A magyar és lengyel országos czímerek.
Rajzolta Cserna Károly.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A szabad királyi választás joga. A trónörökösödés elve Magyarországon. A helyzet Albert király halála után. Erzsébet özvegy királyné igényei a trónra. Országgyűlés Budán. III. Ulászló lengyel király jellemzése. Megválasztásának feltételei. Az országos küldöttség tárgyalásai. Kottaner Ilona ellopja a koronát. V. László születése. Ulászló megválasztása. A választás kihirdetése. Dominis püspök beszéde, Ulászló válasza. Erzsébet királyné és pártja. Albert osztrák herczeg V. László gyámja. Erzsébet hiveinek magatartása
A magyar és lengyel országos czímerek.
Rajzolta Cserna Károly.
A NÉPEKET megillető jogok között egyik sem annyira természetes és egyszersmind jelentőségteljes, mint az, hogy uralkodójukat szabadon választhatják. És éppen ennek a jognak korlátozására vagy teljes feláldozására szánták el a népek a leggyakrabban és legkönnyebben magokat. Ezt az önmegtagadást az önfentartás ösztöne sugalmazta. Mert a fejedelem választásának korlátozatlan szabadsága belső bonyodalmakat és külső veszélyeket idézvén föl, az állami élet békés fejlődésének válságos megzavarását vonta maga után; egyszersmind csorbitotta a varázst, a mivel szükséges volt a fejedelmi hatalmat környezni.
A magyar nemzet politikai érettségének kivételes nyilatkozatát látják abban a tényben, hogy már a honfoglalás küszöbén az örökösödés elvét Árpád fejedelem családjában megállapitotta.
Azok a szomorú tapasztalások, a miket a nemzet szerzett, a mikor Szent-István halála után ettől az elvtől önként eltért, és a mikor az Árpád ház férfi ágának kihalta után a királyválasztás jogával élni kényszerült: alkalmasak lehettek arra, hogy a trónöröklés elvéhez való visszatérésre késztessék. Ez az irány annyira erős volt, hogy férfiú örökös hiányában az örökösödést kétszer a király leánygyermekére terjesztette ki.
Mig Francziaországban a nőket a trónöröklésből a törvény kizárta, a többi európai államok az örökösödési elv folyománya gyanánt a trón elfoglalására a nőket is hivatottaknak ismerték el. Angliában, Spanyolországban és Nápolyban a koronát több nő viselte.
A magyar nemzet szellemével és hajlamaival a nőuralom összhangzásban nem állott. Mikor Nagy-Lajos az ország rendeitől azt az igéretet eszközölte ki, hogy leányát Máriát utódjáúl fogadják el, a királynő mellé férje királyul megválasztatott és megkoronáztatott; és Zsigmond után, a ki szintén fi-örökös nélkül hunyt el, a trónöröklés kérdése ugyanily megoldást nyert.
Albert királynak 1439 október 27-én bekövetkezett halála után félszázad alatt harmadizben fordult elő az az eset, hogy az uralkodó fiugyermeket nem hagyott hátra.
A helyzet nehézségét több körülmény növelte. Az özvegy királynét néhány hónappal ezelőtt, az 1439 tavaszán tartott országgyülés az ország „természetes urnőjének” ismerte el, mint a kit „az ország, főképen a születés jogczimén, köztudomás szerint megillet.”1 Ebből az látszott következni, hogy férje halála után a királyi hatalom teljessége rászállott. Ebben a nézetben volt ő maga, és voltak hivei közül számosan. A kormányt átvette, az uralkodót megillető összes jogokat gyakorolta, okleveleiben magát „az ország jogos örökösének” hirdette.2
De a királyné áldott állapotban volt. És elhunyt férje, kevéssel halála előtt, végrendeletet alkotott, a melyben úgy intézkedett, hogy ha özvegye fiút szül, ez Magyarországot, Csehországot és Ausztriát örökölje, Pozsonyban neveltessék, és nagybátyja, Frigyes osztrák herczeg gyámsága alatt álljon.
Ez a végrendelete, mely Magyarországra nézve természetesen a kötelező erőt nélkülözte, azt a felfogását tolmácsolja, hogy a magyar király fiugyermeke a korona természetes örököse; azzal pedig, hogy életben levő két leánygyermeke részére örökösödésjogot nem igényelt, azt vallja, hogy a leányágra a trónörökösödés nem terjed ki.
A királyné osztozott ebben a felfogásban, és úgy vélekedett, hogy ha fiugyermeket szül, az ő uralkodói hatalma megszünik, és fia az ország jogos örökösévé válik. Ezért nem gondolt arra, hogy akár ő maga az országnak állandón uralkodója maradjon, akár egyik leánya emeltessék a trónra; hanem oda hatott, hogy az ország rendei a trón betöltése iránt való rendelkezést addig halaszszák el, mig gyermekét világra hozza.
Az ország rendei, kik az 1440-ik év első napjaiban Budán országgyülést tartottak, két részre oszoltak. Számosan az elhunyt király és a királyné nézeteit vallották. De többségben voltak azok, kik sem a királynénak, sem esetleg születendő fiának trónörökösödési jogát egyáltalán nem ismerték el, s igy nem tekintették magukat arra kötelezve, hogy a királyné szülését bevárják, hanem abban a meggyőződésben voltak, hogy a király halála után az utód megválasztása iránt haladék nélkül és korlátlan szabadsággal rendelkezhetnek; mivel pedig az ország belső békességének és külső biztosságának érdeke erős kéz kormányát igényelte, el voltak határozva, hogy olyan királyt választanak, a ki uralkodói kötelességeinek teljesitésére a kellő képességet birja; a királynéval és párthiveivel szemközt mindössze arra az engedményre voltak hajlandók, hogy olyan uralkodót emelnek a trónra, a ki Erzsébetet nőül veheti.
Mindezeket a kellékeket egyesitette magában Lengyelország királya. III. Ulászló, Jagelló Ulászlónak, ki első házasságban Nagy-Lajos leányát birta nőül, harmadik házasságából született fia, 1434 óta ült a lengyel trónon, és most tizenötödik évét töltötte be. Piccolomini Enea Silvio, a hires humanista, ki 1458-ban II. Pius névvel Szent-Péter székét foglalta el, úgy jellemzi őt, hogy az arcz szépségének és a testalkat épségének előnyeit nélkülözte ugyan, de ezen hiányokat nagylelküségével és szellemének emelkedettségével feledtetni tudta; egyúttal megjegyzi róla, hogy magyar nyelven folyékonyan beszélt;3 a mi bizonyára szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyarországi rendek figyelme rá irányult.
Kezdősorok Erzsébet királyné okleveléből.
Olvasásuk: C(ommissi)o p(ro)p(ri)a d(omi)ne regine. Nos Elizabeth dei gracia regina Hungarie, Dalmacie, Croacie (e)tc(e)t(era) Austrieque et Stirie ducissa n(ec)non marchionissa Morauie | memorie c(om)mendamus p(er) p(rese)ntes, q(uod) quia castrum fidelium n(ost)rarum g(e)n(er)osarum d(omi)ne Gythka vocate relicte et puelle Aduiga | app(e)llate filie c(on)dam egregii Pauli Wolfurth Vereskw nuncupatum in comitatu Posonien(si) habitum et per maiestatem n(ost)ram ip(s)is | collatum p(ar)iter cum omnib(us) tenutis et p(er)linen(tiis) ac possessionibus suis a tempore, cuius recordium homi(num) memoria non c(om)p(re)hendit | a solutione p(ro)ventuu(m) lucri camare regie ex antiqua et app(ro)bata ip(s)ius regni n(ost)ri Hungarie c(on)suetudine regie mai(esta)ti seu fisco regio | … Az 1440 február 16-án kelt oklevél eredetije az országos levéltárban.
De a legfőbb inditó ok, a mi Ulászló király megválasztatását ajánlotta: a két ország politikai érdekeinek azonossága volt. Mindkettőt egyaránt fenyegette a törökök hatalmának terjeszkedése, és remélni lehetett, hogy egyesült erővel leküzdhetik a közös ellenséget. Ehhez járult az a körülmény is, hogy a szabadságszerető, alkotmányos jogai fölött féltékenyen őrködő lengyel nép uralkodójától a magyarok is saját törvényeik és szabadságaik tiszteletben tartását várhatták.
Figyelemre méltó, hogy a királyválasztás iránt folyt tanácskozásokban a történeti mult emlékei is előtérbe léptek. Az ország rendei hivatalos okiratban beszélik el, hogy a gyülésen több szónok nemcsak arra az előnyös helyzetre utalt, a mit Nagy-Lajos idejében Magyar- és Lengyelország egyesítése teremtett, hanem még korábbi időkre tekintvén vissza, arról is megemlékezett, hogy Szent-László uralkodása alatt a magyar és lengyel uralkodóházak rokoni összeköttetése mindkét államra áldást hozott.4
Az özvegy királyné és párthivei, miután a határozathozatal elnapolását kieszközölni sikertelenül igyekeztek, a túlnyomó többség akaratában megnyugodtak. Erzsébet beleegyezését adta ahhoz, hogy Ulászló a magyar trónra meghivassék,5 és a jelentékeny korkülönbség daczára, késznek nyilatkozott, hogy az ifjú uralkodót férjül elfogadja.
Néhány hónappal később a királyné azt hirdette, hogy hozzájárulását a magyar urak kemény szavakkal erőszakolták ki és hogy ő a félelem hatása alatt engedett; de éppen a kifejezések, a miket erről szóló okiratában használ, teszik kétségtelenné, hogy az országgyülés az erőszak eszközeihez egyáltalán nem nyult.6
Az országgyülés azonban, ámbár a megválasztandó személy iránt teljes megegyezés jött létre, a választást még sem hajtotta végre. Ugyanis Ulászlót Magyarország királyául elfogadni csak úgy akarta, ha ő a többrendbeli föltételeket, a mik eléje terjesztetnek, előlegesen elfogadja. Ezek a föltételek a magyar nemzetnek fontos politikai biztositékokat nyujtani voltak hivatva.
A választás előtt köteleznie kellett magát Ulászlónak arra, hogy a koronázás alkalmával az ország jogainak, szabadságainak és szokásainak tiszteletben tartását, esküvel és irásban fogadja; továbbá, hogy a törvényekhez alkalmazkodik, az egyházakat szabadságaikban és javaikban megoltalmazza, a jogérvényes jószágadományozásokat, névszerint azokat, a miket Erzsébet királyné tett, fentartja, az országot, külső ellenségeivel szemben, Lengyelország haderejével is védelmezni fogja, a magyar koronától elidegenitett területeket visszaszerezni igyekszik, a hűtlenség miatt számüzötteknek a magyar urak hozzájárulása nélkül kegyelmet nem ád, Zsigmond király özvegyét, Cillei Borbála királynét az országba be nem bocsátja; a fő- és jószágvesztésre itélt özvegy Garai Jánosnénak meg nem kegyelmez.7
E szerint arról volt szó, hogy az ország a jövendő királylyal valóságos szerződést kössön, s csak ezen szerződés megkötése után fogadja el uralkodójául.
Ezen szándék végrehajtására két olyan módozat kinálkozott, melyek más alkalommal gyakorlatban voltak: az országgyülés Ulászlót azonnal királylyá megválaszthatta, úgy hogy a választás érvényességét a föltételek elfogadásától teszi függővé; vagy követek által tárgyalásokat indithatott vele, s miután ezek kedvező eredményre vezettek, foganatosithatta a választást.
De az országgyülés egy harmadik, egészen szokatlan módozatot fogadott el. Biztosokat, követeket választott, kiket teljes hatalommal ruházott fel, nemcsak arra, hogy a nekik adott utasitás értelmében, Ulászlo királylyal tárgyalásokat inditsanak; hanem arra is, hogy a mennyiben a tárgyalások kedvező eredményre vezetnek, őt az ország nevében azonnal királylyá válaszszák meg.
Ezen nagy horderejü feladat megoldása hat tagból álló országos küldöttségre bizatott. Élére Dominis János zenggi püspök helyeztetett, bizonyára azért, mert a megelőző esztendőben mint pápai követ küldetett volt Lengyelországba, hogy Ulászló és Albert királyok között a megzavart békét helyreállitsa,8 a mely alkalommal ott köztiszteletre tett szert. A küldöttség többi tagjai az ország legelőkelőbb zászlós urai voltak: Thallóczi Máté Horvátország, Dalmáczia és Szlavónia bánja, Báthori István országbiró, Perényi János tárnokmester, Pálóczi László főajtónálló és Marczali Imre főasztalnok.
A megbizó levélben, a melyet „Magyarországnak a budai országgyülésen egybegyült főpapjai, fejedelmei, grófjai, bárói, vitézei és nemes előkelői” 1440 január 18-án állitottak ki, a magyar koronának Ulászló király részére való felajánlásáról nyiltan emlités nem történik. A biztosok arra kapnak felhatalmazást, hogy a „nekik átadott utasitás értelmében”, az egész ország és összes alattvalói nevében, Lengyelország királyával és rendeivel „békét és egyességet” hozzanak létre. Az ország rendei viszont kötelezik magukat, hogy a biztosoktól kötendő egyességet elfogadják és jóváhagyják.9
Az ország biztosaihoz a rendek sorából többen önkényt csatlakoztak, hogy a tárgyalásokat figyelemmel kisérjék és a királyválasztás ünnepélyességén jelen legyenek: Ország Mihály, Bánfi Pál, Szentmiklósi Pongrácz, Rozgonyi Rajnáld és más urak, úgyszintén a Lengyelországgal határos királyi városok: Kassa, Bártfa és Lőcse küldöttei.
Ezek, fényes és számos kisérettel, január végefelé érkeztek Krakóba, hol ünnepélyes fogadtatásban részesültek. A tárgyalások a királylyal azonnal megindultak, de hoszszúra nyúltak, mivel a lengyel urak egy része a meghivás elfogadását, a mi uralkodójuknak Lengyelországból való távozását maga után vonná, ellenezte.
A magyar országos rendek megbizó-levelének záradéka.
Az 1440 január 18-án kelt oklevél eredetije a moszkvai császári levéltárban.
Időközben Erzsébet királyné a budai országgyülés megállapodásához való hozzájárulását megbánván, újból azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy azon esetre, ha a születendő gyermek fiú lesz, ennek részére a magyar trónt biztositsa, s e végből bátor udvarhölgye, Kottaner Ilona által a szent koronát Visegrádról titkon magához szállittatta. Mikor pedig február 22-én csakugyan fiugyermeket szült, a kinek a keresztségben László nevet adott, azonnal futárt küldött Krakóba az országos biztosokhoz azzal a rendelettel, hogy a tárgyalásokat szakitsák meg.
Krakó középkori képe.
Schedel Hartmann Világkrónikája nürnbergi, 1493-iki kiadásának fametszete.
De László születése és az Erzsébettől érkezett felszólitás az egyesség létrejöttét nemhogy megakadályozta volna, hanem inkább siettette.
Ulászlót és a lengyel urak többségét a nehézségek és bonyodalmak eshetősége sem ingatta meg abban a meggyőződésben, hogy a két birodalom szoros frigye mindkettőre és a kereszténység közös érdekeire nézve nagy előnyöket igér, a melyeket elutasitani nem szabad. Ulászló tehát a magyar országgyüléstől megállapitott föltételeket mind elfogadta. Mire, márczius 8-án, a magyar biztosoktól, Magyarország összes rendeinek nevében, Magyarország királyává megválasztatott.10
A visegrádi trónkamara.
Fischer L. H. rajza után.
A választás ünnepélyes kihirdetése végett, a királyi udvar és a magyar urak a székesegyházba vonultak. Itt az országos küldöttség vezére, Dominis püspök, ékes latin beszédben „a Magyarország rendeitől nyert meghatalmazás alapján, és Erzsébet királyné megegyezésével”, Ulászlót fölkérte, hogy „a magyar királyság népeinek és országainak uralmát és kormányát vállalja el”.
Ulászló király röviden válaszolt. „Ő – úgymond – hazájának trónjával meg van elégedve, és idegen országok birtokára soha sem sóvárgott; de nehogy az isteni gondviselés végzéseinek ellenszegülni látszassék, a mindenható Isten, a boldogságos szűz és minden szentek dicsőségére, a hivők oltalmára és a hitetlenek megsemmisitésére, a felajánlott országot elfogadja.”11
Még az nap Ulászló két oklevelet állitott ki. Az egyikben kijelentette, hogy a választást az ahhoz kapcsolt föltételekkel elfogadja, és a koronázás előtt az országgyüléstől kivánt kötelező nyilatkozatot eskü alatt megteszi és okiratba foglalja. A másikban magát arra kötelezi, hogy a koronázás előtt Erzsébet királynéval házasságra lép, neki uradalmaiban, udvari emberei megválasztásában és leányai kiházasitásában teljes szabadságot enged; fiát Lászlót Csehország és Ausztria megszerzésében támogatja, és arra az esetre, ha ő maga fiugyermek nélkül talál meghalni, Lászlónak a magyar trón örökségét is biztositja. A mindkét oklevélben elvállalt kötelezettségek lelkiismeretes megtartásáért a lengyelországi főpapok és urak kezességet vállaltak, s erről szóló nyilatkozatukat Ulászló oklevelei alá iktatták.12
Viszont a magyar országgyülés küldöttei a következő napon kiállitott oklevelükben kinyilatkoztatták, hogy Magyarország rendei nevében, Erzsébet királyné beleegyezésével, Ulászlót Magyarország királyává megválasztották, s hogy a megválasztott király május utolsó napján, a szokott helyen, az ország koronájával megkoronáztatván, az ország pecsétje alatt kötelező igéretet fog tenni, hogy Magyarországot a lengyel királyság haderejével, Lengyelországot pedig a magyar hadsereggel, minden ellenséges támadás ellen megoltalmazza.13
A mely igéret a két ország között az uralkodó közösségével létesült szoros szövetséget szentesitette.
Ezeknek elintézése után az országos biztosok közül ketten, Thallóczi Máté és Marczali Imre Magyarországba visszatérvén, Komáromban Erzsébet királyné előtt megjelentek, és a történt megállapodásokat tudomására hozták. De a királyné sulyosan éreztette velök neheztelését a miatt, hogy utasitása ellen vétettek, s őket azonnal fogságba vetette, egyuttal kijelentette, hogy Ulászló megválasztatását érvénytelennek, ellenben a saját fiát Lászlót, az ország törvényes örökösének tekinti.
Támaszt keresve férje családjában, a Habsburg-házban, fia fölött a gyámságot, és míg ez tizenhatodik évét eléri, az osztrák herczegség kormányát Albert herczegre bizta.14 De neki Magyarország kormányára befolyást engedni nem szándékozott. El volt határozva, hogy Magyarországban az uralkodói jogokat fia nevében maga fogja gyakorolni. Erre magát, mivel az ő örökösödési jogait az ország rendei atyja életében, majd 1439-ben is elismerték, hivatottnak tekintette, a nélkül, hogy újabb országgyülési határozatra volna szüksége.
Ezen felfogásban megerősitették őt hivei, kiket a legkülönfélébb indokok csoportositottak körüle. Anyai nagybátyja, Cillei Frigyes gróf és ennek fia Ulrik, mindketten kényuralmi hajlamaik és nagyravágyásuk kielégitését remélték rokonuk uralkodása alatt. Szécsi Dénes esztergomi érseket, a győri és veszprémi püspököket, Ujlaki Miklós bánt, Garai László visegrádi kapitányt és pártfeleiket kétségkivül az a meggyőződés vezérelte, hogy az osztrák házzal és a német birodalommal való benső kapcsolat az országra nézve nagyobb előnyöket biztosit azoknál, a melyeket a lengyel király egyénisége és országa nyujthat.
Szécsi Dénes pecsétje.
Alúl csúcsosodó pajzsban a családi czímer: koronás kétfejű sas; a pajzs felett kereszt és bibornoki kalap. Körirata: †DIO(nysius) • CARDINALIS • ARCHIEPI(scopus) • STRIGO(niensis) • A bécsi állami levéltár eredeti példányáról rajzolta Fahrnbauer J. G.
Ekként a reménység, hogy Ulászló és Erzsébet házassági frigye minden érdeket kielégithet, eltűnt. Választani kellett a daliás Ulászló és a gyermek László, a lengyel és a német szövetség között. A nemzet a politikai nézetek, a családi összeköttetések és hagyományok, de a személyes érdekek sugallatai szerint is, megoszlott a két irány, a két párt között. A mint Erzsébet királyné magatartásának és hivei fenyegető készületeinek hire Lengyelországba eljutott, a lengyel urak köréből ujból fölhangzott az óvatosság tanácsa, hogy Ulászló a magyar trón elfoglalásának gondolatával hagyjon föl. Ezen tanács ellen a leghatározottabban egy főpap szólalt föl: Olesnicki Sbignew krakói püspök, ki úgy nyilatkozott, hogy ő a maga részéről készebb egész vagyonát, sőt életét is feláldozni, mint nemzetére a visszalépés gyalázatát háritani.15 Mire a lovagias ifjú király szintén kijelenté, hogy szavát, a mit a magyar rendeknek adott, megszegni nem fogja.