SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
A magyar nyelv és irodalom. 1440–1526.

A magyar nyelv fönmaradt régi emlékei. A költői művek száma. Az egyház uralkodó állása az irodalomban. Vallásos költészet. Egyházi énekek. Máriahymnusok. Ének a szent jobbhoz. Szent-Lászlót dicsőitő hymnusok. A legendák forrása. Alexandriai Szent-Katalin verses legendája. Tartalma. Profán költészet. Hegedősök. Lantosok Mátyás udvarában. Gábor deák magyar dalai. Ének Pannónia megvételéről. Szabács vára megvívásáról szóló ének. Névtelen költő éneke Mátyás haláláról. Both János veszedelme. Szabadkai Mihály éneke Beriszló Péter haláláról. Geszthi László. Apáti Ferencz feddő éneke. Virágénekeink. Szótárirodalmunk zsengéi: a schlägli és beszterczei szószedetek. Az Ehrenfeld-codex. Az első magyar biblia-forditás töredékei. Báthori László bibliaforditása. Margit-legenda. Forrása. Magyar predikácziók. Magyar Benigna imádságos könyve. A régi magyar nyelv sajátságai. Régi magyar stíl. Magyar nyelvű okiratok. A magyar nyelv használata az országgyűléseken. Galeotto nyilatkozata a latin nyelv kizárólagos használatáról. Magyar levelek

A magyar nemzet szellemi fejlődése abban az időben, mikor az idegen cultura uj elemeinek assimilatiója folyamatban volt, saját faji egyénisége megizmosodásának örvendetes jelenségeit tünteti föl. Ezeket leginkább a magyar nyelv fönmaradt régi emlékeiben találjuk.

A magyaroknak mai hazánkban való megtelepedését követő három századból magyar nyelven irt egyetlen sort sem birunk. A XIII. és XIV. századokból csak három magyar nyelvemlék1 maradt ránk, ezek terjedelemre nézve oly jelentéktelenek, hogy egymás után lenyomatva két nyolczadrétü oldalra terjednének. Ellenben a XV. századból és a XVI. első negyedéből a költői és prózai munkák tekintélyes sorozata áll rendelkezésünkre. Csupán azon nyelvemlékek száma, melyek a jelzett korból származó kéziratokban maradtak fönn, 82-re megy. A Magyar Tud. Akadémiától kiadott Nyelvemléktárban ekkorig tizenhárom kötetre terjednek a mohácsi vészt megelőző korszak magyar irodalmának prózai maradványai.

A „Régi magyar költők tára” – szintén az Akadémia kiadványa – ugyanezen korból 71 költői művet tartalmaz. Ezekből vallási tartalmú 56, világi vonatkozású csak 15. Ámbár ezen kor végéig az egyház megtartotta uralkodó állását az irodalomban: a szembetűnő aránytalanság magyarázatát abban a körülményben is kell keresnünk, hogy az egyház czéljainak szolgáló művek szélesebb körben terjedtek el és azokat gondosabban őrizték meg, mint a profán költészet termékeit.

A vallásos költészet terén különösen két műfaj: az ének és a legenda talált legtöbb művelőre; amaz a nyilvános isteni tisztelet, ez a magánáhítat szükségleteinek kielégitésére volt hivatva.

Az énekek többnyire Szent-Ambrus, Nagy-Szent-Gergely pápa, aquinoi Szent-Tamás, Rabanus Maurus és mások latin hymnusainak forditásai. Némelyek szolgai hűséggel ragaszkodnak a szavakhoz, nem egyszer a rosszúl választott kifejezésekkel a jó izlést sértik és a köznapiság szinvonalára szállanak alá. A még fejletlen magyar nyelv erőltetve követi a magas tökélyre emelkedett latin formákat; a verselés rendszerint kezdetleges; valódi költői tehetség ritkán nyilatkozik. Azonban vannak énekeink, melyek szépségben gazdagok, és a melyeknek „ódon egyszerűsége, darabossága alatt az eredetinek világossága és melegsége, költői eszméjének és képeinek hatásossága kicsillámlik.” Ilyen a „Salve mundi salutare” kezdetű ének, a felfeszitett Krisztushoz szóló magas szárnyalású imádság, mely a katholikus közönségnek még a XVII. században is kedvelt éneke volt.

A nemzeti szentek cultusa a nemzeti érzést is megszólaltatta az egyház énekeiben. Máriához, mint az ország védasszonyához, „törököknek megnyomoritójához, királyoknak jó tanácsadójához, magyaroknak megoltalmazójához” fordulnak a hivők. Szent-István és Szent László királyok személyében a nemzeti hősöket is ünnepelik. Az első szent királyról szóló 1484-ben kinyomatott egyik ének szerint:2

„Dicsőséges szent jobb kezét,
Népünknek drága kincsét,
Szivünknek nagy örömét,
Óhajtva nézi magyar.”

A Szent-Lászlót dicsőitő hymnusok egyike – melyet a XVI. század elejéről való Peer-codexben találunk, – majdnem minden versszakában megemlékezik a hazáról:

Magyarországnak vagy kerály magzatja
Szent kerályoknak fénes tüköre
... Nekönk sziletíl Lengyelországban,
Menyből adatál nagy csudaképen,
... Mikoron méglen gyermegded volnál,
Kihoza Béla kerály jó Magyarországba,
Hogy dicsekednél te két országban,
Magyarországban és menyországban.
... Te dicsekedel kerály-székedben,
Képed fel-tötték az magas kőszálra,
Fénlik mint nap, salyog mint arany,
Nem elégeszik senki tereád nézni.”3

A legendák többnyire Jacobus de Voragine XIII. századbeli dominikanus és a magyar Temesvári Pelbárt munkái nyomán készültek. Legjelentékenyebb ezek közűl Alexandriai Szent-Katalin legendája, mely több mint 4000 verssorból áll. Szilády Áron Temesvári Pelbártot hiszi szerzőjének. Ezt Horváth Cyrill, ki Temesvári Pelbárt munkáit és a magyar vallásos költészet termékeit szintén behatóan tanulmányozta, kétségbe vonja; de a legendában ő is magyar szellem termékét, a magyar vallásos epika legfőbb diszét látja. Meséje szaggatott ugyan, de a kerekdedséget nem nélkűlözi, a lelki állapotokat is híven jellemzi; „az erkölcsi eszmény erejének fenséges gondolata” pedig egyik középkori emlékünkben sincs ilyen elevenséggel kifejezve.4

A középkori magyar költészet ezen terjedelemre és értékre legjelentékenyebb műve megérdemli, hogy tartalmát ismertessük.

A bevezetésben a költő az ég szenteinek örök dicsőségét hirdeti; azután a legenda három részében Szent-Katalin születését, megtérését és halálát beszéli el.5

Régen, a pogány világban egy Costus nevű jámbor király kincsekben bővelkedett, de nélkülözte a legértékesebbet, mert nem volt gyermeke, kire országát hagyhatta volna. Istenhez kivánván fordúlni, népét Alexandriába gyűjtötte össze, és fölhivta, hogy ott egy felállitott kőbálvány előtt a király kivánságának teljesítéseért imádkozzék. Az imádság nem hallgattatott meg. A király akkor Görögországból egy Alphorabius nevű híres bölcset hívott meg, a ki azt a tanácsot adta neki, hogy arany szobrot öntessen, s hirdesse, hogy az az istenek istene. A király követte a tanácsot. De mikor a mester az arany szobrot megöntötte,

„Az kép őtet nem követé,
Mert nem lőn bálvány szabású,
De crucifixum ábrázu.”

És mikor a szobrot a templomban elhelyezték,

„Mert hasonlat nem esött,
Krisztus között és ördög között,
És mert a szőllő illatját
Kigyók nem illatozhatják, –
.... lehullának
A bálványok és elromlának.”

Kilencz hónap mulva pedig a királynak szép leánygyermeke született, kit Katalinnak nevezett, és tudós mesterekkel neveltetett föl. A mikor Katalin szépségben s bölcseségben tündöklő hajadonná serdűlt föl, atyja meghalt, mire ő az ország kormányát átvette.

Egy alkalommal huszonnégy szűzzel, huszonnégy matronával és száz lovaggal útra kelvén, éjszaka az erdőben eltévedett. Itt egy remetére talált, a ki beszéd közben azt a kérdést vetette föl, hogy miért nem megy férjhez? Katalin büszkén felelte, hogy sok kérője között magához méltót nem talált. A remete mosolyogva megjegyzé, hogy ő ismer egy hatalmas császárt, a kinek fia ő hozzá illenék. Katalin kijelenté, hogy mivel a bölcsek a szűzességet mindenek fölött dicsérik, ő holtig szűz marad. Ekkor a remete felvilágositja, hogy a császár fiának épen az a tulajdonsága, hogy jegyesét örök szűzességben megtartja, anyja is szűz, a neki szolgáló leányok is szűzek és oly szépek, hogy

„Ez rajtad való szépség
Ahhoz képest nagy szörnyüség!”

Ekkor Katalin a császár fiát látni óhajtá. A remete pedig elővett egy képet, mely a császár fiát és anyját, vagyis Szűz-Máriát és Krisztust ábrázolta; egyuttal utasitotta Katalint, hogy éjszaka

„Ez szűznek esedözzél
Hogy néked fiát megmutassa.”

Éjjel álmában megjelenik Katalinnak a szent szűz Krisztussal, de ez elfordul tőle, és anyja kéréseinek daczára elútasitja őt. Ezután Katalin ismét a remetéhez fordul, a ki a keresztény vallásban oktatja és megkereszteli. Hazatérve, álmában újra megjelenik neki Szűz Mária, ölében a gyermek Krisztussal, a ki most már szeretetteljesen feléje hajol, őt gyűrűvel eljegyzi magának, és megjósolja neki, hogy érette vértanúi halált fog szenvedni.


Alexandriai Szent-Katalin verses legendájának első lapja.
Olvasása: Prologus | Istennek kegyelmessege | ees ? neki dwcz?sege ige(n) nagyv ? zenty k?zet me- | rt nekyk anny iot zewr- | z?t, hogy mynt zent Pal | meg yelenty, halo eem- | ber nem erthety, merth mynt fenes menyorzag- | ban gezodelmes zent egy- | hazban eelnek mennyey et- | kekwel, monthatatlan ?rew- | mekel, azonkeppen ez wylag- | ban wytezkodo zent egyhaz- | ban mygh vilagh vilaghwl. A codex eredetije a Magyar Tud. Akadémia könyvtárában.

Kevéssel utóbb Maxentius császár Alexandriába bevonúl, és parancsot bocsát ki, hogy mindenki a pogány isteneknek áldozzék. Katalin erről értesűlvén, megjelent előtte és fölszólította, hogy térjen Krisztushoz. A császár szerelemre gyuladt a szép leány iránt, és ötven bölcset hivatott, hogy azt hitétől eltántoritsák. Katalin az ötven bölcscsel vitába bocsátkozott; de az eredménye az lett, hogy ő téritette még a bölcseket, kiket azután Maxentius kivégeztetett.

A császár ekkor Katalint is, miután csábításainak állhatatosan ellenállott, megkinoztatta és börtönbe záratta. Itt fölkereste őt a császárné, a ki Katalin körűl sebeit gyógyitó angyalokat és dicsőségtől fénylő véneket talált. Ezen látvány és Katalin szavai annyira meghatották a császárnét és kisérőit, hogy keresztényekké lettek.

Maxentius újból maga elé hozatta Katalint, és mivel ez ajánlatait most is visszautasitotta, halálra itélte. Mikor a szűz a vesztőhelyre ért, az égből e szavak hangzottak:

„Jőjj én hozzám, én választottam,
Neked nagy jó nyugalmat alkottam,
Jőjj el immár én szép jegyesem!”....

A hóhér levágta Katalin fejét, de vér helyett tej folyt testéből, mélyet az égből leszállott angyalok a Sinai hegyre vittek, mig lelke a mennyországba repűlt.6

Figyelemre méltó, hogy akkor jött létre ez a mű, mely az őskeresztény szellem naiv és benső hitét s ezen hitnek a pogányság fölött kivívott diadalát dicsőiti, a mikor (a XV. század legutolsó vagy a XVI. század legelső éveiben) Magyarországon az antik világ classicus szelleme a legnagyobb hatalomra emelkedett. És a véletlennek érdekes találkozása, hogy épen akkor Rómában, az ugyanazon antik szellemnek hódoló VI. Sándor pápa termeiben kora legnagyobb festője, Pinturicchio, Katalin legendájának jeleneteit utólérhetetlen bensőséggel ábrázolja.

*

A profán költészetet a magyar középkor egész lefolyása alatt hivatásszerüen művelték a hegedősök, vándor népénekesek, kik énekeiket cziteraszerü hangszeren kisérték, és a lantosok, kik iskolázott, tanúlt emberek (deákok, litteratusok) voltak, és hat húrral ellátott tojásdad idomú lantot vagy kobzot használtak.7 Ilyen dalosok, Galeotto tanúsága szerint, Mátyás udvaránál is gyakran megfordúltak. Ezeknek sorából való az a Gábor deák, kiről egy 1492-ben megjelent könyv följegyzi, hogy magyar dalai igen népszerűek voltak és Mátyás király figyelmét is magukra vonták.8

A fönmaradt profán énekek között korra nézve első helyen áll a 155 verssort számító ének Pannonia megvételéről, mely így kezdődik:

„Emlékezzünk régiekrel,
Az Scythiából kijöttekrel,
Magyaroknak eleikrel,
És azoknak vitézségekrel.”

Régi kézirati példányait nem birjuk, csak a múlt század végén készűlt másolatait; de kétségtelen, hogy szövege a XV. század végéről vagy a következőnek elejéről származik, és valószinü, hogy mind tartalomra, mind formára nézve sokkal régibb eredetü népköltési maradvány, a mit azután később jelen formájába átdolgoztak. Ősi eredetét a benne előforduló elavúlt szók jelezik. Az ének tartalma nyomról nyomra megegyez azon régi nemzeti krónika előadásával, melyet legteljesebben a XIV. század közepén készűlt bécsi képes krónika tartott fönn.


Töredék Szabács viadalából.
A kézirat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. (Szövegének olvasását l. a kötet végén)

Ehhez hasonló alkotású a Szabács vára 1476-ban történt megvivásáról szóló (150 sorból álló) ének, a melynek előnyei gyanánt az irodalomtörténet a közvetlenséget, a ritmus bizonyos egyenletességét és elég ügyes berendezését emeli ki. „Ime egy ének – jegyzi meg róla Toldy Ferencz – melyet Mátyás király asztalánál énekeltek.” És ennek az éneknek tanulmányozása Szilády Áront arra a nyilatkozatra készteti, hogy „mint a homeri rhapszodoknak Solon által Athenbe hivatása és az epikai énekeknek az Akropoliszon rendezett előadásai a legüdvösebb befolyást gyakorolták a görög költészetre, nem mondható csekélyebbnek az a hatás, a melyet XV. századbeli költészetünkre, szereplése Mátyás udvarában gyakorolt.”9

Különös figyelmet érdemel az az ének, melyben a névtelen költő Mátyás király halála fölött kesereg; továbbá Gergely deák éneke, melyben (1490 táján) urának Both Jánosnak, és Szabadkai Mihályé, melyben (1515) a hős Beriszló Péternek halálát siratja; Geszthi Lajos deáké, melyben (1525) a hatvani gyülés megnyitása előtt az ország rendeit egyességre, a törvények megtartására inti, és a hazát az ég oltalmába ajánlja:

„Isten, szűz Mária háborútól védjen,
Hatvanban gyűljetek, hogy jó vége légyen,
Jó Lajos királyunk diadalmat végyen,
Minden tanácstokban ő jó véget tégyen!”

Apáti Ferencznek a XVI. század elejéről származó éneke, mely az urakat, papokat, pór-jobbágyokat ostorozza, és egy osztályt sem kimél, az első magyar kisérlet a szatirában.

Költői nyelvemlékeinkben a legkisebb helyet a szerelem foglalja el. Két néhány sorból álló ének – Enyingi Török Imre köszöntője jegyeséhez 1485-ből és Körmöcz város 1505-ik évi jegyzőkönyvének egyik lapjára jegyzett kis virágének – minden, a mit birunk. Pedig Erdősi János az Új-testamentom 1544-ik évi magyar forditásához csatolt egyik jegyzetében kiemeli, hogy „énekekben, kiváltképen a virágénekekben, csodálhatja minden nép a magyar nép elméjének éles voltát a lelésben, mely nem egyéb, hanem poesis.”


Szent-János evangeliuma a huszita biblia-forditásból.
A müncheni kir. könyvtár Jászay-codexének 169. lapja.
(Szövegének olvasását l. a kötet végén.)

Sajnos, a magyar poesis ezen virágai – mint Szilády Áron szépen mondja – „feslésök hajnalán tépett levelekként hullottak alá!”10

A magyar nyelv és irodalom XV. századbeli prózai maradványait őrző emlékek sorozatát szótárirodalmunk zsengéi nyitják meg: a felső-ausztriai schlägli zárdában és a szász Beszterczén nem rég (1890- és 1891-ben) fölfedezett szójegyzékek, melyek középkori iskoláink használatára készültek. A szók nem betürendben következnek egymás után, hanem tárgyrendben, fogalomkörök szerint vannak csoportositva. Ilyen csoportok: a világ, halak, fűvek, házak, ruhák stb. szókincsünkhez, szavaink jelentéstörténetéhez, a hangtan és szóképzés ismeretéhez értékes adalékokat szolgáltatnak. Műveltségtörténeti szempontból is fontosak; példáúl a XV. századbeli fegyverzetről olyan teljes és világos képet nyujtanak, a milyent más emlékeinkből nem nyerünk.

A tulajdonképeni legrégibb magyar könyv, a mit birunk, az Ehrenfeld-codex; csonkán fönmaradt, kis negyedretü, 162 lapra terjedő papirkézirat, a mit Ehrenfeld Adolf jogtudós 1851-ben tanúló korában Nyitrán fedezett föl. Elbeszélő irodalmunk legrégibb termékét, assisi Szent-Ferencz életének latinból készült fordítását tartalmazza. A kézirat a XV. század második negyedéből származik, de iráshibáiból kitetszőleg régibb eredetinek másolata; a mit nyelve is igazol.


Töredék a schlägli szójegyzékből.
Olvasása: (c)uria = vduar; castrum = vár; mur(us) = kwfal; turris = toron; pallatium = palota; aula = terem; me(n)ia = varfog; vallus = plank; carcer = temelch; dom(us) = haz; domic(u)la = kes haz; p(re)torium = pitvar; apoteca = patica; cella- | rium = pinche; penus = penche torok; glicium = kilinch; p(ro)mtuariu(m) = idem; camenata = kemenes; camenium = kemen; soliu(m) = terem; camara = arnik ház; latrina = arnik haz; stuba = zoba; p(ro)seuca = zegenhaz; balneu(m) = ferdew; fumorium = kemen. A codex eredetije a schlägli premontreiek könyvtárában.

Még nagyobb fontosságú a legrégibb bibliafordítás XV. századbeli maradványa. Ezt az első magyar biblia-fordítást valószinűleg Tamás és Bálint ferenczrendű szerzetesek 1439 táján készitették Moldvában, hová a huszita-eretnekséghez való csatlakozásuk miatt kellett menekűlniök. Eredeti példánya elveszett; néhány évtizeddel később készűlt másolataiból három töredék van meg. A müncheni udvari könyvtár Jászay-codexe a négy evangeliumot tartalmazza, melyeket az utolsó lapon látható feljegyzés tanúsága szerint Németi György, 1466-ban, Moldvaország Tatros városában másolt le. Szintén a XV. század második feléből való a bécsi udvari könyvtár Révai-codexe, mely az ó-testamentum 18 könyvét, és a Székely Nemzeti múzeum Apor-codexe, mely a zsoltárokat foglalja magában. Ezen kéziratok tanulmányozása, (melyek a legrégibb magyar naptárt és a Mi-atyánk legrégibb ismert magyar szövegét is tartalmazzák), a nyelvtörténetre vonatkozólag gazdag eredményeket nyújt. E helyen csak azt emeljük ki, hogy a bibliaforditóban egyszersmind a legelső nyelvújitót tiszteljük, amennyiben a latin szövegben előforduló szavak lefordítása végett számos új szavat alkotott; ilyenek példáúl: császárlat = imperium, czimerlet = titulus, ezerlő = tribunus.

Második bibliafordításunk a XVI. század első negyedéből (1516–1519) való. Ez az esztergomi érseki könyvtár Jordánszky-codexében és a Magyar Nemzeti Múzeum Jankovich-codexében maradt fönn. A fordító valószinüleg Bátori László, a buda-szent-lőrinczi pálos-zárda szent életű szerzetese, ki a XV. század második felében élt, és a kiről egy 1525-ik évi pálos-krónikában följegyezve találjuk, hogy az egész magyar bibliát magyarra forditotta.11


Ráskai Lea befejező sorai a Cornides-codex végén.
Olvasásuk: Ezer evi zaz es tyzenheet eztendevben vegezte- | tet ez kevnyv, zerdan husvet napya utan, | ezen eztendevben halanak meg az ueen | sororok, Legendy Kato azzon mind az tevbby. A codex eredetije a budapesti egyetemi könyvtárban.

Régi magyar irodalmunk a hazai történelem eseményeit elbeszélő munkát nem mutat föl. Ezt a hiányt némileg a Margit-legenda pótolja, mely IV. Béla király leányának, a margit-szigeti domonkos-rendű apáczazárda szent lakójának életét és csodatetteit beszéli el. Kor- és műveltségtörténeti szempontból régi irodalmunknak kétségtelenül legérdekesebb maradványa. A XIII. századbeli kolostori életnek hű rajza; azon kor vallási felfogásába, müveltségi és társadalmi viszonyaiba mély bepillantást enged, az ország politikai történetét is becses adalékokkal gazdagítja.12 Ez eredeti dolgozat, és nem forditás a XIV. században latin nyelven készült legendából. Forrásáúl a Margit szűz szentté avatása ügyében pápai biztosoktól (1276-ban) foganatositott tanukihallgatás latin jegyzőkönyve szolgált; a mi megmagyarázza azt, hogy a legenda helyenként forditásnak látszik.13 A legendának egyetlen példányát, mely sajnos elején és végén csonka, 1510-ben a margitszigeti zárda egyik buzgó apáczája, Ráskai Lea másolta le régibb kéziratból. Ugyancsak az ő másolatában még négy más magyar kéziratot birunk, köztök a Cornides-codexet, mely Szent-Domonkosnak terjedelmes életiratát tartalmazza.

A XVI. század első negyedéből magyar prédikácziók több gyűjteménye maradt fönn, melyek legnagyobb részben Temesvári Pelbárt latin szentbeszédei alapján készültek. Tizenegy codexből majdnem száz prédikácziónak Pelbárttól való származása van kimutatva.14

Magyar nyelven irt imádságos könyveket is birunk már ebből a korból; különösen az vonja magára a figyelmet, mely 1515-ben Kinizsi Pál özvegye, Magyar Benigna részére készűlt.

*

Ezen XV. és XVI. századbeli nyelvemlékeink philologiai tanulmányozása arra az eredményre vezet, hogy a magyar kiejtés négyszáz év óta keveset változott. Az egyes kéziratokban mutatkozó eltérés többnyire nyelvjárási sajátság, mely azon a vidéken, hol egykor a codexet irták, ma is meg van. Megállapodott irodalmi köznyelv hiányában mindenki a maga vidéke nyelvét használta.

Egyes képzők és ragok tekintetében a codexek hangalakja a maitól némileg különbözik; például a mai „úl, űl” képző jobbára „-ól, ől” (fordól, repől), a mai„-it” még „-ojt, ejt, öjt” (fordojt, fordejt, dücsövöjt). A magánhangzók illeszkedésében szintén van némi eltérés; példáúl a „-szer” rag magas hangját megtartja: „hányszer, másodszer”. Az igeragozásban sok codex még sértetlenűl mutatja a „szj, zj, sj” hangcsoportokat: „vadászja, mosja, emlékezjél.” Az összetett igealakok közül legsajátságosabbak azok, melyekben mind a két rész külön személyragozást tüntet föl: „tudom valék” (tudom vala). Az igeragozás föltünő sajátsága, hogy a mélyhangú ikes igék az elbeszélő alak s a föltétes mód harmadik személyében nem „-ik”, hanem „-ák” raggal végződnek; lakozák = lakozék; laknák = laknék.

A szókincsben, szólásokban, fordulatokban sok olyan van, a mi azóta elavúlt. Példáúl: enni = szopni, kőláb = oszlop, kőlyuk = barlang, csittenet = hallgatás, leuzat = botrány, olymely = mintegy; várunk lelkünk szakadva; Istentől futamott világ.

A nyelvemlékeknek – mint egyik legavatottabb ismertetőjük, Simonyi Zsigmond irja – „sajátszerü varázst ád az, hogy nyelvök idegen és mégis a mienk; első tekintetre ismeretlen, de ha kissé hozzászokunk és belemelegszünk, olyan, mint egy régi elbújdosott jó barát beszédje, ki messze idegen földeken járt, más hanghordozáshoz szokott, de hovatovább hallgatjuk, annál inkább fölismerjük benne azokat a hangokat és gondolatokat, melyektől annyiszor megrezdültek szivünk, lelkünk húrjai.”15

A mi pedig a régi magyar stílt illeti, ez az ismertetett nyelvemlékekben első gyermekkorát éli. „Nyelvök, – mint Beöthy Zsolt irja – szegénynek látszik a gazdag deák vallásbölcseleti terminologiával szemben, nem ritkán gyámoltalannak is, mikor az értelem visszaadásával lévén kénytelenek küzdeni, keveset ügyelhettek a beszéd művészi feltételeire.... Azonban régi legendáink stilje nincs minden érdem nélkül. Az erő, mely már a halotti beszédben oly hathatósan nyilatkozik, a magyar prózai stilnek főjellemvonása marad egész a XVII. század végéig. A nyelv, emlékeink legnagyobb részében, zord hangzásúnak tűnik föl füleinkben. A hangolvadás még nem teljes és következetes,... az idegen szók csak félig-meddig alakúltak a magyar hangzás törvényeihez; ezekből vesz a beszéd keményebb, erősebb jelleget. De a szavaknak e durva hangzását enyhiti a mondatalkotásban nyilatkozó numerus. Nem egy codexirónknál ép oly meglepő az arányosság, melyekkel gondolatait részekre osztja, mint a tömörség, melylyel kifejezi.”16

*

A magyar nyelv irodalmi jellemű emlékeinél csekélyebb számban maradtak fönn a köz- és magánjogi vonatkozású régi magyar iratok. A XV. század elejétől a mohácsi vészig csak nyolcz magyar okiratot mutathatunk föl. A sorozatot megnyitja a már ismertetett eskű, melyben az 1446-ik évi országgyülésen a rendek magukat a törvények megtartására kötelezték.17 Ezt követik: egy záloglevél 1452-ből, egy nyugtatvány 1493-ból, a sajószentpéteriek végzése boraik árulásáról, egy kötelezvény 1511-ből, kelengyelajstrom 1516-ból, egy békelevél 1523-ból és egy végrendelet 1526-ból.18

De ezen emlékek csekély számából egyáltalán nem lehet azt következtetnünk, hogy a magyar nyelvet az okiratok fogalmazásában csak kivételesen használták. Igy például teljesen kétségtelen, hogy a XV. század közepe táján az országgyülési végzemények eredeti szövegezése magyar volt. Erre nézve az 1446-ik évi pesti országgyülésre küldött pozsonyi követek érdekes bizonyitékot nyujtanak; ugyanis a végzések egy részét latin szövegben közölvén, megjegyzik, hogy a többi végzéseket, melyek „magyar nyelven vannak szerkesztve,” nem közölhetik.19

A mi a magyar nyelvnek a levelezésben használatát illeti, erre nézve Galeotto munkájában érdekes észrevételt találunk.


Drágfi János Mohácson 1526 augusztus 27-én kelt végrendeletének záradéka.
Olvasása: Ez testamentom lewel keolt Mohacz meseyen sent Janos | nyaka vagasa napyanak eleotte walo hetfeon, az | felsege taborabol Lajos kiralyebol, mykor Iraanak | Ennye eztendewben ezer evt sav huzonhat. Az oklevél egykorú másolata az országos levéltárban.

„A lengyelek, csehek és németek – úgymond – leveleiket leggyakrabban latinúl, de némelykor anyanyelvükön is irják. Minden keresztény nép között egyedűl a magyarok használják irásban kizárólag a latin nyelvet. Ezt talán az okozza, hogy nyelvük helyesirása nincs eléggé megállapitva. Már pedig a magyar nyelvnek az a természete, hogy a kiejtésben a legkisebb helytelenség, az irásban pedig az ékezetek elhagyása és felcserélése megváltoztatja a szavak értelmét. Például az u betüvel végződő szavaknak különböző jelentésük van, aszerint amint azt röviden, hosszan, vagy összevont ajkakkal hangoztatják, a mit a helyesirás mostani fejletlen állapotában irásban megjelölni nem lehet. A latin nyelvnek egyetlen u betüje van, többre nincs is szüksége; a magyar nyelvnek, hogy minden árnyalatot megkülönböztessen, négyféle u betüre volna szüksége. Más betükkel is ugyanezen eset forog fönn. Továbbá az országok megnevezésére a magyar nyelvnek önálló szavai nincsenek. A magyarok úgyszólván minden ország megnevezésénél körülirással élnek, amennyiben az illető nemzet nevéhez az „ország” szót csatolják. Itáliát Olaszországnak, Germániát Németországnak, Szlavóniát Tótországnak nevezik. Végre nyelvökben nagyszámú tót és latin eredetű szavak vannak; például „mit keressz?” a latin „quid queris”-ből származik; mert a q és k betük rokonok. De erről legyen elég ennyi.”20

Galeotti azon állitását, hogy a magyarok a levelezésben kizárólag a latin nyelvet használják, a jelentékeny számban fönmaradt német és szláv levelek megczáfolják. Az a magyarázat pedig, a mit a magyar nyelv irásban való használatának nehézségeiről ád, a birálatot nem állja ki. Teljesen elfogadhatatlan az az állitás, hogy akár az u betü négyféle kiejtése, akár az országok neveinek körülirással lefordítása vagy az idegen származású szavak nehezitették meg a magyar nyelvnek használatát a levelezésben.21 Ha ezen fogyatkozások daczára prózai és költői müvekben a magyar nyelv használhatónak bizonyúlt, ez levelek irására sem lehetett alkalmatlan.

Igaz ugyan, hogy a mohácsi vészt megelőző időből csak két magyar levelet mutathatunk föl: Albert tihanyi apátét 1486-ból és Thurzó Elekét 1526-ból;22 de jogunk van föltenni, hogy számtalan ilyen levéltől szerencsétlen véletlen fosztott meg minket.


  1. A halotti beszéd, a königsbergi töredék és az esküminta Nagy-Lajos korából.[VISSZA]
  2. Sajnos, ezen első magyar nyomtatványnak egyetlen példánya sem maradt fönn.[VISSZA]
  3. Régi magyar költők tára, I. 202.[VISSZA]
  4. Horváth Cyrill, Nemzeti irodalmunk a reformáczióig. (Baja, 1892.) És ugyancsak tőle a „Középkori költészetünk” czimü fejezet, a Beőthy által szerkesztett Magyar irodalomtörténetben, I. 111–125.[VISSZA]
  5. Két mult századbeli másolatban maradt fönn, az egyik Praytól, másik a Teleki-könyvtárban. Döbrentei, Régi magyar emlékek, II. 359. Zolnai, Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. (Budapest, 1895) 337.[VISSZA]
  6. Régi magyar költők tára, I. 30–158. Ismerteti Horváth Cyrill, id. m. 86–96.[VISSZA]
  7. Bartalus István, A magyar palotás zene eredete, Századok, 1892. évf. Badics Ferencz, XVI. századi elbeszélő költészetünk. Beőthy által szerk. Magy. irodalomtörténet, I. 204.[VISSZA]
  8. Gróf Kemény József, Irodalmi berek. (Pest, 1861.) 17.[VISSZA]
  9. Költészetünk Mátyás idejében. (Akadémia Évkönyvei XVI. köt. 48.)[VISSZA]
  10. „A XVI. századi lira” czimü czikkében, a Beöthy által szerkesztett Magyar irodalomtörténetben, I. 190.[VISSZA]
  11. Ezt a föltevést nem czáfolja meg az a legújabb ellenvetés, hogy a Jordánszky-biblia fordítója Mózes II. könyvéből két fejezetet szándékosan kihagyott. Abból, hogy valaki egy munka kis részének leforditását a leküzdhetetlen nehézségek miatt mellőzi, nem következik az, hogy nem volt szándéka az egészet lefordítani.[VISSZA]
  12. Bő ismertetését adja Marczali Henrik ezen munka második kötetében. 552–57. Egyik lapjának hasonmását l. ugyane kötet mellékletei közt.[VISSZA]
  13. Ez a jegyzőkönyv e sorok irójának kiadásában látott napvilágot első izben. A veszprémi püspökség római levéltára. I. (Budapest, 1896.)[VISSZA]
  14. Horváth Cyrill, id. m. 109.[VISSZA]
  15. „A kodexek mint nyelvemlékek” czímű czikke a Beöthy által szerkesztett Magyar irodalomtörténetben. I. 126–136. Zolnai Gyula, Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig (Budapest, 1895.)[VISSZA]
  16. A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. (Budapest, 1886.) 27.[VISSZA]
  17. Döbrentei, Régi magyar nyelvemlékek, II. 6, 336.[VISSZA]
  18. Zolnai, id. m. 22, 155, 196, 203, 226, 255.[VISSZA]
  19. Gróf Teleki J., id. m. X. 183.[VISSZA]
  20. Idézett műve XXVIII. fejezetében.[VISSZA]
  21. Mondanunk sem kell, hogy a „keres” és „queris” rokonságának feltevését komolyan venni nem lehet.[VISSZA]
  22. Zolnai, id. m. 237.[VISSZA]