SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Az új Magyarország

Új nemzedék a régi vezérek helyén. A király távollétének következményei. Magyar urak a király többi országaiban. Az osztrák tartományok féltékenysége. Bécsben lakó magyarok. Az idegenek beözönlése hazánkba. A honfiusitások. Az új állampolgárok helyzete az országban. Védekezés az indigenák ellen. A népcsere következményei. A főuri társadalom átalakulása. A műveltség terjedése a főuri körökben. A practicusok és tudósok Erdélyben. Az olygarchák megszelidülése. A dynastikus érzés terjedése. Az utolsó rabló lovagolt. Politikai üldözések. Dobó István fogsága és halála. A német birodalom és Magyarország. Miksa beolvasztási terve. A horvát-szlavón végek Károly főherczeg uralma alatt. Kisérlet a német lovag-rend betelepitésére. A nemzeti ellentétek a király és a magyarság között. A rendi politika vezéreszméje. A sérelmek. A régi magyar hatóságok mellőzése az ország kormányában. A király távolléte. Az idegen tanácsosok. A közjogi kérdés az országgyülésen. A pozsonyi kamara közjogellenes felfogása. Miksa ragaszkodása a fenálló szokáshoz. Igérete a magyar tanácsosok alkalmazása tárgyában. A rendek rövidlátása. Törvényczikk az ország had- és pénzügyeinek a bécsi kormányközegek által leendő vezetéséről. Az 1572-iki országgyülés sérelmei. A rendek panasza az idegen tisztviselők és katonák ellen. Rudolf koronázása. A székhely kérdése. Miksa terve a katonai élelmezés ügyében az 1576-iki országgyűlésen. A rendek kitörése az idegenuralom ellen. A király haragja a rendek ellen. A pénz- és hadügy közösségének kimondása. Általános lehangoltság. A közös ügyek kérdésének rendezetlen volta megmérgezi a viszonyt a király és a nemzet között


A bécsi császári palota a XVI. század elején és a század második felében.
Hirschvogel után rajzolta Dörre Tivadar

MINT MIKSA KIRÁLYSÁGA, azonképen új volt a nemzedék is, mely a drinápolyi béke után Magyarország közéletében a hangadó szót vitte. A régi vezéremberek majdnem mind meghaltak. Zrinyi Miklós, Batthyány Ferencz, Báthory András, Erdődy Péter, Keglevich Péter, Perényi Gábor, Bebek György, Országh Kristóf (a két utóbbi családjának utolsó férfi tagja), Balassa Menyhért, s mindazok, kik még láthatták a régi Magyarországot, immár ősi sirboltjaikban pihentek. A kik még ki nem dőltek a sorból, elaggott, öreg emberek voltak s a köztéren nem igen szerepeltek többé. Az új királyt új nemzedék környezte, melynek agyában csak homályosan, atyái elbeszélése alapján élhetett a magyar haza egykori nagyságának és hatalmának emléke. Csodásnak, a mesék aranykorának, bűvös tündérálomnak tarthatta a jelen szétszakadozottság, állami tehetetlenség és társadalmi szétzüllés közepett mindazt, miről a mult „nagy búsan szólt, hogy itt hajdan szebb élet volt”.

Az új társadalom más talajban, teljesen új viszonyokban gyökerezett, melyeknek megfelelően lényeges jellemvonásaiban maga is megváltozott, átalakult. Az az egy tény, hogy a korona viselője messze idegenben székelt s a magyar királynak saját, külön, a magyarnál sokkal nagyobb, sokkal gazdagabb országai is vannak, nemcsak állampolitikai és közjogi, hanem lényeges társadalmi következményekkel is járt. A magyar és az örökös tartományok uri körei közt szorosabb kapcsok létesültek. Az ifjak megismerkedtek, összebarátkoztak, hol a katonai, hol meg az udvari szolgálatban. Perényi Gábor és Mihály, Báthory Miklós, Országh Kristóf, Török Ferencz, Kendy János, Rhédey János, Homonnay Gáspár, mindnyájan az új nemzedék vezérférfiai, később mások, még Bocskay István is hosszabb-rövidebb időt töltöttek a király külföldi udvarában. Némelyikük, mint Pálffy Miklós, eljutott a spanyol udvarba s a főherczegek mellett töltötte apród-éveit. Magyar urak (Pálffy, Zrinyi, Pethő, Erdődy s mások) külföldi leányt vettek feleségül, idegenek meg magyar családból házasodtak. Igen sok magyar úr a király többi országaiban honfiusittatta magát, hogy birtokot szerezzen. Némelyik végleg oda költözött át s a háború viharaitól védettebb külföldön fejezte be életét. A Batthyányak Csehországban, az Alapyak Krajnában, a Zrinyiek, Tahyak, Székelyek Stiriában, a Thurzók, Pethők, Forgáchok, Pálffyak, Dóczyak Alsó-Ausztriában,1 Maylád Gábor s többen Morvában szereztek indigenatust. Nem szivesen látták őket, sőt rájuk fogták, hogy a török szövetségesei. Pedig épen a török elől menekültek, s az ürügyek, melyekkel megtelepedésöket neheziteni igyekeztek, merő önzésből származtak. Az egyes tartományok rendei ezzel csak az idegen versenyt akarták kizárni. Ellenezték a magyarok beszállingózását, hogy maguk annál olcsóbban kaphassák meg az időnkint épen eladásra kerülő jószágokat, mert a magyarok nem adomány, hanem vétel utján szereztek birtokot. Ingatlant azonban mindenütt csak belföldi vagy honfiusitott idegen vehetett. Ezért kellett a magyarnak az osztrák tartományokban a honfiusitás, mert egyesek, ha nem akarták vagy nem birták az indigenatust megszerezni, a vásárolt jószágot tényleg tovább adni kényszerültek. Sokan Bécsben vettek házat, hogy ott állandó lakásuk legyen, ha a király vagy a főherczegek fölrendelték őket. De még a házvétel is komoly nehézséggel járt s csak Ferdinánd egyenes kivánságára engedték meg, hogy a Zrinyiek, Nádasdyak, az egri püspök s mások Bécsben vásárolt házaikat megtarthassák. Miksa király uralkodása első éveiben Bécsben már igen sok magyar nemes lakott, kik (1567-ben) azon kéréssel fordultak az alsó-ausztriai tartománygyűléshez, hogy a jószágaikról érkező élelmi szert, mely nem eladásra, hanem saját szükségletükre szolgál, vámmentesen vihessék be. Ez alkalommal emlitették, hogy Morvában szintén igen sok magyar nemes él családostól, s még több költöznék oda, ha előzékenyebben bánnának velök. Ez a magyar bevándorlás a szomszéd országokba később sem szünt meg, s vele párhuzamosan folyt az idegenek még nagyobb arányú beözönlése hazánkba. Jöttek mindenféle elemek: nemesek, zsoldosok, mesteremberek, kereskedők, s főleg a nagyobb várakban telepedtek meg. Jöttek királyi tisztviselők: harminczad- és postahivatalnokok, az állami várjószágok kezelésére és a kamara szolgálatára. Az előkelőbbek honfiusittatták magukat. A magyar rendek szintén nem szivesen fogadták be e jövevényeket s már 1563-ban felkérték a királyt, ne igen „terhelje” őket ezután ily kivánatokkal, a kölcsönösség s viszonosság szempontjából pedig legalább intézkedjék, hogy többi országai honfiusitsák azokat a magyarokat, kik ezért folyamodnak. Később még élesebben kifakadtak a honfiusitások, kivált pedig a honfiusitottak ellen, kik itt nagy jószágokat, előkelő tisztségeket nyertek, az idegen-uralom oszlopai lettek, s igy fontos politikai tényezővé váltak. Ellenben az örökös tartományok honfiusitott magyarjai az országban, melyben jószágot vásároltak, a közügyek menetére nem gyakoroltak befolyást. Mikor (1576-ban) Laszky Albertet, János király egykori hivének fiát, az országgyűlés honfiusitotta, kifejezte abbeli reményét, hogy a haza jó és hasznos polgárt nyer benne, és nem azon új magyarok nyomdokába lép, kik megesküdtek ugyan az ország szabadságára, de megtartása körül épen nem buzgólkodnak. Sőt csakhamar, ugyanazon évben, sehogy sem akarták a három Althan-testvért honfiusitani. Végre megtették ugyan, de csak a személynök azon fenyegetésére, hogy a király erőszakkal szerez érvényt akaratának. Később csakugyan politikai czélzatból erőszakolta az idegen királyi hatalom a honfiusitást, hogy a honfiusitottaknak jószágokat s magyar állami főtisztségeket adományozván, az idegen-uralom a szükséges social-gazdasági támaszt is megnyerje. A rendek utóbb azzal vádolták a királyt, hogy a honfiusitásokkal a magyarokat egyenesen ki akarja szoritani az országból.2


I. Miksa király.
A bécsi udvari műtörténelmi múzeum ambrasi arczképgyüjteményében. Felirata: MAXIMILIAN(us) II. ROM(arorum) IMP(erator). Az eredetiről rajzolta Túry Gyula

A magyar és az örökös országok közötti ezen népcsere, s részben vérátömlesztés természetesen messzeható szellemi és erkölcsi következményekkel járt. A főuri társadalom egész valójában, világnézletében, modorában, szokásaiban mindinkább átalakult. Elősegitette a gyökeres változást a fejlődő nemzeti műveltség, a magyar irodalom és tudomány. Az urak sorából végkép eltüntek az analphabéták, s a kinek vagyona volt, az gyermekeinek rangjához illő nevelést igyekezett adni. Természetesen e tekintetben is sokféle volt az izlés, s mig némelyek oda törekedtek, hogy fiaikat a kor egész műveltségének osztályosává tegyék, mások még lelkileg is saját képükre formálták az utódokat. Egy Nádasdy Tamás finom, előkelő nevelést adatott fiának, Ferencznek, kit tudománya nem akadályozott abban, hogy korának egyik legvitézebb katonája, dicsőséges hadvezére legyen. Mások azonban úgy gondolkodtak, mint Balassa Boldizsár, Menyhértnek fia, kivel a komédia-iró azt mondatja: „Mind e világ tudományán sem adnám e gyémánt-gyűrücskét, ki ujjomon vagyon. La! mely szépecske! Még fiamra is rámarad, nem úgy, mint a tudomány.”3 Nem a finomság, nem a műveltség, a pallérozottság kora volt ez, hanem a fegyver és erőszak ideje, s a társadalom felső rétegei műveltség tekintetében is nagyon vegyes elemekből álltak. Némelyik apa azt hitte, hogy fiából csak úgy válik jó katona, ha modorában is a hajdú póriassága nyilvánul. Prépostváry Bálint egri kapitány megbotránkozva irta egy barátjának, Károlyi Mihálynak, Melith Pálról, hogy „abban gyönyörködik, az egyetlen egy fia vagyon, hogy az is asztalánál mint igyék és mint tudjon hajdú módra szitkozódni.”4 Mások igazán fenkölt szellemben nevelték gyermekeiket, erkölcsre, tudományra, hazaszeretetre buzditották őket; figyelmeztették, hogy az iszákosságtól tartózkodjanak, „verfelét, kártyát, házsártot soha pénzbe” ne játszanak s hazájukért éltüket áldozni soha se szánják.5 Erdélyben a két első Báthory alatt leginkább külföldön tanult, egész tudós szinvonalon álló férfiak vitték a kormány rudját. Sikerrel működtek sok éven át, s mikor a királyi terület a legszörnyübb pusztulást szenvedte, biztositani tudták országuknak a békés és csöndes belső fejlődést. Utóbb azonban mégis visszahatás keletkezett ellenük. A „practicus”-ok neki támadtak a tudósoknak, s fennen hirdették, hogy Hector, Ajax és Achilles nem voltak tudósok, hogy a tudomány sohasem vált az állam hasznára, sőt elbutitja, gyávává teszi az embert, s Homertól Platoig és Ciceroig a tudósok mind haszontalan s kevés eszü emberek voltak.6 Ez a műveletlenek, a tanulni, gondolkodni nem akarók felfogása ős időktől kezdve a mai napig. De e vélemény akkori megokolása is jelzi, hogy hirdetője maga sem volt többé egészen tudatlan s minden műveltség nélkül, mint még atyái lehettek. Az uri körökben legalább általánosan tudtak irni-olvasni, s egész kivételesen, főleg a nők közt akadtak egyesek, mint Thurzó György neje, Czobor Erzsébet, ki csak férje mellett avattatta be magát e legelemibb tudomány titkaiba. A század végén a nemzeti műveltség már nem csupán egyesekre, hanem az egész uri társadalomra áthatott. A latinon kivül sokan tudtak idegen nyelvet, olaszt, németet, s szegény köznemesek is német szóra küldték fiaikat.7


Magyar főuri viselet a XVI. század második felében.
Jost Ámánnak Miksa 1570-iki nürnbergi bevonulását ábrázoló vízfestményéről. A kép eredetije a müncheni kir. képtárban. Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportja részére készült másolatról

E különböző s évtizedről évtizedre jobban érvényesülő befolyások alatt eltünt a főuri világból az a féktelen, engedelmességet, fegyelmet türni nem tudó szilajság, mely az előbbi nemzedéket jellemzé. A korlátlan kis királyokból, a törvénynyel daczosan kardjára hivatkozó, az államhatalommal nem törődő olygarchiákból, a telhetetlen rabló lovagokból rendes aristokratia kezdett alakulni, melyben mindinkább kifejlődött a dynasticus érzés. A régi dynasta, a rabló lovag typusa sem veszett ugyan ki teljesen. Itt-ott még folytak magánháboruk, néha a szomszéd országok uraival,8 és a dúsgazdag Telekessy Mihály még a következő század elején is a vérpadon nyerte el rablásaiért érdemlett büntetését. De ez a faj mégis mindinkább kivesző félben volt, s az uri társadalom, habár megtartotta teljes függetlenségét, a mi főleg Felső-Magyarországon történt, a királyi hatalommal szemben egykori daczos, engedetlen magaviseletéből teljesen kivetkőzött. Egyetlen egy esete sem merült föl többé ez időben a főurak olyan pártoskodásának, zendülésének, árulásának, melyekkel Ferdinánd király történelmének lapjai telvék. Miksa korában, ha a hatóságoknak politikai czélból éppen szükségük volt reá, hivatalból kellett lázadást, összeesküvést koholni. Sajnos, megtörtént ez is, s a legképtelenebb ürügyek, de minden elfogadható alap nélkül kiváló egyéniségek kerültek gyanuba, sőt börtönbe. Az elégedetlenséget, melyre pedig jogos ok elég volt a társadalom minden rétegében, a hatalom megfélemlitéssel igyekezett elfojtani s ártatlan embereket támadott meg, kiket a legszebb érdem, évek hosszú során át kipróbált hűség sem mentett meg az üldözéstől. Az egri hősre, Dobó Istvánra, ki hazájának örök szolgálatokat tett, a ki királyáért Erdélyben éveken át fogságot szenvedett, 1569-ben ráfogták, hogy János Zsigmonddal szövetkezett királya ellen. Hasztalan küldte fiát az udvarba, hogy az álnok rágalmat megczáfolja s rendületlen hűségét hangoztassa. A beteg, elaggott hőst; noha a király bántatlanságot biztositott neki, Pozsonyban, az országgyűlés folyamán (1569 október 12-ikén) a szintén gyanusitott Balassa Jánossal kiméletlenül börtönbe zárták. Miksa eleinte jóhiszemüleg járt el, mert bizonyos leveleket mutattak neki, melyek Dobó és társai (a harmadik Homonnay volt) szándékát bűnösöknek jelezték. Csakhogy nemsokára épen a királyi hatóságok sütötték ki, hogy e leveleket Kenderessy István nevü kalandor hamisitotta. Mindazáltal Dobó – társa, Balassa, nejének segitségével megszökött – évekig várfogságban sinylődött Pozsonyban.9 Hasztalan igyekezett az ártatlan a király szivét meginditani, hasztalan figyelmeztette, hogy az erdélyi fogság belé oltá a halál csiráit. Hasztalan igértek érte jótállást a rendek; sem birái elé nem állitották, sem kegyelmet nem kapott egész 1572 április 16-ikáig. Akkor végre megnyilt tömlöczének ajtaja, honnan a hős egyenesen a halálba ment s csakhamar befejezte dicsőséges életét. Igazságtalanul üldözött társai szintén kegyelmet kaptak.


Károly főherczeg.
Ugyanott. Felirata: CAROLVS | ARCHIDVX | AVSTRIAE | Az udvari műgyüjtemények évkönyveinek reproductioja után

Bármennyire átalakúlt tehát a társadalom, bármennyire alkalmazkodott az új helyzethez s a Habsburgok uralmához, a királyi hatalom és a magyarság közt hiányzott a rokonszenv és együttérzés kapcsa, s az események mindinkább teljesen elidegenitették őket egymástól. Miksa király mindjárt trónralépte után kész volt Magyarországot a német birodalomba bekebelezni. 1566-ban az augsburgi gyűlés csak az esetre akarta segiteni, ha megigéri, hogy Magyarországot, mihelyt a török uralom alól fölszabadul, kapcsolatba hozza a német birodalommal, s rá is kiterjeszti a birodalom terheit és kötelezettségeit. Ez ellen Miksának nem volt kifogása. Ugyanakkor a horvát-szlavón végeket Kanizsával, mely utóbbi különösen Stiriát oltalmazta a török betörések ellen, átengedte öcscsének, Károly stiriai főherczegnek. Ezzel e végek teljesen a gráczi haditanács alá helyeztettek, sőt számos ottani jövedelem és harminczad szintén gráczi hatóságok kezelésére bizatott. Később Schwendi ajánlatára Miksa a német lovagrendet akarta a kanizsai végekben megtelepiteni. De az elpuhult, hadakozástól elszokott, világi élvezetekbe merült lovagok a nehéz feladatra nem vállalkoztak.10 Schwendinek más tervei is voltak. Magyarországban idegen katonai gyarmatokat akart alapitani, külföldi katonát főleg a felvidéken tömegesen kivánt megtelepiteni, hogy a német uralomnak az alsóbb rétegekben is szilárd alapot teremtsen. A terv nem hajtatott ugyan végre, de nem azért, mintha a királynak nem tetszett volna, hanem azért, mert hiányzott a pénz, melyet megvalósitása igényelt. A nemzeti ellentétek nagyon élesen ki voltak már akkor domborodva s a német király teljes bizalmatlansággal állt szemben magyar alattvalóival.

Bizalmatlanságát tanácsosai, nemcsak az idegenek, hanem némely magyarok is, mesterségesen igyekeztek táplálni. Egy izben (1569) a királyi helytartó figyelmeztette, halaszsza el az országgyűlést, mert nem jó lesz 5–6 hetet Pozsonyban kellő katonai védelem nélkül töltenie.11 Elhitették tehát vele, hogy a magyarok közt személyes biztossága is fenyegetve van. Pedig az 1566-iki fájdalmas csapások után csöndes, kimerült, nehéz beteg volt az ország, s még buzgóbban támogatta királyát pénz- és véráldozataival, mint annakelőtte. Bármennyire elszegényitette a háború, valahányszor kivánták, nagy adókat és másnemü segitséget szavazott meg, s ellenszolgálatul csak azt kérte, hogy a király legalább egyes, igazán égbekiáltó visszaélést orvosoljon, az idegen zsoldosokat féken tartsa s a külföldi hatóságok önkényes beavatkozását a magyar ügyekbe megszüntesse. Nem nagy állami és nemzeti eszmények valósitása, hanem csupán tényleges sérelmek megszüntetése lett az időben a rendi politika vezéreszméje, s óhajainak törvényes alakban, alkotmányos uton adott kifejezést. 1567 óta főleg két országos csapás ellen igyekezett orvoslást szerezni. Az egyik a zsoldos hadak szörnyü kicsapongása, a másik a kormányzat terén elharapózott sokféle visszaélés volt. A régi magyar hatóságok teljesen elvesztették tekintélyüket, hatáskörüket, jelentőségüket s a legapróbb dolgokban is mellőztettek. A királyi helytartónak alig maradt teendője, az országbirói állás be sem töltetett, magyar kanczellária volt ugyan, de magyar ügyekben is a német kanczellária adta ki a rendeleteket. A német kapitányok a király saját rendeleteit sem vették figyelembe, ha azok a magyar kanczellária utján adattak ki, s gyakori eset volt, hogy ugyanazon ügyben a német kanczelláriától épen ellenkező rendeletet vettek. A katonai biróságok magukhoz ragadták a rendes törvényszékek teendőit és birtokperekben is itélkeztek. E mellett a király messze távolban időzött, s magyarjai csak ritkán s nagy akadályok közt juthattak panaszaikkal szine elé. Miksa király sokkal nemesebb érzésü ember volt, semhogy be nem látta volna e helyzet tarthatatlanságát. Ismételve igérte a bajok orvoslását, sőt azt is, hogy az év nagyobb részét legalább az ország közelében, Bécsben fogja tölteni. Igéreteiből azonban semmi sem lett, habár magyar tanácsosai is figyelmeztették (1569-ben), hogy Magyarország nem utolsó helyen áll országai közt s érdemes ügyeivel alaposabban foglalkozni. Hasztalan ajánlották neki, hogy a magyar kormányzat élére fiát vagy öcscsét állitsa. A király csak annyit tett, hogy 1569 nyarán két leányával s fényes kisérettel jelent meg a pozsonyi országgyűlésen, hol megigérte, hogy távolléte idejére Károly főherczeget nevezi ki helyettesévé. A rendek ezt is megköszönték ugyan, de arra kérték, hogy fiait, kik évek óta Spanyolországban tartózkodnak, hozza haza, s vegye maga mellé, hogy a közügyekkel, a törvényekkel és közviszonyokkal megismerkedjenek; egyik fiait meg küldje Magyarországba, hogy tanuljon meg magyarul. Ezenkivül felkérték, hogy az üresedésben levő világi és egyházi állásokat, különösen a nádorságot, az esztergomi érsekséget s a győri püspökséget arra való magyar honfiakkal töltse be.12 De nemcsak egyes visszaélések ellen szólaltak fel, hanem a király egész kormányzati rendszerét birálat alá vették. Méltán kifogásolták, hogy a király magyar ügyekben idegen tanácsosai után indul, kik nem ismerik az ország törvényeit és szokásait, nyelvét és gondolkodásmódját. Az egész kormányzat – mondották – Bécsben összpontosittatott, és ha magyar embernek ott dolga akad, egyik hatóságtól a másikhoz, Bécsből Pozsonyba, innen meg ismét Bécsbe, a hadi tanácshoz s az udvari kamarához utasitják, és sohasem bir végezni. A rendek kettős panaszt emeltek tehát. Az egyik inkább egyéni s csak magánügyeik hosszadalmas elintézése ellen irányul. A másik azonban fölveti az egész alkotmánykérdést s Magyarországot ügyei intézésében ismét önállóvá igyekszik tenni. A közjogi kérdésben a király első sorban a magyar kamarát hallgatta meg, s mi sem jellemzi jobban az idők változását, a fogalmak zűrzavarát, mint az a vélemény, melyet a pozsonyi kamara (tagjai közt volt ugyan külföldi, de volt elég magyar is) a rendek közjogi sérelmeiről a király elé terjesztett. A magyar kamara a rendek egyetlen egy panaszát sem találta igazoltnak.13 Úgy okoskodott, hogy jelen helyzetében Magyarország az idegen nemzeteknek nemcsak segitségét, hanem tanácsát sem nélkülözheti. A magyaroknak nincs tehát joguk vagy okuk kifogást emelni az ellen, hogy a király, ki az országon kivül él s kit magyar tanácsosai állandóan nem környezhetnek, a fontosabb ügyekben hű német tanácsosaival értekezik. Épen úgy nem kifogásolhatják, ha a király udvari kanczelláriája s annak német pecsétje alatt, melyet az illetők jobban ismernek, küldi magyar földön levő német tiszteihez rendeleteit. Az sem szolgálhat panasz tárgyául, hogy a király a várak kapitányságát alkalmas németekre bizza, hisz az illetők itt is a magyar törvény alatt állanak. A mi pedig azt illeti, hogy a király a különféle országos ügyeket különféle hatóságaival intézteti, ez – a magyar kamara felfogása szerint – az ügyek természetéből következik. A hadügyeket a hadi tanácsnak, a kincstári ügyeket az udvari kamarának kell végeznie, mig a többi ügyek most is a magyar kanczelláriának maradnak, mint Ferdinánd király idejében. Ez a válasz egyszerü megdöntése volt Magyarország állami önállóságának, ámbár csakugyan a tényleges állapotot tükrözi vissza, melyet Miksa már atyjától örökölt. Ez állapoton most sem akart változtatni s ragaszkodott a kormányzat azon módjához, mely, mint mondotta, még Ferdinánd alatt meghonosult.


Miksa király pánczélja.
Ő Felsége fegyvergyüjteményében. Boeheim Vendelin reproductioja után

Azt felelte tehát a rendeknek, hogy Magyarország önállóságát bizonyos belügyekben kész fentartani s az ország jogait és szabadságait (ez alatt a rendek kiváltságait, egyéni jogait értette), valamint az igazságszolgáltatást tisztán magyar tanácsosai intézik. Ellenben a pénzügyeket az udvari kamara, a katonai ügyeket a hadi tanács vezeti az eddigi szokás szerint. Ezzel a király valóban csak a régi szokáshoz ragaszkodott s nem hozott be ujitást. A különbség az atyja és az ő kormányzata közt főleg abban rejlett, hogy ez állapot romboló következményei teljes ridegségükben csak az idők folyamán nyilvánultak. A rendek csak hosszú tapasztalás után kezdték észrevenni, hogy a pénz- és hadügyeknek s általában a kormányzásnak Bécsben való összpontositása alárendelt tartománynyá teszi Magyarországot. Sőt még 1569-ben sem fogták fel teljes valóságában a tényállást, s midőn a király kilátásba helyezte, hogy az udvari és hadi tanácsnál a magyar ügyek elintézésének gyorsitása érdekében magyar tanácsosokat fog alkalmazni, belenyugodtak az eldöntésbe. Pedig épen Miksa e látszólagos engedménye világosithatta volna fel őket, mert a király a pénz- és hadügyet még közös ügynek sem tekinté. Nézete szerint ezek minden magyar befolyás alól ki vannak vonva s csakis gyorsabb elintézésük érdekében kell azt az újitást behozni, hogy a kamaránál és a hadi tanácsban egy-két magyar is alkalmazást nyerjen. A rendek magukévá tették a király álláspontját, sőt törvénybe is iktatták (XXXVIII. t.-cz.), mert meg sem értették köz- és alkotmányjogi jelentőségét. Az ügyet általában csak incidentaliter, nem az ország, hanem egyesek sérelmei alkalmából hozták föl, s mihelyt egyéni panaszaik orvoslására biztatást nyertek, törvény útján kimondották, hogy Magyarország had- és pénzügyeit Bécsben, idegen hatóságok egész önállóan vezessék.

A rendek kétségkivül meg voltak győződve, hogy ezzel Magyarország önálló államiságát is megvédték, s 1572-ben a tulajdonképeni államjogi sérelmekkel nem bibelődtek többé; inkább másodrendü panaszokkal álltak elő, melyek nem a bécsi uralom, hanem a helyi hatóságok ellen irányultak. Arra kérték a királyt, szabaditsa fel őket az itt levő idegen kapitányok és tisztviselők igája alól. A király őszintén kimondta, hogy nem teheti. A magyar pénzből fenntartott magyar katonák magyar kapitányok alatt állanak. De az ország nem nélkülözheti a külföld segitségét. A szomszédok adják a pénzt, de viszont megkivánják, hogy az e pénzen tartott hadakat az ő fiaik vezessék. Arra kérte tehát a magyarokat, ne idegenitsék el maguktól a külföldet, a király viszont kész volt szigorúan utasitani az idegeneket, hogy hatáskörüket át ne lépjék. Ebbe a rendek belenyugodtak. De nem sokáig, mert a helyzet, melyet az 1569-iki törvény jogérvényessé tett, mindinkább éreztette kártékony hatásait. Semmi sem maradt meg az állami önállóságból, mert az emlitett törvénynyel a rendek maguk rekesztették ki magukat a legfontosabb magyar ügyek ántézéséből. Hiányozván a kellő közjogi és politikai ismeret, nem tudták szabatosan megjelölni akár a baj igazi kútfejét, akár az orvoslás módjait. A baj azonban megvolt, s mindenki tapasztalta nehéz következményeit. Már az 1572-ki második országgyűlésen, melyen az ősi szertartások közt királylyá koronázták Miksa legidősebb fiát, Rudolf főherczeget, felszólaltak az új viszonyok ellen. De maguk sem tudták, mit akarnak. Tiltakoztak amaz idegen részről hangoztatott elv ellen, hogy Magyarország szabadságai Hunyadi Mátyással egyszerűen sirba szálltak. Kérték Miksát, hogy az ifjabb király állandóan Magyarországban lakjék, mire Miksa azt felelte, hogy Rudolf más országok uralkodója is lesz s igy nem maradhat mindig magyar földön s udvara sem állhat csupa magyarból. A rendek ezt sem erőszakolták tovább s csak annyit kértek, hogy szabadságaikban megtartassanak, mire a király bosszúsan felelte, hogy teljesiti kérésüket, amennyire a körülmények engedik.


Rudolf koronázási érme.
Előlapján zárt koronával fedett négyelt pajzs 1. mezejében a magyar pólyák, a 2-ikban a kettős kereszt, a 3-dikban a dalmát leopárdfejek, a 4-ikben a cseh oroszlán, RVDOLPHVS • ARCHIDV(x) • AVSTRIE • körirattal. Hátlapján CORO | NATVS • E | ST • REX • IN | HVNGAR | IA • 1572. felirat. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról

Miksa egyik országában sem szivesen érintkezett rendeivel s különösen a magyarok örökös panaszait unta meg. Szabadulni akart tehát tőlük s minthogy az egyetlen koronázó országgyűlésen kivül mindig csupán az adó megszavazása czéljából fordult a rendekhez, immár ezen egyedüli jogot, melyet eddig megtartottak, kerülő úton akarta kezükből kivenni. Már Ferdinánd szerette volna csorbitani e jogot s Miksa még inkább szabadulni vágyott az országgyűlés tartásának kellemetlen kénytelenségétől. E végből az 1576-iki országgyűlésen, melyen személyesen nem jelent meg, sajátszerű tervvel állott elő. Azt ajánlotta, hogy a Magyarországon levő idegen haderő élelmezését maga az ország, illetve azon vármegyék vegyék át, melyek területén a katonák állomásoznak. Ezzel – mondotta – megszűnnék az a visszaélés, hogy a katonák a jobbágyságon élősködnek s erőszakoskodnak. Viszont a király azon vármegyéknek, melyek az új kötelezettséget elvállalják, el akarta a saját adójukat engedni. Noha egyes dunántúli vármegyék, legalább ezt állitja a király, készeknek nyilatkoztak a reformot elfogadni, az országgyűlés nyomban belátta, hogy itt miről van szó. Ha a megyék állandóan átveszik a hadak ellátását, a király nem szorult volna adóra. Igy nem is lett volna kénytelen országgyűlést tartani, s a rendek egyszerüen elvesztették volna az adómegajánlás jogát. Az országgyűlés nemcsak elejtette a király tervét, hanem felhasználva az alkalmat, kisérletet tett, hogy Magyarország kormányát ismét magyar kézbe juttassa. Egész hirtelen, viharszerűen, de annál hevesebben tört ki a rendek elkeseredése a haza szánalmas sorsa s különösen az idegen uralom ellen. Maguk fordultak immár az ellen, a mit nem rég törvénybe iktattak. Kijelentették, hogy nem tűrhetik tovább, hogy életbevágó ügyeiket idegen hatóságok, a bécsi udvari kamara és a hadi tanács intézzék. Felkérték a jelenlevő ifjabb királyt, Rudolfot, járjon közbe atyjánál, hogy szabaditsa ki őket „abból a szolgaságból, elnyomásból és zsarnokságból, mely ő felsége uralkodása alatt hozatott be, s azelőtt ismeretlen volt”.14 Szóban és irásban fejezték ki lelkük keserűségét. Biztositották a királyt rendületlen hűségükről, de tudtára adták, hogy saját megsemmisitésükben közre nem működnek tovább, az idegen tanácsosoktól és testületektől választ el nem fogadnak, s ha sérelmeik nem orvosoltatnak, országgyűlésre sem jönnek el többé. Rudolf király nem tudva mit felelni, s különben is csekély jóindulattal viseltetve a rendiség iránt, neheztelését fejezte ki az országgyűlésnek. És ez elég volt, hogy a háborgó hullámokat lecsendesitse. A rendek küldöttségileg tisztelegtek nála s oda magyarázták föllépésüket, hogy csak a zsoldos hadak és kapitányaik erőszakossága ellen szólaltak föl. Tényleg elejtették a közjogi kivánságokat. Miksa király feliratukra azt felelte, hogy semmiféle újitást sem hozott be abba az állapotba, melyet atyjától örökölt, s melyet a magyarok maguk törvénybe iktattak. Kereken kimondotta, hogy ez állapoton az adott viszonyok közt változtatni nem lehet, s „Magyarország pénz- és hadügyei a többi országok és tartományok ugyanilyen ügyeitől külön alig választhatók”. A király egyszerü felszólalásukat is zokon vette s nagyobb szerénységre intette őket, ha akár hozzá, akár Rudolfhoz fordulnak, sőt fiához intézett levelében egyenesen „szemtelenségnek” nevezte eljárásukat. A rendek lehangolva ugyan, mert tengernyi baj sujtotta őket, de tudomásul vették királyuk feddő leiratát s közjogi sérelmeik orvoslását jobb időkre halasztották, mert még ekkor sem tudták, mit akarnak tulajdonképen. Érezték, hogy Magyarország ki van vetkőztetve állami önállóságából, hogy ügyeit teljesen idegenek intézik. Tudták azt is, hogy az uralkodó közössége s ama segély következtében, melylyel a magyar honvédelemhez járulnak, az örökös tartományokkal szorosabb kapcsolatba jutottak s közös érdekek és ügyek létesültek közöttük. Azt is tudták, hogy az új viszonyokkal valamiképen számolniok kell. De már arról halavány fogalmuk sem volt, hogyan érjék el czéljukat s az idegen befolyást hogyan küszöböljék ki legalább onnan, a hol semmi jogosultsága sincs. Egyelőre csak felszólaltak, csak tiltakoztak az ország önállóságának teljes kiforgatása ellen. Ez a tiltakozás azután mindig kiáltóbban, keserűbben ismétlődött, s minthogy hatástalan maradt, lassankint teljesen megmérgezte a király és a magyarság egymáshoz való viszonyát.


  1. A további részletek Bidermannál: Gesch. der öst. Gesammtstaatsidee, I. 18–19.[VISSZA]
  2. Querelae Hung. A 1605-iki szerencsi gyűlés heves vádlevele, mely arra is hivatkozik, hogy a király az 1603-iki országgyűléshez leiratot intézett, melyben nyiltan kimondotta, hogy a magyar uri családoknak egymásután magva szakadván, németekkel akarja őket pótolni. Ez a leirat ma ismeretlen, de azért nincs kizárva, hogy a király tényleg úgy nyilatkozott. A szerencsi vádlevelet közli Károlyi Árpád: Magyar Országgy. Eml. XI. 176.[VISSZA]
  3. Balassa Menyhért árulása czimü XVI. századi komédia.[VISSZA]
  4. Gróf Károlyi cs. Oklevéltára, III. 571.[VISSZA]
  5. Érdekes e tekintetben Serényi Mihály 1591–99-iki végrendelete. U. ott, III.[VISSZA]
  6. Geszthy Ferencz 1593-ki nagy beszéde; magyarul közli Szádeczky: Kovacsóczy Farkas. (Tört. Életr.)[VISSZA]
  7. Wathay Ferencz. Emlékirata érdekes világot vet a köznemesség akkori viszonyaira. P. Thewrek József, Régiségbuvár, I. 15.[VISSZA]
  8. Ilyet emlit Komáromy a morva Bruno vára, Kavka Zdenko és Lednicze tulajdonosai, a Podmaniczkyak s a Telekessyek közt. Századok, 1890.[VISSZA]
  9. Károlyi Árpád érdeme, hogy (Századok, 1879.) a bécsi levéltár adatai alapján a Dobó-Balassa-Homonnay összeesküvést földeritette. Az egykoru adatokból (Tört. Tár, 1879.) kétségtelen, hogy az illetők a gyanura a legcsekélyebb alapot sem szolgáltatták, s különösen Dobót legszemélyesebb érdekei a királyhoz lánczolták. A vádirat sem tud egyebet mondani, mint azt, hogy Dobóék árulása közbeszéd tárgya volt. Merő pletykák alapján történt tehát az elfogatás.[VISSZA]
  10. Miksa és Rudolf ide vonatkozó terveiről és tárgyalásairól l. Erben, Die Heranziehung des deutschen Ordens, és Zwiedinek von Südenhorst ugyane tárgyu munkáját a bécsi Archivban.[VISSZA]
  11. Michele Velenczei követ jelentése. Századok, 1877. 119.[VISSZA]
  12. A győri püspökséget a király Delfino bibornok bécsi nuntiusnak adományozta, ki csakhamar Rómába költözött s ott huzta a püspökség jövedelmeit. Ez ellen, mint törvénybe ütköző dolog ellen, a rendek ismételten felszólaltak.[VISSZA]
  13. Szeptember 15-iki felterjesztése Fraknóinál: Magyar Országgy. Emlékek, V. 229–38., a közjogi sérelmekre vonatkozó válasza u. ott, 235–6.[VISSZA]
  14. Fraknói, Magyar Országgy. Emlékek, VI. 137.[VISSZA]