SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
Anyagi és szellemi élet.

Bizalom az Istenben, mint a nemzet öntudatának egyedüli forrása. Törekvés Isten haragjának eltávolitására. A benső vallásosság felbuzdulása. Az életviszonyok a fegyveres béke idején. Elemi csapások. A régi dicsőség emlékeinek teljes pusztulása. Mátyás könyvtárának sorsa. A székesfejérvári királysirok. A magyar műkincsek széthordása. Ferdinánd főherczeg ambrasi gyüjteménye. Tury György kardja. Mátyás és Beatrix domborművü képei. A váradi szobrok. A Hunyadiak kincstárának maradványai. Az épitészet hanyatlása a reformáczió idején. Az ötvösműipar. Más iparágak. A kereskedelem a városokban. A városok és a honvédelem. A vidéki élet. A védtelen lakosság sorsa. A hódoltság terjedése. A földművelés hanyatlása. Az állattenyésztés mint egyedüli kereseti ág. A szegénység növekedése. A hajduk. A bujdosók. Az utonállás, mint egyetlen eszközük az élet fentartására. A nemzeti irodalom fellendülése. A magyar nyelvért folytatott küzdelmek gyümölcsei. A hivatalos nyelv. Az iskolázás itthon és a külföldön. A nagyszombati iskola. A lőcsei protestáns akadémia terve. Az irók számának gyarapodása. A históriás énekek. Tinódi Sebestyén. Krónikájának történelmi kutfői értéke. A népies költészet művelői. A virágénekek. Sylvester János bibliaforditása. Heltai Gáspár krónikája. Károlyi Gáspár bibliája. Balassa Bálint, a század nagy lantosa. A magyar sajtó termékeinek növekedése. A század olvasóközönsége

Talán sohasem imádták e haza földjén annyi sokféle módon az Istent, talán sohasem élt rajta annyi régi és új, keleti és nyugati, keresztény és nem keresztény felekezet, mint akkor. És bármilyen elkeseredéssel álltak szemben egymással, sohasem volt vallásosabb idő az akkorinál és sohasem hatotta át az Istenben való hit és bizalom oly annyira a sziveket, mint épen ebben az időben. Isten büntetésének tekintette az akkori nemzedék mindazt a töméntelen csapást, mely reá zudult s évtizedről-évtizedre fokozódva állami életét feldulta, társadalmi és gazdasági szervezetét darabokra törte s gazdagot és szegényt egyaránt szenvedésre kárhoztatott. A haragvó Istent megengesztelni lett a magyarság jelszava, mely nemcsak a templomban, hanem a törvényhozásban, a közéletben, az iskolában és az irodalomban száz alkalommal és változatban fölhangzott. Mindegyik felekezet más-más szertartások szerint igyekezett ugyan az Isten haragját eltávoztatni, de mindegyik egyenlő hévvel, lángoló buzgalommal menekült az élet keservei elől Istene házába. Egyedül maradva, magára hagyatva az élet harczában, kiszolgáltatva a leggyilkosabb ellenségnek, a töröknek és a legkegyetlenebb szövetségesnek, az éhes német zsoldosnak, hová is fordulhatott volna az örökké halálos veszedelemben lebegő ember, mint vallásához? Ki mástól várhatott volna oltalmat, mint Istenétől?

Ez a korszak a tiszta, benső vallásosság ideje, melyben a közlélek szorongattatásaiban teljesen teremtőjéhez menekült. A szellem minden megnyilvánulása tele van hittel, s a vallásos érzés friss virágai füződnek mindenhez, a mi e nemzedék életét kiséri. Ez a vallásosság hatotta át a békés munka minden elemét, a városi polgártól a falusi zsellérig, ez vitte harczba, az ádáz ellenség elé a tömegeket, a kemény hajdutól a művelt főúrig. Vallásos mezbe burkolódzott a hazafiasság, mely a vitézek véghetetlen sorát, a halálra szánt hősöket, a névtelen martyrokat szülte. A véres küzdelmek hőskölteménye e nemzedék élete, a szenvedések megrenditő tragédiája, melynek kis és nagy szerepei a nemzet összes rétegei, urak és szolgák közt egyaránt megoszlottak.


Német zsoldosok.
Ismeretlen művész egykorú fametszete után

Megszámlálhatatlan ezerek pusztultak el ama szakadatlan küzdelmekben, melyek a drinápolyi béke harmadfél évtizedét kisérték. De azoknak, kik meghaltak, még a könnyebb osztályrész jutott, mert a halál minden bajt orvosol, minden fájdalmat megszüntet. Nem halni, hanem élni volt akkor nehéz a hazáért, a haza földjén. Az életben maradók érezték igazán a sors minden keserüségét. Rájuk is sütött ugyan Isten verőfényes napja s minden évszak meghozta nekik a maga örömeit. Szivükből nem halt ki a szerelem és a barátság. Házasodtak, gyermeket neveltek, dolgoztak, vagyont gyűjtöttek s családi tűzhelyüket kényelmessé igyekeztek tenni. Rendületlen hitük megadással viseltette el velük a mindennapiság igáját, az élet apró és nagy gondjait. De csak egy tenyérnyi volt az „a zöld virány”, mely számunkra kijutott s a szél ezt is minduntalan „behordta sivatag fövenynyel”. Örökkön-örökké veszedelmek környezték őket, melyek ellen a legerősebb vár sem nyujthatott oltalmat. Város és vidék egyaránt ki volt téve a rombolásnak. A mit a török meghagyott, azt elvitte a falánk zsoldoshad, mely bejutott oda is, hová a török be nem tehette lábát. Ehhez járultak pestises, inséges esztendők, elemi csapások, borzasztó tűzvészek, melyek főleg a városokat – a házak többnyire még fából épültek, – sujtották. A század különben is a pusztulás százada. A mit az előző félévezred a művészet különféle ágaiban teremtett, az legnagyobbrészt elveszett. Az ország minden tája tele volt rommal, omladékkal, s a régi épitészet sok szép alkotása ekkor jutott enyészetre. Ki pusztitotta el? Török, magyar vagy német? Mindnyájan, de mégis a legtöbb kárt bennük maga a zord idő tette. Templomok, zárdák s más kőépületek egy részét fegyver rontotta ugyan el, de sok, talán a legtöbb egyszerüen üresen hagyatott, mire a szomszédok szétszedték s köveit más épitkezésre használták. „A keresztények – mondja a török – bolondok voltak, hogy olyan nagy fáradsággal és költségekkel ebben a kis faluban oly nagy templomot épitettek, melyet mi most elrontottunk s belőle apró házakat csináltunk.”1 De nem mindenütt hódolt a türök e barbár felfogásnak. Budán még állt ez időben Mátyás király fényes palotája s benne megvolt a király megmaradt könyvtára, mely mellé állandó őrök rendeltettek, kik óvták, seperték, a portól tisztitották a könyveket. „Mi nálunk Székes-Fejérváron, – mondotta egy török (1602-ben) – mióta azt a várost Szulejmán szultán megvette, a királyok temetések és koporsójok minden bántás nélkül maradtak. Mikor mi Budát, Esztergomot és Pestet megvettük, valami levelet ottan találtunk, egy tenyérnyi papiros is nem veszett el benne, mind azonképen helyén van, valamint a keresztények hagyták.” És ez nem volt üres dicsekvés. Esztergomban, mig a török a következő háborúkban (1595-ben) el nem veszté, az összes régi képek és szobrok mind megvoltak, mert a török vallásos tisztelettel őrizte azokat. De a győztes németek elvittek, összetörtek mindent.2 Fejérvárt is megvoltak az összes királysirok a század egész folyamán s csak a későbbi küzdelmekben pusztultak el.

A mi a harczban el nem veszett, azt széthordták világszerte s különösen a bécsi, prágai, innsbrucki gyűjtemények gyarapittattak magyarországi régiségekkel és műkincsekkel. Már 1557-ben küldtek régi pénzeket Erdélyből Ferdinánd királynak. Fia, tiroli Ferdinánd főherczeg előbb még csak a felső-magyarországi ásványokból állittatott magának gyűjteményt öszsze.3 De utóbb, midőn kastélyában, Ambrasban fegyvertárat épittetett, mindent, fegyvert, czimert, arczképet, a mi csak hires emberekre vonatkozik, elkért a magyar uraktól.4 Miksa és Rudolf ugyanúgy jártak el. Mikor Tury György elesett, kevéssel halála után összeirták hagyatékát5 s egy „ezüstös pallos”-ról megjegyezték, hogy az a császárnak küldendő. Meg is tették s a kard mai napig a bécsi gyűjteményekben őriztetik. A mint a király megtudta, hogy Mátyás és Beatrix domborművü képei egy püspök birtokában vannak, nyomban elkérte és megkapta azokat s azóta Bécsben vannak.6 Sőt mikor Nagy-Várad német kézbe került, Rudolf el akarta vitetni az ottani hires négy hatalmas érczszobrot. De Mátyás főherczeg figyelmeztette, hogy nemcsak roppant sulyuk miatt nem szállithatók el, de még inkább azért nem, mert, a néphit szerint a török addig soha meg nem veheti Váradot, mig a szobrok ott vannak.7 De ha nem vihette el Szent-László szobrát, megkapta a szent király koronájának egyik részét.8 A jószágfoglalások idején még több magyar műkincs és régiség jutott kezébe. Emlékeink szerint Izabella királyné birtokában volt Szent-István fejereklyéje9 s Erdélyben őrizték Hunyady János egy szablyáját.10 Mikor 1584-ben Varkocs arany-ezüst neműit összeirták, volt benne Mátyás király nagy, husz girás súlyu lábas medenczéje.11 Volt tehát mit elvinni. Az ősök gazdag örökséget hagytak, melyet az utódok kegyelettel őriztek, mig tehették. De a hóditók lehetőleg elszedték tőlök s idegen országok gyűjteményeit diszitették vele.


Tury György kardja.
Ő Felsége fegyvergyüjteményében. Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportja igazgatósága által felvett fénykép után

Magyarországban csak rom és pusztulás maradt. A lerombolt épitészeti alkotások helyett újak nem épülhettek. A középkori templomok festészeti vagy szobrászati diszitményeikkel még az egységes nemzeti szellem termékei voltak. Bennük testesült meg az egész nemzet egyházi, lelki és művészi érzéke. A reformáczió után az egyházi élet egysége szétszakadt s ezzel még kedvezőbb körülmények esetén is, mint minőkben a magyarság élt, szétvált volna a művészeti élet s abba az egész nemzet nem olthatta volna többé lelkét. De a hitujitás általában nem kedvezett a művészetnek. Templomaiból kitiltotta a képet és szobrot, a mi nemcsak sok becses műkincs pusztulására vezetett, de a művészet további fejlődését is gátolta. Külföldön az épitészet, szobrászat és festészet elvilágiasodott ugyan, de nálunk a háborus viszonyok legyőzhetetlen akadályokat emeltek a képzőművészet fejlődése elé. Épitkeztek nálunk ez időben is, de a művészetnek kevés köze volt a leginkább védelmi, katonai czélokra szánt épületekhez. Egy pár városi ház s néhány kőbe faragott siremlék – az is rendesen idegenek műve – tesz mind e mai napig tanuságot a rombolás e korszaka nemzedékének művészeti hajlamairól és műérzékéről.

Még leginkább virágzott a műipar, első sorban az ötvösség, mert közszükségletnek szolgált. A ki készpénzért jószágot nem vehetett, vagy venni nem akart, a ki tőkéjét üzletben nem gyümölcsöztette, ékszert, aranyezüstnemüt vásárolt, melyet könnyebben megőrizhetett, elszállithatott, mint a készpénzt, s melyet szükség esetén bármikor pénzzé is tehetett, eladhatott, elzálogosíthatott. Minthogy volt kereslet, másrészt az ötvösök a sok bánya miatt elég könnyen juthattak a nyers anyaghoz, a nemes érczhez, iparáguk a század folyamán nagy lendületet vett s a technikának is magas fokára emelkedett. Némelyik ötvös-czéhnek aránylag sok tagja volt s a városi életben előkelő szerepet vitt. Főuraink kincstáraiban roppant értéket képviselő ötvösművek halmozódtak föl. De minden úri családnak és városi polgárnak is megvolt a maga kisebb-nagyobb készlete aranyból-ezüstből s igy a hazai ipar ez ága mindig nyert foglalkozást, ámbár az értékesebb holmi, főleg ékszer, külföldről hozatott be.


XVI. és XVII. századi asztaldíszek főuri családaink kincstáraiból.
(Fedeles kancsó a Thurzó-czimerrel és asztaldísz az Esterházy-czimerrel, az Esterházy-herczegek fraknói kincstárából; aranyozott ezüst poharak az 1529. és 1561. évekből és szétszedhető serleg Andrássy Géza gróf gyüjteményéből; tulipánokkal diszitett pohár Radvánszky Béla báró gyüjteményéből; ezüst tál és kancsó a XVI. század elejéről, özvegy Pejachevich Márkné grófné birtokában.) Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportjában kiállitott eredetiekről rajzolta Dörre Tivadar

Más iparágaknak szintén kedveztek a körülmények, igy a fegyver- és ruházati iparnak s a városok vagyonossága részben az iparon nyugodott. De még kiválóbb helyet foglaltak el a kereskedelem terén. Ők látták el az országot a külföldi fejlettebb ipar sokféle termékével, fűszerrel s más olyan fogyasztási czikkel, melyet nálunk nem termeltek. Másrészt haszonnal folytatták a borkivitelt, a már akkor világhirü magyar bornak idegenben való értékesitését. Árúmegállitó joguk, noha sokfélekép kijátszották, biztositotta tulsúlyukat a kereskedelemben és forgalomban s minden elemi csapás daczára, mely ez időben sujtotta őket, vagyonosságuk nem hanyatlott. Ők voltak a tőke, a készpénz központja s nemcsak tetemes adóval járultak a kincstár szükségleteihez, hanem gyakran nagyobb kölcsönnel segitették ki örökös pénzzavaraiból. Némelyiknek voltak jobbágyközségei, melyekben a földesuri jogokat maga gyakorolta, éppen nem enyhébben, mint a magán földesurak. A városi kormányzat a kor szellemének megfelelően aristocraticus alapon nyugodott s a polgárság közt is sokféle korlátot vont a vagyon és a foglalkozás, ámbár a város védelmében minden polgár egyformán részt tartozott venni. A védelmi szervezet a legpontosabban szabályozva volt s minden czéh előre tudta, hogy veszély esetén a bástyák melyik pontján köteles városa védelmére megjelenni. A védkötelesek időnkint gyakorlatot tartottak, czéllövésben gyakorolták magukat s a városok védelmi szervezete mindenesetre fejlettebb fokon állt s jobban megfelelt feladatának, mint az országos. Az általános pusztulásban, mely hazánkat sujtotta, minden város egy-egy kis oázis volt s a polgárság élvezte a nemzet minden rétege közül aránylag a legtöbb nyugalmat.


Losonczy Antal kancsója.
Az Esterházy herczegek fraknói kincstárában. Az Ötvösművesség remekei reproductioja után

Annál fájdalmasabban nehezedett a sors keze, a zord idők járása a vidéki lakosságra. A török ellen az uraknak gyakran erős sziklaváraik sem nyujtottak oltalmat, a védtelen köznép pedig leirhatatlan nyomoruságba sűlyedt. Őt ellenség és jóbarát egyaránt sujtotta. Még dolgozni sem engedték, még munkája eszközeitől is megfosztották. Felperzselték házait, elhajtották marháját, összetörték gazdasági szerszámait s a legnagyobb inségbe döntötték. Már 1576-ban maga a bécsi kamara mondotta a királynak, hogy bármennyire szüksége van a pénzre, ne kérjen az eddiginél nagyobb adót, mert a jobbágyság olyan inségbe jutott, hogy inkább enyhiteni kellene terhein. A következő országgyűlések majdnem mind igazán megrenditő képét festik a tömegek állapotának, melyeket az ellenségen s a zsoldosokon kivül inséges és pestises esztendők sujtottak. Egyre nagyobb területek jutottak abba a kényszerhelyzetbe, hogy a töröknek behódoljanak. A király törvénynyel akart a behódolásnak gátat vetni, a helyett, hogy a végek hathatós védelméről gondoskodott volna. A rendek állandóan vonakodtak ilyen törvényt hozni, s figyelmeztették, hogy hadsereg kell a behódolás ellen, nem pedig törvény. A sokféle csapás természetesen folyton szűkebb korlátok közé szoritotta a földművelést, mely terjedelem és eredmény tekintetében egyaránt rohamos hanyatlásnak indult. A munkaerő nagyon megapadt, a közbiztosság teljes hiánya a jobbágyot arra kényszeritette, hogy csupán a falvak közvetlen közelében levő területeket szántsa fel. Igy a termelés annyira csökkent, hogy a szükségletet sem fedezte, s fölmerült az eszme, hogy az állam parancsolja meg a vármegyéknek, hogy a néppel több gabonát termeltessenek,12 mert a mostani mennyiség nem elég arra, hogy ha a katonaság télen is az országban marad, élelmezése biztositva legyen. A nép a földmívelésről mindinkább visszatért az állattenyésztés gazdaságilag alacsonyabb fokára. Folyt a marhatenyésztés mindenütt, de leginkább az alföldön, török területen, honnan évről évre roppant tömegek hajtattak királyi területre s onnan az örökös tartományokba. A marhakereskedés szolgáltatta harminczad, kiviteli vám fejében a kincstárnak ez időbeli legdúsabb jövedelmi forrását, mely évről évre állandó volt s messze meghaladta a rendes adó jövedelmét.

Ez a kereseti ág azonban nem foglalkoztathatta, nem tarthatta el a nép nagy tömegeit. Már a mohácsi vész utáni időben csapatosan jelentkeztek az olyan elemek, melyek számára az új viszonyok a becsületes munkával való megélhetést lehetetlenné tette. Idővel számuk ijesztően szaporodott, mert a török és német hadak folyton tömegesebben űzték el ősi telkeiről a szegénységet, mely mindenét elvesztve hajléktalanul kóborolt az országban szanaszét. Végre az elüzöttek tömege oly nagyra nőtt, hogy valóságos nemzeti csapássá vált, mely évtizedről évtizedre súlyosabban éreztette hatásait. E munkanélküliek sorában vegyest akadt mindenféle népelem. Nemesek és jobbágyok, felekezeti és nemzeti különbség nélkül a régi államterület minden vidékéről verődtek itt össze. A kiknek volt legalább fegyverük – egyenruhát nem is kivántak tőlök, s paraszti-módra voltak öltözve, vállukon darócz-köpenynyel, – azok nagyrészt a végvárakban vagy egyes uraknál nyertek alkalmazást. Rendesen rövid puskával, karddal és csákánynyal voltak fölszerelve, s ők szolgáltatták a honvédelem azon elemét, mely a végbeli küzdelmekben kiváló részt vett az állandó fogadott magyar katonaság mellett. Ők voltak a királyi sereg irregularis csapatai, melyek azonban a csatatéren a rendes, jobban fölszerelt és fizetett katonával versenyezve harczoltak, s nem egyszer megverték a törököt vagy végig dúlták közeli területét. A hajdu név – ez volt az ő nevök – a török-magyar korszak küzdelmeiben hamar ismertté vált s a honvédelem egyik fontos elemévé lett. Csakhogy a király, valamint német zsoldosait, akképen hajduit sem tudta rendesen fizetni. A hajdu is a szegénységen élősködött tehát, és épp úgy dúlta, fosztotta, mint a német vagy a török. Különben is csak igen csekély része a hajléktalan, foglalkozás nélküli tömegnek jutott abba a kedvező helyzetbe, hogy legalább szolgálatot kapott. Ellenben az a sok ezer bujdosó, kinek fegyvere sem volt, hanem még később is kaszával, nyárssal hadakozott, a királyi seregben sem nyert alkalmazást. Száma ellenben évről évre növekedett, mert egyre többen űzettek el feldult községeikből. Minthogy dolgozniok nem lehetett, élniök pedig mégis csak kellett valahogy, úgy tartották el magukat, a mint épen tudták. E tömegek, az úgynevezett szabad hajduk, csoportokká verődtek össze, s a királyi terület minden részét, kivált azonban a végeket lepték el. Teljesen tönkre tették a közbiztosságot, s utonállásból, rablásból, fosztogatásból tengették nyomorú életüket. Nem volt bűn, melyet ez az „emberi fajzat”, mint a törvény mondja, el nem követett. Nemes és jobbágy ki volt téve fosztogatásaiknak, a vármegyék, az urak, a várkapitányok üldözték, irtották is őket. A legszigorubb törvények hozattak ellenük, melyekkel egyenesen törvényen kivüli állapotba helyeztettek. Csakugyan töméntelenül pusztultak el, de folyton ujak léptek helyükbe, s Rudolf korában a hajdu-kérdés főfontosságu socialis kérdéssé nőtt, melyet fegyverrel többé megoldani nem lehetett. A munkanélküli tömegek kenyeret kértek, s minthogy nem kaptak, onnan szereztek, a hol épen volt. Mihelyt az ország olyan állapotba jutott, melyben sok ezernyi tömeg nem birt rendes foglalkozást kapni, mihelyt a social-gazdasági szervezet annyira megbomlott, hogy töméntelen ember nem nyert módot tisztességes megélhetésre, természetes volt, hogy e tömegek törvénynyel és erkölcscsel össze nem egyeztethető uton gondoskodnak magukról. A szabad hajdu rabló, barbár, lelketlen volt, a ki ugyanazon gyilkos érzelmeket táplálta a társadalom iránt, mint ez ő ellene. Nem kimélt senkit és semmit, kirabolta az élőket, feldulta az ősök sirboltjait, összetörte a halottak kőkoporsóit. Féktelen, telhetetlen, félvad ember volt. De ember volt, a ki mindennap vásárra vitte bőrét, a ki meg mert mérkőzni az ellenséggel s kész volt meghalni bármikor. Ez a rabló, fosztogató, emberi érzés nélküli hajdutömeg lényegében a magyar köznép volt, minővé azt a királyi hatalom, urai és az idegen zsoldosok lelketlensége, meg a török örökös pusztitása átváltoztatták. Ez időben még csak barbár horda, de nem sokára a török elleni harczok, a haza megtartásáért, a nemzet legszentebb eszményeiért folyó küzdelmek egyik legjelentékenyebb, számbelileg legnagyobb eleme, mely vérével irta be örökkön örökké tartó emlékezetét történetünk évlapjaira. Hogy szabad hajduság, sok ezer főre menő szegény legénység alakulhatott, az a század politikai és polgárosodási fejleményeinek egyik legsajátosabb eredménye. De épen benne nyerte meg a magyarság azt az eszközt, melylyel utóbb megmenthette magát a végenyészettől. Az uralkodó osztály, mely előbb kegyetlen törvényeivel akarta kiirtani, végül kezet fogott a szabad hajdusággal, s kettejük egyesülése olyan erőt adott a rendileg, felekezetileg és nemzetiségileg széttépett társadalomnak, hogy a nemzeti ügy ismét diadalra juthatott.


Magyar huszár és hajdu.
XVII. századi metszet után, Han Alt- und Neu-Pannonien (Nürnberg, 1686.) cz. munkájából. Aláirása: Ein Hungarischer Husar und Henduck. So reitet der Husar zu Feld und in den Streitt, | Der von den Türcken offl holt manche reiche Beuth : | Der Fuß-knecht und Henduck also gewaffnet steht, | Ihn Durst nach Türcken-Blut, auf die er muthig geht.

De ez időben a tömegek és az uralkodó rétegek még ellenségesen, két külön nemzetként álltak szemben egymással. Csakhogy már ekkor előkészitette majdani egyesülésüket a magyar irodalom, midőn legalább nyelvileg összeforrasztotta a két külön nemzetet. A három részre szakadás idején nyelvében, irodalmában élt a magyar nemzet egysége és összetartozandósága. A magyar nyelvért vivott küzdelmek immár gyümölcsöt teremtek. A király területén a latin megtartotta ugyan hivatalos uralmát, s noha a törvényhozás tárgyalásai magyarul folytak, a törvény szövege latin maradt. Ez volt a királyi közegek hivatalos nyelve, a mennyiben a sok idegen katonasággal és bécsi hatósággal való érintkezésben nem a németet használták. De már a török országrészben helyet nyert a hivatalos életben is a magyar nyelv. Nemcsak a pasák székhelyein, hanem Konstantinápolyban is voltak állandóan alkalmazott magyar tolmácsok, s a török hivatalos okiratok egy tetemes része magyarul szólott. Erdélyben már 1556-ban magyarul szövegezték a törvényt, s csak a bevezetés és szentesitő záradék latinsága jelzé a latin nyelv egykori uralmát. Idegen szóval nem kevert, tiszta, szép magyarsággal készültek a törvények. De Izabella királyné nem értvén magyarul, Erdélyben még ugyanazon évben visszatértek a latinsághoz s 1565-ig megint az uralkodott a törvényhozásban. Ekkor azonban végkép kiküszöbölték, s a törvények, sőt a fejedelmi előterjesztések állandóan magyar nyelven készültek. Ez maradt a törvényhozás hivatalos nyelve, s uralma ellen a szászok sem tettek kifogást, kiknek műveltebb és közszerepet játszó rétegei azon időben készségesen elsajátitották az állam hivatalos nyelvét.

A szellemi élet egész birodalma megélénkült. Iskolák, nyomdák alakultak, a tanulni vágyók meg külföldi egyetemekre özönlöttek. A protestáns ország fiai első sorban német egyetemeken, kivált Wittenbergában oltották tudományszomjukat, hol a század második felében valami 800 magyar ifjú beiratkozásának emléke maradt fenn. Ellenben Krakkó teljesen elvesztette egykori jelentőségét,13 mig az olasz egyetemek a változott viszonyok közt is nagyon vonzották ifjainkat. Bolognát főleg magyar papok keresték föl, hol számukra 1557 óta nagy alapitvány volt s diszes ház is épült. A világiak inkább Páduába mentek, mely abban a hirben állt, hogy nemcsak tudományosságot nyujt, hanem a nemesi erkölcsöknek s uri modornak is iskolája.14 De Párisba, Genfbe s más főiskolákba is eljutottak a magyarok. Urak, városok, papok, egyszerü nemesek, igy például Egry Gergely váradi tiszttartó s Köveskuthy Márton ottani számvevő, pénzzel támogatták a külföldre vágyó tehetségesebb ifjakat. Igen bőkezü volt irántuk az új főurak egyike, Rákóczy Zsigmond, kinek neje maga is segélyezte a külföldön tanulókat. A vagyonosabbak nemcsak tanulni, hanem világot látni keresték fel az idegen országokat, s itthon a „tanult tudós nemesi uri rend”, de főleg a papi pályán működő nem nemes származásu műveltek száma nagyon megszaporodott.


Heltai Gáspár krónikájának czimlapja.
A kolozsvári, 1575-iki kiadásnak a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában meglévő példányáról

Hazánkban nem alakult ugyan egyetem, de voltak igen jó közép- és felső iskolák, melyekben az egyes felekezetek nemcsak saját egyházi érdekeiket, hanem a magyar műveltséget is szolgálták. A katholikusok szellemi mozgalmainak központja Nagy-Szombat, az érseki székhely volt, hol Oláh Miklós a régi iskolát ujjászervezte s magasabb szinvonalra emelte. Az intézetet a jezsuitákra akarta bizni. Ezek utóbb be is jöttek, de első szereplésük magyar földön nem sikerült, s olyan ellenszenv támadt irántuk, hogy hat év mulva távozniok kellett.15 Maga az intézet azonban fenmaradt, s Telegdy Miklós érseki helynök is szivén viselte érdekeit. A protestánsok számára Lőcse akart akadémiát állitani, s már megkezdte egy nagy ház épitését. De mikor Rudolf király megtudta, betiltotta az épitést, mert nem akarta, hogy az eretnek tanok terjesztésére új iskola létesüljön.16 Nem is a király, hanem maga a társadalom szolgálta, fejlesztette a nemzeti polgárosodást, első sorban a nemzeti irodalom utján. A magyar műveltség terjedésével az irók száma is megnőtt. A tömeg benyomult az irodalomba, s vágyait, érzelmeit, panaszait és szenvedéseit, tudását, lelki vajudásait irodalmilag fejezte ki. Lendületet vett a tudomány minden ága, megelevenedett a költészet berke. Bibliai eszmékkel telve, s részben idegen mintát követve, az új költészet eszmei tartalom, a nyelv szépsége s a külső forma tökélye tekintetében még alanti fokon állt. De kifejezte a nemzet érzéseit, gondolkodását s megfelelt a magyar polgárosodás átlagos szinvonalának. Különösen a históriás énekek szerzői nem is költészetet, hanem valóságot akartak nyujtani. Némelyik meritett ugyan a meglevő mondaanyagból, de a legtöbben inkább csak „lett dolgokat”, egykoru vagy régi történelmi eseményeket, akartak olvasóik tudomására hozni. Legkiválóbb közöttük Tinódi Sebestyén, a ki versben irt ugyan, s még a régi lantosok kései ivadékának tartotta magát, tényleg azonban történetiró, korának száraz, aprólékos reportere volt. De a lelkiismeretes reporter mintaképe, fáradhatatlan kutató, pártatlan közlő, a ki hirszerzésért, anyaggyűjtésért maga ment el oda, a hol valami emlékezetre méltó történt. Közvetlenül a helyszinén merité értesüléseit, hivatalos iratokból, számadásokból dolgozott, s a mit megtudott, azt lehetőleg szinezés nélkül közölte a közönséggel. Nem költői, hanem történetirói, reporteri becsüek munkái, de e tekintetben páratlan becsüek, s krónikája, melyben a kora eseményeire vonatkozó énekeit egybefoglalta, a kor legdúsabb magyar történelmi kutfői közé tartozik. Töméntelen részletet, száz meg száz olyan vitéz nevét tartotta fenn az utódok számára, ki a hazáért halt meg, s kinek neve nélküle a feledés sötétjébe merült volna, mint történt azokkal, kiknek nem akadt Tinódijuk. Pedig sokan voltak olyanok s már ama században keseregve mondották:

Országunkban tart csak egy esztendeig
A jó hirnév, avagy csak egy hónapig,
És azután igen hamar elmulik,
Mert nem bölcsek, kik históriát szerzik.
Ez az oka, hogy jámbor bölcs embereket
Hamar elfelejtünk.17


XVI. századi lantos.
A fricsi várkastély párkányzatának domborműve. Myskovszky Viktor rajza után

Tinódi reporteri buzgalma sokakat kiemelt a feledés meg nem érdemelt tömeges sirjából, s ezzel olyan szolgálatot tett történetirásunknak, melynek értéke mind e mai napig nem csökkent. De a maga korában volt egy még nagyobb érdeme. Ő nyujtotta a három részre tépett magyarságnak az első magyar munkát, melyből kora történetéről, harczairól és hőseiről értesitést nyert, s melyből századának nem egy hazai történetirója bőségesen meritett.


Részlet Tinódi krónikájából.
(A kolozsvári, 1554-iki kiadás 100. lapja.) A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának eredeti példányából

De nem Tinódi és követői vitték be az irodalomba a magyar nyelv teljes erejét, igazi szépségeit, hanem azok, kik akár a tudományt, akár a költészetet szolgálva, a nemzet régi, dús kincses házából, a népies költészetből táplálkoztak. Ez a már nagyobbrészt elveszett költészet egykor egy külön rend, az igriczek, lantosok, hegedősök gondozására volt bizva. Hajdan nagy tiszteletben álltak, de a körülmények változtával társadalmi állásuk és tekintélyük is lehanyatlott. A műköltők és tudósok korában, a XVI. században, már a kocsisokkal és hajdukkal emlitik őket, s a legcsekélyebb vád, melylyel illettetnek, az, hogy „ritkán vagyon a hegedűsben bornemissza”. Pedig XVI. századi alkotásaik maradványai nem igazolják e lenézést. Ha szerették a bort, ebben csak a többi néprétegeket követték, melyek mind a féktelen, igazán baromi ivásnak hódoltak Európaszerte s nálunk is. Sőt abban a nagy ivó korban éppen közülök hirdetik sokan a mértékletességet, a józanságot, a vallásosságot, a tudomány iránti tiszteletet, a könyörületességet, a szegények oltalmát. Egy részük már iskolamester, s talán épen ez főhibájuk, mert tanultságuk téritette el őket a népies költészet virágos mezejéről, melynek legillatosabb terméke a virágének, a szerelmi dal volt. Tartalma néha szabad, néha sikamlós, de a régiek műköltészete, tudományos, főleg polemikus irodalma sem szokta kifejezéseit megválogatni. Mindazáltal a tudós, a műköltő más irányú izlése erős visszahatást keltett, főleg az egyháziak körében, a népies költészet s legbájosabb terméke, a szerelmi dal iránt. Az ascetaság a legrégibb időktől a katholikus Pázmányig, s a protestáns Geleji Katona Istvánig18 egyaránt megbotránkozott a virágénekeken s „gonosz kivánságra inditó éneknek” nevezte azokat. Pedig az a kevés, a mi belőle ránk jutott, a magyar lira legszebb hajtásai közé tartozik. De a régiek közt is akadtak egyesek, kik e nagy nemzeti kincset meg tudták becsülni. Sylvester (Erdősi) János, a jeles tudós, a népköltészetből meritett, s elragadtatással szólt a virágénekről, melyben „csudálhatja minden nép a magyar nép elméjének éles voltát a lelésben, mely nem egyéb, hanem magyar poesis.” Ő volt az első, aki észrevette, milyen gazdag a magyar nyelv szép képekben, s ebből azt a helyes következtetést vonta le, hogy a magyarság meg fogja kedvelni a bibliát és olvasását. Át volt hatva a népnyelv és költészet szépségeitől, s bibliaforditásával e magyar nyelvnek minden irodalmi műfajra való alkalmatosságát is be akarta bizonyitani.19 Amit ő nem dicsőség nélkül kezdett, a nép nyelvének, lelkének bevitelét az irodalomba, azt mások, igy krónikájában a derék Heltai Gáspár, folytatták, később meg Károli Gáspár20 elérte, midőn a magyar népnek az 1590-iki vizsolyi bibliában oly szentirást adott, mely csakugyan valóságos népkönyvvé lett, s nyolczvannál több kiadást ért, mert Sylvester szellemében a nép nyelvén tolmácsolta a szentirást a tömegnek.


Részlet Sylvester bibliaforditásából.
(Az ujszigeti, 1541-iki első kiadás 113 a. lapja.) A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányából

A népköltészetből támadt a század nagy lantosa, Balassa Bálint is. Előkelő család sarja, kiváló költői tehetség, vitéz katona, ki a csatatéren áldozta életét nemzeteért. De nyughatatlan, kalandos életű ember, ősei heves vérének örököse, ki a jogi és társadalmi korlátokhoz nem birt alkalmazkodni. Örökös összeütközésben velük, hányatások és keserűségek, szerelmi csalódások közt lelke a legszebb dalokra fakadt. Egészen a régi népköltészetben gyökerezett, virágénekei, vallásos és hazafias dalai egyaránt onnan táplálkoztak. Tehetségének erejével, természetes izlésével, a formák iránti finom érzékével Balassa a népiességbe nemesebb tartalmat öntött s a műköltészet magaslatára emelte. Ő e korszak magyar Tyrtaeusa, kinek ajkairól századokig élő, a nép minden rétegébe átmenő dalok hangoztak, harczra, Istenben való bizalomra lelkesitve a magyart. Balassa Bálint, midőn maga is a népköltészet árjaiban izmositotta természetadta szép tehetségét, kora lantos költészetét nemzetivé avatta, melyet úr és szolga, gazdag és szegény megértett s melyből a nemzeti társadalom minden rétege élvezetet és lelkesedést birt meriteni.


Balassa legelső munkájának czimlapja.
A munka czime: Betegh lelkeknek való füves kertecske. (Krakó, 1572.) A sárospataki főiskola könyvtárának egyetlen példányáról

Ekképpen alkotta meg az irodalom az új kapcsokat a magyarság minden eleme, a széttépett ország minden vidéke között. A sajtó egymásután küldé termékeit piaczra s minden könyv a magyar polgárosodás terjesztője, a nemzet összetartozandóságának hirnöke, istápja lett. A panasz, hogy az urak házában ritkán látni könyvet – ezen már Ilosvai Selymes Péter, a Toldi-monda kezdetleges feldolgozója kesereg – csaknem olyan régi ugyan, mint maga a magyar könyv. De a könyvek száma folyton szaporodott s igy már akkor kellett lennie oly olvasó-közönségnek, mely az iró munkásságát élvezte és becsülte, habár anyagilag jutalmazni nem birta. Közönség nélkül irodalom épp oly kevéssé alakulhat, mint iró nélkül, s a könyvpiacz fokozatos megélénkülése arra vall, hogy már ez időben volt olyan magyar közönség, melynek lelki szükségletét tette az olvasás, s mely az irodalmat olyan kincsnek ismerte, amelytől sem török, sem német meg nem foszthatja.


Tinódi Sebestyén jelvénye.
(Az 1554-iki kiadás záróképe.) A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányából


  1. Ez a felirat Egerből származik. M. Tört. Tár, VII. 259.[VISSZA]
  2. Egykorú feljegyzés alapján emliti Szalay László, id. m. IV. 429.[VISSZA]
  3. 1554 február 22-iki levele Balassa Jánoshoz. Bécsi állami ltár.[VISSZA]
  4. 1590 június 17-iki levele Nádasdy Ferenczhez. Hadt. Közl. 1894. 124.[VISSZA]
  5. Századok, 1870. 726.[VISSZA]
  6. Fraknói és Thallóczy közleményei: Arch. Ért. XI. és XIV.[VISSZA]
  7. Levele M. Tört. Tár, IX. 95–6.[VISSZA]
  8. Melith Péter küldte be 1603-ban. Századok, 1871. 662.[VISSZA]
  9. A barát emliti 1551. szept. 13-iki levelében a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  10. Emliti Gyulaffy Lestár, 30.[VISSZA]
  11. Századok, 1877. 556.[VISSZA]
  12. Az 1598-iki országgyűlés előkészitésének iratai, Magyar Országgy. Emlékek, IX.[VISSZA]
  13. Schrauf, A krakkói magyar tanulók háza, 16.[VISSZA]
  14. Philippsohn, Ein Ministerium unter Philipp II. 3.[VISSZA]
  15. Ipolyi: Kath. Szemle, I.[VISSZA]
  16. 1580 deczember 31-iki levelét közli Károlyi Árpád: Tört. Tár, 1882. 772.[VISSZA]
  17. Tardy György éneke a szikszai harczról. Közli Thaly Kálmán: Századok, 1871.[VISSZA]
  18. Imre Sándor, A magyar népdal. Erdélyi Múzeum, I. 474.[VISSZA]
  19. Nádasdy Tamáshoz intézett levele: Irodalomtört. Közl. III. 90–91.[VISSZA]
  20. Szabó József megirta életrajzát, Radácsi György a Károli-biblia emlékkönyvét adta.[VISSZA]