birodalmi helytartó, nem foglalhatott semleges állást. A német lovagok Tettingen Vernert és Albert schwarzburgi grófot, a thorni komturt küldték Budára s 40,000 frton biztositották maguknak a magyar király jóindulatát; 1409 deczember 20-án formális szövetség jött létre Zsigmond és a német rend között, melyben a király megigérte részvételét az Ulászló ellen meginduló háboruban; egy titkos záradékban a rend 370,000 forintnyi kárpótlásra kötelezte magát a hadviselés költségei fedezéséül.16

Ehhez a módhoz nyultak Venczellel szemben is, s miután a pomerániai herczegekkel, Sventiborral és VIII. Bogiszlávval már hosszú idő óta szövetségben állottak, sikerült ily módon Ulászlót és Vitoldot teljesen elszigetelni szomszédaiktól. Lengyelország a lovagrend első támadására elvesztette Dobrzynt és Kujáviát. Venczel sikertelen békitő kisérlete után, melyben minden áron a lovagrend érdekeit akarta biztositani, Zsigmond lépett fel békebiróul és Késmárkra tanácskozásra hivta meg Ulászlót. A lengyel király Vitoldot küldte maga helyett, a ki 1410 február havában fényes kisérettel megjelent Késmárkon. Zsigmond most arra a gondolatra jött, hogy szakadást idéz elő a rokonok között és Vitoldot azzal igyekezett Ulászlótól való elpártolásra birni, hogy felvetette előtte Litvánia királyságra emelésének eszméjét s késznek nyilatkozott annak kivitelét a maga részéről előmozditni. Részletekbe korai dolog volt ezuttal bebocsátkozni, de a litván nagyfejedelem a felébresztett nagyravágyás indulatával tért vissza hazájába.17 Zsigmond erre a nádort és Stibor vajdát Krakóba és innen Marienburgba küldte, majd maga is személyes találkozást tervezett Ulászlóval az ellentétek kiegyenlitésére.18

De a magyar király közbelépése nem akadályozhatta meg a háború kitörését. S midőn Ulászló seregével átlépte a porosz határt, Zsigmond a lovagrenddel kötött szerződéshez hiven megüzente a hadat a lengyel királynak, kiutasitotta az országban tartózkodó lengyeleket s megtiltotta az ország lakosainak, első sorban a felsőmagyarországi városoknak Ulászló alattvalóival az érintkezést.19 Stibor 12,000 főnyi, jobbára németekből, csehekből és morvákból álló királyi sereggel benyomult Galicziába és Szandeczig hatolva, végig pusztitotta a tartományt. Szandeczet ostrom alá véve, sikerült az ujvárost bevenni és felgyujtani, de a lengyelek visszaszoritották s Bártfát, hova seregeivel visszavonult, ostromolni kezdték.20 Míg a magyar interventio ily szerencsétlenül végződött, Ulászló egész erejét vitte a harczba országa veszélyes szomszédainak megfékezésére. A lengyel hadak Tannenbergnél július 15-én elhatározó győzelmet vivtak ki a poroszok felett s elfoglalták Marienburgot, a lovagrend székhelyét. E győzelmek és Stibor visszavonulása hirére Zsigmond az északkeleti vármegyék nemességét fegyverbe szólitotta a lengyel határ védelmére és követeket küldött a német birodalom fejedelmeihez, hogy segitséget eszközöljön ki tőlük a német lovagok részére.21

A lengyel-magyar hadjárat 1411 elején is folyt, de jobbára csak kisebb határszéli csatározásokra szoritkozott. Zsigmond január havában még erélyes hangon buzditotta a német rendet a háború folytatására; ámbár annak hangsulyozása, hogy a brandenburgi őrgrófság Józsa halála folytán visszaszállván reá, a porosz-lengyel hadjárat kimenetele közvetlenül érdekli, nem felelt meg a valóságnak, mert e tartományt még ez évi július 8-án Hohenzollern Frigyesnek zálogositotta el 100,000 frtért.22 Az igazi ok sokkal közelebbről érintette érdekeit. Mindaddig, míg Ulászló veszélyes ellenség gyanánt állt birodalmának észak-keleti határán, nem hagyhatja el országát, hogy Aachenben magát római királylyá koronáztassa. Minden igyekezetét arra kellett tehát forditni, hogy Ulászlót megtörje vagy legalább oly békére szoritsa, mely után Lengyelország részéről ne kelljen új támadásoktól tartania.

A német rend és Ulászló között Thornban 1411 február 1-én megkötött béke végett vetett háborús terveinek; de a helyzet csak annyiban változott, hogy Zsigmond a harcztér helyett egész más uton igyekezett ellenségét ártalmatlanná tenni. Litvánia függetlenitése Lengyelországtól, melynek tervét Zsigmond már az 1410-iki késmárki találkozáson szőnyegre hozta, a legbiztosabb módnak kinálkozott a lengyel király hatalmának megtörésére. A lengyel koronához hűbéri viszonyban álló litván nagyfejedelemség magában foglalta a balti tenger, a novgorodi fejedelemség és a feketetenger között terjeszkedő óriási földterületet és majdnem nagyobb hatalmi eszközökkel rendelkezett, mint az anyaország. Ha Vitold elszakad a lengyel koronától, Európa keletén egy új királyság létesül, mely mellett Lengyelország minden jelentőségét elveszti. Ily nagy következményekkel járó tervet természetesen a legnagyobb titokban kellett szőni, hogy Lengyelországban mit se sejthessenek az őket fenyegető veszélyről. Tavaszszal magyar és lengyel részről előkelő urakból álló bizottság jött össze a határon, hogy Zsigmond és Ulászló között békét hozzanak létre. A tanácskozásokban magyar részről Kanizsai János érsek, János győri püspök, Garai Miklós, Stibor vajda, Rozgonyi Simon országbiró, Bebek János tárnokmester, Maróti János, Perényi Péter stb. vettek részt; a lengyel bizottság élén a gneznai érsek állott. A tárgyalásoknál jelen voltak Cillei Hermann gróf és János ratibori herczeg is. Márczius 30-án a felek Zsigmond és Ulászló nevében megegyeztek abban, hogy, ha a végleges béke a lengyel király és német rend között karácsonyig létrejön, ők is békére lépnek egymással s a békefeltételek megállapitása véget Szent-Márton napjára adtak egymásnak ujabb találkozót. Ugyanekkor azonban Zsigmond a nála időző pápai legatust Branda Castiglione piacenzai püspököt Litvániába küldte, hogy Vitolddal a királyi korona ügyében tanácskozzék.23


Litvánia.
Schedel világkrónikájából

Krakóban sejthették Zsigmond kétszinü politikáját s Ulászló tárgyalásokat kezdett a velenczei köztársasággal, mely Dalmáczia elfoglalása óta nyilt ellenségeskedésben állott Zsigmonddal.24 Mircse havasalföldi vajdával pedig titokban egyezségre lépett, melyben ez megigérte, hogy Zsigmond támadása esetén a lengyel király segitségére megy csapataival. A dolog nem jutott idáig; a szent-mártonnapi összejövetelre Zsigmond mindazáltal azzal az utasitással küldte László knini püspököt, Rozgonyi Simont és Jánost, Perényi Imrét a titkos kanczellárt, Perényi Pétert, Kompolti Istvánt és Berzeviczi Péter szepesi főispánt más urakkal együtt Iglóra, hogy a béke végleges megkötését igyekezzenek ezuttal is elhalasztani. A lengyel követek Szramovicze lengyel faluban gyültek össze. Az alkudozó felek november 19-én létrejött megállapodásukban csakugyan csak a fegyverszünetet hoszszabbitották meg 1412 augusztus l5-ikéig. A fennálló differentiák kiegyenlitését és a végleges békekötést Zsigmond, Ulászló és Vitold személyes összejövetelére halasztották, mely 1412 hushagyó vasárnapjára, Késmárkra tüzetett ki.25

Ugyanez időben a magyar udvarban fényes ünnepélyekkel fogadták Vitoldot, a ki a litván püspökök által kisérve, november elején érkezett Budára. Utazásának czélja s a megállapodások, a mik közte és Zsigmond között létrejöttek, nem jutottak nyilvánosságra, de sejthetjük azokat a német rend nagymesteréhez, Plauen Henrikhez érkezett tudósitásából, melynek irója, a rend egy névtelen lovagja, Lengyelország területi egysége ellen inditandó nagy támadást helyezett a közelben kilátásba. A nagymester ez értesitésre Küchmeister Mihályt, a rend marsallját küldte Budára, hogy a tárgyalásokban részt vegyen. Zsigmond terveibe mélyebb pillantást enged vetni az egyesség, mely 1412 január 3-án jött létre közte és a rend között, s melyben Zsigmond a háború megujulta esetére 375,000 frt hadi segély fejében teljes segitségéről biztositotta a rendet s megigérte, hogy ha Lengyelországot meghóditja, Kujáviát és Dobrzynt minden kárpótlás nélkül át fogja a rendnek engedni.26

Hogy a készülő terv nem maradt titokban Ulászló előtt, arról új szövetségesek szerzésében kifejtett nagy tevékenysége tesz bizonyságot. A velenczeiekkel megujultak a tárgyalások a szövetkezés érdekében, s a háború közepette, mely Friaulban a velenczei és magyar fegyverek között már ekkor teljes erejével folyt, a velenczei dogenak nagy segitségére jött volna az 500 lándzsányi lengyel sereg, melynek segitségül küldése első helyen szerepel a köztársaság kivánalmai között.27 A liga megkötése talán épen e követelés nagyságán mult, de Ulászló továbbra is szoros összeköttetést tartott fent a Zsigmond ellen hadakozó signoriával. Határozottabb alakot öltött a közeledés Ulászló és Ernő osztrák herczeg között. Mióta Zsigmond az ifju Albertet teljesen kiszabaditotta nagybátyja befolyása alól s 1411 október 30-án kelt oklevelében megszüntette Ernő herczeg gyámi hatalmát leendő veje felett,28 a viszony közte és Ernő herczeg között ellenségesebb lőn, mint valaha. A Habsburg-ház ifjabb ágának feje29 1412 elején Krakóba ment és a király unokahugát, IV. Ziemovit massoviai herczeg leányát, a vastag ajkairól hires Czimbarkát megkérve, szoros rokoni összeköttetést hozott létre a Habsburg és Jagello házak között. A házasságnak politikai érdekek képezték hátterét; a lengyel király és Ernő s Frigyes herczegek között védelmi szövetség jött létre, melynek éle közös szomszédjuk, a magyar király ellen irányult.


Vitold litván nagyfejedelem pecsétje.
Vitold trónon ülő alakja, fejedelmi koronával és jobbjában kormánypálczával; baljában pajzsot emel, melyen Litvánia czimere, Szent-György lovas alakja látható. Körülötte három más czimerpajzs: jobbról a felsőben kereszt, Volhinia czimere, az alsóban medve, Kiev czimere, balfelől a litván czimer alatt levő pajzsban fegyveres férfi alakja látható. Körirata: † SIGILLVM * ALLEXANDRI * ALIAS * WITOWDI * M[A]GNI DVCIS LITHWANIE… AVIE ET CETERA

A viszály kitörését a két hatalmasság között XXIII. János pápa közbelépése akadályozta meg. A lengyel király, bizonynyal Velencze tanácsára, elpártolt XII. Gergelytől s a hatalmak többsége példájára XXIII. Jánoshoz csatlakozott. A pápa védelmébe fogadta a hű katholikus államot, melynek fentartása Európa északkeletén, a görög keleti egyház hiveinek szomszédságában Rómára nézve oly nagy fontossággal birt, hogy annak területi épsége ellen minden támadást a leghatározottabban meg kellett védenie. A pápa a német lovagrendet egyházi fenyitékkel fenyegette, ha a viszályt Lengyelországgal felujitja; Zsigmondra, mint a kereszténység világi fejére az egyház érdekeivel igyekezett hatni s viszont a lengyel királynak tudtára adta, hogy az összes keresztény hatalmakat fel fogja hivni ellene, ha ő ad okot a háború kitörésére.30

Fellépése minden irányban meghozta a kivánt hatást. És Zsigmondnak most már csak az vált törekvésévé, hogy a béke végleges megkötésével biztositsa országát a veszélyes szomszéd ellen. Hogy czélját minél gyorsabban elérje, a korábbival teljesen ellenkező hanghoz folyamodott s mintegy ellensulyozásául az eddigi ellenséges politikának, szinte feltünő módon igyekezett a lengyel királyt a barátság kötelékeivel fűzni magához. Ulászló befolyásolható természetének köszönhette, hogy az ügyesen alkalmazott eszközök az általa óhajtott eredményre vezettek. Zsigmond Cillei Hermannt, a nádort és az időközben bibornokká lett Brandát 1412 február havában Krakóba küldte, hogy Ulászlót a Szramoviczén kikötött fejedelmi találkozóra meghivják. Ulászló engedett a hivásnak s miután előzetesen a gneznai és halicsi érsekeket, Osztrovszky Krisztint, Tarnovszky János krakói vajdát s még négy más főurat bizott meg, hogy az Ófaluban tartózkodó magyar főurakkal tárgyaljanak,31 márczius elején maga is utra kelt. Neje, Cillei Anna királyné szintén felhasználta az alkalmat, hogy ifjú unokahugát, Borbála királynét látogatásával megtisztelje. A lengyel királylyal jöttek az idősebb Ziemovit és Boleszló massoviai herczegek, Koribut Zsigmond novgorodi fejedelem és a lengyel országnagyok és nemesek nagy száma; 6–8000 főre menő lovas csapat és óriási udvari kiséret volt hivatva Lengyelország uralkodójának hatalmát és udvartartásának fényét a szomszéd magyar nemzet előtt bemutatni. Zsigmond a határig elébe ment fejedelmi vendégeinek. Környezetében voltak az ország legelső világi és egyházi főméltóságai. A találkozás márczius 12-én történt meg a Kárpátok bérczei között, honnan az uralkodók fényes kiséretükkel Lublóra mentek.

A békekötésben, mely a Szepesség e kis városkájában márczius 15-én létrejött, kizárólag a magyar-lengyel kérdések léptek előtérbe. A Magyarországtól elszakitott tartományok kérdésében Zsigmond nagy engedékenységet tanusitott. Beleegyezett, hogy azok mindaddig Ulászló és Vitold kezei között maradjanak, míg hármajuk közül valamelyik meg nem hal; akkor a halálesettől számitandó öt év leforgása alatt a magyar és lengyel országnagyok közül kiküldendő bizottság döntsön a birtoklás felett. Ép ily egyesség jött létre a Moldva felett Lengyelország által gyakorolt hűbéruri főhatalom felett, azzal a kikötéssel mindazáltal, hogy a vajda tartozik a magyar királyt a török ellen meginditandó háború esetén személyével és teljes hadi erejével támogatni. Ha ezt a kötelességét megszegi, vajdaságától megfosztatik s a tartományon Magyar- és Lengyelországok osztoznak. A békeszerződés irásba foglaltatván, annak megtartására másnap, márczius 16-án Zsigmond és Ulászló esküvel kötelezték magukat.32 A távol levő Vitoldhoz Konrád oelsi herczeg vitte meg a szerződés oklevelét. A viszály kitörésének előidézője, a német rend ügye ezuttal teljesen mellőztetett s annak végleges eldöntését az uralkodók a Budán, két héttel pünkösd ünnepe után megtartandó tanácskozásokra halasztották.33


Magyar király tornaképe.
Miniature az aranygyapjas-rend XV. századi albumában, a párisi arsenal könyvtárában. A magyar királyt lóháton, tetőtől talpig vaspánczélban ábrázolja, koronás csőrsisakkal, öt lemezből álló alsó pánczéllal és lábain lengyel vasczipőkkel, vaskeztyűs kezeiben egyszerü, rövid egyenes kardot emelve maga elé. A vaspánczél fölött a király dalmatikaszerű, kék bélésű ujjas-köpenyt visel, mely az alsó-pánczélra csatolt rövid előkötővel és a csótárral együtt fehérrel és vörössel négyszer van csikolva s így a magyar czimer egyik főmotivumát viseli magán. A sisak koronájából oromdísz gyanánt két strucztoll között struczmadár felső teste emelkedik ki, csőrében vaspatkóval. A kép alatt XV. századi kéztől: Honguerye, s ez alatt: Roy de Ongherice aláirás olvasható.

Mialatt a litvánok nagyfejedelme Trokiban, ápril 15-én hozzájárulását a békepontokhoz kijelentette,34 a két király és Borbála királyné Kassára mentek s itt töltötték a husvéti ünnepeket; innen aztán Váradra zarándokoltak Szent-László sirjának meglátogatására. Anna lengyel királyné már előbb visszatért Krakóba. Az uralkodók kevéssel pünkösd előtt érkeztek Budára, hova Zsigmond még ápril elején Kassáról szétküldött leveleiben a német birodalom összes fejedelmeit és városait meghivta, hogy a lengyel király tiszteletére rendezendő ünnepélyeken részt vegyenek.35

Pünkösd ünnepe után, mely ez évben május 22-ére esett, fényes fejedelmi gyülekezet előtt nyilt alkalma Zsigmondnak magát római királyi méltóságában bemutatni. A birodalomból számos fejedelem engedett a meghivásnak, köztük Albert osztrák herczeg, két bajor herczeg s Liegnitz Brieg, Leuben, Oels, Teschen és Troppau, Glogau és Crossen herczegei; eljött maga Ernő osztrák herczeg is, félretéve a viszályt, mely közte és Zsigmond között még mindig megoldatlan volt. A német fejedelmeken kivül nagy számu gróf és lovag jelent meg a birodalomból s a pápa, az angol és franczia királyok s Európa többi uralkodói követeinek jelenléte nemzetközi jelleget adott az összejövetelnek. Az igazi fényt azonban a magyar főurak és a magyar korona vazallus-fejedelmeinek gyülekezete kölcsönözte a fejedelmi congressusnak. A hatalmas magyar országnagyokon kivül, a kik közül csak Maróti János mácsói bán egymaga 1000 lovassal jelent meg, Tvartkó a félig fogoly bosnya király, Hervoja herczeg, a büszke Hranics Sandalj vajda, a ki kevéssel azelőtt tért meg Zsigmond hűségére, és Lázárevics István szerb despota jelenlétükkel szentesitették Magyarország domináló helyzetét Európa keletén, melynek megszilárditása Zsigmond magyar politikájának eddigi legnagyobb sikerét képezte.36

Ulászló július végeig maradt Magyarországon. A vitézi játékok, fényes ünnepélyek, vadászatok és egyéb mulatságok mellett Zsigmond az által is igyekezett megnyerni az öreg lengyel király hiuságát, hogy őt kérte fel a közte és Ernő osztrák herczeg között fenforgó viszály kiegyenlitésére. Ez utóbbinak látogatása rosszul végződött; június első felében keserü érzelmek között távozott Budáról és Zsigmond azzal fenyegette, hogy hadat indit ellene; Ulászló közbenjárása azonban, melybe Ernő is belenyugodott, július 30-án egy évig tartó fegyverszünetet hozott létre közöttük.37

A német lovagrend és Lengyelország között Zsigmond jóval az ünnepségek lezajlása után, augusztus 24-én hozta meg itéletét.38 A lengyelek hálával fogadhatták a döntést, melyben Zsigmond egykori szövetségeseinek érdekeit teljesen figyelmen kivül hagyta, a viszály okát, a Neumarkot zálogjogon Lengyelországnak igérte oda, s ezzel a barátságot, mely közte és a lengyel király között létrejött, végleg megpecsételte.


  1. Fraknói, A magyar kir. kegyuri jog. 100.[VISSZA]
  2. Fejér, Cod. Dipl. X/IV. 546.[VISSZA]
  3. Fraknói, i. m. 109.[VISSZA]
  4. Deutsche Reichstagsakten, VII. 24. E kötet a Zsigmond megválasztatására vonatkozó iratok lehető teljes gyüjteményét foglalja magában. Az ebben foglalt adatok feldolgozását tartalmazza Kaufmann Adolf Die Wahl Kg Sigmunds von Ungarn zum römischen Könige (Prága 1879.) cz. értekezése. A királyválasztásról írtak még ujabban Schroller, Die Wahl Sigmunds z. Röm Kge (1875.), Quidde, Kg. Sigmund u. das deutsche Reich (1881.) stb.[VISSZA]
  5. Deutsche Reichstagsakten, VII. 18–23. 39–40. Frigyes nürnbegi várgróf viszonyára Zsigmondhoz l. Wenzel G. Hohenzollerni VI. Frigyes várgróf tartózkodása Magyarországon (Akad. Értesitő X.). Erich Brandenburg, Kg Sigmund und Kurfürst Friedrich I. v. Brandenburg. (Berling, 1891.) és A. F. Riedel, Gesch. des Preussischen Königshauses. II. 4–23.[VISSZA]
  6. Deutsche Reichstagsakten, VII. 4. V. ö. Heidemann, Die Mark Brandenburg unter Jobst v. Mähren. (Berlin, 1881.)[VISSZA]
  7. Deutsche Reichstagsakten, VII. 6–8. 39–47.[VISSZA]
  8. Deutsche Reichstagsakten, VII. 61–86.[VISSZA]
  9. I. m. VII. 53.[VISSZA]
  10. Hohenzollern Frigyes 1410 deczember 14-én irja ezt Gyakovárról Nürnberg városának. I. m. VII. 52.[VISSZA]
  11. U. ott, 102–106. V. ö. Wenzel, Stibor vajda. 27.[VISSZA]
  12. Deutsche Reichstagsakten, VII. 90–171.[VISSZA]
  13. U. ott, 160. 161. 171.[VISSZA]
  14. Az 1411 október 4-én kelt, ú. n. 4-ik decretum a Corpus Juris Hung. id. kiadásában. I. 188.[VISSZA]
  15. Fejér, Codex Dipl. X/V. 155. 171. 175. X/VIII. 516. 537. Pray, Annales Regum Hung. II. 338. Windeck id. kiad. 23.[VISSZA]
  16. Raczynski, Codex Dipl. Lithvaniae. 107. V. ö. Caro, Gesch. Polens, III. 305. 310.[VISSZA]
  17. Vitold késmárki utjáról Windeck elbeszéléséből értesülünk. Id. kiadás, 15.[VISSZA]
  18. Márczius 26-án kelt levele a kassaiakhoz a városi ltárban. V. ö. Dogiel, Codex Dipl. Pol. I. 41.[VISSZA]
  19. Az 1410 június 27-éről kelt hadüzenet Strechlkenél, Scriptores Rerum Prussiacarum, III. 402. V. ö. Fejér, Codex Dipl. X/V. 84. Caro i. m. III. 319.[VISSZA]
  20. Wenzel, Stibor vajda. 27. A hadjáratban Perényi Péter is részt vett. 1411 július 13-iki adlev. a báró Perényi cs. ltárában, Nagy-Szőllősön.[VISSZA]
  21. A fegyverkezés alkalmával október és november folyamán kelt perhalasztó oklevelek a Kállay cs. ltárában. V. ö. Gr. Sztáray cs. Okmt. II. 90. A fejedelemhez intézett felszólitást l. Strehlkénél, Scriptores Rerum Prussicarum, III. 403.[VISSZA]
  22. Venczel 1411 deczember 15-én járul hozzá Brandenburg ez ujabb elzálogositásához. Fejér, Codex Dipl. XIV. 145. V. ö. Brandenburg, i. m. 24.[VISSZA]
  23. V. ö. Caro, i. m. III. 366.[VISSZA]
  24. Mon. Slav. Merid. IX. 124. 154. E pontra a következő fejezetnél még visszatérek.[VISSZA]
  25. Fejér, Codex Dipl. X/V. 116. 119. 120. 130. 153. Dogiel, Codex Dipl. Pol. I. 43. Codex Epist. saec. XV. II. 43. Raczynski, Codex Dipl. Lithvanie, 139. V. ö. Caro, i. m. III. 356–367.[VISSZA]
  26. Caro, i. m. III. 377.[VISSZA]
  27. Dlugosz ez adatát Caro (i. m. III. 375.) valószinünek fogadja el. V. ö. Mon. Slav. Merid. IX. 214.[VISSZA]
  28. Fejér, Codex Dipl. X/VIII. 516.[VISSZA]
  29. Bátyja, Lipót herczeg 1411 június 3-án meghalt.[VISSZA]
  30. V. ö. Caro, i. m. 378–379.[VISSZA]
  31. Codex Epist. Vitoldi. 219. V. ö. Fejér, Cod. Dipl. X/V. 343. és Gr. Zichy cs. Okmt. VI. 175.[VISSZA]
  32. Az oklet a magyar főurak megerősitő záradékával együtt, valamint Zsigmond esküjét közli Fejér, Cod. Dipl. X/V. 279. és 283. Ulászló esküjét l. Raczynskinál, Cod. Dipl. Lithv. 153.[VISSZA]
  33. Fejér, i. m. X/V. 286.[VISSZA]
  34. Codex Epist. Vitoldi. 228.[VISSZA]
  35. Ápril 6-án Frankfurt, Friedberg, Gelnhausen, Wetzlar és Strassburg városokhoz küldött meghivóit l. Fejérnél, i. m. X/V. 242. és Deutsche Reichstagsakten, VII. 186. V. ö. u. o. 173. 188.[VISSZA]
  36. Egykoru jegyzék a bécsi udv. ltárban, Rep. XVI. Windeck, id. kiad. 10. Fejér, Codex Dipl. X/V. 246. Dlugosz, Hist. Polonica. (1877-iki krakói kiad.) 140. V. ö. Aschbach, i. m. I. 324–326. Caro, Gesch. Polens, III. 385–391. Thallóczy, Hervoja herczeg és czimere. (Turul. 1892.) 4–5.[VISSZA]
  37. Ernő hg 1412 június 15-én kelt levele Sauer Gáspárhoz a gráczi tartományi ltárban. V. ö. Fejér, i. m. X/V. 239. 240. 242. 293.[VISSZA]
  38. Fejér, i. m. X/V. 288.[VISSZA]