SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Vallási és politikai küzdelmek II. Mátyás országaiban.

Mátyás és a császári korona. A Habsburgok németországi uralmát fenyegető veszélyek. A Jülichi örökség ügye. Lipót főherczeg, passaui püspök. A halli gyűlés. IV. Henrik szövetsége a protestáns birodalmi rendekkel. A katholikus liga. Miksa bajor herczeg. Rudolf császár Prágában. A cseh rendek. A katholiczizmus ügyének hanyatlása. Khlesl és az 1609 márczius 19-iki resolutio. Az osztrák rendek sérelmei. Kisérletük a magyar rendekkel való szövetkezés megujitására. Az osztrák evangelikus rendek gyűlése Bécsben. Követségük a magyar országgyűlés előtt. A rendek közbenjárása Mátyásnál. A morva rendek olmüczi gyűlése. Thurzó a februári bécsi gyűlésen. Zierotin visszavonulása. A nádor közvetitő szerepének hatása. Az osztrák rendek hálája. Az evangelikusok 1610-iki zsolnai zsinata. Forgách bibornok tiltakozása a zsinati végzések ellen. Az Apologia, válasz Forgách tiltakozására. Pázmány álnevű felelete. Az 1611-iki nagy-szombati katholikus országos zsinat. A papnevelés ügye. A zsinat és a király. IV. Henrik halála s az ebből támadt bonyodalmak. Rudolf és Mátyás viszálya. Khlesl és a németországi protestánsok. Magyar követek Prágában. A végvárakra igért cseh subsidium ügye. Szerződés Rudolf és Mátyás között. Ferdinánd és Miksa főherczegek Rudolfnál. A passaui csapatok ügye. Lipót főherczeg befolyása a császárra. A passaui csapatok pusztitása. Mátyás bejövetele Csehországba. Cseh királylyá koronáztatása. Rudolf kétségbeesése és halála. Mátyás császárrá választatása. Khlesl fáradozásainak diadala

Az 1609-iki országgyűlés alatt és után az európai helyzet bonyodalmai sok gondot okoztak II. Mátyásnak. Magyarország királya, az alsó- és felső-ausztriai főherczeg, Morvaország őrgrófja s Csehország kijelölt királya mindenek fölött biztositani szerette volna magának a Rudolf után várható örökséget, Csehország trónját s a császári méltóságot.

Csakhogy általában komoly veszély fenyegette a Habsburgok németországi uralmát. Jülich, Cleve és Berg herczege 1609 márczius 25-én meghalt, utódot nem hagyva hátra. Tartományaiért versengés támadt. A brandenburgi választó és a neuburgi pfalzgróf rögtön elfoglalták a vitás területet, hogy a versenytársak utját elállják. Ezért nevezték őket a possideáló fejedelmeknek.

Ha az övék marad az elfoglalt terület, a rajnai egyházi fejedelmek birtokait protestáns hatalmak zárták volna körül s a spanyol Némétalföld ellenséges szomszédainak száma gyarapodott volna. Igy tehát az áltálános katholikus s a különös spanyol és habsburgi érdekek azt követelték, hogy a jülichi örökség katholikus kézre jusson. A tüzes és nagyravágyó Lipót főherczeg, passaui és strassburgi püspök, ki Rudolfnak legkedvesebb rokona volt, engedélyt kért a császártól a possideálóktól még el nem foglalt Jülich várának birtokba vételére.

Lipót álruhában utazott el Prágából és július 23-án át is vette a várat a császári érzelmü várparancsnoktól. Ez lett volna a fiatal főherczeg tervei szerint az első lépés az egész jülichi örökség elfoglalására, majd Rudolf hatalmának helyreállitására és ekkor bizonyára a katholikus ügy megmentőjének jutott volna a császári méltóság. Igy álmodozott Lipót.


Lipót főherczeg passaui püspök.
A bécsi udvari műtörténeti múzeum ambrasi arczkép-gyűjteményében levő eredetiről rajzolta Dussek Ede Adorján.

Annyi bizonyos, hogy a császár e közbelépése meglepte a pártokat és megbarátkoztatta őket a nagy összeütközés gondolatával. Folytatták a szervezkedést s előkészitették a harczot diplomatiai uton. A protestáns birodalmi rendek uniójának halli gyülésén 1610 elején IV. Henrik követe, Boissise is megjelent. A franczia király nem szalaszthatta el e jó alkalmat a spanyol-osztrák hatalom megtörésére s szövetséget kötött az unióval. Ez nem volt elég; Hollandia, sőt I. Jakab angol király is segitséget igértek a franczia királynak. Savoya is részt vett volna a spanyol hatalom elleni küzdelemben. A halli gyűlés Dánia, Velencze és a protestáns svájczi kantonok segitségét is számba vette. IV. Henrik el volt szánva a háborura, annál is inkább, mert ismerte az ellenfél gyengeségét.

Megalakult ugyan a birodalomban a ligának nevezett katholikus unió Miksa bajor herczeg vezetése alatt, de szükkörű czélokkal. Csupán önvédelemre volt alakitva, Rudolfot és Mátyást nem vette fel tagjai sorába s nem avatkozott a jülichi kérdésbe. Igaz, hogy Spanyolország megigérte a katholikus ügy támogatását, hanem azzal a feltétellel, hogy az osztrák Habsburgok ne maradjanak ki a ligából. Különben is III. Fülöp országa ki volt merülve, gyöngén és rossz sejtelmekkel készült a háborura. A pápát a katholiczizmus veszélyének érzete, a IV. Henriktől való félelem s a spanyol hatalom népszerütlensége az olasz földön ingadozóvá tették. Végre elszánta magát a liga pénzbeli támogatására, azonban csak általános igéreteknél maradt.

De mindennél többet ártott a Habsburgok s a katholiczizmus ügyének a császár egyénisége. Testben, lélekben beteg ember uralkodott a prágai palotában. Örökölte betegségre való hajlamát, a mértéktelenség s zivataros uralkodásának szerencsétlen fordulatai fejlesztették azt. Különösen 1600 óta teljesen fel volt dulva idegrendszere. Ekkor kezdődött a komornyikok uralma, mint a csehek mondották. Az államférfiak ugyanis nem birtak az uralkodóhoz jutni, de a szolgák, akik a császár kegyébe férkőztek, mindenhatók voltak. Pedig Rudolf féltékeny volt hatalmára, de uralkodni nem tudott. Szeretett volna mindent maga végezni, hanem az elhatározás nehéz munkájába került s mind képtelenebb volt komolyan foglalkozni az államügyekkel. Fájt neki az emberekkel való érintkezés, senkiben sem bizott, gonosz szándékokat feltételezett azokban, kik közeledtek hozzá. Hirtelen kitörései voltak, majd elkomorult, kedvetlen és szeszélyes volt. Különösen az éj csendjében néha elszorult szive, lélekzete akadozott s rémes látomások gyötörték. A félelem hatása alatt mindent engedett, majd felébredt uralkodói önérzete s megfontolatlan erélyre ragadta. Az események mintegy igazolták embergyűlöletét. Testvérei megfosztották országaitól. A méltatlanság, a megaláztatás érzete mint égő seb emésztette lelkét. Csupán Csehország maradt meg számára s itt is a rendek uralkodtak.

Kicsikarták a királytól a protestáns szabadságok megerősitését s Budowecz kijelentette, hogy az országgyűlésnek korlátlan joga van. Rudolf helyzetét javithatta volna a Mátyással való egyetértés. De mértéktelenül gyülölte testvérét s próbálgatta, hogy miként áshatná alá hatalmát. Midőn Lipót főherczeg 1610 elején a császár parancsára Strassburgban és Passauban ezredeket toborzott, Mátyás hivei rögtön arra gondoltak, hogy Rudolf testvérét akarja megtámadni.

Jellemző az akkori helyzetre a hugenotta Duplessis-Mornay 1609-iki levele, melyben azt irja, hogy „hat év mulva vége van az Antikrisztus uralmának”. Körülbelül ugyanekkor Gaetano prágai nuntius azt jelenti V. Pálnak, hogy talán ő lesz az utolsó nuntius, kit az apostoli szék arra a tájékra küldhet, mert úgy látszik, hogy ott teljesen elbukik a katholiczismus ügye.1

Mindezeket tekintetbe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni Mátyás viszonyát országainak rendeihez.

Nehéz szivvel irta alá Mátyás az 1609 márczius 19-iki resolutiot. „Nem tudom, hogy mi történt velem, midőn aláirtam,” mondá a király Khleslnek. A püspök megtagadta a királytól és tanácsosaitól a szentségeket, mivel a resolutio miatt a „Bulla in coena Domini” alapján ipso facto ki van reájok szabva az excommunicatio Mátyás azután absolutiot kapott a pápától. Különben Khlesl minden hitbuzgalma mellett alapos politikai okokkal mentegette urának eljárását, mert különösen a császárválasztásra való tekintettel káros lett volna, ha a katholikus fejedelmi udvarok teljesen elvesztik bizalmukat Mátyás katholikus érzelmei iránt. Khlesl ki is jelentette egy bizalmas levélben, hogy a panasz nem használ, hanem segiteni kell az ártalmas czikkekből származó bajon.

A czikkek ártalmát annyiban gyengitették, hogy nem igen hajtották végre őket. De az ausztriai rendeknek fő sérelme most is a városokra vonatkozott. Ezekre nézve, mint emlitettük, a resolutio nem nyilatkozott, Mátyás csak olyforma szóbeli igéretet tett a morva rendeknek, hogy az ausztriai városoknak nem lesz bántódása. Hanem a rendek úgy látták, hogy a városokban nincs vallásszabadság s azt kérdezték, hogy mit jelentett tehát a király szóbeli igérete? Szerintük a városok a rendekhez tartoznak, Mátyás tanácsosai ezt határozottan tagadták; az ő felfogásuk szerint a városok csak a kamara jószágai.

Az 1609 szeptember elejére Bécsbe hivott országgyűlésen a felső és alsó-auszriai rendek hiában kérelmeztek s panaszkodtak felirataikban, sérelmeiket nem intézték el. November elsején azután egy terjedelmes iratot adtak át a királynak, melyben összefoglalják panaszaikat s élesen birálják a kormány eljárását. Nem birtak tüzetes választ kapni. November 15 én kelt iratukban megsürgették a választ, de a sürgetést Bécsben már nem adhatták át, mert a király Pozsonyba utazott az országgyűlésre. A rendek titkára nem restelte a fáradságot, utána utazott a királynak s 17-én benyujtotta az iratot Haimburgban.2

A pozsonyi utat már jól ismerték az ausztriai rendek. Most ujra a szövetségeshez fordúltak, hogy segitse őket vallásszabadságuk visszanyerésében. Követük, Gienger Jeromos már Pozsonyban volt az országgyűlés megnyitásakor. Leveleket adott át a rendeknek, Thurzónak és Pozsony városának. Thurzó mérsékletre intette az ausztriaiakat, hanem ügyöket nem akarta elejteni s azt izente nekik, hogy a rendek összes gyűléséből küldjenek követeket Pozsonyba. Akkor majd ő és a magyar rendek minden lehetőt megtesznek.

Méltán hivatkozott Thurzó a magyar rendek hangulatára. Az alsóház november 20-iki ülésén Giengert nagyon szivesen fogadta. Lippai personalis szerette volna megakadályozni az ausztriai irományok felolvasását, de a rendek nem tágitottak. Nagy figyelemmel hallgatták végig az iratnak és körülményes mellékleteinek felolvasását, mely délig tartott. Többen azt tanácsolták Giengernek, hogy a bécsiek küldjék le több példányban az iratot s magyar forditásban is, mert a megyei urak közül nem mindenki ért latinul.3

Az ausztriaiak megfogadták Thurzó tanácsát. November végére Bécsbe hivták a protestáns rendek nagygyűlését, de hogy addig ne legyen szünete a dolognak, november 26-án utnak inditották Starzer Zakhariás jurisdoctort és lovagot, hogy Pozsonyban sürgesse meg a királyi választ s a magyar rendek segitségét. Starzer új panaszokat is jelentett be. A király Bécsből való távozása után – úgymond – egy bizottság elkobozta a bécsi könyvesboltokban a protestáns könyveket s köztük több olyat, melyek magyar urak számára voltak megrendelve. Azután elpanaszolta, hogy Krems és Stein tanácsa csak azoknak ad polgárjogot, a kik gyónóczédulát mutatnak. Az udvart nagyon kellemetlenül érintette Starzer pozsonyi utja. Ép akkor volt napirenden a nádorválasztás kérdése, az udvari tanácsosok attól tartottak, hogy Starzer panaszai még inkább felizgatják a rendeket. Szerették volna eltávolitani. Majd semmitmondó szép szavakkal akarták tovább küldeni, majd meg fenyegették s végre formálisan ki is utasitották.

De Starzer makacs ember volt, s mivel Thurzó is támogatta és az udvar meggondolta, hogy nem jó lesz az osztrákokat végleg elkeseriteni, addig maradt Pozsonyban, mig dolgát el nem végezte.

A rendek figyelmeztették Starzert, hogy ne adja át iratát a personalisnak, a ki valószinüleg nem fogja azt bejelenteni az országgyűlésnek, hanem adja oda majd az udvarnak. November 29-én Mladossevith Horváth Péter, abauji követ és Bocskay hajdani tanácsosa lakásán a megyei és városi követek nagy számú gyülekezete hallgatta meg Starzer előadását. Starzer szemrehányáson kezdte. Az ausztriaiak segitették a magyarokat a szent korona haza vitelében. De a magyarok mégis megkoronázták Mátyást, mielőtt az osztrák sérelmeket elintézte volna. Mladossevith azt felelte, hogy ők sem helyeslik a történteket, de ezentúl helyt fognak állani az osztrákokért. Reggeli ötkor nyitották meg a gyülekezetet és onnan egyenesen a hétkor kezdődő alsóházi gyűlésre mentek a követek. A personalis ép a főrendeknél volt. Mladossevithék felolvastatták az osztrák iratot és elmondották, hogy mit beszélt Starzer. Mikor a personalis viszszajött, már igen izgatott hangulatban találta a rendeket. Nemsokára fogalmaztak is feliratot az osztrákok ügyében, de a papság erősen ellenezte, s mivel a bécsi iratokba valami formahibák csusztak be, Forgách bibornok vádolta a megyéket, hogy hamis leveleket hoztak az országgyűlés elé. A formahibákat utólag kijavitották, de most már Starzer küldetése be volt fejezve.4

Mert deczember 8-ika óta Starzer nem volt követe, hanem csak egyszerű tagja annak a nagy küldöttségnek, mely az evangelikus rendek összes gyűlése megbizásából Pozsonyba érkezett. Ezt a gyűlést Mátyás király eltiltotta, hanem hasztalanul, mert a rendek igen határozott hangon válaszolva régi jogaikra hivatkoztak. S igy tulajdonképen forradalmi természetü küldöttség jelent meg Pozsonyban a már ismeretes Tsernembl Erasmus vezérlete alatt. A követek névsorában oly nevek is fordultak elő, mint Windischgrätz és Starhenberg, kik ekkor a magyar alkotmány segitségével akarták kényszeriteni fejedelmük tanácsosait törvényes szabadságaik tiszteletben tartására. Az udvar eléggé vádolta Thurzót, hogy az ő tanácsa okozta ezt az osztrák követjárást. Mielőtt nádorrá kijelölték, egyebek közt azt is követelték tőle, hogy ne avatkozzék a szomszéd tartományok ügyeibe. Most azonban hasznát vették mérséklő s közvetitő munkájának.

Noha az osztrák küldöttség tiltott gyülekezetnek volt megbizottja, a király még sem merte tőle megtagadni a kihallgatást. Csak azt kivánta, hogy a városok küldöttei ne csatlakozzanak az urak és lovagok küldötteihez. Ezt a kivánságot Tsernembl és társai visszautasitották. Az együttes audientiát sürgették. De a kiket a király nem fogad, járulhatnak-e az országgyűlés elé?

Deczember 12-én kellett volna a küldöttségnek az országgyűlés előtt megjelennie. De mivel a királyi audientia miatt még nem hárultak el a nehézségek, Thurzó kérette az osztrákokat, hogy csak két nap mulva jöjjenek. A király megelégedését fejezte ki a magyarok ez eljárása miatt s el is várta a rendektől, hogy addig nem fogják meghallgatni a szövetségeseiket, mig ő nem végez velük.

De a magyarok nem igy értelmezték a pozsonyi és eibenschützi szerződéseket. Midőn a rendek látták, hogy az együttes audientia végleg elmaradt, deczember 14-én fogadták az osztrákokat. Reggeli 9 órakor diszes magyar küldöttség kiséretében indultak a követek az országgyűlés termébe. Itt Tsernembl szónokolt. Beszéde végén 5 pontba foglalta az osztrákok sérelmeit. Az első a városok helyzetére vonatkozott. Azután kivánta a bécsi resolutionak kihirdetését Ausztriában, továbbá a hivataloknak valláskülönbség nélkül való betöltését, a resolutio pontjainak végrehajtását s az ezek ellen vétkezők megbüntetését, végre a protestánsok ellen toborzott katonaság elbocsátását. Thurzó kivánságára e pontokat később irásban is beadták az osztrákok.

Ugyancsak a deczember 14-iki ülésen olvasták fel a belső-ausztriai protestáns rendeknek a magyar országgyűléshez intézett levelét, melyben arra kérik testvéreiket, hogy segitsenek nekik s ha majd a végvárak ügyében küldötteik Gráczba érkeznek, ott a Ferdinánd főherczegtől elnyomott vallásszabadságot is védelmezzék. A főherczeg e levél miatt keményen megfenyegette alattvalóit.

A magyarok egyelőre Mátyás alattvalóin igyekeztek segiteni. Deczember 16-iki feliratukban a király elé terjesztették az osztrákok sérelmeit. A király azt felelte, hogy ez osztrák ügy s nem a magyar országgyűlés elé való, noha tekintettel lesz a magyarok közvetitésére. A király most formális szempontokkal védekezett a szövetség ellen, melyet országai az ő érdekében kötöttek.

1610 január 2-án ujra magokhoz kérték a rendek az osztrák követeket. Thurzó elmondotta nekik, hogy mit határozott a király. Február 3 ára Bécsbe hivja majd az ausztriai rendek gyülését s ott minden sérelmüket kivánságuk szerint elintézi. Elmondotta még Thurzó, hogy a magyar országgyülés a XLII. törvényczikkben megerősitette az Ausztriával és Morvaországgal kötött szövetséget. Végül arra kérte a nádor az osztrákokat, hogy a belső-ausztriai protestánsok érdekében tegyenek meg minden lehetőt.

Az osztrákok nem a legjobb kedvvel hallgatták végig a nádor előterjesztését. Tsernembl válaszoló beszédében arra czélzott, hogy a király már sokszor igérte a sérelmek elintézését, pedig az ő ügyök oly világos, hogy rögtön el volna intézhető. Megköszönte a magyarok közvetitését, de azt kérdezte, hogy mi a haszna a szövetség törvénybe igtatásának, kivált az esetre, ha a bécsi gyűlésen a panaszok elintézetlenül maradnak.

A beszéd következtében hat magyar úr ment a gyűlés után az osztrák követekhez, hogy megmagyarázza nekik az országgyűlés nevében a XLII. törvényczikk czélját.

E magyarázat szerint a rendek a törvényczikkben az örök emlékezetnek adták át a szövetséget. Meg akarták könnyiteni a kölcsönös segélykérést. Végül az irott szerződések a levéltárakban elveszhetnek, de a törvényeket kinyomtatják s kihirdetik. Különben a szövetség hasznát nem részletezhetik a magyarok, mint Tsernembl kivánta, mert biztosra veszik, hogy ő felsége teljesiti igéretét. Ha mégis baj támadna, a magyarok tudni fogják kötelességöket.5

Tsernembl és társai többet nem kivánhattak a magyaroktól, de Pozsonyból távozva, még erősebb biztositékot kerestek. Az osztrákok küldöttsége a morvaországi rendek olmüczi gyűlésén is megjelent. És oly nagy volt itt a protestáns rendi felfogás hatalma, hogy Dietrichstein bibornok, V. Pál bizalmas embere, volt az első szónok, a ki pártolta az osztrák kérelmeket. A morva rendek követséget küldöttek a februári bécsi gyűlésre, ahol a magyarok részéről Thurzó nádor jelent meg.


Dietrichstein bibornok aláirása 1621 október 6-ikán kelt iratán.
Olvasása: F(ranciscus) Card(inalis) a Dietrichstain.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

Feltünő, hogy most Zierotin otthon maradt s Thurzónak engedte át a közvetitő szerepet, noha 1609-ben Illésházy nádor életében ő volt a szerencsés közvetitő. Visszalépésének oka az volt, hogy ő is határozottan állást foglalt Mátyás mindenható tanácsosa, Khlesl ellen, akit a protestánsok legnagyobb ellenségüknek tartottak. Ezért kényelmetlen lett volna helyzete a bécsi udvarnál s különben is teljesen bizott Thurzóban.6 Zierotin annyira át volt hatva a szövetséges országok érdekközösségének érzetétől, hogy oly intézményekkel akarta az uniót szilárditani, melyek némikép a mai delegácziókra s közös miniszteriumokra emlékeztetnek. A nélkül, hogy az országok alkotmányának önállóságát érintené, a rendek bizottságainak közös gyűlését tervezte, mely közös ügyekről intézkednék s a király tanácsadóit felelősségre vonná. Úgy gondolta, hogy Mátyás ily módon erős támaszt találna alattvalóiban a mindenfelől fenyegető zivatarok ellen s alattvalói is könnyebben megőrizhetnék szabadságaikat. De az események nyugtalan hullámzása nem engedett neki időt a terv végrehajtására. Egyelőre örült, hogy a közös érdekek megóvása jó kézre van bizva a bécsi rendi gyűlésen.

Thurzó együtt érzett a protestáns rendekkel, de a magyar érdekek szempontjából meg akarta akadályozni a viszály elmérgesedését. Igen erélyes volt Mátyás király békülni nem akaró tanácsosaival szemben, hanem Tsernembléket is csillapitotta, a mennyire lehetett. Mindjárt a gyűlés elején kijelentette Mátyás tanácsosai előtt, hogy a rendeket ki kell elégiteniök, különben háborura kerül a dolog a szövetséges országokban. Már pedig a magyarok azért választották Mátyást királylyá, mert Morvaországnak és Ausztriának is ura volt, különben magyart választottak volna, és ha kitör a háború, oly királyt fognak keresni, a ki elég erős lesz védelmezni őket.


A Thurzó-ház Bécsben.
(Az Am-Hof téren; jelenleg Collalto gróf tulajdona.)
Rajzolta Dussek Ede Adorján.

A nádor szavainak hatása nem maradt el. Mátyás környezete engedni volt kénytelen, hanem nehezen nyugodott meg a helyzetben, melyen változtatni nem birt s kicsinyes eszközökkel próbálta elhalasztani a döntést. Február 20-án majdnem szakadás állott be. A nádor a rendi gyűlésen beszédet tartott, melyben szokása szerint a béke áldásairól értekezvén, előterjesztette a király engedményeit. Ezután felmutatta a királyi rendeletet, úgy a mint a tanácsosoktól kapta, de kitünt, hogy a rendelet pontjai ellenkeznek a nádor szóbeli előterjesztésével. A nádor szándékos félrevezetést látott e dologban s annyira megharagudott, hogy a morva küldöttekkel együtt majdnem ott hagyta Bécset, hanem az udvar kibékitette. Lipót főherczeg toborzásai felzavarták Mátyás udvarának nyugalmát s nem szerették volna Tsernemblt a bosszut kereső Rudolf táborába kényszeriteni. Márczius 3-án Thurzó azzal a tudattal hagyta el Bécs városát, hogy az ausztriaiak főbb sérelmei el vannak intézve úgy, a hogy Pozsonyban kivánták.

Az osztrák rendek egy küldöttsége utána utazott Magyarországba s kivánságukra Thurzó márczius 5-én irásbeli bizonyitványt állitott ki az egész alkudozásról. Az osztrákok kivánsága szerint ez oklevélben részletesen fel lettek volna sorolva mindazok a megadott engedmények, melyek Mátyás irott rendeleteibe nem voltak foglalva. De Thurzó bizonyitványa csak általánosságban mozgott, mert úgy hitte, hogy most már szükségtelen volna az udvar érzékenységét bántani. Különben az ausztriai rendek meg voltak elégedve Thurzó közbenjárásával s köszönetük jeléül egy körülbelül tizezer forint értékű bécsi házat vettek neki.7

Thurzó haza sietett, mert otthon is volt rendezni való vallási ügy. Csakhogy itt nem mint közvetitő szerepelt, hanem mint nádor, a ki a maga hatáskörében érvényt tud szerezni a törvénynek. Az 1608-iki koronázás előtti I. czikk azt rendelte, hogy a gyülölség és egyenetlenkedés kikerülése végett minden felekezet külön előljáró vagy superintendens vezetése alatt álljon. Thurzó még nem is volt nádor, midőn e törvényre támaszkodva 1609 június 20-án kelt levelével a zsolnai zsinatot július 15-ére összehivta. Pázmány azt állitja, hogy ez alkalommal kevesen gyültek össze s nem is határozhattak semmit a papok versengése miatt. Annyi bizonyos, hogy az 1609-iki meghivásnak nem volt eredménye, a mi meg nem történhetett volna, ha Thurzó szokott erélyével vezeti az ügyet. lgen valószinű tehát, hogy Thurzó maga is óhajtotta a zsinat elhalasztását, talán mivel a közelgő országgyűlést és nádorválasztást véve tekintetbe, nem akarta felingerelni a papságot és az udvart.

Sokáig azonban nem huzta a dolgot.

1610 márczius 28-ára a tiz éjszaknyugati vármegyéből húsz ágostai evangelikus főur és nemes, három városi követ és huszonnyolcz lelkész jelent meg Zsolnán a nádor hivására. A zsinaton összesen 419 község volt képviselve oly területről, a hol ma kétszáznál kevesebb evangelikus községet találunk.

Három nap alatt végezte tanácskozásait a zsinat, mely talán a legjelentékenyebb a magyarországi ágostai evangelikus zsinatok közt. Három superintendenst választottak Zsolnán a három kerületre osztott tiz megye számára, majd tizenhat czikkben megállapitotta a zsinat a választottak hatáskörét. E czikkek közől kiemeljük a hetediket, mely szerint a superintendens az elnöklete alatt tartott vizsga után felszentelheti a theologusokat. Mert a zsinat, Thurzó szavai szerint, első sorban ép azon a bajon volt hivatva segiteni, hogy a magyarországi jelöltek Wittenbergbe, Briegbe vagy még tovább voltak kénytelenek utazni a pappá avatás kedvéért, mintha az Úr lelkének nem ugyanazt a fuvallatát érezné a mi országunk, mint a többiek. A superintendens kötelességei közé tartozik továbbá a kánoni vétségek vizsgálata s megbüntetése. Ezt a feladatát tapasztalt egyházi és világi férfiak segitségével végzi. Kisebb jelentőségű ügyekben a seniorok itélnek s ekkor a felek a superintendens itélőszéke elé vihetik a pert, de tovább nem. A superintendensek évenként s hacsak lehet, személyesen vizsgálják meg egyházaikat s felvehetik a censust, vagyis a székdijat.8

A zsolnai határozatok sokáig érvényben maradtak a magyar evangelikus egyházban, s a zsinat példáját követve más vidékeken is szervezkedtek, Thurzó hitfelei. De nem csupán ebben rejlik a zsinat fontossága. Nem mondhatni, hogy e zsinat egészen új dolgokat határozott. Gömörben például a tizenhatodik században is voltak superintendensnek nevezett lelkészek, akik ugyan nem szenteltek fel papokat, de vizsgálták egyházaikat olyformán, mint a zsolnai zsinat rendeli.9

A protestáns egyházlátogatóknak fizetett census cathedraticus sem volt egészen új dolog. Igaz, hogy a szepesi városok esperessége még a XVII. század elején is egész 1608-ig beszolgáltatja a katholikus prépostnak a censust, noha azon a vidéken akkor kevés volt a katholikus hivő. De másrészt már az 1592-iki zólyomi 10-ik kánon rendeli, hogy az evangelikus lelkész a maga esperesének fizesse a cathedraticumot. A dunántuli superintendentia pedig a XVI. század végén a régi szent királyok törvényeire hivatkozva, minden cathedrától egy magyar forintnyi censust rendel az egyházlátogató esperesnek.10 De mindezek úgyszólván rendezetlen állapotok voltak.

Hogy a magyar protestánsok egyházi ügyekben saját püspökeik hatósága alá tartoznak, hogy az egyházi jövedelmekről és biráskodásról a maguk körében intézkedhetnek a katholikus főpapság beavatkozása nélkül, ezt az elvet országos törvényre való hivatkozással először a zsolnai zsinat léptette életbe. Ebben van nagy jelentősége. Hatását még fokozta az, hogy a király helyettese vezette tanácskozásait. „Eddig csak párt s engedelmeskedni vonakodó egyházi szakadásként tekintetett a protestánsság” – irja századunk negyvenes éveiben egy katholikus iró – melynek megtéritésére csak idő kivántatnék; de most pártból önálló testület lőn, szakadványból alkotmányos társulat és saját kézre rendezett egyház.”11

És mindez az 1608-iki törvények következménye volt. Nem ok nélkül tiltakozott ellene a főpapság. Midőn az 1609-iki országgyűlés előtt a királyi propositiok megállapitásáról volt szó, a magyar tanácsnak az egyházi rendhez tartozó tagjai a superintendensekről szóló törvényczikk változtatását ohajtották. E miatt – igy szóltak – csorbát szenved az egyházlátogató katholikus főesperesek tekintélye, e czikk alapján a prebendák és oltári adományok a prédikátoroknak és iskolamestereknek jutnak.12 De a királyi propositiokban mellőzve volt ez óhajtás az egyházi rend más sérelmeivel együtt.

Most tehát nem volt más mód, mint folytatni a tiltakozás politikáját. Forgách bibornok 1610 április 17-iki kelettel ünnepélyes óvást tett közzé ez eretnekek vakmerősége ellen.


Az 1610-iki zsinat végzéseinek czímlapja.
A Bártfai, 1610-iki kiadásnak a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában meglevő példányáról.

Tiltakozásának főbb pontjai a következők: A superintendensek nem törvényes püspökök, mert a nicaeai zsinat rendelése szerint az egyház csak azokat ismerheti el, a kiket más püspökök szentelnek e tisztre. Már pedig az ágostai confessio szerint az evangelikusok minden hitelvben megegyeznek a katholikusokkal s csak azokat a visszaéléseket mellőzik, melyek a kánonok ellenére ujabb időben terjedtek el az egyházban. A superintendensek tehát a confessio tanitására tett esküjöket szegik meg, ha jogtalanul avatkoznak a püspöki hatáskörbe.

Továbbá a zsolnai zsinat a Concordia könyvének aláirására kötelezi a lelkészeket. Pedig ebben szörnyű, embertelen és keresztényellenes tévedések vannak. Végül a zsolnai zsinat idegen jogokat bitorolt. Mert az érsek akarata ellenére gyült össze, tudta nélkül rendelt el egyházi látogatásokat s intézkedett az egyházi javakról. Nincs országos törvény, mely megengedné, hogy a főesperesek megfoszthatók a census cathedraticustól, s hogy az egyházi törvényszékek hatósága a superintendensre bizható. Mind ez ellenkezik az isteni s emberi törvényekkel s a magyar országgyűlések határozataival. A bibornok tehát semmiseknek nyilatkoztatja az újszerü gyülekezet végzéseit. A kiközösités büntetésével fenyegeti a hamis superattendens czimmel felruházottakat, ha a zsinat végzéseit végrehajtanák s ugyane büntetéssel fenyegeti mindazokat, akik beleegyezésükkel hozzájárulnának a végzések végrehajtásához.

Mértéktelen volt a nádor haragja, midőn a tiltakozást olvasta: „Az prédikátorok és superintendensek felől mit iratott legyen az vöröss pap – irja nejének – hiremmel volt. Igen nehéz az békának az dér és ördögnek az temjény, de válasza leszen, gondom vagyon reá.” A közbéke megbontásával és törvényszegéssel vádolta a bibornokot. Különös gondja volt arra, hogy a papjaitól készitett válasz az egész zsinat nevében legyen irva s ne tünjék fel magános ember polemiájának.13

Még 1610-ben kinyomatta az Apologiát, mely Forgách tiltakozására pontonként válaszol. Igaz – mondja az Apologia – hogy a nicaeai zsinat határozata szerint a püspököt püspökök szentelik fel, azonban csak akkor, ha vannak igazi püspökök. De ha azok, a kik az igazi püspökök czimét viselik, ellenségei az evangeliumnak, akkor az egyháznak joga van a szentelésre alkalmas embereket választani. Hivatkozik az Apologia az aphstolokra, akik Titust és Timotheust nem a zsidó főpapokhoz küldötték, hanem maguk szentelték fel az új presbyterium segitségével. Az ágostai confessio a szentelés módját nem a hitelvek közé sorolja, hanem azokhoz a dolgokhoz csatolja, melyeket a visszaélések megrontottak. A második fejezetben az Apologia védelmezi a „legszentebb” Concordia könyv megtámadott tanitásait. Végül az idegen jogok bitorlásának vádjára felel. Az országos zsinat összehivásának joga az érseket nem illeti meg. Izrael népének zsinatjait nem Áron és Eleázár, hanem Mózes és Józsué hivták össze. A régi keresztény zsinatok is a császárok hivására gyültek egybe. Ezeknek példáját követte a nádor, aki az 1608-iki törvényczikket hajtotta végre. Vajjon a bibornok hajlandó lett volna-e a nevezett törvényczikkek végrehajtására, ha a protestansok netalán kérik erre?


A zsolnai zsinat Apologiájának czímlapja.
Az 1610-iki kassai kiadásnak a Magyar Tud. Akadémia könyvtárában levő példányáról.

A census cathedraticusra nézve az Apologia Pál apostollal válaszol: A ki nem dolgozik, az ne egyék. Azoknak fizessék-e a protestánsok a censust, a kik egyházuk és tanitásaik legnagyobb ellenségei? A bibornok régi törvényekre hivatkozott, de az új törvény azoknak érvényét lerontja. Már pedig a zsolnai zsinat semmit sem határozott, ami ellenére volna e törvénynek. Mi csak a magunk egyházáról gondoskodtunk, – irja az Apologia – a más hitet vallók dolgaiba nem avatkoztunk. Itéljen Isten. Hiszszük, hogy a király és az ország rendjei megfognak védelmezni bennünket a vakmerő támadások ellen.

Eddig mind a két fél, bár igen hevesen, de méltósággal vitatkozott. Most azonban hosszadalmas s irgalmatlan scholasticus czivódás keletkezett. Pázmány, kinek Forgách tiltakozása megirásában bizonyára része volt, alig egy hét alatt megirta álnév alatt kiadott válaszát. Csak két év múlva jelent meg erre a protestáns felelet Petschius freiwaldi lelkésztől. Pázmányé volt az utolsó szó. Balásfy szerint Pázmány könyveinek megjelenése után „a zsolnai zsinat nem hánykódék többé írásival.” Tény az, hogy a protestánsok elnémultak. Az is igaz, hogy Pázmány tudománya és vitatkozó ereje nehéz munkát szerzett ellenfeleinek. De lehetséges, hogy a protestánsok megelégelték a mondottakat és bizonyos, hogy 1612-ben ép úgy gondolkodtak a zsolnai zsinatról és a Concordia könyvéről, mint 1610-ben.14

Különben a vitairatoknál hatásosabb választ adott Forgách bibornok; a zsolnai zsinat évében ő is zsinatot akart tartani. Nem tarthatta meg 1610-ben, mert Mátyás udvara attól félt, hogy a zsinat még inkább elmérgesiti a gyülölséget egyrészt Forgách, másrészt Thurzó és a protestánsok közt. A királynak pedig szüksége volt a nádor s hivei tevékeny jóindulatára kényes politikai helyzetében, s igy a nuntius közvetitésével a bécsi udvar reábirta Forgáchot a zsinat elhalasztására.15

De 1611 augusztus 1-én megnyithatta a bibornok a nagyszombati zsinatot. Itt voltak Náprági Demeter, a kalocsai érsek, mint győri püspök; hét más püspök, a káptalanok küldöttei, a szentmártoni főapát és öt más apát, több prépost, a soproni keresztesek küldöttei és Pázmány, ki a turóczi prépostságot biró jezsuiták nevében szavazott. Placidus de Marca, V. Pál nuntiusa is megjelent.

Ötven év óta ez volt az első katholikus országos zsinat Magyarországban. Ez volt egyszersmind az első magyar országos zsinat, melyen a trienti határozatokat nyilvánosan elfogadta a magyar katholikus egyház, mert az 1564-iki zsinat csak egyházmegyei volt. A trienti zsinat hatása alatt áll a nagyszombati, gyakran idézi határozatait s azoknak szellemében igyekszik emelni a vallásosságot s az egyházi fegyelmet.

Panaszkodik a zsinat a papok hiányáról. Volt oka reá. Körülbelül ez évekből jelentik a pápának, hogy az egész Magyarországban, Erdélyben és Horvát-Szlavónországban legfeljebb ha háromszáz fölszentelt pap található, ide értve a főpapokat és a szerzeteseket is. Innen van, mondja a nagyszombati zsinat, hogy a hivők a szomszéd protestáns paphoz mennek kereszteltetni s prédikácziót hallgatni. Növeli a bajt, hogy a katholikus lelkészek közt nem kevés akad, aki tudatlansága vagy romlottsága miatt elfojtja hivőiben a buzgalmat. Azért inti a zsinat a püspököket, hogy ne kiméljék a költséget a papnevelő intézetek alapitására s az egyházi rendek feladásában szigoruan tartsák meg a trienti határozatokat. A zsinat megbizásából Forgách a pápát is megkérte, hogy támogassa a magyar papnevelés ügyét. Sokat foglalkozik a zsinat a papi élet tisztességével. Meghagyja a főespereseknek, hogy hirdessék a népnek a papok házasságának érvénytelenségét. Sok más büntől is óvja a zsinat a lelkészeket, a kikre a trienti zsinat szavai szerint minden szem úgy néz, mint a tükörre. Azonban jól mondja Ipolyi, hogy a zsinatnak az akkori körülményekhez képest egyik legfontosabb határozata a főesperesi látogatások újabb s hatásosabb életbeléptetése volt.16

De bármily alkalmasak voltak a zsinat intézkedései a katholikus egyházi élet tisztaságának emelésére, a papság hatalmának és jótékony hatásának fokozására, mégis lényeges kérdés maradt a katholikus egyházra nézve az, hogy mennyiben számithat a királyi hatalom gyámolitására s hogy menynyiben gátolják a király akaratát a politikai bonyodalmak.


A nagyszombati zsinat végzéseinek czímlapja.
Az 1611-iki pozsonyi kiadásnak a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában levő példányáról.

A tőrdöfés, mely 1610 május 14-én véget vetett IV. Henrik életének, az európai politikában nagy változást okozott. Az „eretnekek védője” nem volt többé; Medici Mária kormánya még segitette az uniót Jülich várának elfoglalásában, de tovább nem akart menni. A Habsburgok ellen tervezett nagy európai háború vezetésére senki sem vállalkozott. Ennyiben a prágai, bécsi, madridi és római udvarok meg voltak nyugtatva. De a testvérek viszálya még nem szünt meg, noha az 1610 májusában Prágába hivott német fejedelmi gyülés azon volt, hogy helyreállitsa az egyetértést. A két ellenfél igen különböző reményeket füzött a tárgyalásokhoz. Rudolf vissza akarta nyerni elvesztett országait, másféle engedmény iránt nem volt érzéke. Mátyás szeretett volna a nehézségektől szabadulni, melyeket Rudolf görditett a császári trónhoz vezető utjára. A Prágával folytatott tárgyalások alatt Mátyás meghivására országainak rendjei bizottságokat küldöttek Bécsbe. Nem az ő tanácsaik után indult a király, de még sem akart meglenni azoknak helyeslése nélkül, a kiknek jó indulatára volt alapitva hatalma. Thurzó távol volt, de élénk figyelemmel kisérte a történteket. Azt tanácsolta a királynak, hogy szorosan csatlakozzék a németországi protestáns hatalmakhoz. Mert most nem Bocskayról és a hajdúkról van szó, hanem hatalmas városokról és fejedelmekről, a kikkel nehezen boldogúl. Khlesl nem is hanyagolta el az összeköttetéseket a protestáns hatalmakkal, amennyire politikája megengedte. Különben Thurzó a vérontás kikerülését óhajtotta, de minden perczben kész volt a fölkelést kihirdetni, akár a határok biztositása végett, akár más hadi czélból, ha Rudolf makacssága miatt háborúra kerülne a dolog.

A tárgyalások közben többször volt szó Magyarországról. Rudolf azt kivánta, hogy a tőle elvett országokat Mátyás mint hübérese igazgassa s hogy a magyar végvárak kapitányai a császár hüségére esküdjenek. Szó sem lehetett arról, hogy Mátyás udvara elfogadja ez ajánlatokat, melyek annyira sértették a magyar alkotmányt s a király jogait. De azért a király kivánta, hogy a szerződés megemlékezzék a végvárak ügyéről.

1609-ben két magyar küldöttség járt Prágában, hogy a cseh rendektől sürgesse a magyar végvárak költségeihez megigért járulékot. A második küldöttséget októberben Lépes püspök, a magyar kanczellár vezette. Hanem a cseh rendek nem akartak fizetni, azt mondották, hogy a császár megtiltotta a magyar követek fogadását s a pénz megadását. Most az egyszer engedelmesek voltak a csehek, s Lépes püspök csak valami „gonosz nyavalyával” érkezett vissza Bécsbe, de pénzt nem hozott a „jó csehektűl.” Sőt Rudolf nem is felelt a királynak ez ügyben irt levelére. Most az 1610-iki békeszerződésből is kimaradt a segitség ügye, de a braunschweigi herczeg, ki némi önérdekből és sok jóindulatból Rudolf iránt, a közvetitő szerepét játszotta, megigérte a császár nevében a királynak, hogy a végvárak segitsége nem marad el, s hogy Rudolf a birodalmi segitséget is sürgetni fogja.


II. Rudolf császár.
A bécsi udvari műtörténeti múzeum ambrasi arczkép-gyűjteményében levő eredetiről rajzolta Túry Gyula.

Szeptember közepén alá volt irva a szerződés. Khlesl már előbb megmondotta a bécsi nuntiusnak, hogy az egyezség hiábavaló. Csak annyi értelme lett volna a szerződésnek, hogy erejénél fogva a király külsőségekben elismeri Rudolfnak, mint a család fejének, fenhatóságát.

Ha ez elégtételt Rudolf őszintén elfogadja, Mátyás császárságának legnagyobb akadálya eltünt volna. De amennyiben a szerződés új helyzetet teremtett, nem hajtották végre az első pont kivételével.

Ennek értelmében Ferdinánd és Miksa főherczegek október 9-én megjelentek Rudolf előtt, hogy bocsánatot kérjenek tőle Mátyás nevében. Rudolf nem engedte őket szóhoz jutni, hanem kijelentette, hogy a bocsánatkérést megtörténtnek tekinti. Miksa ezután szétszakitotta az 1606-iki szerződést, melyben a főherczegek Rudolf mellőzésével Mátyást választották az uralkodóház fejévé. A császár nyájasan társalgott vendégeivel, Miksa főherczeg bocsánatkérésére azt felelte, hogy nem emlékszik, mintha a főherczeg valamit vétett volna ellene. Ily napja ritkán volt Rudolfnak. Mint nagylelkű győző állott sértői előtt. Hanem mindez csak a modor dolga s az udvari nevelés eredménye volt. A nagy uralkodói tulajdonságok nem pusztán a neveléstől függnek. A római birodalom ura tudott még grandezzával viselkedni, de nem volt már ura önmagának.

A bosszú gondolata valóságos rögeszméje lett. A szeptemberi szerződés és a braunschweigi herczegtől hozott igéretek szerint a császárnak el kellett volna bocsátania a Lipót főherczegtől toborzott passaui katonaságot. Állitólag pénz hiánya miatt nem tehette. Nem úgy kell képzelnünk a dolgot, mintha a császár tervszerű intézője lett volna a passaui katonaságtól okozott tragédiának. Jó tanácsok s különösen a braunschweigi herczeg hatása alatt ingadozott olykor s megijedt a következményektől. De az egész idő alatt állandóan azt érezte, hogy a passauiak az ő ügyét védelmezik s bárminő formában, de bosszút állnak a hütlen testvéren s a lázadó rendeken. Astrologusai fejedelmi jutalmat kaptak, mert azt jósolták, hogy a császári csapatok Mátyást megverik és elfogják.

De a mennyiben itt tervszerű intézésről szólhatunk, Lipót főherczeget kell a rendezőnek tartanunk. Ez ügyben az ő befolyása igen nagy volt a császárra. Neki pedig határozott tervei voltak, bár eszközeivel nem volt tisztában. Meg akarta fenyiteni a kivivott szabadságaikra büszke cseh rendeket s országot akart magának szerezni, hogy a császárválasztásnál nagyobb sulylyal léphessen fel a maga érdekében.

Midőn a passauiak Ramée vezetése alatt Ausztriába, majd 1611 elején Csehországba törtek s Prágáig vonultak, Rudolf és Lipót egy ideig azt hitték, hogy nyiltabban léphetnek fel. De kiderült, hogy tervük megbukott. Ramée seregének vadsága roppant elkeseredést szült. A cseh rendek fegyvert fogtak. Ramée csak a Moldva balpartján fekvő városrészt birta elfoglalni, az ó- és ujváros a csehek birtokában maradt. A protestánsok a katholikus reactio eszközeinek tekintették a passauiakat. Iszonyú jelenetek keletkeztek; a harminczéves háború előre vetette árnyékát. A Prága felé vonuló Mátyást úgy várták mint a szabaditót. Most egyszerre Rudolfnak is került pénze a passauiak kifizetésére, csakhogy már későn volt. A magyar öltözetben bevonuló Mátyást kitörő örömmel fogadták a prágaiak. Pünkösd hétfőjén királylyá koronázták; a koronázáskor Lépes nyitrai püspök is fogta a cseh koronát.

Most Rudolf majdnem úgy érezte magát Prágában, mintha fogva lett volna. A II. Fülöp udvarában nevelkedett autokrata kész lett volna a protestánsokkal is szövetkezni, hogy Mátyásnak árthasson, Két koronát kellett átadnia testvérének s megérte még azt is, hogy Mátyás 1611 deczemberében házasságra lépett Annával, a tiroli főherczegnővel.

A császár mind betegebb és szomorúbb lett. Tycho Brahe egyszer azt mondotta, hogy a császár és kedvelt oroszlánja ugyanazon befolyás alatt állanak. Már pedig az oroszlán ekkortájt kimult.

1611 január 30-án reggeli 7 órakor a császár is meghalt. Közvetlenül halála előtt Gunderode ezredest hivatta, ki a protestáns unióval való érintkezéseit közvetitette.

A Habsburgok német ága még 1611 végén gyűlést tartott s deczember 27-én családi szerződést kötött, mely, tekintettel az elmult zavarokra, a jövőre nézve biztositani kivánta a család egyetértését. A negyedik pontban a főherczegek arra kötelezték magokat, hogy minden erejükkel segiteni fogják Mátyást a császári korona elnyerésében.

Ez a szerződés döntő hatással volt Mátyás reményére. Mert voltak ugyan pártok a birodalomban, de mennél inkább közeledett a választás napja, a választó-fejedelmek annál kevésbbé voltak hajlandók a császári méltóságot idegen családra ruházni. A spanyol udvar kezdettől fogva Mátyás részén volt. A protestáns választók szintén a királyt pártolták, a ki országaiban a protestáns rendektől függött. Ép ez okból ellenezték jelöltségét az egyházi választók, de meghajoltak a többség előtt s igy 1612 június 13-án a választó fejedelmek frankfurti gyűlése Mátyást egyhangulag választotta meg.

Khlesl ekkor a titkos tanács igazgatója lett.17 Most már czim és rang szerint is első minisztere volt Mátyásnak. Büszkén tekintett vissza eddigi munkájára s ezentúl szabadabban dolgozhatott az ellenreformatio s a királyi hatalom erősitésén. Nem vak buzgalommal látott munkájához, hanem a körülményekkel alkudva – secundum scientiam, – mint mondani szokta.


  1. L. Gindely, Rudolf II., I. és II. Ritter, Deutsche Geschichte im Zeitalter der Gegenreformation, II. (Stuttgart, 1895.) Janssen, Geschichte des deutschen Volkes. V. (Freiburg, 1886.) Az 1609 aug. 22-iki római dispaccio a M. Tud. Akademia tört. bizottságának gyűjteményében.[VISSZA]
  2. Raupach, Erläutertes evangelisches Oesterreich. (Hamburg, 1738.) IV.[VISSZA]
  3. L. Raupach, id. h. 253. l. és Hevenessy gyüjt. LV. 16. Raupach egykorú nyomtatvány után indul, melynek tárgyunkra vonatkozó része le van másolva Hevenessynél.[VISSZA]
  4. Hevenessy gyüjt. id. k. 22, a selmeczi Memorial és Act. Thurz. Fasc. 86. No. 12.[VISSZA]
  5. Hevenessy gyüjteménye, LV. 36. s kk. Zsilinszky, A magyar országgyülések vallásügyi tárgyalásai, II. Selmeczi Memorial és Steiermärkische Geschichtsblätter, III. 1882. 65. Amit Katona (XXIX. 215.) Supplex libellusnak nevez, az tulajdonkép Tsernembl decz. 14-iki beszéde.[VISSZA]
  6. Érdekes, hogy Janssen (id. m. 588.) Thurzót mährischer Palatinnak nevezi. A tudós polemikus tévedésének van valami történeti értéke.[VISSZA]
  7. Raupach, id. h. Archiv für oest. Geschichte, IX. Zsilinszky, id. m. és Chlumecky, Zierotin, 646–648. Hurter (VI. 215.) tagadja, hogy a február 20-iki ülésen valami hamisság történt. De vegyük tekintetbe, hogy Raupach forrása hiteles és hogy Thurzó 20-iki beszédében pontokat sorolt fel, melyek nem egyeztek a neki átadott királyi rendelet pontjaival. Ezek a pontok bizonyára szóbeli megegyezésen alapultak. Ha Thurzó oly nagyon félreérti azt, amit a tanácsosok mondottak, akkor meg nem engedték volna neki már másnap, hogy ő maga fogalmazzon oly pontokat, melyek inkább megfeleltek a február 20-iki szóbeli előterjesztésnek, semmint az akkor bemutatott irásbeli rendeletnek.[VISSZA]
  8. L. Szeberényi, Corpus maxime memorabilium Synodorum evangelicorum. (Pest, 1848.) Peniculus Papporum Apologiae Solnensis, Joannes Jemicius scribebat, (Possony, 1610. és másodszor 1611.) 8 és Doleschall, Die Silleiner Synode. (Jahrbuch der Gesellschaft für die Gesch. des Protest. in Oesterreich, IV. 1883. 90.)[VISSZA]
  9. Schmal, Brevis de vita Superintendentium Evangelicorum Commentatio. (Fabó, Monumenta, I. 5.)[VISSZA]
  10. L. Pokoly József czikkét a Protestáns Szemle 1895. évfolyamában, 63. 185.[VISSZA]
  11. Lányi Károly, Magyarföld Egyháztörténetei. (Pest, 1844.) II. 190. l.[VISSZA]
  12. Zsilinszky, id. m. 6.[VISSZA]
  13. Thurzó levelei nejéhez, (Budapest, 1876.) II. 258. és Ribini, Memorabilia aug. ev. confessionis. 382.[VISSZA]
  14. Apologia Pro Synodo Solnensi (Kassa, 1610.) a M. Tud. Akad. könyvtárában. (Függelékében Forgách tiltakozása.) Peniculus Papporum Apologiae, Malleus Peniculi Papistici, scribebat Petrus Petschius (Kassa, 1612.) Logi Alogi scribebat Joannes Jemicius. (Pozsony, 1612.) Fraknói Vilmos (Pázmány Péter, I. 97–107.) bőven szól e vitáról.[VISSZA]
  15. Fraknói, id. m. I. 109.[VISSZA]
  16. Péterffy, Sacra Concilia, II. 152. s 170. Ipolyi, Veresmarty Mihály. 331. Károlyi Árpád, A korponai országgyűlés 1605-ben. (Budapest, 1896.) 38.[VISSZA]
  17. L. Hammer, Hurter, Chlumecky, Gindely, Ritter, Ranhe, Kerschbaumer id. munkáit, az 1609 október 1. kir. rendeletet (Orsz. Tört. Emlékek) és Lépes levelét (Act. Thurz. Fas. 82. nr. 15.)[VISSZA]