SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Bethlen Gábor uralkodásának kezdete.

Az erdélyi rendek bucsuja a távozó Báthory Gábortól. Bethlen Gábor megválasztatása. A nemzet bizodalma az új fejedelem iránt. Báthory Gábor gyilkosainak sorsa. Szeben és Fogaras meghódolnak Bethlennek. Az új fejedelem viszálya a szászokkal. A szebeni fejedelmi téli szállás. A szászok bizalmatlansága. A segesváriak. A magyar vármegyék. Dóczy András támadása. Bethlen követei Mátyásnál. Tárgyalások az 1613-iki pozsonyi szerződés felett. Három havi fegyverszünet. A porta fellépése a várak ügyében. A török-magyar diplomácziai viszonyok a zsitvatoroki béke óta. Eltérések a békekötés okiratainak szövegében. Az esztergomi hódoltság ügye. Herberstein és Rimay a portán. A ratifikált okirattal elkövetett csalás. Negroni és Buonuomo küldetése. A hiteles példány megerősitése. Starzer Konstantinápolyban. Negroni császári főkövet. A zsitvatoroki béke és Erdély birtokának kérdése. A Dóczy-féle foglalások hirének hatása a portán. Mátyás válasza a szultán levelére. A háború veszedelme. A linczi gyűlés. Az udvar békés szándékai. Török követek Bécsben. A béketárgyalások. Khlesl engedményei. A rendzavarók megbüntetésének és a palánkok lerontásának kérdése. A béke megkötése. A kassai gyűlés. Tiltakozása a hajdúk palánkjai lebontása ellen. Pótszerződés szüksége. Alkudozások Bethlennel. A nagyszombati béke. A szerződés titkos pontjai. Huszt és Kővár visszaadása. Bethlen és a török. Lippa és Jenő átadásának ügye. Balassi Ferencz a portán. A moldvai ügy. A porta hangulata Bethlen ellen. Balassa Zsigmond trónkövetelési tervei. Khlesl vélekedése Bethlen Gáborról. Érintkezése Benknerrel. Kornis Zsigmond. A szászok titkos tervei. Lassota és Daróczi küldetése. Homonnai Drugeth György jelöltsége. Alkudozások a budai pasával. A korai hadgyűjtés. Thurzó György Bethlen pártján. A hadak eloszlása. Homonnay ügye a portán. Török sereg Moldva és a lengyelek ellen. Szkender pasa serege. A gyulafehérvári országgyűlés. Lippa átadása a töröknek. Homonnay új kisérlete. Serbán Radul Zemplénben. Ali pasa Homonnay ellen fordul. A hajdúk veresége Konyárdnál. A felsőmagyarországi rendek felkelése Homonnay ellen. A kassai gyűlés. Radul szökése. Ujabb gyülés Kassán. Pázmány Péter küldetése. A hangulat Pázmány ellen. Bethlen elégtételt követel. A lengyelek veresége Moldvában. Homonnay ujabb készülődései. Bethlen megelőzi a támadást. Simoni György. A Dóczy által Bethlen ellen koholt vádak. Gombos András proclamatiója. Sarmasághi Zsigmond. Bethlen táborba száll. A felsőmagyarországi rendek nem akarnak Bethlen ellen felkelni. Forgách követei Bethlennél. A kassai gyűlés. Bethlen követei Mátyásnál. A béketárgyalások. A második nagyszombati szerződés. Khlesl a békéről. Czernin és Cesare Gallo portai követsége. A velenczei háboru. Czernin küldetése. A Gratianiba vetett remények. Gratiani Mátyásnál. A komáromi szerződés. A palánkok lebontásának ügye ujból szőnyegen. A szultán parancsai Bethlenhez. Jenő átadása, az adó és a Lengyelországba küldendő sereg felől. Bethlen kibuvói. A szultán haragja. Bethlen lengyelországi hadjárata

Báthory Gábor már nem volt erdélyi fejedelem, midőn a gyilkosok áldozata lett. A kolozsvári országgyűlés 1613 október 21-én kelt levelében „örökre” búcsút vett tőle. „Maga hagyott el olyan veszedelmes állapotban bennünket,” – irják Báthorynak a rendek. Hűségére többé kötelesnek nem tartották magukat, leginkább azért, mivel a töröktől el akarta szakitani az országot. Kétségtelen, hogy a búcsúlevél erős okokra volt épitve.

A rendek meg akarták tartani a szabad fejedelemválasztás formáit. Mivel interregnum állott be, tizenkét tagú kormánytanácsot választottak. Ellenjelöltet is állitottak fel s igy választották meg október 23-án a Báthory alatt proscribált Bethlen Gábort. Mind a mellett sokan érezték, hogy az egész eljárásban van valami aggodalmas kétértelmüség. A török ugyan nem ártotta magát a választásba, de Szkender basa hivta a rendeket a gyűlésbe, ugyancsak ő izente meg az országgyűlésnek, hogy a rendek új fejedelmet válaszszanak s tordai táborában várakozott Bethlenre, hogy átadhassa neki a fejedelemség jelvényeit. „Féltekben libere eligálták Bethlen Gábort” – jegyzi meg csipősen Nagy Szabó Ferencz. De a szerencsés eredmény elhomályositotta a következő nemzedékek emlékezetében a választás formájának hibáit. Jó sejtelemmel beszélt a kolozsvári templomban Mikola János, midőn az ország nevében igy üdvözölte Bethlent: „Hitünk és hitelünk olyan vagyon nagyságod felől, ki nemzetségét és hazáját tamquam propria viscera, saját testét, vérét úgy szánja, sebeit fájlalja, kötözi, orvosolja, ide s tova hánt, bomladozott szabadságát előbbi helyre rakogatja, támogatja és megerősiti, romlását éppiti, pusztaságát telepiti és mint édes atyja anyja megbántódott szerelmesit kebelében megkérleli, édesgeti és megnyugotja.”¹

Bethlen Gábor lovas képe.
Egykoru metszet után.
Felirata: GABRIEL BETHLEN D(ei) G(ratia). PRINCEPS TRANS- I SYLVANIAE, PART(ium). REGNI HUNGARIAE DOMINVS | ET SICVLORUM COMES, ETC(etera).
A Lanfranconi-féle gyüjteménynek az országos képtárban őrzött példányáról.

Báthory halála nagy gondtól szabaditotta meg Bethlent. Már elhatározta, hogy a török hadak egy részét Erdélyben tartja Báthory támadásának visszaverésére. Most megszabadult az egész tőrök seregtől s igaz, hogy ezúttal igen sok erdélyi jutott török rabságba, de Báthory támadásai még nagyobb pusztulást okozhattak volna. Még sem valószinütlen, hogy Bethlen szánta hajdani urának sorsát. A gyilkosok hiában vártak tőle jutalmat. Midőn Giczy András a fejedelemnél jelentkezett, Bethlen Báthory hiveinek ösztönzésére átadta a volt fejedelemjelöltet a fogarasi kapitánynak, ki kegyetlenül lakoltatta szeretett urának gyilkosát. Szilasi, Ladányi s társai, is megjelentek Medgyesen 1614 márcziusában. Hetykén jártak itt fényes vitézi öltözetben, mert azt remélték, hogy az országgyűlés falvakat fog nekik osztani hazafias érdemeikért. De senki sem merte védeni őket Báthory udvari katonáival szemben, a kik a megrettent vitézeket „az ó-templom mellett való szoros grádicsú toronyba szalaszták fel, melyet ostrommal vévén, vérrel megtölték, ott ölék meg őket s úgy hányák le az sokaság közé.”²

Oly nagy volt a Báthory név tisztelete Erdélyben s annyira egyenlőnek hitték akkor a fejedelem megöletését az apagyilkossággal, hogy sokan bélyegezték meg a gyilkosokat még azok közűl is, a kik különben örültek a trónváltozásnak. A bosszúvágy csillapodásával Báthory igazi hiveinek ellenállása is megszünt. Kezdettől fogva sem gondoltak zavarok támasztására. Bethlen megválasztása után Szeben és Fogaras Kákonyi és Balling hatalmában voltak. Midőn meggyőződtek arról, hogy az új fejedelem nem gondol bosszúállásra, megnyitották előtte a kapukat.³

Sajátságos, hogy most Bethlennek ép a szászokkal gyűlt meg a baja, a kiktől a legtöbb joggal várhatta volna a készséges támogatást. Bethlen Szebenben akart telelni, mert Gyula-Fejérvár romlott állapotban volt. A szászok a város rögtöni átadását követelték. Megtagadták az adót, nem szolgáltatták be a tízedet, némely város még a hűségi esküt sem akarta letenni, a mig Bethlen nem adja át Szebent. A fejedelem megigérte a szászoknak, hogy Szebent csak bizonyos ideig való szállásának akarja tartani s arra kérte őket, hogy épitsék meg Szász-Sebest fejedelmi székhelyűl. Ezzel nem ártanának a város szabadságának. Ezt a kivánságot a szász egyetem megtagadta. Szebent sem akarta átvenni mindaddig, mig a fejedelmi őrség a városban van, mert surlódásoktól és valami újabb erőszak-tételtől tartott. „Olyanok vagytok” – irta ekkor a szászoknak a fejedelem – „mint az erkölcsös gyermek, mikor étellel kinálják, haragjában el nem veszi és mikor ő is kérne, nem adják. Ez előtt igen kérte Szebent, kegyelmetek nem adták; most, mikor adnák, nem veszi.” A szászok gyanakodását már azért is nehéz volt eloszlatnia Bethlennek, mert tudták, hogy a fejedelem tanácsában egyebek közt Kamuthy Farkasnak is szava van, a ki Imrefi halála után Kákonyi mellett legbizalmasabb tanácsosa volt Báthory Gábornak. Végre megengedték volna a szászok Bethlennek a telelést, de megalázó feltételek alatt. A szász egyetem „fegyverei alatt” akarták őriztetni a fejedelmet s mint Bethlen jól mondja, úgy „imperáltak, mintha mi az több két natioval subditusi löttünk volna Kegyelmeteknek”. Bámulatos volt a fejedelem béketűrése. A Szebenhez való jószágot, falvakat átadta a királybirónak. A száműzött szebenieket visszahivta, mindenkinek visszaadta birtokát, a czéhek szabadságát megerősitette, a magyar mesteremberek és kereskedők versenyétől megszabaditotta a szebenieket és csak annyit kivánt, hogy tavaszig a kapuk „kulcsait, lakatját” a fejedelmi porkolábok nem a szász egyetem őrségével, hanem a városi rendekkel együtt „nyissák, tegyék be”. A szászok még ekkor is makacskodtak. Bethlen szemükre vetette hálátlanságukat, de nem vesztette el okos nyugalmát. A nemesség haragudott reá engedékenysége miatt, Bethlen azonban arra hivatkozott, hogy őt a szászok fejedelmének is hivják. Megunta a torzsalkodást s február 18-án kiköltözött a városból. Most végre hazatértek a Báthorytól elüzött polgárok, ki gyalog, ki lóháton s boldog volt az, a ki viszontláthatta az övéit. A szászok bizalmatlansága s nyakassága még most sem volt meg törve. A fejedelem Segesvárra hirdette az 1614-iki márcziusi országgyűlést, de a segesváriak kikergették az ország szállásosztóit. A szászok azt állitották, hogy az országgyűléseknek városaikba hivása szabadságaikat sérti. Bethlen a régi szokásra hivatkozott, haragudott a szállásosztók megtámadása miatt, de most is engedett. Messzebb látott, mint egy-egy hirtelen haragú tanácsosa. Hatalma még nem volt erős, szüksége volt a saját házában rendet tartó uralkodó hirnevére. A szászok adója s adományai erősitették hatalmát, de szövetkezéseik a külföldi ellenségekkel kiszámithatatlan bajt okoztak volna.⁴

A medgyesi ó-templom tornya.
Rajzolta Cserna Károly.

Már pedig a külföldi ellenség nem nyugodott. A trónváltozás zavarait az udvar kedvét kereső Dóczy András sikerrel használta fel. Az Erdélyhez tartozó magyar megyék fontosabb erősségeit akarta elfoglalni. Tervét Forgách Zsigmond s a nádor is helyeselték, ők is szerették volna Bihart, Krasznát, Közép-Szolnokot s Mármarost visszacsatolni a magyar területhez. Vagy kétezer főnyi mezei katonasággal rendelkeztek. Nagyváradról le kellett mondaniok; a nádor azt hitte, hogy Abaffy sokat használhatott volna a király ügyének, ha Báthory megöletése után nem hagyja el oly nagy sietséggel a várat. Azonban a többi várral könnyebben boldogult Dóczy. Vesztegetett, igért, fenyegetett, erőszakot használt s ily módon 1614 elején már megszerezte a királynak Husztot, Kővárt, Ecsedet, Nagybányát és Tasnádot. A háború állapota volt ez minden hadüzenet nélkül.⁵

Bethlen a diplomatia fegyvereivel akarta védelmezni jogát. Követei megkeresték a nádort s a magyar vármegyéket, tiltakozva az Erdélyen elkövetett jogtalanság ellen, „nem úgy, mint fenyegetőképpen, hanem atyafiui keresztyéni jóindulatból, nemzetségünkhez való szeretetből”. Már a várak elfoglalása előtt, 1613 november 13-án a királyhoz küldötte Sarmasághi Zsigmondot, Kassai Istvánt, a fiscalis directort s Benkner Jánost, a brassai senatort. E követségnek csak az volt a hivatása, hogy jelentést tegyen a trónváltozásról és az 1613-iki pozsonyi szerződés alapján Bethlen elismerését s az Erdélylyel kötött szövetség megerősitését kérje a királytól. Mátyás azonban nem bocsátotta maga elé a követeket, nem akarta elismerni Bethlent, a három erdélyit csak a rendek s nem Bethlen követének nevezte. Azt állitotta, hogy nincs megbizásuk, azért Sarmasághit udvaránál marasztotta, társait pedig hazabocsátotta, hogy küldőiktől újabb ajánlatokat szerezzenek. Szóval az udvar a Báthoryval szemben követett politikát akarta folytatni s most még több ingerültséggel, mert el kellett ismernie, hogy a Báthory megbuktatására irányuló törekvései Erdélyt szorosabban csatolták a portához. De noha Mátyás tanácsosai minden módon Bethlen helyzetének megingatására s az erdélyi zavarok állandósitására törekedtek, a békülékenység látszatát még sem akarták feladni. Körülbelül hat héttel Kassai s Benkner hazaérkezése után Daróczy Ferencz és Lassota Erik is Erdélyben voltak. Hosszadalmas vitatkozásba ereszkedtek az erdélyi rendekkel az 1613-iki pozsonyi szerződésről. A császári követek azt vitatták, hogy e szerződés nem kötelezi Mátyást, mert Báthory s Erdély megszegték annak pontjait. Az erdélyiek diadalmasan verték vissza a császári követek vádjait. A vádaskodók igazságszeretetét jellemzi az a szemrehányás, hogy Báthory nem fogadta be ő felsége hadait a török közeledtekor, pedig a szerződés szerint köteles volt erre. Pécsy Simon kanczellár, a ki a választ szerkesztette, részletes adatokkal bizonyitotta, hogy Báthory mennyire sürgette a segitséget. Igen, mondák Daróczy és Lassota, csakhogy magyar csapatokat kért, a német katonaság ellen előre is tiltakozott. Pedig mindenki tudta, hogy Báthory nem a német császárral, hanem Magyarországgal s a magyar királylyal kötötte meg a pozsonyi szerződést. Már pedig, ha a nádornak joga volt a törvények értelmében a német katonaságot csak bizonyos föltételek alatt bocsátani az országba, annál több joga volt a fejedelemnek a segitségére kért csapatok magyar nemzetiségét kikötni. De nem csupán ily elméleti vitatkozásokkal telt el az idő. A császári követek valami valódi biztositékot kivántak, mert különben – igy szóltak – az eddigi tapasztalások következtében a király nem köthetne szerződést Erdélylyel. A valódi biztositékot Nagyváradnak hivták. Legalább néhány évre adja át Bethlen a várat, ha már nem akarja odaadni. Vagy legalább vegyesen magyar s német katonasággal őriztesse, német kapitány vezetése alatt, a ki hűséget esküdnék a királynak s Erdélynek is. Ha ezt sem engedi meg, hadd nevezhesse ki Mátyás a tiszta magyar őrség magyar kapitányát. Utolsó menedékül szóba került az a kivánság, hogy Bethlen s Mátyás egyezzenek meg a kapitány személyére nézve. Jól tudta Bethlen, hogy mire czéloznak ez ajánlatok. „Arra mi nem mehettünk” – irja róluk a nádornak – „hogy az hatalmas török császár erejét, haragra ingerelvén, magunk veszedelmére ne vonjuk.” Más valódi biztositékot is emlegettek a követek. Hivatkoztak a Báthoryval kötött titkos szerződésre. Ez igen veszedelmes dolog, jegyzé meg Bethlen; János király s fia, meg Báthory István is rosszul jártak az ily szerződésekkel. Esküdözött, hogy a pozsonyi titkos szerződést olvasta Budán s e nélkül meg nem buktathatta volna Báthoryt a portán. Azonban Bethlen nem akarta megszakitani a tárgyalásokat s mivel a császári követek is némi reménynyel biztatták az elfoglalt várak dolgában, a felek május 15-én három havi fegyverszünetet kötöttek a tárgyalások szabad folytatása érdekében.⁶

Bethlen jól tudta, hogy a maga erejével vissza nem szerzi a várakat. Jelentést tett a portán a történtekről. Itt komolyan vették az ügyet. A vén Huszain csauszt a nádorhoz küldötték levéllel; a csauszt Bethlen részéről Angyalossy Mihály kisérte „útjában való gondviselésért”. A csausz menedéklevél nélkül utazott Debreczenen s Tokajon át Kassára. A nádor megütközött e szokatlan eljáráson, nagyon feltünő dolognak tartotta, hogy a portáról Bicsére csauszok járjanak. Tartott attól, hogy az udvar félremagyarázza az ily követséget. Meghagyására Huszaint nem bocsátották tovább Kassánál, hanem elkérték tőle a levelet. Huszain dühös volt, szitkozódott, panaszkodott, Angyalossyt szásznak, czigánynak nevezte, megholt ember vagyok – igy jajgatott – mert a császár levelét át nem adhattam, a csausznak futnia kell, nem az a dolga, hogy hizlalják, a török sem tartóztatja a magyar postát. Ferdinánd főherczeg valóban rossz néven vette a csausz küldetését. Forgáchnák megizente, hogy válasz nélkül küldje vissza Huszaint. A nádor sokallotta ezt a kiméletlenséget, de Forgách a főherczeg utasitását követte.⁷

Bethlen Gábor.
Egykorú metszet után.
Körirata: GABRIEL BETHLEN D(ei) G(ratia) TRANSSYLVANIAE PRINCEPS, PARTIVM VNGARIAE REGNI D(omi)N(u)S, ET SICVLORVM COMES. Anno aetat(is) XXXIX a Ch(rist)o Nato CIC IC CXX.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 767. számu eredeti példányáról.

De ugyanekkor más csausz is utazott az országon át, a kivel már nem volt szabad ily rövid úton elbánni. 1614 május 10-én fogadta a császár Mehemed csauszt, a ki Ahmed szultán levelét adta át. A szultán udvariasan, de igen határozottan figyelmeztette a császárt, hogy Huszt, Kővár, Nagybánya és Tasnád elvétele a béke felbontására vezet. Erdélyből a szultán „csak egy kis kövecskét és egy maroknyi port sem enged”. A szultán gyors választ kér. Meglepő követelések nem voltak a levélben. A császár sietett is megnyugtató, bár ideiglenes természetű válaszszal küldeni el a csauszt. De az udvari politikának szolgálatot tett a levél. Mátyás tanácsosai a Memhed csausztól küldött izenetet egy nagyjelentőségű gyűlés rendezésére használták fel.⁸

A levélnek tulajdonitott fontosság megértése végett vissza kell pillantanunk a török-magyar diplomatiai viszonyok fejlődésére a zsitvatoroki béke óta. Az 1606-ban kötött béke ratifikálása még akkor is késett, midőn Rudolt ellenállása már meg volt törve. Az 1608 márczius 28-án Érsekujváron kötött szerződés szerint Mátyás követeinek negyven nap alatt a portára kellett indulniok. De más dologról is intézkedik a szerződés. Megállapitja, hogy az esztergomi hódoltság ügye a békekötésnek Bécsből küldendő magyar példánya szerint igazodjék el. Illésházy ugyanis észrevette, hogy a magyar király biztosai hibás példányokat irtak alá és fogadtak el Zsitvatoroknál s hogy különösen a török szövegben veszedelmes eltérések vannak. Illésházy az esztergomi dolgot rendezni akarta, mielőtt a követek Konstantinápolyba utaznak. Magyar részről a zsitvatoroki béke ide vonatkozó pontját úgy értelmezték, hogy csak azok a faluk hódoljanak Esztergomhoz, melyek 1595-ben oda hódoltak, midőn a keresztény fegyverek elfoglalták az 1605-ben újra török kézbe került várat. A török felfogás szerint a béke azt határozta, hogy mindazok a faluk Esztergomhoz hódoljanak, melyek valaha oda hódoltak. A különbség igen lényeges volt. A budai pasa 1609 elején körülbelül háromszáz falut követelt a meghamisitott szerződés alapján.⁹ Illésházy addig nem akarta elbocsátani Mátyás követeit, mig Ali pasa hitlevelet nem ád arról, hogy a magyar felfogást teszi magáévá s e szerint rendezi majd az ügyet, ha a szultán ratifikátióját kihozzák a követek. A pasa és Halil effendi 1608 július 19-én nem egészen úgy szerkesztették a hitlevelet, mint Illésházy kivánta, de legalább elismerték a magyar felfogás jogosságát.¹⁰ Herberstein Ádám és Rimay János a békekötés ratifikált magyar példányával nem sokára elindultak a portára. A szeptember 16-iki audientián Herberstein átadta a százötvenezer forintnyi ajándékot, „ezüst és arany mívűl, drága marhául és pénzül”. A még hátralévő ötvenezer forint lefizetését az érsekujvári szerződés a követek visszaérkezéséig halasztotta el. Ugyanez audientián sajátságos kérelemmel fordultak a szultánhoz követeink. Hivatkozva a zsitvatoroki béke tizennegyedik pontjára, mely szerint a római császár követei a portára érve, szabadon kérhetik, ha valamit akarnak, Herberstein és Rimay Kanizsa, Esztergom és Eger visszaadását kivánták, nehogy a tizennegyedik pont hasztalanul álljon az okiratban. Csakhogy a kajmakám nem olvasta ki az illető pontból azt, hogy a szultán köteles is teljesiteni a követek kivánságát. Válaszában azt kérdezte, hogy szabad-e a török császárnak Győrt, Füleket és több ily hajdan birtokában volt várat elfoglalnia? Akárminő szándék lappangott a követek kérése alatt, nehéz feladatukat talán jobban oldották volna meg, ha nem foglalkoznak ily reménytelen kisérletekkel. Herberstein jól tudta, hogy a török miben töri a fejét. Október 30-án a kajmakám egy lepecsételt arany zacskóban nyujtotta át neki a szultántól ratifikált okiratot. Herberstein megtagadta az átvételt, a törökök esküdöztek, hogy nem szabad bántaniok a szultán pecsétjét. Végre mégis megmutatták az iratot s kitűnt, hogy a kajmakám meg akarta csalni Herbersteint. Most a Zsitvatoroknál alkudozó keresztény biztosoktól aláirt török példányt terjesztették a követ elé, de Herberstein azt felelte, hogy fejével játszanék, ha ez iratot elfogadná. A kajmakám kért, fenyegetett, de november 6-án mégis oly szerződést mutatott be, melyet a dragomán magyarázatai alapján Herberstein egyezőnek talált a hiteles magyar példánynyal. Észrevett ugyan néhány eltérést, de azt hitte, hogy azok a két nyelv mondatfüzésének különbségéből magyarázhatók. 1609 január 3-án érkeztek a követek Budára.¹¹

Pécsy Simon kanczellár aláirása 1615 január 26-ikán kelt iratán.
Olvasása: Simon Péchy cancellarius mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

Sokáig kellett itt maradniok, mert a tiszteletdíjból hátramaradt ötvenezer forintot a kamarák nem birták előteremteni. Úgy látszik, hogy Illésházy ajánlata értelmében a városok 1609-re járó taxájából több ezer forintot szedtek össze s igy lassanként kitelt az összeg, melyet a budai timár-defterdár nagy mohón vett át Komáromban szeptember elején. Ezután egyrészről Zulfikár bég, másrészről Herberstein és Rimay haza térhettek. A pénz lefizetése előtt Szögyénben bizottság alkudozott az esztergomi falvakról, de hiában, mert Ali most még inkább ragaszkodott előbbi álláspontjához.¹²

Midőn a Herbersteintól átadott ratifikatiót Bécsben megvizsgálták, kiderült, hogy követeink becsületessége hasztalanul küzdött a török ravaszsággal. A szultántól aláirt török oklevél lényeges pontokban különbözött a Konstantinápolyban maradt példánytól.¹³ A zsitvatoroki béke jelentékeny vivmánya volt a tizenegyedik pont, mely szerint a római császár követe „egyszer és nem többször” kétszázezer forintot vigyen Kostantinápolyba. A török szerződés azt mondja, hogy az ajándék három évre szól s akkor a szultánnak a régi szokás szerint jár az, a mi barátságához méltó. A zsitvatoroki béke hatodik pontja Erdélyre nézve a bécsi békére hivatkozik. A török okirat ellenben igy szól: „Az hatalmas császárnak igazsága Erdélybe, Moldvába, Havasalföldébe és Magyarország részeibe, az kiket azelőtt birt az hatalmas császár és az muzulmán nemzetnek mecsetje volt benne, helyén maradván.” A spanyol királyra vonatkozó pontot kihagyta a szultán, azt sem emliti, hogy Vácz a keresztények kezében maradjon. Az esztergomi hódoltságról a török okirat az Ali pasától védelmezett felfogást tartalmazta.¹⁴

I. Ahmed szultán.
Egykoru metszet után, Khevenhiller Ferencz Kristóf id. munkájának függelékéből.

E bajon segiteni kellett. A bécsi udvar most úgy gondolta, hogy nem osztrák és magyar nemeseket kell a portára küldenie, hanem két szolgálatában álló olasz embert, Negroni Andrást és Buonuomo Pétert. A genuai származásu Negroni törökül is tudott, s már ezért is alkalmas volt ily küldetésre. Negroni nem volt orator, csak egyszerü követ, nem is vitt ajándékot, s mégis, midőn 1610 május elsején Konstantinápolyba érkezett, nagy kitüntetéssel fogadták társával együtt. A nagyvezér szerette volna, ha Perzsiában hire terjed annak, hogy a római császár nagyköveteket küldött a portára.¹⁵ A követek vagy másfél hónapig maradtak a portán. A Perzsiára való tekintet magyarázza meg, hogy a szultán némi habozás után minden kivánságukat elfogadta s ratifikálta az elébe terjesztett hiteles példányt.¹⁶

Ahmed szultán thugrája.
A zsitvatoroki béke megerősítő oklevelén. Az okirat eredetije a bécsi állami levéltárban.

Az Esztergomhoz hódolt faluk sorsán nem sokat lenditett a szultán ratificatiója. Midőn Negroni 1611 elején Budán megmutatta a Konstantinápolyból hozott szerződést, a timár-defterdár még mindig az első szerződésre hivatkozott. Ha ez a második szerződés állana, ötszáznál több faluból talán negyven sem maradna nálunk s igy a spáhik timár nélkül maradnának – mondá a defterdár. Menjenek Ázsiába, – válaszolt Negroni – ha szük nekik Európa, mire a pasa szörnyen nevetett. Hasszán pasa elismerte, hogy Negroni teljesen átolvasta a bölcseség könyvét. Ravaszságból, vagy a szpáhikkal való bajai miatt nem ellenkezett Negronival, csak arra kérte, hogy ne vigyék bizottság elé a dolgot, hanem küldje be neki a király azoknak a falvaknak lajstromát, melyek 1595-ben Esztergomhoz tartoztak s ő majd ahhoz tartja magát. Akármi szándékból beszélt igy Hasszán, a szpáhikkal nem boldogult s a kérdés továbbra is vitás maradt.¹⁷

Ezalatt Konstantinápolyban Starzer, mint egyszerű ágens, vezette a diplomatiai ügyeket. Pedig közbe jött Forgách támadása Erdély ellen. A porta hadak küldésével felelt a támadásra, de bizonyára szemrehányásokat tett Starzernek is. A nagyvezér nyugtalankodott, hogy a római császár nem küldi követét a szultánhoz s azzal fenyegette Starzert, hogy ilyformán a porta sem érzi kötelezve magát a béke megtartására. Az udvar nem akart előkelő embert küldeni, s mivel úgy is meg volt elégedve Negroni szolgálataival, őt nevezte ki oratornak, vagyis főkövetnek.¹⁸ Az új orator 1612 szeptember 7-én érkezett Konstantinápolyba. Már e hó 19-én előadta a kajmakámnak küldetése főczélját. A zsitvatoroki béke hatodik pontja – igy beszélt Negroni – azt tartja, hogy „az mi penig adatott Bocskay fejedelemnek, az az bécsi végezés és pactumok szerint maradjon”. De mivel a bécsi béke szerint mindaz, a mi Bocskaynak adatott, a magyar koronára száll, ha a fejedelem férfi-örökös nélkül hal el, Negroni felfogása szerint a magyar király most joggal követelheti Erdélyt a zsitvatoroki béke idézett pontja alapján. Csakhogy a bécsi béke intézkedése nem Erdélyre vonatkozik, hanem a Bocskaynak átadott magyarországi területre. Sőt Rudolf hitlevele, mely azon kezdi, hogy a király átengedi Bocskaynak Erdélyt a részekkel együtt, megemlitve Bocskay halálát, határozottan állitja, hogy a tulajdonképeni Erdély a régóta hozzá tartozó megyékkel s várakkal nem száll a magyar koronára.

Konstantinápoly a XVII. században.
Münster Sebestyén Cosmographiájában megjelent metszet után kicsinyítve.

A kajmakám nem igy czáfolta Negronit, hanem arra hivatkozott, hogy a mit Szolimán elfoglalt, azt a török senkinek sem engedheti át. Negroni nem tágitott. Nazuf pasa deczember 3-án a diván tagjainak jelenlétében fogadta az oratort s felolvastatta előtte a Zsitvatoroknál készült török okiratnak Erdélyre vonatkozó pontját. Hallottad, mi van ebben? – kérdé Nazuf. Negroni erre felolvasta az ő példányának hatodik pontját, mire a pasák azt kiáltották, hogy az nem jól van szerkesztve. Erre az orator is kiabálni kezdett, erősitve, hogy ahhoz az iráshoz tartja magát, melyet 1610-ben a kajmakámtól kapott. Nazuf véget akart vetni a vitának. Levélben kérte a magyar királyt, hogy ne emlitse többé Erdélyt. Molard erre azt válaszolta, hogy a király a békéhez ragaszkodik. Nazuf nagyon elégedetlen volt a válaszszal. 1614 elején Drinápolyban heves vitája volt a nagyvezérnek Negronival az erdélyi kérdésről, mely időközben a Báthory kiüzésére küldött törők csapat miatt elmérgesedett. Nazuf szidalmazta a bolond Murádot és Alit, hogy ily nagy jelentőségű czikkelyt toldottak a békébe.

Negroni kifárasztotta okoskodásaival Nazufot; ördögöd van, mondá végre a vezér, de vegyétek le kezeteket Erdélyről; nem, válaszolt a nyelves olasz, ép azért jöttem, hogy császárom hatalma alá vessem Erdélyt. Nemsokára Drinápolyba érkeztek Bethlen emberei azzal a hírrel, hogy a német császár elfoglalta az Erdélyhez tartozó várakat. Nazuf rögtön hivatta Negronit s ugyancsak ráijesztett. Végre segitett magán az olasz, azzal a kijelentéssel, hogy a király nem akarja megszegni a békét. Soha – ez volt Nazuf végső szava – Erdélyt át nem engedem nektek, nem is tartom meg a ti tetszéstek szerint készitett zsitvatoroki békét. Ez az én egyenes válaszom kérelmetekre. Midőn e szavakat mondotta, már utban volt Mehemed csausz a szultán levelével.¹⁹ Midőn Mehemed csausz a sürgetett választ megkapta s Linczből Buda felé tartott, Bécsben találta a visszatérő Negronival küldött Gratiani Gáspárt s Ali béget. A követek nem hoztak ajándékot, a mi ellenkezett a zsitvatoroki béke tizenkettedik pontjával. E követséget az udvar nem akarta fogadni, de már Mehemet csausz leveléből mindenki tudta, hogy Gratiani és Ali mi járatban vannak.²⁰

Most a helyzet nagyon válságosnak tünt fel. Az udvar a legnagyobb valószinüség látszatával hirdethette, hogy a háború vagy a megalázó béke közt kell választania. A törökkel való fenyegetés mindeddig csekély hatással volt a birodalomra, a pápára és Spanyolországra. Az 1613-iki birodalmi gyűlésen megszavazott pénz jó részét nem fizették le a rendek. A pápa és Spanyolország csak akkor akartak fizetni, ha már kitört a háború. Khlesl most úgy gondolta, hogy minden meg volna nyerve, ha a császár tartományait „kigyógyithatja”.²¹

Mehemed csausz levele s az ajándék nélkül érkezett török követség ép kapóra jöttek. 1614 július végére conventbe hivta Mátyás király mindazoknak a tartományoknak képviselőit, a melyek a Habsburg-ház uralma alatt állottak. Meg is jelentek Linczben Csehország, alsó és felső Lausitz, Szilézia, Morvaország, a két Ausztria, Stájerország, Krajna, Karinthia s Tirol küldöttjei. A császárt Ferdinánd és Miksa főherczegek, továbbá Zuniga és Buquoy, mint Spanyolország és Belgium követei kisérték a terembe. Természetes, hogy e gyülekezetből a magyarok sem maradtak el. Thurzó Pozsonyban országos gyűlést hirdetett, mely a linczi conventre követeket választott. Nem azért engedelmeskedett Thurzó a király felszólitásának, mintha természetesnek találta volna, hogy a háború kérdése a magyar országgyűlés megkérdezése nélkül dőljön el; hanem fel akarta használni az alkalmat, hogy minél hatásosabban kiemelje a királyhoz hű Magyarország politikai felfogását, s hogy megsürgesse a végvárak ellátására annyira szükséges idegen segitséget.

Augusztus 11-én nyitotta meg a császár a nevezetes gyűlést, mely hivatva lett volna a Habsburgok tartományainak solidaritását kimutatni a világ előtt. A császár előterjesztésében elbeszélte a törökkel való alkudozások történetét az utolsó nagy háború idejétől Mehemet csausz s a Bécsig jutott török követség küldetéséig. Beleszőtte az erdélyi zavarok átnézetét a Bethlen trónfoglalását követő eseményekig. Azt akarta kimutatni, hogy a török Erdély elfoglalására tör, hogy az erdélyi fejedelmek megbizhatatlanok, mert Báthory is izgatta a portát a császár ellen, Bethlen pedig szolgája a szultánnak. Nazuf beszélgetése Negronival s a szultán izenetei elég világosan mutatják, hogy Erdély s ezzel együtt a kereszténység elveszett, ha a rendek még idején nem gondoskodnak a fegyveres védelemről.

Valóban ilyen volt-e a helyzet? Kik tudtak volna erről illetékesebben nyilatkozni, mint a magyar küldöttek? Ha ők nem látják a helyzetet oly sötét szinben, miért érezne akkor aggodalmat Csehország vagy Szilézia? Náprágy, a küldöttség vezetője, válaszolt a magyarok nevében. Beszédét készen hozta Linzbe, lehetséges, hogy Thurzó fogalmazta. Khlesl olvasta a fogalmazványt s azt mondotta, hogy „a pokolbeli ördög sem csinálhatta volna jobban”. Kivánságára az érsek enyhitette a beszédet, mely nem volt ugyan elmondva a gyülekezetben, de azért igen nagy hatást tett. Méltán nevezi Chlumecky a Náprágytól átadott szónoki művet az akkori politikai ékesszólás mintájának, de a szónoklat nem csupán formájával hatott. Erős okokkal bizonyitották a magyarok, hogy a háború veszedelmes, hogy Erdélyt helyzete kényszeriti a töröktől való függésre s hogy a legtanácsosabb folytatni az alkudozásokat a portával s Bethlennel. A beszédnek talán az a része tetszett a legkevésbbé, mely mentegeti a magyarok idegenkedését a német katonaságtól. Egyes tartományok a császár mellett nyilatkoztak. Az alsó-lausitziak az ördög munkájának tekintették azt a gyanúsitást, hogy a császár a kivánt hadsereget a protestánsok ellen szeretné felhasználni. De épen azok a tartományok, a melyek Mátyást a trónra segitették, nagyon hajlandók voltak e gyanut alaposnak tartani. Ők jól tudták, hogy a török nem akarja a háborút s hogy az udvar nyugtalankodó politikával szítja a tüzet, melyet olykor mások megijesztésére lobogtat, de a melytől néha maga is megijed. Pedig a rendek nem is olvasták a császárnak Ferdinánd főherczeghez intézett levelében a következő sorokat: „Mert ismeretes, hogy a török háború s ez az erdélyi alkalom tiszta ürügy s másodrendű ok, ellenben isten tisztelete s házunknak fentartása az első és fő dolog.” A linczi gyűléssel semmit sem ért el az udvar, csak kétszázezer forintot költött oly tapasztalatra, melyet olcsóbban is megszerezhetett volna. Nagy volt most a harag a rossz magyarokra s a hitetlen nádorra, a ki Khleslnek igen helyes észrevétele szerint kezében tartotta a politikai helyzet kulcsát. Pedig a magyarok nem akarták Mátyás hatalmát gyengiteni, a mit be is bizonyitottak, midőn az 1615-iki általános cseh országgyűlésre nem küldöttek követeket s igy közreműködtek abban, hogy a különböző tartományok rendi ellenzékének szorosabb szövetkezése ekkor nem sikerült.²²

A linczi gyűlés után mind erősebben érvényesült a császár tanácsában az a meggyőződés, hogy a portával való diplomatiai háború mesterséges fentartása czéltalan s káros is. Sőt ugy látszott, hogy a török szövetség még haszonnal is járhat. S ép azért, ha nem is fogadhatta az udvar az 1614-ben ajándék nélkül érkező török követeket, gondoskodott arról, hogy újabb követekkel megindithassa a tárgyalásokat. A perzsa háború 1615-ben újra megindult s igy a porta örömmel értesült az udvar békés szándékáról. Ahmed kiája és Gratiani Gáspár, a török szolgálatban meggazdagodott olasz, 1615 május 12-én fényes kisérettel érkeztek Bécsbe, drága ajándékokat hozva magukkal. Az alkudozásokat Khlesl vezette. A keresztény biztosok között három magyar volt: Forgách bibornok, Pethe László és Apponyi Pál. Bennük megbizhatunk, gondolta Khlesl. Hanem a nádort távol tartotta Bécsből. Az ő jelenléte sok tekintetben megakadályozta volna a szabad mozgást. Különben a bécsi püspöknek az volt a czélja, hogy a törököt leszoktassa a magyarok közjogi önállásának tekintetbe vételétől. Nagy vivmány volt, hogy a porta Bécsbe küldi követeit, de nem csekélyebb nyereségnek tartotta Khlesl azt is, hogy az először is Magyarországot érdeklő tárgyalások az ország határán kivül s a magyar önállóság hivatott őrének távollétében menjenek végbe. Ez eljárást még a nagyon engedékeny magyar biztosok sem helyeselték. Elég hamar alkudtak meg a felek azokban a különben nevezetes pontokban, melyek a kereskedelmi viszonyokat szabályozzák, a katholiczizmus szabadságát biztositják a török birodalomban s a hódoltság állapotáról intézkednek. A hódoltság határainak megvonása már nagyobb küzdelembe került. Az esztergomi vitával sokat foglalkoztak az alkudozó felek. Khlesl könnyebb szivvel engedte át a falvakat a töröknek mint a magyar biztosok. De a császár felszólitására ezek is megnyugodtak abban, hogy a vitás falvak közül, melyeknek száma 1615-ben már százötvennyolczra olvadt, hatvan falú hódoljon Esztergomhoz. A falvak meghatározására bizottságot kellett volna kiküldeni. Nem csak e pontokon fordultak meg a tárgyalások. Gratiani és Ahmed nagy dolgokat kértek az udvartól. Előadták, hogy a békezavarók megbüntetése mind a két félnek érdekében áll. A szultán is meg fogja fenyiteni azokat, a kik a török várakból a keresztényekre törnek, de a császár is büntesse meg rendzavaró katonáit. Különösen kivánatos volna a hajdúk palánkjainak lerontása, hisz a palánkok épitése ellenkezik a zsitvatoroki békével. Nem kevésbbé hasznos dolog volna továbbá a magyar őrség eltávolitása a várakból. Ne fogjanak a magyarok fegyvert, térjenek vissza a mezei munkához, s ha helyükbe a császár tisztességes német s cseh katonákat küldene, a török jól megférne velük. Hanem a nyugtalan magyarokkal nem bir megférni, különben is megérdemli a büntetést e kétábrázatú nemzet, mert egyfelől hűséget mutat, de másfelől Konstantinápolyba néz. Nem igen állapithatjuk meg, hogy mennyiben sugalmazta Khlesl ez előterjesztéseket. Annyi bizonyos, hogy a pénzt nem kimélte a török követektől. Ép a midőn a nagy titkokat közölték vele, a kiájának ezer s Gratianinak ötszáz aranyat utalványozott. Nagy áldozatok, a kincstár akkori állapotát nézve. De az sem valószinütlen, hogy a török a maga szántából tette az ajánlatokat. Haragudott a területét meg-meglátogató hajdúkra. Szerette volna, ha a császár kergeti ki őket menedékeikből; az üldözött hajdú jobban tetszett a töröknek, mint a biztosságban élő. A végvárak magyar őrségétől is szenvedett olykor a török. Hanem azt is tudta, hogy a magyar katonaságnak kirekesztése s a németek bebocsátása igen nagy bajjal fog járni. Igaz, hogy nem a porta bajával. S ha igy az ellenség magára gyujtotta házát, legalább rá nem fog érni a török zavarására. Ismételjük, hogy a törökök ajánlatai talán Khlesltől erednek, de Ahmed és Gratiani ravaszabbúl forgolódtak a maguk és uruk érdekében, mint a bécsi püspök, a ki eszére nagyon büszke volt. A békét július közepén kötötték meg húsz évre. A negyedik és ötödik czikk egész általánosságban szól arról, hogy négy hónap alatt a két császár köteles megbüntetni a rendzavarókat és lerontani a zsitvatoroki béke óta épitett palánkokat. A gyanútlan nem is sejti, hogy minő örvény rejlik e sima szavak felülete alatt.

II. Mátyás király.
A bécsi udvari műtörténeti múzeum ambrasi arczkép-gyűjteményében levő eredetiről rajzolta Tury Gyula.

Khlesl úgy intézkedett, hogy a török követek addig nem távozhatnak az udvartól, mig a szultán ratificatiója meg nem érkezik. Ezután a császár ratificatiójával nagykövet utaznék a portára. Meg is érkezett a török hitlevél, elmult a kikötött négy hónap, de a falvak eligazitására kiküldött biztosok a török akadékoskodása miatt nem jutottak eredményre, a hajdúk megfékezése s a magyar katonaság büntetése pedig nagyon veszedelmes dolognak látszott. A török ajánlatoknak ugyanis hire terjedt az országban. Nem valószinütlen, hogy maga a udvar tette közzé Ahmed kiája előterjesztését, hogy Németországban hangulatot csináljon terve mellett. Forgách Zsigmond, be sem várva a királyi parancsot, gyűlést hirdetett Kassára, s „ott nagy merészen kimondja a státusok előtt: császár urunk oly conditio alatt békéllett meg török császárral, hogy a hajdúság palánkját elvonja és a töröknek meghódoljon, pórokká legyenek, a fegyvert letegyék és csak jobbágyok legyenek és szántsanak; mert ha nem cselekszi azt a hajdúság, in totum deleáltatnak.” Mindenki tudta, hogy mi az udvar végső szándéka. A hajdúság s a magyar katonaság ellen inditott „executio” kitünő alkalom lett volna a német várőrség bevitelére. A rendek felzúdultak, kijelentették, hogy „soha az ország azt senkinek és semmiképen meg nem engedi”. E kijelentéssel Kátait a nádorhoz küldötték. Khlesl nagyon haragudott Forgách hirtelenkedése miatt, mely nem látszott egészen szándéktalannak. A püspök ekkor belátta, hogy az „executio” nem megy oly könnyen, mert a magyar generálisok nem vállalkoznak végrehajtására; a török semlegessége sem használ, mert honnan vegyen a császár oly nagy haderőt, mely a hajdúkat s a magyar őrséget megadásra birná? Világos volt, hogy a török ajánlat, melyben az udvar eleintén isten büntető ujját látta, az udvar politikáját büntető véres háborúra vezethet. Khlesl tehát elhalasztotta az executiót. 1616 május elsején pótlékszerződést kötött a törökökkel, mely a falvak, palánkok s a kétfelől tett károk eligazitására tizenkét hónapot kötött ki.²³

A linczi gyűlésen szerzett tapasztalat, mely Khleslt a török béke megkötésére birta, lassankint a Bethlennel való alkudozásokban is éreztette hatását. Bethlen az udvarnál maradt Sarmasághi mellé Kapy Andrást s Weyrauch Dávidot, a kőhalomszéki főkirálybirót küldötte. Az új követek is csak a várakat s a Báthoryval kötött utolsó szerződés megerősitését kérték. Az udvar érzéketlen maradt e kérések iránt, mig figyelmét a linczi esemény foglalkoztatta. Mátyás megbizottjai folytatták a követekkel a vitát a pozsonyi szerződés érvényéről s arról, hogy az utolsó fejedelemválasztás szabadnak tekinthető e vagy sem? Az udvar hívei, a török levelek pontatlan terminologiájára hivatkozva, azt állitották, hogy Bethlen hatásköre olyan, mint egy török pasáé. Időközben a fejedelem a linczi gyülés egybehivását szerette volna czéljaira felhasználni. Kovacsóczy Istvánt Pozsonyba küldötte, kérve a nádort, hogy a magyar rendek erősitsék meg a szerződést s a Linczbe küldött követek járjanak közbe az erdélyi várakért. Kovacsóczy azonban elkésett a gyülésről, de különben sem végzett volna semmit, mert Thurzó nem tartotta illőnek, hogy az ország mintegy Bethlen pártjához szegődjék a király ellenében. S a mint egyrészt a Linczbe küldött követeket az Erdélylyel való tárgyalások sürgetésére utasitotta, másrészt Bethlent is arra intette, hogy a király kedvét kell keresnie. Végre augusztus 23-án királyi rendelet értesitette az erdélyi követeket, hogy a pozsonyi szerződés érvénytelen, mert az erdélyiek nem tiltakoztak az ellen, hogy a török egészen a saját területének tekinti országukat. Azonban a király hajlandó volna a maga részéről biztosokat küldeni bizonyos helyre s meghosszabbitaná a fegyverszünetet a tárgyalások végeig. Bethlen ez ajánlatot is elfogadta, noha ő eddig sem vétett a fegyverszünet ellen, de a király katonái váraiban voltak s az udvar zsoldjába fogadott mezei hadak területét merték háborgatni. A fejedelem már kinevezte biztosait, de az udvar sokáig senkit sem küldött. Mert Szkender pasa hadi mozdulatai s az a hír, hogy Bethlen várakat akar átadni a töröknek, gondolkodóba ejtették a császár tanácsosait. Némileg aggódtak, de másrészt folytatni akarták a Linczben kudarczot vallott taktikát. Bethlen egészen őszintén figyelmeztette az udvart, hogy Szkendertől nem kell tartania, „nem is illik” – úgymond – „az töröknek maga határában fenléte miatt az elkezdett és folyásában való tractát remorálni”. De az udvar most igy látta jónak. 1614 szeptemberében a hadi tanács elnöke Thurzóhoz utazott, hogy szemére hányja neki büneit. Ha a nádor nem irogatta volna azokat a megnyugtató leveleket – igy beszélt Molard – az örökös tartományok, sőt a római birodalom rendjeinek, most nem volna ok az aggodalomra az erdélyi állapot miatt. A nádor hiszékeny volt s csak kényelmesen akarta élvezni uraságát. Térjen most magába és segitsen a bajon, melyet hibái szereztek. Nem ismerjük a nádor válaszát, hanem úgy látjuk, hogy ezentúl is hű maradt politikája alapgondolatához. 1615 elején a király Bécsbe hivta a magyar tanácsosokat, hogy kikérje véleményüket az erdélyi ügyről. A tanács az udvari hanghoz alkalmazkodva, keményen itélt Bethlenről, de mégis a tárgyalások folytatását ajánlotta. A legnagyobb hatást tett a tanácsnak az a fejtegetése, hogy az erdélyi ügy békés elintézése nélkül a törökkel való tárgyalás meg nem inditható. Február 3-án kelt a tanács utolsó válasza, ötödikén a király már felszólitja az erdélyi rendeket, hogy küldjék el biztosaikat Galgóczba. A tárgyalások helyéül később Nagy Szombatot tüzték ki. Itt Forgách bibornok, Molard és Daróczi a király részéről, az erdélyiek részéről pedig Pécsy, Sarmasághi, Balassi, Borsos Tamás és Veres Pál 1615 május 6-án megkötötték a békét. Huszt és Kővár visszakerültek Erdélyhez, de Nagybánya és Ecsed, mivel nem az Erdélyhez kapcsolt megyékhez tartoztak, a magyar király kezében maradtak. Különben a békekötés hasonlitott a Báthoryval kötött szerződésekhez. A szövetségkötés kimondásánál oda voltak téve e fontos szavak: „a török kivételével”. Az ugyanekkor kötött titkos szerződést ép e kivétel hiánya jellemzi. A titkos szerződésben el volt ismerve az erdélyiek szabad fejedelemválasztó joga, de csak addig, mig Buda és Eger ki nem szabadulnak a török kezéből. Azután a király tisztviselői igazgatják Erdélyt. Erdély tartozik a királyt segiteni a török ellen, ha területe biztosságának rögtöni koczkáztatása nélkül teheti. E szerződésre a fejedelem és a Nagy-Szombatban megjelent erdélyi biztosok esküdnek meg s titoktartást fogadnak. Ha valamelyik közűlök elhal, a titok tudói abból a nemzetből, melyhez a halott tartozott, új embert választanak s szintén esküvel kötelezik a titoktartásra. A fejedelem halála után utódját is beavatják a titokba azok, a kik megesküdtek őrzésére. Ezután Daróczy és Lassota Erdélybe indultak, átadták a királyi hitlevelet, meghallgatták a fejedelem s a rendek esküjét, Husztot és Kővárt megnyitották az erdélyi őrségnek s Bethlent biztatták, hogy a király majd megadja neki a fejedelmi czimet, sőt talán a római birodalom herczegének czimét is, ha jól viseli magát.²⁴

A nagyszombati szerződés jelentékeny vivmánya volt Bethlen diplomatiájának, de a titkos pontokat alá nem irja, ha a portával oly bizalmas viszonyban lett volna, mint ellenségei hirdették. Pedig a törökkel is nehéz kűzdelmei voltak. 1614 márczius közepén Temesvárról török vendég érkezett Bethlenhez. Mehemet agát, a kapucsi pasát nagy kisérettel fogadta a fejedelem. Az aga vagy kétszáz forintot érő ajándékot hozott Bethlennek, de a mit követelt, az többet ért az ajándéknál. Lippát és Jenőt kérte. E várakat már az előbbi fejedelmek is oda igérték a portának, Bethlen is kénytelen volt őket felajánlani, midőn Báthoryt meg akarta buktatni. Csakhogy nem igen sietett az átadással. Biztatta Mehemet agát s vele együtt Bethlen Istvánt és Erdélyi Istvánt küldötte a portára.²⁵ A főkövetekkel Tholdalaghi is elindult, hogy kapitihának maradjon. Az erdélyi követek az athnamét kérték a szultántól az ország rendjeinek utasitása szerint. Az erdélyi rendek különösen a fejedelemválasztás szabadságát akarták ez által biztositani, hogy az 1613-iki eljárás ne maradjon például a jövőre. Nazuf nagyvezér jóakarója volt Bethlennek s meg is adta az athnamét az erdélyiek kivánsága szerint.²⁶ Az erdélyi követek augusztus elején érkeztek haza Mehemet aga és Szkender pasa kiséretében. A pasák, de különösen a boszniai beglerbég megjelenése Erdélyben nagy feltünést keltett akkor. Bethlennek annyiban hasznára vált az előkelő látogatás, hogy Bécs felé intésül szolgált Erdélynek kimélésére, de különben nem nagy öröme volt vendégében. Szkender az ajándékokra vágyódott s ujra sürgette Bethlen igéretének teljesítését.²⁷ Sőt hogy nagyobb nyomatékot adjon a sürgetésnek, őszre kelve török hadakkal Temesvárra szállott, hogy Lippát átvegye. A fejedelem most már nem habozhatott. Súlyosbitotta helyzetét még az, hogy a lippai őrség már régóta ismervén Bethlennek a portán tett igéretét, segitségért az udvarhoz fordult. Az udvarnak nem az volt a czélja, hogy Lippát megmentse, hanem az, hogy Bethlennek még több bajt okozzon. Azért parancsolta meg a király Forgáchnak, hogy veszteg maradjon, de jó szóval tartsa a lippaiakat. A ráczokból, oláhokból s magyarokból álló őrség bizott is Forgách és Dóczi jó szavaiban. A Bethlentől küldött kapitányt be nem bocsátotta a várba, azt mondván, hogy elég, ha a városban lakik. Majd a mikor Szkender hadba szállását hallották, a városból is ki űzték Bethlen embereit, mert attól tartottak, hogy Bethlen kapitánya a kőfallal keritett városba nem bocsátja majd a királytól várt segitséget. Ezt az engedetlenséget Bethlen nem türhette. Ő is szerette volna megmenteni Lippát, mely mint lerakóhelye a Maroson szállitott sónak, s mint élénk kereskedelmi központ, nagy jövedelmet hajtott a kincstárnak. Minden kigondolható módon halasztotta az átadást, de tudta, hogy végre is be kell váltania szavát, mert a porta már nagyon kivánja a várat s esetleg erőszakkal, vagy ellenjelölt támasztásával is hatalmába ejti. Lippa alá szállott tehát hadával s október 29-én a városba vezette a Szkenderől küldött Tatár Cselebit. Ez alatt nagy változás történt a portán. A gazdag és harczias Nazufot ellenségei megfojtatták és Mehemed, a szultán sógora lett a nagyvezér. Bethlen kapitihája felhasználta a jó alkalmat. Elhitette a nagyvezérrel, hogy a német császár felbontja a békét, ha a törökök Lippára törnek. Mehemed, ki a tavaszszal Perzsiába akart indulni, megijedt, s parancsot küldött Bethlennek, hogy Lippa miatt nem kell ingerelnie a németet. A törökök már ki is tisztitották a Báthory Zsigmond ideje óta pusztán hagyott mecsetet, midőn a Bethlentől felmutatott parancs Tatár Cselebit elvonulásra kényszeritette.²⁸ Tholdalaghi Mihály ekkor olyan szolgálatot tett hazájának, minővel ritkán dicsekedhetett valaki az erdélyi kapitihák hosszú sorában.

Most ujra folytatta Bethlen a halasztás politikáját. De régi jóakaróját, Gürcsi Mehemet kajmakámot, ki a nagyvezér távollétében kormányozott, a folytonos halogatással nagyon magára haragitotta. A kajmakám emlékeztette Bethlent, hogy mikor Drinápolyban madárnyi lelkének szabadulást keresve, a hatalmas császár szárnyai alá folyamodott, a szultán úrrá tette. Én voltam az – irja Mehemet Bethlennek – a ki mindenkinél jobban buzogtam éretted, de te engem szégyenbe ejtél, uram fényes portáján orczámat megpiritád, mert a mely dolog eránt felőled feleltem, máig is mind valóság nélkül van. A hatalmas császár sok igéretedet begyibe rakva zsugorgatja. „A felső arany békességben, mikor Lippa és Jenő hatalmas császárunk kezében volnának, Erdély emberrel, mint a pomagranát béllel, teli vala, mégis elférnek vala, most mikor az akkori lakosoknak fele sincs, az insatiabilitás szerzi, hogy a maga kertétől is hatalmas császárunknak csak egy almácska is nehezen adassék.”²⁹ Most Bethlen azt mondotta, hogy várják meg főkövetét, a vén Balassi Ferenczet, majd az átadja a várakat. Balassi 1615 őszén a portára érve, előbb a Tholdalagi módszeréhez folyamodott. Mivel a bécsi béke már meg volt kötve, figyelmeztette a kajmakámot, hogy ne bontsák fel azt. Nem hallgattak reá, végre arra kérte Balassi Mehemetet, hogy bocsássa őt haza, mert ha Erdélybe ér, majd véghez viszi Lippa átadását. A kajmakám engedett, s már felvitték Balassit kiséretével a kaftánozó helyre s kaftánokat adtak az erdélyiekre, hogy a szultán elé vezessék őket búcsukihallgatásra. De a kihallgatás elmaradt, mivel Ali budai pasa kapucsija a portára érkezett azzal az üzenettel, hogy, ha Balassit meg nem tartóztatja a porta, Bethlen soha sem adja át Lippát. Balassi tehát zálognak maradt.³⁰ Bethlen ekkortájt más dolog miatt is mentegette magát a portán. Konstantin utóda, Tomsa István „több mint állati vadsággal” kormányozta Moldvát. Az elhalt Konstantin testvérének, Mohila Sándornak előkelő lengyel rokonai, szövetkezve az összeesküvő bojárokkal, elűzték Tomsát 1615 végén és Sándort ültették helyébe. A porta egyebek közt Bethlennek is megparancsolta, hogy segitsen Tomsának. Bethlen nem szerette István vajdát, egyrészt embertelensége miatt, másrészt mert tudta róla, hogy megbizhatatlan szomszédja. És nem is szivesen teljesitett volna oly parancsot, mely őt az oláh vajdák szerepére kárhoztatta. Szerencsére a csauszok akkor érkeztek hozzá, midőn Tomsa már meg volt verve. S hogy Sándort ne háborgassa, arra jó mentség volt a téli idő s a lengyel hadsereg nagy ereje, de Mohilát kérte, hogy nyerje meg Konstantinápolyban is a csatát arany és ezüst kopjákkal.³¹

Ez a moldvai ügy is ártott Bethlennek. Kadizádi Ali fürészelte alatta a fát. Ellenjelölteket keresett. Báthory Gábor öcscsét, Andrást sarkalta a föllépésre.³² Majd Gyarmathi Balassa Zsigmondnak is élesztette reményeit. E boldogtalan főúr 1614-ben Erdélyben volt s az akkor ott időző pasákkal kezdett alkudozni. Bethlen meg is üzente Forgáchnak, hogy Balassa Magyarország ellen izgatja a törököt. Akkor nem igen figyeltek a dologra, majd hire terjedt 1615 végén, hogy Balassa üzenget Ali pasának. Úgy is volt: erdélyi fejedelem akart lenni, negyvenezer forint évi adót igért s Lippát s Jenőt is kinálta. Pártot is akart szerezni magának az országban, mutogatta Ahmet kiájának a végvárak magyar katonaságára vonatkozó előterjesztését. Úgy látszik, hogy személyes sérelmei is voltak, valami erdélyi-lengyel szövetség alakitására gondolt, mely Magyarországot is megmentené. Mindezt oly könnyelmű vigyázatlansággal tervelgette, hogy csakhamar kitudódott az egész dolog. Thurzó már Trencsénbe hivta a királyi tábla biráit s a magyar tanács tagjait, hogy tanácskozzanak Balassa dolgáról, midőn Tieffenbach, az érsekujvári kapitány 1616 elején elfogatta az ügyefogyott lázadót, ki még védelmezni sem próbálta magát Kékkő várában.³³

Annyi bizonyos, hogy Balassa Ali és Szkender igéreteire is hivatkozott, a kik Lippa miatt haragudtak Bethlenre. Ha az udvar őszintén támogatja Bethlen igyekezetét, Lippát megmenthette volna a kereszténységnek. De ellenkező úton járt. Midőn a nagyszombati béke meg volt kötve, Khlesl igy nyilatkozott: Erdélylyel szerencsésen megkötöttük a békét, de én Gáborról csakúgy gondolkozom, mint eddig.³⁴ Már pedig addig egészen úgy gondolkodott, mint Báthory Gáborról. Alig hogy trónra lépett az új fejedelem, az udvar részéről megindult ellene az aknamunka. A „titkos vállalatok” egész sorát tervezte az udvar, ki nem fáradva új meg új cselek kigondolásában. Legelőször is a szászok és az erdélyi katholikus urak támogatására gondolt. Midőn 1613 végén Benkner mint Bethlen követe az udvarnál járt, kérdezgették, hogy mi módon lehetne Erdélyt a császár uralma alá juttatni.³⁵ Khlesl is beszélt Benknerrel s állitólag azt ajánlotta, hogy Kornis Zsigmonddal érintkezzék, mert „az egész magyar nemzetségben nincs annyi jámborság, tökéletesség, mint Kornisban; palatinus, generális és az többi mind árulók”. Ilyen szavakat gyakran mondogatott Khlesl, csak azt nem tudjuk, hogy Benkner mennyit tulajdonitott a Khlesl megbizásának abból, a mire a maga szántából szivesen vállalkozott. Mert nem látta semmi jutalmát szolgálatainak s azt tartotta, hogy „mi szászok akármit cselekedjünk, nincs remuneratiója”. Benkner azt gondolta, hogy a legjobb volna Bethlent megölni s akkor az udvar Kornist nevezné ki erdélyi vajdának.³⁶ Benkner egyetértett Seraphinus Bálinttal, a szász egyetem titkárával s néhány nagyszebeni, brassai, segesvári és beszterczei szászszal. Lassota és Daróczi 1614-iki követségének titkos, de az udvar szempontjából talán a legfontosabb czélja az volt, hogy bátoritsa az erdélyi ellenzéket Bethlen kormánya ellen. Lassota esténkint alkudozott az elégületlen szászokkal. Daróczit nem avatta a titokba, mert nem mert ilyesmit magyar úrra bizni. Renkner barátjai azt fejtegették a követ előtt, hogy a szász nemzet megfogyatkozott. Néhány év előtt negyvenezren voltak, most alig nyolczezer főre olvadtak s nagyon elszegényedtek. A császár segithetne rajtuk. Városaik szivesen fogadnának be német katonákat, német polgárok letelepitésével meggyarapodva, mind nagyobb tért foglalhatnának. A török pasák is észrevették, hogy Erdélyben a szász nemzet virágzik a legjobban s ajánlották is nekik, hogy a két erdélyi nemzettől elkülönitve forduljanak a portához. A szászok figyelmeztették Lassotát Kendire, a ki vállalkozott Bethlen megöletésére. Serbán Radult is jó volna visszavezetni országába. Lassota figyelemmel hallgatta meg a hűtlen alattvalók beszédét, de észrevette, hogy nem az egész szász nemzet áll a nála jelentkezők háta mögött. Úgy látszik, hogy a szászok főképen annak a huszonötezer tallérnak visszanyerésére számitottak, melyet 1611-ben Forgách Zsigmondnak előlegeztek.³⁷

Kornis Zsigmond aláirása 1643 október 19-én kelt iratán.
Olvasása: Kornis Zsigmond mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

Sokkal vérmesebb és veszélyesebb ellenfél volt Kendi István. Bethlen az 1614-iki medgyesi országgyűlésen megsemmisitve Báthory Gábor proscriptióit, Kendit is hazájába fogadta. Tanácsossá tette, udvari tisztségre emelte, pénzt is adott neki, de Kendi semmit sem tanult 1610 óta. Biztatta Lassotát s a szászokat, s kérte Dóczyt, hogy minél sürűbben hazudozzék Bethlen törökösségéről, gonosz szándékairól és rossz állapotáról. Majd érintkezésbe lépett az emigránsok álmait szövögető Serbán Radullal s Homonnay Drugeth Györgygyel, a fiatal és buzgó convertitával, a kit már Báthory alatt emlegettek katholikus fejedelemjelöltnek. Kendi 1614 végén az udvarnál is megfordult s ott előadta terveit. Pénzt kért magának s Radulnak, Homonnay számára ötezer hajdut s végül elegendő német katonaságot. Az egész terv, mint Khlesl mondja, ő felsége pénztárczájára van alapitva. Különben Kendi olykor kevesebbet kért. Megelégedett volna a pénzzel s az udvar titkos támogatásával. Khleslnek nem igen tetszett az ajánlat. Számitása szerint az udvar Forgách vállalata óta 1614 végéig egy millió forintnál többet pazarolt az erdélyi fejedelemséget fenyegető alattomos törekvésekre. Khlesl már nem mert bizni a sikerben, ismerve a nádor csendes, de hatalmas ellenállását. A czélt nagyon helyeselte, hanem a végrehajtást bizonyos jóakaratú kételkedéssel Molardra bizta. Nem mindig helyeselte Molard eljárását, de azért szivéből gyülölte a „titkos vállalatok” ellenségeit s a hol tehette, maga is lenditett az ügyön.³⁸

1615 elején a felsőmagyarországi vármegyék már erősen nyugtalankodtak, mivel mindenütt beszélték, hogy Kendi katonákat fogad Homonnay bevitelére. „De az mint látom” – irja Forgách Zsigmond – „az Kendi uram praktikája az hóval együtt elolvad”.³⁹ Kendi hirtelenkedett, elsütötte a puskát, midőn a sokfejű mozgalom vezetői még a készülődésnek az elején tartottak. 1615 január 8-án Homonnay aláirta az udvartól követelt reversalist. Kötelezte magát arra, hogy a katholiczismust a Báthory Zsigmond korabeli állapotba helyezi. Átadja Váradot, a király kérésére bármikor német őrségeket fogad az országba, a császár nevét és képét vereti az erdélyi pénzekre, tisztelete jeléül évi ajándékot küld a császárnak s bebocsátja a német telepitvényeseket a szász városokba. A reversalis sokat igért, Molard oly alapnak tekintette, melyre bizvást épithet. Homonnay ajánlatokat kapott Mátyástól a lengyel királyhoz s az ajánlatok mellé sok pénzt is. Különben a roppant vagyonú főúr a magáét sem kimélte. Lengyelországban katonákat s összeköttetéseket akart szerezni. A Tomsa ellen inditott lengyel vállalatot szerette volna felhasználni Bethlen kiűzésére. Azon kivül Ali pasához is fordult, Lippát, Jenőt, nagy évi adót és egyebet is igérve a portának. Homonnay szövetségese, Serbán Radul is Alihoz folyamodott pártfogásért. Ali igen nyájas szavakkal hivta Radult Budára, de Radul nem mert elmenni, mert emlékezve régi szolgálataira, attól tartott, hogy a pasa a héttoronyba küldi. Khlesl is alkudozott Gratiani útján Alival, mert szerette volna a budai pasát legalább semleges nézőnek megnyerni a készülő szinjáték számára. A diplomata püspök tulajdonképeni czélja az volt, hogy a császár a szultánnal egyetértésben foszsza meg Bethlent országától. Ha e közben valaki Bethlent életétől is megfosztja, Khlesl nem bánta volna. Terve szerint a törökkel kötött bécsi békének az lett volna a haszna, hogy az osztrák-török szövetség erejével megfékezett magyarság útját nem állhatja Homonnay trónraléptének.⁴⁰

Homonnay Drugeth György szobra.
A homonnai templomban levő siremlékén.
Felirata: ILLVSTRISSIMUS D(omi)N(us)S D(ominus) GEORGIVS COMES DRVGET | DE HOMONA IVDEX CVRIAE COMITAT(uum) ZEMPLIN(ien)SIS ET | DE VNG COMES, EQVES AVRATVS AC SAC(rae) CAE(sareae) REGIEQVE | MA(ies)T(a)T(is) INTIM(us) CONS(iliarius) ET CVB(icularius). OBIIT A(nn)O. 1620. DIE 21. | MENSIS IV(nii) ETATIS SVE 37.
Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportjában lévő gipsmásolatról rajzolta Cserna Károly.

Homonnay azonban nem birta bevárni Khlesl nagyon is mély alapra rakott épületének lassú emelkedését. Úgy látszik, hogy Molard sem igen fékezte a fiatal trónjelöltet. 1616. első napjaiban egyszerre hire terjedt, hogy egy Tarjáni Demeter nevű hajdú zászlóval jár széjjel a falvakon s a király engedelmére hivatkozva hadat gyűjt Homonnay számára. A hír igaz volt, a király levelét ugyan senki sem látta, de sok szegény paraszt és „csavargó uratlan ember” gyült a zászlók alá a jó remény fejében. Más jelekből is látszott, hogy Homonnay fel akarja lázitani a hajdúkat. E rezgelődés nagy megütközést keltett mindenütt. Bethlen udvarában, Kassán, Bicsén s a vármegyékben egyaránt tiltakoztak a békebontás ellen. Bethlen követeket küldött Prágába s a nádorhoz. A nádor, ki bizonyos gyanakodással szemlélte Bethlent fejedelmi pályája kezdetén, most határozottan pártját fogta, kivált mióta észrevette, hogy őszintén ragaszkodik a nagyszombati békéhez. Khlesl alig titkolt bosszúsággal olvasta Thurzó felterjesztéseit. Kénytelen volt türni, hogy a nádor Homonnayt felelősségre vonja. Homonnay tagadta, hogy hadat gyüjt, a nádor tehát megparancsolta a megyéknek, hogy vizsgálatot rendeljenek el a hadgyüjtés okának és szerzőjének kitudására. Az udvar kénytelen volt a béke barátjának szerepét játszani. Homonnayt Prágába idézték, a nádort pedig megbizták a dolog lecsendesitésével. Márczius elején Forgách Zsigmond már azt jelentette a nádornak, hogy a hadak és a hadgyüjtő hajdúk leszállottak és eloszlottak.⁴¹

Ebben Bethlen is megnyugodott, hanem Tarjáni kisérlete megerősitette abban a gondolatban, hogy igen veszélyes volna a nagyszombati békébe vetni minden bizalmát. Ha e tekintetben még netalán voltak kétségei, a portáról kapott hírek azokat is eloszlatták. A zálognak maradt Balassi Ferencz, mint „olyan régi látott, hallott okos vén ember, mostani vénségében szeme előtt viselve maga becsületét és nemzetségének jó hirét, nevét,” nem könnyen igérte oda Lippát. De végre azt kellett üzennie a fejedelemnek, hogy „nekem annyi fejem nincsen, hogy annak akármi módon való halasztását is csak emliteni is merjem”. Emlitettük már, hogy Ali pasa követének megérkezése okozta a döntő fordulatot. Ali Homonnay igéretét üzente meg s számára kérte a fejedelemséget. Mehemed vezér Bethlen mellett tartott, mert Ali neki is ellensége volt s mert Homonnayt „német birodalmából valónak tudta”. Igaz, hogy Homonnay többet igért, hanem abból, a mi nem volt kezénél, Mehemed jobban szerette a kisebb, de biztosabb igéretet. Hanem ezt a kisebbet annál erősebben sürgette. Ugyanekkor a Tomsa István és Mohila Sándor közt dúló háborut a porta nagy hadi erővel akarta elintézni. Szkender pasát kinevezte főszerdárnak a lengyelek ellen oly sereggel, melyet Balassy százezer főre becsült. Szkender Bethlent is csatlakozásra szólitotta, azt mondván, hogy a fejedelem elegendő hadnak inditásával kimutathatná Ali vádjainak hamisságát. Bethlen azonban most nem akarta volna a lengyelt magára haragitani; a másként is kellemetlen sürgetésnek azzal vetett véget, hogy a vitéz Török Istvánt háromszáz hajdúval elküldötte a Tomsát támogató Michne Radul oláh vajda mellé. De Lippa sorsa el volt döntve. A nagyszombati alkú idején Forgách bibornok és egyik társa azt mondották az erdélyi biztosoknak, hogy „a végső szükség esetén Lippáért és Jenőért fel nem bomol a frigy”. A végső szükség most beállott, mert Szkender hada nemcsak a lengyelnek szólt, félő volt, hogy Erdélynek veszi útját, ha Bethlen tovább is vonakodik. Az április 17-ére összehivott gyulafejérvári országgyűlés tekintetbe véve Ali, Szkender s Homonnay viseletét, kimondotta, hogy „az egy Lippa odaadásával hazánkat egészen utolsó veszedelemtől, magunkat, feleségeinket, gyermekeinket meg kellett váltanunk.”⁴²

De a határozat végrehajtása nem volt könnyű. Mikor 1614-ben Tatár Cselebi kiköltözött Lippából, Bethlen Keresztessi Pált rendelte főkapitánynak, oly tanácsot adván neki, hogy „valamikor kivántatik, minden akadály nélkül kézhez adhassa a várat”. Keresztessinek most a gyulafejérvári országgyűlés meghagyta, hogy gondoskodjék a vár átadásáról s költöztesse a lippaiakat Lugosra és Illyére, mert Bethlen az országgyűlés kérésére „a szegénységnek és szolgáló rendnek bizonyos állapotot és helyet rendelt”. Bethlen azon kivül Erős Benedek hadnagyot száz kék gyaloggal s Balassi Mihályt székely gyalogokkal küldötte Lippa alá, hogy gyorsan s rendben vigyék végbe a kiköltözést s a vár átadását. Azonban az aradi és lippai ráczok, egyetértve azokkal a magyar birtokos nemesekkel, kik vagyonukat féltették, többre becsülték otthonukat mindannál, mit Bethlen igért nekik. Keresztessi hanyagul járt el feladatában, a reá bizott gyalogság nagyobb része a lippaiakhoz csatlakozott. Erős Benedek is elpártolt urától a kék gyalogokkal együtt. A székely gyalogokat nem fogadták a várba a lippaiak, hanem szinte „futva szabásun” bocsátották vissza őket. Most Bethlen is elindult az ország hadával s június elsején megszállta a várat. A támadók s védők vetekedtek egymással vitézségben, de Bethlen volt az erősebb. A sok „munkával, fáradsággal és vérhullással” járó ostrom után a lippaiak június 12-én átadták a várat. Bethlen megkegyelmezett az elpártoltaknak; a birtokos katonáknak, a lippai egyházi nemességnek, a kék gyalogoknak, a városi magyar, rácz és oláh polgároknak szabad költözést és veszteségeikért kárpótlást is biztositott, Két nap múlva a fejedelem Lippát, Solymost, Aradot, Facsádot, Bogsánt és Nagylakot átadta Mehemed pasának, a temesvári beglerbégnek.⁴³

Lippa.
Rajzolta Cserna Károly.

Fájdalmas volt az áldozat, de ép azok vádolták érte Bethlent a leghevesebben, a kik azt a mozgalmat szitották, melynek újabb fordulata a fejedelmet kiméletlen erélyre ösztönözte. A lippaiak ugyanis a Homonnaytól felbujtott hajdúk segitségére is számitottak.

Mert Homonnay nem nyugodott Tarjáni hadának eloszlása után. 1616 április első napjaiban Homonnay, Dóczy s Esterházy Miklós Munkácsba hivták a hajdúkapitányokat. Ugyanekkor vagy másfélezer kozák is érkezett a lengyel határra. Lónyai András, a kállai kapitány is egyetértett a Munkácson gyülekező urakkal. Homonnay Forgách Zsigmondot is csábitgatta, de a generalis, ki valami birtokpör miatt összetűzött Homonnayval, most már okult az 1611-iki tapasztalatokon. Teljesen egyetértett Thurzó politikájával s arra intette a nyugtalankodó főurakat, hogy „magyar magyar ellen nem igen szive szerint ontja vérét”. Molard megbizásából Althan Adolf gróf is izengetett Fekete Péternek, a nagy befolyású szoboszlai hajdúkapitánynak.⁴⁴ De mivel már ismerték a megyék hangulatát, a mozgalomnak némi törvényes színt kellett adni. Erre való volt Serban Radul meginditása. Serbán Radul május elején elindult Nagy-Szombat felől Felső-Magyarországba a dunamelléki hajdúk és ráczok kiséretében, a császár útlevelével. Az útlevélben szó sem volt Homonnayról. Csak anynyi volt mondva, hogy Radul Oláhországba vonul a szultán engedelmével. Május 24-én Homonnay, mint főispán, Radullal együtt jelent meg Zemplén vármegye gyűlésén. Homonnay gyalog századjai körülvették a kertet, melyben a megye gyűlését tartotta. A zempléni főispán azt kivánta a rendektől, hogy üljenek fel Radul mellett és kisérjék el tisztességesen Magyarország határáig. Erre a megye azt válaszolta: „Nincsen az ő felsége mandatumjában, hanem csak a vagyon, hogy békével bocsássuk. Azért mi elbocsátjuk, de semmiképpen föl nem ülünk, nem is kisérjük. Sőt – úgymond – nagyságodnak is nem tudjuk, micsoda szándéka, miért fogadja és tartja nagyságod a hadat, mostan békességben vagyunk, ellenségünk nincs.” Az izgatottság mindinkább növekedett, a nemesek el voltak szánva a fegyveres védelemre. Homonnay kénytelen volt csillapitni őket s megszégyenűlve hagyta el Radullal a gyülést. Zemplénnel a szomszédos vármegyék is egyetértettek.⁴⁵

A vármegyék szövetkezése annál szükségesebbnek látszott, mert tartottak attól, hogy Homonnay és Radul Ali pasa támogatására számithatnak. Úgy fogták föl a mozgalmat, hogy most kezdődik a hajdúk s a magyar katonák büntetése az 1615-iki bécsi béke alapján. Láttuk, hogy Ali valóban ajánlotta Homonnayt ép úgy, mint Báthory Andrást s Balassa Zsigmondot. Igy akarta kényszeriteni Bethlent Lippa átadására. De soha sem mondotta azt, hogy a szultán parancsa nélkül akarja, Homonnaynak megszerezni a fejedelemséget. Úgy látszik, hogy Ahmet kiaja s Gratiani e tekintetben több jót igértek Molardnak s Khleslnek, mint a mennyire föl voltak jogositva. Midőn Ali látta, hogy Bethlen valóban át akarja adni Lippát, megfenyegette Homonnayt s Bethlen biztatására Magyar Ogli egri pasa hadaival együtt táborba szállott Szolnok mellé.⁴⁶

Serbán Radul aláirása 1605 augusztus 15-ikén az erdélyi rendekhez intézett levelén.
Olvasása: Raduly vaivoda, princeps ac haeres perpetuus Transalpinae, Valachiae; s alatta cziril betüs aláirás.
Az irás eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.

Bethlen nem csupán a török segitségében bizott. A hajdúkat figyelmeztette arra, hogy némely „pápista urak idegen nemzetséget, tüzet hozván hazánkban, azok által akarják az bálványt fölállatni”. Az ilyen intés nem lett volna elég. Bethlen igért és fenyegetett. Különösen Fekete Pétert akarta megnyerni, vagy láb alól elüttetni, mert tudta, hogy „nélküle a hajdúságot senki Homonnay mellé fel nem ültetheti”. Azonban Homonnay is bőven költött, vesztegette jószágát, „a valót a nincsenért zálogositotta”. Állitólag száz aranyat küldött Feketének, Homonnay hadát gúnyból aranyos hadnak nevezték a Tisza vidékén. Az aranyos had szolgálni is akart urának, „amaz Kain” Fekete Péter Biharba tört s Homonnay hűségére esküdtette a hajdúkat. De nem haladhatott tovább, Rhédey Ferencz június 10. és 11-én Konyárdnál ezer válogatott lovassal „nagy és kemény harczban” szétverte Fekete csapatát.⁴⁷ A szoboszlai kapitány betörése teljes világosságot deritett Radul útlevelének jelentőségére. Thurzó örült Fekete Péter vereségén. „Az mely rosszúl cselekedett” – irja róla – „úgy vegye hasznát, sokszor irtuk meg azt neki, hogy tartsa határán belől magát és se imide, se amoda ne hajladozzon, mint az nád.” Thurzó jól tudta, hogy mit jelent Radul útnak inditása. Nem léphetett fel az udvar ellen nyiltan, de a hol tehette, gátolta terveit. Május 25-én értesült Kolonich Szigfrid támadásáról, a ki személyes sérelmei és ki nem elégitett követelései miatt bosszút akarván állani, megvette Dévényt s Ausztriában is várakat ostromolt. Ezt a jó alkalmat felhasználta Thurzó. Megparancsolta, hogy a megyék és városok készüljenek a személyes fölkelésre s a telekkatonaság táborba szállitására, „mert az tüz mind Homonnay által, mind itt Kollonich által felgyuladott”. Kolonich csakhamar fogságba került, de a nádori parancs tulajdonkép a nagyobb tüz eloltására volt kiadva. A megyék azonban nem várták be a második parancsot. A Homonnaytól toborzott kozákok „felette nagy dúlást, kóborlást cselekedtek, feltörték a szentegyházakat s a nemes emberek házait” az északkeleti vármegyékben. A felsőmagyarországi vármegyék tehát megindultak, „éjjel nappal Homonnay Györgyre siettek” s Leleszről Homonnay jószágaira szállottak. Június végén a vármegyék követei megjelentek Kassán, szidalmazták Homonnayt s társait, követeket küldöttek a nádorhoz, Bethlenhez, Alihoz s a királyhoz és csak akkor oszlottak el, mikor Forgách megigérte nekik, hogy leszállitja Homonnayt. Az elkeseredett megyei követek még a nádornak is szemrehányásokat tettek, körülbelül azt kivánták volna tőle, hogy „hanyatt homlok mentest-menjen alá és a vármegyéket ő felsége akaratja ellen generaliter fölültetvén, compescálja Homonnayt”. Thurzó figyelmeztette őket az 1613-iki országgyűlés tizennyolczadik czikkére, mely szerint a nádor a veszély esetén nem állhat élére a fölkelésnek a király tudomása nélkül.⁴⁸

A nádor a törvény alapján állva, tiszte szerint intette a rendeket, hogy szálljanak le. Annál is inkább, mert most már Homonnay is „szelidséget kezdett tettetni, mint verembe esett farkas”. Radul is Lengyelországba szökött. De a vármegyék folyvást nyugtalankodtak s el voltak szánva arra, hogy tűzzel vassal rohannak Homonnayra s a nem kevésbbé gyülölt Dóczyra. Forgách Zsigmond kénytelen volt július 14-ére új gyűlést hivni egybe Kassára, hogy a vármegyéket lecsillapitsa. Forgách a gyűlés elé terjesztette Homonnay téritvényét s megigérte, hogy Homonnay öt nap alatt eloszlatja minden hadát. A bizalmatlan rendek azt kivánták, hogy a generális is táborba szálljon velök, ha Homonnay nem tartja meg szavát. Forgách elfogadta a föltételt. A rendek azután körleveleket intéztek a vármegyékhez Homonnay ellen, megkérték a lengyel királyt, hogy alattvalóit ne bocsássa Magyarországba, megüzenték Bethlennek, hogy „az ország a frigyet vele megtartja és vele lészen” s a királytól a nádor útján az országgyűlés összehivását kérték.⁴⁹

A kassai főkapitányi palota.
Rajzolta Cserna Károly.

Valamivel nyugalmasabb lett volna a kassai rendek tanácskozása, ha június végén Pázmány Péter meg nem jelent volna Felső-Magyarországban. Pázmány a király megbizásában járt el. Küldetésének hivatalos czime az volt, hogy helyreállitsa a megzavart nyugalmat. Igaz, hogy egyelőre csendességre intette Homonnayt. Mert most már elég világos volt, hogy a hadi vállalat folytatása kiszámithatatlan zavarokra vezetne. De küldetésének más czéljai is voltak. Szerette volna Forgáchot jobb útra tériteni. A generálisra nagyon haragudtak Bécsben, mert tudták, hogy egyetértésben a zempléni főispánnal s a szatmári főkapitánynyal nagyon sokat lendithetett volna Homonnay tervein. Forgách a helyett a vármegyéket hivta Kassára, a kik alkalmatlan határozataikkal s követségeikkel rendkivül bosszantották az udvart. Azon kivül más főurakat is próbált Pázmány a vármegyék ügyétől elszakitani, mint példáúl Rákóczy Györgyöt. A rendek sok olyat is fogtak Pázmányra, a mi nem volt igaz, de nem egészen rossz úton jártak, midőn gyanakodó figyelemmel kisérték a főpap utazását. Gyűlöletüket végzéseik egyik czikkében igy fejezték ki: „Miután Pázmány Péter jezsuitát a rendek testi, lelki ellenségöknek tekintik, mielőbb hagyja el Magyarország felső részeit, hová a békességnek nem helyreállitására, hanem teljes megzavarása végett jött. Lehetetlennek is tartják, hogy ő, ki ezen mozgalmaknak egyik főoka, hajlandó lenne állandó béke tárgyalásában, annál kevésbbé létrehozásán fáradni.”⁵⁰

Pázmány Péter prépost aláirása 1616 augusztus 20-ikán Thurzó Györgyhöz intézett levelén.
Olvasása: Petrus Pazmany praepositus Thwrociensis.
A levél eredetije az országos levéltárban.

Valóban Pázmány meg volt bizva azzal, hogy biztositsa Homonnayt a király kegyelméről, hogy buzditsa a kitartásra s fejezze ki neki a királyi elismerést hűségeért és őszinte igyekezeteiért.⁵¹ A királyi utasitás e sorait a protestánsok nem olvashatták, de azért Bethlen ép oly jól tudta, mint a felsőmagyarországiak, hogy mit kell gondolnia Pázmány küldetéséről. „Nem akarják megbüntetni” – irja Bethlen – „mert ha meg akarnák, nem papra biznák az ily dolgot.” A vármegyék és a hajdúkapitányok követségéből meggyőződött Bethlen, hogy „palatinus uram és az ország nem okai ez békeség bontásnak.” Nagy bizalmat meritett a konyárdi győzelemből. „Áldott az isten” – igy kiáltott fel – „ki az ő dicsőségét, nagy nevét megkáromlani az bálványozó népnek nem engedi.” Az ellenség táborában a zavar és bomlás jeleit látta; a császár halálának híre, Radul Lengyelországba való menekülése, Kolonich támadása, a trón örökösének meg nem választása, mind együttvéve arra ösztönözték Bethlent, hogy erélyesen követelje Homonnay, Dóczy, Lónyay András, Perneszi megbüntetését s az Erdélyből kiszökött elégületlenek kiadatását. Alit is marasztotta táborában. A szolnoki táborban Buonuomo is megjelent az udvar részéről azzal a megbizással, hogy Alit Bethlen ellen izgassa. De Ali inkább az erdélyi fejedelemre hallgatott. Szolnoknál maradt mindaddig, mig a nádor meg nem irta neki, hogy Homonnay haza tért, hajdúit eloszlatta s hogy a rendzavarókat a törvényes büntetés el fogja érni. Midőn Ali hazatért, Bethlen sem várhatta meg fegyverben követeléseinek rögtöni végrehajtását.⁵² Annál kevésbbé tehette, mert a moldvai zavarok is lekötötték figyelmét. Szkender döntő harczra készült Mohila ellen. Bethlent is hivta, de a fejedelem halasztgatta az indulást, egyrészt szándékosan, de másrészt nem is mehetett oly gyorsan, mint Szkender kivánta. A pasa ekkor azt izente, hogy „igen félnek az magyarok az lengyel hosszú kopjájától, a mint látom, hogy el nem akarának jönni, de szükség az török kopjájától is félni és arról gondoskodni.” Bethlen siettette útját, augusztus elején előre küldötte Toldalagit Szkenderhez, de mire a követ Jassyba ért, Szkender már megverte Koreczki lengyeljeit. Toldalagi Bereczknél találta a fejedelmet, ki örült, hogy most sem kellett a lengyellel megütköznie s rögtön haza küldötte az erdélyieket.⁵³

A lengyelek „moldovai szerencsétlen állapota” oly nagy csapás volt Homonnayra nézve, hogy szinte hihetetlennek látszott neki. Erősen számitott Mohila lengyel párthiveinek diadalára. Valószinüen ezek segitségével akarta megújitani a támadást Moldva felől. Azért járt Radul Lengyelországban, de a török diadala miatt nem boldogult. Csak egy lengyel kapitány igéretét hozta haza, ki azzal biztatta, hogy fogad számára katonákat, ha pénzt küld neki. Homonnay eléggé érezte, hogy mindenekelőtt pénzre van szüksége. A bécsi nuntiustól s később a madridi udvartól is kért anyagi támogatást, de Rómából s Madridból nem kapott pénzt, noha a pápai udvar nagy örömmel fogadta törekvései hírét s a lengyel király eléggé ajánlotta Fülöpnek a katholiczismus magyar bajnokát. Homonnay mégis adott pénzt a lengyel kapitánynak, sőt ujra biztatta a hajdúkat. Jól tudta, hogy mibe kell vennie az ellene nyilvánosan kiadott királyi rendeleteket. Csak a „lator vármegyéktől” tartott, kik a legcsekélyebb jelre rögtön fegyvert akarnak fogni ellene.⁵⁴

Bethlen elég korán értesült Homonnay újabb készülődéséről. Nem is hitte, hogy nyugton marad. „Kénytelen” – irja róla – „az Erdélyre és mi ellenünk való igyekezetre, mert immár arra őtet megesküdtették és ha nem tenné, a gyertyát is reáoltanák s pokolra vetnék lelkét. Más az, hogy azt neki ugyan parancsolják.”⁵⁵ Meg akarta előzni a támadást. Hajdút a hajdú ellen, úgy gondolkodott. Simoni György, Rákóczy Györgynek sárospataki kapitánya, ki Básta korában kitünt vitézi tetteivel, Bethlen szolgálatába szegődött. Bethlen nagy örömmel fogadta s reá bizta a hadak fogadását. Fogadta is a hadat Simoni Monaki Miklóssal, Füzi Istvánnal és Somogyi Györgygyel együtt, jól fizetve gyalognak, lovasnak „és mint az füst, úgy megyen melléje”. Hanem Fekete Péter utódja, Gombos András sem nézte a dolgot tétlenül. Gombos jóhírű törökverő volt, most vagy kétezer embert gyüjtött össze Lippa, Jenő s Várad környékéről. Gombos meglepte s elfogta Simonit Tarcsán október vége felé. A halálosan megsebesitett Simonit Dóczyhoz vitték Szatmárra. Dóczy vallomásokat csikart ki a haldoklótól. Ezekből az tünt volna ki, hogy Bethlen Jenőt és Váradot át akarja adni a töröknek. Igen valószinű, hogy maga Dóczy költötte a vallomásokat. Oly lankadatlan kedvvel gyártotta a hazugságokat Bethlenről éveken át, hogy talán már maga is hitte mindazt, a mit eleinte csak az udvar kedvéért gondolt ki. Elég az, hogy Simoni halála nagyon felbátoritotta Gombost. Tábora nevében proclamatiót adott ki Bethlen ellen s ebben főkép Simoni vallomásai alapján szidalmazta a fejedelmet. A nádor haragudott Gombos bujtogatóira, nem bánta Simoni halálát, de az erdélyi terület megtámadását rosszallotta. „Nem kegyelmetekre bizatott” – irja Gomboséknak – „az országnak oltalmazása. Jenő s Várad dolgában nem szükség, hogy ti fáradjatok... mindjárt leszálljatok és csendességben legyetek”. Hanem Gombos másokra hallgatott. Hozzá csatlakozott Sarmasághi Zsigmond is, a ki már sok úr alatt szolgált Erdélyben s nagyon kevéssé bízott a fejedelmi trónok állandóságában.

Gombos hada Deésig vonult, de itt Kamuthy Balázs Török Istvánnal együtt várakozott reá. Török a nyáron Szkendernek nagy elismerését vivta ki Moldvában, valószinüen az ő tanácsa után indult Kamuthy, midőn november 20-án lesbe csalta s megverte Gombos hadát. A megsebesült Sarmasághi fogságba került. Most Bethlen is táborba szállott. Hadainak egy részét Szatmárnak küldötte, ő maga a derék haddal Debreczennek tartott. Útközben az elégületlenkedő Prépostvárit elfogta Szilágy-Csehben s a várat ideiglenesen a saját katonáival őriztette. Az incselkedés komoly fordulatot vett. A felsőmagyarországi vármegyékben kihirdették a fölkelést. Tokajba kellett volna gyülniök Forgách vezetése alatt. Midőn Zemplén vármegye gyűlésén felolvasták a rendeletet, Melith Vid szólásra jelentkezett: „Hallja meg becsületes nemes vármegye szómat! . . A szent békesség Erdély és Magyarország között végbenment . . . Azért ha mi a fejedelemre támadnánk és ellene kardot fognánk, a frigyet a mi részünkről felbontanók és igyold a mi hitlevelünket a kopja hegyére csinálnák és úgy hoznák arczczal vissza a mi szemünk közé. Azért lássa kegyelmetek.” A megye megtagadta a fölkelést. Bethlen előrehaladása nem nagy akadályba ütközött volna. Az udvar most hajlandó volt kegyelmesen megbocsátani Bethlennek annyiszor emlegetett büneit. Forgách Zsigmond a fejedelemhez küldötte Károlyi Mihályt és Hoffmann Györgyöt, a kik arra kérték, hogy „ne fegyverrel vegyen igazat magának”, hanem követeket küldjön a királyhoz.⁵⁶

1617 január 14-ére Forgách Zsigmond Kassára hivta a felsőmagyarországi rendeket, hogy tanácskozzanak Bethlen visszaszoritásáról. A rendek erre oly módot választottak, mely aligha tetszett az udvari köröknek. Bethlenhez küldött követeik előadták, hogy ők maguk is megbüntették volna Gombost, ha a fejedelem meg nem előzi őket, azután mentegették magukat, hogy mindent elkövettek a békezavarók megfékezésére s végül arra kérték a fejedelmet, hogy vezesse vissza hadait. Bethlen teljesitette a rendek kérését.

Kemény Boldizsárt és Kassay Istvánt Prágába küldötte, nem azért, hogy új szerződést kössenek, hanem hogy neki, a megbántódott félnek, igazságot kérjenek. Ezt a felfogást az udvar határozottan visszautasitotta. Szerinte Bethlen sértette meg a királyt, ő bontotta fel a nagyszombati szerződést. Bethlen merészelte a királyt azzal vádolni, hogy pártolja Homonnayt s ő adta át Lippát a töröknek minden igazi kényszer nélkül. A fejedelem kénytelen volt megnyugodni abban, hogy a két részről kiküldött biztosok új szerződés tárgyalásához fogjanak. A nagyszombati tárgyalás alatt Mátyás biztosai mindenekelőtt azon voltak, hogy minél erősebben éreztessék az erdélyiekkel azt a rendkivüli távolságot, mely a római császárt elválasztja az erdélyi fejedelemtől. Az erdélyiek mindenben engedtek. Lemondottak Homonnay szövetségeseinek hivatalukból való elmozditásáról s meg kellett nyugodniok abban, hogy Mátyás még most sem adta meg Bethlennek a fejedelmi czimet. 1617 július 31-én Pázmány Péter, Molard, Pethe László s Apponyi Pál a király részéről, Pécsi Simon, Fráter István, Balassi Mihály s Weyrauch Dávid Bethlen részéről megkötötték a második nagyszombati szerződést. Ez tulajdonkép nem egyéb, mint megerősitése az elsőnek, azzal a különbséggel, hogy a másodikban a békezavarók büntetése erősebben van kiemelve. Khlesl igy nyilatkozott a békéről: „Az alkú jól sikerült. Úgy kell értenünk a dolgot, hogy Bethlen nagyon meg van szorulva, mert csalatkozik abban, hogy a török császár pártját fogja; mi sokfélét inditottunk ellene a portán s igy kénytelen volt lenyelni a keserű falatot.”⁵⁷

Khlesl elfelejtette megjegyezni, hogy az udvarnak is szüksége volt a békére, mert az ország a zavarok idején nem lett volna hajlandó a királyválasztás kérdésének megoldására. Abban azonban igaza volt Khleslnek, hogy az udvar sokfélét inditott a portán Bethlen ellen.

Az 1616-iki májusi szerződéssel kiegészitett bécsi békének ratificatiójával Czernin és Cesare Gallo május 20-án indultak el Bécsből Konstantinápolyba. A törökkel kötött béke fentartását az a körülmény is szükségessé tette, hogy az ausztriai háznak ekkortájt háborúja volt Velenczével. A háború a magyar királyságot is érdekelte. A török birodalomból menekült s Zenggben letelepitett szlávok, kiket uszkokoknak neveztek, rablásaikkal sok bajt szereztek a velenczei köztársaságnak. Velencze a tengeri kereskedelem akadályozásával válaszolt. 1615-ben háború tört ki a köztársaság és Ferdinánd főherczeg kormánya közt. Ferdinánd e háború folyamában megemlékezett Zenggnek a magyar királysághoz tartozásáról, a mire a magyar országgyűlések eleget figyelmeztették. Midőn a fiumei kapitány Ferletics Andrást, a hires tengeri rablót halálra itélte, Ferdinánd nem erősitette meg az itéletet, azt mondván, hogy Ferletics a magyar törvények alá tartozik. Magyarországban némi nyugtalanságot keltett az a hír, hogy a „velenczeiek Zrini uramnak Bukari nevü várát” is megtámadták. Hanem az ostrom nem sikerült. Csak 1618 elején ratifikálták a madridi békét, mely véget vetett a háborúnak, hanem ez a béke sem biztositotta a szabad hajózást az Adrián.⁵⁸

De már emlitettük, hogy a magyar viszonyokat közelebbről érdeklő okok is ösztönözték Khleslt a portával kötött barátság ápolására. Czernin nemcsak az első török-osztrák kereskedelmi szerződés megkötésén fáradozott. Leginkább az ő ügyességétől várták Bécsben Bethlen megbuktatását s Homonnay diadalát. Meg volt hagyva, neki, hogy Gratianit úgy tekintse, mintha a császár hivatalnoka volna. A különben annyira gyanakodó Khlesl nagyon bizott a hárompróbás olaszban, a ki jó pénzért megigérte, hogy megtöri Bethlen pártolóinak befolyását s Homonnayt Erdélybe, Serbán Radult pedig Oláhországba vezeti.

Gratiani még azoknak a leveleknek megszerzésére is vállalkozott, melyeket állitása szerint előkelő magyarok irtak a portára. Az udvar úgy gondolta, hogy e levelek segitségével a bécsi béke végrehajtásának, vagyis a hirhedt executiónak a magyar hadi erő ellen törvényesebb színt adhat. Igaz, hogy Czernint s a tőle küldött ajándékokat nagyon kedvesen fogadták a portán, bár az a körülmény, hogy a bevonuláskor a követ oly zászlót lobogtatott, melyen a keresztre feszitett megváltó volt látható, zavarokra s a keresztények üldözésére adott alkalmat. Czernin folyvást tiltakozott Lippa átadása ellen. Volt e tiltakozásban a keresztény solidaritásnak valami érzete is, de ha tekintetbe vesszük Homonnay igéreteit, nem tagadhatjuk, hogy Czernin tiltakozása nem egész keresztény módon Bethlen jó hírének s hatalmának is akart ártani. Az erdélyi követek nagy gyanakodással nézték Czernint s magyar ruhában járkáló kiséretét. Balassi Ferencz azt kérdezte a nagykövettől, hogy miért törődtök ti Lippával s Erdélylyel, nem volna-e jobb, ha Egert, Budát, Kanizsát s Esztergomot foglalnátok vissza? Bethlen kapitihája, Sövényfalvi Dániel, nagyon jól látta, hogy mire törekednek Czernin emberei. Féltette a magyarságot a török-osztrák barátságtól. Tudta, hogy mire való a bécsi békében a palánkok elhányatásáról szóló czikk. „Eléggé akarnák az itt való követek azt persvadeálni”, – úgymond – „hogy római császár Erdélnek is jó akarója, de én azt nem tudom, mit kell elhinni, mert minden dolgok álnokság, noha magyar formában, magyar ruhában öltöztetnék de . . . mint az Sodoma helyén termett gyümölcs kivül szép, azt mondják, de ha megilleti ember, hamu, füst lészen.” Czernin még a portán volt, midőn Gratiani, mint a szultán főkövete Prágába indult, hol 1617 július 21-én volt audientiája. Az olasz, a ki most a Duca di Naxos czimével pompázott, semmit sem teljesitett a nagyszerű igéretekből. De a politikai helyzet sürgette Khleslt a béke megerősitésére. Molard és Apponyi megkötötték Gratianival a komáromi szerződést 1618 február 27-én. A biztosok kijelöltek Komárom, Nyitra, Bars és Hontmegyékből hatvan falut s a bécsi békére hivatkozva a töröknek adták azokat. A szerződés a faluk török adójából ezer forintot a magyar kamarának biztositott. Májusban Ali bég, Ibrahim aga s egy csausz megegyeztek Lipthay Imrével, Makláry Péterrel, Szempczy szolgabiróval és Szobonya Pál adószedővel a falvak adójára nézve. A komáromi szerződés ujra megemlékszik a palánkokról, rövid határidőt tüzve ki azok lerontására. A politikai illusiók csodálatos állandóságát bizonyitja Khleslnek az a hite, hogy a velenczei béke ratificatiója s a magyar országgyülés szerencsés befejezése után még végrehajthatja az executiót. Azonban Khlesl is megütközött, midőn Gratiani ravaszul azt ajánlotta, hogy az udvar rögtön állitsa ki az executiora szükséges hadi erőt. Csak ez kellett volna még az udvar zavarainak növelésére. Khlesl azt felelte, hogy egy vagy két évvel azelőtt sok oly dologról tárgyalhattak, a mi most a legnagyobb mértékben káros volna.⁵⁹

Bethlen Gábor fejedelmi pecsétje.
Két oroszlán által tartott nyilt korona alatt három pajzs, a jobb és bal oldaliban Erdély czimere: a sas és hét vártorony csillaggal s félholddal, a középsőben Bethlen családi czimere: nyíllal átlőtt két szemközt néző hattyú. A pajzsok alatt: 1614.
A körirat: GABRIEL • BETLEN • D(ei) G(ratia) • PRIN(ceps) • TRAN(sylvaniae) • PART(ium) R(egni) HVN(gariae) DOM(inus) SIC(ulorum) CO(mes).
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly.

Midőn e vallomást tette, Bethlenre is gondolt, a ki ellen hiába „inditott sokféle dolgot a portán”, noha a fejedelem nem erősitette volna meg a nagyszombati békét a legnagyobb készséggel, ha Lippa átadása után már mitsem kellett volna tartania a török követeléseitől. Eleintén azt hitte, hogy nem kell tartania. Midőn Balassi Ferencz 1616 szeptemberében haza felé indult, Bethlen azt gondolta, hogy „hazánknak állapotja sok időtől fogva a portán jobb aránt nem volt, mint mostan, úgy értem bizonyosan”. De nemsokára felhők mutatkoztak. 1617 április közepén Kara Mehemed csausz a szultán hármas parancsolatjával érkezett Bethlenhez. Az egyik az volt, hogy Jenőt adja át rögtön, a második az, hogy fizesse meg az évi tizezer arany adót, melyet eddig még egyszer sem fizetett s végül bocsásson hadakat Szkender pasa mellé, ki a kozákok rabló hadjáratai miatt Lengyelországot akarja megtámadni. Bethlen időt akart nyerni. Annyit tudott, hogy mind a három parancsot nem kell teljesitnie. A szultánnak megirta, hogy a török parancs hallatára az erdélyiek elrémültek és „nekem sem orczám, sem szóm nem maradt előttök”. A hadküldés szabadságukat sérti s a legjobb volna, ha „Markót”, a kinek Bethlen a moldvai vagy oláh vajdaságot akarta megszerezni, kiküldené most a szultán. Ekkor olyformán lehetne az erdélyi hadakat Szkender mellé bocsátani, mintha Markó maga számára fogadta volna őket. Továbbá nem lehetséges egyszersmind fizetni s hadakozni is. Mennyit költött a mult években a moldvai vállalatokra, Homonnay visszaverésére s Lippa átadására. Ennyi hűségért jutalmat kiván. Athnamé-levelet kér Jenő a hat vagy hét évi adó elengedéséről. Az athnamé késett, Markót sem küldötték ki. Bethlen minden eshetőségről gondoskodott. Nápolyi Pétert Lengyelországba küldötte, hogy tudósitsa a lengyeleket a portai állapotokról s hogy barátságra kötelezze maga iránt a köztársaságot az esetre, ha valami hatalmas keresztény szövetség támadásra akarná felhasználni a török birodalom zavarát. Midőn látta, hogy ily szövetségről szó sem lehet, hanem a lengyel magára van hagyatva Szkender támadásával szemben, azon volt, hogy a lengyel előtt nagyitsa a török erejét, a portán pedig nagyon jelentékenynek tüntesse fel a köztársaság hadseregét. Mind a két helyen közvetitőnek ajánlkozott. Egyre halasztotta az indulást Moldva felé. Nem akart elmaradni a hadjáratról, de nem bánta volna, ha elkésik. A sokféle parancs közt, úgymond, nehéz eligazodnia. A levelek nem egyeznek a szóbeli üzenetekkel. A szultán megharagudott. Parancsoljuk – üzente neki – hogy két szállást egygyé tévén, mentest menjetek és az mi hadainkkal megegyezzetek. A fejedelem augusztus végén átlépte a határt. A Dnjester partjáig, Soroki környékére vezette táborát. Rögtön a közvetitéshez látott. Valami derekas hadviselésre egyik félnek sem volt kedve. Nyolcz napig fáradozott Bethlen izengetéssel s követküldéssel, mig végre szeptember 22-én Zolkiewsky, a korona hetmanja és Szkender aláirták a békét. A békében a lengyelek megigérték, hogy Moldvába nem küldik alattvalóikat s hogy Homonnayt és Serbán Radult nem eresztik át területükön. De a portán nem voltak megelégedve Bethlennel. Szemére hányták, hogy a tulajdonképi hadműveletekben nem vett részt, a kajmakám azt izente neki, hogy mostani szolgálata csak egy kaftánt sem érdemel. Bethlen azt hitte, hogy ellenségei új támadásra készülnek ellene. „Semmi nincs lehetetlen” – mondá. De azért meg nem ijedt. A Dnjeszter partján kötött béke közvetitésével „igen nevekedett tekintete, hitele és terjedett is hire neve mindenfelé”. Megerősödve az átélt viszontagságoktól, vigyázott mindenfelé, mert már régóta érezte, hogy nagy eseményekben nagy szerep vár reá.⁶⁰

Bethlen Gábor érme.
Előlapján a fejedelem mellképe, fején magyar kócsagtollas föveggel.
Körirata: GAB(riel) : BETLEN D(ei) G(ratia) : P(rinceps) : TRAN(sylvaniae) : PART(ium) : REG(ni) : HVN(gariae) : DO(minus) : ET SI(culorum) : CO(mes) : Hátlapján felhőkből kinyuló pánczélos kar kivont kardot tart, melyre korona van tüzve. A körirat: D(omi)N(u)S : ILLVM(inatio) : MEA ET SALVS MEA QVEM TIMEBO • 1616 • A pánczélos kar mellett csavarodó mondatszalagon: CONSILIO FIRMATA DEI.
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

1. Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI. 350. 353. Toldalagi Évkönyve. (Történelmi Tár, 1881. 2. 3.) Mikó, Erd. Tört. Adatok, 115.^[VISSZA]
2. Chronicon Fuchsino-Lupino-Oltardinum, I. 276. Bojthi Engelnél, id. m. 395. Tholdalagi Évkönyve, id. h. 4.^[VISSZA]
3. Bojthi, id. h. 371.^[VISSZA]
4. L. Die Veranlassung zu der engeren Verbrüderung der Sachsen in Siebenbürgen. (Archiv des Vereines f. sieb. Landeskunde, N. F. III. 224–273.) Kemény, Deutsche Fundgruben, I. 271. Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI. 383–391. Az Archiv 239. lapján közölt levél válasz a szász egyetem deczember 17-iki felterjesztésére Kamuthyra nézve l. Erdélyi Orsz. Emlékek, id. k. 479. A segesvári dologról l. Deutsche Fundgruben I., 110. s Török-Magyarkori Áll. Okm.-tár, I. 118.^[VISSZA]
5. Bojthi, id. h. 374. 380. Thurzó, Forgács s Dóczy levelezése, kiadta Szilágyi Sándor: Történeti Lapok II. 838–886.^[VISSZA]
6. L. a tárgyalásokról Bojthit, id. m. 362–424. V. ö. Erdélyi Orsz. Emlékek, VI. 880–496. VIII. 534. Segesvári krónikája Mikónál, id. h. IV. k. 183–184. Brüsszeli Okmánytár, IV. 66. Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor levelezése. (Budapest 1887.) 24.^[VISSZA]
7. Szilágyi, Bethlen G. levelezése, 9. Erd. Orsz. Emlékek, VI. 441. Forgách Dóczihoz 1614 máj. 2. Történeti Lapok, II. 1026. A csausz nevét l. Hegyes naplójában: Deutsche Fundgruben, N. F. 307.^[VISSZA]
8. Hammer, Khlesl. III. Függ. 97., Brüsszeli Okmánytár, IV. 105. Itt a levél német forditása van közölve. Az id. részletet Lépes B. leveléből vettük át. Géresi, A gr. Károlyi cs. Okltára, IV. 105.^[VISSZA]
9. Salamon, Két magyar diplomata. 262. Komáromy id. czikke (Hadtört. Közlem. 1893. 681.) s Illésházy levele a királyhoz 1609. márcz. 19. (Bécsi áll. levéltár Turcica).^[VISSZA]
10. Az Illésházytól beküldött példányt Szilágyi közölte: Történelmi Tár, 1878. 840. A hitlevelet Salamon közli, id. h. 263. V. ö. még Ipolyi, Rimay János államiratai és levelezése, 68.^[VISSZA]
11. L. Zwiedinek-Südenhorst, Geschichte und Geschichten neuerer Zeit. (Bamberg, 1894.) 30. s Rimay levelezését, id. h. 166.^[VISSZA]
12. U. ott, 187. Illésházy a királyhoz, 1609 márcz. 1. és Hans Preiner a királyhoz, 1609 szept. 14. (Bécsi áll. levéltár, Turcica.)^[VISSZA]
13. Contarini is megemliti e dolgot a velenczei senatus előtt felolvasott jelentésében: „o per l’infedeltà de Turchi, o per la semplicità dell’ Erbestain (ma, secondo me, per l’ una e per l’ altra).” Barozzi és Berchet, Le Relazioni degli Stati Europei con Turchia. (Venezia, 1871.) 205. V. ö. még Óváry regestáit, 482.^[VISSZA]
14. L. Salamon Ferencz, Két magyar diplomata. XIV. l. Az erdélyi pontot igy mondotta el Mehmet basa Borsos Tamásnak 1619-ben. Mikó, Erd. Tört. Adatok, II. 110. Használtuk még Buonuomonak 1610 május 25-iki jelentését. (Bécsi áll. ltár, Turcica.)^[VISSZA]
15. Velenczei dispaccio, 1610 május 15. A M. Tud. Akad. tört. bizottságának másolatai közt.^[VISSZA]
16. A június 26-iki velenczei dispaccio szerint a szultán a követeket „in tutto conforme alle richieste loro” küldötte haza. Salamon azt állitja, hogy „a szultánnak a zsitvatoroki szerződést megerősitő okmánya csak 1612-ben, május első napjaiban kelt.” (id. h. XVI. l.) Salamon az 1615-iki bécsi szerződés második czikkére hivatkozik, melynek értelmében a szultán a hiteles levél ratifikálását „az fölséges Rudolphus római császárnak sub dato anni Mahometani 1021. esztendejében rebiül evvel hónap kezdetén” küldötte. Hivatkozhatott volna még Salamon Khlesl 1615 június 8-án Starzerhoz irt levelére, melyben Khlesl elbeszéli, hogy Negroni gazságot követett el, mert Illésy tolmács forditásából kitünt, hogy az 1610-ben hozott példány is meg van hamisitva. Negronit ezért vasra verette. Mindezekre a következőket jegyezzük meg. Igaz, hogy a bécsi szerződésben emlitett török dátum az 1612. év május elejének felel meg. Csakhogy a szerződés 1612-iki megerősitését Khlesl sem emliti id. levelében és más források sem emlitik. Sőt a linczi gyülés elé terjesztett császári propositio határozottan állitja, hogy Negroni és Buonuomo „die authentische und zu Zittva geschlossen tractation vom türg. Kaiser erhalten, und mit inen gefertigter herausgebracht haben.” (Erd. Orsz. Emlékek, VI. 509.) Feltünő még az is, hogy a bécsi béke idézett czikke a Rudolf császárnak 1612 május kezdetén küldött levélről beszél, pedig a császár már január 12-én meghalt. Khlesl levelében pedig az a feltünő, hogy a hamisitást csak a linczi gyülés után vette észre. Nem emliti, hogy minő pontok vannak hamisitva, noha a levélből csak az látszik, hogy az esztergomi hódoltságra vonatkozik a hamisitás vádja, tehát oly pontra, melyet a törökök kényük-kedvük szerint magyarázgattak, ha még oly gondosan volt is fogalmazva. De Khlesl vádjával szembe kell állitanunk a hiteles adatok egész sorát. Ilyen a velenczei bailo 1610 június 26-iki jelentése. De a bailot talán félrevezették. Midőn Negroni visszatért, mindenki meg volt elégedve szolgálatával. 1611 elején Budára küldötték a pacához az esztergomi hódoltság ügyében. Negroni megmutatta a pasának az 1610-ben hozott példányt, s ebből olvasta fel neki, hogy „tutti li vilaggi quali avevano resso obidienza a Strigonia nelle tempi che quella si trovava sotto la potesta del V. Imperatore, quelli soli doverano renderli la debitta obedienza.” (Bécsi áll. ltár. Turcica.) De talán Negroni egész jelentése hamisság. Akkor hogyan lehetséges az, hogy Negroni budai utjának eredményével is meg voltak elégedve Bécsben? Hasszán pasa ekkor Mátyáshoz irt levelében elfogadja a Negroni álláspontját, noha a pasának kényelmesebb lett volna az 1610-iki ratificatiio illető pontjára hivatkozni, ha az oly nagyon meg volt hamisitva, mint Khlesl állitja. (Hasszán levele u. ott, 1611 febr. 22.) De ha mindeddig senki sem vizsgálta meg a Negronitól hozott ratificatiót, nem feltünő-e, hogy midőn az 1614-iki linczi gyűlésre a császári propositiót készitették, még mindig az 1610-ben hozott példányt ismerik el az igazinak? E propositio dicsőiti Negroni ügyességét s buzgalmát. A gyűlés után Khlesl hirtelen kideriti, hogy Negroni éveken át el birta hitetni a nádorral, Molarddal s az összes tanácsosokkal, hogy a meghamisitott török szerződés egyező a zsitvatorokival. De az 1615-iki bécsi szerződést Khlesl csinálta. Miért erősiti abban meg az Ahmet szultántól küldött ratificatiót? S ha az ott emlitett 1612-iki dátum nem tévedés, hogyan magyarázható, hogy az 1614-iki linczi propositio semmit sem tud az 1612-iki ratificatióról? Még nincs tisztázva az egész kérdés. De a rendelkezésünkre álló adatok vizsgálatából azt kell következtetnünk, hogy az 1612-iki dátum valami tévedésen alapszik, vagy ha valódi is, az akkori ratificatio alapjában véve Negroni tárgyalásának az eredménye. Khlesl pedig engedetlenség miatt, vagy más természetü okokból üldözte Negronit. Levele olyan benyomást tesz, mintha azt akarná mondani, hogy csak én értek a dologhoz, ha valamihez hozzá fogok, rögtön észreveszem, a mit annyi tanácsos még nem is sejtett. Talán csekély eltérést nagyitott a tárgyalások érdekében, s hogy elitélhesse Negronit, a kire ekkor nagyon haragudott.^[VISSZA]
17. L. Negroni id. jelentését s több iratot az 1611. évi Turcicában.^[VISSZA]
18. Az 1614-iki linczi császári propositiót közli Szilágyi: Erdélyi Országgy. Emlékek, VI. 510. Hogy az itt közölt iratot joggal nevezzük igy, arra nézve l. Khevenhiller, Annalium Ferdinandeorum Tom. VIII. 647.^[VISSZA]
19. Kovachich, Scriptores Rerum Hungaricarum minores. I. 245. és Erdélyi Országgy. Emlékek, VI. 511.^[VISSZA]
20. Ortelius, Continnatio. 49. Hammer (id. m. 750.) Dervis csauszt emliti, de Khlesl 1614-iki leveleiből látjuk, hogy Gratiani volt Ali bég társa.^[VISSZA]
21. Hammer, Khlesl, III. Függ. 97–99. „Sein aber die Länder curirt, so will ich alle andern Sachen leichter accomodirn khünen.”^[VISSZA]
22. Hammer, Khlesl, III. Függ. 490. Gindely, Der erste österr. Reichstag zu Linz in Jahre 1614. (Sitzungsberichte der Phil. hist. Classe der Akademie der Wissenschaften. XL.) és Geschichte des Dreissigjährigen Krieges. I. 92–106. Itt azt gyanitja Gindely, hogy az udvar ravaszságának is része lehet a magyarok meg nem jelenésében, pedig ez inkább természetes következése volt a magyar politikának. Gindely felfogását Thurzó politikájáról helyreigazitja Huber Alfonz: Geschichte Oesterreichs, V. 51. Mátyás idézett levele Ferdinándhoz megjelent Hurmuzakinál: Documente, IV/I. 532.^[VISSZA]
23. Ezekre nézve a főforrás Khlesl 1615-iki s 1616-iki levelezése Hammernél. L. még Hatvani, Brüsszeli okmtár, IV. 125–132. Sepsi Laczkó krónikája Mikónál, 144–147. Az itt közölt Nova Pragensia olyan, mintha egykorú hirlap után volna irva. Az emlitett szerződésekre vonatkozólag l. Salamon, Két Magyar Diplomata. (Toldalék.) Botka Tivadar, Kisfaludi Lipthay Imre emléke. 75.^[VISSZA]
24. Szilágyi Sándor, Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. k. 123–277. és Bethlen Gábor Levelezése, 15–29. Forgács levele Dóczyhoz, közli Szilágyi: Történeti Lapok, II. 1043. Pray, Gabr. Bethlenii Principatus. (Pestini, 1816.) II. 20. A nagyszombati szerződést közli Hatvani: Brüsszeli Okmt. IV. 115. A titkos szerződést kiadta Szilágyi: Uj Magyar Múzeum, 1859. I. 433.^[VISSZA]
25. Bojthi, id. h. 373., Szilágyi, Erdélyi Orsz. Emlékek, VI. 426. és Tholdalaghi évk. Tört. Tár 1881. 4.^[VISSZA]
26. Rozsnyai, Tört. Maradványok, 84. és Tholdalaghi, id. h. Az athnamét l. Mikónál, II. 336.^[VISSZA]
27. Trauschenfels, Fundgruben 308. és Tholdalaghi, id. h.^[VISSZA]
28. Tholdalaghi, id. h., a lippaiak levele, közli Szilágyi: Tört. Tár 1879. 225. Erdélyiek okt. 5-iki levele Jászai gyűjteményben. Forgách Dóczyhoz: Tört. Lapok, II. 1028. Szalárdi, Siralmas Krónika. 36. Bethlen Szkenderhez: Török-Magyarkori Áll. Okm.-tár I. 124. Szilágyi, Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 172. és 186.^[VISSZA]
29. Rozsnyai, id. m. 66. A levél 1615. október eleje körül kelt.^[VISSZA]
30. Tholdalagi, id. h. és Mikó, id. m. I. 224.^[VISSZA]
31. Török-Magyarkori Államokmánytár, I. 132. 139. V. ö. Szabó Károly közleményeit: Tört. Tár, 1880. 485–489. s 707–709.^[VISSZA]
32. Sövényfalvi levele, közli Szilágyi Sándor: Tört. Tár, 1881. 600.^[VISSZA]
33. Szilágyi, Bethlen uralkodása történetéhez. Tört. Tár, 1879. 229–233. Balassa Zsigm. támadása. Közli Barabás Samu: Tört. Tár, 1881. Komáromy András, Rimay János életéhez. Irodalomtört. Közlemények, IV.^[VISSZA]
34. Hammer, Khlesl. III. Függ. 220. l.^[VISSZA]
35. L. Hurmuzaki, Documente Vol. IV.^[VISSZA]
36. Szilágyi, Bethlen Gábor Levelezése 16.^[VISSZA]
37. Seraphinus felterjesztése Erdélyi Orsz. Emlékek, VI. 502. és Lassota titkos jelentése u. ott, VII. 139.^[VISSZA]
38. L. ezekre nézve Kendi levelét Radulhoz. U. ott, VI. 538. Kendi és Bethlen leveleit u. ott, VII. 196. és 210. s Khlesl votumját, kiadta Müller F. Archiv d. Vereins f. sieb. Landeskunde, N. F. XIX. 1884. 617. Huber (Geschichte Oesterreichs, V. 79.) nem ért egyet Szilágyival s Fraknóival, a kik azt állitják, hogy Khlesl is biztatta Homonnayt s része volt a Bethlen buktatására irányuló törekvésekben. Sajnálja, hogy Fraknói semmit sem közöl abból a számos levélből, melyre hivatkozik s azt hiszi, hogy Khlesl és Molard e kérdésben is külön utakon jártak. Közlünk tehát néhány idézetet abból a „számos levélből”: „Der Valach wird was zugebrauchen sein, der Homonnay desgleichen, sed omnia suo tempore” (1614. junius 7. Hammer, id. m. III. F. 99.) „Ein absonderliches Geldt für die Sachsen, für den Valachen und der ganzen geheimen Impresa” (1614. június 25. u. ott, 103.) 1615 május 7-én Lassotának credentionálist küld Homonnay s Kendi czímére, ugyanekkor beszél Ali praeoccupálásáról, Homonnay támadása esetére. (U. ott, 184.) „Vernünftig handelt der Herr, dass er also des Hom. Sachen dissimulirt” (Molardnak, 1616. június 21. u. ott, 354. (Márczius 3-án egészen Molardra bizza a dolgot. (U. ott, 364.) Vannak ellenkező nyilatkozatai is. Ellenkezése csak a módra, az alkalomra, de nem a czélra vonatkozik.^[VISSZA]
39. Erdélyi Országgy. Emlékek. VII. 16.^[VISSZA]
40. Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 205–209. 289–301. Hurmuzaki, Documente, IV/I. 563. 564. Hammer, Khlesl, III. Függ. 154. 184. 220. Itt irja: „Sein nun beide Kaiser verglichen, bedarf dieser Grandezza Ine hünweckh zu bringen mit den Skender Bassa gar nicht, und sein woll andere mitl, wie mit den Báthori geschehen, vorhanden.”^[VISSZA]
41. Szilágyi, Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 39–41. és 301–316. Bethlen Gábor Levelezése. 50. Hammer, Khlesl III. Függ. 377.^[VISSZA]
42. Szilágyi: Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 321. Bethlen Gábor levelei 42. és Bethlen Gábor és a porta, Történelmi Tár, 1881. 602–607. Hegyes naplója Trauschenfelsnél: Deutsche Fundgruben, 320. Hogy Ali üzenetét a portára nem Bethlen gondolta ki a maga mentsége végett, azt Starzer jelentése is bizonyitja. Hurmuzaki, Fragmente zur rumänischen Geschichte, III. 64. Forgách bibornokra nézve l. Borsos levelét Bethlen Istvánhoz Mikónál: Erdélyi Tört. Adatok, II. 289.^[VISSZA]
43. Toldalagi emlékirata Mikónál: id. m. I. 225. Szilády és Szilágyi: Török-Magyarkori Államokmtár, I. 144. 149. 151. 154. Makai Domokos közleménye: Tört. Tár 1888. 598. Márki Sándor, Aradvármegye és Arad története. II. 67–71. Toldalaginál id. h. száz két gyalog áll, alighanem száz kék gyalog helyett. A Chronicon Fuchsio Lup. Olt. 282. l. is Erős száz gyalogját emliti.^[VISSZA]
44. Sepsi Laczkó Mikónál: id. h. 151. Szilágyi, Erdélyi Orsz. Emlékek, VII., 317. Althan és Forgách levelei, közli Szilágyi: Tört. Tár, 1881. 407. 435.^[VISSZA]
45. Thurzó levele a királyhoz, közli Szilágyi: Tört. Tár, 1881. 402. és Sepsi Laczkó Mikónál: id. h. 156–158.^[VISSZA]
46. Forgách levelét Thurzóhoz l. Tört. Tár, 1881. 410. Bethlen instructióját Toldalagihoz l. Török-Magyar. Állami kvtár, I. 157.^[VISSZA]
47. Sepsi Laczkó, id. h. 159. Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 335. 347. Bethlen Gábor Levelei 52. Saárossy Márton levele Rákóczy Györgyhöz, közli Szilágyi: Tört. Tár, 1894. 109.^[VISSZA]
48. Szilágyi, Oklevelek a Homonnay-féle mozgal. tört.-hez. Tört. Tár 1881. 420., 422. 431. Komáromy András czikke Kolonichról. Hadtört. Közl. 1895. 507. Thurzó parancsa, közli Paykoss: Tört. Tár 1887. 407. Sepsi Laczkó id. h. 160. Frankl, Pázmány Péter, I. 208. Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 33. V. ö. még Thurzó levelét Dóczihoz, közli Szilágyi Tört. Lapok II. 1090.^[VISSZA]
49. Forgách lev. közli Szilágyi: Tört. Tár 1881. 434. Frankl, id. h. I. 214. Sepsi-Laczkó Mikónál: 161.^[VISSZA]
50. Frankl, id. m. 200. 202. 207. 217. A 207. l. idézett levélnek Rákóczy Györgyről szóló adatát megerősiti az Erdélyi Orsz. Emlékek VII. 377. l. közölt irat 5. pontja.^[VISSZA]
51. Frankl, id. h. 202.^[VISSZA]
52. Frankl, Pázmány Péter, I. 200. Bethlen Gábor, Levelei, 58. 63. 64. 67. 69. Ali levelei Thurzóhoz, közli Szilágyi: Tört. Tár. 1881. 426. 436.^[VISSZA]
53. Bethlen Gábor, Levelei, 80. Toldalagi Mikónál id. m. I. 226. és Chronicon Fuchsino-Lupino-Oltardinum, 285.^[VISSZA]
54. Szilágyi Bethlen Gábor Levelezése. 61. Homonnaynak Bethlentől itt emlitett levelét kiadta Barabás Samu: Tört. Tár, 1885. 808. Frankl, Pázmány Péter, I. 243. 621. II. 104.^[VISSZA]
55. Frankl, id. m. I. 249.^[VISSZA]
56. Frankl, id. m. 251. 257. Szilágyi közleményei: Tört. Tár 1879. 1881, 442–447. 1894. 113. 234. Sepsi Laczkó Mikónál: id. h. 163–167. Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 403–408. Csehi vára nem tévedés Ecsed helyett. Bethlen nem foglalta el Ecsedet, Perneszi volt az ecsedi kapitány. L. Erdélyi Orsz. Emlékek. VII. 68. 69. és vesd össze Bethlen levelét Széchy Katalinhoz, közli Kuun Géza gróf: Tört. Tár, 1887. 811.^[VISSZA]
57. Frankl, Pázmány Péter, I. 264–289 Erdélyi Orsz. Emlékek VII. 423–469. Hammer, Khlesl, III. 562. Pray, Principatus Gabr. Bethlen, 31. Sepsi Laczkó, id. h. 168.^[VISSZA]
58. Huber, Geschichte Österreichs, V. 81–83. L. még Fest Aladár művét Fiuméról és az uszkokokról (Budapest, 1891.) és Batthyány Ferencz levelét Thurzóhoz; közli Nagy Gyula: Tört. Tár, 1879. 119.^[VISSZA]
59. Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 415. „Und ist zu disem Endt (Bethlen buktatása) bereit E. K. Maj. potschaft an der portten.” Khlesl, az udvar s Gratiani dolgairól l. Hurmuzaki, Fragmente zur rumänischen Geschichte, III. 63. 66. Hammer, Khlesl, III. Függ. 401. 403. 404. 489. 602. 624. 625. Sövényfalvi 1616. okt. 22-iki levele, kiadja Szilágyi: Tört. Tár, 1881. 616. Czernin jelentése a budapesti egyetemi könyvtár, G4. jelzetü kéziratában; Khevenhiller, Annales Ferdinandei, VIII. 1141. Salamon, Két magyar diplomata, 279. és Botka Tivadar id. műve, 29. 76–81.^[VISSZA]
60. Török-Magyarkori Államokm. id. k. 136–197. A 136. l. közölt levél nem 1615-ben, hanem 1617 november 18-án kelt, mint a 194. lapon közölt levélből kivehető. L. még Szabó Károly közleményeit: Tört. Tár, 1880. 725–740. 1881. 291–304., Gergely Samuét: u. ott, 1882. 437., Schmidt czikkét: Századok, 1887. 111–113. Bethlen leveleit Mikónál, id. m. I. 316–320. Chronicon Fuchsino-Lupino-Oltardinum, I. 288. Kemény Önéletrajza, 33. Szilágyi Sándor, Nápolyi Péter. (Budapest, 1881.) 15. Hurmuzaki, Documente, Suppl. II. Vol. II. 431. Bethlen 1617 június 2. azt irja Rhédeynek, hogy Dániel deák meghozta az athnamét Jenőről s az adóról. Ez tévedés, mint a későbbi eseményekből kitünik. V. ö. Szilágyi, Bethlen pol. levelei. 72. 88.^[VISSZA]