Magyar huszár a XVI.-ik században.
Jost Ámán rajza után készült egykorú fametszet. Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Országgyűlés Beszterczebányán. Új tervek az ország visszafoglalására. Károly császár készülődései. Szövetség Ferencz franczia királylyal. Váratlan fordulat a császári politikában. Fegyverszünet Ferdinánd és a szultán között. Országgyűlés Nagyszombatban. Weltwick császári követ Magyarországon. A fegyverszünet hire. Csalódás a Németországba vetett reményekben. A magyar nemzet magára hagyatva folytatja a védelmi harczot. A török lassu terjeszkedése. A schmalkaldeni háboru és a huszárság. György barát helyzete a Habsburgok politikájának gyakori változásával szemközt. Izabella kielégitését sürgeti. Kettős politikája. Férfias nyiltsága Ferdinánd irányában. Ferdinánd érzéktelensége a barát politikája iránt. A barát törekvése Erdély megszilárditására. Az 1544-iki tordai országgyűlés. A barát küzdelmei Izabella környezetével. Petrovics Péter. Béketárgyalások a törökkel. Weltwick Konstantinápolyban. Békés hangulat a portán. A francziák fondorlatai a béke meghiusitására. Szulejmán megköti a békét Károly császárral és Ferdinánddal. Országgyűlés Nagyszombatban. A békeszerződés mint a három részre oszlás szentesitése. Az adófizetés kapcsa a szultán személyében összpontositja az államegységet. A királyi terület állaga. Az anyaország 35 vármegyéje. Szlavónia. A horvát részek. Az idegen uralom alatt levő területek. János Zsigmond birodalma. Erdély. A magyarországi részek. A török uralom alatt álló terület. Az új alakulással járó rázkódtatások. A török befészkelésének dermesztő hatása a közéletre. Menekülés a hóditók elől. A hontalanok sorsa. A jobbágyság és a török. A behódolás kezdete. A hódoltság adóviszonyainak szabályozása. A hódoltság területe. Védelmi intézkedések. A végvárrendszer kifejlődése. A honvédelem költségei. A közmunka, a jobbágyság új terhe. Az örökös tartományok részesedése a védelmi terhekben. Ennek végzetes befolyása a magyar honvédelem fejlődésére. A török véghelyek. Az erdélyi határ védelme. A tiszai vármegyék és a délvidék jelentősége a honvédelemben. A barát békepolitikájának áldásai. Pénzügyi és honvédelmi intézkedései
A három évi keserü tapasztalatok és nehéz vereségek, melyek minden segélyforrását kiapasztották, nem csüggesztették el Ferdinánd királyt. Még 1543-ban azzal bíztatta magyarjait, hogy a külföldön új hadat gyüjt, s a jövő évben már márcziusban megkezdi a műveleteket, hogy az elvesztett várakat visszavegye. Ezt nyomatékosan igérte a novemberben Beszterczebányán tartott országgyűlésnek, melytől segélyt kért. De politikája hamar megváltozott, s mikor 1544 január 4-ikén Prágában az országgyűlés küldöttségét fogadta, már nagyon határozatlanul beszélt a tervezett hadjáratról. De ujra feléledt a nemzet reménye, midőn hire érkezett, hogy Károly császár személyesen készül Magyarországba hadat vezetni. A császár 1544 elején a német rendekkel csakugyan nagyobb segélyt szavaztatott meg „a török baromi hatalma” megtörésére. Május 7-ikén pedig a beszterczebányai országgyűlés segélykérésére levélben felelt s kijelenté, hogy a német hadat a jövő évben maga vezeti az országba. Ekkor még háboruban állt a francziákkal, de szeptemberben velük is békét kötött. A szerződésben Károly császár és Ferencz király kötelezték magukat, hogy közös háborut inditanak a török ellen, s a francziák 10,000 főnyi gyaloggal és megfelelő lovassággal támogatják a császárt. Mindketten azonban már akkor elejték e háború eszméjét, s Weltwick Gellért császári követ Montluc franczia követtel – ki azonban titokban azon dolgozott, hogy ne létesüljön megegyezés – a portára ment, s ott 1545 november 10-ikétől számitva másfél évre (1547 május 10-ikéig) fegyverszünetet kötött, melyet Ferdinánd gazdag ajándékkal, s 50,000 arany adóval vásárolt meg.
Magyarországon mindezt természetesen csak későn tudták meg, és sokáig biztosan számitottak a császári igéret beváltására. Eleinte maga Ferdinánd sem volt a császári politika változásáról kellően tájékozva. Nagy-Szombatba országgyülést hivott össze, hogy a magyarokat hazájuk megmentése érdekében minél nagyobb áldozatra lelkesitse. A barát, bizva a császár igéretében, szintén követet küldött Nagy-Szombatba s felajánlotta közreműködését a hadjáratban.
A gyűlésen Károly követe Weltwick Gellért csakugyan megjelent, de oly utasitással, hogy a hadjáratról lehetőleg általánosságban beszéljen, Ferdinánd le sem akarta bocsátani Magyarországba, hanem felkérte Károlyt, adjon követének más utasitást. De a császár nem akarta a magyarokat tovább ámitani, s azt tanácsolta öcscsének is, igyekezzék a szultánnal végleges békét kötni. A császáron kivül a lengyel király is képviseltette magát Nagy-Szombatban. Ellenben Ferdinánd le sem ment, mert tudta, hogy az elégületlenség zajosan fog ott nyilvánulni. A gyűlés február 10-ikén nyilt meg, s csakugyan heves kitörések hangzottak a császár és király ellen, kik – mondták a szónokok – ismét rászedték a magyarokat. Több felől hangoztatták, hogy végre szakitani kell a némettel, s meg kell hódolni a töröknek. Később a vihar lecsillapodott ugyan, s a rendek higgadtan feleltek Károlynak, de a vármegyék nem akartak adót ajánlani. Végre azonban megtették ezt is és a rendek leverten, kétségbe esve oszoltak szét. Mindenki érezte, hogy a nagy hadjáratok ideje lejárt s Németország segélyére a magyar nemzet felszabaditása körül többé számitani nem lehet. Valóban a németek, mióta tapasztalták, hogy a török Buda birtokában sem veszélyesebb reájuk, mint annak előtte, immár egészen a magyarokra bizták, hogy megvédjék megfogyott országukat. Nagyobb hadjáratot Németország 1542 óta nem inditott többé a török ellen, habár egy-két évig a császár még tervezett ily háborut. De 1546 óta a magyar nemzet magára hagyatott s azóta leginkább a saját erejével vívta kétségbeesett harczait a nyakán ülő ellenséggel. Ez egyelőre szintén abban hagyta a nagy háborut s e helyett az apró harczra, a portyázásra, rajta ütésre, dulás-fosztásra adta magát s ily módon terjesztette hatalmát és határait a király rovására. Még 1544-ben megvette Visegrád, Nógrád és Hatvan várait, megrohanta Lévát, de Balassa Menyhért vitézül visszaverte, Nyáry Ferencz meg a szalkai mezőn csaknem teljesen megsemmisitette a hátrálókat. A horvát-szlavón részekben szintén gyarapitotta uralmát, ámbár kisebb csapatok itt is nem egy vereséget szenvedtek. Mikor Konstantinápolyban tárgyalások folytak fegyverszünet iránt, Fels Lénárd, a királyi hadak kapitánya s a budai pasa közt is fegyverszünet létesült. A török azonban nem sokat gondolt vele, mert Ferdinánd a külföldön alkalmazta azt a csekély haderőt is, melyet magyar birtokai védelmére tartott. Németországban ujra kitört a vallásháború s a császár és Ferdinánd 1546–47-ben minden erejüket ott összpontositották, hogy kiirtsák az eretnekséget. Ebben a schmalkaldeninek1 nevezett háboruban Miksa főherczeg, illetőleg Nyáry Ferencz, Bakics Péter, Pethő János s mások vezetése alatt nagyobb magyar lovashad is részt vett. Mátyás király óta a nyugaton ekkor harczoltak először tömegesen a magyar hadak, s ez a schmalkadeni háború egyedüli jelentősége Magyarországra. Igen vitézül viselték magukat. Egy spanyol szemtanú azt mondja róluk, hogy a magyar huszárság a világ legjobb lovassága, egy másik meg kiemeli, hogy V. Károly leginkább huszárjainak köszöni győzelmét. Maga is igen jó véleményben volt róluk s csakugyan egy magyar vitéz, Luka József ejtette foglyul az ellenpárt egyik fejét, János Frigyes szász választót. A háború jó sokáig elhuzódott, a schmalkaldeniek a porta támogatását is megnyerték, mire magyar földön a törökök ismét rezgelődni kezdtek. A budai basa 1546-ban egész nyáron át csipdeste a királyi területet s midőn a fegyverszünetre figyelmeztették, azzal mentegetőzött, hogy a portától még nem kapott hivatalos értesitést. A mint a török neszét vette, hogy az idegen zsoldosok, a spanyolok s a magyar huszárok nagy részt külföldre vitettek, még vakmerőbb lett. Megvette Dombró várát, Zala megyéből 10,000 embert hajtott el, megtámadta a sághi klastrom-erődöt s Eger ellen is készülődött.2 Tervben volt az is, hogy a belgrádi pasa 40,000 emberrel Pozsony és Vas vármegyékbe nyomuljon. De nem hajtatott végre, mert ez a fegyverszünet végleges felbontására vezetett volna. Ezt pedig a szultán nem akarta, mert Perzsia ellen készült, s épen a perzsa bonyodalmak tették fegyverszünetre hajlandóvá. A magyar huszárok gazdag zsákmánynyal 1547 nyarán tértek vissza Németországból, hol a császár teljes diadalt aratott. Ez azonban nem arra ösztönzé, hogy végre beváltsa Magyarországnak tett igéretét s élére álljon a felszabaditó hadjáratnak. Ellenkezőleg a siker még fogékonyabbá tette a török béke iránt, mert győzelmét Németországban akarta kiaknázni.
A Habsburg-politika e gyakori változásai s a török diadalok és hóditások a barátot juttatták a legkényesebb helyzetbe. Ő azonban legalább tudta, mit akar. Reá nem csupán saját birtokai, hanem egész Erdély s a tiszai részek megvédése hárult. Roppant nehézségekkel kellett küzdenie, de a legnagyobb bajban sem vesztette el fejét. Ekkor is ragaszkodott a váradi békében lefektetett politikához, s ragaszkodott Ferdinánd királyhoz, mint az államegység képviselőjéhez. Minduntalan biztositotta, hogy minden cselekedetében hive marad s az ország egységének fentartásán fáradozik; hogy, ha a koronás király és a királyfi közt érdekellentét támadna, ő mindig a koronás királynak engedelmeskednék; hogy eszébe sincs a királyfit megkoronáztatni, mert ez az ország teljes felfordulására vezetne.3 De a barát mindezt nem csupán szóban hirdette, hanem ennek megfelelően cselekedett is. Bejárta a Tisza-Maros vidékeit, hogy a népet megnyugtassa s Ferdinánd hűségére eskesse a nemességet. A tömeg követte szavát, Isten után belé helyezte bizalmát mindenki.4 Méltán kérte tehát a királyt, bizzék benne s ne hallgasson ellenségei fülbesugásaira. Ellenben egy kivánságot ő is emelt a királyhoz: folyton a legerélyesebben sürgette Izabella kielégitését; azt ajánlotta, adjon valamely herczegséget a királyfinak, mert mihelyt ez megtörtént, a magyarok könnyebben és szivesebben egyesülnek a király uralma alatt. A török politikát azonban továbbra is teljes önállósággal, tisztán a gondjaira bizott országrész érdekei szerint vezette. Az új viszonyok közt még kevésbbé akart a szultánnal szakitani. Folytatta tehát eddigi kétszinűségét, de csak a szultán, nem pedig Ferdinánd irányában. Vele mindig őszinte volt és férfias nyiltsággal tárta fel előtte lelkének titkait. A győri tábor feloszlása után figyelmeztette, hogy, ha örökös országai csupán magukkal törődnek, a magyarokat meg védtelenül engedik át sorsuknak, ezek szintén másként lesznek kénytelenek megmaradásukról gondoskodni. Kijelenté, hogy ő is a törököt tartja az ország örökös ellenségének és Ferdinándot ismeri el törvényes urának. De minthogy a király kellő fegyveres erővel Erdélyt támogatni nem képes, engedélyt kért tőle, hogy mint eddig tette, ezután is észszel, nem pedig fegyverrel, melylyel nem rendelkezik, háritsa el a gondviselésére bizott országrészről a török veszedelmet. „Mig felséged dolgai jobbra nem fordulnak, – irta neki – az addig használt cselfogásokkal tartom távol az ellenséget az országtól.”
Magyar huszár a XVI.-ik században.
Jost Ámán rajza után készült egykorú fametszet. Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról
De mintha a saját vereségébe minden áron Erdélyt is bele akarná sodorni, mintha irigyelné tőle azt a békés állapotot, melyet a barát bölcseségéből a háboruk e nehéz napjaiban élvezett, Ferdinánd épen ez időben, midőn annyi más baja volt, midőn tehetetlensége ország-világ előtt nyilvánvalóvá lett, sürgette teljes erővel Erdély átadását. Mihelyt Szulejmán Budáról távozott, leveleivel és követeivel ostromolta Izabella királynét és a barátot, bocsássák kezére Erdélyt. A barát következetesen azt felelte, hogy a király azonnal megkapja, mihelyt Izabellát kielégiti, s oda olyan hadat küld, mely a török ellen megvédheti. Mig erre nem képes, hagyja meg az országot Izabellánál, ki az ő, a király nevében fogja kormányozni.
A barát e közben czéltudatosan oda működött, hogy a fejedelemség szervezetét szilárdabb alapokra fektesse s a szertehúzó részek közt szorosabb kapcsokat teremtsen. Erdély akkor három, egymással nagyon laza összefüggésben levő részből állt. A régi tartományon és a három nemzeten kivül még ott voltak a tiszai vármegyék és a Temesköz a ráczokkal, kiknek élén Petrovics állt. A Temesközben, mint végvidéken, alkotmányos élet kevéssé fejlődhetett, a tiszai vármegyék pedig külön gyűléseken intézték ügyeiket. 1544-ben a barát megkisérté, hogy a három, csaknem önálló országrészt szorosabban egymáshoz csatolja. A királynéval augusztus 1-én Tordán országgyűlést tartatott, melyre a magyar vármegyék is meghivattak. Itt a barát mindhárom rész főbirájává választatott, s kincstartói tiszte szintén mindhárom országrészre kiterjesztetett. A rendek egyszersmind kimondották, hogy az egész államterületre nézve évenkint közös országgyűlés tartassék. Ez intézkedések a barát hatalmát kellőképen megszilárditották. Szüksége is volt rá magával Izabellával s amaz elégedetlen, fékezhetetlen, csak a maguk hasznát leső elemekkel szemben, melyek a királyné köré sereglettek. A leghatalmasabb volt köztük Petrovics, a temesi tartomány feje, több nagy uradalom és vár birtokosa. Egyszerű, műveletlen, inkább rácz, mint magyar ember. Amikor tehette, rácz politikát igyekezett folytatni. Legelől ráczjai jövőjét viselte szivén, amennyiben a Ferdinánddal egy izben inditott tárgyalásokban kikötötte, hogy a Jánostól nyert föld birtokát Ferdinánd is biztositsa nekik, esetleg pedig másutt telepitse meg őket, ha mostani területükről elűzetnek. Sőt lehetőnek tartotta, hogy Szerbia visszafoglaltatik, mely esetben azt kivánta, hogy a ráczoknak adassék, kik ott saját fejedelmet választhassanak. Petrovics mindig engedetlen, esetleg félelmes alattvaló maradt a barátra, kit szenvedélyesen gyűlölt s ki ellen Izabellával folyton fondorkodott. Mindez természetesen befolyással volt a barátra, aki már ez okból is Ferdinánd királyra igyekezett támaszkodni. Teljes erővel segitette tehát elő azon törekvéseit, melyek a királyi tekintély helyreállitására irányultak. Megjelölte neki azon eszközöket, melyekkel a magyarok vonzalmát megnyerheti. Ajánlotta, hogy egyik fia mindig Magyarországban lakjék, szóval és tettel támogatta a rakonczátlan urak megfékezésében, s midőn fölmerült a hir, hogy Károly császár személyesen fogja hadait Magyarországba vezetni, teljes buzgalommal akarta a vállalatot támogatni. Károly császár vállalatából azonban semmi sem lett; a törökkel megindultak a tárgyalások végleges béke kötése ügyében, s a császár már a schmalkaldeni háború folyamán öccse meghatalmazottjával a portára küldte Weltwicket. Ferdinánd az új tárgyalásokban is mellőzte magyar tanácsosait, pedig az országgyűlés már 1546-ban panaszt emelt, hogy a fegyverszünet ügyében a magyarokat meg nem hallgatta.
Petrovics Péter pecsétje.
Négyelt pajzs 1. és 4. mezejében koronából kiemelkedő farkas, a 2. és 3. mezőben sasszárny. A pajzs felett P(etrus) P(etrovith) betük. A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról rajzolta Mühlbeck Károly
A portán nagyon békés volt a hangulat, mert a viszonyok Perzsiával mindinkább törésre kerültek, s a háború kikerülhetetlennek látszott. A szultán igen kedvezően fogadta tehát a Habsburgok részéről kiindult kezdeményt. Mielőtt Ázsiába indult, Európában akarta ügyeit rendezni, s magyar birtokait támadás ellen biztositani. Kénytelenségből kerekedett felül a portán a békés hangulat, s azért ezuttal Ferencz franczia király minden mesterkedése meddő maradt. Ferencz arra kérte a szultánt, lépjen be a ligába, mely a császár ellen készül. 1547-ben új követet küldött ez ügyben a portára. De a szultán már májusban azt felelte, hogy új hadjáratra az idő késő; de kész Horvátországot megtámadni, sőt a budai pasát utasitotta is, gyűjtsön sereget, s törjön be Ferdinánd birtokaiba. De komoly harczokat maga sem akart felidézni. Különben is Ferencz franczia király időközben meghalt. Utódja II. Henrik, noha rendületlenül folytatta atyjának harczias politikáját, pár héttel megkésve küldte el követét a szultánhoz, ki a késedelmet rossz néven vette, mert kicsinylést látott benne. Épen a békealkudozások utolsó folyamán háttérbe lépett tehát a franczia befolyása portán.5 De nem ez volt a döntő, hanem Szulejmán önálló egyénisége, aki tisztán saját érdekeit szokta mérlegelni. Ezek pedig ezuttal szükségessé tették a békét Európában, hogy annál nyomatékosabban léphessen fel Ázsiában. 1547 június 19-ikén Szulejmán csakugyan aláirta a békeszerződést. A béke Károly császárral és Ferdinánd királylyal köttetett, de kiterjesztetett Francziaországra és Velenczére is. A szerződő felek öt évre (1547 júniustól 1552 júniusig) egyeztek meg s kötelezték magukat, hogy ez időben semmi olyat nem cselekesznek egymás ellen, ami a szerződésbe ütközik s országaik nyugalmát zavarja. A szultán az okiratban, melyben a békét kihirdette, Buda, Erdély és a hozzá tartozó részek padisahjának nevezi magát s azt mondja, hogy egész Magyarországot kardjával hóditotta meg. E hóditott országból (Üngürüsz vilajetéből) most jogilag is átengedi Ferdinándnak azt a területet, mely tényleg birtokában van. Ferdinánd viszont kötelezi magát, hogy e birtoka után évenként márczius elején 30,000 magyar aranyat fizet adóban. A szultán egyszersmind kijelenté, hogy ama városok, helyek és falvak, melyek nem Ferdinándnak engedtettek át, továbbra is az iszlam népének kezén maradnak. Ezeket bántani, ügyeikbe avatkozni nem szabad, s aki bennük kárt tesz, az megfenyittessék s a kár megtérittessék. A szökevények kölcsönösen kiszolgáltassanak, a kereskedők teljes biztosságban járhassanak az egyik fél területéről a másikra, s csakis a rendes harminczad fizetésére kötelezhetők.6 A szerződést a császár és a király augusztusban erősitették meg.
Még mielőtt Ferdinánd értesülhetett arról, vajjon azon időben, mely a szerződés megkötése és az érdekelt felek által való megerősitése közt eltelt, nem merültek-e föl ujabb akadályok, s nem változott-e meg a szultán hangulata, mi már nem egyszer megtörtént: Nagy-Szombatba összehivta az országgyűlést. De a magyar urak, kik a törökkel folyó tárgyalásokról értesülve sem voltak, Károly császárhoz még az országgyűlés előtt levelet intéztek, melyben a schmalkaldeni háború szerencsés befejezése alkalmából felkérték, inditsa meg a rég igért hadjáratot Magyarország felszabaditására. Lépésüknek azonban azért sem lehetett többé sikere, mert megkésett, ámbár a király megbizottai a deczemberben megnyitott országgyűlésnek eleinte azt mondták, hogy a béketárgyalások még csak folyamatban vannak. Később azonban megérkezett Ferdinánd jelentése, hogy Szulejmán október 31-ikén végkép szentesité a szerződést, s hogy immár a király is elrendelte kihirdetését. Az örökös harczokban kimerült ország beletörődött a békébe, ámbár a rendek követeik által még 1548-ban is uj hadjárat inditására kérték a császárt, ki azonban a békeszerződésre hivatkozva, kitérőleg felelt.
Az 1547-ben öt esztendőre kötött béke főfontosságú esemény a magyar nemzet életében, mert jogi alapokra fektette az államterület három részre oszlását, s törvényszerű szentesitéssel látta el azokat a mélyreható átalakulásokat, melyek az országban 1541 óta végbe mentek. A küzdő felek végre is beletörődtek abba a ténybe, hogy ez idő szerint fegyverrel ki nem szorithatják egymást az országból. Megosztoztak tehát rajta, s az új szerződésben elismerték egymást azon területek jogszerű tulajdonosainak, melyek tényleg birtokukban vannak. Szulejmán szultán máskép okoskodott ugyan. Ő kizárólag magát tekinté az egész magyar államterület törvényes urának. De csak a birodalmához közelebb eső részeket vette közvetlen birtokába, ellenben Erdélyt és a tiszai megyéket János Zsigmondnál hagyta, a többit meg Ferdinánd királynak engedte át. Souverain jogának elismeréseül azonban mindkettőtől évi adót követelt. Ily szellemben történt meg az ország első felosztása. Az adófizetés kapcsa a szultán személyében összpontositotta az államegységet, mely azonban tényleg megszünt s mindhárom terület önálló kormányzatot és közigazgatási szervezetet nyert.
A királyi terület, vagyis az, mely az új békeszerződésben is közvetlenül a koronás magyar király, Ferdinánd uralma alatt maradt, a következő részekből állt:
1. az anyaország 35 vármegyéjéből;7
2. Szlavóniából, melynek a Dráva, Száva és Illova közti vidéke, Zágráb, Varasd és Körös vármegye jelentékenyen megfogyatkozott területe maradt a királyé. Szlavónia szoros kapcsolatban állt ezután is az anyaországgal, s a közös országgyűlésen képviseltette magát. Adója, melyet a magyar országgyűlés szavazott meg, a be nem hódolt magyar részekre vetett adónak mindig csak felét tette.
3. Horvátországnak Bihács és a tenger közti részéből, ekkor már idegen katonai kormányzat alatt. Itt a vármegyei intézmény s az alkotmányos élet megszünt s a határőrvidéki, szígoruan katonai szervezet váltotta fel. Ez a Horvátország is képviselve volt a szlavón tartománygyűléseken, melyek meg a magyar országgyűlésre küldvén el követeiket, a végvidékszerű, katonailag szervezett Horvátország is bizonyos kapcsolatban maradt az anyaországgal. Ez időben azonban már teljesen megszüntek a külön horvát és külön szlavón tartománygyűlések s a két ország megmaradt rendei mindig közös gyűlésre jöttek össze.
Ez a terület a magyar birodalomnak még mindig igen tekintélyes részét tette s kedvező körülmények közt nagy hatalmat adhatott volna a magyar királynak. Csakhogy az anyaország 35 vármegyéje sem mind tartozott kizárólag, egész kiterjedésében a magyar király uralma alá. A nyugati határon Vas és Zala vármegyék egy része Ausztriába volt kebelezve. Az országgyűlés 1546 óta többször sürgette visszacsatolását, mit azonban a király nem tartott időszerünek. Azt mondta, hogy ha a magyarok II. Lajos idején sem kivánták, most annál feleslegesebb ezt tenniök, mert Magyarországnak s Ausztriának ugyanazon uralkodója van.8 Éppen úgy idegen uralom alatt voltak a szepesi városok, melyek kiváltását az országgyűlés 1548 óta minduntalan sürgette. De a király hatalma, a felvidéki vármegyék nagy részében szintén csak névleges volt mely alól messze területek kivonták magukat,9 mert Kassa városa János király halála után is az erdélyiek, illetve a barát kezén maradt.
A magyar államterület második részét Szulejmán szultán az 1547-iki békében is János király fiának engedte át. E terület magva Erdély volt, a Királyhágón túli tartomány, körülbelül ugyanazon terjedelemben és területi beosztással, mint az 1875-ig is fennállt. Hét vármegye, a Székelyföld, a Királyföld (mindegyik székekre, az utóbbi két vidékre is osztva), alkotta magát Erdélyt, mely fejedelemséggé alakult. Szulejmán azonban még a magyar anyaország egyes részeit is hozzá csatolta. Ezek: Kassa városa, melyre a barát nagy éberséggel viselt gondot, továbbá a tiszai vármegyék,10 a Temesköz, Temesvár, Lugos és Karánsebes, Becse és Becskerek vidékével. Kassával azonban több szomszéd vármegye egészen vagy részben szintén erdélyi uralom alatt állt s igy az ország első felosztásakor a királyfinak is elég tetemes darabja jutott a magyar államterületnek.
Végül az az országrész, melyet a szultán nem hagyott Ferdinándnál s nem engedett át Erdélynek, közvetlen török uralom alá került. Azok a vármegyék, melyek a királyi, vagy erdélyi terület sorozatában nem fordulnak elő, alkották ez időben a budai vilajetet, vagy beglerbégséget (pasalik), a budai török tartományt, mely a Duna-Tisza közötti részeket egészen, a Drávántúli magyar vármegyéken kivül túl a Dunán Baranya, Tolna, Fejér vármegyéket ölelte magába s éjszakra és keletre is kiterjedt.
Ez a terület egyszerüen az ottomán birodalomba kebeleztetetett. Ősi intézményeit elvesztette, politikai és alkotmányos élete megszünt s összetartozandóságát a nemzet testével nem a közintézményekben való hasonlatosság, hanem csupán csak a magyar nyelv tartotta fenn. Máskülönben ez a nagy, akkor legmagyarabb országrész egyszerüen kiszakittatott a régi magyar államból. Közügyeinek alakulatára, politikai életére maga a lakosság befolyást többé nem gyakorolt. Messze, a Bosporus partján, határoztak sorsa felett. Buda az iszlam egyik városává sülyedt s mint az egész birodalomnak, ekképen a belé kebelezett magyar tartománynak is Konstantinápoly lett a fővárosa, a szultán, a hatalmas császár pedig közvetlen, korlátlan fejedelme, ki fényes kapuján, a portán úgy intézte magyarországi, mint afrikai vagy ázsiai alattvalóinak ügyét.
János Zsigmond czimere.
Verbőczy Hármas-könyvének első magyar (debreczeni 1565-iki) kiadásából. Zárt koronával fedett négyelt pajzs 1. mezeje szintén négyelve; ennek 1. mezejében a hármas halomból kiemelkedő farkas, csillag és hold által kisérve, a 2. mezőben a hármas halomból emelkedő kettős kereszt, a 3-ikban a magyar pólyák, a 4-ikben ágaskodó egyszarvu; a pajzs 2. mezejében a Jagellók sasa, a 3-ikban a Sforza ház gyermeket nyelő sárkánya, a 4-ikben a dalmát leopárdfejek. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában meglevő eredeti példányból
A régi állam ez összerombolása, az új területnek ez önálló alakulata, egy teljesen idegen elem, a vallása és nemzetisége, erkölcsi, jogi és politikai világnézlete tekintetében annyira elütő törökségnek, mint uralkodó elemnek való szervezkedése nem mehetett végbe a legnagyobb rázkódtatások és nehéz betegségek nélkül. Megérezte hatásaikat az ország minden lakosa, legtávolabbi vidéke. Tengernyi vér folyt miattuk s tengernyi bajt árasztottak mindenfelé. Százezrek vesztek el és százezrek vesztették el mindenüket a merő életen kivül.
Midőn Buda elfoglalása ezt az új korszakot megnyitotta, mindenki rettegve nézett a jövő elé. Nádasdy Tamás már 1541-ben azt ajánlotta, hogy Fejérvártól kezdve az összes falvakat föl kellene égetni s a lakosságot távolabbra telepiteni, hogy a török e községekből segélyforrásokat ne merithessen s a királyi és török terület közt valóságos pusztaság alakuljon.11 A rémület hozta felszinre ez eszmét s ez a rémület még sokáig uralkodott a kedélyeken. Alig volt érintkezés vagy csak ügy, melyre az ki nem hatott volna. Nádasdy Tamás 1000 aranyat vett kölcsön a veszprémi püspöktől. A kötelezvény meghatározta a visszafizetés napját, de hozzátette, hogy ha a szultán vagy csak erősebb török had jön az országba s a püspök menekülni kénytelen, a követelés egy hónap alatt magától esedékessé válik.12 A ki csak tehette, menekült is a török közeléből. A kik valóságos hadseregekkel, erős várakkal rendelkeztek, azok sem érezték magukat biztosságban s más vidékekre költöztek át, mint Török Bálintné Pemflinger Kata, ki a Dunántúlról Debreczenben keresett menedéket. A kevésbbé hatalmasok kénytelenségből tették ezt. A mint a török megvetette lábát Somogyban és Baranyában, a birtokos nemesek tömegesen futottak a távolabbi országrészekbe.13 Igy a hóditás mindenütt óriási gazdasági átalakulásokkal járt s nemcsak földönfutóvá tette a nemességet, hanem mindenétől megfosztotta, egyenesen koldusbotra juttatta. Ilyen sors ért még nagy urakat is. Igy Tahy Ferencz, az egykori bánnak, Jánosnak fia, összes ősi birtokait elvesztette; nagy uradalmaiból egy dénárnyi jövedelmet sem kapott s nejét és gyermekeit sem birta eltartani.14 A török földről kiszoritott, és mindenükből kifosztott nemesek a királyi területre özönlöttek, s hogy megélhessenek, a lázongó, fosztogató urak zsoldjába szegődtek. Évről-évre szaporodott e hontalanok száma s 1547-ben már olyan nagyra nőtt, hogy sociális bajjá vált, melylyel az országgyűlés foglalkozni volt kénytelen. Azt ajánlotta a királynak, fogadja zsoldjába s alkalmazza a végeken őket. A lakosság egy nagy része azonban nem menekülhetett el. A szegény jobbágyok, zsellérek s a hasonló viszonyok közt élő egytelkes nemesek nagy része nem futott szét, hanem megmaradt ősi telkén, melynél egyebe sem volt. Azokon a területeken, melyeket a török közvetlen uralma alá helyezett, a községek török földesurat kaptak, a kivel megalkudtak s úgy a hogy, csak megéltek. Ellenben azon községek, melyek meghagyattak a király uralma alatt, de közelebb estek a törökökhöz, egészen kivételes helyzetbe jutottak. A török örökösen zaklatta, rabolta-égette, és sem földesuraik, sem királyuk nem birták megvédeni őket. Különösen gyászos volt helyzetük 1547-ig, mig a király békét nem kötött a törökkel, másrészt meg arra sem volt képes, hogy fegyverhatalommal oltalmazza a határszélt. E részek tehát, kivált mióta a török Esztergomban és Fejérvárt megfészkelte magát s folyton dulta őket, úgy segitettek magukon, a mint épen lehetett. Nemesek és jobbágyok magánbékét kötöttek a törökkel, pénzen igyekeztek az ellenségtől kiméletet vásárolni. A mint királyuk a maga területéért, úgy egyes urak és nemesek saját jószágaikért igértek adót a töröknek. A budai pasa hajlandó volt ez új alapon egyezkedni s azokkal, kik adót ajánlottak neki, szerződésre lépett. Kötelezte magát, hogy ez adójuk fejében jószágaikat, illetve községeiket bántani nem fogja. A török készséggel megkötötte az ilyen alkut, mig természetesen Ferdinánd király, sőt a barát is lehetőleg gátolni igyekezett e behódolást. De semmiféle tilalom nem akadályozhatta a török ezen látszólag békés terjeszkedését. Ehhez hatalmas hadsereg kellett volna, mely elegendő védelmet nyujt a végeken lakóknak s biztositja őket a török pusztitása ellen, melynek okvetetlenül áldozatul esnek, mint a vonakodókkal meg is történt, ha a behódolással el nem háritják a veszélyt. Nem szivesen, nem önkényt hódoltak be, mert ezzel új terheket vettek magukra. Tették ezt mindig kénytelenségből, sokszor csak a végszükség pillanatában, midőn nem volt más választásuk, mint vagy adózni, vagy ősi lakóhelyükről szétfutni. Tették ezt mindig azért, mert saját királyuk képtelen volt őket megvédeni. Már az 1547-iki béke előtt elég sok ilyen hódolt, vagyis királyi uralom alatt álló, de a töröknek is adózó község akadt. Eleinte ez egyszerü tényleges állapot volt, de a béke után jogi, törvényes szentesitést nyert. Mihelyt a király alattvalói egy részét kellően megvédeni nem birta s igy maga szolgáltatta ki őket az ellenségnek, ez állapotot okvetetlenül számba kellett vennie. Ha azt nem akarta, hogy szétfussanak, hogy a reájuk nehezedő töméntelen teher alatt összeroskadjanak, nem kivánhatott többé tőlük olyan nagy adót, mint annak előtte. Mikor tehát a király is békét kötött a törökkel, számba vette e viszonyokat s az 1548: XXIV. t.-cz. kimondotta, hogy azon jobbágyok, kik a töröknek is adóznak, a királyi adóknak csak felét fizessék. Ha tehát az országgyűlés jobbágytelkenkint (portánkint) például 2 frtnyi adót szavazott meg, a hódolt községek csak 1 frtot fizettek. Ezzel a hódoltság, az a királyi terület, mely a töröknek is adózott, mig a kizárólag török uralom alatt álló föld hóditott volt, közjogi elismerést és szentesitést nyert s e jellegét megtartotta az egész török korszakban.15
A török uralom terjedésével a hódoltság területe is folyton változott. Egyik része mindinkább közvetlen török uralom alá kerűlt, mire azután olyan területek voltak kénytelenek behódolni, melyek sokáig egészen távol estek a töröktől. De már akkor, midőn a fél adó kedvezményét először iktatták törvénybe, messze föld volt behódolva, s ezzel vegyes uralom alá jutott. Abban a 35 vármegyében, mely a király kezén megmaradt, már 1549–50-ben igen nagy terjedelmet öltött a hódoltság. Esztergom vármegye egész, Veszprém és Heves majdnem egész területe, Somogynak háromnegyed része, Hontnak nagyobb és Komáromnak kisebb fele, Nógrádnak és Barsnak egy harmada, Nyitrának, Győrnek, Vasnak, Zalának kisebb-nagyobb része behódolt, s igy a 35-ből már ekkor 12 vármegyében a király a törökkel volt kénytelen megosztozni. Az adózó 53,442 portának több mint 10%-a (5499) már ekkor a töröknek is adózott, a királynak pedig csak a rendes adótétel felét fizette. Ez időben azonban még egyes török területek, egy ideig Fejér, hosszabb időn át Baranya és Tolna vármegyék némely részei meg a királynak is adóztak, hogy ezzel a királyi csapatok betörései és pusztitásai ellen nyerjenek védelmet. Ekképpen ez a három vármegye, noha a békeszerződés egészen a török uralom alá helyezte, adóügyileg egy ideig fenntartotta kapcsolatát a magyar királysággal. Csakhogy az ő adózásuk nem nyujthatott kárpótlást azokért a roppant károkért, melyekkel a behódolás a királyt pénzügyi és politikai tekintetben sujtotta. Gátat kellett tehát a török áradatnak emelnie, a határok kielégitő védelméről kellett gondoskodnia, ha nem akarta, hogy lassankint az egész királyi terület behódoljon. E czélra a határszél megerősitése, a várak és erődök hosszú sorának alkotása, őrséggel való ellátása szolgált. Az ország első felosztása után azonnal kifejlődött az anyaországban is, a horvát és szlavón végeken már előbb, a végvárrendszer.16 Ez lett ez időben a nemzeti ellenállás egyik legfőbb tényezője s a királyi terület megvédésének alapja. A király a határszél biztositására az erődök hosszú lánczolatát igyekezett teremteni, s czéljaira felhasználta azon tényezőket, melyek épen kinálkoztak, az urak magánvárait, a városok falait, klastromot, templomot vagy más alkalmas épületet. Igy például Keszthelyen Ferdinánd a ferenczrendiek kolostorát alakittatta át erőddé.17 A várak a szükséglet szerint épültek; nem is mind a király rakatta őket, ámbár a törvény a sok visszaélés miatt magánvárak épitését egyszerüen eltiltotta. Mikor ősi székét, Esztergomot elvesztette, Várday Pál többi javai s az egész vidék védelmére 1545-ben Érsek- (egy ideig utóda után Oláh)-Ujvárt kezdte épiteni, s 1546 október 2-ikán be is fejezte.18 Itt, valamint Sághon a klastrom-erődben, s a drégelyi kis várban az érsek saját költségén tartotta az őrséget, de e helyek fontossága országossá növekedvén, halálával a király kezére mentek át. Eger ugyanez időben nyerte rendkivüli fontosságát, s erőditései is ennek megfelelően épittettek ki. A vár akkor még a fogoly Perényi Péter kezén volt, ki végre a királynak adatta át. 1548-ban az anyaországban 26 vár és erőd volt, melyben a király tartott őrséget,19 egyes főurak és főpapok várain kivül, kik mindinkább a királynak engedték át határszéli váraikat, mert a fenntartásukkal járó roppant költséget fedezni nem birták. A király várait ekkor összesen csak 1800 lovas és 3000 gyalog őrizte. E haderő a terület s a teljesitendő feladat nagyságához képest elenyészően csekély volt, s a rendek és a királyi helytartó ismételve sürgették szaporitását. Ehhez azonban pénz kellett, melyben Ferdinánd tudvalevőleg állandóan szükséget szenvedett. Már 1546-ban nem kevesebbel, mint 303,104 frttal volt adósa a Magyarországban levő idegen és hazai zsoldosoknak. A várak fenntartása és az őrség fizetése maga 400,000 frtot igényelt, a honvédelem összes évi költsége pedig majdnem elérte a 900,000 frtot, míg a török adóra és ajándékokra 127,280 frt kellett, s igy az összes költség kerek egy milliót tett. Ennyi jövedelmet azonban az ország akkor a legbékésebb évben sem hozott, s a király állandóan többi tartományaival pótoltatta a hiányt, vagy egyszerüen adósa maradt katonáinak. Bármi szükség lett volna tehát a végbeli őrség szaporitására, kellő fedezet hiányában a király nem teljesithette a rendek óhaját. Vég arra sem jutott pénz, hogy legalább a meglevő várak jó karban tartassanak, mire magára átlag évi 100,000 frt kellett volna. Ez okból volt kénytelen a jobbágyságot új nehéz teherrel, az ingyenes közmunkával megróni, melyet az egyes vidékek a hozzájuk legközelebb eső véghelyeknél természetben szolgáltak le, a távoli vármegyék jobbágysága pedig pénzen váltott meg. De mindez nem volt elég, s a király a német, a cseh és örökös tartományok segélyét is igénybe vette a magyar végvárak fenntartására. E végvárak különben sem csak a megmaradt királyi területet, hanem az összes szomszéd országokat védték. Azzal azonban, hogy a véghelyek fenntartásához idegen országok is járultak, a magyar honvédelemben végzetes fordulat állott be. Az idegenek azt követelték, hogy a várak, melyeket ők tartanak fenn, az ő fiaikra bizassanak, a zsoldosok és kapitányok, kiket ők fizetnek, ne magyarok, hanem idegenek legyenek. Ekképen a magyar végvárügy, s vele az összes hadügyek csakhamar elvonattak a magyar befolyás s a magyar hatóságok alól, mi az országnak mindinkább idegen uralom alá helyezésére, önálló államiságából való kivetkőzésére s a nemzet ellenállása következtében a királyi hatalommal való heves összeütközésekre vezetett.
A magyar végvárak hosszu lánczolatával szemben már ez időben még hatalmasabb erőditményi övet vont a török, aki e czélra emberben és pénzben bőségesen rendelkezett. Harmincz véghely szegélyezte határait már az ország első felosztása idején.20 E két végvárrendszer csak később nyerte ugyan teljes kifejlődését, de a támadásban és védelemben kezdettől fogva elsőrangú tényezővé lett. A véghelyek voltak mindkét részen a kölcsönös előnyomulás elleni védgátak, portyázások idején pedig a kirohanás kapui. Védelmük alatt vivta a magyarság élet-halál tusáját, s bennük fejlődött ki minden dicsőségével és nyomorúságával az a végbeli élet, mely a török-magyar korszak egyik legsajátosabb, legérdekesebb terméke.
János Zsigmond érme.
Egyoldalu bronz érem, a királyfi mellképével; körirata: IOHANNES • SIGISMVNDVS • D(ei) • G(ratia) • REX • VNG(arie). A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról
Erdélynek nem volt szervezett végvárrendszere, hanem csak egyes várai állottak a határszéleken. De nem falaik, hanem a barát esze és odaadása tartották távol fiairól azokat a szörnyü csapásokat, melyek a királyi terület legnagyobb részét sujtották. A békekötés előtti mozgalmas időkben Erdély is többször szenvedett az oláh és moldvai hadak betöréseitől. De török hadak még nem dulták, s népesség, valamint vagyonosság tekintetében legnagyobbrészt érintetlen maradt. Ugyanezt mondhatni a hozzá tartozó magyar részekről. A tiszai vármegyék a polgárosodás fejlett szinvonalán álltak. Sok nemes és katona lakott bennük, a jobbágyok száma is igen nagy volt, mert a Duna-Tisza közéből a török pusztitás elől tömegesen menekült e védett részekbe a lakosság. Az egykoruak azt mondották, hogy ez az országrész 100,000 harczost, talán többet is talpra képes állitani.21 Lugos és Karánsebes vidéke maga 16,000 legjobb harczost tudott adni.22 A Temesköz általában népes és jól müvelt föld volt, noha sok álló viz és mocsár boritotta,23 és sok volt benne az erdő is, bővelkedve mindenféle vadban, úgy hogy néha 2000-nyi szarvas gyült össze egy falkában. Sok népes község s mezőváros, némelyik 1500–2000 házzal, akadt e földön. Magában Temesvárban a váron kivül valami 2000 ház volt. A lakosság akkor már legnagyobbrészt rácz, vallásra görög nem egyesült volt.24
Mind e vidékek, János Zsigmond, a gyermek-fejedelem birodalma, abban az időben, midőn a király területe a legszörnyübb pusztitásokat szenvedte, egy évtizeden át eléggé zavartalanul, nagyobb rázkódtatások nélkül a béke áldását élvezték. Ez az egy tény eléggé megvilágitja kormányzatukat, mely a békét a nehéz viszonyok közt biztositani tudta számukra. Ezt a kormányzatot pedig a barát vitte. Nélküle már ekkor ama gyászos sorsra jutott volna ez országrész, melybe halála pillanatában hanyatlott. Nem álltak rendelkezésére nagy hadseregek, hogy az ellenséget távol tartsa. De eszével, diplomatiai ügyességével többre ment, mint Ferdinánd a német birodalom összes hadaival, s magyar alattvalói minden áldozataikkal. E mellett ezt az országrészt lényegileg mégis, mint a magyar állam alkotó részét, a magyar király fennhatóságának elismerésével kormányozta, és sohasem tért el a váradi békében lerakott vezéreszméktől. Másrészt gondja volt rá, hogy azt a szabadságot, melyet a belügyi kormányzat terén a töröktől nyert, az alattvalók javára biztositsa. Rendet vitt a közügyekbe, szorosabb kapcsolatba hozta az erdélyi három nemzetet, szabályozta a pénzügyeket, az igazságszolgáltatást, s azon dolgozott, hogy a reá bizott ország katonailag is képes legyen az önvédelemre.25 Minthogy pedig rendezett pénzügyek nélkül egészséges katonai szervezet sem fejlődhetik, gondoskodott az anyagi segélyeszközökről, olyan közjövedelmekről, melyek a roppant sok állami szükséglet és a tetemes török adó fedezését biztositották. Már pedig e szükségletek fölöttébb megszaporodtak, de a rendek látva, hogy jól gazdálkodik, mindig készségesen szavaztak meg neki aránylag nagy adót. Ebből fedezte a portai adót és a sok ajándékot a konstantinápolyi, a budai és más pasáknak. A mi még megmaradt, azt a királyné udvartartásának költségei emésztették fel. Katonatartásra az adóból nem telt,26 s azért a zsoldosok száma csekély volt s a honvédelmi szervezet, melyet a törvény szigoruan szabályozott, továbbra is a közfelkelésen nyugodott. E szervezetet jól lehetett ugyan a védelem czéljaira használni, ellenben támadásra, külső háborukra nem volt alkalmas s ez okozta, hogy a barát Ferdinánd minden sürgetése daczára sem akarta hadait az országból kivezetni. A barát volt az országnak nemcsak hadügyminisztere, hanem, ha kellett, a hadsereg főparancsnoka is. Általában lelkiismeretes gazda, leleményes pénzügyminiszter volt, s a legnehezebb körülmények közt sem ismerte azokat a nehéz pénzügyi gondokat, melyekkel Ferdinánd király a maga rosz tanácsadói mellett ekkor is, később is küzködött. Minthogy kezében összpontosult a legfőbb közigazgatási, katonai, pénzügyi, sőt birói hatalom is, e csaknem korlátlan hatalmat a szegények, a védtelenek javára igyekezett hasznositani. Határt szabott az urak féktelenségének, bevonta a honvédelem keretébe a jobbágyságot s lehetőleg megvédte urainak szertelenségei ellen. Mennyire megbarátkozott az ország az ő erős, de igazságos uralmával, azt legjobban bizonyitja a székelység. A szabad székelyek katonáskodni tartoztak, ellenben az ősi ökörsütésen kivül fel voltak mentve az adózástól. De a barát rá tudta őket venni, hogy az ország fokozott szükségleteivel szemben lemondjanak adókiváltságukról s a másik két nemzet példájára ők is állandóan adózzanak. Megtették; panasz, elégedetlenség nélkül fizették az adót, mert a barát máskülönben atyailag gondozta érdekeiket s védte őket az urak kapzsisága ellen. A székelység, a következő évtizedekben a nyugtalanság és lázongás állandó eleme, volt a barát uralmának egyik szilárd támasza. De a szászok a vallásos ellentét daczára, valamint a magyarok is ragaszkodtak hozzá, ama néhány uron kivül, a ki mesterségszerüen üzte a rendzavarást. Ezek ellen kérlelhetetlen, a többiek javát sohasem tévesztve szem elől, a barát békét és nyugalmat szerzett a gondjaira bizott országnak. A három részre szakadás első évtizedében kétségkivül a magyar államterületnek az a része, melyet a barát kormányzott, élvezte a legtöbb nyugalmat s érezte legkevésbbé a zord idők járását, a török uralom megalapitásának romboló következményeit.