Francesco Foscari.
Gentile Bellmi képe Velenczében, a Museo Correrben.
Fénykép után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Zsigmond vágya a császári korona után. A birodalmi politika. A dalmát kérdés. Felső-Olaszország politikai helyzete. Velencze és Milano. Zsigmond szövetsége Viscontival. Velencze békeajánlatai. Visconti hiába vár a magyar segitségre. A ferrarai béke. A fegyverszünet megujitása Velenczével. A pozsonyi értekezlet. Birodalmi gyűlés Pozsonyban. Zsigmond útra kel. V. Márton pápa. A baseli zsinat egybehivása. A pápa halála. IV. Eugen. A magyar hadak megszállták Friault. Garai Miklós kisérlete a háború megakadályozására. Zsigmond Lombardiába megy. A milanoi koronázás. A szövetség Zsigmond és Visconti között felbomlik. Zsigmond Sienában. Szorult helyzete. Alkudozásai Eugen pápával. Bevonulása Rómába. A császári koronázás. Kibékülés Velenczével.
Szent-István koronáján kivül két hatalmas állam koronája diszitette már Zsigmond fejét, de az utolsó Luxemburg vágyai ezzel még nem voltak kimeritve. Világpolitikai sikerei sem lettek volna teljesek, ha nem nyeri el a császári koronát, melyet atyja viselt s melynek birtokát bátyja, Venczel, minden erőfeszitése daczára nem volt képes magának megszerezni. Bárha a római császári méltóság rég elvesztette azt a nimbust, a melylyel egykoron a keresztény hatalmak hierarchiájában birt és sem a korszak, sem Zsigmond egyéni tulajdonai nem voltak alkalmasak annak visszaszerzésére, a császári korona, mint életének legmagasabb czélja, lebegett előtte és e czélt annyi más fontos feladatai közepette sem tévesztette szemei elől.
Annak daczára, hogy a császári koronázás már régóta nem volt egyéb üres szertartásnál, bizonyos kapcsot Zsigmond erre irányuló politikája s a birodalom és Magyarország érdekei között nem lehetett megtagadni. A birodalommal szemközt Zsigmond teljes joggal hivatkozhatott új egyetemes zsinat összehivásának szükségére, melyre nézve a konstanczi zsinaton kötelező megállapodás jött létre s melynek egyik feladatát a huszitizmus kérdésének megoldása képezte volna. Márton pápa és Zsigmond között ép e kérdésben erős nézeteltérés állott fenn; a sienai zsinat kudarcza után, melyet a pápaság ellen irányuló törekvései miatt 1424-ben fel kellett oszlatnia, a pápa nem szivesen gondolt újabb zsinat összehivására. A római koronázási ut kedvező alkalmul kinálkozhatott, hogy a pápa és a római király e kérdésben megegyezésre jussanak egymással. A magyar érdekeket pedig a dalmát kérdés hozta összefüggésbe az olaszországi uttal. E kérdés Velencze fegyverei által ketté vágva elveszté ugyan akut jellegét, de koránt sem volt megoldottnak tekinthető. A mily szivósan ragaszkodott Velencze a tartomány birtokához, ép oly határozottan követelte Zsigmond, a magyar szent korona jogaira hivatkozva, annak visszabocsátását. S ez a nyilt kérdés ott lebegett a háttérben, midőn az olaszországi koronázó ut eszméje Zsigmondot arra kényszerité, hogy a huszita háboruk és a török elleni védelem közepette is figyelemmel kisérje a felső-olaszországi politikai viszonyokat.
Italia felső részében két nagy hatalom: Velencze és Milano állott egymással harczban a vezető szerep felett. A velenczei köztársaság törekvései azóta, hogy hajóinak uralmát a közép-tenger vizei felett a török vitássá tette, a szárazföldi hegemonia elnyerésére irányultak. Ugyane czélra törekedett Filippo Maria Visconti is, Milano herczege, kinek családjában Felső-Olaszország egyesitésének nagy eszméje vált hagyománynyá. A félsziget harmadik hatalmassága, a firenzei köztársaság, évtizedek óta küzdött már e hatalmi tervek meggátlásáért s kezdettől fogva igyekezett csatlakozásra birni Velenczét Milano ellen. A signoriának mostanig nem volt érdekében bele vegyülni a Viscontiak és Firenze közt folyó küzdelembe, de mióta ő is az olasz területen való terjeszkedést tette jelszavává, nem ignorálhatta többé Milano herczegét. 1423-ban a békeszerető Tommaso Mocenigo után Francesco Foscari választatott dogévá, s vele a harczi párt került Velenczében uralomra. E párt programmjának bevallott czélja volt megakadályozni, hogy egész Lombardia Visconti uralma alá kerüljön. A valóságos czél pedig, hogy a két köztársaság előzze meg a milanoi herczeget a foglalásban. Ha ez sikerül s a velenczei köztársaság Felső-Olaszországban tovább terjeszkedhet, akkor Dalmáczia birtokát is aligha kell többé féltenie a magyar királytól és szárazföldi birtokaiból új erőt meritve, veheti fel a harczot a tengeren félelmes vetélytársa, a török ellen.
Francesco Foscari.
Gentile Bellmi képe Velenczében, a Museo Correrben.
Fénykép után
A Milano elleni háboruban, melyet Velencze és a firenzei köztársaság az aragoniai királylyal, a savoyai herczeggel, Sienával, a ferrarai herczeggel és Mantovával szövetkezve 1426 elején inditott meg, Zsigmond Visconti pártján állott, kihez 1418 óta többször megujitott szövetség csatolta. A signoria a háború kezdete előtt, az 1420-iki dalmát foglalások daczára, a savoyai herczeg és Firenze követei által igyekezett rábirni Zsigmondot, hogy csatlakozzék a milanoi herczeg ellen létre jött felső-olaszországi ligához, de Zsigmond hű maradt szövetségeséhez, s miután már az előző évben több ezerre menő magyar sereget helyezett el Friaul és a dalmát partvidék határán, megüzente a signoriának, hogy mindaddig ellenségének kénytelen őt tekinteni, míg Dalmácziát vissza nem adja.1 Viscontihoz pedig János veszprémi püspököt, Jakcs Mihályt és Bunoro della Scalát küldve követségbe, megigérte, hogy mi ennél előbb személyesen megy Olaszországba, s addig is 8000 katonát küld segitségére, mire viszont a milanoi herczeg is kötelezte magát, hogy a császári koronázásra induló Zsigmondnak s kiséretének tartományain szabad utat biztosit, Milano kapuit megnyitja előtte s a lombard vaskoronával való megkoronázása elé semmi akadályt nem fog görditeni.2
Zsigmond seregei azonban elmaradtak, bár Maróti János személyében vezérük is ki volt szemelve. A signoria első hadjárata sikerrel végződött. Brescia, Lombardia kulcsa, félévi ostrom után meghódolt a köztársaságnak s a deczember 30-án létrejött velenczei béke szentesitette a nagy jelentőségű foglalást.3 E siker daczára, s bárha Zsigmond szövetsége semmivel sem járult a milanoi herczeg haderejének növeléséhez, a király ellenséges magatartása nagyon kényelmetlen volt a signoriának, melyet a Dalmáczia és Friaul felől fenyegető magyar invasio veszélye meggátolt abban, hogy egész erejét az olasz harcztéren fejtse ki. Szükségesnek látta az eddigi visszautasitás daczára megujitni közeledési kisérleteit. Mialatt a háborut eddigi szövetségeseivel egyetértve újból meginditá Milano ellen, 1427 július 4-én Marco Dandolot küldé Zsigmondhoz, hogy az 1418-ban lejárt fegyverszünet megujitását kieszközölje s ezzel a királyt a milanoi herczeggel való szövetségtől elvonja. Dalmáczia birtokáról ezuttal sem volt hajlandó lemondani, minden más kérdésben azonban késznek nyilatkozott Zsigmond érdekeinek előmozditására. Megigérte nevezetesen, hogy ha a török ellen háborut indit, átkelést biztosit számára Gallipolinál és zsoldosokat, ágyuk és csatagépek kezeléséhez értő embereket és hajókészitő munkásokat bocsát rendelkezésére. Római utja esetére pedig szabad átvonulást igért neki a két köztársaság területén keresztül, ünnepi követséget is kész volt rendelkezésére bocsátani s megigérte, hogy, ha tengeren akarja az utat megtenni, saját hajóján viteti át Zenggből az olasz partra.4
A signoria békeajánlatait Zsigmond hidegen fogadta. Miután a köztársaság mereven ragaszkodott Dalmáczia birtokához, Zsigmond pedig semmi esetre sem volt hajlandó jogait feladni az elveszett országrészre, az óhajtott békekötésről szó sem lehetett. A megujult lombardiai háboruban Zsigmond ismét a milanoi herczeg mellett foglalt pártot.5 János veszprémi püspök már május 7-én tudomására hozta Viscontinak, hogy a király júliusban 10,000 fegyverest küld segitségére, ha pedig a belviszonyok megengedik, hogy koronázási utjára indulhasson, 8000 embert küld maga előtt Lombardiába.6 Az uti terv most egész komoly alakban merült fel, Brunoro della Scala megjelent Olaszországban, hogy ott 2000 katonát fogadjon az utrakész Zsigmond szolgálatába. A milanoi herczeg július 31-én kelt nyilatkozatában kötelezte magát, hogy ha Zsigmond Italiába érkezik, hajóival elviteti Rómába, gondoskodni fog visszaszállitásáról s ottléte idejére Asti városát főtartózkodási helyül kezébe szolgáltatja; viszont Zsigmond megujitá a 8000 emberről tett igéretét, kiknek szeptember 8-án Lévai Cseh Péter vezérlete alatt Zágrábban kell lenniök.7 A politikai helyzet azonban épen nem volt alkalmas arra, hogy Zsigmond hosszabb időre távozhasson országaiból. A huszita kérdés nehézségeihez egy szerencsétlen kimenetelü török háború következményei járultak. Mialatt Visconti hiába várakozott az annyiszor megigért magyar segitségre, seregei október 12-én Maclodionál óriási vereséget szenvedtek s egyik legjobb vezére Rolando Pallavicini átpártolt a velenczeiekhez.8
A milanoi Visconti-kastély.
XV. századi fametszetről, Aloiss Heiss után
Az 1428 ápril 28-án Ferrarában létrejött béke véget vetett az öt évig tartó háborunak. S a törökökkel megujuló háború és a Galambócz alatt szenvedett veszteség, melyről alább lesz szó, Zsigmondot is engedékenyebbé tették a signoria irányában. Ez év őszén nyolcz havi fegyverszünet jött létre közte és Velencze között, mely mindkét felet meghagyta az elfoglalva tartott területek birtokában. A Zsigmond által Illyéden szeptember 28-án kiállitott okiratot a doge november 2-án erősitette meg. A következő év ápril havában pedig az egyesség lejárván, azt ujabb, két évre szóló fegyverszünet követte.9
Az olaszországi útnak ez oldalról most már semmi sem állotta utját; de a legközelebbi két esztendő csak előkészületekkel és diplomatiai tárgyalásokkal tölt el, a nélkül, hogy a terv közelebb jutott volna a megvalósuláshoz. Ez előkészületekkel látszik összefüggésben állani, hogy Zsigmond a birodalmi fejedelmeknek és uraknak 1429 márczius 6-án Pozsonyba hirdetett értekezletére a vele szövetségben álló felső-olaszországi fejedelmeket is meghivta.10
Ez év végén ugyancsak Pozsonyban lőn megtartva a birodalmi gyülés, miután a királyt köszvényes baja meggátolta abban, hogy az eredetileg kitüzött helyre, Bécsbe utazzék. A gyülést Zsigmond deczember 4-én személyesen nyitotta meg; a tanácskozások 10 napig tartottak. Első és egyetlen alkalom volt ez, hogy egy idegen ország törvényhozó testülete hazánkban tartsa gyülését; a német rendek nem is szivesen hozták még ez áldozatot királyuknak A választó-fejedelmek közűl csak a mainzi érsek és Hohenzollern Frigyes jelentek meg; kivűlök Albert osztrák herczeg, a badeni őrgróf s még néhány egyházi és világi fejedelem vett részt személyesen a tanácskozásokban. A trieri érsek, a pfalczgróf és a szász herczeg követeket küldtek; a városok közűl Frankfurt, Nürnberg, Ulm, Augsburg és Strassburg képviseltették magukat. A megjelentek csekély száma miatt sem a huszita-háboruk folytatása felől, sem a birodalom belső békéjét érdeklő kérdésekben nem határoztak semmit. A rendek heves szemrehányásokkal halmozták el a királyt amiatt, hogy évek óta nem jön a birodalomba s annak ügyeit elhanyagolja. Zsigmond szintén szemrehányásokkal felelt a rendeknek: ha nincsenek vele megelégedve, ott hagyja a birodalmat s megelégszik az ő Magyarországával; „reméli, lesz itt kenyere és bora, a meddig él!”11 Utóbb azonban maga is belátta, hogy a vádnak sok alapja van s megigérte, hogy a császári koronázás előtt megjelenik a birodalomban.12 1430 nyarán el is ment, a legelőkelőbb főurakból alakitott országos tanács élén, a királynéra és apósára bizva Magyarország kormányát.13 Ezt megelőzőleg azonban a veszprémi püspök utján, hit egész Olaszországra általános ügyvivőjéűl nevezett ki,14 tárgyalásokba bocsátkozott a szentszékkel, melyek kettős czélja az volt, hogy a pápát a zsinat eszméjének megnyerje és ugyanakkor a császári koronázás ügyét nála előkészitse. Visconti teljes erejéből támogatta Zsigmond egyezkedési kisérleteit; a háború Milano és Velencze között ismét a kitörés küszöbén állott s a milanoi herczegnek érdekében állott Zsigmond jövetelét siettetni, mert az eddig nyert üres igéretek után tudatára kellett jönni annak, hogy csak így tarthat számot a király segitségére. 1431 elején a háboru csakugyan megujult. Zsigmond február 4-én Brunoro della Scala utján kötelező igéretet tett Viscontinak, hogy egész hadi erejével táborba száll a velenczeiek ellen, míg a milanoi herczeg szintén megujitá a lombard és milanoi koronázás előmozditására tett igéreteit.15 Február 1-én V. Márton pápa is kiadta bulláját, melyben a Zsigmond által sürgetett egyetemes zsinatot Baselbe kihirdette, s ezzel Zsigmond és a szentszék között az egyenetlenség utolsó oka is megszünt. A konstanczi zsinat energikus és eszes pápájának ez volt az utolsó tette. Egy hónappal utóbb, márczius 3-án már IV. Eugen ült a pápai széken. Az új pápa velenczei származásu volt, tehát összeköttetései Zsigmond legrégibb ellenségeihez füzték. E körülmény aggodalommal töltötte el Zsigmond és szövetségesei lelkét. De az olasz ut tervét sem ez, sem a huszitáknak a birodalmi seregeken Taussnál nyert nagy győzelme nem volt képes többé háttérbe szoritani.
Zsigmond és V. Márton pápa.
Részlet a majorcai collegium egykorú festményéről, mely eredeti helyéről egy barcelonai magángyüjteménybe került. A Cardera által kiadott szinnyomatról James Robinson Planché után
Zsigmond a milanoi herczeg sürgető felhivásainak engedve, 5000 főnyi sereget küldött Friaulba és Cillei Ulrikot, Hermann gróf unokáját a hadjárat fővezérévé s a friauli tartomány kormányzójává nevezte ki.16 Követei, Brunoro della Scala, Tamási László udvarmester, Hédervári Lőrincz és Mátyás alkanczellár által pedig 1431 augusztus 1-én a milanoi Sant’Ambrogio templomban végleg megkötötte Viscontival szövetséget, mely megnyitotta számára az utat Felső-Olaszország területére.17
E szövetség azonban még csak a lombardiai koronázást biztositotta; az utat Milanoból Rómáig, a Velenczével szövetséges flórenczi köztársaság területén keresztül vagy fegyverrel, vagy a Velenczével való kiegyezés árán kellett kivivnia. Mialatt a milanoi szerződés értelmében Zsigmond hadai, számszerint 5000-en, megszállották Friault, a király a brandenburgi őrgróf és Garai Miklós tanácsára egy utolsó kisérletet tett az egyezkedésre. A nádor két hónapnál tovább időzött Nürnbergben Zsigmond oldala mellett s ez idő alatt úgy ő, mint a Hohenzollern minden alkalmat megragadtak, hogy Zsigmondot kedvezően hangolják a köztársaság iránt. A király nem is idegenkedett a békétől, de annak első feltételéül Dalmáczia visszaadását követelte. Ha ez megtörténik, minden egyéb dologban, a birodalomhoz tartozó olasz területek kérdésében is számithatnak teljes méltányosságára. A nádor ezt sürgősen tudatta Velenczével s megigérte, hogy a friauli magyar hadak a válasz megérkezéséig felfüggesztik az ellenségeskedés megkezdését.18
Filippo Maria Visconti.
Egykorú márvány-relief a Vallardi-féle gyüjteményben.
A. Heiss után
Garai üzenete igen világosan állitotta Velencze elé a magyar király s az egész ország álláspontját. A dalmát kérdés egyedüli akadálya a békének Magyarország és Velencze között, s mindaddig, a míg e kérdés megoldva nincs, igazi békéről és egyetértésről szó sem lehet. Zsigmond maga talán nem is helyezne nagy súlyt az egész dologra; sokkal inkább el van foglalva a törökkel, a birodalommal „és az egész világgal”, de a magyar urak nem hagyják azt annyiban. Ezért Velencze nagyon csalódik, ha a király magas korára épiti politikáját és közeli halálára számit. Ha Zsigmond meghal, az új király csak úgy számithat a nemzet támogatására, ha képes lesz a magyar korona jogainak minden irányban érvényt szerezni. A köztársaság tehát leghelyesebben cselekszik, ha még a király olasz utja előtt lemond Dalmácziáról, mert habár Zsigmond csekély hadi erővel és kevés pénzzel indul is utjára, expeditiója bizonyára növelni fogja olasz szövetségesei számát és csökkenteni azokét, kik a köztársaság pártján állanak. A mennyiben Dalmácziabirtokában Velencze az adriai tenger felett való uralom biztositékát látja, a nádor azzal biztatta a signoriát, hogy a tartomány visszaadása esetén sem kell lemondania a dalmát tengeri kikötőkről. A kikötő-városokat a köztársaság zálogban tarthatná meg bizonyos öszszegért; arra, hogy a zálogösszeg vissza fizettessék, a magyar király részéről úgy sem kerülne egyhamar sor.19
A köztársaság azonban a politikai helyzetben semmi okot sem talált arra, hogy dalmácziai hóditásairól lemondjon. Szeptember 12-én meg üzente ezt a nádornak; de nem mondott le a reményről, hogy a békét más alapon is megkötheti Zsigmonddal s helyet és határidőt kért a béketárgyalások folytatására.20
Ez a válasz egyértelmü volt a visszautasitással. Zsigmond haladéktalanúl elrendelte a Friaulban veszteglő seregnek a hadakozás meginditását. A lombard harcztéren már akkor jó ideje folyt a mérkőzés Milano és a szövetséges köztársaságok között, s a veszteség ezuttal az utóbbiak részén volt.
Igy állottak a dolgok, midőn Zsigmond november második felében Graubündennél átkelt a havasokon s november 20-án a milanoi székesegyházban fejére tétette a longobárd királyok vaskoronáját.
Siena.
Eugéne Müutz után
A szövetség azonban Zsigmond és Visconti között egyik fél számára sem termette meg a remélt gyümölcsöket. A magyar hadak Rosazzonál erős vereséget szenvedtek, visszavonultak Friaulból, s Filippo Maria egyéb tekintetben is csalódott a Zsigmond jöveteléhez füzött reményeiben. A hogy a nádor irta Velenczének, a király kevés pénzzel s még kevesebb hadi erővel indult a nagy utra. Szövetsége ekként Viscontira csak erkölcsi támogatás jelentőségével birt, melyért méltán sokallhatta a szerződésben kikötött 5000 arany havi segélypénzt. Az összeget rendetlenül szolgáltatta be; a milanoi herczeg sok más dologban is nehézkes szövetségesnek bizonyult, a szövetség többi tagjai, a savoyai herczeg és a monferrati őrgróf pedig egész határozottan pénzbeli alku tárgyává tették megigért fegyveres segitségüket. Zsigmond jóformán haraggal távozott Milanoból, hol öt hetet töltött a nélkül, hogy csak találkozott volna is a herczeggel. Az 1432. év kezdetén Piacenzába ment s innen Luccán keresztül július közepén baj nélkül jutott el Sienáig. Itt azonban óriási akadályok állottak utjába. Rómába nem engedte be IV. Eugen, Velencze barátja; háta megett az ellenséges firenzei köztársaság zárta el az utat, melynek csapatai Siena falait fenyegették. Zsigmond a kellemetlenségért, melybe maga jutott és a vendéglátó Sienát is juttatta, egyenesen a milanoi herczeget tette felelőssé, a ki szövetségeseivel együtt cserben hagyta őt, a havi segélyt is visszatartotta és katonákat sem adott védelmére. Ez a helyzet fordulatot idézett elő Zsigmond politikájában. Midőn augusztusban Visconti a szövetség megujitására szólitá fel, kereken visszautasitotta őt. Velencze iránt táplált ellenséges szándékairól még nem mondott ugyan le: október 28-án kelt levelében még rendeletet küld Kanizsai László pozsonyi grófnak, hogy seregét Friaulba küldje a köztársaság ellen.21 De az elszigetelt helyzet hovatovább kiméletlenebbül érezteté vele sulyát. 1433 január 21-én már azt üzeni Kanizsainak, hogy embereit küldje egyenesen Sienába az ő felszabaditására.22 Czélszerübbnek és hasznosabbnak vélte, saját levelének szavai szerint, a maga megmentéséről gondoskodni, mint a távollevő ellenséggel bajlódni. Sőt arra a gondolatra is jön, hogy végét veti a reá nézve annyi kellemetlenséggel járó ellenséges viszonynak. Ez időtől fogva a pápával folytatott alkudozások egyik lényeges pontjaként szerepel az ohajtás, hogy közte és Velencze, valamint a felsőolaszországi államok közt az ellenséges viszonynak vége szakadjon.
Flórencz középkori képe.
XV. századi metszet a berlini kir. múzeumban Zsigmond római császár koronázása. Dombormű a római Szent-Péter-templom középső nagy bronzkapuján; Antonio Filarete flórenczi művész munkája 1447-ből. Az oltár előtt ülő IV. Eugen pápa az előtte térdelő Zsigmond fejére teszi a császári koronát. A császár mögött áll kisérete, a XV. század első felének megfelelő olasz lovagi viseletben; az első közűlök a birodalmi pallost tartja.
Fénykép után
IV. Eugen hosszas tárgyalások után a legfontosabb pontban, a baseli zsinat kérdésében, egyetértésre jutván Zsigmonddal, csakugyan mindent elkövetett, hogy a császári koronázást általános béke előzze meg. A király meghatalmazottjai, Thallóczi Matkó és Schlick Gáspár birodalmi alkanczellár Rómában, a consistorium előtt ápril 4-én Zsigmond nevében letették a pápa által kivánt esküt az egyház védelmére. Milano és a liga közt 1343 ápril 7-én jött létre a békekötés. Következő nap megállapittattak a császári koronázást megelőző egyesség pontjai Zsigmond és a pápa között.23 Május 21-én, áldozó csütörtökön tartotta Zsigmond bevonulását az örök városba; május 31-én, pünkösd ünnepén tette fejére Eugen pápa a császári koronát. Az ünnepélyen Velencze is képviseltette magát Andrea Donatoval, Szent-Márk procuratorával, a ki egyuttal a békealkudozások vezetésével is meg volt bizva. S néhány nappal később, június 4-én öt évi fegyverszünet köttetett meg Zsigmond és a köztársaság között. Mindkét fél megmaradt eddigi foglalásai birtokában, s egymás alattvalóinak kölcsönösen szabad utazást és kereskedést biztositott a maga területén. A köztársaság azonkivül megigérte, hogy Zsigmond hadainak a köztársaság a maga területén szabad átmenetet enged; s végül a felek Eugen pápát kérték fel, hogy a fegyverszünet tartama alatt az örökös béke létrehozásán munkálkodjék.24
Zsigmond római császár.
Német birodalmi birói pecsétjéről rajzolta Székely Árpád.
E pontokon kivül a köztársaság részéről jelentékeny pénzbeli segély is lőn biztositva Zsigmondnak, a ki a hosszú olasz ut viszontagságai után teljes mértékben reá is volt arra szorulva. Rómától augusztus közepén bucsut véve, a császár a milanoi herczeg területének gondos kikerülésével tette meg az utat visszafelé. Ferrarában szeptember elején a velenczei köztársaság üdvözlő küldöttségét fogadta, melynek élén Francesco Barbaro ünnepi beszéddel köszöntötte Velencze új frigyesét. Mantuában szeptember végén a signoria Donato által 10,000 aranyat fizettetett ki neki utiköltségei fedezésére. Mint egyik legrégibb történetirója megjegyzi, mint Velencze halálos elkeseredett ellensége lépett olasz területre, s mint kiengesztelődött jó barát tért vissza Itáliából.
A római császári korona.
A bécsi udvari kincstárban