SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Nemzeti dynastia és a trónörökösödési jog. Beatrix magtalansága. Mátyás boroszlói viszonya. Corvin János születése. Az európai udvarok erkölcse. Mátyás adományai János herczeg részére. Szilágyi Erzsébet örökösévé teszi. Neveltetése. Mátyás reá vonatkozó tervei. Akadályok. Beatrix magatartása. János herczeg győri püspöksége. Trónöröklési jogának elismertetése. Eljegyzi Blanka herczegnőt. Beatrix ármányai. Ranzano követsége. Mátyás követe Alfonz herczeghez. A magyar főurak magatartása Mátyás politikájával szemben. Váradi Péter kalocsai érsek bukása. Temesvári Pelbárt véleménye a korabeli állapotokról. Mátyás a főpapi méltóságokat idegeneknek adományozza. Schönberg György pozsonyi prépost. Beckensloer esztergomi érsek. Veronai Gábor erdélyi püspök. Erneszt Zsigmond. Aragoniai János bibornok. Estei Hippolyt kinevezése esztergomi érsekké. Az egri püspökség betöltése
Mátyást a nemzet azon óhajtása emelte az ország trónjára, hogy a többi európai államok példájára Magyarország szintén nemzeti dynastiát uraljon, és igy a korona hatalma teljesen a nemzeti czélok javára érvényesüljön. Az örökösödést családjában törvény nem állapitotta meg ugyan, de megválasztásának ténye, a történeti hagyományok erejénél fogva, méhében viselte azt a következményt, hogy ha figyermekeket hagy maga után, trónját az elsőszülött örökli. Ez iránt a nemzeti közvélemény teljesen tisztában volt, a mit kétségtelenné tesz az a tény, hogy 1462-ben Frigyes császárnak csak azon esetre, ha Mátyás fiörökös nélkül talál kimulni, biztosittatott az örökösödési jog.
És Mátyás fiutódjainak trónörökösödését mint az uralkodó jogelvek természetes folyományát tekintették az 1471-ik évi országgyülésen egybegyült rendek is, a kik Kázmér lengyel király igényeit visszautasitván, ünnepélyes okiratban kinyilatkoztatták, hogy Mátyáshoz és „örököseihez” minden időben hűségesen fognak ragaszkodni.
De ezt az örököst, a ki a nemzeti királyság intézményét állandósitani volt hivatva, az ország hiába várta. Mátyás, mikor tizenkét esztendeig tartó özvegység után 1476-ban újból házasságra lépett, harminczhat esztendős korban volt. Neje Beatrix az ifjuság, a szépség és a magas müveltség hármas vonzó erejét oly mértékben gyakorolta rá, hogy úgy szólván uralkodott fölötte. Házasságuk harmadik esztendejében a diplomatiai körökben köztudomású volt, hogy a királyné „képes mindent kivinni, a mit akar”. De frigyük, bár a harmonia és bensőség minden föltételét birta, gyümölcstelen maradt.
A törvényes hitves magtalansága Mátyásra kétszeresen kinos hatást gyakorolt, mert negyedfél évvel azelőtt, hogy Beatrixxal egybekelt, törvénytelen viszonyból fia született.
Ez a viszony 1469-ben szövődött Boroszlóban, hol egyik előkelő polgár leánya az ifjú királyban mély szenvedélyt keltett, őt Magyarországba is elkisérte, és éveken át közelében maradott. Mind a királyra és kedvesének egyéniségére, mind pedig a nemzet erkölcsi érzékére előnyös világosságot vet az a körülmény, hogy ez a tartós frigy a föltünést és botránkoztatást, mely más fejedelmi udvaroknál napirenden volt, gondosan kerülve, szerényen, mondhatnók félénken a titok leplébe burkolózott. Egyetlen királyi adománylevelet sem birunk, a mit a kegyelt nő akár maga, akár atyjafiai javára kieszközölt volna. A diplomaták, nemhogy kegyeit keresnék, tudomást sem vettek róla, jelentéseikben meg sem emlékeztek felőle. Az udvari történetirók még nevét sem jegyezték föl. Igy történt, hogy családi nevét nem állapithatjuk meg biztosan. Hogy Borbála volt keresztneve, csak későbbi okiratból tudjuk; hogy sziléziai előkelő családból származott, száz esztendővel később egy magyar történetiró jegyezte föl.
A frigynek egyetlen szülötte 1473 ápril 2-ikán látott napvilágot. A keresztségben, kétségkivül atyja akaratából, öregatyja nevét nyerte. A gyermek János egész hat esztendős koráig anyja szerény elvonultságában osztozott.
Corvin János születési horoskopja.
A krakói egyetemi könyvtár Cod. Lat. Crac. 3225. jelzetű kéziratában. A középső felirat olvasása: Nativitas Johannis | filii s(erenissimi) regis M(athie); et | erat anno domini 1473 | sabatho ante Judica | in Aprili, t(em)p(or)e equato | d(ie) 2. h(ora) 14. m(inuta) 7. s(ecunda) 12.
De a mint Mátyás a reménységet, hogy Beatrixtól gyermeke születik, tünedezni látta, az atyai sziv szeretete a törvénytelen gyermek iránt mind hatalmasabban nyilatkozott. És a különös véletlen úgy hozta magával, hogy a saját erkölcsi érzéke sugallatainak elnémitására és a nemzeti érzékenység iránti tekintetek mellőzésére épen a Beatrix családjával való összeköttetése bátorithatta föl.
A XV. században napirenden voltak az esetek, a mikor törvénytelen gyermekeiket a fejedelmek elismerték és felmagasztalták. Maga Aragoniai Ferdinánd, a nápolyi király, törvénytelen frigy sarja volt. És az ő természetes fiainak egyike, Ferencz, ki az aragoniai herczeg czimét viselte, nővérével Magyarországba jött s itt a királyi udvarnál rangjához illő állást foglalt el.
Mátyás tehát úgy vélekedhetett, hogy senki sem ütközhetik meg abban, ha fiát ő is törvényesíti és herczegi rangra emeli. Szándékát 1479-ben hajtotta végre. Ebből az évből birjuk az első okiratot, a mit János herczeg javára állitott ki. Három erdélyi köznemesnek magvaszakadtával a koronára szállott birtokokat adományoz neki. Ebben az adománylevélben már „liptói herczegnek” és „hunyadi grófnak” czimezi, és a hivatalos irály hidegségét az atyai szeretet heve melegiti föl. „Midőn – igy hangzik a bevezetés – királyi méltóságunkból és bőkezüségünkből mindenkinek érdemeit adományokkal és királyi kegyelmünkkel jutalmazzuk, még inkább kell a természet rendelése szerint jótékonyságunk és bőkezüségünk teljességét éreztetni azzal, a ki életének csiráját a saját vérünkből kapta. A természet ösztöne és sugallata megtanítván, hogy méltóságos János liptói herczeget és hunyadi grófot, mint egyetlen szülöttünket, szeretni kötelesek vagyunk, őt, szivünknek iránta táplált legforróbb szeretetétől sugalmazva különös jótéteményekkel és a királyi adományoknak királyi sarjat megillető teljességével kivánjuk elhalmozni.”1
Az adománylevélben kiemeli, hogy az adományozás Beatrix királyné beleegyezésével és hozzájárulásával történt; a mi annak tanujele, hogy János herczeg felmagasztaltatása a királyné helyeslésével találkozott.
A király anyja, özvegy Hunyadi Jánosné, a zordon lelkü matrona is megnyitotta szivét és házát egyetlen unokája előtt, kit végrendeletében örökösének jelölt ki. 1482 elején bekövetkezett halála után, Hunyad várának és a hozzá tartozó uradalmaknak János herczeg lett birtokosává.2
A gyermek testi és szellemi fejlődése kilátást nyujtott, hogy méltó lesz arra a helyzetre, a mit az atya és az öreganya biztositottak részére. Feltünően hasonlitott Mátyáshoz, a kitől a fej idomait, az arczvonásokat, a jellemző orrt örökölte, míg a túlerőteljes arczkifejezést az anyától nyert germán faji jelleg szeliditette és enyhitette. Egyik lábán kissé sántitott, de ezen fogyatkozás daczára testtartása szép növésünek igérkezett.3 Korán nem közönséges szellemi tehetségek jelét adta, s ezeknek fejlesztéséről Mátyás idején gondoskodott, hirneves olasz humanistát, a pármai Ugoletti Tádét rendelvén nevelőjéül. Valószinüleg ez adta növendékének a classicus hangzású Corvinus (Hollós) melléknevet; hizelgő humanista irók ugyanis Mátyás családját, hollós czimere miatt, a római Corvinus családtól származtatták le.
A jelek szerint Mátyás már házassága első éveinek letelte után kezdett azzal a gondolattal foglalkozni, hogy ha törvényes örököst nem nyer, a trónt János herczegnek biztositja. Erre nem egyedül a vér sugallata, hanem politikai eszményei is késztették. Élete főczéljához, a független magyar állam és a nemzeti királyság jövendőjének biztositásához más útat nem találhatott.
Beatrix domborművü mellképe.
Az előbbi dombormű párja, ugyanott.
A királyné kivágott fűzős derékba van öltözve, fejéről leomló hátravetett fátyollal. Aláirása: REGINA HVNGARIAE BEATRIX DE ARAGONIA. Az eredetiről eszközölt fényképfelvétel után.
A nehézségeket, a miket tervével föl fog idézni, tisztán látta. A könynyelmü életfelfogásnak, a ledér erkölcsöknek az a kórja, mely más országokban, különösen olasz földön elhatalmasodott, Magyarországot ekkorig megkimélte. Az idegen diplomaták itt nem találnak alkalmat, hogy jelentéseiket sikamlós történetek elbeszélésével tegyék érdekesekké. A magyar egyházi irók és szónokok, a kik az erkölcsök romlása miatt feljajdulnak: a hatalom és birvágy kinövéseit, az önkény és erőszak tényeit, a fényüzés és a lakomák kicsapongásait megrójják, de arról, hogy a családi élet tisztasága elhomályosult, az udvarnál és előkelő házaknál ledér nők szerepet játszottak volna, emlitést nem tesznek.
Mátyás domborművü mellképe a bécsi udvari műtörténelmi múzeumban.
A jaspis alapon fehér márványba vésett dombormű a királyt prémes öltönyben, széles nyaklánczczal, fején cserkoszorúval ábrázolja. Aláirása: REX MATHIAS HVNGARIAE.
Az eredetiről eszközölt fényképfelvétel után.
Igy tehát előre lehetett látni, hogy a nemzet a törvénytelen frigy szülöttét méltatlannak fogja tekinteni Szent-István koronájának viselésére. De másrészről Mátyás azt várhatta, hogy a nemzeti lét érdekei nagy sulyt fognak vetni a mérleg másik serpenyőjébe. Emellett negyven esztendős életkorban, az egésség teljességének örvendve, arra számithatott, hogy fiát fejedelmi hölgygyel összeházasitva, ezen frigyből származandó unokájáról a törvénytelen származás bélyegét letörölni elég ideje lesz.
A legelső, a ki tervének utjába állott, Beatrix királyné volt. A női sziv sóvárgása és a hatalmi érdekek sugallatai egyaránt befolyásolták. Arról a reménységről, hogy a trónörököst világra hozza, lemondani nem akart. És azon esetre, ha férjét a halál idő előtt elragadná, ő maga kivánt utódja lenni. Találkoztak lelkiismeretlen udvaronczok, kik a hatalomvágy ezen beteges hajlamaiban megerősitették. Különleges közjogi elméleteket koholtak, a melyek szerint Magyarországban, ha a király fiörökös nélkül hal el, az özvegy királynét illetné meg az uralkodás mindaddig, a mig második házasságra lép és férje királylyá koronáztatik. Mivel alkalmuk volt tapasztalni, hogy Mátyás gyöngédsége Beatrix irányában a legszélsőbb határokig ér, azt hitték, hogy kegyeihez biztosabb út vezet nejének, mint fiának szolgálatában.
Beatrix, hogy János herczeget a trónjelöltségnek szinétől megfoszsza, reávette Mátyást, hogy neki az egyházi pályán tüzze ki jövendő hivatását. Másfél század előtt Róbert Károly király az ő törvénytelen gyermekét a győri püspökségre emelte. Mátyás is épen ezt a javadalmat szánta János herczegnek. Mikor az 1480-ban megüresedett, Rómában kieszközölte fiának azt a kettős dispensatiót, a mire neki származásánál és koránál fogva szüksége volt. A pápa – miként bullájában kiemeli – tekintettel Mátyás érdemeire és arra, hogy a gyermek majdan atyja pártfogásával egyházának nagy szolgálatokat tehet, őt, mig a törvényes kort eléri, a győri püspökség helyettes administratorának czimével ruházta föl.4
Beatrix.
Attavante miniatureje Mátyás király misekönyvében. A codex eredetije a brüsszeli királyi könyvtárban. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában őrzött fényképről másolta Mühlbeck Károly.
Mindazáltal Mátyás, úgy látszik, már néhány hónap mulva megbánta gyengeségét; a győri püspökséget kincstárnokának, Nagylucsei Orbánnak adományozta. Arról, hogy János herczeg papi pályára lépjen, többé szó sem volt. Ellenkezőleg, a király ettől fogva minden alkalmat fölhasznált, hogy a nemzetet hozzászoktassa János herczegben az országban a király után az első személyt, a trón várományosát látni. Az udvari és egyházi ünnepélyeken a maga jobbján jelölt ki neki helyet. 1484 őszén magával vitte az ausztriai hadjáratra. Ezen táborozás alatt értésére adta a császárnak, hogy az 1462-ik évi békeszerződésben, mely fiörökös nélkül bekövetkező halála esetén a trónöröklést neki biztositotta, hiába bizakodik, mert – úgy mond – ott nincs kimondva, hogy a fiörökösnek törvényes házasságból kell származnia.5
Mikor pedig előtte Bécs kapui megnyiltak, a Habsburgok székvárosának polgárságát arra kényszeríté, hogy a hűségi esküt János kezeibe is tegye le.6 Ezzel őt egész Európa szine előtt trónörökös gyanánt mutatta be.
Ugyanekkor azon volt, hogy a tizenkét éves gyermeknek előkelő fejedelmi családból szerezzen házastársat. Ezt Beatrix sem ellenezte, sőt egyik fivérének leányát hozta javaslatba. Mátyás azonban nem várhatta Beatrix családjától fia trónöröklésének támogatását; Milano felé fordult, a hol két évtized előtt ő maga mint leánykérő jelentkezett. János herczeg részére a fejedelem testvérét Blanka Mária herczegkisasszonyt kérte nőül, kijelentvén, hogy őt trónja örökösévé fogja rendelni.
A megindult tárgyalások folyamán a kiskorú fejedelem nagybátyja, Sforza Lajos az iránt, hogy Mátyás a herczegnek trónöröklését biztosithatja, aggodalmakat nem táplált; csak az iránt óhajtott tájékozást szerezni, hogy ha a királynak jövőben törvényes fia születnék, János herczegre milyen sors várakozik?
A magyar követ válasza úgy hangzott, hogy a törvényes örököst illetné meg a magyar korona; de ezen esetben János herczeg Csehország, Bosnyákország és Ausztria trónját foglalná el; egyúttal hozzátette, hogy a király Beatrixtól többé gyermeket nem remélhet, és halála esetén új házasságot már azért sem kötne, mert Jánost, kit mindenek fölött szeret, nem akarná a trónörökléstől megfosztani.
Ezek a felvilágositások a milanoi udvart kielégítették. Az 1485-ik év julius végén Blanka eljegyeztetett a magyar király fiával.
Beatrix előtt a tárgyalások titokban tartattak. De annál nagyobb volt felháborodása, a mikor az eredményről értesült. Mindent megtett, hogy Mátyást az eljegyzés felbontására birja. Még attól sem riadt vissza, hogy a Milanoban tartózkodó királyi követhez hamisitott rendeleteket küldött, a mi fölfedeztetvén, olasz titkárának majdnem életébe került. De a házassági szerződés 1487 november 25-ikén Milanoban aláiratott, és János herczeg képviseletében a váradi püspök Blanka Mária herczegnővel a házassági frigyet az egyház szine előtt megkötötte.
Beatrix ekkor sem nyugodott meg. Ármányait tovább szőtte. A milanoi udvarhoz olyan tudósitásokat juttatott el, hogy János herczeg a trónöröklésre nem számithat; az ifjú menyasszonynyal pedig elhitette, hogy leendő férje valóságos torzalak, mire Blanka Mária kétségbeesésében kijelentette, hogy kolostorba menekül. Ugyanakkor Beatrix „sóhajtásaival, könnyeivel és indulatos kifakadásaival” ostromolta Mátyást, hogy a trónöröklést az ő részére biztositsa, és e merész követelése támogatásához atyja közbenjárását is kieszközölte.
Sforza Blanka Mária.
Ambrogio de Predis festménye egy berlini magángyüjteményben. A porosz királyi műgyüjtemények évkönyveinek reproductioja után.
Az 1488-ik év nyarán Ferdinánd király a tudományosságánál és politikai ügyességénél fogva nagy tekintélyű Ranzano Péter püspököt küldte Magyarországba azon ürügy alatt, hogy a milanoi házasság megkötése alkalmából szerencsekivánatait tolmácsolja.
Az olasz főpap a nyilvános audientián tartott beszédében a királyt és fiát egekig magasztalva, igyekezett tulajdonképeni megbizatásának a kedvező fogadtatást előkésziteni. Titkos audientián a királyt egyenesen arra kérte, hogy hagyjon föl János herczeg trónöröklésének biztositására czélzó szándékával. Ezzel a szándékkal – úgy mond – sértést követ el a királynén, a ki nincs olyan előhaladott korban, hogy többé anyává ne lehetne; és a ki különben is jogosan igényelheti, hogy férjének halála esetén a trónt elfoglalja.
Mátyás Beatrix esztelen nagyravágyásával szemben kimerithetetlen türelmet és kiméletet tanusitott, s arról, hogy óhajtása teljesithetetlen, őt is, családját is szép szerével igyekezett meggyőzni. Evégből Alfonz herczeghez, a nápolyi trónörököshöz követet küldött.
A Hunyadi és Sforza házak czímerei.
Jobbról Mátyás király czímere: nyilt korona alatt négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a magyar pólyák, a 2. és 3. mezőben a cseh oroszlán, a szívpajzsban a gyűrűt tartó holló; balfelől hasonló koronás, négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a Visconti-ház sasa, a 2. és 3. mezőben a Sforzák gyermeket nyelő kigyója. Miniature a volterrai Guarnacci-könyvtár Corvin-codexében, mely Marlianinak Corvin János és Sforza Blanka Mária esküvője alkalmából mondott beszédét tartalmazza. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában meglévő fényképről másolta Cserna Károly.
Üzenetében panaszosan előadván, hogy Beatrix az esztelen hatalomvágytól ösztönözve, őt nyugalmában megzavarja és terveiben háborgatja, kijelenti, hogy a királyné trónöröklését minden erejének megfeszitésével sem képes biztositani; sőt ha ezt megkisérlené, a nemzet engesztelhetetlen gyülöletét vonná saját magára és a királynéra. „A magyarok – úgy mond – készebbek magukat egy szálig levágatni, mint asszony uralma alá adni. Nagyon jól emlékeznek arra, és még ma is szájukban van az ize, hogy hajdan nőuralom alatt az ország milyen rosz állapotba jutott!” Különben is a királyné alattvalóinak szeretetét nem birja, és „talán – úgy mond – arra, hogy iránta rokonszenvet tápláljanak, okot sem igen szolgáltat.”
Azután kifejti, hogy a nemzet úgyszólván ösztönzi arra, hogy a fiát még életében választassa meg királylyá. De egyúttal bevallja, hogy ha ez életében nem történik meg, megválasztatását halála után biztositani nem képes. „Egyedül – úgy mond – a szivek vizsgálója, Isten az, a ki tudja, hogy az emberek mit rejtenek szivökben; ...meglehet, hogy a rendek többsége a mi jótéteményeinkről megfeledkezik, s háladatlanságában az ország halálos ellenségét, választja meg, a kinek azután első dolga lesz, hogy a királynét és fiunkat javaiktól megfoszsza, az országból kiüzze; sőt a beálló zavarok alatt a királyné életét is veszély fenyegetheti.”
Ranzano kihallgatása.
Miniature Ranzano krónikájának Mátyás király számára készitett s később Bakócz Tamás birtokába került codexében. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában őrzött eredeti kéziratból másolta Cserna Károly.
És hozzáteszi: „A magyarok természetét bizonyára soha senki olyan jól nem ismerte, mint mi, a kik sok esztendő óta féken tartjuk őket!”7 Ez a felszólalása nem tette meg a várt hatást. Beatrix nem hagyott fel igyekezeteivel, Mátyás pedig, ámbár nem volt annyira gyönge, hogy eltántorithassa, de annyi erővel sem birt, hogy ellenszegülésén magát tultegye. János herczegnek trónörökössé nyilvánitása ügyében a döntő lépést megtenni folytonosan halogatta.
Erre kétségkivül nem egyedül Beatrix magatartása késztette. Ámbár a Nápolyba küldött üzenetében azzal kérkedett, hogy a nemzet részéről nehézségektől nem félhet, sőt hogy János trónöröklésének biztositására a nemzet „úgyszólván ösztönzi,” több jel arra mutat, hogy a nemzet hangulata a siker iránt nem nyújtott neki kellő biztositékokat.
*
A 1471-ik évi összeesküvés óta Mátyás megbuktatására czélzó kisérlet többé nem történt. De az elégületlenség személyével és politikájával a hütlenség és pártütés számos esetét idézte elő.
Az 1480-ik évben a császár a lengyel királyt Mátyás ellen fegyveres föllépésre buzdítva, azt irja, hogy „az ország a királyt segiteni nem képes és nem is hajlandó; mindnyájan elpártolásra készek, csak találkozzék, a kihez pártolhassanak.”8 Ez az állitás kétségkivül nem felelt meg a valóságnak, de már az a körülmény, hogy a császárnál hitelre talált, azt jelzi, hogy a magyar urak soraiban nem hiányoztak, a kik őt félrevezették.
Épen ekkor tájt (1479) történt, hogy az ország déli részein a Frangepán grófok Velencze fenhatósága alá adták magukat.9 Kevéssel utóbb Thuz Osvát zágrábi püspök vonta magára a király haragját és hütlenség bünében marasztaltatott el; testvére Thuz János pedig önkényt elhagyta szülőföldjét és Velenczébe költözött.
1483-ban a Perényi testvérek ellen valóságos háborut kell Mátyásnak viselni.10
A következő évre esik Váradi Péter kalocsai érsek catastrophája. Ez a kiváló müveltségü főpap 1475-től kezdve, mint királyi titkár, Mátyás legbizalmasabb embereihez tartozott, 1480-ban kalocsai érsekké és főkanczellárrá neveztetett ki. Ezen állásában a király bizalmát és kegyeit mind nagyobb mértékben megszerezte, úgy hogy érdekében az 1483-ik évben számos levél ment Rómába oly czélból, hogy a pápától a biborral diszittessék föl. De már a következő évben magára vonta a király haragját, a ki őt nem csak az udvarból távolitotta el, hanem az ország északi részén, Árva várában szigorú őrizet alá helyeztette.
Az okot, a mi erre késztette, határozottan nem állapithatjuk meg. A király későbbi nyilatkozataiban bünténynyel nem vádolta őt, csak „rosz nyelve” ellen panaszkodott. Az egykorú történetirók egy része azt állitja, hogy a főkanczellár elégületlen lévén uralkodójának önkényes és erőszakos politikájával, különösen a sulyos terhek ellen, a miket az országra rótt, mind a király szine előtt, mind más helyeken is, bátran fölszólalt. Mások szerint Beatrix királyné gyülöletének esett áldozatul, mivel hatalmi törekvéseit nem támogatta. Ő maga néhány nappal Mátyás halála után irt levelében vetélytársai cselszövényeire vezeti vissza bukását; de egyúttal fölemliti, hogy „a legokosabb király nem az ő tanácsait követte,” hanem inkább önző hizelgők sugalmazásaira hallgatott.11
Igy tehát kétségtelen, hogy azért kellett az udvarból börtönbe vándorolnia, mert elég merész volt a királylyal ellentétbe helyezkedni, politikáját éles birálat tárgyává tenni.
Mátyás az erőszak ezen tényére aggodalom nélkül szánhatta el magát. Attól, hogy törvénybe ütköző eljárása a megyékben vagy az országgyülésen felszólalásra okot szolgáltat, félnie egyáltalán nem kellett. És azokat, a kiknek erre hajlandóságuk lett volna, elnémitotta azzal, hogy Váradi Pál esztergomi prépostot, ki bátyja érdekében lépéseket tett, javadalmától megfosztotta.
A pápának, a ki azt követelte, hogy az érsek Rómába küldessék, a hol a szentszék fog fölötte itélni, csak hat évig tartó fáradozás után sikerült Mátyástól azt az engedményt kieszközölni, hogy a fogoly Árva várából egészségesebb és kényelmesebb helyre, Visegrádra vitetett át, a hol Mátyás haláláig őrizet alatt tartatott.12
Miként négy évtized előtt, Hunyadi László kivégeztetésekor, egy szent-ferenczrendi szerzetes volt az első, és soká az egyetlen, a ki a közfelháborodásnak kifejezést kölcsönzött, történeti emlékeinkben most is csak egy ferenczrendi szerzetessel találkozunk, ki a nyilvánosság előtt, az egyházi szószékről Mátyásnak a jogokkal és törvényekkel nem törődő, önkényes eljárását apostoli bátorsággal megróni merészelte.
Ez a tudós és szent életü Temesvári Pélbárt volt, ki prédikáczióit több gyüjteményben kinyomtatva bocsátotta közre.
Szent-István és Szent-László királyok ünnepe nyujtott neki alkalmat arra, hogy saját korának állapotairól véleményét elmondja.
Egy alkalommal azt a kérdést veti föl: mi a törvény? És miután a feleletet megadta, hozzá teszi, hogy a tapasztalás igaznak bizonyitja Anaxagoras mondását: a törvény pókháló, a melyen csak a kisebb legyek akadnak meg, a nagyobbak keresztül törnek; mert mig a kisebb emberek lakolnak bűneikért, a hatalmasok és a fejedelmek büntetlenül szegik meg a törvényt; csak Isten itéletét nem kerülhetik el.
Azután Szent-István törvényeit ismertetvén, felsóhajt: „Ó bárcsak eszükbe vennék ezeket a magyar urak! Fájdalom, épen az ellenkezőjét látjuk... Ezek a mostani fejedelmek, nemesek, zászlós urak, igazgatók mind lelketlenek; közmunkát és adót rónak a szegényre, szeretik az ajándékot, követelik a birságot, elragadozzák az egyházi javakat. Beteljesedett Ezekiel mondása: a fejedelmek ragadozó farkasok. Nem ilyen volt Szent-László, kit nemzete kegyelmes királynak nevezett, mert a szegényeket táplálta, érettük magát a harczban a halálnak tette ki.... Szent-László ajkáról az igazság szava hangzott; mig a mostani nemes, a maga vesztére, az igazsággal semmit sem gondol, a mit igér, azt nem teljesiti. Függő pecsét van annyi, a mennyi kell, de senki sem hisz neki. Teljesedve látjuk a zsoltárok szavait: ne bizzatok a fejedelmekben!”
„Óh én Istenem – igy szól egy más helyen – mily sokan vannak a mi időnkben az olyan fejedelmek, a kik az egyházakat fosztogatják, birtokaikat elszedik, a régi szent királyoktól alapított püspökségek és apátságok javait elragadozzák... Ó ha most élne Szent-László, Szent-István, az egyház prédálóit bizonyára meglakoltatnák... Ezekről mondja Szent-Jeromos: gazdag ruhákban öltözködnek, és a fagyban, hidegben mezitlenül haldokló szegényekkel nem gondolnak. Maguknak nagy palotákat rakatnak, hogy az emberek bámulják, de nem gondolnak azzal, hogy a szegények az utczán haldokolnak; dúsan vendégeskednek, lakmároznak, a szegénység pedig éhen vesz... Hallja meg tehát minden keresztény fejedelem, gazdag és szegény egyaránt, hogy Szent-László példája követésével tartóztassa magát a bünöktől.”
És a hallgatók mindnyájan megérthették a czélzatosságot a következő mondatokban: „Az igazat az úr gyermekkel áldja meg. A farkas csak úgy szaporit, mint a juh, és habár a farkas is felfalja, az emberek is öldösik a juhot, még is több a földön a juh, mint a farkas. Ez a természetes okokon kivül azért is van így, mert Isten akarata... Isten rendelése az, hogy amint a ragadozó állatok nem szaporodnak, azonképen az igazságtalan embereknek sincsenek gyermekeik, vagy ha vannak is, ezek ritkán élik őket túl.”13
A nemzeti szellem fejlődésének és irányának megfigyelőjére nézve kiválóan érdekes az a fordulat, a mely a nemzeti király uralkodása alatt a külföldiekkel szemben követett magatartásban beállott.
Mátyás megválasztása alkalmával az országgyülés a régi törvényeket megujitva kimondotta, hogy a király egyházi méltóságokat, hivatalokat, jószágokat idegeneknek nem adományozhat. Ezt néhány hónappal utóbb a Mátyás személyes vezetése alatt tartott országgyülés még világosabban és tüzetesebben megállapitotta.
Uralkodása elején Mátyás úgy tekintette magát, mint „a magyar faj” szellemének és érdekeinek képviselőjét. Nemcsak hogy tartózkodott idegeneket egyházi méltóságokra emelni, hanem kisérletet tett arra, hogy az idegeneket, kik elődei alatt Magyarországban javadalmakat nyertek volt, eltávolitsa. Igy Schönberg Györgyöt megfosztotta a pozsonyi prépostságtól.
Azonban a mikor a császárral megkötött béke és a koronázás trónját megszilárditotta, és a mikor politikájának czéljait Magyarország határain túl tüzte ki: az idegeneket mind nagyobb számban gyüjtötte maga köré és mind feltünőbb módon részesitette kegyeiben. Maga Schönberg György is visszanyerte a prépostságot, és Mátyástól fontos diplomatiai küldetésekre használtatott; de mindvégig Pozsonyban maradt. A legelső külföldi, a kit Mátyás magas méltóságokra emelt: a sziléziai Beckensloer János volt, a kit úgy látszik Janus Pannonius püspök hozott Pécsre, hol prépostságot adományozott néki. De csakhamar pártütő lett, a császár pártjához szegődött. 1461 nyarán Pápa és Ugod veszprémmegyei várakat – nem tudjuk miképen – hatalmába ejtvén, a királylyal nyiltan szembeszállott.14 Néhány hónappal utóbb Beckensloer a király kegyelmét kieszközölte, és mindjárt kegyeit is ki tudta vivni. Ő volt az, a ki a császár magyarországi párthivei közül a legállhatatosabbakat, a Szentgyörgyi grófokat Mátyás hüségére visszavezette, a miért tőle jutalmul a pécsváradi apátságot nyerte el. A király a pápától felhatalmazást kérvén Beckensloer részére, hogy a két javadalmat együtt birhassa, őt levelében nagy magasztalásokkal halmozza el.15 Három évvel utóbb, mikor Vitéz Jánosnak a primási méltóságra emeltetésével a váradi püspökség megüresedett, az ország legmagyarabb egyházmegyéjének főpapi székére a német papot helyezte; majd a még gazdagabb egri püspökségre mozditotta elő és politikai ügyekben bizalmával tüntette ki. Kétségkivül az ő befolyása vitte ki azt, hogy a király (1470-ben) a váradi püspökséget a szintén sziléziai származásu Stolcz Miklósnak adományozta.16
De ámbár Beckensloer fölmagasztaltatásának nagy része volt abban, hogy Vitéz János primás és öcscse a pécsi püspök Mátyástól elfordultak és Kázmér lengyel herczeget a magyar trónra meghívták, nem állithatjuk, hogy akár ők, akár a világi urak, kik hozzájuk csatlakoztak, a két sziléziainak magyar főpapi székekre emelésében rejlő nemzeti sérelmet kellően méltányolták volna.
Feltünő, hogy az ez időben tartott országgyüléseken, melyek a királyi önkény több rendbeli nyilatkozatai ellen felszólaltak és ismétlésük meggátlásáról intézkedtek, az egyházi méltóságoknak idegenek részére történt adományozásáról többé nem történt emlités. Az 1472-ik évi országgyülés egyik czikkelye az egyházi javadalmakat bitorló világiak eltávolitásáról, a hiteles helyi teendőket végző káptalanok és konventek élére „tisztességes és alkalmas személyek” rendeléséről intézkedvén, nem mondja ki, hogy ezek magyarok legyenek. Egy másik czikkely megállapitja, hogy „az egyházi javadalmak adományozásában és a végvárak őrzésében a régi gyakorlat tartassék meg;” de hogy ezalatt az ország rendei mit akartak érteni, valószinüleg szándékosan homályban hagyták.
Azt, hogy az idegeneknek az egyházi méltóságokra emelése a nemzet körében erős ellenszenvet nem támasztott, a törvények némaságánál világosabban jelzi az, hogy Mátyás ezentúl e tekintetben merészebb eljárást követett. A mikor 1472 elején Vitéz Jánossal másodizben egyességre lépett, őt és az esztergomi érsekség várait Beckensloer felügyeletére bizta, majd Vitéz halála után esztergomi érsekké Beckensloert nevezta ki, sőt az egri püspökséget is meghagyta kezeiben és a váradi püspökséget ifjú főpapjának halála után ideiglenesen az ő gondjaira bizta. Ugyanakkor az olasz Veronai Gábor szent-ferenczrendi szerzetest erdélyi püspökké és udvari kanczellárrá, majd néhány év mulva egri püspökké nevezte ki. 1473-ben pedig a váradi eset ismétlődött. A király a pécsi püspökséget az ő kedvelt kincstárnoka fiának, a mintegy húsz éves Erneszt Zsigmondnak adományozta, ki tanulmányait ekkor végezte Ferrarában.
Beckensloer háladatlansága és botrányos távozása sem késztette Mátyást arra, hogy irányt változtasson. Utódjává az alig tizenhat éves Aragoniai János bibornok, Beatrix királyné testvéröcscse, váradi püspökké a morvaországi származású Proszniczi Filipecz János ó-budai prépost lett.
Igy tehát egy időben az ország három legjelentékenyebb főpapi székén idegen ült. És Mátyás a nemzet hallgatásából bátoritást meritve, mind merészebb lépésekre határozta el magát.
Az 1485-ik év október végén Rómából az a hir jött, hogy az ott tartózkodó Aragoniai János bibornok meghalt. Beatrix már másnap azt a kérelmet intézte Mátyáshoz, hogy testvéröcscse utódjává az ő unokaöcscsét, nővérének, a ferrarai herczegnének fiát nevezze ki, az ország első főpapi székére a hét esztendős olasz herczeget emelje. A király nem habozott megigérni, hogy ezt a képtelen óhajtást teljesiti. Ebben a tényben nem annyira a férj gyengesége, mint az apa áldozatkészsége érvényesül. János herczeg érdeke lebegett szeme előtt. Beatrix minden szeszélyének meghódolt, csakhogy ő viszont a trónöröklésre vonatkozó terveinek utjába ne álljon.
Azonban a király késlekedett igéretének teljesitésével. Úgy látszik, félt attól a kedvezőtlen hatástól, a mit Estei Hippolyt kinevezése az ország rendeire gyakorolna, és azért a következő év elején kihirdetett országgyülés befejezéseig várakozott.
Ekkor egy véletlen eset jött közbe, melyet ügyesen arra használt föl, hogy Hippolyt kinevezésének bizonyos tekintetben a népszerüség kedvezését is biztositsa.
Ugyanis az országgyülés alatt Rómából Sforza Ascanio bíbornok küldötte Budára érkezett. A bibornok, a milanoi herczeg nagybátyja, az esztergomi érsekségért folyamodott. Küldötte pedig, a mikor meggyőződött arról, hogy a sikerre kilátása nincs, a királyra nyomást gyakorolandó, azt hangoztatta, hogy az esztergomi érsekséget, mivel az Rómában bekövetkezett haláleset által üresedett meg, a régi kánonok értelmében a pápa tetszése szerint adományozhatja, a nélkül, hogy tekintettel kellene lennie a király előterjesztésére. Ezzel természetesen éppen az ellenkező eredményt érte el: Sforza bibornok és a szentszék ellen heves kifakadásokat idézett föl. Abban az igényben, hogy a Rómában megüresedő javadalmakat a pápa adományozhassa, nemcsak a király, hanem a magyar urak is a magyar korona kegyuri jogai ellen irányuló támadást láttak.
Aragoniai János bibornok pecsétje.
Bibornoki kalap alatt négyelt pajzs 1. és 4. mezejében az aragoniai ház czímere: három czölöp; a 2. és 3. kétszer hasitott mező első harmadában a magyar pólyák, a 2. harmadban az Anjou liliomok, a 3-ikban a jeruzsálemi királyság keresztje. Körirata: IOANNES • CARDINALIS • DE • ARAGONIA • Az országos levéltár eredeti példányáról.
A szentszék ezen igényeivel szemben a magyar urak szükségesnek látták azt, hogy a királynak az egyházi javadalmakkal való korlátlan rendelkezési joga minden kétséget kizáró módon érvényesittessék. De ezen czél elérésére nem a régi törvényekben kijelölt utat választották. Nem azt mondották ki, hogy főpapi javadalmakat csak magyarok és ezek is csak királyi adományozás alapján nyerhetnek el. Ellenkezőleg, az idegeneket a magyarországi javadalmak elnyerésére most először képesitették nyiltan azzal a megállapodással, hogy az ország határain kivül tartózkodó főpapok Magyarországban javadalmakat ne nyerhessenek el, és ha nyertek, a mig külföldön időznek, ne élvezhessék jövedelmeiket. Eszerint most már nem a magyarországi származásra, hanem a Magyarországban való tartózkodásra helyezték a súlyt. És az urak megnyugodtak abban, hogy a király az esztergomi érsekséget Hippolytnak adományozza, feltételül csak azt kötötték ki, hogy a herczeg azonnal Magyarországba jőjjön és állandóan itt tartózkodjék.
Másrészről a király is sietett a külföldön tartózkodó főpapokra vonatkozó határozatot foganatositani. Veronai Gábor, az egri bibornok-püspök évek óta Rómában tartózkodott. A király, ámbár maga küldötte őt oda és politikai megbizásaival szüntelenül foglalkoztatta, most kijelentette, hogy a mig Rómában marad, püspöki jövedelmeitől meg lesz fosztva; és arról értesülvén, hogy a püspök egyik embere harmadfél ezer aranynyal Egerből Rómába indult, utána futárt küldött, a ki őt Zágrábban utólérte, és tőle a pénzt a király részére lefoglalta.17
Hogy azonban ez csak a magyar urak kielégitésére czélzó taktikai lépés volt, néhány hónappal utóbb a király azzal mutatta ki, hogy a gyermek esztergomi érseknek az érseki jövedelmekből „mint egy izlelőül” – saját szavai! – Ferrarába két ezer aranyat küldetett.18
Mátyás ugyanis az országgyülés eloszlása után néhány héttel Hippolytot kinevezte esztergomi érsekké. Az erről kiállitott oklevél jellemző módon tünteti ki azt, hogy Mátyás az egyházi állások betöltésénél tisztán a személyes és dynasticus politika álláspontjára helyezkedett. „Mi – úgy mond – mivel fejedelmi nagylelküségünkben és bőkezűségünkben mindazokat részesitjük, kik személyünk körül érdemeket szereznek, azokat, kiket a természet erejénél fogva szeretni köteleztetünk és hozzánk a sógorság kapcsai csatolnak, nem mellőzhetjük. E miatt, a sógorsági viszonynál fogva, melyben méltóságos Herkules ferrarai herczeghez állunk, és tekintettel a fenséges királyné kérésére, méltóságos Hippolyt herczeget... esztergomi érsekké megválasztjuk és kinevezzük.”19
A magyar urak egyáltalán nem látszottak érezni azt a megaláztatást, a mely ily módon hazájukat és egyházukat érte; sőt úgy viselték magukat, mintha kitüntetést látnának abban, hogy a herczegi gyermek az ország első egyházi méltóságát elfogadja. Ugyanazon (1486.) év nyarán Mátyás a ferrarai herczeg követét, ki a herczeg két fiának arczképét hozta magával, egész udvara jelenlétében fogadván, Hippolyt képét, miután azt maga ismételten megcsókolta, a jelenlevő magyar uraknak is bemutatta. És ezek, hogy uralkodójuknak kedvében járjanak, szintén csókokkal halmozták el a képet.20 A mely méltatlan jelenet illustratiójául szolgálhatna annak a régi igazságnak, hogy „rabszolgák nevelik a zsarnokokat.”
Ellenben VIII. Incze pápa a felháborodás kifejezéseivel fogadta Mátyás király előterjesztését, a melyben a kinevezés megerősitéseért folyamodott. Válaszában értésére adja, hogy azt az előterjesztést a bibornoki testületnek nem mutatta be, mert az abban foglalt méltatlan kivánat a király becsületére árnyékot vet és egyúttal teljesithetetlen is; ezért fölkéri, hogy figyelmét irányozza érdemes férfiakra, kikben országa bővelkedik; mert – úgy mond – „annak az egyháznak kormányát gyermekre, úgyszólván csecsemőre bizni, képtelen és igazolhatatlan eljárás volna.”21
Azonban Mátyás, azért is, mert a pápa ellenszegülését Sforza Ascanio cselszövényeinek tulajdonitotta, elhatározásához állhatatosan ragaszkodott. „Majd megmutatja – igy fenyegetődzött – hogy ő a magyar király, nem pedig a pápa vagy Ascanio bibornok,”22 És a pápa nagyobb bonyodalmak elháritása végett engedett, a kinevezést megerősitette; mire Hippolyt 1487 nyarán Magyarországba jött és a primási széket elfoglalta.
Ezalatt Veronai Gábor bibornoknak 1476 őszén Rómában bekövetkezett halálával az egri püspökség, mely jövedelem tekintetében a magyarországi javadalmak között a második helyet foglalta el, megüresedett. A király ekkor megkimélte a magyar nemzetet és a magyar papságot újabb megaláztatástól: Nagylucsei Orbán királyi kincstárnokot egri, s helyébe Erdődi Bakócz Tamás királyi titkárt győri püspökké nevezte ki. A bibornoki collegium két hatalmas tagját, Sforza Ascaniot és Borgia Rodrigot – a későbbi VI. Sándor pápát – kik most az egri püspökség elnyeréseért lépéseket tettek, mellőzte; de az 1486-ik évi megállapodással nem gondolván, kárpótlás gyanánt az előbbinek a pécsváradi, az utóbbinak a péterváradi apátságot adományozta, a mely utóbbi javadalmat Váradi Pétertől, a fogságban sinlődő kalocsai érsektől vette el.23
Az igazság istennője.
Miniature a bécsi udvari könyvtár „Ptolomaei Magnae compositionis liber” czimü Corvin-codexének czimlapján. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában meglévő fényképről másolta Cserna Károly.
Magyarország Mátyás király halálakor, 1490-ben.
Tervezte Dr. Csánki Dezső, rajzolta Kogutowicz Manó.