SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A nádorválasztás kérdése. Az udvari hatóságok és az ország önállósága. Az országgyűlés megnyitása. A rendek követelik a nádorválasztást. Thurzó György jelöltsége. Az udvar titkos feltételei. A nádorjelöltek. Thurzó megválasztatása. Az új nádor egyénisége. Eddigi szereplése. A katholiczizmus és protestantizmus küzdelme a bécsi béke után. Forgách Ferencz bibornok. V. Pál pápa. A vallási kérdés az országgyűlésen. A Bocskay által elkobzott egyházi javak ügye. Az egri káptalan székhelyének kérdése. A tized. A túróczi prépostság. A jezsuiták birtoklási joga Magyarországon. A protestáns vallásszabadság. A reactió. A nagyszombati vallási viszály. A protestans predikátor kiűzetése a városból. A győri katonák panasza. Pázmány Péter fellépése. Az Nagy Calvinus Jánosnak hiszekegy Istene. Az országgyűlés hangulata a szerző ellen. A többi vallásügyi sérelem. A törvényhozás intézkedése a had- és pénzügyekben. A katonaság panasza. Forgách és a protestáns katonák. Kolonics Sigfried. Az érsek-ujvári zendülés. A végvárak katonái. Az idegen katonaság kérdése. A horvát-szlavon dalmát végek visszacsatolásának ügye. Tárgyalások Ferdinánd főherczeggel. Zengg, Varasd ügye. Mikulanics esete, Zrinyi Miklós panaszai. A licsi szerb telepitvényesek. A bán hatásköre. Egyéb hadügyi intézkedések. A pénzügyi kérdések. A kincstartói tiszt visszaállitásának kisérlete. A bécsi kamara és a magyar pénzügyi igazgatás. A dica, tized és harminczad. A nádor fizetése és a borkiviteli tilalom. A szabad királyi városok szabadalmai. A korponai városi követek szavazási jogának kérdése az országgyűlésen. A hét bányaváros. A korona őrzésének költségei. Bocskay török koronája. Az ország terűleti épségére vonatkozó törvényczikkek. Az igazságszolgáltatás. Homonnai Bálint országbiró halála. Mágócsy Ferencz és a kassai főkapitányság. Forgách Zsigmond országbiró. Joó János elkobzott javainak ügye. Migazzi püspök kiszabaditása a száműzetésből. Az országgyűlés vége
Az 1608-iki koronázás előtti harmadik törvényczikk szerint a király a nádor halála után egy év leforgása alatt nádorválasztó országgyűlést tartozik összehivni. A törvényczikk e rendelkezést még nyomatékosabbá teszi azzal a hozzátétellel, hogy ha a király elmulasztaná az országgyűlés összehivását, az országbiró vagy a tárnokmester hivataluk és becsületük elvesztésének terhe alatt köteleztetnek a nádorválasztó országgyűlés egybehivására.
S mégis, midőn Mátyás kormánya 1609 november elsejére Pozsonyba hivta az országgyűlést, az volt a szándéka, hogy ha csak lehetséges, meghiusitja a nádor választását. 1608-ban nem igen lehetett a rendek ellen valamit próbálni, de most már a központositó irány valamivel nagyobb merészségre tett szert. Az udvar nyügnek érezte a nádori hivatalt. Midőn Illésházyt nádorrá választották, Rudolf császár környezete kárörömmel emlegette, hogy minő csorbát szenvedett ez által a királyi méltóság.1
Az öreg nádor halála nem nagy szomorusággal töltötte el Mátyás udvarát. Úgy gondolták, hogy nélküle is rendén van minden; a kamarák intézkednek a pénzügyekről, a hadi tanács pedig a katonai dolgokról. És a nádori fizetés megtakaritása javára válnék a kimerült kincstárnak. De mivé lenne a magyar önállóság? Ezt nem akarták feltünően sérteni, hanem kikérték bizonyos esetekben a magyar tanács véleményét is. Hiszen az 1608-iki törvények helyreállitották a magyar kanczellária és a magyar tanács hatáskörét s méltóságát.
Hanem e tanács Illésházy halála után néhány hónappal már panaszkodott, hogy a törvényen sérelem esett s hogy a felek ügyei a magyar hatóságok mellőzésével hol a hadi tanácshoz, hol pedig az udvari kamarához utasittatnak. A hadi tanács erre nem maradt adós a felelettel. Kifejtette, hogy a magyar tanácsosoknak untig elég befolyása van a végvárak ügyeire. Ebből elég nagy rendetlenség származik. De lehetetlen, hogy a hadi tanács a maga részéről ne avatkozzék a magyar hadi ügyekbe, hiszen a végvárak költségeihez ő felsége egyéb tartományai is járulnak. Különben a hadi tanács csak I. Ferdinándtól kapott utasitása szerint jár el és a magyar királyságnak javát óhajtja. Legjobb volna, ha a felség magyar hadi tanácsosokat is nevezne ki, a mi eloszlatná a magyar rendek gyanakodását.2
Tehát mintegy közös hadügyi főhatóságot óhajtott a tanács az önálló magyar hadi igazgatás helyett. Senki sem tagadhatta, hogy a viszonyok bonyodalmassága a legjobb akarat mellett is lehetetlenné tette az állami igazgatás önállóságának oly fokú megvalósitását, a minő a legújabb törvények alapján követelhető volt. De ép a nádor volt arra hivatva, hogy érvényt szerezzen a törvényeknek a királyi tekintély s a szövetséges országok jogos érdekeinek lehető kimélésével.
A magyar tanács érezte ezt s midőn az országgyűlés elé terjesztendő királyi propositiok iránt véleményét kérték, első pontnak a nádori szék betöltéséről való tanácskozást ajánlotta. Ez az ajánlat azonban óvatos körülirással volt fogalmazva, mert a tanács bizonyos előzékenységet akart mutatni az udvari hangulat irányában, noha nem mondott le az alkotmányos követelés lényegéről. Lehet, hogy e fogalmazás ellentétes vélemények egyezményét fejezi ki. De az udvari kamara s a hadi tanács is véleményt adtak az országgyűlési propositiokról. Ezekben a körökben aligha volt véleménykülönbség a nádori hivatalra nézve. És valóban a királyi előadások első pontja elismeri ugyan e méltóság nagy fontosságát, de hivatkozik arra, hogy a király elődjei alatt is a nádorok mellőzésével királyi helytartókkal elégedtek meg a rendek s mivel a közjövedelmekből ki nem telik a nádor fizetése, gondolják meg a rendek, hogy nem volna-e jobb most is a régi példát követni? És e kérdés rossz benyomásának enyhitése végett hozzáteszi a királyi propositio, hogy nem egyházi férfiút óhajt helytartónak.3
November 17-én délután 2 órakor érkezett a király Pozsonyba. Forgách bibornok a rendek élén a kikötőnél szónoklattal fogadta. 19-én a királyi várban átadattak a propositiok a király egy rövid latin beszéde kiséretében. November 20-án a rendek már gyűlést tartottak s ebben a királyi javaslatok magyar forditását is meghallgatták. A másnap tartott gyűlésen megindult a vita a nádor választása kérdésében. A rendek utasitásuk szerint az 1608-iki törvényhez ragaszkodtak. Nem járultak a főrendek izenetéhez, mely a választás elhalasztását ajánlotta és a királyi előadásoknak is a papokon kivül nagyon kevés pártolója akadt a rendek közt.
Forgách Ferencz bibornok.
Rugendas Jeremiás Gottlob rézmetszete után.
Aláirása: FRANCISCVS I. comes á, FORGACH S(anctae) R(omanae) E(cclesiae) CARD(inalis), ARCHI-EP(isco)PVS STRIGO(niensis). Obiit in S(ancta) Cruce, XVI. Octo(bris) Anno MDCXV.
Péterfi Károly „Sacra concilia ecclesiae Rom.-Cath. in regno Hungariae celebrata” (Pozsony, 1742.) cz. munkájából.
Hanem a főrendek most újabb akadályt vetettek a rendek szándéka elé. Nevükben Telegdi püspök, Török István és Czobor Mihály azt kérdezték a rendektől, hogy ha már meg kell választani a nádort, honnan telik majd a fizetése? Ő felsége meg nem adhatja s a főrendek nem tűrik, hogy e végből az ő jószágaikra adót vessenek.
A rendeket ez izenet meg nem rémitette. November 23-iki gyűlésökben kijelentették, hogy előbb a nádort meg kell választani, a fizetésre nézve majd megalkuszik ő felsége a választottal. Régen is ez volt a szokás s a néhai nádor fizetését is igy határozta meg ő felsége.4
A rendek itt Mátyásnak január 29-iki rendeletére is czéloztak, melyben Illésházynak négyezer forint évi fizetést utalványozott néhány harminczad jövedelméből.5
Ez összeg ma legalább is 28,000 forintnak felel meg,6 pedig a király bizonyára még másféle jövedelmekkel is szaporitotta Illésházy fizetését.
És ha meggondoljuk, hogy a legszükségesebb kiadásokra sem volt pénze az országnak, el kell ismernünk, hogy az udvar s a főrendek ellenvetésének volt némi súlya. De a rendek előtt az alkotmányos szempont volt a döntő. A főrendek ellenkezése sem tartott sokáig. Megizenték a rendeknek, hogy határozott javaslatokkal kellene előállani a nádori fizetés fedezetére nézve s akkor remélhető, hogy az udvar engedni fog. Tudták már ekkor, hogy az udvar engedni készül, csakhogy valami új módot keres az alkotmányos jognak csorbitására. Már izenetet is váltott a két ház a fizetés fedezetének módjáról, midőn november 29-én felolvastak a rendek előtt egy leiratot, melyben a király kijelenti, hogy nem ellenzi ugyan a nádor választását, hanem azt kivánja, hogy a rendek ajánljanak jelölteket s a királyé legyen a kinevezés joga.
Ezt az ajánlatot az udvari tanács beható tárgyalásai előzték meg. Forgách érsek s néhány magyar tanácsos is helybenhagyták a választásnak a leiratban ajánlott módját. Istvánffy is megbizást kapott, hogy hiteles jelentésben irja le, mi módon töltötték be hajdan a nádori méltóságot. Pedig itt fölösleges volt a történetiró kutatása. Az 1608. évi koronázás előtti III. törvényczikk világosan kimondotta, hogy a király ajánljon két protestans s két katholikus jelöltet s ezek közül válaszszanak a rendek. E törvénytől a rendek nem akartak elállani s különben is tudták, hogy az udvar a protestáns nádor választását szeretné kikerülni.
Végre azonban belátták a király bizalmas tanácsadói, hogy Thurzó nádorságát nem lehet megakadályozni. Legalább ártalmatlanná akarták tenni a kényelmetlen nádorjelöltet. Deczember elsején este 5 és 6 óra közt meg kellett jelennie a király előtt s itt Krenberg udvari kanczellár egy iratot olvasott fel előtte, mely a titkos tanács határozata értelmében volt fogalmazva. Ez irat emlékeztette Thurzót arra, hogy ő is hozzájárult az udvarnak a nádorválasztás kérdésében tett ajánlataihoz. Ő felségének – igy folytatta Krenberg – jogában van bárkit kinevezni, de bizik Thurzó kipróbált hűségében s neki akarja juttatni a nádori méltóságot. Hanem elvárja Thurzó ügyességétől, hogy a rendeket reá fogja birni a jelöltek megnevezésére. Egyelőre kivánja tőle a király, hogy irjon alá bizonyos föltételeket. E föltételek közt szó volt arról, hogy Thurzó nem fog olyasmit tenni, a mi a királyi méltóságot sértené; hogy az egyházi rendet s a világi katholikusok jogait tiszteletben tartja s hogy helyreállitja a nádorválasztás régi módját, ha netalán a rendek most nem akarnának jelölteket ajánlani. Úgy hisszük, hogy Thurzó aláirta a feltételeket.
Az utolsó feltételből világosan látszik, hogy a titkos tanács deczember elsején már nem remélte, hogy a rendek el fognak állani a választásnak a mult országgyűlésen megállapított módjától. Ugy látszik, hogy már deczember 2-án olvasták fel a rendek előtt azt a királyi határozatot, melyben a katholikusok részéről Erdődy Tamás és Forgách Zsigmond, a protestánsok részéről pedig Thurzó György és Széchy Tamás neveztetnek meg jelöltekűl, de azzal a föltétellel, hogy a nádorválasztás módjának megváltoztatásáról tanácskoznia kell a rendeknek, ha lehet, még ez országgyűlés alatt. A főrendek elfogadták a föltételt s nevökben Thurzó szólitotta fel a rendeket, hogy nyugodjanak meg a főrendi határozatban. Ebből heves vita keletkezett, a papság nagy lármával követelte a királyi jognak tiszteletben tartását, de a felsőmagyarországiak ellenzékét nem birta megtörni. Az országgyűlés most már harmadik feliratát küldötte a királyhoz s ezt deczember 4-én tárgyalta a titkos tanács. Másnap leérkezett a királyi válasz, mely mindenekelőtt csodálatát fejezi ki a rendek makacssága miatt. Pedig a király annyira engedékeny mindenben. Most sem akarja visszavonni a jelöltek megnevezését, hanem mégis kivánja az eljárás megváltoztatását a jövőre nézve. A rendek erre oly választ küldöttek, melynek jogi érvelését bajos lett volna megczáfolni. Kifejtették, hogy törvénytelen s szükségtelen volna a kivánt változtatás. Szükségtelen, mivel a jelöltek megnevezése s a választottnak királyi megerősitése elegendő biztositékai az uralkodói tekintély megóvásának. Kérik azért ő felségét, hogy álljon el feltételétől, mert idejük és pénzük kevés arra, hogy a további halasztás esetén együtt maradhassanak.
A rendek akarata győzött. Deczember 7-én a két ház együttes ülésén megtörtént a választás. Előbb Erdődy Tamás, azután Thurzó és Széchy mentegetőztek, hogy gyengéknek érzik magukat a nádori hivatalra. Forgách Zsigmond nem volt jelen. Széchy Thurzóra, Thurzó Széchyre, Erdődy pedig Forgáchra szavazott. Forgách bibornok beszédet mondott. Kijelentette, hogy személyes tekintet nélkül, egészen pártatlanul szavaz s lelkiismeretének szavát követve, Erdődyt választja, a kit istenfélő és tapasztalt embernek ismer. A papság követte a bibornok példáját. De Erdődy csak ötven szavazatot kapott, Thurzónak százötven szavazatával szemben. Most a bibornok szerencsét kivánt a választottnak s részrehajlatlanságra intette. Ezután nagy vivátkiáltás közben felemelték Thurzót, ki a nagy meghatottságtól egy ideig néma volt. S midőn szólni kezdett, könnyek akasztották meg beszédét. Majd legyőzve érzékenységét, köszönő beszédében szomorú képet rajzolt az ország állapotáról. Másnap reggeli 6 órakor hálaadó istentisztelet volt az evangelikus templomban, majd 9 és 10 óra közt az új nádor a várban a király előtt az egész országgyűlés jelenlétében letette az esküt. Midőn a nádor a várba ment s onnan visszajött, a rendek elkisérték, hanem a főpapság s a katholikus urak nem csatlakoztak a kisérethez.7
Az ország kormányát újra kipróbált kéz vezette. Thurzó negyvenkét évet töltött be, midőn Illésházy utódjának választották. A szigetvári hős unokáját már származása s nevelése is előkészitették a közélet vezérszerepeire. Tizenhét éves korában Erneszt főherczeg udvarába jutott. Résztvett a tizenötéves háborúban s nem egy csatamezőn nézett szembe a halállal. 1597-ben Velenczében is megfordult, két év mulva főpohárnokká, majd dunáninneni kapitánynyá lett. Oly jó szolgálatokat tett s oly ügyesen forgolódott az udvarnál, hogy 1607-ben grófi rangot kapott s felvehette czímerébe a kétfejű sast. Nem csatlakozott Bocskay felkeléséhez, hajlékony s óvatos ember volt. Láttuk, hogy az 1609-iki országgyűlésen is, midőn a rendek állhatatosan küzdöttek az 1608-iki törvények fentartásáért, Thurzó kisérletet tett az udvar felfogásának érvényesitésére. De úgy látszik abban a tudatban, hogy a rendek győzelme úgy is bizonyos. Senki sem kételkedhetett alkotmányos érzelmeiben, hanem mégis inkább szerette a békés megalkuvást, semmint a heves küzdelmet. Nagy munkásságot fejtett ki a bécsi béke után következő években. A szabályos viszonyok helyreállitását s az ország lecsillapitását „jó és szent dolognak tartotta.”
Thurzó György.
Sadeler Egyed 1607-iki rézmetszete után.
Körirata: † ILL(ustrissi)mus GEORGIVS THVRZO DE BETTHLEMFALVA COMES DE ARWA EIVSDEMQ(ue) COMITATVS SVPREM(us) AC PERPETV(us) COMES, DAPIFEROR(um) REGALIVM IN HVNG(aria) MAG(iste)R SAC(rae) CAES(areae) REG(iae)Q(ue) MAI(estatis) CONSILIARIH(us). Alúl a vágásban: V. V. V. Vivit post fimera virtus. Legalúl a müvész ajánlása: S(acrae) Caes(areae) M(aiesta)tis Sculptor Egidius. Sadeler ad uiuum delineavit et D(edit) D(icavitque) Pragae M. DC. VII.
Az országos képtár arczkép-gyűjteményének 4344. számú példányáról.
Az 1608-iki országgyűlésen ő volt az egyik protestáns nádorjelölt s bár ekkor versenytársára esett a választás, a roppant vagyonú főúrnak, Árvamegye örökös főispánjának, a magyar tanács tagjának, a főpohárnoknak s az ország kincstartójának tekintélye és befolyása vetekedett a nádoréval. Illésházy halála után pedig a király ismételten megbizta, hogy Forgách Zsigmonddal egyetértve vezesse a ország ügyeit. Az udvar ekkor még valamennyire bizott hűségében, a mennyire protestáns magyar főúr hűségében bizni tudott. De érezte Mátyás környezete is, hogy Thurzó hajlékonyságára csak bizonyos határokig számithat. Méltóságára rendkivül féltékeny főúr volt. A reá ruházott méltóság hatáskörének megsértését mintegy személyes sérelemnek vette s úgy is védekezett ellene. Sokat fáradozott családja fényének emelésén. Mint szerető férj s gondos apa párját ritkitotta. Második nejéhez, Czobor Erzsébethez irt levelei, szeretetreméltó emlékei boldog családi életének.8 Felekezetéről is annyi szeretettel gondoskodott, mint családjáról. Felfogása szerint hivatala világi fejévé tette egyházának, melynek szabadságát s dogmáit nagy szenvedélylyel védelmezte. A vallási kérdés volt a kor küzdelmeinek éltető eleme. Alig volt vitás ügy, melynek valami köze ne lett volna a katholiczizmus és protestantizmus ellentétéhez. Ez ellentét uralkodott mindenen, súlyosbitotta a politikai bonyodalmakat s élesitette a személyes összeütközéseket.
A bécsi béke után a protestantizmus biztositani kivánta vivmányait, a katholiczizmus pedig vissza akarta hóditani elvesztett hatalmát.
Nehéz volt küzdelme, elszánt s erős vezetőkre volt szüksége. Ily vezető volt Forgách Ferencz, az esztergomi érsek. Protestánsnak született, mint az ellenreformáczió sok más hőse; anyai részről Pemflinger Márknak, a nagyszebeni királybirónak, Luther buzgó hivének volt unokája. Atyja a hős Forgách Simon volt, ki számos sebet kapott s osztott a csatatereken. Fiában is katonavér volt. Csakhogy fia nem a csaták babéraira vágyott. A katholiczizmus iskoláiban s fővárosában az ellenreformáczió eszméinek hatása alatt nevelkedett s e nagy mozgalom bajnokává lett. Gyorsan emelkedett a hierarchia lépcsőin. Mint veszprémi püspök, gyakran meglátogatta a gráczi jezsuitákat s mondják, hogy ott a szerzetnek tagja kivánt lenni. De a hagyomány szerint a jezsuiták lebeszélték szándékáról, mivel azt tartották, hogy az előkelő származású ifjú mint püspök nagyobb szolgálatokat tehet a katholikus ügynek. Ebben nem csalódtak. Érczfalként állott ellen az eretnekségek széthintőinek, mint Erythraeus irja róla. Heves véralkatú, büszke főúr volt. Nem tűrte az ellenmondást, kiméletlenül áttört minden akadályon. Nem igen volt türelme a diplomatia szövevényes útjain járni. Gyakori mondása volt, hogy inkább veszszen el minden, vagy hogy inkább haljon meg, semhogy engedjen valamit. A Mátyás és Rudolf között dúló viszályban Rudolfhoz szegődött. Jól tudta, hogy a trónváltozás kárára lesz vallásának. Csak az utolsó perczben hajolt meg Mátyás előtt. A protestánsok szenvedélyesen gyűlölték nagy ellenségüket. Körülbelül mindent neki tulajdonitottak, a mi e korban vallásuk ártalmára történt. Forgáchot tartották az 1604-iki XXII. törvényczikk szerzőjének. Ma tudjuk, hogy nem ő irta a czikket, de mivel bizonyos, hogy annak keletkezése s tartalma ellen Forgáchnak nem volt kifogása, nem mondhatjuk, hogy ellenfelei hamis nyomon jártak. A protestánsok egy hatalmas pártja formális vádiratot szerkesztett ellene. Az 1608. év elején tartott országgyűlésen törvény elé akarta idézni s meg akarta fosztani érseki méltóságától.9
De Forgáchot ez ellenkezés vissza nem rettenté. Szembeszállott hatalmas ellenfeleivel s folytatta munkáját. Mátyás koronázása után a főpapság élén a pozsonyi káptalan előtt tiltakozott az 1608-iki vallási törvények ellen. Midőn nyomtatásban is megjelentek, a Rómába küldött példány kiséretében levelet irt a bibornokok collegiumához, melyben fejtegette, hogy minő csorbákat ütöttek az egyház jogain s érdekein. S bár az ő neve s a főpapoké a törvények alá vannak jegyezve, nekik nincs semmi részük az istentelen vallási czikkekben, melyek az ő tiltakozásuk mellőzésével határoztattak el. Forgách még a maga sérelmeit is elpanaszolja. A kormány s egyesek jogtalan eljárása miatt neki évenkint több mint tizenháromezer forint kára van. Kéri tehát a bibornok az egyházi rend nevében a collegiumot, hogy a pápánál támogassa a magyar egyház ügyét és hogy az apostoli szentszék tekintélyének erejével intse meg a királyt, hogy Szent-István méltó utódjának mutassa magát. Igaz, hogy Forgách közvetlenül a pápához is fordult, de V. Pál rossz néven vette a bibornokokhoz irt levelet, mondván, hogy a hol a pápa lakik, ott nem kell máshoz fordulni. Neheztelését éreztette is az esztergomi érsekkel, a ki viszont a curiát vádolta közömbössége miatt a vallás dolgaiban. A heves főpapot kissé igazságtalanná tette buzgalma, V. Pál komolyan vette a Magyarországból érkezett panaszokat, rosszalta, hogy a bécsi nunczius ily kevés sikert ért el s egy brévéjében kinyilatkoztatta, hogy a főpapság nem köteles elismerni az 1608-iki törvényeket.10
Forgách bibornok mellszobra.
A nagyszombati templomban levő siremléken. Az ezredéves országos kiállítás történelmi főcsoportjában kiállitott gipsz-másolatról rajzolta Cserna Károly.
De a pápa egyszersmind tekintetbe vette Mátyás nehéz helyzetét. S valóban nem is a király vallási buzgalmán mult, hogy a főpapok kivánságai nem teljesedtek. Nagyon is gyönge volt arra, hogy kihivja protestáns alattvalóinak haragját, de azért tőle telhetően támogatta a katholikus rendek törekvéseit a pozsonyi országgyűlésen. Arra nem vállalkozhatott, hogy érvényt szerezzen Forgách bibornok felfogásának. Midőn a propositiok előkészitéséről volt szó, a magyar tanácsnak az egyházi rendhez tartozó tagjai abból a felfogásból indultak ki, hogy az 1608-iki törvények a katholikus egyházi és világi rendek tiltakozása miatt érvénytelenek. A vallás szabadsága volt szerintük a legnagyobb baj. De ha már nem lehet segiteni minden bajon, legalább az egyház néhány vérző sebét kellene behegeszteni. A propositiok egy pontjának tiltakoznia kellene a superintendensekről szóló törvény oly módu kiterjesztése ellen, hogy a katholikus jövedelmeket a protestánsok egyházi czéljaikra forditsák s igy tovább. De a magyar tanács többsége nem fogadta el ez inditványokat, mert e pontok felvétele a propositiokba nyilt harczot jelentett volna az 1608-iki törvények, vagyis a diadalmas protestantizmus erős várai ellen. Pedig e harczra a kormánynak nem volt kedve és ereje.
V. Pál pápa érme.
Körirata: PAVLVS • V • BVRGHESIVS • RO(manus) • P(ontifex) MAX(imus) •
Azért a királyi előadásokba a főpapoknak csak oly kivánságai vétettek föl, melyeket a magyar tanács is jóváhagyott s melyeknek napirendre tűzése nem ellenkezett az emlitett törvényekkel. Ilyen volt első sorban a Bocskay-féle adományok és beirások kérdése. Igaz, hogy e dolog nemcsak az egyházat érdekelte, mert világi birtokok is kerültek idegen kézbe a zavarok alatt, de mégis inkább az egyházi rend kedvéért volt e kérdés az előadásokba fölvéve második pont gyanánt. A főrendek az országgyűlés kezdetén mindenekelőtt a birtokrendezés tárgyalását sürgették s ezzel akarták a nádorválasztást elodázni. Hanem a rendek meghiusitották e szándékot. Különben a dolog lényegére nézve nem ellenkeztek a kormány akaratával. Deczember 11-ikén hosszas tanácskozás folyt a birtokok visszaadásáról. Kiváló volt a nem rég kinevezett causarum director, Kithonich János beszéde. A határozatokkal a kormány meg volt elégedve. Bocskay adományai semmisekké lettek. Az elzálogositott jószágokra nézve oly intézkedések történtek, hogy azok is minél rövidebb idő alatt felszabaduljanak. E törvényes határozatok nem terjedtek ki a bécsi békekötés alapján Bocskay kezén maradt területre. Az ottani adományok érvényben maradtak, ha a béke után keltek s a mennyiben a fiscus vagy az egyház jogait nem sértették. Ily módon helyreállt a királyi jogok érvénye s az egyházi rend is elégtételt kapott – a törvényczikkekben.
A királyi propositiok még másnemű elégtételt is ajánlottak. A magyar tanács s a főpapok egyező véleménye alapján felszólitotta a király a rendeket, hogy gondoskodjanak a megkárositott káptalanokról és konventekről s különösen az egri káptalanról. E káptalannak, mivel a török elől menekülni volt kénytelen, az 1597-iki országgyűlés Kassát jelölte ki székhelyűl. 1603-ban kelt Rudolf királynak az a parancsa, melynek alapján Belgiojoso az egri káptalan számára foglalta el a kassai templomot, a mi nem igen emelte a káptalan népszerűségét a protestánsok előtt. A bécsi béke száműzte a káptalant Kassáról s új székhelyéről most az országgyűlésnek kellett gondoskodnia. A rendek többsége, különösen a felsőmagyarországi vármegyék protestáns követeinek sürgetésére, nem akarta elismerni az egri káptalan szavazati jogát, mivel ez idő szerint nincs székhelye s nincsenek birtokai. De a főrendek ellenezték e határozatot s különösen Forgách bibornok tiltakozott ellene. Igen sok magánérdek s némileg országos érdekek is szóltak az ellen, hogy a káptalan visszanyerje birtokait. Végre a X. törvényczikk Nagy-Szombatot jelölte ki ideiglenes székhelyűl s ugyane czikkben arra kéri az országgyűlés a királyt, hogy egyelőre gondoskodjék a káptalan ellátásáról. A törvényczikk ez ideiglenes intézkedés szükségét úgy magyarázza, hogy a káptalan tizedjövedelméből egy idő óta a végvárak költségeit fedezik s országos csapás volna, ha tovább is nem abból fedezhetnék. Volt ebben valami igazság, csakhogy nem ez volt az egész igazság. A káptalan javait részben Bocskay osztogatta szét egyeseknek s másrészt a nádor is jónak látta egyelőre fentartani e javakat állami czélokra s különböző szolgálatok jutalmazására. Azért kellett a káptalannak egyelőre Nagy-Szombatba költöznie, rendes jövedelmei nélkül. Ez eset is mutatja, hogy az eladományozott javak helyreállitásáról szóló törvényczikkek végrehajtása minő akadályokba ütközött.11 S mivel a királyi előadások az eloszlott konventekről is megemlékeztek, az országgyűlés kérte a királyt a jászai és túróczi konventek helyreállitására s a mig ez meg nem történik, intézkedik arról, hogy világi levélkutatók végezzék el a teendőket e hiteles helyeken ép úgy, mint a leleszi konventnél.12
De mindezek a határozatok messze elmaradtak a katholikus főpapok kivánságai mögött. Az ő legnagyobb sérelmeik fel se voltak emlitve a királyi előadásokban.
Ilyen volt példáúl a tizedek ügye. Az 1608-iki országgyűlés a koronázás utáni V. törvényczikkben kimondotta, hogy a tizedek ügyéről nem az egyházi biróság dönt, hanem a világi hatóság.
A főpapság e czikk megsemmisitését kérte, mert mióta – úgymond – keresztény az ország, azóta a tizedekről az egyházi biróság itélt. Itélhet is bátran, mert a pap nem saját ügyében itél, hanem más egyházi férfiú dolgában. Különben a tized nem világi dolog, hanem isteni rendeleten alapúló egyházi intézmény, azért nem szólhatnak hozzá a világiak. A tizednek e természetét az ország alkotmánya is elismeri. Különben a visszaélésekben több része van a világiaknak, mint a papságnak. A protestánsok még ezt a jövedelmet is lelkészeiknek törekednek juttatni.
Igazán törekedtek már a XVI. században is s különösen Bocskay ideje óta ott, a hol tehették. Tulajdonkép ők is elismerték, hogy a tized az egyháziak ellátására van rendelve, hanem szerintük lelkészeik is egyházi férfiak voltak és pedig az 1608-iki törvény alapján teljesen egyenlő jogúak a katholikusokkal. Az országgyűlés mellőzte a főpapság sérelmeit s nem változtatta meg a tizedről szóló 1608-iki törvényt.13
A főpapság még a túróczi prépostságnak a jezsuita-rend számára való visszaszerzését is kivánta. Rudolf adományozta a jezsuitáknak a prépostságot, melyet Bocskay fölkelése idején elvesztettek.
Az 1608-iki koronázás előtti VIII. törvényczikk megfosztotta a jezsuitákat a birtoklás jogától Magyarországban. A főpapság nem merte kérni e czikk eltörlését. Oly jól ismerte a protestánsok nagy gyülöletét a katholiczizmus e harczias szerzete ellen, hogy a prépostságnak egyszerű visszaadását nem is ajánlotta, hanem csak arra kérte a királyt, hogy a maga nevében szerezze meg azt s azután majd alkalmas módon visszaadhatja a jezsuita társaságnak. E prépostsághoz tartozott azelőtt a sellyei rendház, melyet szerettek volna helyre állitani a főpapok, mert a jezsuita collegium nélkül – igy szóltak – az ifjuság nem nevelhető a katholikus hitben és a papokban is megfogyatkozunk majd, pedig most is hihetetlenül csekély a papok száma. V. Pál is kérte a királyt, hogy állitsa helyre a collegiumot és szerezze vissza javait. A jezsuita atyák is folyamodtak a királyhoz azon a napon, midőn az érdekelt felek az országgyűlésen bemutatták az elvett javakról szóló okiratokat, hogy patronusi jogával szerezze vissza birtokukat s parancsolja meg a nádornak a túróczi prépostság inscriptiojának megvizsgálását.
Azonban az 1609-iki országgyűlés talán még sulyosbitani kivánta a jezsuitákról hozott 1608-iki törvényt, de semmi esetre sem akarta enyhiteni.14
A jezsuiták vágsellyei kollegiuma.
Rajzolta Dörre Tivadar.
Igy intézte el az országgyűlés a katholikusok kivánságait. A törvényhozás termében a protestánsok győztek, de az ellenfél még sem volt teljesen legyőzve s egyes jelek arra mutattak, hogy az 1608-iki törvények ellen felveszi a harczot a törvényhozás termén kivül.
1609 elején úgy látszott, hogy a protestáns vallásszabadság nemcsak a törvényekben van biztositva a legteljesebb mértékben. Asztalos András irja ekkor Nagy-Szombatból, hogy „immár Isten kegyelméből most minden helyeken, hol ennek előtte még csak házoknál sem volt szabad olvasni az szent irást, most nyilván nagy biztossággal hirdettetik az evangelium Pozsonban, Szombatban, Komáromban, Győrött, Samariában, Séllién; az jezsuitákat be sem bocsátják az országba. Sok helyeken, hol az háború előtt be sem mert menni az evangelicus prédicator, most immár az pápistát be sem bocsátják, mint Komáromban, Ujvárban, Samarjában, Sélyére, mely ugyan az jezsuitáké vala, és több falukban is.” Oly teljes volt e szabadság, hogy Asztalos tanusága szerint „szegény Hollósi Márton Nagy Szombatban bizonyára nagy bátran és nyilván prédikál az Antichristus ecclesiája ellen és pápának minden cardináli, érseki, pispeki és káptalanja ellen, minden félelem nélkül, noha az érsek, ki cardinalis, úgymint Forgách Ferencz, legtöbbet itt lakik ez mi városunkban.”
Hanem nem sokára protestáns levélirónk szavaival élve ép Nagy-Szombatban „háborut kellett szenvednie az Krisztus ecclesiájának.”15 A város katholikus tanácsa rossz szemmel nézte a protestantismus szabad mozgását s terjedésének útját akarta állani. Azzal fenyegette a kálvinistákat, hogy mint idegeneket ki fogja őket üzni a szabad királyi város területéről. Illésházy nádor 1609 márczius 24-éről kelt parancsában szigoruan meghagyta a tanácsnak, hogy ne merje háborgatni a kálvinistákat, mert az országgyűlésen hozott törvény ellenében a városi szabadalom érvénytelen.16 De a nádor halála után a tanács, igen valószinüen a bibornok ösztönzésére, támadásra határozta el magát. Még az országgyűlés kezdete előtt felszólitotta Asztalos Andrást, a jómódú polgárt, ki mint Szenczi Molnár Albert pártfogója, tisztelt nevet szerzett magának irodalmunk történetében, hogy a házánál tartott iskolát zárja be s az idegen új tanitót bocsássa el. Asztalos nem engedelmeskedett, pénzbirságra itélték, de nem fizetett. A város most törvényszéke elé idézte a prédikátort s az iskolamestert. Rátkay prédikátor bátran védelmezte magát, de a katholikus többség kimondotta az itéletet, hogy az iskolamesterrel együtt három nap alatt hagyja el a várost.
Az elitéltek nem akartak távozni, a tanács most Asztalos házára tört s a pénzbirság fejében „250 frt érő marhánál” többet vettek el tőle, mint a károsult irja. A kálvinisták az udvarhoz folyamodtak, nem eredménytelenül, mert az október 12-én kelt királyi rendelet arra inti a nagyszombati tanácsot, hogy a protestánsokkal ne czivakodjék, s ha bárminő ügye-baja van velük, akár a vallás dolgában, akár más tekintetben, tegye függővé az ügyet a király határozatától. E rendeletre a nagyszombatiak különös feleletet adtak.
Megesküdtek, hogy addig nem esznek, nem isznak, mig a prédikátort és iskolamestert ki nem üzik. „Hatalmasul reá kültek prédikátorunk házára – irja Asztalos – 4 tanácsbeli ember és fertálmesterek és drabantok jelen lévén szekerekre portékáját felrakván feleségestül gyermekestül kikülték az város határából azonképen az iskolamesterünket is.”17
A nagyszombati protestánsok most az országgyűléstől vártak segitséget. Követeik előadták az ügyet az uraknak s a megyei követeknek s ezek meg is igérték, hogy a vallásszabadságból semmit sem engednek. A nádorválasztás után rögtön elővették a rendek a nagyszombati sérelmet. A deczember 9-iki ülésen Tarnóczy Miklós, a nagyszombati protestánsok ügyvéde, azt kivánta, hogy a város hivja vissza a református lelkészt s tanitót és rendeljen nekik fizetést a városi jövedelemből. Asztalos kárositásáról is megemlékezett.
„Nem igaz!” kiáltá a vádirat olvasása közben Lipcsey András, a nagyszombati katholikusok képviselője. Erre Szegedi, a közbekiáltónak protestáns földije, elégtételt kért a salvus conductus megsértése miatt. Meg is kapta, de az izgatottság ezzel nem szünt meg, sőt kevésbe mult, hogy a papokat ki nem dobták a teremből. A nádor azzal az igérettel csillapitotta le a kedélyeket, hogy néhány nap mulva itéletet fog hozni a vitás ügyben.
A nagyszombati katholikusok képviselőit Forgách bibornok bátoritotta. Midőn deczember 8-án elmondották neki, hogy a napokban egy protestáns lelkész be akart lopózni Nagy-Szombatba, a bibornok azt felelte, hogy legyenek résen a városiak, s ha mégis beférkeznék az a lelkész, ne úgy utasitsák ki, mint Rátkait, hanem dobják át a város falán. „Inkább haljak meg” – igy végzé az ingerűlt főpap – „semhogy megint prédikátort vigyenek Nagy-Szombatba.”
De a viszonyok erősebbek voltak Forgách akaratánál. A deczember 16-iki gyűlésen ujra Nagy-Szombat volt a napirenden. A hangulat oly kedvezőtlen volt a katholikus felfogásra nézve, hogy Forgách a főpapokkal együtt elhagyta a termet. A rendek kimondották, hogy a város hivja vissza az elüzötteket s azon kivül birságot fizessen.
A nagyszombati hosszú-utcza a városi toronynyal.
Fénykép után.
Thurzó mérsékelte ez itéletet. 19-én kelt parancsában elrendelte az Asztalostól elvett áruk visszatéritését s meghagyta a városnak, hogy a nádori követek jelenlétében fogadják be az elüzötteket s jelöljenek ki számukra tisztességes helyet vallásuk szabad gyakorlata végett. A város büntetését mellőzte. Deczember 28-án Herman és Baitsy nádori biztosok bevezették az elűzötteket, de nagyon kevés ideig maradtak ott, a papot előbbi hajlékába helyezték vissza, a tanitónak pedig nem szereztek iskolahelyiséget. Ugy látszik, hogy a biztosok azért siettek el a városból, mert a nádor parancsa szerint nem akarták a dolgot a végletekig vinni. Thurzó sejthette, hogy Forgách mindezt nem fogja tétlenül nézni. A bibornok valóban azzal vádolta a nádort a király előtt, hogy jogtalanúl itélte el a nagyszombati előljáróságot. Midőn Thurzó e vádról értesült, nem birta fékezni haragját. Deczember utolsó napján beszédet tartott az országgyűlésen, leirta Forgách eljárását a nagyszombati ügyben, majd az országgyűlésre hivatkozott, hogy itélje meg az ő ellene emelt vádak igazságosságát. „A ki igy vádaskodott” – kiáltott fel a nádor – „akár főpap, püspök, bibornok vagy nemes volt, hazudott mint egy gaz áruló.” A rendek zajos helyesléssel fogadták e beszédet. Dobjuk ki az ablakon, kövezzük agyon a bibornokot – igy kiáltoztak sokan. Elég ebből ennyi – jegyzé meg erre a nádor – az országgyűlés úgy is már vége felé jár.
Thurzó különben tovább is ép oly erélyesen, mint mérsékelten intézkedett a nagyszombati ügyben. A reformátusok azt kivánták, hogy a tanács községük papjának és tanitójának a város jövedelméből rendeljen fizetést. A nádor e kivánságot nem hagyta jóvá; fizessék őket a hivek – igy intézkedett a király határozatára hivatkozva, – de a tanács ne háborgassa a vallásszabadságot s adjon helyiségeket a papnak s tanitónak.18
A nagyszombati viszályon kivül a győri katonák panasza is helyet foglalt a rendek sérelmei közt. Még Illésházy nádor életében zavarta a győri kapitány katonáinak vallásszabadságát. Illésházy ekkor segitséget igért s vigasztalta a panaszkodókat, hogy az ördög mindig ellensége volt az evangeliumnak s ellensége is lesz a világ végéig, hanem nem fog ártani Krisztusnak. De ez az elmélkedés nem riasztotta el a főkapitányt s a papságot a további támadásoktól, a győri protestáns katonák tehát oltalmat kértek az 1609-iki országgyüléstől s a rendek e sérelmet is nyomatékosan ajánlották a király figyelmébe. A király azt felelte, hogy nem avatkozhatik ugyan a győri püspök hatáskörébe, de a panaszkodókat meg fogja hallgatni.19 Nagyobb zajt csapott Pázmány Péternek „Az Nagy Calvinus Jánosnak hiszek egy Istene” czimű könyve, mely 1609-ben jelent meg Nagyszombatban.20 A szerző neve, az a körülmény, hogy a jezsuita rendhez tartozott, s a könyv tartalma egyenlő erővel szították a protestáns rendek haragját. Pázmány azt bizonyitotta e könyvben, hogy Kálvin tanitása ellenkezik az apostoli hitvallás ágazatjaival. S miután végig járt a hitvallás tizenkét ágazatján, összefoglalva okoskodása eredményét, XII pontban előadja, hogy „az Calvinus magyarázatja szerint mint kelljen mondani az Credót.” Kálvin e megmagyarázott Credójának első pontja igy hangzanék: „Hiszek az pokolbeli ördögben, minden ocsmány vétkeknek alkotójában, kegyetlen mostoha Atyában, erőtlen, nem Istenben.” Tehát Kálvin Istene az ördög s a második ágazat szerint Krisztus nem az Isten fia s nem urunk.
Büntessük meg az „istentelen jezsuitát” istenkáromló könyvéért, mondották a rendek. A papokat, kik Pázmány védelmére keltek, ki akarták dobni a teremből. Tömeges küldöttség vonult a nádor elé, felszólitván őt, hogy büntesse meg Pázmányt. „Majd az országgyűlés szine elé idézem” – válaszolta Thurzó – „s ha vétkesnek bizonyul, megkapja büntetését, de kihallgatás nélkül a tetten ért gonoszokat sem itéljük el.” Thurzó szeretett volna szabadulni az egész dologtól. Tudta, hogy az udvar nem venné jó néven Pázmány zaklatását. Hanem engedett a protestánsok újabb sürgetésének s az ország színe elé idézte Pázmányt. Pázmány erre azt felelte, hogy a hit kérdéséről szóló viták az egyházi törvényszék elé tartoznak, s ha kell, igazolni fogja eljárását főpásztora vagy az apostoli nuntius előtt.
Némelyek szerint attól lehetett tartani, hogy Pázmányt megkövezik, ha megjelen az országgyülés előtt. Thurzó mégis lecsillapitotta a rendek ingerültségét. A pápai nuntius szerint azt mondotta a nádor a rendeknek, hogy rosszul fognak járni, mert a páter Kálvin irataiból vett idézetekkel fogja állitásait bebizonyitani. Nem is valószinűtlen, hogy más érvekkel együtt ezt is felhozta Thurzó, mert hiszen akkor nem csupán a katholikus polemikusok, hanem lutheránus theologusok is, mint például Nicolai 1597-ben, azt mondották a kálvinistákról, hogy az igaz Isten helyett az ördögöt tisztelik. Sőt Luthernek ily értelmű nyilatkozatát Pázmány magyar forditásban közölte könyvének első lapján.21
Ezek voltak a protestáns rendek főbb vallásos sérelmei. De voltak még más panaszaik is; a hangulat mindig izgatott volt, ha a vallásszabadság ügyére került a sor. Látszott, hogy a lecsendesült küzdelem szenvedélyei még erősek s könnyen fellobbanthatók. A rendek azt mondották, hogy a bécsi béke meg van sértve, különösen a nagyszombati és győri esetek által. Deczember 24-én ismételten felterjesztvén sérelmeik jegyzékét, kijelentették, hogy minden eddigi határozatuk semmissé lesz, ha ő felsége meg nem erősiti a vallásszabadságról szóló czikkelyt. Krenberg már előbb tudtul adta a rendeknek, hogy a király tiszteletben kivánja tartani a bécsi békét s az 1608-iki törvényt. A rendek végre megnyugodtak az igéretben s nem intézkedtek törvényczikkben a vallásszabadságról.22
Annál több czikkben intézkedtek a had- és pénzügyről. Midőn az országgyűlés megejtette a nádorválasztást, az új nádor köszönő beszédében e szavakkal rajzolta a közállapotokat: „Az ország puszta, a nemesség és a nem nemes lakosság elszegényedett, a jövedelmek nagyon megfogyatkoztak, a végvárak romladoznak, a katonák ruhátlanok és fizetetlenek.”23
Hiteles adatok bizonyitják, hogy e szavak nem voltak a szónoki hatás kedvéért kitalálva, mintegy ellentétül a nádori feladat bonyodalmasságának élénkebb kiemelésére. Az országgyűlés meg volt győződve a mondottak igazságáról, úgy is foglalkoznia kellett ez állapotokkal már összeülésének első napjaiban. Ekkor ugyanis a végbeli katonák küldöttsége jelent meg Pozsonyban.
E katonák már hónapok óta nyugtalankodtak. 1609 február végén az összes bányavidéki végvárak kapitányai, lovas és gyalog hadnagyai „és közönségesen kicsinytől fogva nagyig az egész végbeli lovon és gyalog szolgáló vitézlő rendek” gyülést tartottak Gyarmaton s panaszaik előadására küldöttséget inditottak a királyhoz.
„Soha szolgáló embernek nem volt rosszabb dolga, mint most, nagy fizetetlenül, éhen és mezitlenül hagynak bennünket koldulásra jutnunk és senkinek sincs gondja a dülő félben levő várak és palánkok épitésére,” – igy panaszkodtak. És a panaszok mellett a fenyegetések sem hiányoztak.
Növelték még e zavart Forgách érsek intézkedései. Az érseknek kellett fizetnie az érsekujvári katonákat s ezért rendelkezni is akart velük. Állitólag azt mondotta volna, hogy Érsekujvár az övé s nem ő felségéé, a mire Illésházy igen határozottan kinyilatkoztatta, hogy Ujvár az országé s ő felségéé.
Hanem Forgách nem engedett. 1609 nyarán a katonák szavai szerint „Cardinál urunk bejövén jesuitákkal sok papjaival, hitünkben háborgat bennünket, szent egyházunkat erővel hatalommal, sok fenyegetésekkel el akarja tőlünk venni.” Könyörögtek a katonák a bibornoknak, hogy ne vegye el tőlük a szentegyházat, ne hozzon közikbe papot, jezsuitát; ők ki nem adhatják az egyházat, melyet Homonnay adott nekik s melynek birtokában a szegény Illésházy levele megerősitette őket. A bibornok erre fizetésük elvesztésével fenyegeté a kérelmezőket, de ezek „az ország hire nélkül” ki nem akarták adni a templomot. „Ha már fizetésünk ennyire elmult” – igy könyörögtek a kamarának – „kérjük az egy Istenért Nagyságtokat, hogy ne hagyjon bennünket háborgatni az mi hitünkben, ne fojtsanak meg, az igaz keresztyénségnek ne legyünk mi átkában, az mit vérünk hullásával egyszer kerestünk, és helyére hoztunk, ne engedje Nagyságtok tőlünk ilyen hatalmasul elvenni.” A bányavidéki főkapitánynak Kolonics Sigfriednek is voltak surlódásai az érsekkel. A viszály elintézésére biztosok küldettek Érsekujvárra a királynak szeptember végén kelt resolutiójával. Ez a resolutio főbb pontjában a bibornok diadalát jelentette. Kolonics meg volt alázva, az őrség pedig lázongott, midőn a biztosok elhagyták a várost. A lázongók agyonütöttek egy lovas kapitányt s egy érseki gazdatisztet sulyosan megsebesitettek. Senki sem tudhatta, hogy min végződik a forrongás. Október végén Thurzó György a király megbizásából Érsekujvárra indult, hogy rendet csináljon. Ide gyültek már ekkor a kerület végvárainak küldöttei. A nádor végig hallgatta sérelmeiket. Főbaj volt a fizetés elmaradása. Azután felemlitették a nagyszombati esetet, melyből magukra nézve rosszat jósoltak. Hiszen a nem rég náluk levő biztosok a király nevében az érsekujvári templom átadását követelték s csak azt engedték meg, hogy az ottani várban épithessenek a katonák templomot. E biztosok azt is követelték, hogy még azok is fizessenek az érseknek tizedet, a kik nem az érsektől kapnak zsoldot. Általában szokatlan tizedeket követeltek. A legelőtől el vannak tiltva a katonák marhái, a mi azelőtt nem volt szokás. Az érseki fizetésnek nagy részét rossz borban s használhatatlan gabonában kapják; készpénzt alig látnak.
Thurzó kénytelen volt megigérni a lázadók büntetteinek megbocsátását. Azután biztositotta őket, hogy rövid idő mulva megkapják a fizetést. Az elkeseredett katonák a főkapitányt is őrizet alá akarták helyezni, mivel annyiszor igérte nekik a zsoldot. Erről a szándékról Thurzó lebeszélte őket, hanem Kolonics kénytelen volt irásbeli biztositékot adni arról, hogy személyével és pénzével felel a katonáknak adott igéret beváltásáért.
Thurzó ezután az országgyűlésre utazott. Hanem a végbeliek küldöttei is megjelentek Pozsonyban, hogy az ország és a király szine előtt követeljék járandóságaikat. Azzal fenyegetőztek, hogy elhagyják állomásaikat s az ezután következő pusztulásért nem felelnek.
A hátralékos zsold sok ezer forintra rugott.
November 25-én a király és az országgyűlés irásban válaszoltak a végbelieknek. Az egész összeget előteremteni most lehetetlen – igy hangzott a válasz – de három hónapi zsold posztóban, két hónapi pedig készpénzben nem sokára a katonák kezében lesz. A többire nézve legyenek türelemmel.24
Igy csendesitették le a végvárak katonáit. Kénytelenek voltak hitegetni őket, mert különben ostorai lettek volna a vidéknek, melynek védelmére voltak hivatva. Hasonló viszonyok uralkodtak az ország valamennyi kerületében. A közjövedelmek nem fedezték a végvárak költségeit. Ily körülmények közt nagy fontossága volt annak a pénzbeli s másnemű segélynek, melylyel az osztrák tartományok s a német birodalmi rendek járultak a végvárak fentartásához. Csakhogy a külföldiek nem igen szivesen adták meg a segélyt s most sértve is érezték magukat. A bécsi béke s az 1608-iki koronázás előtti czikkek kitiltották a német kapitányokat s katonaságot a várakból s csak igen csekély részt engedtek az idegen elemnek az ország védelmében. Igaz, hogy a törvényczikkek szerkesztésétől a végrehajtásig még igen nagy lépés volt hátra, de Illésházy komolyan hozzálátott a dologhoz s a külföldiek zugolódtak, hogy a magyarok kiüzték földieiket s még sem átallják támogatásukat kérni. A király tehát propositióiban a magyar tanács ajánlatára a rendek figyelmébe ajánlotta e körülményt és intette őket, hogy mérsékeljék az illető határozatok élét, mert különben meggyűlölik az idegenek a magyar nemzetet és az annyira szükséges segitség még el fog maradni.25
Ez nem csekély kivánság volt. Az ország katonai igazgatásának önállóságáról volt szó. A bécsi béke s az 1608 iki koronázó országgyűlés ebbeli vivmányaihoz a rendek szivvel, lélekkel ragaszkodtak.
Katonák a végvárakban.
Braun György „Urbium praecipuarum mundi theatrum” (Köln, 1573–76.) czímű munkája rajzainak motivumaiból összeállította Cserna Károly.
Az idegen katonaságnak az ország valamennyi végváraiból való kivitelét követelték. A király figyelmeztette az országgyűlést a végletes határozatok hatására. Végre a rendek is engedtek valamit. A XI. törvényczikkben kijelentették, hogy nem akarnak megfeledkezni a németek érdemeiről. Tudják, hogy sok áldozattal járultak a magyar föld védelméhez. Hanem azon senki se csodálkozzék, ha a többi nemzet példáját követve, a magyarok sem akarják a hivatalokat idegeneknek juttatni. Azt nem ellenzik a karok és rendek, hogy csekély számu külföldiek Magyarországba jöjjenek s itt magyar kapitányok vezérlete alatt engedelmeskedjenek a hazai törvényeknek. Nem akarják teljesen kizárni a németeket a magyar korona területéről már csak azért sem, mert az ország negyedik rendének, a városoknak lakói többnyire németek. E hivatkozásból is látjuk, hogy a rendi felfogás nem idegenkedett a politikai nemzet egy egész osztálya nem magyar voltának hivatalos elismerésétől még akkor sem, midőn nemzeti követelésekről volt szó. De noha kimélték a karok és rendek az idegenek érzékenységét, mégis kimondották a XI. törvényczikkben, hogy a bécsi békekötés intézkedései érvényben maradnak.
Ez intézkedéseket részletesen kifejtik az 1608. évi koronázás előtti XI. és XII. törvényczikkek. E törvényczikkekben az országgyűlés arra kérte a királyt, hogy a végekben magyar alattvalóknak adja a kapitányi hivatalt s meg is nevez egyes várakat, melyekből az idegen főtisztek vagy katonák eltávolitását kéri. Megemliti egyebek közt a felsőmagyarországi várakhoz tartozó Nógrádot, Murányt, Lévát s a különálló Komáromot. De a törvénybe iktatott kérelemnek nem volt foganatja. Nógrádban megmaradt a német főkapitány, valamint Komáromban is. Murány egész őrsége német maradt s a lévai őrség egy része német katonákból állott az 1608-iki országgyűlés után is.26 Nem ok nélkül mondotta ki tehát az 1609-iki országgyűlés a XI. törvényczikkben, hogy érvényben maradnak a bécsi békekötés intézkedései.
De még fontosabb dologról is rendelkeztek a már emlitett 1608-iki törvényczikkek. Emlékeztették a királyt igéretére, hogy koronázása után követeket küld Ferdinánd főherczeghez Gráczba. E követeknek alkudoznia kellett volna a főherczeggel a horvát-szlavon-dalmát végek parancsnokságáról, kivezetvén előbb a várakból az idegen katonaságot s a külföldi kapitányokat. Ez merész kezdemény volt. 1578 óta e végvárakat a Drávától az Adriáig a Gráczban székelő főherczegek igazgatták katonai tekintetben. A főherczegek tartományainak adója fedezte a végvárak költségeinek nagy részét. 1611-ben 513,618 forint volt kivetve Stájerországra, Karinthiára és Krajnára, a horvát-szlavon végvárak kültségeinek fedezésére.27 Az 1608-iki országgyűlés nem tiltakozott az ellen, hogy idegen pénzzel lássák el a magyar koronához tartozó várakat, sőt pénzügyi tekintetben az addigi állapotok fentartását kérte.
Ferdinánd főherczeg.
A bécsi udvari műtörténelmi múzeumban őrzött egykorú éremről rajzolta Dussek Ede Adorján.
Illésházy nádor végre akarta hajtani a koronázó országgyűlés e határozatait. Már 1609 január elején két magyar küldöttség inditotta meg a tárgyalásokat Ferdinánd főherczeggel. Az ország nevében Telegdi János boszniai püspök, Lysthy István és Joó János, Mátyás király nevében pedig Erdődy Tamás bán és Draskovics János arra kérték Ferdinándot és tartományainak rendeit, hogy teljesitsék a magyar országgyűlés kivánságát. A magyar küldöttség egyebek közt arra is hivatkozott, hogy a főherczeg tartományai is elfogadták a bécsi békét, melynek czikkelyét az 1608-iki országgyűlés megerősitette. A főherczeg gyorsan és határozottan válaszolt. Ha csak azt kérnék a magyarok – úgymond – a mi a bécsi békében van, könnyen megadhatná, de mást is kérnek. A végvárak átadásán kivül a zsoldosok fizetését, a lőszerekkel való ellátást és az erőditések jó karban tartását is követelik. Már pedig ily fontos dologban nem határozhat tartományainak országgyűlése nélkül. A főherczeg ráért. Tudta, hogy reá nézve legjobb az időtől várnia e kérdés megoldását. A magyarok hivatkoztak törvényes s természetes jogaikra, felemlitették, hogy a benszülöttekből álló őrség megbizhatóbb, mint az idegen zsoldos. E czélzást sértésnek vették a belső ausztriai rendek s kijelentették, hogy ők nem hajlandók idegen helyek jó karban tartására költeni adójukat. A főherczeg környezetében azt mondották, hogy a magyarok adófizetőikké akarják tenni az örökös tartományokat. Megeshetik még, – igy mondogatták ott – hogy a bán az udvar utján parancsokat küldözget majd a főherczegnek. Azután a gráczi udvar véleménye szerint veszedelmes lett volna a magyarok kezére bizni e várakat, melyek belső Ausztriát védelmezik. Thurn gróf azt irja, hogy a magyarok s horvátok voltak a törökök legjobb kémei. Szerinte a főherczeg ép oly kevéssé adhatja át a magyaroknak e nem magyar költségen épült és fentartott várakat, valamint a római birodalom nem adja át nekik Győr és Komárom várát. Szóval, mint Erdődy Tamás irja Thurzónak már 1609 szeptember közepén, „az mi gréczi herczeghez való commissionk még ez ideig mind csak vontatásban volt” s hozzátehetjük, hogy maradt is.
Természetes, hogy az idegen katonauralom mindinkább éreztette hatalmát a végvárak falain kivül is. Az 1609-iki országos küldöttség több erre vonatkozó sérelmet terjesztett Ferdinánd főherczeg elé. Követelte, hogy Zengg városát ne szakitsa el a főherczeg a magyar koronától, hanem hagyja meg a király és utána a bán hatósága alatt; továbbá vezesse ki a szlavóniai végvárak központjából, Varasd városából, mint a megyei törvényszék helyéből, az ott ez idő szerint felesleges német katonaságot. Áttért azután a küldöttség Mikulanics Antal esetére. Mikulanics otocsáczi kapitányt Veit Khissl károlyvárosi generalis rágalom vétsége miatt katonai törvényszék elé állitotta s elitéltette. Mivel Mikulanics nemes ember volt, a küldöttség tiltakozott az ország jogai s szabadságai e megsértése ellen.
Végül a küldöttség magáévá tette Zrinyi Miklós gróf panaszait. Ferdinánd katonái és hivatalnokainak tulkapásai csökkentették Zrinyi buccarii kikötőjének jövedelmét. A küldöttség ebben azt a törekvést látta, hogy Ferdinánd a kikötőt el akarja szakitani a magyar koronától. Tiltakozott ez eljárás ellen, valamint az ellen is, hogy fentartotta a Zrinyi birtokaira telepitett törökországi bevándorlók szabadalmait. E szerb nemzetiségű görög keletieknek, kiket oláhoknak (walachi) neveznek az egykorú emlékek, a károlyvárosi kapitány a XVII. század elején átadta Gomirjét és Moraviczát a földbirtokosnak, Zrinyi atyjának beleegyezése nélkül. A telepitvényesek a károlyvárosi kapitánytól függöttek s nem hogy engedelmeskedtek volna Zrinyinek, hanem még alattvalóit is háborgatták. Igy járt Zrinyi a Licsre telepitett szerbekkel is, kik szintén elidegenedtek tőle. Hiában kérte a főherczeget, hogy adja a telepitvényeseket az ő hatalma alá, vagy vitesse ki őket birtokaiból.
A licsi szerb telepítvényesek czímere 1600 körül kelt czímerkérő folyamodványukon.
A czímer osztott pajzs jobb vörös mezejében a pánczélos Szent-Györgyöt, a kék bal mezőben Keresztelő-Szent-Jánost ábrázolja. Az irat eredetije a bécsi állami levéltárban. A Turul reproductiója után.
Az 1604-iki s az 1608-iki országgyűlés határozatai is támogatták Zrinyi kérelmét, de a főherezeg a végek védelme végett szükségesnek tartotta az új alattvalók szabadalmainak fentartását. Az országos küldöttség sürgetése ez ügyben eredménytelen volt.
Ilyformán a bán hatásköre különösen katonai tekintetben, de mint láttuk, sok más tekintetben is, pusztán a Kulpa melléki végházakra szorult. Csakhogy minő hatáskör volt ez. A bán még nem volt beigtatva hivatalába. Fizetése késett, a báni végvárak „mindenestől puszták voltak”. „Hogy mihez fogjak én a rendekkel” – irja Erdődy Tamás a királynak – „katonaság és pénz nélkül, nem látom át.”28
Mindezek után az 1609-iki országgyűlés kénytelen volt megujitani vagyis inkább gyengiteni az 1608-iki határozatokat. A XXVII. törvényczikk már nem azt mondja, hogy vétessenek ki a végvárak Ferdinánd főherczeg kezéből a bécsi béke rendelkezése szerint. Sőt – úgymond a törvényczikk – meg kell kérnünk a főherczeget a horvát és szlavón végvárak igazgatásának átvételére s egyszersmind arra is, hogy értsen egyet a bánnal, tartsa tiszteletben hatáskörét s az ő ajánlatára benszülötteknek osztogassa a kapitányi tisztségeket. A XXVIII. törvényczikk a bánnak beigtatását s katonaságának fizetését sürgeti. Az LIX. törvényczikk pedig megujitja az ország tiltakozását a Zrinyi grófon elkövetett jogsérelem ellen.
A hadügyi igazgatás önállósága érdekében ennél többet nem tehetett az országgyűlés. Ezután még eleget téve a királyi propositiok kivánságainak, a békés időkre való tekintettel a régibb mértékre szállitotta le a gyalogok és lovasok fizetését. Eltiltotta továbbá az országgyűlés az ország lakóinak idegen szolgálatba lépését. Intézkedett még a portális katonaságról.
Négy porta egy felfegyverzett lovast tartozott kiállitani, a városoknak pedig a nádor és a bán kivetése szerint kellett gondoskodniok a gyalogokról.
A pénzügyek terén is élénken foglalkoztatta a rendeket az igazgatás önállósága. Már a tizenhatodik századi országgyűlések szerették volna feleleveniteni a régi kincstartói állást. A kincstartó lett volna gondviselője az ország összes jövedelmeinek s egyszersmind védelmezője a pénzügyek önállóságának. Az 1608-iki országgyűlés koronázás előtti V. törvényczikke sürgette a kincstartó megválasztását s egyszersmind kimondotta, hogy a magyar közjövedelmekbe az idegen nemzetek ne ártsák magukat s hogy a hazai pénzügy semmiben sincs alárendelve az osztrák vagy a birodalmi kamarának. Ha e határozott szavakat halljuk, azt hihetnők, hogy e törvényczikket átgondolt előkészület előzte meg s elszánt végrehajtás követte. Pedig nem úgy volt; az országgyűlés már eloszlott, midőn a pozsonyi kamara levéltárában még kutatták a régi kincstartók instructioját. Valószinüleg ez oklevél segitségével akarták megállapitani a törvénybe igtatott hivatal hatáskörét. Hanem a pozsonyi kamarán nem találtak kincstartói instructiot, a miről 1609 elején jelentést is tettek az udvari kamarának s Thurzó Györgynek, a ki ekkor ideiglenes kincstartó voIt. Elhalasztották az új hivatal életbe léptetését s a király 1609 május 18-án administratornak nevezte ki Vizkelethy Tamást, a ki mintegy helyettese lett volna a kincstartónak, oly hatáskörrel, mely a két magyar kamara s az egész pénzügyi igazgatás szerkezetét meg nem zavarta. De hogy mily kevés gondja volt Mátyás udvarának az 1608-iki V. törvényczikk végrehajtására Vizkelethy megbizatása után is, arra nézve eléggé jellemző egy Nyitramegyének küldött királyi rendelet. A király meghagyta a megyének, hogy beszedvén a dica-pénzt, az alispán vagy valamely nemes társaságában küldjék fel a rovót Bécsbe számadásra és annak igazolására, hogy még szeptemberben sem szedték be az egész dicát. Nyitramegye csodálkozott, hogy „extra regnum kell számot adni, mivel hogy nem volt szokás,” s nem tiltakozott ugyan, mert a rovó ő felsége szolgája, hanem attól tartott, hogy ezentúl szokásossá lesz az udvarnál való számonkérése az adónak.
Az 1609-iki országgyűlés nem mondott le a pénzügyi önállóságra való törekvésről. Sérelmi pontjai közt kiváló helyet foglalt el az a kérés, hogy az ország összes jövedelmeit „az adriai tengertől kezdve” a kincstartó kezelje. Az udvar fenakadt az összes jövedelmek kifejezésen, de különben nem volt kifogása a kincstartói czim ellen, csak azt kivánta, hogy a zavar kikerülése végett megmaradjon az érintkezés a különböző hatóságok között, vagyis nyiltabban szólva, megmaradjon az udvari kamara fenhatósága. E szándékot sejtették a rendek s tiltakoztak ellene a XXI. törvényczikkben, mely helyre állitja a kincstartó s a mellé rendelt tanácsosok hatalmát, kimondván azt is, hogy egyetértsenek a nádorral és az udvari kamarával, de ne függjenek tőlük. Azonban a megujitott törvény ép oly kevéssé érvényesült, mint az 1608-iki. Maga a nádor tanácsolta a királynak, hogy előbb kutattassa ki az ország összes jövedelmeit s csak azután kerülne a sor annak megállapitására, hogy mely jövedelmekről rendelkezzék a kincstartó. Addig az administratorok is elvégzik a teendőket.
Szóval a rendek kissé könnyen határoztak bonyodalmas dologról. Az ország jövedelmének egy része egyenesen a bécsi kamara alá volt rendelve, a végvárak költségének jó részét pedig idegen segitség fedezte, bizonytalan volt az évi jövedelem s még bizonytalanabb az évi kiadások összege.
A pénzügyi önállóság egész épülete rozzant volt, s a rendek a tető kidiszitésével akarták kezdeni az ujjáépitést. Igy esett meg, hogy a törvénytár szép czikkekkel gazdagodott, de a valóságban a két magyar kamara alárendeltje maradt „a többi kamara fejének,” vagyis az udvari kamarának.29
Hanem az országgyűlés nem csupán ily elméleti érdekü pénzügyi intézkedésekkel foglalkozott. Kivetette a dicát, de nem oly összegben s oly módon, mint a királyi propositiok követelték. A király ugyanis azt kivánta a rendektől, hogy az előzetes kiigazitás után s tekintetbe véve a méltányos kivételeket, minden jobbágy- és zsellérháztól két forintot, a földesúr részéről pedig egy forintot ajánljanak. A tizenöt éves háború alatt a nemesség többször is gyarapitotta a magáéból a dica jövedelmet. A rendek azonban úgy hitték, hogy most nem szükséges ily áldozatokat hozniok, s megmaradva a régi adókulcs mellett, minden porta után három forintot szavaztak meg a végvárak költségeire. Azonkivül a korona őrzése, a követségek s az országháznak költségeire minden porta után még egy negyedik forintot ajánlottak meg.
A rendek intézkedése szerint az előkelő nemesek közül választott rovóknak egy birtokos nemes és a szolgabiró kiséretében újra kellett összeszámlálniok a portákat, négy jobbágyházat vagy tizenkét zsellérházat számitva egy-egy portára. A szlavóniai és a hódolt porták az adó felét fizették. A király három évre kivánta az adó megszavazását, a rendek csak két évre ajánlották meg. Az 1608-iki országgyűlésen ugyanannyi adót s körülbelül ugyanily módon vetettek ki a rendek, hanem a végek nem sokat láttak belőle, a minek nem csupán a kamarai administratio volt az oka.
Thurzó 1609 július elején a dica-jövedelmet a végbeliek két havi zsoldjának kifizetésére nem tartotta elégségesnek. Ez időtájt a felsőmagyarországi részekben még csak a porták kiigazitásával voltak elfoglalva: hogy mikor kerül a sor a dica behajtására s a katonák kifizetésére, azt Thurzó nem merte megjósolni. Általában a lefolyt zavarok alatt igen sok országos jövedelem akadt fen egyesek kezén és a zavarok multával is felszaporodtak a hátralékok. Az országgyűlés elrendelte, hogy kiküldött biztosok tisztázzák e dolgokat, kérjék be a számadásokat és tegyenek javaslatokat az ország jövedelmeinek növeléséről.30
A visszaélések nem csupán a dica-jövedelmet csorbították, a tizedjövedelemnek és a harminczadoknak is voltak „vakmerő zavarói,” viszont megesett, hogy a dézsmálók és a harminczadosok is sanyargatták a népet vagy zaklatták a kereskedőket. Mind e bajokon törvényekkel akart segiteni az országgyűlés.
Dica, tized és harminczad: az államnak mind e különböző jövedelmeit igen nagy részben a nem nemes lakosság, de különösen a jobbágyság fizette. Nem csupán pénzt követelt az állam a jobbágytól, hanem munkát is, az ugynevezett ingyenmunkát a végvárak jó karban tartására. Az országgyűlések részletesen megállapitották, hogy melyik megye melyik végvárhoz tartozik ingyen munkát szolgáltatni. Különben ezt a terhet is sokszor pénzzel váltották meg.
Az országos jövedelmeknek az akkori viszonyok közt nem csekély részét kötötte le az országgyűlés a nádor választásával. A LXVII. törvényczikk a király s a nádor megegyezésére bizta az ország első hivatalnoka fizetésének megállapitását. A király 1610 február 18-án kelt rendeletében az év első napjától számitva évi huszonkétezer magyar forintnyi fizetést utalványozott a nádornak a szokásos adományokon s illetékeken kivül. E fizetés fedezetére, mely ma körülbelül százötvenezer forintnak felel meg, a felsőmagyarországi harminczad s különösen a borvám jövedelme volt kijelölve. De épen a borkivitelre nézve megujitotta az 1609-iki országgyűlés az 1588-ikinak tilalmát, kimondván a XLIII. törvényczikkben, hogy magyar alattvalónak a külföld egy országába sem szabad bort kivinnie. E tilalomtól azt várták a rendek, hogy a külföldi kereskedők hozzánk jönnek vásárolni, a minek következtében a magyar termelőket s kereskedőket a külföldön nem zaklatták volna, ellenben a külföldi kereskedő megfizette volna a vámot, melyet kiváltságok vagy visszaélések alapján a magyar nemesek és polgárok gyakran nem fizettek meg. Midőn e törvényről szó volt az országgyülésen, Kassa tiltakozott a borkivitel tilalma ellen, Thurzó ellenben azt helytelenitette, hogy a városi lakók szabadalmukra hivatkozva, nem fizetik a vámot, noha a nemesek és főurak megfizetik, ha kereskedést üznek. A kassaiak tiltakozása nem használt, de azért a XLIII. törvényczikket sem hajtották végre, mint sok más társát. Először is megszegték a törvényt. 1610 január elsejétől április 21-ig csupán a kassai polgárok 696 hordó bort vittek ki Lengyelországba, mintha nem is volna XLIII. törvényczikk. A nádor Kassa városát e törvénysértés miatt az eperjesi nyolczados törvényszék elé idézte, de április 21-én kiadott rendeletében mind uraknak, nemeseknek, polgároknak és minden egyéb rendeknek megengedte a Lengyelországba való borkivitelt azzal a kikötéssel, hogy az eladásra szánt borok után mindenki fizessen harminczadot. Talán belátta, hogy nem szerezhet érvényt a tilalomnak, de hozzájárult az is, hogy a lengyelek megtiltották a borvásárlók Magyarországba menetelét s igy a harminczad jövedelme jelentékenyen apadt.31
Városi előljárók hatalmi jelvényei a XVII. század elejéről.
(Szentgyörgy város díszpallosa, Pozsony, Ruszt, Sopron és Szentgyörgy biráinak kormánypálczái.)
Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportjában kiállított eredetiekről rajzolta Cserna Károly.
A szabad királyi városok szabadalmai nem csupán ebben az ügyben kerültek szóba az országgyűlésen. Az 1608. évi koronázás utáni I. törvényczikk kimondja, hogy az Ulászló hetedik decretumában megnevezett szabad városok helyet foglalhatnak a karok és rendek közt, de az ott meg nem nevezettek ügye a törvénykönyv országos átvizsgálásáig függőben marad. A koronázás előtti XVI. törvényczikk rendelete szerint ez átvizsgálást a kirendelt bizottságnak a következő országgyűlésig el kellett volna végeznie. A király 1608 júniusában fel is szólitotta Forgách bibornokot, hogy végezze el a bizottság a munkát, de a bibornok és a tanácsosok nem akartak e fontos s nagy felelősséggel járó dologhoz látni, hanem a jövő országgyűlésig való elhalasztását tanácsolták. Az 1609-iki országgyűlés most a nádort bízta meg, hogy gondoskodjék a munkának a következő országgyűlésen való előterjesztéséről. Igy tehát nyugodtan várhattak az Ulászló törvényében meg nem nevezett szabad városok s közűlök többen, ugymint Varasd, Modor, Korpona, Kaproncza és Körös el is küldötték követeiket az 1609-iki országgyülésre. Midőn november 29-én a personalis felszólitotta a korponaiakat, Gyürky Benedek s néhány társa tiltakoztak a város szavazati joga ellen. De a követek hivatkoztak a királyi meghivó levélre s szabadalmaikra. Gyürky többször ismételte a tiltakozást, mig végre a rendek elhatározták, hogy a város kiváltságait még az országgyűlés alatt megvizsgáltatják. Deczember 26-án a nádor felolvastatta a kiváltságokat s Korponát szabad királyi városnak hirdették ki.
A korponaiak csak a sajátjukat védték, de a hét bányaváros már jogainak kiterjesztését kérte. A bányavárosok azt kivánták, hogy külön szavazatot kapjanak, hiszen nem tartoznak együvé, hanem egymástól elkülönitve különböző megyékben vannak elszórva. A megyei követek a bányavárosok mellett voltak, a papok s a főrendek ellenezték a kérést, azt mondván, hogy a hét bányavárosnak mindig egy szavazata volt s a taxát is együttesen fizetik. Igy most ebben maradt a dolog. Különben a rendek közt nem csupán Gyürky volt a szabad városok kiváltságainak ellensége. Kimondotta ugyan az országgyülés, hogy a szabad városok kiváltságai megmaradnak, de fentartotta az 1608-iki országgyűlés rendelkezéseit, melyek e szabadságok kiterjesztése ellen voltak irányulva. Sőt nemcsak megújitotta az 1608-iki országgyűlésnek azt a határozatát, hogy a szabad városokban vallás és nemzetiség különbsége nélkül németek, magyarok vagy tótok is lehessenek birák s hogy a magyaroknak joga van házat vásárolni a városokban, hanem ez utóbbi rendelkezést a XLIV. törvényczikkben még azzal a fenyegetéssel toldotta meg, hogy valahányszor a városiak vétenek ellene, mindenkor kétezer forintnyi büntetést fizetnek a kincstárnak.32
E rendszabálylyal a rendek az idegen ajkú polgárok ellen fordultak, kik a nemesek letelepedését városaikban nem szivesen látták. Azonban polgár és nemes egyetértett mindabban, mi a korona méltóságára s területének épségére vonatkozott. Miután az országgyűlés a szent korona őrzésének költségeire országos adót vetett ki, a XX. törvényczikkben meghagyta a nádornak, hogy a Bocskainak ajándékozott török koronát keresse meg, vegye el mostani birtokosától és adja át a királynak. Azt a törvényczikket végre is hajtotta a nádor. A korona Homonnai Bálint örökösének birtokában volt, s Mágócsy Ferencz, az örökös gyámja, az átadás elhalasztását kivánta, mivel Bocskai végrendeletében a koronát az erdélyi fejedelmeknek hagyta, Báthory Gábor pedig fenyegette Homonnai fiát, hogy fegyveres erővel veszi el tőle a koronát. Ép azért sürgette a nádor az átvételt, mert tartott tőle, hogy a fejedelem kezébe jut. 1610 június 30-án átvette a koronát a gyámoktól Sárospatakon és Bécsbe vitette.33
Sokkal nehezebb volt az ország területi épségére vonatkozó törvényczikkek végrehajtása. A XXXVIII., XLV. s LXII. törvényczikkekben ismételte az országgyűlés az 1598-iki s különösen az 1608-iki intézkedéseket, melyek értelmében az Ausztriának elzálogositott Kabold, Kőszeg, Borostyánkő, Fraknó, Kismarton és Szarvkő, a Lengyelországnak elzálogositott tizenhárom szepesi város s a királynak óvári birtokai osztozzanak a közterheken, mivel a magyar koronához tartoznak. A nádor érvényt akart szerezni e törvényeknek, rendeletére a megyék be akarták hajtani az adót, de nem sokára igen határozott parancsok érkeztek Bécsből a határszéli megyékhez, melyekben meg volt hagyva nekik, hogy a szóban forgó uradalmakat ne háborgassák, mivel Ausztriához tartoznak és az ügyet majd tisztázza – a jövő országgyűlés. A szepesi városok pedig nem bocsátották be a rovót, s a lengyel király komolyan eltiltotta, hogy alattvalóira adót vessenek.34
Ily akadályokba ütközött akkor a magyar törvények végrehajtása.
Az 1609-iki országgyülés különös gondot fordított az igazságszolgáltatásra. Törvénykönyve részletesen foglalkozik az illetékek kiszabásával. Majd elpanaszolja, hogy a folytonos háboruk miatt már régóta szünete van az igazságszolgáltatásnak, azért a birodalom régi szokásainak felélesztését határozza el. A rendek tehát a nádor ajánlatát fogadva el, megválasztották a tábla s a felsőbb törvényszék biráit s mivel időközben Homonnai Bálint országbiró elhalt, az országgyűlés arra kérte a királyt, hogy e hivatalt is töltse be a rendek közvetitésének figyelembe vételével. A törvényczikk nem mond nevet, de a rendek egy felterjesztéséből tudjuk, hogy Mágócsy Ferenczet ajánlották e hivatalra. Pedig Mágócsy neve nem volt kedves az udvar előtt. Ép az országgyűlés kezdetén kinos feltünést okozott magaviselete. Kassán lakott, mint felsőmagyarországi főkapitány, de tisztét az udvar a katholikus Forgách Zsigmondra ruházta. Ez a kinevezés nem tetszett a felsőmagyarországi protestáns rendeknek, maga a nádor is arra kérte a királyt, hogy halaszsza el a kinevezést az országgyűlés eloszlásáig. Mágócsy elzáratta a kapukat Forgách előtt. Azt izente neki, hogy csak menjen el néhány napra valamelyik birtokára, a mig Pozsonyból megérkezik a rendek határozata. Ember emlékezete óta – irja Forgách – ily vakmerően nem ellenkezett még tábornok a királyi akarattal, mintha tiszte inkább függne a rendek, semmint ő felsége határozatától. Mágócsy megbizottja, Mladossevith Péter Pozsonyban védelmezte megbizója érdekeit. Midőn látta, hogy nem boldogul, a Mágócsytól kapott megbizás értelmében az alsóház november 20-iki ülésén bejelentette Mágócsy lemondását a főkapitányságról. Majd hirül adta Mágócsynak a nyilvános lemondás megtörténtét, s midőn Forgách is beküldötte Kassára a november 25-én kelt királyi rendeletet, a büszke főúr engedelmeskedett a királyi parancsnak s 29-én átadva a kulcsokat, eltávozott Kassáról.35
Mágócsy nem akart zavart támasztani, csak a személyén ejtett sérelem miatt daczolt egyideig s figyelmeztetni is akarta az udvart arra, hogy veszélyes dolog önkényesen osztogatni a hivatalokat a rendek tetszése ellen. Hanem a figyelmeztetés nem sokat használt, mert az országbirói tisztet is Forgách Zsigmondnak adták.
Még csak két törvényczikkről akarunk megemlékezni. Az egyikben a karok és rendek támogatják a felségsértés miatt elitélt hajdani personalis, Joó János kérését, ki elkobzott javait kivánta visszaszerezni. A másikban ő felsége megkeresésére a Bocskay korában annyira gyülölt Migazzi püspököt s volt kamaraelnököt szabaditják ki forma szerint a számüzetésből. E két törvényczikk szembeállitásából is kivehetjük, hogy megvolt a törekvés a multak elfelejtésére. Hetvenhét törvényczikket hozott e hosszú országgyűlés, melynek tartama alatt a király november 17-étől január 4-ig időzött Pozsonyban. De törvénykönyvéből s gyakran szenvedélyes tárgyalásaiból eléggé kitünik, hogy az ellentétek nem simultak el teljesen. A rendek meg akarták menteni a korszakalkotó 1608-iki koronázó országgyűlés vivmányait, melyekben az udvar nem birt megnyugodni. Meghiusitani igyekezett azokat az életben, de nyiltan nem igen mert ellenük fellépni, mert sokféle nehézséggel kellett küzdenie.