Ernő főherczeg.
Egykorú metszet után. Aláirása: Ertz Herzog Ernst von Österreich | Gubernator der Nider Burgundischen Lünder. Khevenhiller Kristóf „Conserfet Kupfferstich” (Lipcse, 1722.) cz. művéből
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Ernő főherczeg magyar királyi helytartó. Rudolf Prágában. Betegségének növekvése. Miksa király nehéz öröksége. A pénzügyi helyzet. A deficit növekedése. A helyzet okai. A kényszerü békepolitika. A török beütések. A végvárak védelme. A magyar nemzet hősei. A véghelyek lassu pusztulása. Károly főherczeg háborus tervei. A béke megujitása. Ujabb kisérlet az európai liga létrehozására. Báthory István és a liga terve. A végbeliek turai kalandja. Rudolf követei a portán. A magyar csatatér 1587-ben. Pálffy Miklós és Nádasdy Ferencz. Az 1588-iki harczok. A béke ismételt megujitása. A háborus párt Konstantinápolyban. III. Murád divánja. Szinán pasa. A janicsárok lázadásai. A magyarországi török haderő fegyelemhiánya. A boszniai pasa 1592-iki hadjárata. Bihács török kézre jut. A magyar harcztér. Rudolf készületei a hadjáratra. Utolsó kisérlet a béke fentartására
Rudolf trónfoglalásakor általánosan azt hitték, hogy a politikában gyökeres változások állanak küszöbön, s kivált a vallásügyben kezdődik új időszak. Főleg Rómában néztek eléje nagy várakozásokkal s egészen a maguk emberének tekintették. Tényleg nyomban elbocsátotta az udvarból a protestáns apródokat s Felső-Ausztriában nem akarta az atyja által tett vallásügyi engedményeket jóvá hagyni. Uralkodása első szakában azonban csak tétovázva szolgálta még a katholikus érdeket is. Beteg ember volt, a ki nem tudta magát elhatározni, hanem húzott, halasztott mindent s ha ki is adott egy-egy szigorú rendeletet, végrehajtásával nem igen törődött.
Noha trónra lépte előtt többször érintkezett a magyar rendekkel, Magyarország sorsa és ügyei kevéssé érdekelték s csakhamar (1576 október 13-ikán) öcscsét, Ernő főherczeget nevezte ki magyarországi helytartójává azon időre, mig maga az ausztriai főherczegségből távol van.1 Pedig nagyon sokáig távol volt, mert már két év mulva Prágába költözött át, honnan eleinte csak eljött magyar földre, de uralkodása későbbi, három évtizedig tartó folyamán soha többé nem látta szép hazánkat. Nem az ellenszenv tartotta távol. Sőt a mennyire a nehéz idegbeteg uralkodónál nemes érzelmekről szó lehet, inkább azt mondhatni, hogy józanabb pillanataiban, mikor egyéniségének emberiebb vonásai kerekedtek felül, elismerést és rokonszenvet táplált a magyarok iránt. Némely országgyűlési előterjesztésén – nem ő fogalmazta ugyan az iratokat, de az ő nevében mentek szét – elődeinél szokatlan, melegebb, szivhez szólóbb hang vonul át, igazi részvét nyilvánul a nemzet szenvedései, elismerés vitézsége és habár meddő, de mindig dicsőséges harczai iránt. Sőt néha férfias őszinteséggel tesz vallomást kormányzatának hibáiról és fogyatkozásairól. De nehéz beteg ember volt, nehéz lelki beteg s megzavart elméje olyan tettekre ösztönzé, melyek a nyomor egész özönét zuditották magyar és örökös országaira. Mert ugyanazon elveket alkalmazta mindenütt, s uralma Magyarországban csak azért lett súlyosabbá, mert ez állandó csatatér, sohasem szünetelő gyilkos hadakozások szinhelye volt.
Ernő főherczeg.
Egykorú metszet után. Aláirása: Ertz Herzog Ernst von Österreich | Gubernator der Nider Burgundischen Lünder. Khevenhiller Kristóf „Conserfet Kupfferstich” (Lipcse, 1722.) cz. művéből
A Habsburgok monarchiájának épen ez időben lett volna olyan uralkodóra szüksége, a ki szellemi képességei teljes birtokában, egész lélekkel szenteli magát hivatásának. Miksa király nehéz örökséget hagyott utódjára. Különösen a pénzügyi viszonyok voltak kétségbeejtők s az ifjú királyt már 1577-ben2 roppant adósság és még szertelenebb évi kamat terhelte, mely rohamosan nőtt. Már 1578 vége felé Malaspina bécsi nuntius szerint 11 millió scudot tettek az adósságok.3 1583-ban annyi sem volt a császári pénztárakban, hogy a futároknak útiköltséget tudtak volna adni. Ellenben a katonai szükségletek rohamosan emelkedtek s Rudolf számitásai szerint már 1577-ben csak Magyarországban 1.667,789 forintot tettek, melyből Felső-Magyarországra 957,662 forint jutott. E kiadással szemben a császár összes, magyar és más országbeli jövedelmei csak 596,492 forintra rúgtak.4 A német birodalom 1576-ban hosszabb szünet után, még atyjának 1582-ig s azután ismét négy évre tetemes segélyt szavazott ugyan meg, mely évi 750,000 forintot képviselt. Tényleg azonban jóval kevesebb, a legjobb években is alig 5–600,000 forint folyt be, mert némely fejedelem egyáltalán nem fizetett.5 Igy a deficit évről évre szörnyű arányokban szaporodott. 1591-ben a császár összes, minden néven nevezendő forrásból eredő, magyar és külföldi jövedelmei csupán 399,646 forintra mentek, ellenben a magyar katonai szükséglet 1.310,049 forintra rúgott, melyek közt a török adó s a konstantinápolyi követség költségei 130,000 forinttal szerepelnek. A szükséglet már 1584-ben ily magasságban mozgott. De akkor még 961,338, később 530,979, ellenben 1593-ban már csak 399,646 forint biztos bevétel állt rendelkezésre úgy, hogy az évi hiányt 910,403 forintra irányozták elő. A fedezet e folytonos csökkenését két körülmény okozta. Minthogy az adó nem volt állandó, hanem csak akkor fizettetett, mikor a rendek megszavazták, olyan években, mikor adó megajánlva nem volt, természetesen a fedezet is csekélyebb lett. De csökkentette azt a kétségbeejtő gazdálkodás is. A hol a rendek hosszabb időre szavazták meg az adót, ott azok később esedékes részletei magas kamat mellett előre leszámitoltattak, zálogba tétettek, deputáltattak. 1591-ben Felső-Ausztria, mely évi 50,000 forint adót szavazott meg, továbbá Luzsicza török adója öt évre volt elzálogositva. A felső-magyarországi harminczadok jövedelme évekre deputálva volt mindenféle hitelezőnek. Ausztriában a papság 1588-ban 10 évre évi segélyt szavazott meg. De 1591-ben már a későbbi években esedékes segély is valami 36,000 forint kivételével mind el volt zálogositva. A német birodalom segélyéből, mely különben is rendetlenül folyt be, 300,000 tallérnál több volt előre fölvéve és elköltve. Igy a fedezet, mely 1584-ben a szükségletnek legalább 70%-kát tette, 1591-ben már csak valami 32%-ra hanyatlott.6 Hűtelen sáfárok – a király tanácsosai és kamarásai (a kamara tanácsosai) a zavarosban nagyon jól tudtak halászni s mind meggazdagodtak a deficites világban – még inkább megrontották a pénzügyi helyzetet, maga Rudolf pedig milliókat vont el czéljától s vesztegetett hóbortos és költséges kedvteléseire, műkincs, ékszer s más efféle vásárlásaira.
Ha minden komoly elhatározástól visszariadó természete, erélytelensége nem vitte volna rá, Rudolfnak a körülmények kényszere alatt is békepolitikát kellett tehát követnie. Viszonyai a keresztény államokkal sem alakultak kedvezően s addigi szövetségesei elfordultak tőle. Velenczével a végvidéki uszkókok7 rablásai miatt volt örökös baja. Lengyelországgal Báthory István uralkodása alatt mindig bizalmatlanul, ellenszenvesen állott szemben. Készséggel megujitotta tehát III. Murád szultánnal a békét.8 Csakhogy ez a szerződés sem szüntette meg az örökös hadakozást, hanem igazán borzasztó sorsra juttatta Magyarországot. A török beütések szakadatlanul ismétlődtek. A béke megkötése utáni első félévben a török valami száz községet hamvasztott el vagy hódoltatott be s töméntelen embert ölt meg vagy hajtott rabságba. Károly főherczeg, kire a horvát-szlavón végek bizattak és ki különösen saját tartományát, Stiriát féltette, már 1578-ban határozottan sürgette, hogy hadat kell a portának üzenni, különben az örökös tartományok is mind elpusztulnak. Rudolf azonban remegett a háborutól és szegénységére, a kincstár kimerült állapotára hivatkozott. Ellenben a török folyton vakmerőbb lett. Nemcsak a határszéli erődök s a közelükben levő községek, hanem a legerősebb várak és távoli helyek sem voltak többé biztosságban. Hol több ezer főnyi, hol csak apró csapatok9 rontottak be, de mindig inség és pusztitás járt nyomukban, ámbár a magyar végvárak kapitányai nem egyszer keményen elverték őket. E végbeli harczokban különösen a szigetvári hős fia, Zrinyi György, Nádasdy Tamás fia, a nagy műveltségű Ferencz10 – a mint kortársai nevezték a „fekete bég” – és Pálffy Miklós tűntek ki. Nádasdy és Zrinyi a dunántúli részekben vitézkedtek, mig Pálffy – Rudolf egyik kedvencze, ki mellett ifjan több évet töltött Spanyolországban – 1584 óta mint komáromi, később mint bányavidéki főkapitány, hol védőleg, hol támadólag szállt szembe az ellenséggel s nem egy érzékeny csapással sujtotta azt.11 De mások, a felvidéki urak és kapitányok, Homonnay István, „hazánknak egyik főoltalmazója,” Rákóczy Zsigmond, Prépostváry Bálint s egyes német csapatparancsnokok szintén életük folytonos koczkáztatásával igyekeztek a gondjaikra bizott területeket, az épitetlen, omladozó véghelyeket, a szomszédos lakosságot védeni. Magyar katonáik, ekkor Európa legjelesebb könnyü lovassága, melyből a spanyolok 1582-ben nagyobb tömeget akartak zsoldba fogadni s a saját háboruikban alkalmazni,12 bármi rendetlenűl kapták zsoldjukat, mindenkor lelkesülten követték vezéreiket s hullatták vérüket a harczmezőn. Azzal a fohászszal vonultak oda:
Ábrahám és Izsák, Jákóbnak Istene! Áldd meg az én útamat,
Hozzád tartozókkal, engem hallgatókkal, kivont élös kardunkat,
Isten! légy segitség, hogy hátokban törjük felemelt kopjánkat.13
Egy más ének meg azt a fohászt adja a végbeliek szájába:
Igaz, áldott Isten, könyörülj mi rajtunk,
Kik te szent nevednek oltalmáért vivunk,
A tűled vött hitért és nevedért bajlunk,
Hazánkért, árvákért, özvegyekért vivunk.14
Ez időben voltak a végek a vitézi élet nagy tanitó iskolái, melyekben legkiválóbb családaink ifjai a szegény lovasok és hajdúk között nyerték katonai kiképzésüket s szerezték első babéraikat gyakran életük árán. Balassa Bálint megragadó szép költeményekben örökitette meg ez időszak végbeli életét dicsőségével és nyomoruságaival. Csakugyan a végeken játszódott le a magyarság nemzeti életének egyik legjelentékenyebb része e mozgalmas időkben, midőn a békés munka mindinkább lehetetlenné vált. Ott ujultak meg a rég eltemetett lovagvilág küzdelmei, telve azzal a lelkesedéssel, hittel, önfeláldozással, mely egykor a spanyol-mór küzdelmeket kisérte. Az egész nemzet csodálva nézte hőseit, csak Rudolf király akarta őket büntetni török területre való beütéseikért. 1578-ban az országgyűlés különösen felkérte, ne bántsa őket, hisz az ily kalandok iskolái a magyar katonának s különben is bármi nyugodtan viselnék magokat, a török akkor sem hagyná abba pusztitásait. De a király megütközve felelte, hogy meg akarja tartani a békét a törökkel. Csakhogy arról, hogy a török szintén megtartsa, nem birt gondoskodni. Ez pedig nem szünt meg pusztitani s akár győzött, akár nem, mindig messze földet feldult s töméntelen kárt tett emberben, vagyonban, marhában. Különösen vásárok fölverését kedvelte, mert ott kinálkozott a legdúsabb préda. A kereskedők, iparosok, nemesek, jobbágyok nagy számmal szoktak ily vásárokra gyűlni, melyek között a szikszai a felvidéken a leglátogatottabbak közé tartozott. 1577 őszén nagy sokaság sereglett ott össze. De 1500 török megrohanta a várost. Vásár vasárnapja (november 10-ike) levén, a nép épen a templomokban s künn a temetőben volt s egy ideig vitézül védte magát. A török összeszedett mindent; 200 szekér árút és 800 foglyot hajtott el.15 De Prépostváry Bálint s a többi szomszéd végbeli kapitányok értesültek a rablásról, a török után iramodtak, Vadnánál utól érték, tönkre verték s a zsákmány nagy részét, főleg a foglyokat visszavették.
Balassa Bálint.
Egykorú festmény a báró Balassák alsó-hrabóczi kastélyában. A Magyar Tudományos Akadémia képgyüjteményében őrzött másolata után
Igen sok török vérzett el az ilyen végbeli csatározásokban. De a nagy birodalom mélyéből egyre töméntelen sokaság özönlött magyar földre, hogy itt vagyont, előmenetelt, dicsőséget szerezzen. Ellenben a magyar föld pusztult, elnéptelenedett vagy behódolt szünes-szüntelen, mert védelméről a pénzügyi bajok miatt nem lehetett gondoskodni. Maguk a véghelyek, melyekről minduntalan hirdették, hogy tőlük függ az ország megmaradása, a szomszéd tartományok biztonsága, a legelhanyagoltabb állapotba jutottak. Kapitányai, főleg Pálffy Miklós, minduntalan figyelmeztették a királyt a várak romlására. Legnagyobb részük olyan düledező állapotban volt, hogy egy rohamot sem birt volna (ezt az 1593-iki országgyűlés mondja) kiállani; egy napra való eleséggel sem voltak ellátva, a katonák meg rongyokban jártak és éheztek. Rendesen még igy is, noha évekig nem kapták zsoldjukat, elég odaadással teljesitették kötelességüket. Csakhogy számbelileg is messze mögötte maradtak a velük szemben álló ellenséggel. Mig az összes magyar-horvát-szlavón területen a királyi őrség 18,242 lovas és gyalog katonából állt,16 a török a maga magyar területén 47,049 embert tartott. E roppant számbeli tulsúly is folyton új harczokra ösztönzé. Hasztalan panaszkodtak Rudolf követei a portán az örökös békeszegés ellen. Akár biztatták, akár kinevették őket, a csatározás és pusztitás Magyarországban nem szünt meg. Sőt nem pihent a fegyver akkor sem, mikor az összeütközés magának a szultánnak óhajaival sem találkozott, ki 1578-ban Perzsiával háborúba keveredett, mely tizenkét esztendeig elhuzódott. Az ő érdekeivel szintén ellenkezett tehát, hogy a magyar királyt ingerelje. Küldött is Magyarországba békésen hangzó parancsokat, de nem szerezhetett nekik foganatot, mert az a nagy katonai erő, mely itt állomásozott, képtelen volt tétlen, nyugton maradni.
Rudolf a perzsa háború kedvező alkalmát sem ragadta meg, ámbár Károly főherczeg újabban is (1581-ben) a támadó fellépésre nógatta. Azt felelte, hogy béke idején sem birja a hadi költségeket fedezni s külföldi segély nélkül háborúra gondolni nem lehet. 1583 tavaszán további nyolcz évre megujitotta tehát a békét.17 A hatalmak közt azonban csakhamar megint fölmerült az eszme, hogy keresztény szövetség létesüljön a török ellen. Az új liga18 terve XIII. Gergely pápától indult ki. Midőn Orsini Latino, Velencze ciprusi főkapitánya (1583 nyarán) meglátogatta, vele ajánlatot tett a velenczei tanácsnak véd és daczszövetség alakitása iránt, melynek tagjai egyelőre a köztársaság, a pápa és II. Fülöp spanyol király lennének. Későbbre azonban Rudolfot, Báthory István lengyel királyt, az olasz fejedelmeket s Rettenetes-Iván moszkvai czárt is be akarták vonni a szövetségbe. Hogy az ügy a legnagyobb titokban maradjon, a pápa szeptemberben Bolognába akart menni, s ott tárgyalni a velenczei követekkel. A végczél a töröknek Európából való teljes kiűzése volt. De mindjárt Velenczén megakadt a dolog. A pápa azonban nem ejtette el az eszmét s a piacenzai püspököt küldé Spanyolországba, Bolognetto nuntiusát pedig utasitotta, nyerje meg a szövetségnek a lengyel királyt. Csakhogy Fülöp király sem akart a bolognai congressusban részt venni, mert Velencze és Spanyolország közt erős versengés folyt, mely kizárta szövetkezésüket. Annál buzgóbban ragadta meg az eszmét Báthory István s kilátásba helyezte, hogy a harczban 20,000 lovassal és 10,000 gyaloggal, sőt esetleg 100,000 főnyi sereggel vesz részt, melyhez Erdély 10,000 lovassal fog járulni. Báthory kész volt akár csak 40–50,000 emberrel is levonulni Havasalföldén és Bulgárián át Konstantinápolyig. Hozzájárulását azonban ahhoz kötötte, hogy a szövetség hat évre létesüljön, a hadi költség fedezéséről gondoskodás történjék s Németország a ligához csatlakozzék. Ez ajánlat Rómában és Madridban egyaránt nagy érdeklődést keltett. 1584 február és márcziusban élénken folytak a tárgyalások s áprilban Fülöp rendkivüli meghatalmazottul Olivarez grófot küldte Rómába, István királyhoz pedig új jegyzék ment. Időközben azonban Fülöp a franczia és angol viszonyokra való tekintettel megváltoztatta politikáját és Konstantinápolyban a fegyverszünet meghosszabbitását szorgalmazta. Mindazáltal Báthoryt gyanusitották, hogy ő árulta be a tervet a portának, mire Báthory 1584-ben szintén megújitotta a török békét. A liga eszméje azonban még sokáig (1585–90) kisértett, s Bourbon bibornok ismételve ajánlotta katholikus szövetség kötését19 az eretnekek és a török ellen.
Rudolfnak vagy Magyarországnak azonban mindebből haszna nem volt. Magyar földön tovább folytak a küzdelmek s a végbeli összeütközések még nagyobb arányokat öltöttek. 1585 augusztus 24-ikén a Galga-menti Turán, mely a szolnoki bég alá tartozott, országos vásárra készültek. Jó eleve tudták ezt a kassai, kállai, egri, tokaji és szatmári őrségek. Összebeszéltek tehát, hogy rajta ütnek. Ecsedi Báthory István 500 huszárral és 200 gyaloggal, a kassaiak 200 huszárral és 100 német gyaloggal, a kállai kapitány 350 magyarral-némettel, az egriek 300 huszárral és 200 gyaloggal, Rissel tokaji kapitány 100 huszárral, 100 gyaloggal, a szatmáriak 100 huszárral, 50 lovassal és 300 szabad hajduval indultak a vállalatra. Valami 2500 ember egyesült augusztus 23-ikán a Tiszánál s útjokban némely nemes urak is csatlakoztak hozzájok. Akként egyeztek meg, hogy három csapatra oszolva, 24-ikén délután két órakor törnek a városra, hol a szolnoki bég 300 török katonával őrizte a vásárosokat. De a támadás nem egy időben történt. Elsőnek az egri-kassai csapat ért a kijelölt helyre. A Tura előtt álló bég erősen védekezett s csak akkor hátrált meg, mikor a másik csapat is megjelent. Utolsónak Báthory csapata jött, mire a városkát körül fogták, a vásárosokat kirabolták, de csak a törököket, ellenben a templomba menekült keresztényeken 4000 tallér váltságdijat vettek. A zsákmányt 150 kocsin szállitottak el. A harczban 80 török és 7 keresztény esett el. Foglyul ejtettek 137 törököt, köztük 20 kereskedőt. Egyes törökök, kik nem menekülhettek, áruikat, főleg az arany- ezüstnemüt a Galga vizébe rejtették, s Turán ma is él az a hit, hogy a folyóban roppant török kincs van elrejtve.20
A győztes végbeliek a készpénzt még útközben szétosztották s foglyaik egy részét Tokajban kótyavetyén adták el. Óriási volt a zsákmány, mely 25 egyenlő részre osztatott.21
A király e közben hüségesen beküldte az évi adót Konstantinápolyba. Követsége 1586 januárban érkezett oda 45,000 tallérral és sok érdekes ajándékkal. A szultán a többi közt egy nagy órát kapott, valóságos kis palotát, melynek kapuja minden óraütésre megnyilott s belőle a nagyúr kiséretével lóháton kivonult a mecsetbe. A követség ekkor s az egész év folyamán örökös panaszszal volt kénytelen a portát zaklatni hadainak betörései miatt. Ezek még a télen Esztergomnál állandó hidat akartak verni, hogy a királyi területre annál könnyebben juthassanak. Szándékuktól a királyiak sürgetésére és fenyegetéseire elálltak ugyan, de az egész éven át raboltak és sok foglyot hajtottak el.22
1587-ben még inkább megélénkült a magyar csatatér. Már februárban három bég összevonta csapatait Koppány körül, hogy a befagyott Balatonon királyi területre törjön. Ott azonban a magyarok éberen őrködtek s nem csak visszaverték a támadást, hanem Koppány ellen nyomultak, bevették, 1000 foglyot ejtettek s a török lakosságot szétriasztották. A koppányi bég, a fekete Ali fogságba került s Prágába küldetett. Egy másik bég valami földalatti épitménybe (pincze, vagy folyosó lehetett) menekült s ott elszántan védte magát. A magyarok lőport dobáltak az épitménybe s fölrobbantották. A mieink 100 jeles lovat s 46,000 frt értékü zsákmányt nyertek. A vereség a portán olyan benyomást tett, hogy Murád a saját sógorát, Ali budai pasát megfojtatta.23 Hogy helyre hozzák a csorbát, a nyáron (augusztus havában a szigeti pasa, a mohácsi, pécsi és koppányi bégek ismét összegyüjtették csapataikat, betörtek a királyi területre, husz falut fölperzseltek, gazdag zsákmánynyal és számos fogolylyal tértek vissza. A mint Zrinyi György a rablásról értesült, Nádasdy Ferenczczel, Batthyány Boldizsárral, a kapronczai s más német kapitányokkal a török után iramodott. Kanizsa közelében egy tó partján érték utól a magyarok a mit sem sejtő török tábort s az éj homályában megtámadták. A rajtaütés teljesen sikerült. A megrémült törökök a mocsarakba és erdőkbe menekültek, s ott, valamint a tó vizében mintegy 2000-en pusztultak el, mig foglyul 1300, részben sebesült, esett. Roppant volt a zsákmány s csak ló 1500 került a győzők kezébe. A pécsi és koppányi béget elfogták, a mohácsi elesett, csak a szigeti menekült, őt azonban a szultán fojtatta meg 24
Másutt is folytak küzdelmek. Pálffy Miklós, kit komáromi főkapitánysága első három évében a török, kisebb-nagyobb csapatokban kelve át a Dunán, legalább harminczszor nyugtalanitott, néha egész félmértföldnyire nyomulva a vár alá, s közvetlen közeléből hajtva el az embert és marhát, megboszankodott ez örökös zaklatáson, s Nádasdyval (június 27-ikén hajnalban) egész Buda alá nyomult. Eleinte jól ment a vállalat, de a rajtaütés nem sikerült s a hadak végre nagy veszteséggel kényszerültek visszavonulni.25
Pálffy Miklós.
Egykorú metszet után. Körirata: * ILLVSTRIS-S(imus) NICOLAVS PALFIVS BARO DE ORDED D(omi)N(u)S BIBERSPVRGI S(acre). CAES(are)AE M(aiesta)TI A CONSILIIS ET COPIAR(um) PRAEFECT(us). Ernst Lajos gyüjteményéből
Még nagyobb arányokat öltött a háború 1588-ban. Sok apró portyázás után a török26 október elején Füleknél az ország minden részéből, még a Dunántúlról is valóságos hadsereget, állitólag 11,000 embert, s nagy tüzérséget gyűjtött. Szent-Péternél átkelt a Sajón s a hódolni nem akaró Szikszót és vidékét dulta. Rissel tokaji kapitány 1700 emberével nem mert vele szembe szállani. Ellenben a vitéz Rákóczy Zsigmond, Eger nem rég kinevezett kapitánya, intézkedéseket tett, hogy az ellenségnek útját állja. Magához rendelte a kassai, füleki, ónodi és diósgyőri őrséget, Széchy Tamást, Homonnay Istvánt, a zempléni fölkelő hadakkal; jöttek Tokajból Risseltől sárga, veres és fekete hajtókás vasas németek s a Rákóczy vezetése alatti had október 8-ikán elszántan vetette magát az ellenségre. De az első összecsapásnál a túlszámban levő török győzött, sőt Homonnay fogságba került. Rákóczy azonban összeszedte hadait s oly erővel ismétlé a támadást, hogy a török teljes vereséget szenvedett s harcz közben Homonnay is megszabadult.27 Valami 2500 török (mások szerint 1400–1500) holtteste lepte el a harczmezőt, 300 pedig a Sajóba veszett. A szécsényi béget futás közben a parasztok verték agyon, a fejérvári bég sulyosan megsebesült. Az összes ágyuk és podgyász, 600 szekér eleség, sok zászló s mindenféle zsákmány került a győztesek kezére. Prágába Rákóczy Zsigmond unokaöcscse28 vitte meg a jó hirt, mely azonban Rudolfot a legnagyobb mértékben megharagitotta. A diadalmas vezéreket békebontókként akarta büntetni, s csak akkor állt el szándékától, mikor figyelmeztették, hogy a támadás nem magyar, hanem török részről indult ki. Ellenben a magyarság körében, – sőt külföldön is – örömmel és lelkesedéssel üdvözölték a fényes hadi tettet, mely a győztesek részén is sok ember életébe került. Költők29 dalban, énekben dicsőitették, a szomszéd vármegyék kitüntetésekkel halmozták el a hősöket. Zemplén külön ajándékkel, pénzzel, borral, eleséggel jutalmazta őket. Abauj legközelebbi (1589-iki) közgyűlésén kimondotta, hogy a magyar és német katonák, kik a roppant török hadat szétverték, az egész kereszténységért, „leginkább pedig érettünk, kik oly kevesen vagyunk” harczoltak s hálája jeléül szintén ajándékot ajánlott, melyhez nemes és jobbágy egyaránt járulni tartozott.30
A portán megdöbbenést keltett a vereség hire: Szinán pasát elcsapták,31 a mint mondották azért, mert megszegte a békét, tényleg azonban azért, mert megverette magát.
Ily körülmények közt Rudolf és a szultán viszonya egyre feszültebb lett s ez időbeli leveleik telvék panaszszal és szemrehányással a kölcsönös békeszegések miatt.32 Rudolf az 1589- és 1590-iki adót be sem küldte, mire a nagyvezér azt üzente neki, fizesse meg a két évi hátralékot haladéktalanul, különben maga megy el érte.33 Rudolf követei 1590 október 15-ikén valóban Konstantinápolyba érkeztek, hol a nagyvezér, mint az egykoruak állitják, csak azért, hogy mennél nagyobb ajándékot csikarjon ki tőlük, a legszertelenebb kivánságokkal állt elő. Azt követelte, adja vissza a király az 1564 óta elfoglalt várakat, bocsássa szabadon az összes török foglyokat, kiknek számát három ezerre becsülték, fenyitse meg Pálffy Miklóst és a többi békebontókat, kényszeritse a magyarokat a béke megtartására, ne veressen hidat a Dunán s ne adjon menedéket az uszkókoknak.34 A követek nagy összegek árán igyekeztek a portát békésebb hangulatra birni s még a szultánát és a háremhölgyeket is lekenyerezték. Igy a béke november 29-ikén csakugyan megköttetett.35
III. Murád szultán.
De Bry XVI. századi metszete. Körirata: SVLTAN MVRAT CHAN. Boissard Chronologiája (Frankfurt, 1607.) reproductioja után
Valóságos békéről azonban ezután még kevésbbé lehetett szó, mert ez évben a szultán megbékült Perzsiával s igy a magyar királylyal szemben annál kihivóbban léphetett föl. 1591-ben Hasszán boszniai pasa nagy sereggel betört a horvát-szlavón végekbe és sok kárt téve, Sziszek várát is megtámadta. De nem boldogult, ellenben a szigeti bég meglepte és elfoglalta Kis-Komárom várát. Sőt Szinán nagyvezér folyton arra ösztönözte a szultánt, üzenje meg a háborút. Törekvéseit a lengyel ügyek alakulata is elősegitette. Zsigmond lengyel király egy főherczegnőt készült nőül venni, mi a portán erős visszatetszést keltett s a szultán elbizakodottságában megirta a királynak, hogy elcsapja, ha a tervezett házasság létre jön.36
Csakhogy ez öntelt szavakkal a szultán tényleges ereje nem állt többé összhangban. Nagy birodalma minden részében, kivált a magyar tartományban folyton szaporodtak a kimerülés és a bomlás tünetei. III. Murád uralkodása nem volt szerencsés. A szultán egészen a szerályba huzódott vissza. Úgy tett, mint ez időben Rudolf király, csak nagy ritkán lépett a külvilág elé.37 Mindent pasáira bizott s környezetében is a renegátok uralkodtak. 1585-ben a divánülő basák közül az egyik albán, a másik horvát, a harmadik bosnyák, a negyedik bolgár, az ötödik herczegovinai volt, de mint uralkodójuk, ők is leginkább jelentéktelenebb emberek. A főszerepet Szinán pasa vitte, 1581-ben (akkor csak 35 éves volt), s azután is többször nagyvezér. Albán eredetű, magas termetű, zord kinézésű, kegyetlen, dölyfös, hiú ember, inkább vakmerő katona, mint hadvezér.38 Ez oktalan tanácsosok bonyolitották a szultánt Perzsiával háborúba, mely tizenkét esztendőn át folyt s óriási áldozatokat nyelt el. Egykorúak szerint39 a török a hosszú tusában valami 600,000 embert vesztett. Ennek megfelelő volt a pénzbeli szükséglet, s a háború végül felforgatta a birodalom addig eléggé rendezett pénzügyi viszonyait. Ott is beköszöntött a pénztelenség kora, mely elégedetlenségre, zsarolásokra, ezek meg mindenféle belmozgalmakra vezettek. Összeesküvések, fölkelések és katonai lázadások sűrűn követték egymást Murád uralkodása utolsó éveiben. Minthogy nem kapta fizetését rendesen, a hadseregben, sokáig Európa legjobban szervezett hadában, megbomlott a fegyelem. A katonák a fővárosban s a birodalom összes tartományaiban minduntalan fel-fellázadtak. Négy év folyamán Konstantinápolyban a hires janicsárok közt is háromszor támadt zendülés. Mindhárom izben kierőszakolták a szultántól, hogy a nagyvezért elcsapja. A perzsa békekötés után a nagyvezér a janicsároktól való féltében követett harczias, kihivó politikát Rudolf ellen. Hogy a féktelen katonaságot foglalkoztassa, Magyarországon akart háborut inditani.
De a török erő elzüllése Magyarországban is megkezdődött. Budán a janicsár és spahi őrség, mely sokáig nem kapta zsoldját, 1590-ben fellázadt, s a pasát néhány béggel együtt felkonczolta.40 Csak az év végén merték a főbb czinkosokat megfenyiteni.41 Ez azonban nem használt, s minthogy ellátásukról gondoskodás nem történt, a török katonák tömegesen szöktek el a várakból. Rablásból kezdtek élni s törököt és keresztényt egyaránt fosztogattak. Annyira rémei lettek a vidéknek, hogy a török lakosságnak a keresztényekkel kellett a dúló-fosztó török katonák megfékezésére egyesülnie.42
A portát a magyarországi pasák ismételve figyelmeztették e veszedelmes állapotokra. De Konstantinápolyban nem volt pénz, e nélkül pedig nem lehetett a bajon segiteni. A pasák az elégedetlen katonaságot foglalkoztatni igyekeztek tehát, hogy legalább zsákmányhoz juttassák. Igy 1592-ben a magyar harcztér a rendesnél is nagyobb mértékben megélénkült és horvát-szlavón földön, a Dunántúl és a Tiszánál véres harczok vivattak. A horvát-szlavón végekben újra megjelent a boszniai pasa, még pedig valóságos hadsereggel s elfoglalta Hrasztovicza, Repics, Isacsics és Breszt véghelyeket 10 közeli erőddel. Erre rövid ostrom után megvette Bihácsot, mely 170 év óta volt Magyarország és a nyugat végháza. Szerzeményei biztositására a pasa a Kulpánál várat épitett, Petrinyát bevette, sok ezer embert megölt vagy rabul elhajtott, a királyi hadat, mely útját igyekezett állani, túlerejével megverte, „a szép, termékeny” Túr-mezőt feldúlta, sőt Zengget is fenyegette. Őszszel pedig Ivanics ellen készült és Sziszeket tényleg ostromolta, de nem birta bevenni,43 mire ez évre befejezte a hadjáratot.
A boszniai pasa műveleteivel párhuzamosan a magyar megyékben is folyt a küzdelem. Kanizsa vidékére nagyobb had tört, az ellene induló királyi csapatokat megverte, táborukat a 60,000 tallér készpénzt tartalmazó hadi pénztárral elfoglalta.44 A nyáron meg a szolnoki, hatvani, füleki és jenei bégek Eger várát fenyegették. Prépostváry Bálint kapitány hadaival eléjük ment s Puszta-Szikszónál megvivott velük. Katonái vitézül harczoltak. A gyalogosok egy halmon foglaltak állást, s mikor onnét leszorittattak, egy másik dombra huzódtak. Ott védték magukat, amig poruk és golyójuk el nem fogyott. Végtére szablyára keltek. Hasztalan intette őket a török, adják meg magukat. Küzdöttek mindhalálig, s végül 226 ember holtteste feküdt a dombon. A lovasság nem támogatta őket, hanem hamar, alig néhány embert vesztve, meghátrált.45 Ugyanez évben a budai pasa Tarczal és Szerencs, a temesvári Szatmármegye s Nagy-Károly vidékét fenyegette.
Károly burgaui őrgróf.
A bécsi udvari műtörténelmi múzeum ambrasi arczképgyüjteményében. Az udvari műgyüjtemények évkönyveinek reproductiója után
Bármi keveset foglalkozott Rudolf király országai dolgával, s bármi régóta folyt a béke daczára a hadakozás, immár ő is belátta, hogy ez az állapot tovább fenn nem maradhat. Az 1592-iki adót be sem küldte a portára, s Prágában Ernő főherczeg részvételével nagy tanácskozást hivott össze a további politikai és honvédelmi teendők tárgyában. A megjelentek mindegyike meg volt győződve – ezt hangsúlyozta is – hogy a boszniai pasa támadása a szultán tudtával, megbizásából történt s méltán a nagy háború egyszerű bevezetésének tekintette. A szultán – mondotta a gyűlés – békét kötött Lengyelországgal és Perzsiával, hadait pedig foglalkoztatnia kell, különben fellázadnak, s már ez okból elkerülhetetlen a háború. De az is elég okot és jogot ad a királynak, ami eddig történt, hogy megelőzze a törököt s megüzenje a háborut. Erre azonban nem levén pénz, az egybegyűltek, bármennyire meg voltak a kisérlet sikertelenségéről győződve, még sem tudtak egyebet tanácsolni a békénél. Azt ajánlották, tegyen a király még egy próbát a szultánnál. Kérje tőle a boszniai pasa letételét s megbüntetését, az elfoglalt várak visszaadását, vagy legalább azt, hogy a harcz a horvát-szlavón végekre szoritkozzék, ellenben a budai és temesvári pasák nyugton üljenek. De senki sem remélte, hogy a diplomatiai tárgyalások sikerre vezessenek, s az értekezlet azt ajánlotta, hogy legalább az elveszett horvát véghelyeket kellene fegyverrel visszaszerezni, még pedig az idén (1592), mielőtt a török megfészkeli magát bennük. Történtek is e végből bizonyos intézkedések, s a magyarországi urak készültek részt venni a vállalatban, melynek vezetésével a király Ernő főherczeget s Károly burgaui őrgrófot (tiroli Ferdinánd főherczeg s Welser Filippina fiát) bizta meg.46 De a terv dugába dőlt s a török megtarthatta összes hóditását. A királyi kincstár üres lévén, nem birtak olyan hadat gyűjteni, mely a boszniai pasa kezéből a zsákmányt kiragadja. A király belenyugodott az eldöntésbe, lemondott arról, amit elvesztett. De méltán retteghetett a jövő esztendőtől és sietett követni a prágai értekezlet azon tanácsát, hogy az összes német fejedelmektől, a német és máltai lovagrendtől, a pápától, a többi olasz uralkodótól, a spanyol és dán királytól47 pénzbeli támogatást kérjen.
Ilyen volt az a béke, melyet a magyar nemzet, noha királya békében és szerződésben élt a szultánnal, Rudolf uralkodásának első tizenhat évében élvezett.