SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

Előszó.

A renaissance hatása a szellemi és politikai életre. Az újkor politikai eszméi. A democraticus irány diadala Mátyás királylyá választásában. Mátyás viszonya Európa fejedelmeihez. E kor történetének forrásai

A KÖZÉPKOR alkonya és az újkor hajnala esik abba a nyolczvanhat esztendőbe, a melyet a Hunyadiak és a Jagellók után nevez a magyar történetirás.

Ebben a rövid időszakban az emberiség történetének, a kereszténység megalapitása óta, legjelentékenyebb eseményei és mozgalmai torlódnak össze: az antik szellem ujjászületése, a könyvnyomtatás föltalálása, Konstantinápoly eleste, Amerika fölfedezése, a protestantizmus föllépése. Ezen eseményeknek és mozgalmaknak a világot átváltoztató hatása természetszerüen nem érvényesült rögtön. A XVI. század első negyedében még sejteni sem lehetett, hogy Guttenberg, Columbus és Luther az államok alakulásának és a népek fejlődésének új irányokat vannak hivatva kitüzni.

De már a XV. század folyamán a népek életében és az egyének lelkében egyaránt megindul az átalakulás forrongása. Régi tekintélyek és intézmények meginganak; új eszmék törekednek uralomra; a társadalom alsóbb rétegei emanczipálni kezdik magukat; az egyén értéke és sulya gyarapodik; nagy tehetségek és erőteljes egyéniségek előtt mindenütt korlátlan működési tér nyilik meg; az egyház, a királyság és a mindakettőnek védpajzsa alatt megerősödött egyházi s világi aristocratia mellett egy új hatalom kezd fölemelkedni: a tömegek közszelleme.

A magyar nemzet, mely mai hazánkban megtelepedése óta folytonosan a nyugat-európai szellemi áramlatok sphaerájában élt, ezeknek hatását szervezete minden izében most is átérezte.

A renaissance irodalmi és művészeti virágai az Alpeseken innen legelőször Magyarországban nyiltak. Az újkor politikai eszméi is korán hatották át itt a szellemeket.

Sőt bizonyos tekintetben az úttörő dicsősége illeti meg nemzetünket. A középkori fogalmakkal való szakitás merész, mondhatnók világra szóló tényét láthatjuk Hunyadi Jánosnak az ország kormányzójává, majd fiának királylyá megválasztásában. A XIV. század elején, az Árpád-ház kihalta után, a hatalmas Csákok, Németujváriak s a többi oligarchák ambitiója csak odáig ér, hogy az ország egy része fölött önkényes hatalmat gyakoroljanak, vagy hogy a koronát tetszésük szerint osztogassák; még nem gondolhatnak arra, hogy az ország kormányát saját kezeik közé ragadják, trónját maguk foglalják el. És másfél századdal utóbb a homályból, alacsony sorsból csak imént kiemelkedett Hunyadiakat állitja az ország élére a nemzet, magával sodorva az aristocratiát, hatalmas külföldi uralkodókat utasítva el igényeikkel. Önkénytelenül a napoleoni korra kell a magyar történetirónak gondolni, mikor annak volt tanúja, mi nálunk a XV. század második felében történt: hogy molnárlegényből gróf és hadvezér, tiszttartóból nádorispán, jobbágy fiából bíboros prímás válhatik.

A jogosult büszkeség érzetével hirdethetjük, hogy ezen (modern kifejezést használva) democraticus irány diadalait vérözön nem mocskolta be.

Már ezen mozzanatoktól is kivételes érdeket és jelentőséget nyer az az időszak, a melynek küszöbéhez jutottunk. De nem kevésbbé ragadják meg a figyelmet az emelkedés és hanyatlás, a dicsőség és gyász, a hazafias önfeláldozás és a hazát feláldozó önzés megrenditő váltakozásai, melyeket ez az időszak felmutat.

A Hunyadiak korának kezdetén magyar hadak a törököknek Ázsiába visszaüzését tüzik ki feladatúl, és merész előnyomulásukban a Fekete-tenger partjáig jutnak. A Jagellók letüntével az ország fővárosa a török hadak előtt ellenállás nélkül nyitja meg kapuit.

Mátyás király Bécsben tartja udvarát, és a Habsburg ház örökös tartományait meghóditja. Egy évvel halála után a német király Székes-Fejérvárt vivja meg és megalázó békeföltételeket szabhat.

Mátyás király fényüzésével és gazdagságával egész Európát bámulatra ragadja, hatalmas fejedelmeket zsoldjába fogadhat, a brandenburgi választófejedelemnek, a mai porosz uralkodóház ősének évi kegydijt utalványozhat. Utódai saját asztaluk szükségleteire apró kölcsönöket kénytelenek fölvenni.

A magyar köznép, mely a kereszt jele alatt Nándor-Fejérvárt megmentette, hatvan évvel utóbb, ugyancsak a kereszt jele alatt, a pórlázadás iszonyainak szinhelyévé teszi az országot.

Élénk világitásban mutatja be ennek az időszaknak története, hogy a magyar méltó vezérekkel élén, nagy czélok szolgálatában, az áldozatkészség sugallatait meghallgatva, a politikai hatalom, az anyagi jólét és a szellemi fejlettség mekkora magaslatára képes fölemelkedni; ellenben az eszmény cultusától elfordulva, önző érdekek és apró cselszövények békóiba verve, milyen mélyre sülyedhet!

E nagy eseményekben és tanulságokban bővelkedő időszakból a történeti emlékek gazdag készlete maradt fönn. Nemcsak a korábbi időszakokkal közös források gyarapodnak meg tetemesen, hanem egy új forrás is nyilik most meg a diplomatiai jelentésekben.

Ugyanis a XV. század közepén a nemzetközi viszonyok olyan alakulást nyertek, a mely a diplomatiai szolgálat szervezését lehetségessé tette és megkövetelte. Az államok közötti érdekkapcsolatok mind szorosabbakká váltak. Az uralkodók és köztársaságok most már nem elégedhettek meg azzal, hogy időnként valamely felmerülő fontos ügy elintézése végett küldjenek követeket más hatalmasságokhoz. Szükségét érezik annak, hogy bizonyos udvaroknál állandóan tartsanak követeket. Ezek pedig küldőikhez sürün intézik leveleiket, a melyekben az ország állapotáról, az uralkodók és a szereplő egyéniségek jelleméről, minden fontosabb eseményről és hirről részletes tudósitásokat szolgáltatnak, a titkos rugók működését, a lappangó czélzatokat földeriteni iparkodnak. Természetesen a diplomaták is ki vannak téve annak a veszedelemnek, hogy elfogultságuk, itélőképességük fogyatkozásai, avagy a velük érintkező államférfiak ügyessége tévedésbe ejtsék őket. Ezért irataikat, csak úgy, mint egyéb történeti emlékeket, a kritika tüzpróbájának kell alávetni. De ennek daczára állithatjuk, hogy a mióta néhány évtized előtt az európai kormányok liberalitása a diplomatiai levéltáraknak ezelőtt féltékenyen őrzött kincseit föltárta, az európai történelem a XV. századtól kezdve új alakot nyert.

Magyarországban a római szentszék és a velenczei köztársaság voltak az elsők, melyek a királyi udvarnál állandón követeket tartottak; példájukat később a császár, a lengyel és a nápolyi királyok, a ferrarai és milanoi herczegek követték. Ámbár ezen külföldi követek jelentései nagy részben elvesztek, maradványaik, a miket Róma, Velencze, Modena, Milano és Varsó levéltárai megőriztek, mennyiségre és értékre nézve egyaránt jelentékenyek.

Sajnos, a régi magyar királyok budai levéltára nyomtalanul elpusztult. Az a reménység, a mit tápláltunk, hogy legalább romjait a konstantinápolyi Serail csarnokaiban fölfedezhetjük, meghiusult.

Szerencsére, a bécsi udvari levéltár, a mohácsi vész után létesült magyar királyi kamara levéltára, az egyházi és családi levéltárak, a mohácsi vészt megelőző időkből is a köztörténeti vonatkozású okiratok és levelezések nagy tömegét tartották fönn.

A történeti anyagkészlet ilyetén gyarapodása következtében az ujabb kor történetirója nem kénytelen többé a királyok tetteinek és a hadjáratok eseményeinek elbeszélésére fektetni a fősulyt; a nemzet belső életének folyamatába is mind mélyebb pillantást vethet, politikai és culturai fejlődésének phasisaira mind nagyobb világosságot áraszthat.

Ettől fogva válik lehetővé, hogy a szó szoros értelmében a nemzet történetét nyujthatjuk, a legközvetlenebb források segitségére támaszkodhatva e nagy és szép feladat megoldásában.


Mátyás király kardja a bécsi udvari fegyvergyüjteményben.
Felirata: MATIAS CORVINVS REX VNGARIAE. Rajzolta Dörre Tivadar.