SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VIII. FEJEZET.
Az ország végleges felosztása.

Háboru János Zsigmond ellen. Schwendi elfoglalja Szádvárt és Munkácsot. János Zsigmond védekezése. Béke-tárgyalások Miksa és Szelim szultán között. Verancsics második portai követsége. A drinápolyi béke. A király és a szultán jogviszonya. A hosszu béke új korszaka. A lefegyverzett magyar nemzet szomoru sorsa. Az ország három részre oszlásának szerződéses szentesitése. A határok bizonytalansága. Feszült viszony Miksa és János Zsigmond között. Az 1571-iki erdélyi szerződés. A királyi Magyarország területe a drinápolyi béke szerint. A hódoltság terjedése. A királyi terület 1570-ben és 1576-ban. János Zsigmond birodalma. Erdély viszonya a szultánhoz. A török terület feloszlása. A budai és temesvári vilajet. A központi kormányzat. A renegát Szulejmán divánjában. Szulejmán öregségének gyengéi. Magyarországi tartózkodásának emlékei. Szelim szultán. Kedvencz nagyvezére, Chiaba pasa. Az idők változása. A bécsi udvar hibás politikája egyik főoka a török uralom fenmaradásának

Miksa királyt magát is mélyen lesujtotta a hadjárat szörnyű kudarcza. Örökre szakitott fellengző ábrándjaival s nem kereste többé a harczok véres dicsőségét. Önbizalma megrendült s egyszerre a másik végletbe csapott át, most már mindenképen békét akart kötni. A tört remények, a meg nem vívott csaták még eddigi barátait és szövetségeseit is elkeseritették iránta. A pápa pénzzel sem támogatta többé; Fülöp spanyol király szintén jó ideig nem nyitotta meg zsebét, sőt a német rendeket sem lehetett éveken át arra birni, hogy nagyobb segélyt szavazzanak meg császárjuknak. Békét kötni, – ez volt tehát politikájának végczélja, legfőbb törekvése. Csakhogy egyedül a törökkel akart békét kötni, nem pedig Erdélylyel, mely ellen folytatta a sivár, meddő háborút. Bécsben gyűlölték János Zsigmondot s minthogy ott most épp oly jelentéktelen, az állami érdekek iránt fogékonyság nélküli emberek vitték a nagy szót, mint egy emberöltővel azelőtt, most is merő személyes érzések, a lenézés és boszúvágy vezették a bécsi köröket. Az erdélyi háborút folytatták, nem azért, hogy Erdélyt megszerezzék, hisz tudták, hogy ezt a török semmi szin alatt nem türi. János Zsigmondon akartak boszút állani s a német császár és magyar király hatalma, bármennyire megapadt, arra mégis elég volt, hogy a kis Erdélynek bajt okozzon. Az Erdély elleni hadműveleteket Schwendi Lázár, Felső-Magyarország főkapitánya vezette, ki Miksával már 1562 óta élénk levelezést folytatott, két évvel később szolgálatába lépett s nem katonai ügyekben is legbizalmasabb tanácsosa lett. Schwendi a vallás kérdésében szintén Miksa felfogásához hajlott; nem szakadt el a katholikus egyháztól, de katholikusok és lutheránusok részére teljes jogegyenlőséget óhajtott.1 Még 1564 végén lett felvidéki, kassai főkapitány s a következő évben sikeresen harczolt János Zsigmond hadaival. Megvette Tokajt s ezzel felidézte a szultán beavatkozását, kikerülhetetlenné tette a török háborut.2 Sietett tehát Miksát figyelmeztetni, hogy készüljön. Terjedelmes emlékirataiban közölte vele eszméit s melegen ajánlotta a királynak, hogy jól bánjék a magyarokkal s maga álljon a hadsereg élére. Ő ajánlotta a defensivát is és a hadjáratot közösen vezette a királylyal, ámbár nem volt a győri táborban, hanem Kassán maradt, hol az volt feladata, hogy magyar és német harczosaival Felső-Magyarországot megvédje János Zsigmond ellen. De neki sem nyilt alkalma a hadjáratban babért aratni s közös kudarczuk a királyt és kedvelt vezérét még közelebb hozta egymáshoz. Mindketten égtek a boszúvágytól s azt a gyönge Erdélyen akarták kitölteni. Schwendi még télviz idején, 1567 januárban megkezdé a háborut s bevette Szádvárt, később meg Munkácsot. A fejedelem a temesvári pasától kért segélyt, ki csakugyan benyomult a felvidékre s ott szörnyű pusztitást tett. Márcziusban János Zsigmond is megindult. Schwendi követet küldött hozzá, de a fejedelem szóba sem állt vele, hanem – minthogy az ő követe, Báthory is fogva volt Bécsben – fogságra vetette s Kővárt és Nagybányát megvéve, Kassa ellen akart nyomulni. De súlyosan megbetegedett s a török sem támogatta, mert időközben megindultak a béketárgyalások. A budai pasa azt üzente Salm gróf győri főkapitánynak, hogy Magyarország siralmas pusztulását tekintve, jó lenne, ha együtt gondolkodnának azon, mi módon lehetne e szomorú állapotnak véget vetni. Ezzel a tárgyalások meg voltak inditva. A békeügy főleg a magyarok körében keltett erős visszhangot, kik látták, hogy önfeláldozásuknak semmi sikere sincs. Azt mondották, hogy ha „ez” a háború még egy esztendeig folytattatik, kénytelenek lesznek saját hazájukból kivándorolni. Sőt még jobban féltek az idegen katonáktól, mint magától a töröktől.3 Szelim, az új szultán, szintén békére hajlott, mert nem volt katonatermészet, mint atyja és Perzsia felől is bonyodalmak fenyegették. Épenséggel nem érzett kedvet új háborúra, mig trónján meg nem melegszik, ámbár a franczia királynak nagyhangu levélben hirdette, hogy a tavaszszal személyesen táborba száll. János Zsigmondot megerősité tehát Erdély birtokában, de a fejedelem folytonos kéréseit, hogy Schwendi ellen megvédje, nem igen vette figyelembe. Végre utasitotta ugyan a temesvári és budai pasákat, hogy a fejedelmet támogassák, de a hangulat a portán folyton igen békés maradt.4 Ennek megfelelően a még atyja által letartóztatott királyi követet, Hosszútóthyt szabadon bocsátotta s azt üzente vele Miksának, fizesse meg az évi adót s küldjön követet, kivel a béke iránt tárgyalni lehet. Hosszútóthy Budára érve, a pasával abban állapodott meg, hogy ha Miksa 1567 ápril 24-ikéig beküldi az adót, egy évi fegyverszünetet fog kieszközölni, mely időben a tárgyalások a végleges béke iránt folyamatba tehetők. E fegyverszünet, melyre szükség volt, mert egyes török csapatok folyton betörtek királyi területre s a tavaszszal Veszprémet is megtámadták, honnan Tury György űzte el,5 csakugyan létrejött s a király utasitotta végbeli kapitányait, hogy a legszigorúbban megtartsák.6


Schwendi Lázár.
A bécsi udvari műtörténeti múzeum ambrasi arczképgyüjteményében. Felirata: LAZARVS • VON • SCHWENDI. Az eredetiről rajzolta Túry Gyula

Májusban török követ vitte meg Bécsbe a királyi követek számára a menevédet. Miksa király a követség élére régi jeles diplomatáját, Verancsics püspököt állitotta s Teuffenbach Kristófot rendelte mellé. A püspök már egyszer járt török földön s éveket volt kénytelen ott a legnehezebb viszonyok közt tölteni. Nem szivesen kelt másodszor a nehéz útra,7 mert azt hitte, hogy ismét a régi állapotokat és elbizakodott embereket fogja ott találni. De az új szultánnal Konstantinápolyban sok minden megváltozott. Minthogy Verancsics gazdag ajándékot hozott, nem igen volt oka a panaszra. Nyomban megjötte után titokban 5000 tallért küldött a nagyvezérnek, az ünnepélyes kihallgatáson meg 6000 arany értékű ajándékot nyujtott át neki, míg a többi pasák szintén gazdag pénzadományt kaptak. Verancsics közvetlenűl tárgyalt szláv nyelven a nagyvezérrel, kinek a béke fejében 30,000 arany jutalmat igért. Ellenben azt óhajtotta, hogy az az összeg, melyet a magyar király eddig adó czímén fizetett, s melyet jövőre is kész megküldeni, ne adó, hanem ajándék nevet viseljen. A szultán elé kézcsókra bocsáttatván, 15 arany kelyhet, 2 órát, 45 zsák tallért adott át, minek értéke egy évi adónak felelt meg. Mindazáltal a tárgyalások sokféle nehézségbe ütköztek. A török azt kivánta, hogy a király bontassa le Tata és Veszprém várát. Ez hajlandó volt a kivánságot teljesíteni, de csak oly feltétellel, ha a szultán meg Szigetet és Gyulát rontatja le, miről azonban a portán hallani sem akartak. Erdély ügye szintén fokozta a nehézségeket. A követek azt kivánták, hogy János Zsigmond csakis a tulajdonképeni Erdélyre szoritkozzék s a magyar részeket adja ki. Ellenben a portán meg akarták a fejedelmet mindazon területek birtokában hagyni, melyek tényleg kezén voltak, sőt Tokajt, Munkácsot és Szatmárt is követelték számára. Igy az alkudozások nem igen haladtak előre. A követség unni kezdte a dolgot, s erélyes fellépésre határozta el magát. 1568 január végén a követek, kik e végből Drinápolyba mentek az ott időző udvarba, a nagyvezérhez hosszú emlékiratot intéztek, melyben kifejtették, hogy csakis a Szulejmánféle békeszerződés alapján tárgyalhatnak. Ha tehát a szultán ez alapot nem fogadja el, minden további alku fölösleges, mert nem vezethet békére. E fellépésnek megvolt a kivánt hatása s a béke nyolcz évre valóban megköttetett.8 Májusban török követ járt Bécsben, a ki 4 agarat, 2 lovat, 2 tevét, egy sátrat s török módra készült asztalt nyujtott át a szultán ajándékául,9 s meghozta a márczius végén szentesitett békeszerződést is.10

A tárgyalások Drinápolyban fejeztetvén be, az úgynevezett drinápolyi béke a király és a szultán jogviszonyát következőleg szabályozta: A király a kezén levő terület békés birtokában marad s évi 30,000 magyar aranyat fizet „tiszteletdíj” fejében a szultánnak. Mindkét fél szigorúan kötelezi magát, hogy minden támadástól vagy kártételtől tartózkodik. Bizottság alakittatik, melybe mindkét fél egyenlő számú tekintélyes, okos, békeszerető, a végbeli ügyekben járatos embert nevez ki. Minden felmerülő viszályt ez a vegyes bizottság békésen egyenlit ki; a nagyon fontos ügyeket azonban a budai pasához s a király egyik főkapitányához terjeszti fel. Ha ezek nem képesek megegyezni, az eldöntés a két uralkodóra marad. Várat és erődöt a maga területén mindegyik fél szabadon épithet vagy tatarozhat. Minthogy a kihívásokból és párbajokból sok valódi békebontás támad, a párbaj vagy csak a kopja-törés mindkét részen szigorúan tiltatik. Épen úgy tiltva van, hogy a rabszolga-kereskedők magyar földre jőjjenek rabot venni, minthogy gyakran megesik, hogy, ha nincs elég rab, a török katonák a határszéli királyi területre rontanak, ott a lakosságot korkülönbség nélkül, de főleg a serdületleneket összefogdossák s a kereskedőknek eladják. Jövőre emberkereskedést magyar földön folytatni nem szabad. A ki a tilalom ellen vét, az elveszti nemcsak a nála levő rabokat, kik visszanyerik szabadságukat, hanem minden pénzét. A békekötés kiterjed Erdélyre s János Zsigmond ama területek birtokában marad, melyek kezén vannak. A szultán igéri, hogy a fejedelmet a béke megtartására kötelezi s a király ellen segíteni nem fogja.11

A drinápolyi béke nevezetes fordulatot jelez a magyar-török érintkezésekben. Valóságos határkő ez. Hosszú időre befejezi a király és szultán hivatalos küzdelmeit, a nagy hadjáratok sorát, azt a korszakot, mely az 1529-iki bécsi hadjárattal kezdődött és Szulejmán haláláig tartott. Időnkint e negyven évi időszakban is szünetelt ugyan a fegyver. De olyan béke a két uralkodó közt egyetlenegyszer sem köttetett, mely némi állandóságot nyert volna. Ellenben a drinápolyi béke hosszú, tartós béke volt, s lejártakor mindig megújittatván, jogilag érvényben maradt 1593-ig, vagyis teljes huszonöt esztendeig. Csakhogy sajátságos, a maga nemében igazán páratlan volt az az állapot, melyet ez a békeszerződés teremtett. A béke a valóságban egyedül a két uralkodóra terjedt ki, nem pedig alattvalóikra. Őket is békére kötelezte ugyan, de e kötelezettségnek a két uralkodó nem szerzett érvényt; a szultán azért nem, mert nem akart, a király meg azért nem, mert nem tudott érvényt szerezni. A magyar és török alattvalók ebben a huszonötéves békekorszakban ép oly elkeseredett, ép oly kegyetlen harczokat vivtak egymással, mint annak előtte. A török kisebb-nagyobb csapatokban minduntalan betört, rabolt, foglyokat hajtott el, községeket perzselt föl, sőt néha nagyobb várakat és városokat is megvett a király területén. A magyar végbeliek és urak hasonló pénzzel fizettek, s az apró harcz sohasem szünetelt, mert ha az egyik fél abban hagyta, a másik kezdte meg. Igy a drinápolyi béke nem a háborunak, hanem csak a nagy hadjáratoknak, nem az alattvalók dúlásának, fosztásának, hanem a két uralkodó harczainak vetett véget. A király 1568 óta egész 1593-ig békében élt a szultánnal, sőt megkövetelte alattvalóitól is, hogy megtartsák a békét. Ugyane kivánságot intézte a szultán a maga alattvalóihoz. A papiron rendben is volt minden. De a nagy haderő, melyet a török a magyar vilajetek védelmére tartott, foglalkozást keresett s nem birt sokáig tétlen maradni. A török helyi hadszervezet egész természetében offensiv volt. A küzdelemre el volt látva mindennel, erős harczias szellem hatotta át s más foglalkozás hiányában rablótámadásokban, betörésekben keresett szórakozást. A legénységet az uralom és a zsákmányolás kilátása, a főbb tiszteket a keresztények elleni gyűlölet és a dicsvágy sarkalta rá, hogy nem törődve a békével, folytassák a harczot, adófizetésre kényszeritsék a határszéli községeket s a béke idején is egyre terjesszék a szultán területét. A király a bajnak elejét vehette volna, ha követi a török példáját, s megfelelő számú, rendesen fizetett őrséget tart a végeken. De Miksa király öröklé atyjának szertelen pénztelenségét, s minthogy elpusztitott, kiszipolyozott magyar birtokai adóban és más közjövedelmekben alatta még kevesebbet hoztak, mint annak előtte, a végek fenntartásáról és őrzéséről nem birt kellően gondoskodni. A török hamar észrevette a király tehetetlenségét. Vakmerősége, harczvágya, portyázásainak száma folyton fokozódott. Másrészt a magyarok, mikor tehették, követték a példát, s a hosszú béke ez új korszakában a királyi terület az a része, melyet földrajzi fekvése, a magas hegység meg nem védett, ép oly kevéssé élvezett nyugalmat, mint annak előtte. Sőt helyzete még rosszabbá vált, mert saját királya, aki békében élt a szultánnal, nehezité meg neki az önvédelmet, s tiltotta el a visszatorlástól. A békeszerződés csak a magyart fegyverezte le, nem a törököt, s ezzel a királyi területnek természettől nem védett részét kiszolgáltatta az ellenség rombolásainak. Ezt a helyzetet teremté meg a drinápolyi béke, s a következő országgyűlések a nép panaszainak, keserves jajszavának, fájdalmas nyögéseinek minduntalan kifejezést adtak.


Miksa király aláirása 1568 november 10-iki oklevelén.
Olvasása: Maximilianus i(mperator). Az irat eredetije az országos levéltárban

Minthogy a drinápolyi békében Erdély is befoglaltatott, s minthogy a tényleges birtokállomány alapján köttetett, vagyis mindhárom fél kölcsönösen elismerte egymást az egykori magyar állam azon területei törvényes és kizárólagos tulajdonosának, mely épen kezén volt, egyszersmind betetőzte, végleges alapokra fektette, az államszerződés szentesitésével látta el az ország három részre oszlását. Maga a három részre oszlás, az ország feldarabolása elég régi keletü volt már ekkor. Csakhogy azok a szerződések, melyekben a küzdő felek megosztoztak az országon, mind rövid életüek voltak s legföllebb pár évig állottak fenn. Ellenben a drinápolyi szerződés csaknem egy emberöltőn át szakadatlan jogérvényes maradt, mely időben a három részre oszlás teljesen kiforrott s megnyerte azt a végleges alakot, melyet lényegileg megtartott mindaddig, míg Buda bástyáin a félholdas zászló lobogott.

A békekötésben a szerződő felek intézkedtek ugyan a határok pontos megállapitásáról: de az akkori földrajzi segélyeszközökkel szabatos határszabályozást eszközölni alig lehetett, s a két fél végbeli népének örökös rezgelődései a határ végleges rendezését különben is lehetetlenné tették. Minthogy küzdelmeiknek szerződésekkel nem lehetett gátat emelni, a békekorszakban mindkét fél addig terjeszkedett, ameddig birta, s ha meg nem szállotta, legalább adóztatta, sarczoltatta azon községeket, melyekhez hozzáfért. Sőt a drinápolyi békének az a fogyatkozása is volt, hogy Erdély birtokállományát nyilt kérdésnek hagyta. Befoglalta ugyan a fejedelmet is és a szultán, mint hűbéresét, több izben utasitotta, tartózkodjék a békebontástól. Csakhogy a tényleges birtokállomány János Zsigmondra nagyon kedvezőtlenül alakult; a német had egész közelében, úgyszólván a nyakán ült, és fontos strategiai helyek birtokában, bármikor Kolozsvárig nyomulhatott. A fejedelem csak úgy akart tehát egyezkedni, ha a királyi had kiüriti az elfoglalt területet s visszaadja neki mindazon részeket, melyeknek 1556-ban, mikor Lengyelországból haza tért, birtokában volt. János Zsigmond nem fogott ugyan fegyvert, de viszonya a királylyal nagyon feszült maradt. Miksa azzal vádolta, hogy háborura készül s magához csábitja a magyar urakat. Panaszt emelt ellene a lengyel királynál, a budai pasánál és a portán. A fejedelem csakugyan harczias tervekkel foglalkozott s a szultán segélyét próbálta megnyerni. Figyelmeztette az Európaszerte duló vallásos viszályokra s azt mondotta, hogy sohasem volt a pillanat alkalmasabb a Miksa elleni háborura, mint most. A magyarok is készek elszakadni tőle, mert nem váltotta be igéreteit, Szelim szultán azonban örült a békének s meghagyta János Zsigmondnak, ne szegje meg a békekötést és régi, kipróbált tanácsosaira, ne pedig a magyarországi menekültekre hallgasson.12 A fejedelem annyira megszivlelte e tanácsot, hogy a másik végletbe csapott s 1571-ben nemcsak megbékült Miksával, hanem titkos szerződésben el ismerte főhatalmát. Igy 1571-ben az erdélyi határrendezés is megtörtént, s a drinápolyi békét követő években egész pontosan megállapitható a három országrész területe.


Magyarország nyugati része és az osztrák tartományok.
Castaldi 1566-diki térképének 1. táblája. Aláirása: Opera de M(esser) Giac(o)mo Castaldi Piamontese cosmograso in Venetia, | Disegno particolare de Regni e Regioni che son da Venetia a | Cofta(n)tinopoli et da Constantinopoli a Vienna d’Austria, et da | Vienna a Praga citta regal di Boemia, et alla citta regal di | Polonia et altri paesi suori de detti viaggi, come si vede distintamente nel disegno. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának eredeti példányáról

Az a magyar terület, melyet Miksa király atyjától örökölt, Alsó-Magyarországban huszonegy,13 a tiszai részekben Gyula vidékén hat,14 Felső-Magyarországban tizenhat,15 az akkori Szlavóniában három16 vármegyéből s a Kulpántuli horvát részekből és végekből állt. Ez a terület sem egészen, nem is annyira jogilag, mert némely megye formaszerüen átadatott a töröknek, hanem csupán adóügyileg, amennyiben a királyi közegek az adót valamely vármegye kisebb-nagyobb részében be tudták hajtani, tartozott a király alá. De Ferdinánd uralkodása végén még tényleg 46 magyar-szlavón vármegye szerepel az adóügyi lajstromokban. A drinápolyi béke ezt a területet adóügyileg is nagyon megnyirbálta. Jogilag és tényleg elvesztek Alsó-Magyarországban Tolna, Baranya és Somogy, a tiszai vármegyék közül Zaránd, Arad, Csanád és Békés, s ha az emlitett két vármegye egyike-másika időnkint föl-föl is tünik az adószámadásokban, ez kivételesen csak azért történik, mert a királyi rovó valamelyik faluhoz épen hozzáférhetett, s adót szedhetett be. Politikailag azonban e területek ekkor már végleg elvesztek Miksa magyar királyra nézve, ki 1571-ben Közép-Szolnokról is lemondott, s így uralma csupán csak 38 vármegyét ölelt fel.17 De ezeket sem kizárólag; itt sem volt a magyar király teljes felségjogaival ura a területnek. Minthogy nem tudta kellően megoltalmazni, messze vidékek behódoltak, s rendes adófizetéssel igyekeztek maguknak oltalmat szerezni, mit a törvény is számba vett, ámbár már Miksa sürgetni kezdte, hogy azok, kik önkényt, kényszeritő ok nélkül hódolnak be, megbüntettessenek. De kényszeritő ok nélkül senki sem vetette alá magát a töröknek, ki egyre nagyobb terheket rótt a hódoltakra. Ahol akár nemes, akár jobbágyközségek elfogadták a török igát, azt csak a végszükségben, azért tették, hogy el ne űzessenek ősi telkeikről, s bármi áldozattal megmaradhassanak azon a földön, melyben atyáik csontjai porlottak. A királyi hatalom tehetetlensége következtében egyre nagyobb területek jutottak e szomorú sorsra s Miksa alatt roppantul terjedt a behódolás. Nógrád, Veszprém és Esztergom egészen behódoltak. A két elsőben voltak ugyan királyi várak, erődök és őrségek, de még azt sem tudták megakadályozni, hogy a vár alatti helység a behódolás kényszerhelyzetébe ne jusson. Esztergom tulajdonképen egész területével a török birodalomhoz tartozott. De azért még évtizedeken át rendesen adózott a királynak, s a közeli Komáromból, ha kellett, karhatalommal vették meg rajta az adót. A drinápolyi béke után a megmaradt 21 alsó-magyarországi és szlavón vármegyék körül kilencz18 részben vagy egészen behódolt s területén a király már ekkor megosztozott a törökkel. Pár év mulva (1576) a hódolt megyék száma Vassal szaporodott, úgy hogy e részekben csak 11 szabad vármegyéje volt a királynak, a másik 10 meg vegyes uralom alatt állt, sőt ekkor már Hont is kényszerült teljesen behódolni.


Keleti Magyarország és Erdély Castaldi térképének 2. táblája

Még kedvezőtlenebbül fejlődtek a viszonyok a felső-magyarországi részekben, hol a vármegyék száma (Gyula elvesztével Külső-Szolnok és ami kevés Csongrádból megmaradt, szintén a felső-magyarországi, az egri várhoz adózó megyékhez számittatott) a drinápolyi béke után 18-ra emelkedett. De 1570-ben csak hét volt törökmentes, hódolatlan, a többiben mindenütt kisebb-nagyobb területek adóztak a töröknek és pedig Gömör, Pest, Külső-Szolnok, Csongrád és Solt egészen, Heves és Borsod csaknem egészen, Szabolcs és Torna legnagyobb részében. A felföldön is folyton terjeszkedett a török, s 1576-ban már csak Szepes, Sáros, Bereg, Ugocsa és Ung maradt kizárólagos királyi uralom alatt, ellenben Közép-Szolnok egészen Erdélynek engedtetett át, a többiben pedig a király a törökkel volt kénytelen megosztozni. Ekkor a már csak 17 vármegyéből álló Felső-Magyarország adózó községeiből csupán valami 52% volt teljesen szabad, a többi 48% vegyes uralom alá került. Az egész királyi területet, a királynak adózó összes vármegyéket tekintve, 1570-ben 39 vármegyéből csak 19, 1576-ban már csak 16 vármegye állt kizárólagos királyi uralom alatt. Ez is kegyetlenül fel volt dulva, el volt pusztitva, népessége megfogyott, s a megmaradt lakosság anyagi ereje a legnagyobb mértékben megcsökkent. Csak e körülmények számbavétele mellett lehet a drinápolyi béke utáni magyar királyság sorsának alakulását megérteni. Egy rongy maradt abból a hatalmas területből, amelyet a magyar nemzet fél évezred munkájában, küzdelmeiben, vajudásaiban eszével és vérével összeforrasztott. E maradék nem volt többé ország, hanem egy hosszú folt, mely az Adria partjaitól félkörben fel a Kárpátokon át nyugaton, északon és keleten Erdélyig húzódott, s földrajzilag is a legkedvezőtlenebbül alakult. Védelme óriási költséget igényelt, s még a legnagyobb buzgalom, a leglelkesebb kötelességteljesités mellett sem lehetett az ellenség betörései ellen kellőképpen oltalmazni.


János Zsigmond aláirása 1563 augusztus 10-iki oklevelén.
Olvasása: Joannes electus rex. Az irat eredetije az országos levéltárban

Ami a fentebbi vármegyéken kivül a magyar államterületből megmaradt, az vagy erdélyi, vagy közvetlen török uralom alatt állt. Az erdélyi fejedelemé volt a régi tartományon kivül az anyaországból Máramaros, Bihar, Kraszna, Középszolnok és Kővár vidéke, a tiszai részekből Zaránd és Szörény egy darabja. Ezt a területet teljes belügyi önállósággal kormányozta s az erdélyiek viszonyukat a szultánhoz következőleg jellemezték: „A hatalmas török császár az előtt is nem azt kivánta mitőlünk, mostan is nem azt kivánja, hogy az ő birodalma úgy legyen miközöttünk, mint afféle országban, kiben török lakik, hanem kiván engedelmességet”19 s e mellett adófizetést. Minthogy János Zsigmond e két kötelezettségének tisztességesen eleget tett, a török nem avatkozott Erdély belügyeibe.

Ami a közvetlen Törökországba kebelezett területet illeti, az 1552-ig egy tartományt alkotott, melyhez még a Szávántuli részek is tartoztak. De alighogy Temesvár török kézre került, rögtön új vilajet székhelye lett, s beglerbéget kapott. 1552 óta tehát a török-magyar terület két külön tartományra, a budai és a temesvári vilajetre, mindegyik meg ismét szandzsákokra oszlott. Eleinte (1552–56.) a tulajdonképeni magyar területen a Száváig mindkét vilajetben 18 szandzsák volt. Ellenben a drinápolyi béke utáni időben a budaiban 18, a temesváriban 7 szandzsákot emlitenek.20 A régi történeti viszonyokra, a megyei felosztásra természetesen a temesvári vilajet alakitásánál sem volt semmi tekintet s a török uralom itt is oly módon rendeztetett be, a kormányzat pedig akképen folyt, mint a budai vilajetben vagy a török birodalom többi tartományaiban.


A Fekete tenger melléke.
Castaldi térképének 3. táblája. Jobb szélén a kiadás czime: Opera de M(esser) Giac(o)mo Castaldi Piemo(n)tese cosmographo in Venetia. La discrittione della Transiluania et parte del l’Vngaria et il simile della Romania con la gionta | come nel disegno apare, del medesimo autore con diuisione della Transilvania, dall’Vngaria fatta con | pontesini. | Da Paulo Forlani Veronese intagliato l’Anno 1566

A központi kormányzatot Szulejmán életének utolsó éveiben szintén azon a módon és azon irányelvek szerint vezették, mint annak előtte. A hatalmas császár maga keveset törődött magyar alattvalóival. Minisztertanácsa, a diván vitte az ügyeket s ebben mindig nagy többségben voltak a renegátok. Élete utolsó két évében a 7 divánülő pasa közül három volt horvát, kettő albán s csak kettő telivér török, vagyis muzulmán származásu.21 A nyolczadik, Ali pasa tengernagy, Magyarországban született s magyar és keresztény atyját Konstantinápolyba hivta s ott házába fogadta. A nagy szultán, a mint öregedni kezdett, mindinkább megváltozott. Vén korában hiu, kicsinyes emberré lett, pirositóval kendőzte arczát,22 hogy a külföldi követek, kik szine elé kerülnek, azt higyjék róla, hogy kitünő egészségnek örvend, pedig a kor testileg-lelkileg egyaránt megtörte. Az idővel és a betegséggel fokozódott vallásos buzgalma. Egykor nagyon szerette a bort s erős ivó volt. Öreg korában azonban, Allah büntetésétől félve, nemcsak lemondott a boritalról, hanem alattvalóit is a legszigorubb büntetésekkel tiltotta el tőle. Sőt türelmetlensége odáig ment, hogy a tilalmat a portán levő európai követekre is ki akarta terjeszteni. Mikor 1566-ban utolsó hadjáratára elindult, tudta mindenki, hogy ereje végkép kimerült s szép fővárosába élve nem tér többé vissza. Csakugyan Sziget alatt fejezte be emlékezetes életét.

A magyarországi törökség sokféle emlékkel örökitette meg itt tartózkodása egyes mozzanatait. A mohácsi gyászmezőn, ama ponton, hol a csata idején a szultán helyet foglalt, kioszkot épitettek s közelében kutat ástak.23 Budától egy mértföldnyire, a Duna partján, hatalmas sziklakő tartotta fenn Szulejmán 1543-iki hadjáratának emlékét. Nagy négyszögü kő volt, rajta török felirás, az emlitett hadjárat dicsőségét hirdetve.24 Sziget közelében, ama helyen, a hol meghalt s beleit eltemették, igen diszes emléket, erőditett mecsetet emeltek, melyet a keresztények 1594-ben,25 későbbi helyreállitása után pedig újra elpusztitottak. Mindez nyomtalanul eltünt, megsemmisült az idők viharában. De évszázadokig érezte a magyarság azt a végzetes befolyást, melyet sorsára Szulejmán szultán gyakorolt.

Utóda, Szelim trónra léptekor 42 éves,26 alacsony, elhizott, komor kinézésü ember, kit az egykorú emlékek gyakran részeges Szelimnek neveznek. Csakugyan tulságosan szerette a bort és az asszonyt s vallása törvényeivel ép oly keveset bajlódott, mint a kormányzati és katonai ügyekkel. Háremének élt s a politikát tanácsosaira bizta. Kedvencze és főlovászmestere (1569) magyar születésü volt.27 Úgy látszik, ebből lett 1573-ban a második nagyvezér. Ezt Chiaba pasának hivták. Egy tolnai csizmadia fia volt s az egykoruak azt mondották róla, hogy olyan ravasz, akár egy csizmadia; csak 45 éves volt s Szelim egyik leányát birta feleségül. Ugyanekkor a görög beglerbég is magyar születésü, kanizsai fiú volt s általában a legfőbb állásokban Szelim alatt szintén főleg keresztény származásuak szolgáltak. Egészben a birodalom vezetése ekkor is jeles emberek kezén maradt, kik Szulejmán iskolájában nevelkedtek s az ő szellemében és hagyományai szerint intézték a közügyeket. De maga az uralkodó jelentéktelen ember volt, a mi, habár lassan, de folyton éreztette hatásait a politikában. A török birodalom nagy és hatalmas maradt ugyan Szelim alatt, de uralkodója nem tudta felhasználni, vagy haszontalan czélokra pazarolta gazdag segélyforrásait. Szelim trónra lépte új korszakot nyithatott volna tehát Magyarország történetében, ha királya észreveszi az idők változását s ahhoz szabja politikáját. A királyi hatalom azonban épen ellenkező irányt követett. A helyett, hogy a magyarságot megnyerve, teljes erővel próbálta volna a török uralmat megtörni, minden áron békét igyekezett a szultánnal tartani, a magyarság érdekeit pedig egyre inkább megtámadta. A viszonyokat igen jól jellemzi a régi krónikás,28 midőn azt mondja: „A magyar kereszténység a törököt szivből gyülölte, vele szive szerint harczolt, mig a császár ő felsége meg nem haragitotta.”

A krónikás ezt Miksa utódjáról, Rudolfról mondja ugyan, de még Miksa kezdeményezte a „megharagitás” ama politikáját, mely a török uralom fennmaradásának egyik főoka lett.


Török rabbilincs.
(Zay Ferencz viselte Konstantinápolyban.) A Zay grófok zay-ugróczi kastélyában levő eredetiről rajzolta Dörre Tivadar


  1. Fiát is a katholikus vallásban neveltette, végrendeletileg pedig egyházi czélokra alapitványt tett. Hopfen id. műve. Életrajzát megirta Jankó, Lasarus von Schwendi, és azon ideig, mig Magyarországba jött, Warnecke.[VISSZA]
  2. Erben, Die Frage der Heranziehung des Deutschen Ordens zur Vertheidigung der ungarischen Grenze.[VISSZA]
  3. Wertheimer, id. m.[VISSZA]
  4. Soranzo 1567 január 25-iki, február 8-iki és márczius 20-iki jelentései id. h.[VISSZA]
  5. Ápril 5-iki jelentés a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  6. 1567 július 14-iki rendelete a komáromi kapitányhoz. Tört. Tár, 1897. 316.[VISSZA]
  7. Monum. Hist. Slav. Mer. XV. Miksa 1567 június 19-én Pozsonyban a püspöknek biztositó levelet adott, melyben igéri, hogy, tekintve útjának fölötte veszélyes voltát, testvéreit, unokatestvéreit s többi rokonait kegyelmébe fogadja s azokat, kik egyházi pályára alkalmasak, javadalmakra fogja kinevezni, mihelyt ilyenek megüresednek, máskülönben pedig minden irányban oltalmában részesiti őket.[VISSZA]
  8. Soranzo szeptember 31., 23., deczember 30., február 1-én kelt jelentései id. h.[VISSZA]
  9. A pármai követ május 27-iki jelentése. U. ott.[VISSZA]
  10. Eredeti példánya a bécsi áll. levéltárban.[VISSZA]
  11. A békeokmány tervezete. Verancsics Összes Munkái, V. 208–33.[VISSZA]
  12. A velenczei követ 1569 ápril 30-iki és május 14-iki jelentése Konstantinápolyból a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  13. Pozsony, Komárom, Esztergom, Győr, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Turócz, Árva, Zólyom, Liptó, Mosony, Somogy, Baranya, Tolna, Trencsén, Sopron, Vas, Veszprém és Zala vármegyék.[VISSZA]
  14. Zaránd, Arad, Békés, Csongrád, Csanád, Külső-Szolnok vármegyék.[VISSZA]
  15. Szepes, Sáros, Bereg, Zemplén, Ung, Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Közép-Szolnok, Abauj, Torna, Gömör, Borsod, Heves, Pest, Solt vármegyék.[VISSZA]
  16. Zágráb, Körös, Varasd vármegyék.[VISSZA]
  17. Az államterület alakulatát részletesen megvilágitom „Két pénzügytörténeti tanulmány” cz. munkámban.[VISSZA]
  18. Komárom, Győr, Esztergom, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Veszprém, Zala.[VISSZA]
  19. Szilágyi Sándor, Erdélyi Országgy. Emlékek, I. 569–70.[VISSZA]
  20. Thury, Török Tört. II. 116. felsorolja az összes szandzsákokat. Egy 1554-ki levél szerint a budai pasa alá 12 szandzsák tartozott. Szalay Ágoston, Levelestár 144. Az 1566 utáni évek valamelyikéből Hammer: Des Osm. Reichs Staatverfassung II. 477. is közöl Dzselalzade egy műve alapján kimutatást a két vilajet szandzsákjairól.[VISSZA]
  21. A császári követség titkárának jelentései. Hadtört. Közl. 1894: 559.[VISSZA]
  22. Wertheimer, id. m.[VISSZA]
  23. Buchholtz, id. m. III. 159.[VISSZA]
  24. Leirja Georgics Athanáz ferenczrendi barát, ki a XVII. században Budáról Boszniába utazott s rendkivül érdekes uti naplót irt olasz nyelven, Starine. XVII.[VISSZA]
  25. Venier velenczei követ május 3-iki jelentése a tört. bizottság iratai közt.[VISSZA]
  26. Szelimről Alberinél: III. sor III. 134. 1554-ből; Trevisanonál: III. sor I. 116. 1571-ből s III. sor II. 97. többféle leirás van. V. ö. a királyi követség titkárának 1573-iki jelentését, Hadtört. Közl. 1894.[VISSZA]
  27. Károlyi Árpád: Századok, 1879. 496.[VISSZA]
  28. Mikó, Adalékok, III. 9.[VISSZA]