V. Károly aláirása 1523 augusztus 15-iki oklevelén.
Olvasása: Carol(us). Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A török magatartása a mohácsi ütközet után. Az új támadás veszedelme. Ferdinánd titkos alkudozásai a szultánnal. Fordulat János törökellenes politikájában. Velencze és a magyar kérdés. Laszky Jeromos követsége. II. Szulejmán hatalma. A török szövetség jelentősége Jánosra. Gritti Lajos. Laszky a szultánnál. Szulejmán szerződésre lép János királylyal. Ferdinánd követei a portán. Kudarczuk. Szulejmán megüzeni a háborut Ferdinándnak. A belháboru folytatása. Ferdinánd erdélyi hiveinek hadjárata. A török szövetség hirének hatása. János párthivei gyarapodnak. János király visszatérése. A Ferdinánd-pártiak pozsonyi országgyűlése. János kihirdeti a török szövetséget. Ferdinánd Jurisics Miklós utján egyezséget kisért a szultánnál. Szulejmán közeledése. János király találkozása Mohácsnál a szultánnal. Szulejmán beveszi Budát és átadja Jánosnak. Bécs ostroma. Szulejmán visszatérése. A szent korona. A török szövetséghez kötött remények meghiusulása. Szulejmán hadjárata végkép megpecsételi Magyarország kettéoszlását
A mohácsi csatában a török szultán megsemmisité a magyar hadakat, azután megszállotta a fővárost s végigdúlta az ország nagy részét. Csakhamar kivonult ugyan belőle, de a határszélen fontos területeket szállott meg, s minden jel azt mutatta, hogy új támadásra készül. Ily körülmények közt a magyar királynak, bárhol tartotta székhelyét, okvetetlenül tisztáznia kellett a kérdést, minő politikát kövessen Törökország irányában. Ferdinánd ezt a kérdést is merően az önérdek és czélszerűség szempontjából mérlegelte, s felekezeti- vagy erkölcsi tekintetektől nem befolyásoltatta magát. Közvetlenül a mohácsi csata és II. Lajos halála hirére fölmerült benne a gondolat, hogy békealkudozás inditása ügyében a szultánhoz forduljon. De elejté a tervet, mert a magyarokat azzal az igérettel akarta megnyerni, hogy háborút üzen a töröknek s visszaszerzi Nándor-Fejérvárt a többi elveszett véghelyekkel. De ez igéreteit sem vette komolyan, mert ugyanakkor (1527 februárban), midőn e magasröptű reményekkel kecsegtette az országot, érintkezést keresett a szendrői és nándor-fejérvári, később a boszniai basával, kiket pénzzel akart magának megnyerni János ellen. Mielőtt pedig a magyarországi hadjáratot megkezdé, a szultánhoz követséget óhajtott küldeni, s meg is kapta számára a kért menedéket.1 Mindamellett ő és hivei gyanusitották szakadatlanul Jánost azzal, hogy a törökkel egyetértésben áll, sőt már szövetkezett is vele. János azonban ekkor még rendületlen hive volt a törökellenes politikának, bizott a németek és francziák keresztény érzelmeiben, a trónviszályt békésen próbálta megoldani, hogy azután a német fejedelmek hadaival egyesitse a magyarságot, s keresztes hadjáratra vezesse őket Törökország ellen.
Ezt a politikai rendszert azonban Ferdinánd előnyomulása és győzelmei, minden idegen segély elmaradása, a magyar urak árulása egy csapásra halomra döntötték. János király csaknem hajléktalanná lett országában, s vándorlásai közepett még 1527 őszén nézetei is gyökeres változáson mentek át. Be kellett látnia, hogy a közvélemény, a nép szava, mely folyton arra ösztönözte, hogy a szultán segitségét kérje ki, ezúttal isten szava volt.
A külföldtől elhagyatva, saját főembereitől elárulva, ellenfelétől előbb elámitva, azután kérlelhetetlen gyülölettel üldözve, a végszükség eszközéhez, a török szultánhoz folyamodott tehát. V. Károly már régebben figyelmeztette öcscsét, ne tegye túl magát a kimélet minden korlátján, különben Szulejmán karjaiba kergeti Jánost. Ezt Károly azért nem óhajtotta, mert mint a császári korona viselője a nyugati kereszténység világi fejének tekintette magát, s legalább látszatát szerette volna kerülni annak, hogy épen a Habsburgok kényszeritik a kereszténység egyik tagját szövetkezni a hitetlenekkel.
Ferdinánd azonban nem hallgatott bátyja intésére s minden áron meg akarta semmisíteni a gyülölt, lenézett „vajdát”, a „szepesi grófot”, mint ellenfelét nevezte. Ez tehát végre szakitott eddigi politikájával. Mielőtt feje fölött végkép összecsaptak a hullámok, az utolsó mentőeszközhöz, a szultán támogatásához folyamodott. Érezte tettének nagy történelmi jelentőségét. Szakitás volt az nemzeti királyaink másfél százados irányával, az ősi hagyományokkal, melyek még mindig erőteljesen lüktettek a hazafias szivekben. Mint magyar és keresztény egyaránt visszariadt a törökhöz való csatlakozástól, noha már pápák és más fejedelmek régebben is keresték a szultánok szövetségét. 1494-ben VI. Sándor pápa szövetkezett VIII. Károly franczia király ellen2 II. Bajazid szultánnal, Ferencz franczia királynak pedig minden esetre része volt benne, hogy a török 1526-ban megtámadta Magyarországot.3
V. Károly aláirása 1523 augusztus 15-iki oklevelén.
Olvasása: Carol(us). Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában
A hatalmas Velencze régóta benső viszonyban állt a szultánnal, s a mohácsi győzelem alkalmából nemcsak állandó követe, hanem külön, rendkivüli követség útján fejezte ki szerencsekivánatait Konstantinápolyban. Ez időben a köztársaság különben is háborúban állt a Habsburgokkal, s habár a sajátjából egy batkával sem segitette János királyt, annál nagyobb erőlködéseket tett, hogy a szultánt Ferdinánd ellen hangolja. Az éles látású signoria egy perczig sem kételkedett benne, hogy János végre is a szultán segitségét lesz kénytelen kikérni. A nélkül, hogy János felkérte, sőt a nélkül, hogy csak tudta volna, Velencze kezdettől fogva egyengette útját a szultánnál, mert ez időben még Velencze, nem pedig Francziaország volt a Boszporuson a Habsburg-ellenes törekvések lelke. Ereje teljes megfeszitésével azon fáradozott tehát, hogy a szultánt a Habsburgok elleni háborúra, Ferdinándnak Magyarországból való kiűzésére, János király fegyveres megsegitésére birja.
Mihelyt Velenczében megtudták, hogy Ferdinánd Konstantinápolyba küldendő követe számára biztositó levelet kér, megpróbálták a menevéd kiállitásának meghiusitását. A velenczei ügynökök figyelmeztették a nagyvezért, hogy a Habsburgok világuralomra törekszenek, s ha Ferdinánd megtartja a cseh és a magyar koronát, fivére, a császár, még hatalmasabb lesz, s e hatalom a többi államokat egészen meg fogja bénitani. A szultánnak saját érdekében mindent el kell tehát követni, hogy János megtartsa a magyar koronát. Verje ki Ferdinándot Magyarországból, még pedig most, mert ma még könnyen megy a dolog. Sőt arra ösztönözte a nagyvezért hogy saját országaiban, Ausztriában támadja meg Ferdinándot. Mikor Velenczében az olmützi értekezlet hirét vették s attól féltek, hogy a két király megosztozik az országon, s János megelégszik Erdélylyel, mig a többi Ferdinándnak marad, a tanács e hireket rögtön megirta Konstantinápolyba s utasitotta követét, kisértsen meg mindent, hogy a porta a béketárgyalásokat meghiusitsa. A szultán a nyár folyamán csakugyan elhatározta, hogy lovas hadat küld János segitségére, ki ezt nem is kérte.4 Csak azt várták, hogy a nagyvezér Ázsiából visszatérjen, mire útnak akarták a sereget inditani. A velenczei tanácsnak nem tetszett a késedelem s folyton sürgette a had elinditását, mert, mint mondá, Jánosnak katonai segélyre van szüksége, különben tönkre megy.5
Mikor János király július 25-ikén Budáról Bonzagno János váradi prépostot Velenczébe küldte, hogy hadfogadáshoz pénzsegélyt kérjen, a tanács augusztus végén nagy fénynyel fogadta a követet, s noha pénzt nem adott neki, mégis figyelmeztette, hogy a szultán jóakarattal van János iránt, forduljon tehát hozzá. Másrészt a követtől hallott hireket nyomban megirta Konstantinápolyba, s a nagyvezért mindenképen arra ösztökélte, hiusítsa meg Ferdinánd törekvéseit.6 Mikor már Magyarországon a koczka eldőlt s a szultán megadta az engedélyt, hogy Ferdinánd követe fölkeresse, Velencze még mindig kézzel-lábbal dolgozott ellene. Figyelmeztette a nagyvezért, hogy a spanyol udvarban nevekedett Ferdinánd ravasz, furfangos ember, a ki a követküldéssel épen úgy tőrbe akarja ejteni a szultánt, mint Károly császár tette a pápával. Minden szava „csalás és hazugság”, s végczélja a világuralom. Semmi esetre nem szabad tehát türni, hogy Magyarország a németeké legyen.7 A szultánt azonban ekkor roppant birodalmának más ügyei foglalkoztatták s nem avatkozhatott a magyar trónviszályba. Csupán a boszniai és a többi szomszédos basákat utasitotta, hogy a magyar területet nyugtalanitsák, mi azonban a János és Ferdinánd közötti tusa eldöntésére nem gyakorolt befolyást.
Mihelyt tehát János tisztában volt azzal, hogy nincs más mentő eszköze, mint a szultán támogatását kikérni, előre lehetett látni, hogy erre irányuló törekvéseit siker fogja kisérni, mert diplomatiailag jól elő voltak Konstantinápolyban készitve. Hiveinek mindinkább megfogyatkozó tábora sürgette is, küldjön követséget a szultánhoz. A barát a szentirásból vett idézetekkel igyekezett lelkifurdalásait, vallásos aggodalmait eloszlatni, s János végre októberben elhatározta, hogy Velenczén át követet küld a portára.8 E czélra egyik idegen hivét, kit már a nyáron Francziaországban és Angliában használt követnek, a lengyel Laszky Jeromost9 szemelte ki. Laszky ősrégi, nagy vagyonú család ivadéka, ritka eszes, idegen nyelvekben és hadi dolgokban egyaránt járatos volt. Olasz földön tanult, korán a közpályára lépett, s mint Zsigmond lengyel király követe ismételve járt franczia földön. Finom modora, előkelő fellépése, fényes életmódja sokak barátságát szerzé meg neki. Másrészt óriási költekezései roppant adósságokba keverték, állhatatlan természete, nyugtalan vére pedig új meg új kalandokba vitték. Kétségkivül kiváló tehetség volt, de hiányzott lelkéből az erkölcsi tartalom, s megbizhatatlansága szerencsevadászszá, felsőbb rangú kalandorrá tette, noha eleinte nagy odaadással és sikerrel működött János érdekében, ki lengyel összeköttetései közben hamar megismerkedett vele s szolgálatába fogadta. Abban az időben nemcsak katonák vándoroltak egyik országból a másikba, hogy ott zsoldért, nyereség reményében dolgozzanak. Tették ezt tudósok, irók, diplomaták, s hazájokra vagy minden másra való tekintet nélkül a legtöbbet igérőnek bocsátották rendelkezésére tehetségeiket. Nagy nemzeti politika zászlóvivői az efféle polgári zsoldosok nem lehettek, de egyik-másik kétségkivül megérdemelte bérét és hasznosan szolgálta gazdáját. Ilyen volt Laszky is, ki tehetség dolgában messze kivált közülök, habár jellem és becsület tekintetében kalandor maradt, s lelkifurdalás nélkül csatlakozott nehány év mulva Ferdinándhoz.10 Szinváltozása Európában megütközést sem keltett, kivéve a törököt, hol az effélét még nem tartották tisztességes dolognak. Eleinte azonban Laszky igazi lelkesedéssel buzgólkodott jó és rossz napokban János király érdekében.
Előbb a külföldön járt ügyében s onnan visszatérve, Budán igyekezett az ellenállást szervezni. Mikor ez nem sikerült s a király elmenekült fővárosából, Laszkyt küldötte Lippára, hogy a környék rácz lakóit hűségükben megtartsa, s az a nehány rácz vezér, ki tántorithatatlanul ragaszkodott Jánoshoz, kétségkivül Laszky ösztönzésére sietett a király megsegitésére. Egyik lengyel honfitársának e nehéz napokban ezeket irta: „Csodálkozni fog ön uram azon, a mit cselekszem, csodálkozni fog, hogy mint feleséges ember, előkelő méltóság, elég családi örökség birtokosa, otthagyom nőmet, királyomat, hazámat és barátaimat. Nem a jutalom csábit, nem gyűlölöm édes hitvesemet, királyomat. De mindezeknél több előttem ennek a legnemesebb királynak (Jánosnak) erénye és embersége s nem is tudom, miféle végzet visz az ő szolgálatába.”11
Annyi bizonyos, hogy alkalmasabb embert a konstantinápolyi küldetésre János király Laszkynál nem találhatott. A feladat, melynek megoldását reá bizta, a lehető legkényesebb volt. János azt óhajtotta, ismerje el a szultán Magyarország törvényes királyának, szövetkezzék vele, védje meg ellenségei ellen, sőt adja vissza a Szerémséget. Mindezt pedig tegye a nélkül, hogy János bármi alakban adót fizessen, vagy hűbérese legyen a szultánnak. Egyenrangú szövetségtársnak akarta vele magát elismertetni, s jogilag és nemzetközileg meg akarta tartani önállóságát minden irányban.
Mit használhatott János király szövetsége a szultánnak, olyan állam urának, mely maga egy világ volt, minő egykor a római, ma meg az angol vagy orosz birodalom? Ereje, melyet három világrészből meritett, semmi más államéval nem volt összehasonlitható, s a többiekét együtt véve is, legalább időnkint, meghaladta. Még jóval később, midőn a szultán egyes kudarczai s a magyarok vitézi ellenállása Európában tetemesen mérséklé a töröktől való félelmet, még akkor is csak annyit mert egy pápai diplomata remélni, hogy az egyesült Európa talán legyőzhetné a török birodalmat. Magában azonban egy uralkodó, egy állam, vagy nemzet nem vivhatott meg vele sikerrel. Csak ő birt 3–400,000 főnyi hadakat talpra állitani. A tengert és a Dunát csak ő tudta száz meg száz vitorlával elboritani.12 Mikor Konstantinápoly a szultánok kezébe került, ezek ott egy ősrégi és fölötte fejlett polgárosodás birtokába jutottak, s habár vallásilag rideg ellentétben maradtak e polgárosodással, az még sem volt rájuk hatástalan. Akarva, nem akarva sokat tanultak tőle, s sikerrel használták saját czéljaikra. Az adó-ügy és közjövedelmek szervezetében bizanczi nyomokon haladtak s a szultán kincstára ez időben mindig tele volt. Hadszervezetük azelőtt is kitünő volt ugyan, de csak Bizanczban nyerte vizi és szárazföldi haderejök teljes kifejlődését. A janicsárokhoz, a kor legjobb gyalogságához, s a jeles lovassághoz, melyet a hűbéresek szolgáltattak, ekkor járult a kitünő és nagyszámú tüzérség, mely európai hirnévre jutott. A várvivás tekintetében nem mérkőzhetett ez időben senki a törökkel. Különösen értett az aknafúráshoz, a robbantáshoz; ágyúi roppant sulyú kőgolyókat birtak vetni, sőt hosszú csövű tábori kigyói a korhoz képest elég gyorsan is tüzeltek. A török birodalom, noha három világrészre terjedt ki, sem szoritkozott saját emberanyagára. Nyitva állt minden tehetség előtt. Nem levén benne születési főnemesség, szabadon fejlődhetett a tehetség és egyéni érdem aristocratiája. A ki vitézségével, az államügyekben való jártasságával, tudásával feltünt, azt a szultán készségesen alkalmazta, noha magasabb állásba csak úgy juthatott, ha fölvette a mohammedán hitet. Ekkor azonban nem nézték származását, születését, hanem tehetsége szerint a legfelső méltóságok megnyiltak előtte. El lehet mondani, hogy a XVI. században a szultánok kiválóbb vezérei, azok, kik a divánban, a minisztertanácsban a döntő szót vitték, többségükben keresztény születésűek, főleg olaszok és délszlávok voltak. De a keresztények sem voltak a hadszervezetből kirekesztve s főleg a hajóhadban és a tüzérségnél nagy számmal szolgáltak. A Balkán keresztény, szláv népei, mint segély-csapatok, martalóczok szintén tömegesen harczoltak török zászló alatt. Sőt 1529-ben Bécs ostromakor, a szultán seregében több ezer német zsoldos volt, nagy részt szökevény, ki a parasztlázadás leverése után hazájából elmenekült, vagy olyan, kit a régi egyház iránti gyűlölet vitt a törökhöz.13
Mindez az óriási hatalom egyetlen egy ember, a szultán kezében összpontosult, kinek akaratát nem bénitották meg hatalmas főurak, rendi testületek, vagy alkotmányos szervezetek. A roppant birodalomban támadtak ugyan minduntalan belső mozgalmak, s a számtalan népet, mely a török igát hordotta, nem mindig lehetett féken tartani. Ezek azonban egészen más természetű mozgalmak voltak, mint a királyság és a rendek küzdelmei Európában, hol a szultán erejének kimerithetetlenségébe vetett hitet a képzelő erő még inkább fokozta. Pedig roppant nagy volt ez az erő akkor a valóságban is. S mikor erős egyéniség ült a trónon, csakugyan csodadolgokat birt vele művelni.
Ebben az időben pedig erős akaratú, hatalmas egyéniség, Szulejmán „a törvényhozó” uralkodott Törökországban. Tekintélyes, tiszteletet gerjesztő alak, egyenes tartással, kissé daczosan tekintő szemmel, máskülönben kellemes barna arczczal.14 1527-ben valami 32 éves volt, arcza halavány, orra hajlott, testalkata szikár; a bornak és a szerelemnek barátja,15 szeszélyes, de a komoly államügyek iránt érdeklődő ember, jó katona, telve önbizalommal és lángoló dicsvágygyal. Mellette a nagyvezéri, az első miniszteri állást a keresztény származású Ibrahim basa vitte, ki urával körülbelül egykorú volt s vele benső, bizalmas barátságban élt.
E férfiak, e világbirodalom szövetségének megnyeréséről volt szó, midőn János király elhatározta, hogy Laszkyt Konstantinápolyba küldi. Már októberben tervezte a követséget, de Laszky csak novemberben indult el. Tengeri úton, Velenczén16 át érkezett meg deczember 22-ikén a török fővárosba. Legelőször nem közvetlenül a török hatalmasokhoz, hanem az olasz Gritti Lajoshoz17 fordult. Ez a Gritti volt akkor a török főváros egyik legbefolyásosabb embere, nem hivatala vagy rangja, hanem pusztán esze és szerencséje által. A velenczei doge törvénytelen gyermeke levén, ügynöke volt ugyan a velenczei köztársaságnak, de nem hivatalosan. Kereskedő volt, de kezdettől fogva nemcsak pénz, hanem összeköttetések szerzésén fáradozott. Mindkét irányban sikerrel dolgozott. Gyönyörű kertben, fényes palotában lakott, nagy lábon élt, s két kézzel dobálta a pénzt. Magas termetű, szép férfiú volt, finom modorral és nagy műveltséggel, sok észszel, de minden erkölcsi érzés nélkül, kit csupán az emberi természet aljas ösztönei: a becsvágy és úrhatnámság vezettek. Hasztalan is adta az urat, tényleg kalmár maradt egész életén át. Régóta benső viszonyban állt a nála jóval ifjabb Ibrahim basával, ki, midőn 1523-ban nagyvezér lett, a szultánnal is megismertette. Gritti annyira megnyerte Szulejmán kegyét és bizalmát, hogy a nagyur nagyvezérével gyakran eljárt palotájába, asztalához, hol ifjú hölgyek és rabnők társaságában folytak mulatozásaik. Ez összeköttetéseivel Gritti irányadó politikai tényező lett a portán, minek hire Európaszerte elterjedt. János király szintén közvetlenül hozzá fordult; Laszky levelet vitt neki s minthogy János ügyét Velencze már azelőtt melegen felkarolta a szultánnál, a két rokon természetű ember nyomban megértette egymást. Kétségtelen, hogy Laszky, mint ezt több izben hangsulyozta, Grittinek köszönhette küldetése sikerét. Az olasz közvetitette Ibrahim és Laszky közt az érintkezést. A portán abból a szempontból indultak ki, hogy Magyarország a szultáné, s az első kérdés, melyet a nagyvezér a magyar követhez intézett, az volt, miért nem nyomban trónraléptekor kérte János az országot a szultántól? Laszky e nehéz viszonyok közt igen ügyesen viselte magát s bókjaival és hizelgéseivel, valamint ildomosságával hamar megnyerte Ibrahim jóindulatát. De ha kellett, fel tudott lépni erélyesen is. A kivánságra, hogy János adót fizessen a szultánnak, őszintén megmondotta, hogy királya inkább kocsisának adja át országát, semhogy bárkinek adófizetője legyen. Szavainak volt hatása, s már január 22-ikén értesithette urát, hogy küldetésének meglesz a kivánt sikere. Öt nappal később a szultán szine elé bocsátották. Ekkor Szulejmán személyesen kijelentette, hogy Jánosnak engedi át Magyarországot s fegyverrel segiti Ferdinánd ellen. Ibrahim utóbb ujra fölvetette ugyan az adófizetés ügyét, sőt megelégedett volna a leplezett adózással, évi ajándék küldésével is. Laszky azonban ezt sem fogadta el. Február 3-ikán volt újra kihallgatáson a szultánnal, ki ismét hangsulyozta, hogy igaz, föltétlen és állandó barátja lesz Jánosnak minden ellenségével szemben. E nyilatkozatot a követ irásban is megkapta, s február végén a hivatalos iratok birtokában indulhatott haza.18
II. Szulejmán szultán.
Agostino de Musi metszete, Aláirása: SVLIMAN OTOMAN(us) • REX • TVRC(arum) • X • A kép baloldalán a művész kezdőbetüi: A(ugustinus) V(enetianus) és felettük 1535 évszám. Az országos képtár eredeti példányáról
A szerződés, melyet Laszky a szultánnal kötött, látszólag rendkivül előnyös volt. Nem adta ugyan vissza a Szerémséget, de legalább a magyar birodalom összes többi részeiben törvényes, nemzetközileg független királynak ismerte el Jánost. Ezenkivül Szulejmánra azon esküvel szentesitett kötelezettséget háritotta, hogy a királyt megvédi minden ellensége ellen. Ellenben Jánosra a szövetség semmiféle különös kötelezettséget nem rótt s igy látszólag a lehető legkedvezőbb volt reá. Csakhogy a szerződő felek minden szövetkezésben annyit szoktak érni, olyan szerepet szoktak játszani s annyi előnyben részesülnek, a milyen nagy saját erejök, a milyen tekintélyt hatalmukkal tudnak magoknak benne biztositani. Az erős és gyönge közötti szerződésben az oroszlánrész mindig az erősnek, nem pedig a gyöngének, jut. Ez történt a jelen esetben is.
A török politika nem tekinthette feladatának biztositani Magyarország önállóságát. Ez egyszerű megtagadása lett volna a százados hagyományoknak, az iszlam vallásos parancsainak, melyek a mohammedánt örökös háborúra, hóditásra ösztönzik a hitetlenek ellen. Szulejmánban olthatatlan tűzzel égtek ezek a hagyományok s elődeinek emléke új tettekre, új hóditásokra buzditották. Ezek vezették 1521-ben és 1526-ban Magyarország ellen. Mohács után megszállotta Budát. De e váratlan sikerre maga sem volt elkészülve. Hóditani jött ugyan, de el sem képzelte, hogy egyetlen csatával földre sujthatja azt a nemzetet, melyre a Hunyadiak nimbusából elhaló fényként ugyan, de még mindig elég ragyogó hadi dicsőség sugárzott.19 Föl sem tette, hogy a hires Buda vára már ekkor, még pedig ellenállás nélkül birtokába fogna jutni. Az első perczben maga sem tudta, mit tegyen vele. Kimélni akarta, de katonái felgyujtották. Ott hagyta tehát, mert állandó megtartását katonailag eléggé biztositottnak nem tekintette. Az ország nagyobb része erejében még érintetlen maradt, s attól lehetett félni, hogy aléltságából fölocsúdva, megkezdi a harczot s visszaveszi Budát, melytől a török birodalom határai még oly távol estek, hogy onnan megsegiteni nem lehetett volna. Buda környéke különben is teljesen el volt pusztitva, s merő lehetetlenség lett volna az ottani török őrséget élelmezni. Katonai tekintetek parancsolták tehát a szultánnak, hogy a romba dőlt fővárosból távozzék; maga mondja, hogy Buda „és a müzülmán birodalom között levő óriási távolság miatt nem lehetett közvetlenül birtokba venni és őrséggel ellátni”;20 utóbb meg (1541), hogy ez időben nagyon távol esett a mozlim birodalomtól, s igy kormányzása nehéz lett volna. Mint hadvezér, 1526-ban felismerte a helyzetet s csak annyit tartott meg Magyarországból, a mennyit a szomszéd török várakból könnyű szerrel meg lehetett oltalmazni. De azért soha, egy perczig sem ejtette el, sohasem téveszté szem elől azt az eszmét, hogy egész Magyarországot birtokba veszi. E czél felé sodorta ellenállhatatlanul a török politika hagyományos árja. De tervét lépésről lépésre, fokozatosan és koczkázat nélkül igyekezett valósitani. Egy lépés e nagy czél felé volt János királylyal való szövetkezése, melynek mérhetetlen előnyeit éles eszével és politikai érzékével nyomban átlátta. Szulejmán János királynak. adta ugyan Magyarországot, de csupán azért, hogy az ország sorsára befolyást gyakorolhasson s időt nyerjen meghóditásának katonai előkészitésére. Eszköz volt e szövetség hatalmas kezeiben, hogy Magyarország birtokba vételét akkor és oly módon hajtsa végre, mikor és mi módon maga akarja s a siker biztos tudatában teheti.
Laszky Jeromos aláirása 1541 október 27-ikén kelt levelén.
Olvasása: Hier(onimus) de Lasko Pal(atinu)s Siradien(sis) (e)tc(etera) manu sua. Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában
Jánoshoz csatlakozott azért is, mert a két ellenkirály közül őt tartotta a gyöngébbnek. Azt hitte, hogy Jánossal kénye-kedve szerint elbánhat bármikor, hogy ellenben Ferdinánd, a római császár testvére, a császárság segélyforrásaival, melyeket a portán ekkor még szertelenül túlbecsültek, hóditó szándékai elé több akadályt gördithet. De azért Ferdinánd követeit is maga elé bocsátotta. Csakhogy ezek olyan időben érkeztek meg, midőn a döntés már megtörtént s Jánossal a szövetség megköttetett. Ferdinánd különben sem szerencsésen szemelte ki követeit, Hoberdanácz Jánost és Weichselberger Zsigmondot. A nagy szót Hoberdanácz vitte, ki alkalmas lehetett Ivánnal, a fekete emberrel való érintkezésre, de nem ismerve a konstantinápolyi viszonyokat, ura ügyét a portán teljesen elrontotta. Kihivóan, elbizakodottan viselkedett, illetlen beszédeivel és tulzott követeléseivel21 még inkább fokozta az ura iránti ellenszenvet. Az volt megbizása, hogy hivatkozva a barátságra, melyben Ferdinánd elődei, Frigyes és Miksa császárok, a szultánokkal álltak, Ferdinándnak magyar királylyá való elismerését kérje, három évi fegyverszünetet kössön s pénzbeli kárpótlás fejében a Száva mentén levő területek visszaadását sürgesse.22 A nagyvezér kész volt ugyan a követeket a szultán elé bocsátani, de azt ajánlotta nékik, hogy Magyarország dolgát elő se hozzák. Később tudtokra adta, hogy csak az esetben lehet szó béketárgyalásról, ha Ferdinánd kiüriti egész Magyarországot, mely esetben örökös tartományaira nézve békét nyerhet a portától. A tárgyalások csakugyan megszakadtak s a szultán irásban és szóban megüzente Ferdinándnak, hogy a jövő évben személyesen vezeti ellene hadait; készüljön tehát, s fogadja illendően.
Ezzel eldőlt a török szövetség ügye. János azonban eleinte kevés hasznát látta a szövetségnek, mert ugyanazon időben kellett Lengyelországba menekülnie, mikor Laszky hazatérőben volt Konstantinápolyból. A követ a szultán védelme alatt szárazföldön térhetett vissza Havasalföldéről. Ferdinándhoz levelet intézett, melyben – háborút üzen neki.23 Ez azonban szinészi fogás, hóbortos elbizakodás volt, s a hadműveletekre nem gyakorolt befolyást. János, mint a török szövetségese is jó sokáig Tarnovban tartotta székhelyét. A szultán oda azt üzente neki, hogy lengyel támogatással térjen haza, s várja be a török segélyhadakat, melyek indulásra készen állanak s csak a Magyarországban uralkodó inség és drágaság miatt késnek. János király azonban, noha folyton érintkezésben maradt a portával,24 csak november 3-ikán indult el Tarnovból,25 mikor némi török segélyhad tényleg a déli részekbe érkezett. E közben itthon folyt a belháború tovább. A kedvező időjárás beálltával Kazianer árulással megvette Szepesvárát, Pekry Lajos Likavát és Liptó-Ujvárt, mire május második felében más hivekkel szaporodva János király egyik fővárát, az erős Trencsént kezdték ostromolni. 2000 hű ember védte a várat, s a város polgárai önfeláldozóan támogatták az őrség törekvéseit.26 Egy áruló mégis akadt közöttük, kinek útbaigazitására az ostromlók bombával a vár épületeit felgyujtották, melyek az élelmi- és lőszer-készletekkel együtt teljesen elhamvadtak. Török Bálint erre kedvező föltételeket kinált az őrségnek, mely azokat június 24-ikén el is fogadta, s 30-ikán a vár csakugyan átadatott.27 A Vágvölgyéből Kazianernek Erdélybe kellett volna indulnia, hogy az ottani magyar hadak segélyével a Maros vidékén megvivja Lippát, János király egy másik erős várát. Lippára és Solymosra támaszkodva ugyanis, az ottani ráczok megmaradtak János király hűségében. Az erdélyiek azonban csak a maguk erejével indultak a hadjáratra, melyhez Ferdinánd budai kormánya vérmes reményeket fűzött, mert a délvidék megszerzését várta tőle. Az eredmény azonban elmaradt a remények mögött. Az erdélyi had visszaszoritotta ugyan a ráczokat Lippára, de a várat megvenni nem tudta, mert nem volt ágyúja. Világosból, a nádor várából hozattak két ágyút. De ezek még a kenyérmezei hős, Báthory István idejéből származtak, s nem lehetett hasznukat venni. A vezérek különben is mind csupa ifjabb, járatlan emberek voltak. – „Mindnyájan fiatalok vagyunk, valahányan itt vagyunk, – kesereg egyikük, Maylád István, – semmit sem tudunk, semmit sem birunk cselekedni.” Perényi Péter, ki szintén jelen volt, a feleségéhez vágyódott; nincs kedve a háborúhoz, „nem Hunyadi János,” gúnyolódik az elmés oláh, kire csakhamar kiváló szerep várakozott.28 „De nemcsak a magyar vezérek fiatalságában volt a hiba. Lanyhán, kelletlenűl, a szükséges segélyeszközök nélkül folyt a hadakozás az ország más részeiben is s az egyedüli eredmény a köznép, a szegénység szörnyű pusztulása volt. Hivei sajnosan nélkülözték Ferdinánd királyt, ki János példáját követve szintén külföldi segély szerzésén fáradozott, belátva, hogy az egész országot a maga erejével nem képes megszerezni. Mig azonban idegenben járt, itthon a legnagyobb veszély fenyegette mindazt, a mit személyes érintkezéseiben, megnyerő egyéniségével, valamint fegyvereivel szerzett. Zsoldosainak kicsapongásai és kegyetlensége általános elégedetlenséget szültek. Mindenfelől hangoztatták, s e véleményben a budai helytartóság is osztozott, hogy „Prágából Magyarországot megvédeni nem lehet.”29 János távolléte a teljes összeomlást elháritotta ugyan, de elégedetlenség nyilvánult még a hű Erdélyben is. Mikor pedig a nyár folyamán mindinkább hire terjedt, hogy János szövetségre lépett a szultánnal, hivei mindenütt újra fellélegzettek, s támadólag kezdtek föllépni.
Kazianer aláirása 1533 deczember 19-ikén Ferdinándhoz intézett jelentésén.
Olvasása: Hanns Catzianer Ritter. Az irat eredetije ugyanott
Athinay Simon deák lengyel földről betört Felső-Magyarországba s felégette a vetést, s attól féltek, hogy őszszel meg a szüretet pusztitja el.30 Ferdinánd naszádos hada vitéz főkapitányát, Révay Istvánt küldte a felvidékre az esztergomi érsek, a veszprémi püspök, Thurzó s Elek más urak csapataival. De ez az 5000 főnyi had megveretett.31 Kevéssel azelőtt (szeptember 17-ikén) Czibak 4000 emberrel megverte Báthory Andrást, a ráczok pedig Perényi és Török Bálint hadait szoritották vissza.32 Az erdélyi had őszszel csakugyan eredménytelenül oszlott szét. Mindazok, kik a vállalatban résztvettek, elkeseredtek Ferdinánd ellen, ki szertelenül nagy anyagi áldozatot rótt reájuk a nélkül, hogy gondoskodott volna, hogy az áldozatnak foganata legyen. János hivei Erdélyben is elszaporodtak, s Gerendy püspök, a ki törhetetlen buzgalommal szolgálta Ferdinándot, már őszszel azzal a szomorú értesitéssel lepte meg, hogy egy pár emberen kivül, egyedül a szászoktól várhatja ügye támogatását. A püspök, valamint a budai helytartóság Ferdinánd gyors viszatérésétől remélte a megmentést a teljes fejetlenségben és zürzavarban, mely mindenütt lábra kapott. Mária királyné is lelkére kötötte fivérének, jőjjön az országba, mielőtt János visszatér, különben minden oda vész. A helyzet csakugyan oly türhetetlenné vált, hogy Nádasdy kérve kérte a királyt, bocsása el Budáról, „e siralom völgyéből”.33 A vidék helyzete azonban még szánalmasabb volt, mint a fővárosé. Ott az a hír, hogy jön a török, s könyörtelenül elpusztit mindent, a mi meg nem hódol Jánosnak, a legnagyobb rémületet keltette. Pest, Borsod, Heves és Szolnok vármegyék követeket küldtek Budára, kik jelentették a helytartóságnak, hogy ha a török betörne, lakóhelyükön meg nem maradhatnak, s sokan már is Budára költöztették családjukat. Sirva kérték tehát az urakat, mondják meg őszintén számithatnak-e Ferdinánd oltalmára.34 A helytartóság biztatta őket, de tenni nem tett érdekökben semmit s az ország nagy része már ez időben ismét elpártolt Ferdinándtól.
Minden akadály nélkül vonulhatott tehát János király novemberben a lengyel határszélről az országon át le Makónak, hol Laszky és a török segélyhad várta. Onnan Lippára ment, mely csaknem másfél évig maradt székhelye. Első dolgának ama nehány vár megvételét tekinté, mely e földön még az ellenség kezén maradt. Jenőt és Pankotát hadai elfoglalták, Világos várával szerződés létesült, mely szerint a vár semleges marad, mig az ország sorsa el nem dől. Alig nehány héttel haza jötte után, Temesvár kivételével az Erdély és Lippa közötti várak valóban mind kezén voltak.35
Czibak Imre aláirása 1534 február 2-ikán kelt levelén.
Olvasása: Emericus Czybak de Palotha Waradien(sis) (e)tc(etera). Az irat eredetije ugyanott
Mindezek azonban apróbb sikerek maradtak, de végleg nem döntötték el az ellenkirályok küzdelmét. Egyikük sem a saját erejétől várta azt s mig János a szultánnal szövetkezett, Ferdinánd szintén a külföldön, a német birodalomban kereste a segitséget. Őszszel azonban magyar hiveit is országgyűlésre hivta Pozsonyba, hogy személyes jelenlétével újabb áldozatokra birja őket. A rendek teljesitették óhajait, s adót ajánlottak meg neki, a nélkül azonban, hogy a király az ország védelmére a halaszthatatlan intézkedéseket megtette volna. 1529 januárban Bács és Félegyháza várát, melyek a déli részekben egyedül maradtak Ferdinánd kezén, árulás útján a török elfoglalta. Ezzel megnyilt a szultán előtt az itt egész Pestig, mert sem erősség, sem természeti akadály, folyam vagy hegy nem gátolta előrenyomulását. A szultán csakugyan a legnagyobb arányokban készült a támadásra, s a velenczei politika hivatalosan és Gritti útján törhetetlenül izgatta az irtó háborúra a Habsburgok ellen. Szulejmán már 1528 őszén értesitette Jánost, hogy találkozni óhajt vele. 1529 ápril 2-ikán pedig megirta neki, hogy május végén Belgrádban lesz. Egyszersmind a maga és basái hitére igérte, hogy serege János hiveit bántani nem fogja és mindenki szabadon jöhet táborába eleséget eladni.36 E levél alapján János május 10-ikén a néphez kiáltványt intézett, melyben tudtára adja, hogy szövetséget kötött a szultánnal s hogy az ő ellensége a szultánnak is ellensége. Térjen tehát mindenki az ő hűségére, különben a török irgalmatlanul bánik el vele.
Mindez mély benyomást tett a közvéleményre. Erdély, honnan Gerendy püspök januárban azt irta Ferdinandnak, „mi már itt úgyszólván haldoklunk”, a tavaszszal nehány nemes és a szászok kivételével, kiknek földjét a moldvai vajda dúlta, Jánoshoz állt.
A budai helytartóság ez időben szintén csak haldokolt. Azt ajánlotta Ferdinándnak, hogy legkésőbb akkor gyűjtse össze hadait Bécsnél, mikor a szultán Belgrád alá ér, s Budán legyen akkor, mikor a szultán a Szerémségbe nyomul. Ferdinánd azonban, pénz és katonaság hiányában, Buda megvédésére nem is gondolhatott. A helytartóság legalább a vizi út, a Duna biztositását próbálta meg, s a közeli vármegyéket és városokat utasitotta, gondoskodjanak az elégedetlen naszádosok fizetéséről. A megyéket és urakat meg felhivta, állitsák ki hadaikat, s küldjék Pestre, Pécsre vagy Horvátországba, a 20 denáros kamarahaszna-adót pedig toldják meg 30 denárral, hogy a hadat fizetni lehessen.37 De senki sem törődött rendeleteivel, melyek különben is megkéstek. Ferdinánd az utolsó pillanatban küldött ugyan 1100 németet Budára, de kétségtelen volt, hogy e maroknyi néppel a fővárost, még kevésbbé pedig Magyarországot megvédeni nem lehet. Mikor már el volt vetve a koczka, Ferdinánd kétségbeesésében Jurisics Miklóst a szultánhoz küldte, hogy 10 évi, vagy hosszabb fegyverszünetet kérjen s ha a szultán neki adja az egész országot, kész egész 100,000 arany évi „pensiót” érte fizetni. Ez a követség azonban nemcsak megkésett, hanem olyan reménytelen kisérlet volt, mint Károly császár azon törekvése, Tamáhsp perzsa saht38 a szultán elleni háborúban szövetségesül megnyerje. Ez a sah, a „szofi”, ki hosszú uralkodása alatt (1524–1576) az európai politika számitásaiban is szerepelt, föltétlenül békefejedelem volt. Ha időnként mégis háborúba keveredett a szultánnal, mindig a porta hóditó törekvései idézték föl az összeütközést. Maga a szofi soha sem akarta a háborút, vakbuzgalma, a hitetlenek iránti ellenszenve pedig mindig kizárta a lehetőséget, hogy keresztényekkel szövetkezzék.
A szultán május 10-ikén, a hosszú úthoz igen későn indult el Konstantinápolyból s e késedelem döntötte el a hadjárat sorsát, melynek az időjárás sem kedvezett. Az 1529-iki év esős, hideg év volt s a télies évszak hamar beköszöntött. A szultán szárazföldön nyomult elő, lassan és nehézkesen. De a Dunára is küldött hajóhadat, s az találkozott először az ellenséggel. Június 18-dikán e hajóhad már Erdődnél állt s egy része megtámadta Ferdinánd elégedetlen naszádosait, kik magyarok és ráczok voltak. A ráczok elárulták a magyarokat s a flotta 16 hajó kivételével megsemmisült vagy török kézbe került. A magyarok Perényi Péter várába, Siklósra menekültek, hol a vár ura saját költségén tartotta együtt őket s a vizi erőt újjá szervezni igyekezett. Szulejmán csak augusztus 8-ikán érkezett Eszék alá.39 Baranya vára közelében augusztus 12-ikén kezdődtek a tárgyalások János király fogadása iránt. Augusztus 18-ikán a mohácsi mezőn volt a szultán tábora. Oda ment el János király Frangepán Ferencz érsek, Statileo püspök, Verbőczy kanczellár, Bajoni Benedek s más előkelők kiséretében. A szultán illő katonai pompával fogadta és seregének nagyrésze teljes diszben várta a magyarok királyát. Mikor a távolból meglátták, nagy csapat főtiszt sietett eléje. A táborba érkezve, leszállott lováról s belépett a sátorba, hol a szultán trónon ült. Szulejmán leszállt a trónról s három lépésre ment vendége elé. Azután ő is, János is, valamint Ibrahim nagyvezér leültek, mig két más basa állva maradt. Mit gondolt a két uralkodó, midőn egymást először meglátta, mi módon és miről folyt, meddig tartott beszélgetésük, arról irásbeli följegyzés nem ad értesitést.40 Mikor János a sátorból távozott, a szultán négy kaftánnal s egészen aranyos szerszámú paripával ajándékozta meg. Erre János visszatért a sátorba s megköszönte a figyelmet. Azután lóra ült és kiséretével elvágtatott. A látogatás eredménye a Laszkyval kötött szövetség ujabb megerősitése volt.
Az 1529-iki hadjáratról szóló ujság czimlapja.
Felirata: Ein newes lied | in welche(n) Fürsten und Herrn und andere Stend des | Renchs | mit sampt allen frum(m)en Lantzknechten | zu frid un(d) ehnickeit | auch Hat den aller großmech | tigsten kenser un(d) herren | mit hőschten fleiß anzu | ruffen un(d) in sehnem namen, auch umb sehner ehr | willen ritterlichen zustrehten wider den Türcken | trwlich vermant werden | In der Passier wehß. A Nürnbergben, 1529-ben megjelent nyomtatványnak a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtárában meglévő eredeti példányából
Két nappal az emlékezetes találkozás után jelentették a szultánnak, hogy Perényi Péter török fogságba került. A magokra hagyott naszádosok ugyanis Siklósról harcz nélkül elszéledtek, Perényi Péter pedig a nála levő koronával biztosabb helyre igyekezett eljutni. De Kajdacs tolnamegyei községben elfogták.41 A szultán 500 spahit küldött érte. Szeptember 3-ikán Szulejmán másod izben Buda alatt állt s a szőlőhegyeken ütött tábort. Másnap meghozták Perényit s a budai német őrségből is vagy ötvenen szöktek ki, jelezve, hogy a bennmaradottak közt sem valami elszánt a hangulat. Csakugyan, már szeptember 8-ikán, noha a bombázás meg sem kezdődött s a falak szilárdan álltak, sőt az nap a rohamot vissza is verték, a németek átadták a várat. Nagyobb részük felkonczoltatott. A budai lakosság, János bosszúságától félve, szintén elmenekült, s aki ott maradt, főleg a fiatalabbak, rabszolgákul adattak el a táborban. Nádasdy Tamás várnagy foglyul esett, de János közbenjárására s azon igéret mellett, hogy hozzá csatlakozik, nem történt bántódása. Szeptember 14-ikén vezették be a janicsárok János királyt Budára, miért gazdag ajándékot kaptak. Másnap a törökök megkezdték az előnyomulást Bécs felé s Magyar-Óvárnál találkoztak először némi ellenállással. Szeptember 22-ikén végre a szultán is Bécs alá érkezett. Útja 141 napig tartott s előnyomulásának lomhaságával maga tette lehetetlenné kitűzött czélja elérését. Későn kezdte meg az ostromot, melyet a kedvezőtlen időjárás miatt elég erővel és nyomatékkal sem lehetett folytatni. Majdnem mindig szakadt az eső s feneketlen sár nehezité a csapatok mozdulatait. Október 5-ikén Várday Pál érsek a török táborba érkezett, hogy védtelen jobbágyai számára kikérje a szultán kegyelmét. Október 14-ikén Szulejmán végleg elhatározta az ostrom abbahagyását, pedig a vár vitéz védői már vezérükkel, gróf Salm Miklóssal teljesen kimerültek, a minthogy nem volt reményök a felmentésre, pár napnál tovább Bécset nem tarthatták volna. De a szultán elvesztette türelmét s azt mondotta, hogy, mivel Ferdinánd úgy sincs Bécsben, – ezt csak ostrom közben tudta meg, – nem érdemes a vár vivását folytatni. Havas, télies időben történt a visszavonulás. Noha senki sem üldözte a török hadat, az ágyú és podgyász tetemes részét a járhatatlan utak miatt ott kellett hagynia. A szultán ismételten emliti, hogy a sereg annyi kárt és gyötrelmet szenvedett, mint azelőtt soha, s annyi sok baj és szerencsétlenség érte, hogy el sem lehet mondani.42 Végre Szulejmán Ó-Budára érkezett s október 25-ikén fogadta János király látogatását. A sereg ekkor már megkezdé az átkelést a pesti partra. Október 30-ikán történt az az emlékezetes jelenet, hogy Ibrahim nagyvezér a Tas közelében levő táborban lóra ült s maga köré gyűjtve a főbb vezéreket, megmutatta nekik a szent koronát, melyet innen Grittivel, Perényivel s – mint a szultán naplója mondja – Várdayval visszaküldött Budára.43
II. Szulejmán szultán.
Custos Domokos egykorú metszete. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának eredeti példányáról
Az az országrész, mely a hadjárat meginditása előtt még Ferdinánd kezén volt, Bécs ostroma idején teljesen kivonatott a király minden befolyása alól. Ferdinánd itteni kormánya feloszlott s a király külföldön jelölt ki szerte-szét futó hiveinek (Báthory nádor, Szalaházy és mások Csehországba menekültek) lakóhelyet, és ellátásukról is gondoskodott.44 János minden nehézség nélkül birtokba vehette volna tehát az ország nyugati városait és vármegyéit, ha csak egy hadvezére, ha csak némi hadserege van. De olyan hadról sem gondoskodott, mely e ritka kedvező helyzetben támadólag léphetett volna fel. Mihelyt tehát a török elvonult Bécs alól, Ferdinánd csapatai újra megszállották a nyugati megyéket, sőt egész Budáig kalandozhattak anélkül, hogy bárhol ellenállással találkoztak volna. Ferdinánd Bécs ostroma idején a német birodalomból és örökös tartományaiból igen nagy hadat gyűjtött ugyan össze, de ez a sereg Bécstől messze távolban maradt; mikor pedig a szultán elvonulását megtudta, azonnal szétoszlott, mert a Habsburgok magyarországi érdekeiért a német fejedelmek, akár katholikusok, akár protestánsok, nem voltak hajlandók áldozni. Védték saját bőrüket, de Magyarországért magáért, még kevésbbé a Habsburgokért, nem tettek semmit. Alighogy elmult tehát a veszedelem, a német hadak egyszerűen haza tértek s a birodalmi pénzsegély is elmaradt. Ferdinánd a felszabadult Bécsbe érkezve, ismét csak saját csekély segélyforrásaira maradt utalva, s még a vitéz bécsi őrséget sem tudta kifizetni. Mindazáltal felhasználta a körülményeket, s habár kis sereggel, de megkisérlé az elveszett magyar részek visszafoglalását. Még októberben hadat inditott Magyarországba, mely Salm gróf rendeletére megszállotta Sopront, Magyar-Óvárt és Pozsonyt, mig Kazianer és Bakics Pál a Duna balpartján nyomultak előre s a János-pártiakat Nagy-Szombatból és Trencsénből űzték el. Sőt Ferdinánd november második felében azzal az utasitással küldte le csapataihoz fővezérül Salmot, hogy Budát vivja meg. A németek Győrt, Komáromot, Szent-Mártont, sőt Esztergom városát csakugyan megszállották. De Esztergom vára vitézül ellenállt s ezzel megmenté a készületlen Budát az ostromtól. Esztergom váratlan ellenállása s katonáinak lázongása Salmot a hadműveletek félbehagyására készteté, ámbár Ferdinánd folyton Buda megvivását sürgette. Evégből több hű emberét küldötte Salmhoz, ki azonban őket is meggyőzte a terv kivihetetlenségéről. Deczember 10-ikén végre abban állapodtak meg, hogy a katonák fizetetlensége s a téli időjárás miatt a hadjáratot folytatni nem lehet s csupán az elfoglalt országrész megszállására kell szoritkozni.
Salm Miklós gróf.
Egykorú festményről, a Weingärtner féle Heldenbuch (Teschen, 1882.) reproductioja után
Az emlékezetes 1529-iki hadjárat Bécsig vitte ugyan Szulejmán szultánt és tömérdek seregét, de azt a czélt, amelyért megindult, legkevésbbé sem érte el. A két magyar király hatalmi és birtokviszonyai a hadjárat után majdnem ugyanazon állapotba jutottak vissza, minőben a hadjárat előtt voltak. János király megkapta ugyan Budát, sőt birtokába jutott az ország legnagyobb részének. Olyan csapást azonban a világverő szultán sem birt Ferdinándra mérni, hogy magyarországi terveiről való lemondásra kényszeritse. Pedig János e czélból kereste a török szövetséget; azért fordult Szulejmán szultánhoz, mert a maga erejét elégtelennek találta ellenfele megtörésére.
A szultán kardjával akarta tehát végképen szétmetszetni azokat a szálakat, melyek Ferdinánd király és Magyarország között a mohácsi csata után szövődtek. Szulejmán vállalkozott a feladatra; azzal a föltett szándékkal inditotta meg a háborút, hogy megsemmisiti s megalázó békére kényszeriti Ferdinándot. De túlbecsülte erejét, olyanra vállalkozott, amire még az ő roppant hatalma is képtelennek bizonyult. Mintha a politikában is érvényesülne az a tudományos tapasztalat, hogy a Balkán félsziget s általában a déleurópai országok állatvilága legfölebb hazánkba tud jutni, azon túl pedig nem. Szulejmán sem birt a magyar határon túl boldogulni s háborúja nemcsak meg nem törte Ferdinándot, hanem ellenkezőleg, végképen megpecsételte Magyarország kettéoszlását. Most már kétségtelenné lett, hogy a török szövetség sem képes az állami egységet helyreállitani. Másrészt kitünt az is, hogy Ferdinánd király külföldi szövetségeseivel s idegen segélyforrásaival sem tudja a kettéoszlást megakadályozni. A magyar közvéleményre mély benyomást tettek a hadjárat tanúságai. Kezdte érezni, hogy sem Jánosban, sem Ferdinándban nem találta meg azt az egyéniséget, aki nemzeti lételét, állami egységét fentartani képes. Ez a tudat mindinkább új áramlatokat, új törekvéseket érlelt meg az irányadó körökben. Még élt a szivekben az állami egység és nemzeti összetartozandóság érzete s a következő években erőteljesen megnyilatkozott mindkét király hiveinek körében.
János király aláirása 1538 július 23-ikán kelt oklevelén.
Olvasása: Joannes rex manu p(ro)p(ri)a. Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában