SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
A török hadüzenet. Az erdélyi szövetség.

A háborus politika diadala Konstantinápolyban. Szinán pasa visszahelyezése a nagyvezérségbe. Előkészületek a portán a háborura. Hasszán boszniai pasa betörése. A sziszeki győzelem. A hadüzenet. Rudolf intézkedései. Sziszek, Veszprém és Vár-Palota török kézre kerülnek. A keresztény sereg Székes-Fejérvárt ostromolja. Pálffy Miklós győzelme. A felvidéki harcztér. A füleki győzelem és következményei. A bizalom visszatér a kedélyekbe. Az országgyűlések áldozatkészsége. Új adóalap. Az országos jövedelmek Rudolf idejében. Rudolf pénzszerzési módja. Hűtlenségi perek. Az örökös tartományok és a külföld hozzájárulása a háboru költségeihez. A lelkiismeretes kezelés hiánya. Az ebből eredő bajok. A zsoldosok kihágásai. A nemzetközi viszonyok. VIII. Kelemen pápa. Cumuleo és Andriasevics jezsuita páterek küldetései. Rudolf egészségi állapotának hatása az ügyek menetelére. Miniszterei. Erdély csatlakozik a háborus párthoz. Báthory Zsigmond kormánya Erdélyben. Környezete. Báthory Boldizsár. Zsigmond egyénisége. Rudolf politikája Erdély irányában. Szinán követelése. Carillo Alfonz. Az 1593-iki kényszerült hadmenet. A Rudolffal való szövetkezés eszméjének terjedése. Zsigmond előkészületei a háborura. Balkáni tervei. A ráczok csatlakozása. A szövetség Rudolf és Zsigmond között létre jön. Az országgyűlés óvatossága. Tatárok jönnek Erdély megfékezésére. Zsigmond lemond Báthory Boldizsár javára a trónról. Visszavonja lemondását. Báthory Boldizsár és társai elfogatása. Kivégeztetésük. Az oláhországi és moldvai törökök lemészárlása. Zsigmond a vajdaságok főhűbérura. Az országgyűlés jóváhagyja a töröktől való elszakadást


Magyar, német és török fegyverek a XVI. század végéről.
Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportjában kiállitott eredetiekről rajzolta Cserna Károly

MIÓTA A SZULTÁN Perzsiával előnyös békét kötött, a porta és Rudolf király diplomatiai viszonyai épp úgy megromlottak, mint a katonaiak. Konstantinápolyban teljes túlsúlyra jutottak a harczias elemek, mert a janicsárok foglalkozást kerestek s egymás után buktatták meg azokat a nagyvezéreket, kik békésebb politikát követtek. Maga Murád szultán nem akarta ugyan a háborút, de Baffa szultána,1 velenczei asszony, a janicsárok részén állt s azt sürgette, hogy az uszkókok, a horvát végeken megtelepitett szlávok szárazföldi és tengeri támadásait használják ürügyül a hadüzenetre. Murád azonban habozott, mire 1593 januárban a janicsárok fellázadtak s kierőszakolták az öreges szultántól, hogy ismét a harczias Szinán pasát tegye meg nagyvezérré. Szinán néhány nappal hivatalba lépte után (február 7-ikén) nemcsak ridegen elutasitotta Rudolf jogos panaszait, hanem azzal fenyegetőzött, hogy, ha a király a mult és jelen évi adót be nem küldi, nyomban megkapja a hadüzenetet.2 A budai, temesvári és boszniai vilajetekben lakó hűbéres katonák, kik a fővárosban időztek, csakugyan a haladéktalan hazatérésre utasittattak, a görög beglerbéghez pedig rendelet ment, készüljön, hogy bármely perczben az emlitett tartományok segélyére siethessen.

A két magyar s a boszniai tartományban kora tavaszszal megkezdődtek a készülődések. Hasszán boszniai pasa Bihács körül nagy hadat gyűjtött, melylyel már májusban szlavón földre tört, feldúlta a túrmezei sikságot, s egész Krajna közelébe nyomult.3 A hirtelen veszedelemmel szemben a király alig tehetett valamit; serege csekély és szánalmas állapotban volt, s a spanyol követ nem talált szavakat a rendetlenség, hanyagság és tudatlanság jellemzésére, mely a királyi hatóságoknál uralkodott. Nincs pénz, sem vezér, sem egyetértés, hanem félelem és zűrzavar – irja – van mindenütt.4 Hasszán pasával a horvát-szlavón részekben eleinte alig 4–5000 ember állt szemben. Utóbb azonban a sereg a magyarokkal 8000-re szaporodott. Eggenberg Rudolf, Erdődy Tamás horvát bán, Auersperg Herbárt, Erdődy Péter, Tahy István vezették, kik az ostromolt Sziszek vára fölmentésére siettek, s június 22-ikén a három akkora török sereget teljesen tönkre verték.5 Töméntelen zsákmány, kivált sok olyan ágyú, melyet a török az utóbbi évtizedek harczaiban vett el a németektől, került a győzők kezébe.6 A diadal kül- és belföldön nagy örömet keltett, s a pápa külön levélben fejezte ki Erdődy bánnak szerencsekivánatait.7 Másrészt azonban a csata eldöntötte a béke kérdését.

Szinán pasa már előbb őrizet alá helyezte Kreckwitz császári követet, a követséget pedig kiraboltatta, s levéltárát lefoglalta.8 Mikor pedig a sziszeki vereség hire megjött, két futárt megöletett, kettőt vasra veretett, s csakhamar, augusztusban megüzente a háborút. Maga állt a sereg élére, abban a biztos tudatban, hogy a királyi haderő gyöngesége mellett gyorsan és teljes diadallal fejezi be az idénre tervezett hadjáratot.

Ezzel a drinápolyi békeszerződés, mely időközben, utoljára 1592-ben, egyre megújittatott, végképen széttépetett s Magyarországon ismét megkezdődött a nagy háború, a hatalmas hadjáratok kora, mely ezúttal minden várakozás ellenére nagyon sokáig, teljes tizenöt esztendeig eltartott s végtelen pusztulást árasztott az egykori magyar államterület minden vidékére. Rudolf király régóta előre láthatta ugyan a veszedelmet, de beteges tétlensége mellett sem pénzről, sem szövetségesről, sem katonaságról, még csak a végvárak jókarba helyezéséről sem gondoskodott. Hasztalan fordultak hozzá minduntalan Pálffy, Nádasdy és más magyar urak. Rudolf az ég oltalmába ajánlotta a kereszténységet. Elrendelte, hogy reggel, délben és este imára harangozzanak, de hadsereget nem küldött a gyorsan előnyomuló ellenség feltartóztatására. A török augusztus végén megvivta Sziszeket, mire Szinán maga állt a sereg élére s a Dráván átkelve, Veszprémet október 3-ikán lövetni kezdte. A különben is gyönge falak hamar omladoztak, s minthogy nem volt kilátás a fölmentésre, Samarjay kapitány minden ékesszólásával sem birta a katonákat további ellenállásra lelkesiteni. Az erdőn át, mely egészen a várfalakig ért, igyekeztek menekülni, a falon rést törve, melyen október 6-ikán éjjel kiszöktek. Előbb azonban a piaczon 70 mázsa puskaport ástak el, s kanóczot tettek belé, hogy bizonyos idő mulva felrobbantsa. A robbanás meg is történt, s a benyomuló janicsárok közül sokan elvesztek. De az őrségnek sem sikerült a sötétség takarója alatt menekülnie. Egy részét levágták, más részét Samarjayval elfogták. Harmadnap Szinán Vár-Palota ellen nyomult, mely hamar megadta magát.9 Szinán sehol sem találkozott komoly ellenállással, s messze földet meghódoltatva, Budára ment pihenni. E közben azonban a király mégis birt csak nagyobb hadat összehozni. Késő őszszel a Duna vidékén az őrségekkel és a vármegyei hadakkal 25,000, a Tiszánál 14–16,000, a Tiszán innen Ecsedi Báthory István alatt valami 8000 ember gyűlt zászló alá s támadólag lépett föl. A felvidéki sereg Fülek ellen indult, Hardegg Ferdinánd gróf győri főkapitány pedig – a magyarok kis grófnak nevezték – nagyobb haddal10 rajtaütést tervezett Fejérvár ellen. Vele voltak Pálffy Miklós, Zrinyi György, Nádasdy Ferencz, Huszár Péter, Pápa vitéz kapitánya. Október 31-ikén igen ködös időben a sereg a város alá ért, s másnap hajnalban Huszár 600 gyalogossal abba a városrészbe tört, melyben a bég lakott. Ugyanekkor a németeknek a város másik részét kellett megtámadniok, de nem értek czélt. Ámbár Huszár benyomult a külvárosba, kirabolta, felgyújtotta s estig benne maradt, a vállalat nem sikerült, s Hardegg november 2-ikán visszaindult Győrbe. Másnap reggel azonban hatalmas török sereg nyomult utána, melyet Szinán küldött a budai pasa alatt a fejérváriak megsegitésére. A királyiak idejében észrevették az ellenséget, megfordultak s megtámadták. Pálffy a balszárnyon kezdte meg a harczot, mely csakhamar általános lett, s a török teljes vereségével végződött. Az ellenség vagy 3000 embert, 500 kocsiból álló eleségszállitmányt, 5 nehéz s 25 könnyű ágyút, 22 zászlót vesztett. A királyiak vesztesége szintén tetemes, 1500 ember volt. A magyarok sürgették Hardegget, térjen vissza Fejérvár alá s tegyen új próbát megvivására. A fejérvári bég ezt oly bizonyosra vette, hogy új ostromra készült s két külvárost felgyújtatott. Hardegg azonban megelégelte a dicsőséget, s a dús zsákmánynyal visszatért Győrbe.11

Ugyanez időben a felvidéki urak, Báthory István, Rákóczy Zsigmond, Dobó Ferencz, Homonnay István, Forgách Simon, Bánffy János, Thököly Sebestyén, – az egykori nagyszombati gazdag kupecz és legújabb nagybirtokos12 – Teuffenbach Kristóf kassai főkapitánynyal szintén megkezdték a támadást. November 9-ikén megvették Szabatkát, Rima-Szombat közelében s azután Fülek vivására mentek. A vár megsegitésére nagy török had sietett. De a magyarok november 11-ikén Romhánynál teljesen szétverték, amire a vár őrsége szomjúságtól gyötörve (az ostromlók egy parasztember figyelmeztetésére ágyúval szétlőtték a csövet, mely a várba a vizet bevezette), még aznap megadta magát.

„E győzelmen az egész magyar nemzet megörüle és Istennek hálákat ada.”13 Csakugyan fontos következményei voltak a diadalnak, mert a török kifutott a szomszédos Szécsény, Ajnácskő, Somoskő, Hollókő, Dévény,14 Buják, Drégely kisebb várakból, s igy messze föld szabadult fel igája alól.

Minde sikerek kül- és belföldön nagy lelkesedést keltettek. A magyarság egyszerre elfeledte sok évi szenvedéseit, az állam önállóságán ejtett sérelmeket, az idegen zsoldosok szörnyű kicsapongásait. A sziszeki és füleki győzelmek Rudolfra nézve valóságos villámháritók voltak. A nép ismét bizni kezdett s hazája teljes felszabadulását remélte a királytól. A harczkedv oly általános volt, hogy még a debreczeni diákok is tömegesen fogtak fegyvert15 s katonának álltak a király zászlaja alá. Az országgyűlés meg katonában és pénzben olyan bőkezűen segélyezte királyát, minőre nincs példa történetünkben. Noha a hosszú háboruban az ország egyik részét az ellenség, másik részét meg a fizetetlen idegen zsoldos had valóságos sivataggá tette, a rendek, kik 1593–94-ben csak részgyűléseket tartottak, 1595 óta azonban évről-évre országgyűlésre hivattak, éppen e végtelen szenvedések közepett emelték érvényre a közteherviselés elvét hazánkban. Kiterjesztették azt nemesre, polgárra, papra, jobbágyra, az összes felekezetekre, görög-keletire, zsidóra, új keresztényre s általában mindenkire, aki nem koldulásból tengette életét. Sőt a kincstár érdekében 1598-ban megváltoztatták a régi adóalapot, s nem a jobbágytelkek (porták), hanem a lakott házak szerint vetették ki az adót, még pedig olyan nagy tételben, mely annak előtte egészen ismeretlen volt. Az évenként összeülő rendek sorában néha igen erősen nyilvánult az elégedetlenség, de sokáig csak kivételesen emlegették a régi közjogi sérelmeket. A panasz főleg a királyi zsoldoshadak ellen irányult, s jogosultságát maga Rudolf és helyettese, Mátyás főherczeg is elismerte, ámbár mindketten azt mondották: c’est la guerre! Ez a háboru természetes következménye, melyen segiteni nem lehet.


Vár-Palota és Veszprém ostroma.
Egykorú metszet után. Aláirása: WAHRE CONTRAFACTVR DER BELEGERVNG PALOTTA VND VESPERIN IN VNGERN ANNO CHR(ist)I 1593. Mense Octob(ris). Ortelius krónikájának idézett kiadásából

Az országgyűlés, mely mindig az év első hónapjaiban tartatott, a szerint, amint az előző évi harczokat több-kevesebb siker koronázta, több-kevesebb erélylyel adott kifejezést a nép szenvedéseinek, de egyetlen-egyszer sem történt, hogy bőséges pénz- és vérsegélyt ne szavazott volna meg.

Ez az adó azonban a nagy háboru roppant szükségleteinek csak csekély részét fedezhette, s Rudolf könnyelmű gazdálkodása az államháztartást különben is rég a legnagyobb zürzavarba hozta. A kincstár rendes segélyforrásai, a harminczadok, bányák jövedelmei évek hosszú sorára le voltak kötve, el voltak zálogositva, igy például a beszterczebányai rézbányák 14 esztendőre.16 E jövedelmekből, melyek több százezer forintot tettek, igen keveset lehetett tehát a háboru szükségleteire forditani. Pénzügyileg az új háboru általában a leghanyagabbul volt előkészitve s Rudolf a külföldtől is csak akkor birt nagyobb pénzsegélyt szerezni, mikor a harcz már javában folyt. Eleinte a kincstár kongott az ürességtől s Rudolf tanácsosai a legönkényesebb eszközöket alkalmazták a pénzszerzésnél. 1593-ban a király hűtlenség czimén pert inditott addigi kegyenczei, a két Lobkovitz ellen, s elkobozta óriási vagyonukat. Még a leányok anyai örökségét és ékszereit, melyek magok 160,000 frtot értek, s 180,000 frtnyi értékű ezüst edényeit is elvette.17 Sőt az udvari kamara a rablás e rendszerét, melyet tiz évvel később Magyarországban csakugyan teljes érvényre emelt, már ez időben is akarta alkalmazni. Megvizsgálta a jogczimeket, melyek alapján az urak uradalmaikat birtokolták. A kitől csak lehetett, további ráfizetést, például a sárospataki uradalomért Dobó Ferencztől 20,000 tallért, mint maga bevallotta, „csikart ki”. Mindez azonban a több milliót tevő évi szükségletet távolról sem fedezte. A magyar földön folyó tusa nemzetközi jelentőségéhez képest Rudolf a külföld pénzbeli támogatását igyekezett tehát megnyerni s joggal mondotta, hogy nem csupán örökös tartományait, hanem az egész nyugatot védi a magyar háborúban. Igyekezete nem is maradt meddő. Nagy összegeket adtak évről-évre a cseh és osztrák országok s 1594 óta a német birodalom. A spanyol király évi 100,000 aranyat, két izben 300,000-et, sőt 1599-ben 400,000-et, a pápa 40,000 aranyat, egyszer kétannyit, egyszer 50,000-et, s két izben tiz-tiz ezer főnyi segélyhadat küldött. Adtak külön egyes német és olasz fejedelmek, valamint városok is.18 A német, osztrák és cseh rendek által megszavazott segélyből azonban igen sok maradt hátralékban, sőt a németországi kálvinisták nagyrészt egyáltalában nem fizettek. E mellett a később esedékes összegeket Rudolf roppant kamattal, néha 30% mellett előre számitoltatta le, úgy hogy egy harmadrész egyszerüen elveszett. Ezzel a látszólag dús pénzsegély tetemes része teljesen kárba ment. Csakhogy lelkiismeretes gazdálkodás mellett a legsürgetőbb szükségletet az az öszszeg is fedezhette volna, mely a császári kincstárba évenként tényleg befolyt. De lelkiismeretes kezelésről Prágában szó sem volt. A pénz részben Rudolf költséges kedvteléseire, s féltudós hóbortjaira fordittatott, részben a kegyenczek és udvari emberek zsebébe szivárgott úgy hogy egyetlen egy hadjárat nem volt kellően elkészitve, egyetlen egy vár sem helyeztetett védhető karba, s egyetlen egy évben sem fizették pontosan a zsoldoshadat. A fizetetlen zsoldosok csak kénytelen-kelletlen teljesitették tehát kötelességüket s nem az ellenségnek, hanem a magyar lakosságnak lettek valóságos rémeivé. A panaszokat, melyek ellenük az országgyűléseken minduntalan hangzottak, lehetetlen ma is a legnagyobb meghatottság nélkül olvasni. 1597-ben a rendek azt mondották, jőjjön a király személyesen az országba, s lássa, minő pusztitást vittek itt véghez zsoldosai. Toll le nem irhatja – folytatták – azt a sok gonoszságot, melyet ez a had vezetői szeme láttára, – s ekkor egyenesen a jelenlevő Miksa főherczeg ellen fordultak, ki éppen nem tudott fegyelmet tartani, – nemeseken, papokon, jobbágyokon elkövetett. 1599-ben csak az esetre akartak adót megszavazni, ha a király végre kieszközli, hogy „a földműves békén művelhesse földjét, a kalmár békésen láthasson kereset után.”19 1600-ban azt mondották, hogy a szegény jobbágy már szántani sem tud, annyira kifosztották mindenéből, s az országban alig van ember, mert az ellenség s a pestis szétriasztotta a lakosságot. A mit a török-tatár el nem vitt, – folytatták – vagy föl nem perzselt, azt fölgyujtotta, elrabolta az idegen zsoldos. 1601-ben maga a királyi személynök, Joó János, az alsó-tábla elnöke, kinek javait a zsoldosok szintén nem kimélték, állt az ellenzék élére, Mátyás főherczeg meg azt irta Prágába, hogy tenni kell valamit a romlás megszüntetésére, különben a magyarok elszakadnak a Habsburgoktól. 1602-ben Rudolf maga elismerte, hogy a zsoldosok kihágásai határtalan nyomorba döntötték a népet. De ennyi volt az egész, mit a baj orvoslására tett. Minthogy nem fizette hadait, ezzel maga szolgáltatta ki a gyakran éhező, rongyokba burkolt katonának a lakosságot. Pedig legalább némely esztendőben fizethette volna, ha a befolyó belföldi adót és külföldi segélyt haszontalanságokra nem pazarolja s a lelketlen gazdálkodás lehetetlenné nem teszi, hogy a hadi sikerek kiaknáztassanak, s a lakosság a zsoldosnép ellen védelmet nyerjen.


Rudolf király pánczélja.
Ő Felsége fegyvergyüjteményében. Boeheim Vendelin idézett művének reproductioja után

Rudolfnak azonban nemcsak pénzügyi tanácsosai, hanem diplomatái sem álltak hivatásuk magaslatán s nem tudták a nemzetközi viszonyokat a király javára értékesiteni, noha azok eleinte igen kedvezők voltak. A franczia politika Konstantinápolyban mindig a császár ellen dolgozott ugyan, de 1600-ig óvatosan viselte magát, s IV. Henrik király trónja megszilárditására, a belháboruk okozta sebek gyógyitására, erőgyűjtésre használta idejét. Franczia részről nem igen hátráltatták a királyt a hadviselésben, s akkor inkább Anglia és nagy királynője, Erzsébet körül sorakoztak a Habsburg-ellenes törekvések, ámbár a magyar háborura észrevehető befolyást ezek sem gyakoroltak. Ellenben gondolkodó államférfiak, igy Zamoyszki János lengyel kanczellár, már ez időben észrevették a török hatalom elgyöngülését, s lehetőnek tartották megtörését, ha Európa uralkodói nem egymást marczangolják, hanem a császárt támogatják. De a császári diplomatia nem tudta a hatalmakat szövetségre birni, ámbár VIII. Kelemen pápa, kihez a magyar országgyűlés 1596-ban külön feliratban20 fordult segélyért, buzgón támogatta e törekvéseket. Küldötte, pater Cumuleo Sándor megjelent Erdélyben, Lengyel- és Dél-Oroszországban, hogy a keresztes háborút hirdesse a török ellen. A Balkánnépek szintén megmozdultak, és pater Andriasevics Domokos Prágában tényleg alkudozott a császárral a török elleni támadás ügyében. Minde kedvező körülményeket a császári politika vezetői nem birták hasznositani. A császár maga idegbajban szenvedett, s betegsége az évek folyamán a beszámithatatlanságig fokozódott. Környezete meg csupa jelentéktelen emberből állt, a kik csak a maguk hasznát lesték. Miniszterei, Trautson és Rumpf, kik l600-ig föltétlen befolyást gyakoroltak reá, nem államférfiak, hanem kalmárok voltak, irta róluk a spanyol követ, kiknél csak pénzzel lehetett boldogulni. Ez urak nem tudták a szomszéd országokat hatalmas ligává egyesiteni a török ellen s Rudolf a hosszú háboru egész folyamán tényleg hadi szövetséges nélkül állt. Csupán Erdély csatlakozott hozzá, a mi nagyfontosságú esemény volt ugyan, de nem a császári diplomatia ügyességének, hanem fejedelme akaratának köszönhető.

Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem még jóformán gyermek volt, midőn az uralmat átvette. Igen gondos nevelést nyert, mely azonban természetadta testi-lelki fogyatkozásait orvosolni nem birta. Közügyekkel nem szivesen foglalkozott, mindenféle szedett-vedett, olasz és más idegen néppel, mely udvarát elárasztotta, komédiással, bohóczczal, lovászszal mulatta el idejét. Gazdálkodni sem tudott, s a tele kincstárt, melyet örökölt, hamar kiüritette. Mint kedvtelései, akképen politikai törekvései is éles ellentétben álltak elődei hagyományaival. Mint török hűbéres, német párti, mint egy protestáns ország ura, a katholikus egyház rajongó hive volt. Jog, törvény, erkölcs iránt szinvakságban szenvedett. Noha törvény tiltotta, visszahivta a jezsuitákat s közülők vette legbizalmasabb tanácsosait. Rokonaira a legnagyobb mértékben féltékeny volt, s különösen Báthory Boldizsárt, egykor István lengyel király kedvenczét, gyülölte. Ki-kibékültek ugyan, de szívből sohasem, sőt Zsigmond egy izben csak azért békült meg, hogy Boldizsárral, ki maga is léha, lelketlen ifjú volt, eltétesse láb alól családjuk két régi kipróbált hivét, a nagyműveltségű Gyulai Pál és Gálffy János tanácsurakat. Boldizsár minden ok nélkül kegyetlenül végeztette ki őket.

Zsigmond egyénisége csupa végletekből volt összeállitva. Egyszer az önállóság bámulatos fokára emelkedik, másszor a legalacsonyabb befolyások rabja. Jelleme sokban hasonlit a Rudolf királyéhoz s igazi rejtély lenne, ha lelki világát testi bajai meg nem magyaráznák. A Báthoryak családi betegségében, eskórban szenvedett, sőt más testi hibában is leledzett. Nem volt férfi, s szervezete ha nem is döntötte a téboly sötétjébe, legalább időnkint kisebb-nagyobb mértékben megfosztotta erkölcsi és értelmi erejétől. A betegség rabja volt s zavaros agya következetesség és törvényszerüség nélkül ragadta egyik végletből a másikba. Egyszer a lángész, máskor a hülye félbolond, egyszer a hős, másszor a gyáva benyomását teszi. Testi fogyatkozásaiból származtak lelki bajai s csak e tény figyelembe vételével érthető meg mindaz, a mi a következő években Erdélyben történt. Mint Prágában, akképpen Gyula-Fejérvárt is idegbeteg, szenvedő ember intézte az állam sorsát s igy nem csoda, ha a szövetség, melyre utóbb léptek, annyi gyászt és siralmat hozott alattvalóikra.

Ama hideg, bizalmatlan viszony következtében, melyben a Habsburgok három évtizeden át a Báthoryakkal álltak, eleinte a király és a fejedelem közt sem folyt közelebbi érintkezés. Katholikus és önkényuralmi törekvései Zsigmondban hamar fölkeltették ugyan az óhajt, hogy a prágai udvarra támaszkodjék, de csak a porta oktalansága hajtotta végképen Rudolf karjaiba. Szinán pasa, mihelyt nagyvezér lett, Erdélylyel szemben is szakitott az eddigi békés politikával, s a fejedelemmel éreztetni igyekezett hübéres állásának összes terheit és kellemetlenségeit. Egész szokatlan kivánságokat intézett hozzá, még pedig rideg, parancsoló hangon. Óriási mennyiségű eleséget, hadiszert követelt tőle s azt akarta, hogy eléje menjen, mikor magyar földre jön, hadait meg táborába vezesse. Ezzel maga vetette föl a kérdést, megmaradjon-e Erdély a török hűségében vagy pedig nyugaton, a magyar királynál keressen-e oltalmat? Az erdélyi rendek nem mertek határozni, hanem be akarták várni a magyar háboru további fejlődését. A fejedelem ellenben hamar tisztában volt terveivel. Mig a rendek tanácskoztak, ő gyóntatóját, Carillo Alfonz jezsuitát21 Rudolf királyhoz és a pápához küldte. De azért egyelőre nyiltan a törökkel sem szakitott és Szinán pasát, ki ekkor már magyar földön állt, ajándékkal igyekezett lekenyerezni. A nagyvezér zsebre tette ugyan az ajándékot, de egyre türelmetlenebbül sürgette a fejedelmet, kezdje meg a támadást a németek ellen. Zsigmond nagy nebezen kiindult Erdélyből, de el volt tökélve a királyi hadat meg nem támadni. Mindig oda ment tehát, a hol ellenséget nem talált, s ezzel, ámbár csak közvetve, de lényegesen elősegitette, hogy a felvidéki magyar urak 1593-iki őszi hadjárata diadalmasan végződjék.

Ezzel lényegileg már eldőlt Erdély jövendőbeli magatartása is és a portán nagy harag támadt Zsigmond ellen. „Elég megbódult, dühödt népek mostan ezek, – irja haza az erdélyi követ,22 – minden dolgokban, rendtartásokban megváltoztanak; reánk való nagy agyarkodás, szidalmazás igen nagy vagyon, ki ennek előtte sohasem volt.” Másrészt Carillo (1594) januárban szövetségi ajánlattal tért vissza Prágából. A pápa is küldött követet, a Lengyelországban élő Báthory Endre bibornok pedig a pápa ösztönzésére személyesen megjelent Erdélyben. A fejedelem a három Báthory-testvérrel, Boldizsárral, Endrével és Istvánnal, valamint nehány bizalmas tanácsosával értekezett és mindnyájan jóváhagyták a Rudolf királylyal való szövetkezés eszméjét.


Báthory Zsigmond.
Egykorú metszet. Körirata: † SIGISMVNDVS D(ei) • G(ratin) • TRANSYLVANIAE • MOLDA(viae) • WALACH(iae) • TRANSALPINAE • ET • SAC(ri) • ROM(ani) IMP(erii) • PRINCEPS • SICVLORVM • COMES • PARTIVM • REGNI • HVNGARIAE • DOMINVS • AET(atis) SVAE • XXXVI • A(nn)o • VERO • XCVI • Ernst Lajos gyüjteményének eredeti példányáról

Zsigmond, még mielőtt Rudolffal, végleg megegyezett, megkezdte a háboru előkészitését. Első sorban a guerilla-harczot szervezte. Hajdukból és ráczokból kisebb szabad-csapatokat alakitott, melyek a török déli, Dunamelléki vidékeire törtek, s ott, hol évtizedek óta nem járt ellenség, szörnyü rablást végeztek, nagy rémületet keltettek. De más, sokkal magasabb szárnyalásu tervei is voltak. A keresztény rajáhk segélyével valósággal fel akarta robbantani az európai török birodalmat. E végből tárgyalásokba bocsátkozott a moldvai és az oláh vajdákkal, sőt a bolgárokkal és a Száván túli ráczokkal is. Arra akarta őket birni, hogy fegyvert fogjanak, mely esetre a maga s Rudolf király támogatását igérte nekik. A temesi tartományban a ráczok csakugyan követték hivását, s felajánlották Zsigmondnak a „rácz királyságot”. Az új királyjelölt a ráczoknak zászlót küldött, mely alatt kétszer is megverték a temesvári pasát. Ők viszont a diadaljelvényekkel Zsigmondnak, „Erdély és Ráczország királyának” kedveskedtek s felkérték, foglalja el trónusát, s küldjön seregüknek alkalmas vezért. El is küldte Székely Mózest, csakhogy a vezérrel nem volt oly szerencséje, mint a zászlóval, mert a ráczok megverettek.

E közben a tavaszszal Carillo Prágából meghozta a király által végleg elfogadott szövetségi szerződést, melynek egyik főfeltétele az volt, hogy az országgyűlés is szentesitse. A fejedelem májusban csakugyan országgyűlés elé vitte az ügyet. Ott azonban erős ellenzék támadt, s Kendy Sándor inditványára a rendek kimondották, hogy, mig Rudolf Budát vissza nem foglalja, nem szabad a törökkel nyiltan szakitani, hanem az eddigi kétszinű politikát kell folytatni.

Zsigmond nem nyugodott bele ez elhatározásba, s ujra országgyűlés elé akarta vinni a dolgot. Csakhogy az ellenzék sem pihent, s teljes erővel dolgozott a szultánnal való nyilvános szakitás megakadályozásán. Minthogy a nagyvezér a tatárokat Erdély ellen inditotta, a nép megijedt s mindenfelől azt kivánták, hogy meg kell a törököt engesztelni. E válságos pillanatban Zsigmond, ki heteken át bámulatos tevékenységet fejtett ki, egyszerre elvesztette fejét. Testi-lelki betegsége erőt vett rajta s csüggedésében lemondott a fejedelemségről Báthory Boldizsár javára, mi a rendek körében nagy örömet keltett. De az öröm korai volt. Zsigmond útközben, – mert már távozni készült Erdélyből, – épp oly hirtelen meggondolta a dolgot s visszasietett Kolozsvárra. Itt anyai nagybátyja, Bocskay István hamar visszahelyezte a trón birtokába. A tömeg hozzá csatlakozott, sőt mindazok megfenyitését követelte, kiknek a lemondásban részük volt. A főurak, – kevés kivétellel az egész születési és szellemi aristocratia – ujra meghódoltak ugyan Zsigmondnak, politikai törekvéseit azonban ezután sem helyeselték. Másrészt Zsigmond telve bosszuvágygyal és gyűlölettel ült vissza a fejedelmi székbe s vérbe akarta fojtani az ellenzéket. De mást is akart. Az ország bőségesen ajánlott ugyan neki adót, nely azonban nagy háború folytatásához távolról sem volt elég. Ő is úgy próbált tehát pénzhez jutni, mint az előző évben Rudolf Csehországban tette. Ki akarta irtani a dusgazdag, különben is ellenzéki főnemességet, hogy vagyona, kincsei birtokába helyezkedjék s egyszersmind a Rudolfhoz való csatlakozás akadályait is elháritsa. Igazán állati kegyetlenséggel hajtotta végre terveit. Augusztus 28-ikán (1594) valóságos államcsinyt rendezett. Mikor a mit sem sejtő főurak teljes diszben tisztelegtek nála, ő barátságosan beszélgetett velük. De alighogy lakosztályába vonult, katonái megrohanták és elfogták a védteleneket. A foglyok közt voltak Báthory Boldizsár, Kendy Sándor, Ferencz és Gábor, Kovacsóczy Farkas, Iffiú János, összesen tizenöten. Báthory István elmenekült, de ellene, valamint a Lengyelországban élő Endre bibornok és mások ellen meginditották az eljárást. De szó sem volt rendes pörről. A foglyok egy részét kinpadra vonták s olyan vallomásokat csikartak ki tőlük, a minőket akartak; s erre a fejedelem meghozta itéletét. Hasztalan kért a foglyoknak kegyelmet az országgyűlés, hasztalan borult a fejedelem lábához Báthory Boldizsárné, hogy férje és atyja, az öreg Kendy Sándor részére megnyerje irgalmát. Zsigmond testőreivel tépette le a ruhát a szerencsétlen asszony testéről, s kidobatta a félmeztelent. Tizen halálra, heten jószágvesztésre itéltettek s a mily gyorsan meghozták, olyan gyorsan végre is hajtották az itéletet. Zsigmond augusztus 30-ikán palotája ablakából gyönyörködött öt áldozata kivégzésében. A többi ötöt meg csakhamar igazán bestiális módon ölette meg. A rendek rémülten menekültek a vérengző köréből, ki lefoglalta az elitéltek vagyonát s töméntelen kincs birtokába jutott. Csupán az ezüstnemű, melyet 25 szekér szállitott be Kolozsvárra, 220 mázsát tett. Most már van pénz a háborura, – kiáltá örömében a fejedelem. Immár kitombolta magát s hirtelen megint más ember lett. Szövetkezett Mihály oláh és Áron moldvai vajdákkal, kik elismerték főhatóságát s elszakadtak a töröktől, mit azzal pecsételtek meg, hogy a szicziliai véres vecsernye mintájára egy bizonyos napon a területükön élő összes törököket lemészárolták. E vérözönből Erdély valóságos nagyhatalomként került ki, mert ura lett a két fejedelemségnek, mely régóta elszakadt Szent-István koronájától.


A Báthory-ház Kolozsvártt.
Rajzolta Cserna Károly

A történtek után az erdélyi ellenzék is elnémult. Senki sem merte többé a fejedelem terveit kifogásolni, s az országgyűlés még ugyanazon év november havában jóváhagyta a töröktől való elszakadást. Erdély visszatért a magyar király fennhatósága alá. Nehéz vajudások, sok ártatlan emberélet kioltásával történt ez, s a vérontás sejteni engedé, hogy zordon, válságos idők következnek immár a régi magyar államterület ama részére is, mely sokáig csaknem zavartalanul élvezte a béke áldásait.


  1. Böhm, Landtagsverhandlungen, VIII. 195.[VISSZA]
  2. Levele: Hadtört. Közl. 1894. 393.[VISSZA]
  3. Május 23-iki jelentés. Starine, XIX. 172–90.[VISSZA]
  4. San Clemente szeptember 11-iki és október 2-iki jelentései a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  5. Gömöry czikke a csatáról: Hadtört. Közl. 1894. 613–34. Eggenberg jelentése u. ott. Auersberg és mások jelentései: Starine, XIX.[VISSZA]
  6. Igy a „Kazianerin”, mely 1537-ben az eszéki hadjáratban veszett el, s melyen 1566-ban a haldokló Zrinyi Miklós fejét vették, egy más ágyú Erdődy Simon zágrábi püspök, egy harmadik Miksa király czimerével.[VISSZA]
  7. Július 10-iki levele: Theiner, Mon. Hung. Hist. II. 81–5.[VISSZA]
  8. A velenczei követ július 23-iki jelentése a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  9. Gömöry (Hadtört. Közl. 1895. 254–9.) részletesen leirja Veszprém és Palota megvételét.[VISSZA]
  10. Összesen 25,000 emberre számitottak, tényleg azonban jóval kevesebb volt.[VISSZA]
  11. Gömöry, A pákozdi csata. Hadtört. Közl. 1896. 453–64. és 520.[VISSZA]
  12. Károlyi Árpád, Thököly Sebestyén megszerzi Késmárkot. Századok, 1878.[VISSZA]
  13. Mikó, id. m. III. 25.[VISSZA]
  14. Ezt november 11-ikén Balassa Bálint, a költő vette vissza. Tudománytár, 1842. 128.[VISSZA]
  15. Veresmarti megtérése Ipolyinál, id. m. 2.[VISSZA]
  16. A császári és magyar közjövedelmekről az udvari kamara 1594-iki jelentése: Böhm, Landtagsverh. VIII. 499–506.[VISSZA]
  17. A pör iratai: Böhm, id. m. VIII.[VISSZA]
  18. Huber Alfonz (Gesch. Oest. IV. 307.) részletesen közli az évi segély öszszegét.[VISSZA]
  19. Fraknói és Károlyi, Magyar Országgy. Emlékek, IX. 199.[VISSZA]
  20. Közli Matunák: Magyar Sion, 1896. 516.[VISSZA]
  21. Szilágyi Sándor, Carillo Alfonz dipl. működése (1594–98.).[VISSZA]
  22. Óvári István 1594 márczius 28-iki levele: Török-Magyar Tört. Emlékek, III.[VISSZA]