SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A Rákosra hirdetett országgyűlés. A köznemesség fenyegető magatartása. Kifakadások Szalkai ellen. Burgio buzditó beszéde a török hadjárat ügyében. A köznemesség kivánatpontjai. Szerencsés Imre. A király válasza. Az e miatt támadt ingerültség. A király megjelenése a köznemesség gyűlésén. A király magatartása. Az urak küldöttei a köznemesekhez. A gyűlés elhalasztása. A főpapi tizedek lefoglalása. KüIdöttség a király előtt. A király felelete. Zápolyai és több főur szövetsége. Szerencsés Imre szabadon bocsátása. A gyűlés végzéseinek tartalma. A lutheránusok ellen hozott végzés. A király a hatvani gyűlés megtartása ellen intézkedést tesz. Az udvari párt politikája. Zápolyai és Werbőczi megnyerése. A király a hatvani gyűlésen. Werbőczi beszéde. Szalkai védelme. A nádor és országbíró beszédei. A nemesség gyűlöletének kitörései. Ártándi Pál fölszólalása. A király magatartása. Werbőczi nádorrá választása. A választás megerősitése. A király megnyugtató válasza a nemesség kivánataira. Az adó megszavazása. A végzések formulázása
Lajos király 1525 május 7-ére országgyülést hirdetett a végből, hogy az ország védelme érdekében a szükséges intézkedéseket megtegye. De ez viharos jelenetek szinhelyévé lett. A köznemesség nagy számban, fegyveresen jelent meg, és fenyegető állást foglalt el. A király környezetében levő urak azt hitték, hogy a veszedelmet elhárithatják, ha a nemességet fegyverei letételére szólitják fel. Ezzel a bajt még sulyosbitották. A nemesek zajosan tiltakoztak és kijelentették, hogy a fegyvert nem teszik le. Ugyanakkor szónokaik panaszt emeltek a helytelen pénzügyi gazdálkodás és a forgalomba hozott rosz érczpénz miatt; mindezért Szerencsés Imre alkincstárnokot tették felelőssé, megütközésüket fejezvén ki a fölött, hogy a király kikeresztelkedett zsidóra bizta a kincstár ügyeinek vezetését. Báthori István nádor ellen pedig ujból azt a vádat emelték, hogy ő okozta Nándorfehérvár elestét.
Május 11-én a nemesség tömegesen Budára vonult át és itt egy templomot foglalt el tanácskozási helyül. De rendes, összefüggő tárgyalásról szó sem lehetett. Egyik szónok a fegyverletétel ellen beszélt. Egy másik a jobbágyok szabad költözésének visszaállitását követelte. Egy harmadik az érczpénz ügyét hozta szőnyegre. Végre valaki felszólalt:
„Kérdezzük meg Werbőczitől, kik az okai annak, hogy végzéseink, a miket a mult esztendőben alkottunk, végre nem hajtattak, és konczoljuk fel őket!” – „Mi szükség Werbőczihez kérdést intéznünk? – kiáltották közbe – úgy is köztudomású, hogy minden bajnak az esztergomi érsek az oka.” Mások György őrgrófra és a német udvari emberekre háritották a felelősséget. „Ha ő felsége el nem távolitja őket, – mondák – majd eltávolitjuk mi és kardélre hányjuk.” Mig György őrgróf és a nádor a nemesség támadásaival nem törődtek, Szalkai primás a király elé járult, és szigorú vizsgálatot kért maga ellen. De a király a pápai követek előtt kijelentette, hogy őt „még akkor sem ejtené el, ha a hűtlenséget rá lehetne bizonyitani; kimélné, mert jól tudja – úgymond – hogyha Magyarországban az egyház tekintélye megingattatik, három esztendő sem telik el, és a magyarok pogány őseik vallásához térnek vissza.”
II. Lajos emlékérme 1525-ből.
Egyoldalú bronzérem a király mellképével és LVDOVICVS • VLADISLAI • FILIVS • HVNGARIAE • ET • BOHEMIAE • &c(etera) • REX • 1525 • körirattal. A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly.
Burgio, a pápai nuntius kisérletet tett, hogy a köznemesség figyelmét az ország védelmének ügyére forditsa. A Rákoson megjelenvén, pápai iratokat mutatott be, melyek a nemzetet a török elleni háború meginditására buzditják. Lelkesitő beszédét tisztelettel hallgatták meg. Werbőczi a szentatya jóakaratáért köszönetet mondott és hálásan emlékezett meg az érdemekről, a miket a szentszék Magyarország körül szerzett. De a nemesség a török hadjárat ügyének tárgyalásába nem ment bele. Sürgősebbnek tartotta azt, hogy az ország kormányzatában új rendet és új szellemet honositson meg.
Kivánatait négy pontba foglalva, hatvan tagból álló küldöttség utján terjesztette a király elé. E pontok a következők voltak: A németeket öt nap alatt távolitsa el udvarából, mert ezek „mind lutheránusok, és ilyen néppel érintkezni, az országot hiven segitő apostoli szentszék ellen föllázadni nincs kedvük;” a császár követe, a ki illetéktelenül avatkozik az ország ügyeibe és az országot zsarolja, úgy szintén a velenczei köztársaság ügynöke, a ki itt kémkedik, mielőbb távozzanak az országból; Szerencsés Imre gonosz cselekedetiért máglyán bünhödjék; végre a királyi tanácsba a köznemesség köréből választandó ülnökök vétessenek föl.
A király két napi időt kért a megfontolásra s válaszát május 15-én százhúsz tagból álló küldöttség előtt közölte. „Olyan időket élünk mondá, – hogy a német nemzetet, a császárt és a velenczei köztársaságot, követeik és honfitársaik eltávolitásával, magunk ellen ingerelni nem tanácsos. Bizzanak meg bennem, majd úgy intézkedem, hogy panaszra oka senkinek sem lesz. Törvényes itélet nélkül halálra itélni senkit sem szabad, ezért Szerencsés Imrét törvényszék elé állitom, ott azután az ellene emelt vádakat bizonyitsák be.”
A mig a küldöttség Buda várában járt, a Rákoson különös jelenet játszódott le. Néhány pajzán fiatal ember megkeritette azt a katonát ábrázoló fabábot, a mit Lajos a lengyel király kis fiának ajándékul szánt. „Lássátok – igy mutatták be – az ország pénzét ilyen dolgokra költik; az országot ilyen katonákkal akarják megvédelmezni!” Mire az ártatlan játékszert egy fának ágára felakasztották. Mikor azután a küldöttség megjött, és szónoka a királyi választ előadta, a tömeg köréből szenvedélyes nyilatkozatok emelkedtek. „Nem tűrjük, hogy tovább ámitsanak és az ügyek elintézését halogassák. Ő felsége jöjjön közénk; ha kivánatainkat teljesiti, engedelmes jobbágyai maradunk; ha nem, az országot fenyegető veszélyek elháritásáról magunk gondoskodunk!” A küldöttségnek vissza kellett térni Budavárába, és a királyt fölkérte, hogy a személyesen jöjjön Rákosra és pedig egyedül, az urak nélkül. Lajos azt felelte, hogy a következő napon megjelenik.
A király elhatározása az udvarnál nagy rémületet idézett elő; attól tartottak, hogy vagy kénytelen lesz a nemesség minden kivánatát teljesiteni, vagy életét veszélyezteti. Még a pápai követek is azon voltak, hogy őt visszatartsák; figyelmeztették, hogy a korona tekintélyét megaláztatásnak teszi ki, és alkalmat adhat lázadás kitörésére, melynek a főpapok esnek áldozatul, mivel az urak titkon a nemességgel tartanak. Lajos nem hagyta magát eltántoríttatni. A válságos pillanatban megtalálta azt a bátorságot és önállóságot, a mit rendes körülmények között nélkülözött.
Május 18-án délután egészen egyedül megjelent a Rákoson. A gyülekezet tiszteletteljesen fogadta. A köznemességtől megbizott szónok mindenekelőtt azt a kérdést intézte hozzá, hogy kik az okai annak, hogy a korábbi országgyüléseken alkotott törvények végre nem hajtattak? Lajos kitérőleg felelt: „Én – úgymond – nem vagyok az oka.”
A szónok azután előadta azokat az intézkedéseket, a miktől a köznemesség a viszonyok jobbrafordulását várja. A már előterjesztett négy ponthoz még a következőket csatolta: A király csak magyarokat tartson udvaránál; kötelezze magát, hogy a királyi tanács határozatait mindig végrehajtja; az erdélyi rendek szabadságait tartsa tiszteletben; a horvátországi bánt, ki gyűlöletessé tette magát, mozditsa el; jó érczpénzt veressen; a közjövedelmek kezelését a kincstárnokra bizza; a pénzverők számadásait vizsgáltassa meg; az elhunyt esztergomi érsekeknek az ország javára szentelt végrendeleti hagyományait a kitüzött czélokra fordíttassa; a közjövedelmek pazarlását akadályozza meg; a törvények végrehajtásáról gondoskodjék; általán „legyen valódi király.” Viszont biztositotta őt, hogy a nemesség bárki ellen megvédelmezi.
A király egy napi gondolkodási időt kért. „Nem engedjük, – hangzott fel a tömegből – ő felsége válaszát azonnal hallani akarjuk.” De Lajos ismételte, hogy válaszát csak másnap közli, és visszatért Budára. Távozása után az urak küldöttei jelentek meg a Rákoson, és neheztelésüket fejezték ki a fölött, hogy őket mellőzve, tárgyal a köznemesség a királylyal. A válasz, a mit kaptak, nyugodt és mérsékelt volt: „Az urak az egész esztendőn át birják körükben a királyt; ne vegyék rosz néven, hogy a nemesség legalább rövid ideig egyedül akarta őt a maga körében látni; azonban az urakkal is óhajt tanácskozni és őket tisztelettel fogja fogadni.”
Az igért királyi válasz a következő napon nem jött meg, a mi a csillapodó ingerültséget újból fölszította. A köznemesség kijelentvén, hogy ettől az országgyüléstől jó eredményt nem várhat, abban állapodott meg, hogy öt hét mulva, keresztelő Szent-János napján, Hatvanban fejenként fegyveresen összegyül, tanácskozandó az ország védelméről; most pedig arra szoritkozott, hogy elhatározta, hogy a főpapoktól élvezett egyházi tizedek ezentúl a véghelyek megerősitésére fordittatnak.
Ezeket a határozatokat ismét küldöttség vitte meg a királynak a ki azt Campeggio bibornok jelenlétében fogadta. A köznemesség szónoka beszédében a bibornokhoz fordulva kijelenté, hogy azok, a kiknek ő tolmácsa, az egyház hű és engedelmes fiai voltak mindig és maradnak örökké; igy tehát a tizedekre vonatkozó végzéssel nem szándékoznak az egyházi rendet sérteni, hanem ezt a rendszabályt a végső szükség és az ország romlásának elháritása követeli. A pápai követ válaszában intette a nemességet, hogy a királylyal és az urakkal egyetértőleg igyekezzék az ország védelméről gondoskodni, ezért mondjon le a tizedek lefoglalásáról és a hatvani gyülés megtartásáról. A király pedig a küldöttséget azzal a nyilatkozattal bocsátotta el, hogy válaszát legrövidebb idő alatt közli.
Ebben a válaszban késznek nyilatkozott arra, hogy a német udvarnokokat – négynek kivételével – mindjárt, a császári és velenczei követeket pedig, mihelyt a körülmények engedik, elbocsátja; az országos és udvari hivatalokra ezentul kizárólag magyarokat alkalmaz; a királyi tanácsot ujjászervezi; az érczpénz tárgyában az országgyülés végzései értelmében jár el; a horvátországi bánt hivatalától elmozditja; Szerencsés Imrével szemben, ki már börtönben ül, a törvény szigorát fogja alkalmazni. Viszont kivánta, hogy a köznemesség ejtse el a hatvani gyülésre és az egyházi tizedekre vonatkozó végzéseit. Az engedményeket a köznemesség nem találta kielégitőknek; ragaszkodott ahhoz, hogy a király a németeket kivétel nélkül és azonnal bocsása el, a császári és velenczei követek eltávolitását, a horvátországi bán elmozditását, Szerencsés megfenyitését ne halogassa; a hatvani gyülés megtartásáról nem mondott le; a tizedek lefoglalására vonatkozó végzéstől pedig csak ideiglenesen állott el. Mire végzései foganatositására százötven tagból álló választmányt alakitott és május 22-én eloszlott.1
Ugyanezen napon tiz főpap és tizennégy világi úr egymás között szoros szövetségre lépett. Kötelezték magukat, hogy eddigi egyenetlenségeiket megszüntetve, a fennállott külön szövetségeket felbontva, ezentúl egyetértésben élnek; a netalán felmerülő viszályokat barátságos uton intézik el; saját jogaikat, özvegyeik és árváik érdekeit kölcsönösen oltalmazzák; ha „valamelyik más rend tagja” közülök bárki ellen támad, ezt közös erővel támogatják; ha bárki „akár idegen, akár az ország lakója” olyasmire vállalkozik, a mi a főpapok, urak és nemesek jogaira sérelmes, a merénylet meghiusitására fognak törekedni; az ország rendeire sérelmes, igazságtalan javaslatokat a király elé soha sem terjesztenek; az ország minden lakosának lelkiismeretesen igazságot szolgáltatnak; azon lesznek, hogy a király az urak iránt egyformán tanusitson bizalmat, a királyi tanácshoz tartozó ügyek tárgyalásából senkit ki ne zárjon, illetéktelen egyéneket, különösen idegeneket, a tanácsba ne hivjon meg, azon hivatalokra, a miket urak szoktak viselni, csak alkalmas urak hiányában alkalmazzon köznemeseket; igérték, hogy a királyi jövedelmek fokozására és czélszerű felhasználásuk biztositására fognak törekedni. Végre megállapodtak abban, hogy azokat, a kik ehhez a szövetséghez nem csatlakoznak, közös ellenségeiknek tekintik.
Ezt az oklevelet Zápolyai György szintén aláirta, és pedig testvére János vajda nevében is.2 A szövetségnek kétségkívül az volt föladata, hogy a köznemesség politikai czélzataival és fenyegető magatartásával szemben az urak között solidaritast hozzon létre. Azzal, hogy pártkülönbség nélkül fogadta be az egyházi és világi urakat: az összeesküvés látszatát kivánta elkerülni, egyuttal azonban az őszinteség biztositékaitól fosztotta meg magát.
Zápolyai János és György emlékczimere. (Zápolyaí Istvánné emlékczímerének párja.)
Négyelt pajzs 1. és 4. mezejében egyszarvú, a 2. és 3. mezőben félhold és csillagtól kisért farkas, arma * spetabil(iu)m * et * magnificoru(m) * d(omi)nor(um) * j(o)h(ann)is * et * Georgi de * sapolna * camitu(m) * perpetuorum * tecce + scepusiensis + körirattal. A báró Máriássy János tulajdonában levő eredetiről rajzolta Handmann Adolf.
Mind a mellett az udvari párt abban a véleményben volt, hogy most már nincs többé oka a köznemességtől félnie. A királyné elbizakodottságában elrendelte, hogy Szerencsés Imrét bocsássák a börtönből szabadon, mire őt a német udvarnokok mintegy diadalmenetben kisérték házába, hol vig lakomát rendeztek. De a mint ennek hire ment, egy csapat köznemes a házat ostrom alá vette, kirabolta és feldúlta; majd Szalkai palotája elé vonult, s mivel itt ágyuk voltak felállitva, Pestre ment át, a zsidóktól lakott városrészben folytatta garázdálkodását, mig Báthori István és Zápolyai György szétoszlásra kényszeritették.3
Ez alatt a köznemesség választmánya a gyülés végzéseinek formulázásával volt elfoglalva. „Ámbár – igy hangzik az első czikkely – gyakorta nagyszámú végzések, rendelkezések és törvények alkottattak, melyek a királyi felség kormányzásának sikerét, az ország javát és nyugalmát biztositani voltak hivatva, mindig akadtak, a kik végrehajtásukat meghiusitották; s igy a rendek költségei és fáradozásai eredménytelenek maradtak.” Hogy tehát az ország közügyei végre valahára jó állapotba hozassanak, a hatvani „egyetemes országgyülésen” mindazon nemesek, kiknek jobbágyuk vagy legalább 100 forint értékű ingóságuk van, fejenként megjelenni, a szegényebb egy telkes nemesek tizen a maguk körükből egyet küldeni kötelesek; a kik elmaradnak, az ország és a nemesség árulói gyanánt fővesztéssel bünhödnek, gyermekeik a nemesi kiváltságot elvesztik, ingatlan javaikat a király, ingóságaikat vármegyéjük nemesei mint szabad prédát elfoglalhatják. Továbbá a nemesek minden tiz jobbágy után egy lovast vagy egy puskás gyalogot tartoznak magukkal hozni. A káptalanok, kolostorok és birtokos egyházi személyek maguk helyett egy lovast és minden tiz jobbágy után szintén egy lovast állitanak ki. Temes, Torontál, Bács, Valkó, Szerém és Pozsega vármegyékben a nemesek, az ország alsó részeinek oltalmára, otthon maradhatnak s az országgyülésre csak követeket küldenek. Szlavónia és Erdély nemessége szintén csak követeket küld; de mindegyik tartomány ezer lovast állit az országgyülés rendelkezésére.
A hatvani országgyülés e szerint a köznemesség külön táborba szállásával kapcsoltatott össze. A főpapok és a világi urak a megjelenésre nem köteleztettek: csak meghivattak az országgyülésre, azzal a kijelentéssel, hogy idegen zsoldosokat nem hozhatnak magukkal. (XXXI–XL.)
Ámbár ezen végzések formulázásától a hatvani országgyülés megnyitására kitüzött határnapot csak egy hónap választotta el, mégis azokhoz csatoltattak a köznemességtől sürgetett megfelelő reform-intézkedések is. A király fölkéretett, hogy néhány főpapot és országnagyot vegyen maga mellé, a kiket a közügyek intézésére teljes hatalommal ruházzon föl; a külföldieket, kik Magyarországban egyházi javadalmakat és világi hivatalokat birnak, azoktól rögtön foszsza meg; Szerencsés Imrét mielőbb a megérdemelt büntetéssel sújtsa; Tahi Jánost a báni hivataltól azonnal mozditsa el; a legutóbb forgalomba hozott pénz verését szüntesse meg és olyan pénzt veressen, a milyen elődei alatt és az ő uralkodása kezdetén volt forgalomban. (I–V., XX., XXIV.)
Az egyházi tizedek kiszolgáltatása felfüggesztetett a hatvani országgyülésig, a mely úgy fog határozni, a mint „az ország javára, a végvárak felszerelésére és a határszéli elpusztult városok helyreállitására” czélirányosnak látja. (XLII.)
A honvédelmi kötelességek lelkiismeretes teljesitésének biztositása érdekében határoztatott, hogy mindegyik vármegyében a legelső gyülésen választandó négy nemes a főpapok, országnagyok és előkelőbb nemesek jövedelmeit irja össze, és az ő jelentéseik alapján a főpapok és országnagyok kötelezettségeit a hatvani országgyülés fogja szabályozni. De már most megállapittatott, hogy azok, a kik birtokaik után legalább ötven lovast kiállitani nem képesek, jövőre a katonaállitás kötelezettségétől fölmentetvén, hadi adót fizessenek, melyet minden vármegyében a választandó kapitány hajt be, és zsoldosok fogadására fordit. (XII., XIII.)
Egyik czikkely megállapitja, hogy „a lutheránusokat az országból mind ki kell irtani, és nemcsak az egyházi személyeknek, hanem világiaknak is szabadságukban áll, hogy őket, bárhol találtatnak, máglyán elégethessék.” (IV.)
A rendek eszerint most már nem a királyhoz folyamodnak – mint két esztendő előtt – hogy a lutheránusok ellen a hűtlenség büntetését alkalmazza; a főpapokra sem bizták a vallási egység megoltalmazásának ügyét.
A törvény, úgy a mint a végzeménybe be van iktatva, az ország minden egyházi és világi lakosát feljogositja, hogy a „lutheránusokat” szabadon elfoghassa és máglyára hurczolhassa. Ezen jog gyakorlását semmiképen sem korlátozza, semmiféle formákhoz nem köti. Az ország mindegyik lakosát az ország összes többi lakosai fölött, világiakat egyháziak, jobbágyokat nemesek, szolgákat uraik fölött olyan széleskörű birói hatalommal ruházza föl, hogy bárkit törvényes eljárás nélkül, fölebbezés kizárásával halálra itélhetnek. És a törvényben még az sincs kimondva, hogy csak azok itélhetők a máglyahalálra, a kikről az illetékes egyházi hatóság megállapitotta, hogy valóban lutheránusok: mindenkinek belátására, önkényére van bizva, hogy azt, a kiben lutheránust lát, kivégezhesse. Ilyen intézkedés minden érdek, indulat és szenvedély fölszabaditására, minden törvényes korlát lerombolására vezethetett, a legvadabb testvérharcz megnyitásával egyjelentésű tény lett volna.
Werbőcziről, a kiváló jogtudósról nem lehet föltenni, hogy a jog, igazság és törvényes rend legelemibb követeléseivel, a Hármaskönyvben formulázott jogelvekkel ellentétbe kivánt volna helyezkedni. És igy ennek a végzésnek föladata bizonyára csak az volt, hogy azokat, akik Luther tanait vallották és pártolták, megijeszsze, névszerint György őrgrófot és a német udvari embereket az országból való távozásra késztesse. Ezt a felfogást igazolja az a tény is, hogy az országban senki sem találkozott, a ki a végzésben nyert fölhatalmazással tényleg élt volna; azok is, kik egyházi és világi joghatóságuk körében a lutheránusok ellen fölléptek, erre a végzésre soha sem támaszkodtak, ezen végzéstől eltérő eljárást követtek.4
A köznemesség végzeményének bemutatása alkalmával Lajos király kijelentette, hogy kész „azokat a rendelkezéseket, a mik az ország üdvére és szabadságára vonatkoznak, végrehajtani,” de a hatvani gyűlés megtartásához beleegyezését nem adja, ott maga sem jelenik meg, és nem engedi, hogy az urak ott megjelenjenek”.5
A köznemesség ragaszkodott határozatához, és szétoszlott, hogy a hatvani gyűlésen való megjelenésre előkészületeit megtegye.
A király ellenben nehány nappal utóbb, június 5-ikén, az ország rendeit a hatvani gyűlésen való megjelenéstől eltiltotta, és maga hirdetett Budán Szent-Mihály napján megnyitandó országgyűlést. A vármegyékhez intézett iratokban, a köznemesség megnyugtatása végett, kijelentette, hogy a rákosi országgyűlésen „az ország szabadságának és javának biztositására alkotott végzések foganatositását, az idegenek eltávolitásával, már megkezdette és folytatni fogja.”6
II. Lajos aláirása a pápához 1526 július 20-ikán intézett levelén.
Olvasása: Ludouicus rex Hungarie et | Bohemie (e)tc(etera) manu p(ro)p(ri)a. A levél eredetije a vatikáni levéltárban.
Ennek daczára a köznemesség vezérei minden erejüket megfeszitették, hogy a hatvani gyűlés létrejöttét és sikeret biztositsák. A főpapok és urak igéretekkel és fenyegetésekkel azon fáradoztak, hogy a nemességet a megjelenéstől Hatvanban visszatartsák. De csakhamar kitünt, hogy a vármegyék túlnyomó többsége Zápolyai és Werbőczi szavaira hallgat.7
Ekkor azonban váratlan fordulat állott be. Ezt Szalkai László idézte elő. Neki volt legtöbb oka a hatvani gyüléstől félnie, és ő kész volt, hogy hatalmát megtartsa, feláldozni legbensőbb barátait, szövetkezni leggyülöltebb ellenségeivel. A királynét megnyerte annak a tervnek, hogy a hatvani gyülés megakadályozásáról lemondva, igyekezzenek a köznemesség vezéreit lekötelezni.
Mindenekelőtt Zápolyai Jánossal léptek érintkezésbe. És az esztergomi érsek június első felében a pápai követ előtt azzal kérkedhetett, hogy sikerült őt megnyerni. Az erdélyi vajda csak egy úton volt megközelithető; úgy, ha a korona megszerzésére irányuló vágyai teljesülését kilátásba helyezik. És úgy látszik, Szalkai reménységet nyújtott neki, hogy Lajos halála esetére, a királyné kezével a trón birtokába léphet. Erre utal Zápolyai János némely párthivének az a meggondolatlan nyilatkozata, hogy „Lajost a más világra küldik uralkodni, János vajdát királylyá kiáltják ki, és Máriát nőül adják hozzá.”8
Werbőczivel szemben más természetü rugókat kellett mozgásba hozni. Hazaszeretetére hivatkoztak, és biztositották őt, hogy a köznemességtől sürgetett reformok valósitását az udvar nem fogja ellenezni. Ezen szándék komolyságát tények is igazolni látszanak. Brandenburgi György és a császári követ elhagyták az országot; a német udvari emberek nagyrészt elbocsáttattak; az érczbányákat a Fuggerektől elvették.9
„Ne féljetek – igy szólott minden alkalommal, – ő felsége országunknak igaz királya, hű szolgája, minden bajunkban velünk lesz.” Inditványára, hatvan tagból álló küldöttség ment Budára, hogy a királyt és a pápai követet Hatvanba hivja meg.
Lajos király július hó 3-ikán, a pápai nuntius, a lengyel király követe, több főpap és világi úr kiséretében érkezett Hatvanba. Az egész köznemesség, melynek számát egy jelenlevő udvarnok tizennégy ezerre teszi, tiszteletteljesen fogadta. A gyülés szabad ég alatt, nagy mezőn, szinkör módjára deszkakeritéssel körülvett helyen tartatott; közepén a király, a külföldi követek és az urak számára ülőhelyek voltak készitve. A köznemesség egyik szónoka köszönetet mondott a királynak megjelenéseért, és biztositotta, hogy négyszer annyi fegyveres, mint amennyit itt együtt lát, áll rendelkezésére, csak szánja el magát arra, hogy a kormányt saját kezeibe vegye.
A következő napon – ismét a király és az urak jelenlétében – a tanácskozást Werbőczi nyitotta meg, magyar nyelven tartott hosszú beszéddel. Az ország veszélyes helyzetéről, az elhatalmasodott zavarokról, és a bajok orvoslására tett sikertelen kisérletekről szólott. „Jól tudjuk – úgymond hogy mindezeknek nem oka ő felsége, kinek kegyességét ismerjük; okai az urak, kik őt, az ország javával nem törődve, kielégithetetlen birvágytól elvakitva, helytelen tanácsukkal tévutra vezették. Ő felsége és az ország java tehát egyaránt követeli, hogy azokat, a kik neki hűtlenül szolgáltak, hivataluktól mozditsa el, és helyökbe hű hazafiakat rendeljen. Ha ezt megteszi, be fogjuk bizonyitani, hogy a magyar vitézség, mely hajdan ellenségeinket rettegéssel töltötte el, még nem halt ki.” Beszéde végén a nemességhez fordult azzal a kérdéssel: vajjon nézeteit és óhajtásait hiven tolmácsolta-e? Egyhangú zajos helyeslés volt a válasz. Utána más szónokok ugyanilyen szellemben beszéltek, s a királyhoz fordulva, kérték: „Szabaditsa meg felséged önmagát és az országot a rosz tanácsosok zsarnokságától.”
A tanácsosok soraiból ekkor Szalkai emelkedett föl, hogy magát a támadások ellen oltalmazza. „Ő – úgymond – mindig hiven szolgált és igaz tanácsot adott ő felségének; egyébiránt a kanczellári hivataltól mindjárt, a mikor esztergomi érsekké neveztetett ki, meg akart válni, de ő felsége nem engedte; örvendeni fog, ha e sulyos tehertől megszabadúl; akkor majd meggyőződnek arról, hogy tisztét hiven töltötte be.” A többség – bizonyára Werbőczi utasitása értelmében – nyugodtan hallgatta meg; de egyesek sértő közbeszólásokkal bántalmazták: „Le kell vágni a varga fiát, – kiáltozák – mert azt akarja, hogy a nemesség paraszttá legyen, a milyen ő maga volt.”
Szalkai László aláirása a pápához 1524 november 23-ikán intézett levelén.
Olvasása: Ladislaus archi(episcopus) | Strigo(niensis) manu p(ro)p(ri)a. A levél eredetije a vatikáni levéltárban.
A primás után a nádor vette át a szót. Azzal kezdette, hogy a legnagyobb igazságtalanság volna az, ha az ország legelső tisztviselőit törvényes eljárás mellőzésével marasztalnák el. Ő maga inkább életét áldozza föl, mint hivatalát. Ha bünösnek bizonyul, ám vegyék fejét, nyúzzák meg, vágják darabokra, hogy példáján az utódok okuljanak; de ha ártatlan, ne büntessék.” A tömeg kiméletlenül viselte magát irányában. „Nincs szükségünk törvényes eljárásra – mondották többen, – hisz büneit és tehetetlenségét saját szemeinkkel látjuk. Egyébről szólani, hallani sem akarunk, mig olyan nádort nem választottunk, a ki határozatainkat végrehajtja.” Még magasabban csaptak föl az indulatok hullámai, mikor Sárkány Ambrus országbiró szólalt fel, és azzal kérkedett, hogy az országban alig van két-három ember, ki több érdemet mutathat föl mint ő. „Hazudsz, áruló – kiáltoztak közbe – ha azt állitod, hogy jobban szolgáltál ő felségének mint mi, kik a véghelyeket oltalmaztuk, mig te bor- és marhakereskedést üztél, a szegény népet zaklattad... Vágjuk le az áruló kutyát!”
Thurzó Elek kincstárnok és Korlátkövi Péter főudvarmester, bár némán ültek helyükön, nem háritották el maguktól a nemesség gyülöletének kitöréseit. Amazt „parázna lengyel pórnak” bélyegezte egyik ellensége. Egy fehérvári köznemes pedig a főudvarmesterre mutatva mondá: „minden jószágomat elfoglalta, feleségemet vizbe akarta fojtani, engem ártatlanul itélt el;” egy másik pedig még súlyosabb vádat emelt ellene: „a királyi könyvet meghamisitotta, megérdemelné, hogy máglyán égessük el!”
Ellenben Szerencsés Imre ellen, a kit néhány hét előtt a rákosi gyülésen a köznemesség szintén máglyán kivánt kivégeztetni, most egy hang sem emelkedett. Az ügyes ember azzal az igérettel, hogy a Fugger-háznak egy millió forint értékben elkövetett csalásait és sikkasztásait fölfedezi, nemcsak a gyülöletet fegyverezte le, hanem népszerüvé tudta magát tenni.10
Végre a személyi kérdéseket háttérbe szoritotta Ártándi Pál felszólalása: „Ne várjunk, ne halogassunk semmit, gyüljünk össze holnap, válaszszunk új nádort, és kérjük meg ő felségét, hogy erősitse meg.” Az inditványt a köznemesek élénk helyesléssel fogadták: „Úgy, úgy kell, – mondogatták – és ha valaki ellenkezik, mind fejenkint haljon meg. Báthori István menjen ki, az országban visszavonást ne tegyen; ha nem akar menni, ugyanottan szállásán konczoljuk föl.”
Ezen jeleneteknek a király néma tanúja volt és azzal a nyilatkozattal, hogy határozatát másnap tudatja, eltávozott. Az éjszakát az urak rettegésben töltötték, a nemesség támadásától féltek. Báthori és Sárkány elmenekültek. A király, ámbár többen azt tanácsolták neki, hogy térjen vissza Budára, ott maradt, de másnap a gyűlésbe maga helyett Szalaházi Tamás veszprémi püspök és Drágfi Tamás által azt az üzenetet küldte, hogy a törvényes formák mellőzésével senkit hivatalától meg nem foszthat, de azok ellen, a kik vádoltattak, vizsgálatot rendel és az igazság követelései szerint fog eljárni. Ennek hallatára a köznemesség zajosan tiltakozott, és a nádorválasztást azonnal meg akarta ejteni. Ezt Werbőczi megakadályozta, és inditványa, hogy a király fölhatalmazása kéressék ki, elfogadtatott. A királyhoz küldött követek csakhamar azzal a válaszszal tértek vissza, hogy neki a nádorválasztás ellen nincs kifogása. Most a gyülekezet hangulata a másik végletbe: határtalan lelkesedésbe ment át.
A megválasztandó személyre nézve véleménykülönbség nem létezett. Zápolyai János a nádori méltóságra nem tartott igényt; abban a hitben élhetett, hogy a királyi trón megüresedése esetén előnyösebb rá nézve, ha a nádori tisztet az ő föltétlen hive viseli. Egymásután keltek föl a szónokok, hogy Werbőczit ajánlják. „Kit tehetnénk, – mondák – kit választhatnánk jobbat és kegyelmesebbet, igazabbat és vigyázóbbat, kinek az ország és a közönség romlása inkább fájna, a ki az ország szabadságát és törvényét jobban tudná, mint Werbőczi uramat? Mi szükség nékünk nádorispánná mindig olyat tennünk, kinek még tanulni kell? Nem jobb olyat tennünk, ki mindent tud és mást tanithat? Válaszszunk valaha a mi tagunkból is, nemcsak mindig a régi nemzetből. Válaszszunk olyat, kinek a szegény nemes nyomorúsága fáj!” A mikor a szónokok elhallgattak, Werbőczi közfelkiáltással Magyarország nádorává megválasztatott, és a királyhoz küldöttség ment, mely a választás megerősitését kérte. A felelet úgy hangzott, hogy a választást helyeseli, és másnap a gyülekezet szine előtt ünnepélyesen megerősiti.
A nemesség most, a kivivott siker után elbizakodva, a többi országos hivatalok szétosztogatásához látott; Várdai Pál egri püspököt kanczellárrá, Drágfi Jánost országbiróvá, Kanizsai Lászlót tárnokmesterré, Frangepán Kristófot horvátországi bánná kiáltották ki; sőt Várdait esztergomi érsekké akarták meg tenni. De a hivatalok és javadalmak ezen adományozása ellen a király tiltakozott, amiben azután a köznemesség megnyugodott.
Július 5-ikén a király, az uraktól kisérve, a gyülésben megjelenvén, a rendeket fölszólitotta, hogy kivánataikat adják elő. Ekkor a tömegből tiz előkelő nemes kivált és a király elé lépett; egyikük rövid beszédben Werbőczi Istvánnak nádorrá megválasztását bejelentette és a megerősitést kérte. Mire Korlátkövi a főudvarmester előadta, hogy a választáshoz az urak hozzájárulnak, és a király megerősitését adja. Viharos éljenzés üdvözölte az új nádort, a ki elérzékenyülve fejezte ki háláját a király kegyelméért, az urak jóindulatáért és a nemesség szereteteért, de könyörgött, hogy a súlyos terhet ne háritsák reá. „Neki – úgymond – a magas méltóságra elég érdeme és betöltésére kellő képessége nincs; vegyék tekintetbe eddigi hű szolgálatait, és ne kivánják romlását, mert jól tudja, hogy sem a király, sem az ország várakozásának nem bir megfelelni!” „Nem akarjuk, – hangoztatták pártfelei – mást sem ő felsége, sem az urak, sem az ország nem választanak; ha tudnák, hogy kegyelmed nem elég rája, nem választanák kegyelmedet; ne vonja meg magát kegyelmed az ő felsége és az ország szolgálatától.” A köznemesség kéréseit a jelenlevő urak is támogatták. Végtére Werbőczi kinyilatkoztatta, hogy a király és az ország akaratának meghódol. Letette az esküt, elfoglalta helyét a király jobbján, és előterjesztette a nemesség kivánatait. Ezek a következők voltak:
Ő felsége az országos hivatalokra olyan férfiakat helyezzen, a kik az ország védelméről hiven fognak gondoskodni: kanczellárrá Várdait, országbiróvá Dóczi Jánost, kincstartóvá Drágfit, horvátországi bánná Bodó Ferenczet, budai tiszttartóvá Szerencsés Imrét nevezze ki. Az Ujlakiaknak a koronára szállott birtokait Zápolyai Jánosnak, a jószágvesztésre itélendő Sárkány Ambrus uradalmait Bodó Ferencznek adományozza, és gondoskodjék Frangepán Kristóf szolgálatai megjutalmazásáról; továbbá a királyi tanácsba a köznemesség soraiból választandó ülnökök vétessenek föl; a főpapok és urak banderiumaik kiállitására szoríttassanak; az egyházi tizedek az ország védelmének czéljaira fordittassanak; jó érczpénz veressék.
A király azt válaszolta, hogy, miként ő a rendek szabadságait tiszteletben tartja, viszont a rendekről elvárja, hogy a korona jogait az országos hivatalok betöltése tekintetében ne korlátozzák; kész a rendek többi kivánatait teljesiteni, kivéve azt, mely a tizednek országos czélokra forditásáról szól, mert koronázási esküje az egyház jogainak föntartására kötelezi. Végre a rendeket fölszólitotta, hogy adót szavazzanak meg.
A nemeség az országos hivatalok betöltése iránt tett királyi nyilatkozatban megnyugodott; a tizedek tárgyában hozott végzését visszavonta, és minden jobbágytelekre egy forint rendkivüli adót szavazott meg, melynek negyedrészét tiszteletdijul Werbőczinek ajánlotta föl. Ezt az ajánlatot az új nádor nem fogadta el, hanem azt a meglepő inditványt tette, hogy a negyed forintnyi adó a királynénak ajánltassék föl hálából azért, mert Lajos királyt az országgyülésen való megjelenésre és a nemesség kivánatainak teljesitésére ő birta rá. Az inditvány elfogadtatott. A király pedig még az nap Hatvanból távozott, és a nemesség hódolatának tüntető nyilatkozataitól kisérve, Budára tért vissza.11
A gyülés ezután a végzések alkotásához fogott. A szent-györgynapi országgyülés határozatait, névszerint azokat is, a melyek az idegenek és lutheránusok ellen voltak intézve, megújitotta.12 A királyi tanácsot véglegesen szervezte, oly módon, hogy rendes tagjai: a nádor, a kanczellár, az országbiró, a kincstartó és a köznemesség köréből minden országgyülésen újból választandó nyolcz ülnök legyenek; a főpapok és országnagyok az ülésekben megjelenhetnek, a tanácskozásokban résztvehetnek, de döntő szavazattal nem birnak. (I.) Mig ezzel a köznemesség a királyi tanácsban a tulsulyt újból a maga részére biztositotta, egyszersmind arról is gondoskodott, hogy uralkodó állását a vármegyékben a főispánok ne legyenek képesek korlátozni. Egyik czikkely megállapítja, hogy a főispáni tisztet a király, a vármegye közönségének folyamodása alapján, a nemesség előtt kedves egyénnek adományozza. (XXXIII.) Ezenfelül minden vármegyében kapitányi hivatal szerveztetett, melynek betöltése a vármegyei közönség szabad választásának tartatott fönn; a kapitány hatásköréhez utaltatott a hadi adó kivetése, behajtása, kezelése, zsoldosok fogadása és véghelyekre küldése, úgyszintén a fölügyelet arra, hogy a főpapok és urak honvédelmi kötelezettségeiknek lelkiismeretesen feleljenek meg. (XII.)
A végzések formulázása után a köznemesség a királytól azok szentesitésére nézve igéretet nyervén, elégülten, nyugodtan oszlott szét.13