Ünnepély I. Ferdinánd udvaránál Bécsben.
Ismeretlen művész 1560-ban készült rézmetszete. Felirata: SALTATORIAE DOMVS IN ARCIS PROPVGNACVLO TYPVS. Sculptus in XVII hebdomadibus. 1560. A Hirth féle „Kulturgeschichtliches Bilderbuch” reproductioja után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Ferdinánd királysága és a közfelfogás. A Habsburgok uralmának meggyökerezése. Ferdinánd érdeme ez eredmény elérésében. Tevékenysége. Udvartartása. Magyarok a király környezetében. Ferdinánd és az oligarchia. A főuri rablók megfékezése. A királyi hatalom tekintélyének emelkedése. A nemesség és az urak. A birtokfoglalások ügye az országgyűléseken. A földbirtok megoszlási aránya. Munkáshiány. A főuri osztály kiválása. A felső és alsó tábla. Az adómentesség kiváltsága. Az armalista nemesek. A nemesi és polgári elem közeledése egymáshoz. A városok féltékenysége. A németség a királyi városokban. A németek és magyarok egyenjoguságának ügye. A városok megnyitása a nemesség előtt. A jobbágyság és a honvédelem. A török üzelmei a nép körében. Ferdinánd törekvései a nép sorsának enyhitésére. A jobbágyok szabad költözési joga. A robot szabályozása. A szabad költözés kimondása. A rendiség bűnei. A királyi hatalom tehetetlensége a jobbágy kérdésben. Az 1548-iki pozsonyi reform-országgyűlés. Az államkormányzat átalakulása. A kormányzat régi és új szervei. A bécsi hatóságok beavatkozása az ország kormányába. A hadügy. Ferdinánd központi kormányszervei. A titkos tanács. Az udvari kamara. A hadi tanács. Az önálló magyar királyság lassu átalakulása egyszerü tartománynyá
Bármi viharosak voltak azok az évek, melyek János király halála óta az országon elvonultak, ebbe a néhány esztendőbe esik Ferdinánd király s vele a Habsburgok uralmának meggyökereztetése, véglegesitése, valamint ez uralom határozottabb, szilárdabb szervezése. Habár Ferdinánd 1538-ig az egész magyar államterület egyedüli urának és királyának vallotta magát, uralma eleinte szük körre szoritkozott s nem a nép tömegein, hanem egyes urakon nyugodott. 1541 óta ez alapjában megváltozott. Az államterületnek ama részén, mely immár kezére jutott, mindinkább valóságos király lett, sőt uralmának természete is átalakult. A tömegek csatlakoztak hozzá s legföllebb egyes urak mertek daczolni vele. Uralkodása a legszélesebb rétegekbe bocsátotta le gyökereit s olyan erőssé lett, hogy nemcsak neki magának, hanem utódainak is biztositotta a trón birtokát. Ferdinánd ez időben maga hangoztatta, hogy koronáját választásnak köszöni. De más alkalommal meg a rendek mondották, hogy nemcsak neki, hanem utódainak is alávetették magukat. Ez eléggé kifejezi a közfelfogás gyökeres megváltozását. A rendek nyilatkozatának nem az volt az értelme, mintha végkép lemondtak volna a királyválasztás jogáról. Csupán azt jelezték, hogy a Habsburgok uralmával megbarátkoztak. Hogy ez ilyen rövid időben megtörtént, abban része volt ugyan a nehéz állami csapásoknak is, melyek sulya alatt az uralkodó rétegekben erős tudatra jutott, milyen szükségük van a királyi hatalomra. De hogy ezt a királyt immár egyes-egyedül a Habsburgok családjában keresték, az Ferdinándnak egyéni műve és érdeme. Soha sem tartatott, sem azelőtt, sem azután annyi országgyűlést, mint épen ezekben az években. A magyarok szivesen érintkeztek vele, mert maga is szivesen meghallgatott mindenkit. Könnyen hozzá lehetett férni; az ügyes-bajos tisztelgőkhöz töméntelen kérdést intézett s ezzel meggyőzte, hogy érdeklődik panaszuk vagy kérésük iránt.
Ünnepély I. Ferdinánd udvaránál Bécsben.
Ismeretlen művész 1560-ban készült rézmetszete. Felirata: SALTATORIAE DOMVS IN ARCIS PROPVGNACVLO TYPVS. Sculptus in XVII hebdomadibus. 1560. A Hirth féle „Kulturgeschichtliches Bilderbuch” reproductioja után
Általában igen tevékeny ember volt. Hajnalban kelt s folyton sokat dolgozott.1 A magyarok valósággal áhitoztak utána, s ez időben alig van országgyűlés, mely ki nem fejezte abbeli óhaját, hogy Magyarországban lakjék, vagy legalább az évnek egy részét töltse ott, s ha nem teheti, idősebb fiát, Miksa főherczeget küldje ide. 1550-ben a király maga igérte, hogy nem távozik messzire az országtól. A rendek azonban ezzel nem elégedtek meg, hanem azt akarták, hogy vagy állandóan itt lakjék, vagy küldje be az akkor Spanyolországban levő Miksa főherczeget, hogy a magyar nyelvvel és szokásokkal megismerkedjék. Ezt a király kilátásba is helyezte s igérte, hogy addig meg ő marad mentül tovább az országban. De sem az egyiket, sem a másikat nem tette s külföldi ügyei egyre távol tartották magyar hiveitől. Udvartartását nem állitotta fényes és költséges lábra; egyszerü és kedélyes volt az ez időben. A külföldieket, főleg a követeket, kik körében nagyon szivesen időztek, kellemesen érinté, hogy ott nem találják a sok korlátoló szertartást és ama hideg, komor szellemet, mely az akkori olasz és spanyol udvaroknál divott.2 Az udvartartásnak nagyon nemzetközi szinezete volt ugyan, de a sok spanyol, olasz, német, cseh stb. közt a rendes királyi tisztviselőkön, a kanczelláron kivül a pohárnokok, asztalnokok, főleg azonban a nemes apródok közt mindig akadtak magyarok. Ellenben neje, Anna királyné 1537-iki és legidősebb fia, Miksa főherczeg 1546-iki udvartartásában magyar nem emlittetik. A hazafiak gyakran fölkeresték ügyes-bajos dolgaikkal a királyt s néha nem épen kifogástalanul viselték magukat. Ferdinánd azonban rendesen tréfával, kedélyesen ütötte el a dolgot s igy – akkor, mikor még hive volt, – Török Bálintnak, ki részegen tanácsot kezdett neki osztogatni, azt mondta, hogy majd csak akkor beszéljen, ha józan lesz. Balassa János 1548-ban a prágai királyi udvarban csinált valami botrányt. Ferdinánd, a ki épen Augsburgban volt, maga elé idézte Balassát s megdorgálta, sőt a dorgatoriumot irásban adta ki neki,3 de ezzel el is intézte az ügyet. Mikor az országgyűlésen megjelent, fesztelenül szokott a rendekkel érintkezni, „nagy jóakarattal” fogadta őket s „fejenkint kezeket fogdosá”.4 Rendes szokás volt, hogy a király mindenkivel kezet szorit s nagy feltünést keltett, ha néha csak a főbbekkel, vagy a közelében állókkal tette.
I. Ferdinánd.
Hans Lautensack 1556-iki metszete után. Aláirása: HAEC ROMANORVM EST FERDINANDI REGIS IMAGO | DA QVISQVIS DEBES HVICQ(ue) DEOQ(ue) SVVM. | M. D. LVI.; s az évszám között a művész monogrammja: H(an)S L(autensack). Az országos képtár eredeti példányáról Pollák Zs. fametszete után
Megnyerve magyarjai személyes hajlamait, a mennyiben a háborus idők engedték, a kezén levő országrész szervezésére, a minden téren elharapózott zürzavar és fejetlenség rendezésére forditotta figyelmét. Azon fáradozott, hogy helyreállitsa a belső rendet, a jogbiztosságot, határt szabjon az oligarchák féktelenségének s beilleszsze őket a rendes államélet keretébe. Az ilyen munkára természeténél fogva nagyon alkalmas volt. Tudott erélyes lenni, de a szenvedély nem ragadta el, s mindig inkább az egyezkedésre, mint a végletekre hajlott. Nem vesztette el türelmét soha; kisérleteit addig ismételte, míg végre csak sikerültek.
Pedig igazán bámulatos munkát kellett e téren végeznie, mert fel volt az országban forditva, feje tetejére állitva minden. A kettéoszlás zürzavaraiban még a vármegyék területi viszonyai is teljesen összezavarodtak, mert az urak kényük-kedvük szerint csatolták jószágaikat egyik törvényhatóságból a másikba. Sőt némely vármegye ketté szakadt, igy például Hont,5 melynek két főispánja levén, mindegyik külön törvényhatósági életet folytatott akkor is, mikor mindkét főispán Ferdinánd hive volt. 1542-ben törvény mondta ki a két Hont, 1545-ben meg a több részre szakadt Ung és Zemplén egyesitését.
A legfőbb feladat azonban az volt, hogy megfékezze, a királyi hatalom s a törvény tekintélye előtti meghajlásra birja a hatalmasokat, a kik közül egyesek messze területeken zsarnoki önkénynyel, teljesen korlátlanul uralkodtak. Lassankint ez is sikerült s a barát, ki a maga területén a legerélyesebben védelmezte a nemességet, mely az urak megfékezésére 1545-ben külön sereget s fizetésére adót szavazott meg neki, teljes buzgalommal támogatta ebbeli törekvéseit. Fáradozásainak nagy része volt a legtöbb kényúr meghódoltatásában vagy megfékezésében. Kosztka Miklóst, Árva, és Podmaniczky Rafaelt és Jánost, Trencsén zsarnokait, kik egymással is valóságos háborukat folytattak, követei utján a barát igyekezett a királyi tekintély elismerésére birni, a mi végre megtörtént. Bebek Ferenczet hasonló lépésre birta, sőt kényszeritette,6 mert ő kötötte meg nevében az egyezséget, azzal a kijelentéssel, hogy megvonja tőle védelmét; ha az egyezséget el nem fogadja.7 De ha a garázdálkodást az egyik abban hagyta, nyomban folytatta a másik. Némelyek hivei maradtak a királynak s csak magánboszuból dulták ellenfeleik javait.8 Ezekkel csak boldogulni lehetett valahogy. Egyesek azonban sem intésre, sem fenyegetésre vagy igéretre nem hajoltak. E javithatatlanok ellen a király valóságos hadjáratot inditott. Ilyet folytatott 1545/46-ban Báthory András Máramaros zsarnoka, Karvasy Kristóf ellen, kitől Karvas, Kovászó és Huszt várakat csak hosszú ostrom és nagy áldozatok árán vette meg.9 1549-ben az országgyűlés rendelete alapján Salm Miklós gróf az urak támogatásával Balassa Menyhért rablófészke, Léva, különösen pedig Bassó Mátyás Gömör s a szomszéd vármegyék embertelen pusztitója ellen inditott háborút. Mindkét gonosztevő hatalma megtöretvén, Bassó ki is végeztetett.
Magyar főur a XVI. században.
Thököly Sebestyén czimeres levelének miniaturejéről. Az 1572 október 7-ikén kelt oklevél eredetije az országos levéltárban
Az ilyen eljárás lassankint megtette hatását s mindinkább fogyott azon urak száma, kik a védtelenek kirablását és üldözését tekintették a szabadság fő alkatelemének. Az urak világnézletében változás kezdett beállani, mely egész nagyságában csak az új, a következő nemzedékben érvényesült ugyan: de már ez időben tapasztalták a hatalmasok, hogy az államéletben bizonyos korlátok vannak, melyeken senki büntetlenül túl nem teheti magát. Évtizedek multával kezdték ismét érezni az országban, hogy van királyi hatalom, mely még mindig sokat elnéz ugyan, mely azonban bizonyos esetekben mégis csak érvényt bir szerezni a törvénynek. Kivált a köznemesség érezte ezt, s épen az az elem, mely az előző évtizedben meglehetős fagyosan állt szemben a „német” királylyal, a Habsburg-uralommal, immár Ferdinánd köré sereglett s tőle várta védelmét az urak fosztogatásai és önkénykedései ellen. Urak és nemesek viszálya volt ama kor egy másik nagy kérdése, mely igazi socialis kérdéssé fejlődött. A hatalmasok az előző évtizedben telhetetlenül folytatták a jószágfoglalást, az önkényes birtokelkobzást. Alig volt nemes család, mely az urak kapzsiságát, erőszakosságát nem érezte volna. Sokan minden jószágaiktól, őseik vérrel-szerzett örökétől fosztattak meg, némelyek úgy szólván koldusbotra jutottak. Végtelen elkeseredés fogta el a nemesség minden rétegét a hatalmaskodók ellen, kiknek telhetetlensége egyháziak és világiak javait egyaránt magához ragadta. Különösen 1541 óta tört ki elemi erővel a nemesség haragja az urak ellen s alig van akkori ország- vagy részgyűlés, melyen urak és nemesek közt heves jelenetekre, személyes összekocczanásra nem került volna a dolog. A nemesek érezve, hogy ismét van királyi hatalom s bizva támogatásában, a királyhoz fordultak s általában a belső rend helyreállitására, az igazságszolgáltatás javitására, különösen pedig az urak által jogtalanul elfoglalt jószágaik visszaadására serkentették. A mily készségesen engedett a király a jogszolgáltatás rendezésére irányuló kivánságaiknak, – erre nézve számos törvényt hozatott, – olyan nehéz volt másik kivánságuknak eleget tenni, ha az urakat el nem akarta magától ijeszteni. De a nemesség nem engedett s fenyegetve követelte igazát. Az 1542-iki országgyűlés csakugyan törvényt hozott, mely hűtlenség terhe alatt kötelez mindenkit a jogtalanul elfoglalt jószágok kiadására. Az urak eleinte kézzel-lábbal dolgoztak a törvény meghozatala ellen, de végre bele nyugodtak, mert tudták, hogy ugy sem lesz foganatja. Ki is vitték, hogy a papiron maradjon. De ezzel csak olajat öntöttek a tűzre. Az alsó tábla szónokai az 1543-iki országgyűlésen kijelentették, hogy az uraktól, kik mindig a nemesség tönkretételén dolgoznak, többé nem bolondittatják magukat. A jelenlevőktől a rablott javak nyomban való kiadását követelték. Ez kivihetetlen kivánság volt ugyan, de új törvény hozatott, mely megtiltotta minden nemes embernek, hogy ily ellenszegülő urak szolgálatába lépjen, a főkapitányokat pedig utasitotta, hogy azok ellen, kik az idegen javakat ki nem adják, karhatalommal járjanak el. Ez a törvény sem orvosolta a bajt, noha 1545-ben az országgyűlés ujra megerősítette, sőt azzal toldotta meg, hogy mindenki rövid határidőben tartozik kiadni a kezén lévő idegen jószágot. A nemesség azt is ki akarta mondani, hogy e határnap leteltével a jogos tulajdonos önhatalmilag foglalhatja vissza javait. Az önsegély ily nagy arányú alkalmazását azonban a király nem szentesité, hanem a rendes pörre utasitotta a károsultakat. Hogy ez uton igazukhoz jutottak-e, épen nem valószinü. A későbbi országgyűléseken is fölmerült a jogtalanul elvett jószágok visszaadásának ügye. Lassankint azonban a nemesség bele törődött a változhatatlanba, s lemondott arról, a mit elvesztett. Ezzel a birtokos nemesség anyagilag még kedvezőtlenebb helyzetbe jutott s a gazdasági szervezetben a nagybirtok még inkább éreztette régi tulsulyát. Ez időben a földbirtok azon részéből, melynek művelését a földesur jobbágyaira és zselléreire bizta, 7% királyi, 2% szab. kir. városi, 12% egyházi, 79% meg világi birtok volt, vagyis világi birtokosok huzták jövedelmét. A birtokos családok száma azonban az egész királyi területen meglepően csekély (valami 1248 család körülbelül 2000 háztartással). De még kedvezőtlenebb a vagyon megoszlása e családok közt. A jobbágykézen levő nemzeti vagyonnak majdnem fele, kerek 45% tizenhat családra jutott, s a többi 1232 családnak összesen csak 55% maradt. Természetesen ez a maradék szintén a legaránytalanabbul oszlott meg, s a birtokos családok három negyed részének alig volt 1–5 jobbágytelke és zsellére. Voltak ugyan a nemeseknek saját majorsági földeik, melyeken maguk gazdálkodtak. Ezek igen nagy terjedelmüek lehettek, mert ebben az időben, midőn a népesség annyira megfogyott, a föld nagyon is bőven volt országszerte. Csakhogy a föld maga holt jószág, hasznavehetetlen kincs, ha művelni, munkával gyümölcsöztetni nem birjuk. A kinek azonban jobbágya nem volt, az nagyobb területeket fel sem szántathatott.10 A jobbágyadta munkaerőt idegenből pótolni, mással, napszámossal, gépekkel helyettesiteni akkor nem lehetett. Napszámba menni a földesuri, megyei és állami munkával tulterhelt jobbágynak nem maradt ideje. A háboruk pusztitása általában megfogyasztotta a munkás nép számát. A kinek tehát saját jobbágya, vagy zsellére csupán egy-kettő volt, az munkaerő hiányában majorsági földeit is csekély terjedelemben művelhette. A birtokos nemesség első sorban munkás kéz hiányában nem értékesithette tehát allodialis földjeit a gazdálkodás czéljaira. A mennyiben haszna volt belőle, azt még inkább a baromtenyésztés hozta, melyhez aránylag sokkal kevesebb emberi erő kellett. A mindig igen kiterjedt marhatenyésztés ez időben csakugyan még nagyobb arányokat öltött. De ez a jövedelmi ág sem birta a kisebb birtokosokat kielégitő anyagi helyzetbe juttatni. A munkás kéz, s vele a jobbágybirtok legnagyobb része a nagy uradalmak tulajdonosai kezén volt. De még ők is nagyon megérezték az idők mostoha járását. Voltak uradalmak, melyek éveken át semmi hasznot sem hajtottak. Ilyen például a vöröskői nagy uradalom, mely az ország védettebb részében feküdt s a gazdálkodni nagyon jól tudó Fuggerek birtokában volt. Az uradalom egyedül boraiból évi 3–4000 frtot szokott bevenni. De a szomszédok annyi kárt tettek s a katonatartás költségei olyan nagyok voltak, hogy az uradalom évekig nem hajtott hasznot, habár Fugger Márk 1553-ban utasitotta tiszteit, hogy úgy gazdálkodjanak, hogy legalább rá ne kelljen fizetnie.11 Mindazáltal az ilyen nagy uradalmak birtokosai álltak a társadalmi létra legfelsőbb fokán. Czimük, nevük még nem különbözött a többi nemesekétől. De különbözvén vagyonuk, politikai és socialis jelentőség tekintetében is feléjük kerekedtek. Az országgyűlés egyik házában, a felső-táblán gyakorolták személyesen törvényhozói jogukat, mig a birtokos nemesség már csak képviselet utján, az alsó-táblán folyt be a törvényhozásba. Egyrészt ezzel, másrészt meg azzal, hogy a vármegyében ő vitte a vezérszerepet s lényegileg maga volt a vármegye, melynek tiszti karát saját kebeléből választotta, ekkor is nyomatékos közjogi tényező maradt, s ősi kiváltságai, legalább elvben, a törvénytár lapjain, a gyakorlatban ezerszeres sérelmet szenvedett ő is – sértetlenül fenn tudta tartani. Épen ez időben az urak és birtokos nemesek is adóztak ugyan a király, az állam óriásilag felszaporodott terheinek fedezésére. Ezt azonban önkényt tették s adózásuk, mint régebben, ez után sem szolgált praecedensül a jövőre. Sőt ellenkezőleg, adómentességük kiváltsága épen ezzel nyert ujabb elismerést s a későbbi időkben sem csorbittatott. Ellenben a nemesség alsóbb, ugynevezett szegényebb rétegei, a curialisták, az egytelkesek, kik vagy maguk vagy csupán zsellérjeik segélyével művelték a földet s kiknek jobbágyaik nem voltak, már ez időben veszteni kezdték adómentességük kiváltságát, mert az országgyűlés ismételve adót vetett ki rájuk s kiszolgáltatta őket a kincstárnak. Ez időben kezdtek elszaporodni a „leveles” nemesek, az armalisták, kik a királytól nemességet, czimerlevelet (armalis) kaptak ugyan, de nem egyszersmind jószágot. Különösen városi polgárok igyekeztek ilyen nemességet szerezni, s Ferdinánd király nem volt szükmarkú e kitüntetések osztogatásában. E nemesitéseknek volt bizonyos socialis hatásuk, mert bensőbb kapcsokat kezdtek az addig egészen külön álló város német polgársága s a magyar nemesség közt teremteni. Vidéki nemesek és városi nemes polgárok idővel összeházasodtak, s igy készitették elő a városi és vidéki népesség összeolvadását, sőt részben megmagyarosodását.
Mindez ekkor még csak a kezdet legelején állt s jóval később vezetett számot tevő eredményre. De kezdete ez időbe esik. A nemesség maga még inkább siettetni óhajtotta e folyamatot, nem ugyan nemzetiségi, hanem más okokból. Be akart jutni a városba, mely addig valósággal légmentesen zárkozott el előle. Századokon át megvolt a városnak az a kiváltsága, hogy nemes embert ne kelljen befogadnia állandó lakosul s hogy területén nemes ember polgári birtokot sem vétel, sem öröklés útján ne szerezhessen. E jogát, de egyszersmind kizárólagos német jellegét a város mindig a legféltékenyebben, a legszűkkeblűebben igyekezett fentartani. Bártfa például 1530-ban sem tűrt falai közt mást, mint németet, s Ferdinánd király politikai okokból megengedte, hogy a tót vagy lengyel ajkuaktól megvonja a letelepedés jogát, mert – mint mondá – a nyelvi és nemzetiségi különbség sok viszályt szokott a polgárok körében kelteni. Különösen félt azonban a polgárság a nemességtől s a magyar nemzet uralkodó rétege tényleg századokon át ki volt zárva a legtöbb hazai városból. Addig, míg a török az országba magába be nem fészkelődött, a nemesség nem is nagyon érezte e viszásságot s nem ébredt tudatára a megalázó ténynek, hogy ő, az uralkodó elem, a kereskedelem és műveltség fontos középpontjaiból ki van rekesztve. Mikor azonban a török uralom magyar földön is szervezkedett s számtalan családot tett hajléktalanná, másokat meg folyton fenyegetett, a kénytelenség fölébreszté a nemességben az óhajt, hogy a vidékről a védettebb városban keressen menedéket s állandóan oda tegye át lakását. A városi polgárság azonban kiváltságaira hivatkozva, nem bocsátotta be s főleg a németség féltette tőle kizárólagos uralmát, melyet mindenféle mesterkedéssel még ott is fenn akart tartani, a hol magában a polgárságban is elszaporodott a magyar elem. Ez történt különösen Kassán, hol János király és a barát uralma alatt a magyarok száma nagyon nagyra nőtt, sőt határozottan túlsúlyra vergődött, úgy hogy itt nemes ember már ez időben szerezhetett polgári birtokot. Alig hogy azonban a város visszakerült (1552-ben) Ferdinánd kezére, a németség ismét magához ragadta a hatalmat s ráfogva a magyarságra, hogy a király ellenségeihez szit, mindenben háttérbe igyekezett szoritani. A kassai magyarok még 1552-ben az országgyűléshez folyamodtak s azt kérték, hogy a magyarság a városokban egyenjogusittassék s az egyik évben a németek, a másikban a magyarok köréből válaszszák a tanácsot.
Pozsony a XVI. században.
Hufnagel egykorú rajza után. Felirása: Pressburg. POSONIVM vel Pisonium ut Lazius Hungariae urbs. Brawn idézett művéből
Ez inditvány, noha maga az országgyűlés sem fogadta el, a többi városok követeiben valóságos rémületet keltett. Türk Dániel lőcsei biró és kövét a királyt irásban kérte, tartsa meg a városokban a németség kizárólagos uralmát. Kérelmét azzal indokolta, hogy a jelen állapot megváltoztatása a király érdekeit is veszélyezteti, hisz Kassát és Budát magyarok árulták el. A király azonban ez indokolással nem akarta a kérvényt elfogadni, hanem utasitotta Türköt, hogy máskép indokolja s arra fektesse a fősúlyt, hogy az egyenjogusitás ellentétben áll a király esküjével.12 Egyszerre azonban a kérdés egész más fordulatot vett, mert a rendek körében inditvány tétetett, – Bethlen Gábor, „egy jeles és marczona katona” tette meg, – hogy ki kell a királynál eszközölni, hogy a végekben szolgáló nemesek, kiknek nincs biztos otthonuk, a szabad királyi városokban házat vehessenek. Ez még inkább megijeszté a városi követeket. A királyhoz futottak s kérték, ne tűrje e „veszedelmes” ujitást. De a király nem épen kegyesen fogadta őket13 s csakugyan szentesitette az ide vonatkozó törvényczikket (1552: XLV. t.-cz.), mely megnyitotta, legalább elvben, a magyarságnak a német elem által konokul őrzött városokat. Végrehajtásra ez a törvény csak ott került, a hol teljes lehetetlen volt megakadályozni, különösen ama városokban, melyek a főbb királyi pénzügyi, birói, katonai hatóságok székhelyei voltak. Mily ellenséges állást foglaltak el a polgárok a nemesek iránt, kitünik abból, hogy 1550-ben egy nemes embernek, ki Lőcsén házat örökölt, közvetlen királyi parancsra volt szüksége, hogy birtokába helyezkedjék, sőt a királyi parancs daczára is csak hosszú egyezkedés után birt czélt érni. Erdélyben még a barát hatalmas tekintélye sem tudta rávenni a szebenieket, hogy a nemességnek a házvételt megengedjék. Hasztalan ment el körükbe személyesen; e kérdésben még az ő szavára sem hallgattak. A városi polgárság e század egész folyamán ellenségesen állt szemben a nemességgel, s ezzel a nemzet összes politikai törekvéseivel. Azok az eszmények, melyekért a magyarság lelkesedett, a városi elemben nemcsak visszhangot nem, hanem inkább ellenszenvet keltettek, ami szintén hozzá járult, hogy a nemzet legjogosabb követeléseivel se birjon czélt érni. Csak évtizedek multán, a vallásos üldözések viharai változtatták meg a polgárság szűkkeblű felfogását. Csak akkor kezdte észrevenni, hogy érdekei azonosak az ország többi népelemeiével, s hozzájuk kell csatlakoznia, ha közjogi állását és vallását meg akarja tartani.
A földesuri hatalom alatt élű osztályok, közös nevükön a jobbágyok nehéz helyzetét a Buda török kézre jutásával beálló idők nem tették kedvezőbbé, ámbár soha a törvényhozás az ő érdekeikkel annyit nem foglalkozott, mint éppen ebben az időben. Ezt első sorban az a tudat okozta, hogy őket is be kell vonni, még pedig az eddiginél sokkal nagyobb mértékben, a honvédelembe. A törvény kimondotta, hogy nemcsak a nemesek tartoznak személyesen harczba szállani, hanem jobbágyaik egy részét, a végszükség esetén mindnyájukat, fel kell fegyverezniök s az ellenség elé vinniük. A nemesség száma a hosszas küzdelmek s a gazdasági változások közepette lényegesen megfogyott, a honvédelmi teendők ellenben a török hóditás következtében nagyon megszaporodtak. Az ország rá volt tehát utalva a jobbágyság kardjára, vérére. De ha vérét igénybe vette, nem bánhatott vele többé oly mostohán, mint annak előtte. Enyhiteni kellett súlyos igáján, föl kellett benne kelteni az érzést, hogy neki is édes hazája az ország, mely védelmére szólitja.
De szükségessé tette a jobbágyság sorsával való foglalkozást egy más körülmény is. A török mindenféle fortélylyal arra bujtogatta a köznépet, hogy hódoljon meg neki, játssza kezére urait s azok várait, s igy szabaduljon lelketlen zsarnokaitól és szertelen urbéri terheitől. A szegénység – úgylátszik csak a szláv, főleg a rácz – hajlott ez izgatásra, s egykoruak azt állitják, hogy Velika várát a parasztság juttatta török kézre. A királyt már 1543 őszén figyelmeztették a törökök ez üzelmeire. Senki azonban olyan buzgón és következetesen nem hangoztatta Ferdinánd előtt a jobbágyság bajait s helyzete javitásának szükségét, mint a barát. Ismételve lelkére kötötte a jobbágyság régi szabadságainak visszaállitását. Megirta neki,14 hogy a török a föld népét azzal csábitja, hogy felszabaditja, s a ráczok közül sokan át is pártoltak. Az elnyomott ember – irja a barát – könnyen hisz a szép szónak, habár a végeredmény az, hogy a török még nehezebb rabságra veti. „Mi most, folytatja, olyan szolgaságban tartjuk a parasztot, hogy kivéve azt az egyet, hogy nejétől és gyermekeitől meg nem fosztjuk, minden kegyetlenséget elkövetünk rajta. Kivánatos tehát, hogy a felség nyerje meg a köznép szivét, adja meg neki a szabadságot, s abban állandóan megtartsa. Az Isten is könnyebben megengesztelődik, ha a parasztság visszanyeri szabadságát.”
Ferdinándra nagy hatással voltak e biztatások. Kész volt a szegény nép terhein enyhiteni, s örökös tartományaiban, hol szabadabban intézkedhetett, szigorú rendeletekkel védte a jobbágyot urainak szertelenségei ellen. Készségesen oltalmába vette tehát a magyar köznépet is, de Magyarországban nem mellőzhette a reformnál a rendeket. Ezek azonban érdekelt felek voltak s nehezen lehetett velük boldogulni. A király sürgetésére kimondották ugyan a jobbágyok szabad költözködési jogát, de már 1545-ben ujra felfüggesztették. 1546-ban a király e jognak helyreállitását kivánta, de a rendek az ügy végleges megoldását a jövő országgyűlésre halasztották. Ekkor, hogy a jobbágyokért, „kiknek jajveszéklése szünet nélkül égbe kiált”, tegyenek valamit, csakugyan visszaadták nekik a szabad költözés jogát. A gyakorlatban azonban olyan feltételekhez, olyan nehéz és bonyolult eljáráshoz füzték, hogy a jobbágy vajmi kevés hasznát vehette. Sőt 1548-ban ismét felfüggesztették e jogot, s csak azoknak hagyták meg, kik a vármegye, tehát az urak előtt bizonyitani birják, hogy uruk elviselhetetlen teherrel sujtja őket. Hogy azonban a jobbágyot az urak tulságosan ne terhelhessék, vagy telkeikről el ne űzzék, törvényben szabályozták a robotot s azt a jobbágyokra hetenkint egy, évenkint 52 napban, a zsellérekre pedig „tehetségükhöz képest” állapitották meg. De maguk is érezték, hogy eljárásuk nem felel meg a méltányosságnak. A jövő országgyűlésre bizták, hogy az addig szerzendő tapasztalatok alapján végképen eldöntse, vajjon a mostani, vagy a mult évi törvények maradjanak-e állandóan érvényben. E tapasztalatok nagyon szomoruak voltak. Mint a következő országgyűlésen maguk a rendek elismerték, gyakran megesett, hogy a földesúr valami vádat koholt jobbágya ellen, kénye-kedve szerint biróságot állitott össze, azzal a jobbágyot halálra itéltette s csak úgy kegyelmezett meg neki, ha örökre lemondott a szabad költözés jogáról. A törvény (1550) az ilyen kicsikart lemondást érvénytelennek nyilvánitotta, de a szabad költözést ismét olyan feltételekhez kötötte, melyek a jobbágyság legnagyobb részét egyszerüen kizárták e jog élvezetéből. 1552-ben a király ujra napirendre tűzte a szabad költözködést, de sikertelenül, mert még saját képviselője, Mérey Mihály személynök, az alsó tábla elnöke is ellenzé, a nemesség meg zajos tárgyalás után elvetette. 1553-ban szintén foglalkoztak az ügygyel, de elvi eldöntését megint a jövő országgyűlésre halasztották, ellenben a robotot 52 napról 42-re szállitották le s némi más kedvezményt is nyujtottak a jobbágynak. Végre azonban 1556-ban kimondották a szabad költözést, még pedig oly feltételek mellett, melyeket a jobbágy ama földesura segélyével, kihez át akart költözni, mégis csak teljesíthetett. De a gyakorlatban ennek sem sokan látták hasznát s a kamara már a következő évben figyelmeztette a királyt, hogy a törvényt nem tartják meg s a földesurak Isten haragját idézik fel az országra. A rendek e szeszélyeit maga a rendiség magyarázza meg. A dolog természetéből következett, hogy a rendek első sorban azért mentek országgyűlésre, hogy ott a saját jogaikat gyakorolják, a saját érdekeiket védjék, nem pedig más társadalmi rétegek javáról gondoskodjanak. Magában a királyi hatalomban is csak derengeni kezdett ez időben socialis hivatásának tudata. Tulajdonképeni feladatának a külfölddel szemben a honvédelmet, az alattvalókkal szemben a jogbiztosság fenntartását s az igazságszolgáltatást tekinté. Minthogy pedig minden tevékenységében az uralkodó osztályok áldozatkészségére volt utalva, mert ők szavazták meg az adót – de a jobbágyok terhére – s a katonát, a tömegek iránti minden jóakarata mellett is számolnia kellett az uralkodó rétegek saját külön érdekeivel s kiszolgáltatta nekik a többi rétegeket. Igy történt ez mindenütt s Ferdinánd király nálunk is csakhamar mérsékelte a jobbágyság sorsának javitására irányuló buzgalmát. Örökös tartományaiban valósággal köteleznie kellett magát, hogy a robot dolgába nem avatkozik többé, mert a rendek máskülönben sem adóval, sem katonával nem akarták támogatni. Nálunk ilyen formaszerü kötelezettséget nem róttak ugyan reá az uralkodó osztályok. Tényleg azonban irántuk való tekintetből itt is abbahagyta a jobbágyság érdekeinek erőteljesebb védelmét. Csakhamar maga háritott új nagy terhet a jobbágyságra. Ez a közmunka volt, melyet a végváraknál kellett a szegénységnek teljesitenie, még pedig, némi kisérletezés után, ingyen. Hogy a rendek e téren is kiszolgáltassák neki jobbágyaikat, ő viszont a jobbágyság helyzetének javitására irányuló törekvéseit ejtette el. A jobbágyság szabad költözködésének joga azonban minden esetre benne van Ferdinánd király törvénykönyvében, habár ez a jog is, mint annyi sok más, a zord idők folytán irott malaszt maradt.
Reformtevékenységről ez időben egyáltalán csak oly téren lehetett szó, melyen a királyi hatalom és a rendiség érdekei találkoztak. Ferdinánd 1548-ban valóságos reformországgyűlést tervezett s októberre Pozsonyba összehivta a rendeket. Maga is megjelent s majdnem hét hetet töltött körükben. Különös sulyt fektetett a királyi közjövedelmek, a pénzügyek rendezésére, mire a maga körében már előbb megtette a kellő intézkedéseket. Épen a közjövedelmek, a királyi kincstár rendes, állandó segélyforrásai körül igen nagy szabadságot biztositott a rendi állam a királynak, ki élt is jogával. Ujjászervezte a pozsonyi királyi kamarát rendezte a harminczad-hivatalokat s érvényre emelte a számadás-kötelezettséget mindenkivel szemben, a ki bármily közjövedelmet kezelt. Mindazáltal szüksége volt az országgyűlés közreműködésére, mert köztörvénynyel akarta sujtani azon visszaéléseket, melyek a zűrzavaros időkben a bányászat, a pénzverés, a harminczad-ügy s ezzel kapcsolatosan az utak biztossága, s a kereskedelmi forgalom körül elharapóztak. A rendek lényegileg teljesitették óhajait. Nem kevesebb, mint 71 törvényczikk hozatott, melyek az államélet minden fontosabb ágára kiterjednek. A király igyekezett is a békésebb időket felhasználni s az új törvényeket legalább ott, a hol legyőzhetetlen akadályok nem gátolták, végrehajtani.
Mindazáltal épen a gyakori országgyűlések s a sokféle reformtevékenység ez éveiben kezdett Magyarország állami életében, közszervezetében az a mélyre ható változás bekövetkezni, mely később a leghevesebb alkotmányküzdelmeket idézte föl király és nemzet közt. Ez még csak a kezdet, azaz átmenet ideje ugyan, mert az állam és a kormányzat régi szervei látszólag még mind fennállottak. Sőt Ferdinánd egy izben nádort is akart választatni s épen a rendek, kik akkor kis számmal voltak együtt, halasztották későbbre. Thurzó Elek elhunytával a király Várday Pál érseket nevezte ki királyi helytartóvá, s e tisztet az érsek egész haláláig (1549) vitte. Nádori helytartó Révay Ferencz volt. A királyi tanács is fennállt, sőt megvoltak a régi királyi udvar összes állandó tisztségei, melyek viselői az ország zászlósai közé tartoztak. A pénzügyek gondozása meg a pozsonyi kamarára bizatott s a király külön magyar kanczelláriát tartott. Megvoltak tehát az alkotmányszerü legfőbb hatóságok és méltóságok s igy a kormányzat a régi szellemben és szabályok szerint folyhatott volna. Tényleg azonban ezek a hatóságok már inkább csak tengődtek vagy egészen üres czimmé váltak. A külön magyar királyi udvartartás már ez időben megszünt. Az udvari főméltóságok rendesen betöltettek, viselőik fizetést is kaptak ugyan, de nem kaptak foglalkozást. Nem vették igénybe szolgálataikat, mert a királynak megvolt a maga idegen udvara. Az országos főhatóságok szintén mindinkább elvesztették jelentőségüket. Még azok is, melyek tényleg működtek, mint a kamara s a kanczellária, bécsi vezetés és ellenőrzés, tehát idegen befolyás alá kerültek. A királyi helytartó hatásköre rendkivül megnyirbáltatott s a legszigorubb értelemben vett bel- és igazságszolgáltatási ügyekre korlátoztatott. A királyi tanácstól a legritkább esetben kértek tanácsot s igy a régi magyar állami hatóságok csak látszólag éltek, a valóságban azonban a király nem használta őket, nem általuk intéztette Magyarország ügyeit. Ezeket mindinkább az idegen, Bécsben székelő hatóságok ragadták magukhoz, melyek önállóan adták ki rendeleteiket, sőt végrehajtásuknál sem vették a magyar hatóságokat igénybe, hanem közvetlenül intézkedtek a várak s a külföldi zsoldosok idegen kapitányai utján. A király a pozsonyi magyar kamarát a bécsi udvari kamara, összes országainak legfőbb pénzügyi hatósága, pénzügyministeriuma alá helyezte. De ezt sem tartotta elégnek, hanem bizonyos jövedelmi ágakat, például a bányászatot és pénzverést s a pozsonyi, magyar-óvári és nedeliczi harminczadokat közvetlenül külföldi hatóságokkal kezeltette, s még a magyar kamarának sem engedett rájuk befolyást, noha ez a kamara szintén az udvarinak volt alárendelve. A hadügyek meg teljesen elvétettek a magyar hatóságoktól. Ezzel a magyar királyság mindinkább kivetkőzött önálló lételéből s egyszerü tartományként idegen államszervezetbe illesztetett be. A még meglevő magyar főhatóságok ezt nem birták megakadályozni. Azelőtt sem volt köztük szorosabb kapocs vagy összhang; nem közös terv szerint működtek, sőt gyakran ellenségesen álltak szemben egymással. Mindenki azt tette, a mit jónak látott, figyelem nélkül a másikra. Tekintélyt nem a hivatal adott neki, hanem a hivatal viselője. A közhivatalnok ama korban különben sem az állam közege volt, hanem vagy rendi közeg (például a nádor), vagy a király tisztje, akaratának egyszerü végrehajtója s ez az oka, hogy gyakran összeütközésbe jutott a törvénynyel, melyet a rendek a maguk javára alkottak, mig a tisztviselő kizárólag királya érdekeivel törődött.
Ferdinánd király már 1527 óta kezdte alakitani azokat az idegen főhatóságokat, melyekkel összes országait lehetőleg ugyanazon szellemben akarta kormányozni. Megalkotta a titkos tanácsot s rábizta a legéletbevágóbb ügyek, az egész külpolitika, a háború és béke kérdéseinek intézését. Megalkotta az udvari kamarát s alája rendelte az egyes országos kamarákat, igy a pozsonyi magyar kamarát is. Végre pedig (1556-ban) külön hadi tanácsot szervezett és rá bizta a katonai dolgok vezetését. Ezzel a külügyet, a hadügyet s nagy részt a pénzügyet is elvonta a magyar állami hatóságoktól. Nem valami összpontositó törekvés, hanem tisztán a czélszerüség sugallta mindezt. Nem tudatosan, előre megfontolt szándékkal hajtotta végre terveit; nem az volt czélja, hogy Magyarország állami önállóságát eltörölje. Midőn azonban az emlitett hatóságok ügykörét Magyarországra is kiterjeszté, tényleg elvonta az országtól az állami önállóság és függetlenség leglényegesebb kellékeit. Megfosztotta a legéletbevágóbb ügyekben az önrendelkezés és beleszólás jogától, s ezzel, akarva nem akarva, egy idegen államszervezetbe erőszakolta be. Ez időben mindez még az előkészités és átmenet állapotában volt. Másrészt Ferdinánd királynak egyéni szeretetreméltósága mellett a viszonyok változása még kevéssé ridegen nyilvánult. A rendek nem vették észre, mi történik. Az országgyűlés még nem emelte föl tiltakozó szavát s csak akkor látta a változást, midőn az már az egész vonalon bekövetkezett. Akkor kezdődtek azután az éles alkotmányjogi küzdelmek, melyek zajától a későbbi országgyűlések folyton visszhangzottak. Pedig csöndben, észrevétlenül már ez időben megkezdődött az önálló magyar királyságnak egyszerű tartománynyá való átalakitása.