SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Az 1618-iki és 1619-iki országgyűlések.

Thurzó György halála. Pázmány terve kormányzótanács alakításáról. A trónöröklés kérdése. Ferdinánd főherczeg. III. Fülöp spanyol király örökösödési igényei. Ferdinánd cseh király. A magyar országgyűlés elhalasztása. Spanyol egyezmény terve a magyar trónörökösödés ügyében. A rendek hangulata Ferdinánd ellen. A királyi előterjesztés a trónöröklésről. A választás kifejezésének kerülése. A nádorválasztás elsőbbségének kérdése. A többség engedékenységének feltételei. Forgách az alsó tábla pártján. Pázmány beszéde Ferdinánd érdekében. A választási formula szövegezésének nehézségei. A végleges szöveg. A hitlevél megszerkesztése. Ferdinánd királylyá választatása. A nádorválasztás. A jelöltek. Forgách Zsigmond, az új nádor. A protestánsok kivánságai. A templomok elvételének ügye az országgyűlésen. A többi vallási sérelmek. A jezsuiták térítésének hatása. A protestánsok elkeseredése. A katholikusok sérelmei. Az új vallásügyi törvények. A közjogi s egyéb sérelmek. A báni hatáskör és a végvárak. A szerb bevándorlók ügye. A német katonaság visszaélései. A nádor, a magyar tanács és a kanczellária hatásköre. Védekezés a törvényczikkek szövegében eszközölt változtatások ellen. A VI. czikk „is” szócskája. Tieffenbach Rudolf, érsekujvári főkapitány. A magszakadási perek. Törvény a hatalmaskodás ellen. Egyéb igazságügyi törvények. Pénzügyi intézkedések. A törvényczikkek szövegei. Az alsó-ausztriai rendek követei a magyar országgyűlésnél. A magyar rendek közvetitő szerepe. A csehországi események. A prágai forradalom hire Pozsonyban. Thurn, a cseh felkelők vezére. Jessenius Pozsonyban. II. Ferdinánd koronázása. A magyar országgyűlés válasza a csehekhez. Khlesl bibornok bukása. Mátyás halála. II. Ferdinánd trónralépte. Vallásossága. Egyénisége. Hajlamai. Az országgyűlés egybehivásának halogatása. Thurzó Imre a magyarországi hangulatról. A cseh háború. Magyarhorvát csapatok a császári táborban. Az osztrák és morva rendek óvása a magyar hadak kivitele ellen. A cseh fölkelés terjedése. Ferdinánd tartományai a csehekhez csatlakoznak. Thurn Bécs alatt. Thurzó közfelkelést inditványoz. A magyar küldöttség Thurn táborában. Kisérlet a béke helyreállítására. Thurzó Szaniszló titkos tárgyalásai Thurnnal. Az osztrák és morva rendek követei Pozsonyban az országgyűlés előtt. Buquoy és Mannsfeld harcza Zablátnál. A morva rendek becsmérlő válasza az országgyűlés nyilatkozatára. A nádor felhatalmazást nyer az országgyűlés vezetésére. A királyi előadások. A sérelmek lajstroma. A protestánsok sérelmei. A katholikusok replicája. A nádor kényes helyzete. A vallási kérdések megoldásának elhalasztása. Az országgyűles öt törvényczikke. Ferdinánd császárrá választása. Magyarország szerepe a választásnál. Lépes birodalmi követségének terve. Batthyány Ferencz jóslata a vallási háború kitöréséről

1616-ban „az szegény üdvözűlt úr ő nagysága múlt ki ez árnyékvilágból, nagy karácson estve fertály híján tiz órakor” – igy jegyezte naptárába Thurzó Imre atyjának, a nagy nádornak halálát. Negyvenkilencz éves korában halt meg Thurzó György, majdnem küszöbén azoknak a nagy eseményeknek, melyek nehéz próbára tették volna államférfiúi bölcseségét. Az udvar azt hitte, hogy ellenféltől szabadult meg. Pázmány nem átallotta, az udvari hangulathoz simulva, azt jelenteni a királynak, hogy „a nádor halála után mélyebb csend van Magyarországban, mint valaha volt a nádor életében; és ez nagyon méltó a figyelemre.”1 Pedig egészen bizonyos, hogy nem Thurzó zavarta a csendet s igen valószinű, hogy az udvar nem csekély örömére, a nagy rázkódtatások idején, körülbelül azt a közvetitő szerepet játszotta volna Magyarországban, mint a minőre régi barátja, Zierotin vállalkozott Morvaországban.

De erre most nem gondolhatott az udvar, intézkednie kellett a nádor halála miatt. Pázmány ajánlatára kormányzótanács alakítására gondolt, melynek elnökéül az esztergomi érsek volt kijelölve. Khlesl elfogadta Pázmány ajánlatát, de midőn már szétküldötte az utasitásokat a tanács tagjainak, aggodalmai keletkeztek s Pázmánynyal egyetértve elejtette a tervet. Nem valószinűtlen, hogy a kormány a kormányzótanács alakitásával a nádorválasztás elhalasztását akarta elérni. De a trónörökösödés még el nem döntött kérdése miatt óvakodnia kellett az 1608-iki törvények ellen intézett ily nagy támadásnak még látszatától is.2

A trónörökösödés kérdése már 1617 előtt is foglalkoztatta a politikai világot. Az ötvennégy éves korában nősülő Mátyás házassága gyermektelen volt. Mióta császárrá választották, a pápa, a császári ház tagjai s az egyházi választó fejedelmek azon voltak, hogy biztosítsák a kivánt utód kijelölését a német Habsburgok országaiban. Miksa és Albrecht főherczegek, Tirol és Belgium kormányzói, lemondottak Ferdinánd javára. De 1613 óta más nehézség merült föl. Ez év júliusában ugyanis Zuñiga, a spanyol követ kijelentette Ferdinánd főherczeg előtt, hogy III. Fülöp királynak, Miksa császár unokájának, több joga van a magyar és cseh koronákra, mint Ferdinándnak, a ki Miksa császár unokaöcscse. Csak 1617-ben mondott le Onate, Zuñiga utódja, e követelésről bizonyos elzászi és olasz birtokok fejében, melyeket Ferdinánd a spanyol koronának igért. A spanyol udvar részéről támasztott nehézség nem sokat nyomott Khlesl politikájához képest; a mindenható miniszter ugyanis rendszeresen halasztotta az örökösödés kérdésének tisztázását. Volt e politikában valami elvi szempont is. Khlesl egyeztetni akarta a német birodalom katholikus és protestáns pártjának követeléseit, mert azt hirdette, hogy a két párt kibékitése nélkül nem számíthat Ferdinánd császárrá választására. Az akkor divatos kifejezések szerint a compositiot a successioval együtt, vagy még az előtt akarta elintézni. De gyanúsnak tünt fel e politika a birodalmi viszonyok ismerője előtt. Ki ne gondolt volna arra, hogy Khlesl félti befolyását s azért halasztja Ferdinánd megválasztását, hogy ne legyen kénytelen megosztani hatalmát a Mátyás életében választott uralkodóval?


Thurzó György nádor siremléke.
Az árvai vár kápolnájában. Rajzolta Dörre Tivadar.

Miksa főherczeg meg volt győződve, hogy Khleslt személyes okok vezetik. Az ő erélye valamivel gyorsabb eljárásra kényszeritette Mátyás miniszterét.3

A cseh és a magyar királyi trónok voltak a császári méltóság lépcsői. Az 1617 június 5-ikén megnyilt cseh országgyűlésen nem érvényesült a lakosság többségének akarata. Az országgyűlés ügyes vezetése s a királyi család rég meggyökerezett tekintélye diadalmaskodtak az ellenzék törekvésein. Ferdinándot majdnem egyhangulag „elfogadták” királynak, a helyett hogy „megválasztották” volna s igy ujra föléledt a Habsburgok örökösödési joga a cseh trónra, mely a Rudolf korabeli zavarok alatt majdnem elévültnek látszott.4

Ferdinánd hivei most a magyar országgyűlés döntését várták. De Mátyás király az 1617 deczember 13-ára összehivott országgyűlést előbb 1618 vizkereszt ünnepére, majd ismét márczius 4-ére halasztotta el. Az ismételt halasztás hivatalos magyarázata az volt, hogy Mátyás beteg s el van foglalva, de aligha csalódunk, ha a valódi magyarázatot egyrészt Khleslnek abban a szándékában keressük, hogy minél későbbre tűzze ki a regensburgi választógyűlés napját.5 Még inkább késleltette az országgyűlés egybehivását az udvarnak az a terve, hogy fegyveres erővel félemlíti meg a rendeket. Khevenhiller gróf, a madridi követ, Mátyás király és Ferdinánd főherczeg nevében 1617 szeptemberében arra kérte III. Fülöpöt, hogy rendelje a Velencze ellen küldött spanyol csapatokat Friaulból Magyarországba s adjon pénzt azoknak eltartására. E csapatok segitségével biztosíthatná az udvar a trónörökösödés elismerését s Ferdinánd megkoronáztatását, megakadályozhatná a nádorválasztást s visszaszerezhetné a magyarok kezébe jutott szent koronát. Mátyás Khevenhillerhez irt levelében megvallja, hogy nem annyira köszvénye miatt halasztotta el az országgyűlést, hanem inkább azért, hogy bevárja a spanyol csapatokat. III. Fülöp kormánya megajánlotta a kivánt segitséget, hanem az utolsó perczben Mátyás s Khlesl lemondottak a csapatok felhasználásának szándékáról, mert belátták, hogy Pázmány és Forgács igazat mondottak, midőn lebeszélték a királyt az erőszak politikájáról, mely mindent elronthat, mig ellenben szép szerével sok jóra veheti az udvar a rendeket.6


II. Mátyás függő pecsétje.
Zárt királyi korona alatt két grif által tartott négyelt pajzs 1. és 4. mezeje hétszer vágva, a 2. és 3. mezőben a cseh kétfarku oroszlán; a szivpajzsban az osztrák pólya és a burgundi harántgerendák. A körül elhelyezett pajzsokban, melyek mindenikét a megfelelő rangjelző korona fedi, jobbról s balról váltakozó sorrendben: 1. Castilia és Leon, 2. Aragonia és Navarra, 3. Dalmáczia, 4. Horvátország, 5. Württemberg, 6. Stiria, 7. Morvaország, 8. Habsburg, 9. Szilézia czimerei láthatók.
Körirata: MATHIAS II. D(ei) : G(ratia) : REX : HVNG(ariae) : DESIG(natus) : IN : REG(em) : BOHE(miae) : ARCHID(ux) : AVST(riae) : DVX : BVRG(undiae) : STYR(iae) : CARINT(iae) : CARNIO(lae) : ET : WIRT(embergae) etc(etera) : MARCH(io) : MOR(aviae) : CO(mes) : HAB(spurgi) : ET TYR(olis).
A bécsi állami levéltár eredeti példányáról rajzolta Ströhl H.

Az udvar nem egészen alaptalan aggodalmakkal készült az országgyűlés megnyitására. Ferdinánd jelöltségének híre nagyon rossz hatást tett a protestáns megyékben. Nem is volt szükség az izgatók szavára. Mindenki ismerte a gráczi főherczeg munkásságát. Sőt némelyek azt is vitatták, hogy Ferdinánd „Csehországban immár is elkezdte”. A rendek szivesebben fogadták volna Miksa főherczeg jelöltségét, mert több mérsékletet vártak tőle a protestantizmussal szemben, mint Ferdinándtól. De Pázmány, Dóczi, Forgács és Esterházy rajta voltak, hogy a megyei utasitások ne szóljanak Ferdinánd ellen. Pázmány szóval és irásban bizonyitgatta, hogy „ollyat kell az magyar országbéli királyságra választani, az ki szomszédságunkban közel hozzánk lakik, és olly értéke legyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa az török ellen”. Pázmány s pártfelei nem eredmény nélkül munkálkodtak. Még oly ellenzéki megye is, mint Szatmár, utasitásában meghagyta követeinek, hogy a királyválasztás kérdésében ne ellenkezzenek a többi vármegyékkel. Barsmegye pedig egyenesen utasitotta követeit, hogy Ferdinándra szavazzanak.7

S a rendek mégis a legmélyebb bizalmatlanság jelével fogadták azt a hírt, hogy a betegsége miatt távol maradó király Ferdinándot nevezte ki helyetteséül. Némely vármegyei követ óvás formájában kijelentette az országbiró előtt, hogy tisztelettel fogadják ugyan Ferdinándot, de egy hajszálnyira sem akarnak eltérni utasitásaiktól s az ország törvényeitől. A Ferdinánd mellé rendelt biztosok: Khlesl, Molard és Ulm sem voltak bizalmat keltő államférfiak. Khlesl Ferdinánd előtt érkezett Pozsonyba. Márczius 19-ikén magához hivta Molardot, Pázmányt, Forgácsot, Dóczit, Homonnayt s tanácskozott velük a királyválasztásról. Ez alkalommal a népszerűségét féltő Forgács Zsigmond azzal az inditványnyal lepte meg Khleslt, hogy a nádor választása előzze meg a királyét, mert a megyék úgy kivánják. Úgy is kivánták, mert Zemplén és más megyék utasitásai szerint a nádorválasztásnak minden más tárgyalást meg kellett volna előznie.8

De az udvar nem igy gondolkozott a kérdésről. A márczius 23-án átadott királyi előterjesztésben Mátyás arra kérte a rendeket, hogy ismerjék el, hirdessék ki és tiszteljék királyuknak Ferdinánd főherczeget, mivel Miksa és Albrecht főherczegek lemondottak a trónról.9 Az előterjesztés kerülte a választás kifejezést. Világos volt, hagy az udvar fölbátorodva a prágai sikeren, Pozsonyban is meg akarta kisérteni a szabad királyválasztás megsemmisitését. Kemény és darabos előterjesztés ez, igy panaszkodtak a rendek, mert nagyon ellenkezik a királyság szabadságaival. Az alsóház sajnálattal jelentette ki válaszában, hogy a királyi előadás meg sem emlékezik a nádor választásáról. Pedig az 1608-iki törvényben emlitett egy év elmúlt s a most egybehivott országgyűlésnek a nádorválasztás volna legelső feladata. Azután következnék a sérelmek elintézése s csak akkor fognának a rendek a királyi előadásban emlitett tárgyhoz s az országgyülés egyéb teendőihez. A főrendek többsége nem volt egy véleményen az alsóházzal. Hivatkozott arra, hogy az 1608-iki országgyűlésen Mátyás választása megelőzte a nádorét. De úgy látszik, hogy a főrendek mégsem ellenezték a válasz elküldését, talán mivel nem hitték, hogy alkalmat adhat komolyabb összeütközésre s nem is bánták, hogy az udvar szélsőségének ellene szegezhetik a másik szélsőséget.10 Az országgyűlés márczius 27-iki válaszára már másnap felelt a királyi leirat. Csodálkozott a király azon, hogy a rendek előbb akarnak gondoskodni a szolgáról, mint az urról. De különben megigérte, hogy mihelyt az országgyűlés elvégzi a trónörökösödés kérdését, rögtön hozzáláthat a nádor választásához s a sérelmek elintézéséhez. A rendek ötvennégy szavazattal harminczhét ellenében elfogadták a királyválasztás elsőbbségét. Az ellenzék igen heves volt, van már királyunk, de nádorunk nincs, nádorra van szükségünk; ha meg nem választhatjuk, mindent itt hagyva, haza megyünk – igy kiáltoztak.11

A többség engedékenysége erős föltételekhez volt kötve. Az első az volt, hogy a rendek szabad választásának jogát a választás előtt királyi okirat, a választás után pedig a törvénykönyv egészen határozottan s minden kétséget kizárva erősítsék meg. A második feltétel a rögtöni nádorválasztást, a harmadik a sérelmeknek minden egyéb tárgyalást megelőző elintézését kivánta, mert különben a király választása érvénytelen marad. Mint magától érthető dolgot, vetették e föltételekhez a rendek, hogy az új király a választás előtt a bécsi béke s az 1608-iki törvények megtartásáról hitlevélben biztositja őket.

Az alsóház feliratát a főrendek április elsején kezdették tárgyalni. Tulajdonkép hozzájárultak annak tartalmához, csak egyes kifejezéseket rosszallottak. Pázmány is helyeselte, hogy az országgyűlés a választás kifejezésével kiván élni s jogát védelmezi. A főrendeknek csak az volt a kivánsága, hogy az országgyűlés küldöttsége értekezzék a királyi biztosokkal a felirat felterjesztése előtt. Pázmány és Forgács valóban megjelentek a királyi biztosok előtt április 2-ikán. Khlesl bizonyitgatta, hogy a rendek szokatlan s a királyra nézve sérelmes dolgokat kivánnak. Pázmány és Forgács nem igen merték dicsérni az alsóház feliratát. Kijelentették, hogy ők sem helyeslik hangját s követeléseit. Khlesl erre azt ajánlotta, hogy a főrendek szakadjanak el a rendektől s külön kiáltsák ki Ferdinándot királyukká. Pázmány és Forgács helyeselték ezt a tervet, sőt kifejtették, hogy a törvény szerint a rendek kötelesek volnának alkalmazkodni a józanabb határozathoz, még ha többségben volnának is. De különben is a főrendek számithatnak az alsóház vagy harminczhat tagjának hozzájárulására. Csak az a kérdés, hogy Mátyás király fölvenné-e a harczot a magyar rendekkel? A biztosok nem igen érezve a kérdésnek irónikus ízét, mindannyian igennel válaszoltak s azt jelentették Miksa főherczegnek, hogy Magyarországban erős harcz készűl, melyben az udvar számithat egy magyar párt támogatására.

Másnap a felsőház gyűlésén Forgács a mellett kardoskodott, hogy a főrendek ne mindenben engedjenek az alsóháznak. A főrendek felkérték Forgácsot, hogy birja engedékenységre a rendeket. A rendek ülésén nagyon tüzes beszédeket hallott az országbiró. Egészen megváltozott hangulatban tért vissza társaihoz. Náprágy érsekkel együtt a rendek feliratának elfogadását ajánlotta Pázmány s a horvát bán ellenzésével szemben. A feliratot április 3-án átadta az országgyűlés a királyi biztosoknak.12

A királyi biztosok nagyon csodálkoztak Forgács színe változásán. S igaz is, hogy az országbiró könnyen volt hajlitható. De mi úgy fogjuk fel az április 2-iki értekezletet, hogy Pázmány és Forgács nem a szabad választás ellen, hanem inkább a felirat heves formája ellen nyilatkoztak. A módban eltértek a rendektől, de a szabad választás jogának védelmében egyetértettek velük. A rendektől való elszakadás tervét csak akkor vették volna komolyan, ha az alsóház ellenzi Ferdinánd megválasztását. A főrendek nagy többsége pedig nem akart ellenszegülni a rendek ülésein nyilatkozó közvélemény nyomásának.

A királyi biztosok nem küldötték el a királynak az április 3-iki feliratot. Nem akarták – igy válaszoltak április 6-ikán kelt leiratukban – sérteni a beteg királyt. A király nem akar újítást s igy nincs szüksége arra, hogy külön hitlevélben biztositsa a rendeket oly jogok tiszteletben tartásáról, melyeket megsérteni nincs is szándékában. Bármennyire visszautasitó volt az április 6-iki leirat tartalma, meglátszottak rajta a közeledés jelei. Már előfordul benne a választás szava, a királylyá kijelentés s az ehhez hasonló kifejezések társaságában.13

Most már nagyobb határozottsággal nyilatkoztak az országgyűlésen Ferdinánd hivei. Esterházy Miklós nyiltan kihirdetve az április 2-iki értekezlet megállapodását, kijelentette, hogy a mint Szilágyi Mihály királylyá tette Hunyadi Mátyást egy párt tiltakozása ellenére, most is az fog történni, hogy egy házsártos felekezet miatt az ország el nem áll szándékától. Pázmány hatásos beszédet mondott Ferdinánd érdekében s hivatkozott az 1547-iki V-ik törvényczikkre, melyben az ország kijelentve azt, hogy I. Ferdinánd örököseinek is aláveti magát örök időkre, bizonyos korlátokat szabott a szabad választás jogának. Pákay personalis is ily szellemben beszélt. Az országgyűlés küldöttsége április 7-ikén a királyi biztosok előtt a következő módon nyilatkozott: A rendeknek soha sem volt s most sem az a szándéka, hogy az ausztriai háztól a királyi választásokban elszakadjon, vagy hogy megvonja tőle a tartozó tiszteletet, ne legyen illő tekintettel a királyi család érdemeire s Magyarországra forditott költségeire. Legalább igy fogalmazták a biztosok az élő szóval tett nyilatkozatot, melyben úgy látszik, hogy erősebben ki volt emelve a szabad választás joga s nem volt annyira kimondva az ország kötelezettsége a Habsburgokkal szemben. De lehetséges az is, hogy a küldöttség loyalisabban nyilatkozott, semmint megbizóik kivánták.14 Annyi bizonyos, hogy a nyilatkozat lényegesen javitotta a helyzetet, mely válságossá lett az országgyűlés április 3-iki felirata óta. Ennek átvétele után Molard azt tanácsolta, hogy fel kellene oszlatni az országgyűlést, az engedékenység gyávaság volna s biztos bukása a Habsburgok uralmának. Ulm, a birodalmi alkanczellár, Bécsbe utazott, hogy a királynak jelentést tegyen s átvegye parancsait. A király Trautsonnal, Meggauval s Miksa főherczeggel tanácskozott a teendőkről. Mindannyian a békés utat ajánlották, csak Oñate gróf tanácsolta a küzdelmet s szemére hányta Ferdinándnak, hogy a friauli csapatokat nem helyezte át a magyar határra. De Ferdinánd bizalmas tanácsosa, Eggenberg is békére hajlott. Mátyás tehát, hivatkozva az országgyűlés április 7-iki nyilatkozatára, elfogadta az április 3-iki feliratban foglalt feltételeket és utasitotta biztosait, hogy formulázzák a rendektől annyira sürgetett diplomát.15

Ekkor Khlesl megbizásából Molard és Ulm a két ház vegyes ülésén megkérdezték az országgyűlés tagjait, hogy megválasztják-e Ferdinándot királyukká, ha Mátyás és Ferdinánd megadják a tőlük kivánt diplomát és biztositékot? A vegyes ülés eloszlott, a két ház külön tanácskozott és abban az üzenetben állapodott meg, hogy ha Mátyás és Ferdinánd az április 3-iki felirat értelmében minden változtatás nélkül megadják a kivánt iratokat, akkor az országgyűlés hozzáfog Ferdinánd választásához.16


II. Mátyás király.
Egykoru metszet után.
Felirata: MATTHIAS IMP(erator) : REX HVNGAR(iae) : et BOH(emiae) : H(uius) : NOM(inis) : II.
Alul: Conspiciebamus MATTHIA hoc AVSTRIE vultu, PANNONI acciperes eum Diadema sibi.
Ernst Lajos
gyűjteményének eredeti példányáról.

Április 17-én a királyi biztosok összehivták a magyar tanácsosokat, vagy is az esztergomi és kalocsai érseket, az egri, zágrábi, nagyváradi, veszprémi s nyitrai püspököt, Forgács Zsigmondot, a personalist, Batthyány Ferenczet, Dóczi Andrást, Homonnay Györgyöt, Révay Pétert, Apponyi Pált és Alaghy Menyhértet. Ulm előadta, hogy mi történt Bécsben s mire határozta magát a király. Végül azt kérdezte, hogy mivel a király meg akarja erősiteni a rendek szabad választásának jogát, miképen lehetne arra birni az országgyűlést, hogy a törvénykönyvben a Mátyás elődeinek választásánál használt szavakat alkalmazza? A kérdés tulajdonkép azt jelentette, hogy miképen lehetne az országgyűlést oly formula elfogadására birni, mely legalább Ferdinánd örököseit ne tenné ki a választás kellemetlenségeinek?

A magyar tanácsosok félrevonultak s egy órai tanácskozás után ismét megjelentek. Nevükben Pázmány beszélt. Nagyon veszedelmes dolog volna – igy szólt – ha a rendek megtudnák, hogy a király e dologról a spanyol követtel is tanácskozott. Azt gyanitanák, hogy az udvar meg akarja semmisiteni a választás szabadságát. A rendek nagyon gyanakodók s könnyen izgathatók. Elégedjünk meg az eddig elért eredményekkel. Nagy vívmány volt az, hogy kihagyattuk a rendekkel a „teljesen szabad” jelzőt a választás szó előtt, mert ez a Habsburg ház kizárásának látszatát keltette fel. Ép oly nagy nyereség volt az április 7-iki nyilatkozat, most tehát alkalmazkodnunk kellene a rendek kivánságához. Khlesl erre azt jegyezte meg, hogy a főrendek félnek a köznemességtől, de a király óhajtásával nem törődnek. Pázmány védelmezte a rendeket Khlesl ellenében. Gyanakodásuk igen természetes, mert a királyi propositio kerülte a választás kifejezését s azonkivül bejelentette Miksa főherezeg lemondását, a mi igen kétségessé tette a szabad választás értékét. Azonkivül az a körülmény, hogy az uralkodás a család egy másik ágára száll s az udvar minduntalan az örökösödés jogára hivatkozik, csak mellékesen említve a választást, arra ösztönzik a rendeket, hogy minél határozottabb alakban biztositsák régi szabadságukat.

Végre a királyi biztosok engedtek s Pázmánynyal, Forgáchcsal és Náprágyval egyetértve diplomát szerkesztettek, melyben a király elfogadja az április 3-iki három feltételt, de egyszersmind a félreértések kikerülése végett idézi az április 7-iki nyilatkozatot is. Khlesl Bécsbe utazott, hogy aláirassa a királylyal a fogalmazványt. A királyt bántotta a szabad választás kifejezése s ehhez járult még az, hogy Oñate hatezer embert ajánlott fel az udvarnak Ferdinánd örökösödési jogának támogatására. Némi habozás után a király mégis aláirta a fogalmazványt. Pozsonyban nyugtalan kiváncsisággal várták vissza a bibornokot. Dóczi András, a gyakorlott hirkovács, lázadások kisérleteinek hirével rémítgette Ferdinándot.


II. Ferdinánd.
Rubens Péter Pál olajfestménye után. Eredetije a bécsi udvari műtörténelmi muzeumban.

Április 21-ikén Khlesl visszaérkezett Pozsonyba s a 22-iki gyülésen felolvasta a diplomát. Az április 7-iki nyilatkozat, mely a biztosok fogalmazványa szerint volt a diplomába iktatva, igen rossz hatást tett. Ha Ferdinándot megválasztjuk is, – igy szóltak némelyek – azzal még nem akarjuk elismerni utódainak örökösödési jogát. Huszonnyolcz megyének követei kijelentették, hogy ha elfogadják a királyi diplomát, otthon megkövezik őket s elpusztítják jószágaikat. A főurak és püspökök a diplomát pártolták. „Ne bízzák el magukat az urak – igy fenyegették őket a rendek – ne bízzanak erős váraikban.” A diploma tehát el volt ejtve.

A rendek nem türték az 1547-iki törvényczikknek újabb biztositékokkal való megerősitését. Végre Khlesl április 26-án megegyezett az országgyűléssel a közvetitő formulára nézve. Most azután a rendek sürgetésére az április 3-iki három feltételről ugyane hónap 29-én oly diploma érkezett le, melyet az országgyűlés lelkes „Éljen Mátyás” kiáltással fogadott. A diplomának a választásra vonatkozó pontját a törvénykönyv bevezetésébe irták. Ez a pont csak annyit mond, hogy a rendek régi szokásuk és szabadságuk szerint Ferdinándot megválasztották királyuknak. A Habsburg ház örökösödési joga nincs megemlitve. De a régi szokásra való hivatkozásban kétes értékű megnyugvást találtak az örökösödés elvének hivei.17

Ezzel el volt háritva a legnagyobb akadály a királyválasztás útjából. Most még csak a választandó király hitlevelének szerkesztése okozott nehézséget. Midőn Ferdinánd a makacs küzdelem után megállapitott feltételeket elfogadta, május 16-án az országgyűlés egy értelemmel királylyá választotta a Forgács lakásán tartott vegyes ülésen. Ugyan e napon történt a nádorválasztás is.

A király a katholikusok részéről Forgách Zsigmondot és Erdődy Istvánt, a protestánsok részéről Batthyány Ferenczet és Török Istvánt jelölte ki. Forgách Zsigmond mellett döntött a nagy többség, csak két szavazat esett Batthyányra.18

Az a nagy csorba, melyet a Báthory ellen inditott erdélyi vállalat ejtett Forgách népszerűségén, ekkor már félig-meddig ki volt köszörűlve.

Oly határozottsággal fordúlt Homonnay ellen, hogy az udvar haragját vonta magára. Khlesl az országgyűlés előtt közeledett hozzá s meg akarta nyerni terveinek. Úgylátszik, hogy igen hatásos okokkal győzte meg az országbirót. Ha elbeszélésének hihetünk, Forgách elfogadta ugyan a felajánlott ezerötszáz tallért, de nagyon keveselte az összeget.19 Ne gondoljuk, hogy Khlesl adománya vásárolt elvek dija volt.

Senki sem ütközött meg akkor az előkelő államférfiak szolgálatainak ilynemű jutalmazásán. Különben Khlesl ép oly rosszul itélte meg Forgácsot, mint Thurzót. Forgách sem volt az udvar ellensége, igen nagy okok nélkűl nem szövetkezett a rendekkel az udvar ellen s az 1618-iki országgyűlésen ép úgy vigyázott népszerűségére s ép oly kevéssé volt a rendek szenvedélyeinek egyszerű tolmácsa, mint azelőtt, mikor még nem részesűlt Khlesl adományában.


Forgách Zsigmond nádor.
Egykoru festmény a szalánczi várban.
Felirata: SIGISMVNDVS | II-di SIMONIS CAES(arei) BELLIDVCIS FILIVS CO(mi)T(a)TVVM NOGRAD ET | SZABOLTS SVP(remus) COMES PALATINVS REGNI TRACTAVIT | PACEM CVM BOTSKAJ. EJVSDEM UXORES I-a CATH(arina) 40 | SONTZI, II-a SVZANNA TUROCZI, III-a CATH(arina) PALFFI. AQVISIVIT | ARCES TAPOLTSAN, GATS, SZÉCSÉNY, SZAMOSKŐ, SZALANCZ | ET SZ(ent) MARTONY: DECESSIT AET(tais) 56 A(nn)o 1621. SEPVL(tus) TIRNAVIAE.
Az eredetiről másolta Cserna Károly.

Ide-oda hajlását gyengeségének s egyszersmind óvatosságának is tulajdonithatjuk, de némikép abból a kényes helyzetből is magyarázhatjuk, melyben nagyon nehéz volt a következetesség annak, a ki alkotmányos érzését egyeztetni akarta a dynastiához való hűséggel.

Azok a nagy közjogi küzdelmek, melyek a királyválasztást megelőzték, felekezeti természetűek is voltak. De nem csupán ebben a formában nyilatkozott a felekezetek ellentéte. Leginkább a protestánsok kivánságai nehezitették meg Ferdinánd hitlevelének szerkesztését. A hitlevélnek a vallásszabadságot biztositó czikkébe a „templomokkal együtt” kifejezést is felakarták vétetni.

Szerintük e betoldás csak bővebben magyarázza az 1608-iki I. törvényczikket, a nélkűl, hogy megváltoztatná értelmét. Mert mi értelme van annak, hogy a törvény az ország minden rendbeli lakójának biztositja a vallásszabadságot, mikor a katholikus földesurak jobbágyaiktól elveszik a templomokat? Azután Mátyás 1606 szeptember 27-iki oklevele, mely a bécsi békét értelmezi, a templomok használatának szabadságát is biztositja. Ez okokkal szemben a katholikusok azt fejtegették, hogy a protestáns városok sem engednek át templomokat a nem csekély számú katholikus lakosságnak. Továbbá jogtalanság volna elvenni a templomot a földesúrtól, hogy a jobbágynak adhassuk. A magyar törvény szerint a jobbágynak arra a földre, melyet művel, semmi joga sincs, csak munkája bérét követelheti. Azonkivűl a patronus jogát is sérti a templomoknak átengedése a protestáns jobbágyok számára. E jognak lényege abból áll, hogy a patronus földesúr az eredeti alapitás szellemében a templomot annak az egyházi férfiúnak adja, a ki neki tetszik. Mátyás 1606-iki magyarázó oklevele érvénytelen, mert Mátyás akkor még nem volt koronázott király. Öt napig tartott a heves vita a templomok kérdéséről. Ekkor mondotta Pázmány, hogy inkább hagyják el jobbágyai a falvakat, semhogy jogainak sérelmével elfoglalják a templomokat. Nem fogja türni, – igy nyilatkozott máskor, – hogy a kassai templom a protestánsoké maradjon, mert a szabad királyi városokban a királyt illeti a legföbb kegyuri jog. Frangepán, a horvát bán, igen szenvedélyes beszédet tartott. Dobjuk ki az ablakon – igy szakitották félbe. A szónok megállott s igy szólt az ellenzékhez fordulva: Lépjenek elő, a kik ki akarnak dobni. A protestánsok már haza akartak térni, azonban a királyi biztosok kérelmére elállottak szándékuktól, kivált mikor a personalis biztositotta őket, hogy a katholikusok az 1608-iki törvényt valódi értelme szerint akarják elfogadni a katholikus vallás sérelme nélkűl.

Végre megnyugodtak abban, hogy a törvényczikk átment a királyi hitlevélbe, de óvást adtak be, melyben kifejtették, hogy a templomokra nézve Mátyás 1606-iki okleveléhez ragaszkodnak. A katholikusok irásban tiltakoztak az óvás ellen. Midőn az országgyűlés küldöttsége átadta a hitlevelet a királyi biztosoknak, Pázmány új óvást nyújtott be, melyben kijelenti, hogy a katholikus egyházi és világi rendek nem hagynak jóvá olyasmit, ami vallásukra nézve sérelemnek látszik.20

A királyválasztás után következő napon olvasták fel az országgyűlésen a királyi előterjesztéseket. A rendek rögtön a sérelmek összeirásához fogtak s legelőször is a vallási sérelmeket tárgyalták.

De most már nem csupán a templomok kerültek szóba. A protestánsok panaszkodtak, hogy a katholikus esperesek szedik a superintendenseknek járó cathedraticus censust, s hogy a szentszékek törvénybe idézik a protestáns lelkészeket.

A szentszékek más tekintetben is jogtalanúl kiterjesztették hatóságukat.21 De leghevesebb volt a vita a jezsuiták ügyében. Ez volt a sarkpontja a vallási kérdésnek. Az ellenreformáczio hatalmas bajnokai munkájának sikerétől függött a két felekezet számaránya. Ekkor még az ország nagy többsége protestáns volt. Egy 1613-iki kimutatás szerint Nyitrában, Liptóban, Turóczban és Árvában a 178,513 főnyi lakosságból csak 48,673 volt katholikus.22 1617 novemberében még számos főúr vett részt a protestantismus százados évfordulójának ünnepén. Az 1618-iki felsőházban a protestánsok kisebbségben voltak ugyan, de soraik közt találjuk a Révayakat, a Thurzókat, Batthyány Ferenczet s Zrinyi Györgyöt.23 Homonnay György 1615-ben azt állitotta, „hogy országunknak legnagyobbik része, avagy talán csak tized része ha katholikus, a többi mind haereticus!”24 De 1613 óta a jezsuiták nagy hatással munkálkodtak. 1613 végén Homonnai megalapitja a homonnai kollégiumot. Az itteni jezsuiták a ruthéneket igyekeztek megnyerni az uniónak. Parnóra küldött missiójuk Rákóczi Zsigmondné Telegdi Borbála pártfogása alatt a kálvinistákat téritette. Az ungvári jezsuiták jobban boldogultak a ruthénekkel, mint a magyarokkal, de nagyon dicsérik a magyar convertiták állhatatosságát. A munkácsi kastélyban is lakott egy jezsuita, ki a városra és környékére terjesztette ki gondjait. Társai munkásságának nyomával még Szabolcsban s Alaghi paczini birtokain is találkozunk. Alsó-Lendván, Monyorókeréken és Lakompakon is nagy sikerrel dolgoztak a fáradhatatlan szerzetesek. Monyorókeréken 1614-ben kétszáz kálvinistát és lutheránust téritettek meg. 1616-ról azt jelentik a pécsi jezsuiták, hogy száz embert téritettek, száz ördögüzést végeztek s tömérdek beteget gyógyitottak ki gonosz nyavalyákból. Ez ördögüzéseknek és csudálatos gyógyitásoknak nagy része van a páterek sikereiben. Kassára 1615-ben telepitette Forgách Zsigmond a jezsuitákat. De leginkább bántotta a protestánsokat a nagyszombati jezsuita kollegium alapitása 1615-ben. 1618-ban már majdnem hatszáz tanuló látogatta az intézetet s a páterek 1616–1618-ig 217 protestánst téritettek.

E körülmények érthetővé teszik a protestánsok elkeseredését a jezsuiták ellen. A barsi követek utasitása rövid két czikkre terjedt, de közülök az egyik a jezsuiták ellen szól. A rendek az 1608: VIII. törvényczikk megsértését látták abban, hogy a jezsuiták mások közvetitésével mintegy alattomban élvezik a túróczi prépostság és különböző birtokok jövedelmeit.

Hanem az idő nem volt kedvező a protestáns sérelmek elintézésére. A katholikusok igen „tövises” sérelmekkel válaszoltak. Tiltakoztak a superintendensek biráskodása ellen s azt mondották, hogy a katholikus lelkészeknek járó jövedelmet a protestánsok nem foglalhatják le czéljaikra. Az országgyűlés tárgyalásai már hosszúra nyúltak, a protestánsok sem akarták, hogy minden eredmény nélkűl oszoljanak haza s igy kénytelenek voltak megnyugodni abban, hogy május 23-án mind a két fél megsemmisitette a vallási sérelmeket. Csak két törvényczikk volt a makacs küzdelem eredménye. Az egyik röviden megújitja az 1608: I. czikket, a másik a szentszékekről azt határozza, hogy az ország rendes biráinak parancsára átküldeni tartoznak az ügyeket a házasságiak kivételével, s hogy aratás, szüret, háború, vagy országgyűlések s országos törvényszékek idején ne tartsanak üléseket.25


Jezsuita a XVII. században. (Pater Suarez Ferencz arczképe.)
Egykoru metszet a budapesti egyetemi könyvtárban.

A vallási kérdésnek a napirendről való levétele időt engedett a közjogi s másnemű sérelmek tárgyalására. Legelőször is a báni hatáskör helyreállitását kérték a rendek. Nem volt új az a panasz, hogy a bán a horvátországi és szlavóniai végekben állomásozó idegen katonaság miatt nem úr a maga házában, s hogy a bánsági végvárak ellátására hiányzik a rendes fedezet. Az udvar hajlandó lett volna a haramiák, vagyis a magyar végvárak hajdúinak megfelelő horvát nemzeti katonaság kapitányságát átengedni a bánnak, legalább elvben, mert a tervnek valósitása nem volt könnyű. Továbbá a végvárak költségeinek részleges fedezésére az osztrák hatóság alatt álló nedeliczi harminczad jövedelméből huszonhétezer tallért ajánlott fel. A rendek e segitséget elfogadták, hanem a bánnak nagyobb hatáskört kivántak. Szerették volna a károlyvárosi generális tisztét egyesiteni a báni hivatallal s arra kérték a királyt, hogy a varasdi főkapitány utasitása is tekintettel legyen a bán hatáskörére.

Ily módon biztositva lett volna a bán törvényes uralma. Csakhogy e kérésre halogató válasz érkezett. Csupán a nedeliczi segitség ajánlata ment át a törvénykönyvbe. E dologgal összefüggött a Törökországból bevándorolt szerbek ügye. Miattuk a horvátországi és szlavóniai földesurak folyvást zaklatták panaszaikkal a gráczi kormányt. A zágrábi püspök nagyon zokon vette, hogy a bevándorlók nem teljesitik jobbágyi kötelezettségeiket, noha szabadalmuk ideje már 1605 körűl lejárt. De a varasdi generális azt fejtegette, hogy a szerbek megművelték a puszta területeket s védelmezték a végeket. Ha érdemeiket most azzal jutalmazná a kormány, hogy kiszolgáltatja őket a földesuri hatóságnak, visszaszöknének a török földre s a vidék ismeretét felhasználnák a végek pusztitására. De az 1618: XXXII. törvényczikk nem akarta figyelembe venni ez aggodalmakat, hanem elrendeli, hogy a már régóta kijelölt királyi biztosok rögtön adják át a szerbeket a földesuri hatóságnak.26

Midőn a rendek most emlitett panaszaikat a sérelmi lajstrom élére helyezték, talán abból a gondolatból indultak ki, hogy sehol sem tünt fel oly élesen az 1608. törvények eredménytelensége, mint Horvátországban és Szlavóniában. E törvények azt az elvet hirdették, hogy a magyar korona területe a magyaroké. De vajjon azoké volt-e a tulajdonképi Magyarországban?

A királyi előterjesztés ismételte a többször meghiúsúlt kisérletet, hogy a rendeket a német katonaság kitiltására vonatkozó czikkek megváltoztatására birják. Ujra hivatkozott a magyar föld védelmében kiontott német vérre s fölemlitette, hogy a végek eltartása a német tartományoknak majdnem tizszer annyijába került, mint Magyarországnak.

De a rendek nem tágitottak. A királyi előadásra az 1608-iki törvények ellen elkövetett sérelmek felsorolásával válaszoltak. Ujra felhozták Varasd, Murány és Divény várak német katonaságát.

Nem elég, hogy a győri alkapitány s a komáromi kapitányok tiszte még mindig idegenek kezén van, hanem Érsekujvárba s Tatába is német kapitányokat neveztek ki s német katonaságot rendeltek. Pedig a győri, komáromi s tatai kapitányok megtámadják a vármegyei gyűléseken megjelenő nemeseket s erőszakoskodnak a főurak, főpapok és nemesek jószágain. A győri és komáromi kapitányok eltiltják az elpusztult házak felépitését a várfalakon kivűl, sőt Reiffenberg erőszakkal leromboltatta némely komáromi nemesi kuriák tetejét. A győri tisztek egészen magokénak tekintik a káptalan alattvalóit, lefoglalják a városi mészárszékeket, kárositják a püspököt s a kanonokokat az italmérés jövedelmében, törvénytelen vámokat szednek s meg nem engedett szabadalmakat adnak a német vagy a katonasághoz tartozó mesterembereknek. Egészen nyiltan hirdetik, hogy Győr a császár városa. A komáromi alkapitány, Pettinger Farkas, a ki 1618-ban már tatai főkapitány volt, minden úton módon el akarta keseriteni a halálosan gyűlölt Posár Lukács életét. 1613 október 28-án kirendelte az egész komáromi hadsereget Posár Bagota nevű falujának elpusztitására. Reiffenberg s némikép Tieffenbach Rudolf, az érsekújvári főkapitány is hasonló módon vitézkedtek Posár birtokain. Más részről is voltak panaszok az idegen katonai uralom ellen, különösen Komárom városa panaszkodott egyebek közt azért, hogy az ottani hadbiró sarlóját a város vetésébe akasztja. Egyébiránt a magyar kapitányok s alattvalóik magaviseletét sem dicsérik a rendek. Nem sokkal az országgyűlés megnyitása előtt a zalai váraknak vagy négyszáz főnyi őrsége magyar tisztek vezetése alatt éjnek idején megtámadta s kirabolta Nádasdy Tamás izsákfalvi kastélyát.


Lovas vitéz a XVII. század elejéről.
Dankert Dankerts egykorú metszete után. Az egyetemi könyvtár eredeti példányáról.

E sérelmekről különböző czikkekben intézkedik a törvénykönyv. A győri alkapitány, Kolonics Ernő horvát eredetű, tehát mint indigena maradhat hivatalában. Komárom városának és megyéjének panaszai miatt a komáromi s tatai kapitányok s Földesi hadbiró ellen a nádor ő felsége megbizásából megejti a vizsgálatot s szabadon eljár birói tisztében.

A komáromi házak lerontása ügyében a sérelmekre adott királyi válasz mentegette ugyan a főkapitányt a várfalak közelében való épitkezés rendtartásának szabályaival, de a VI. törvényczikk mégis meghagyja, hogy a nádorra bizott vizsgálat a leégett s újra épitendő házak ügyére is kiterjedjen, gondoskodva a károsultak illő kárpótlásáról. A komáromi alkapitány nemzetiségére nézve a VII. törvényczikk megerősiti az 1608-iki törvényt s egyszersmind meghagyja, hogy a tatai kapitány helyét magyar tiszt foglalja el. A XXI. törvényczikk általában biztositani kivánja az ország lakosait a főkapitányok és várkapitányok önkénye ellen, a XXVI. pedig bizottságot nevez ki a győri sérelmek végleges elintézésére.

A rendek panaszkodtak az ide oda költöző katonaság kihágásairól s felemlitették, hogy nem régen Mosony megyében bizonyos számú lovasság négy hónapon át élt az urak és jobbágyok rovására, a nélkűl, hogy fizettek volna valamit. Az ily visszaéléseken akar segiteni a XXII. törvényczikk, mely egyszersmind kárpótlást ígér a mosonyiaknak.27

Igy tehát számra nézve elegendő biztositékot szereztek a rendek a hadügyi igazgatás törvénytelenségei ellen. Csakhogy mennyiben voltak biztositékok a törvényczikkek, azt leginkább azokból az ismétlésekből láthatjuk, melyek meg megujúlnak törvénykönyvünk lapjain, ha arról van szó, hogy a töröktől megkimélt terület egyes részei megszabaduljanak az idegen uralom alól. Az eléggé terjedelmes kapronczai uradalom jövedelmét az ottani őrség tisztjei élvezték, a dicát s tizedet nem akarták fizetni, s ingyen munkát nem szolgáltattak. A mosonymegyei Steinbruckban, mely a heiligenkreutzi apátsághoz tartozott, az alsó ausztriai kamara az italmérésre adót vetett ki. Az Ausztriának s Lengyelországnak elzálogositott várak s városok ügye még mindig oly állapotban volt, mintha a törvények soha sem intézkedtek volna visszaváltásukról. 1616-ban az alsó-ausztriai kamara ő felsége nevében megparancsolta a bányavárosoknak, hogy mindig és mindenben engedelmességgel tartoznak a kamara rendeleteinek. E felfogás adott okot a rendek sérelmeinek arra a pontjára, melyben kérik a királyt a bányavárosok régi szabadságainak tiszteletben tartására, egyrészt a bányakamarák tisztjeinek hatalmaskodásaival szemben, de különösen abban a tekintetben, hogy a bányavárosok ne legyenek kénytelenek idegen hatóság birói itéletét elfogadni. A kormány e sérelmek közűl csak az utóbbit vonakodott törvényczikkben elintézni, de végre ebben is engedett a rendek kivánságának.28

Hasonló előzékenységet tanúsitott a veszprémmegyei sérelem dolgában, mely a szentgáliakra vonatkozott. A szentgáli nemesek, a hajdani királyi vadászok, kik még ekkor is bizonyos censust fizettek régi kötelezettségük helyett a kincstárnak, nem akarták magokat alávetni a megye birói hatóságának s nem akartak részt venni a közterhek viselésében. Ezt a szabadságot a rendek törvénytelennek tartották s noha a kormány először fen akarta tartani a szentgáliak régi szabadságait, megengedte mégis, hogy a törvény egyenlővé tegye őket a megyei nemességgel. Hasonló módon szabályozta az országgyűlés a felső magyarországi hajdúk jogi viszonyát a megyékhez.29


II. Mátyás kettős aranyforintja.
Előlapján a király arczképe fején a szent koronával.
Körirata: MATTHI(as) • II D(ei) • G(ratia) • REX HVNG(ariae) • DESIG(natus) • IN • REGEM • BO(hemiae).
Hátlapján: négyelt pajzs 1. hasított mezejében jobbra a hét vágás, balra a koronás hármashalomból kinövő kettős kereszt; a 2. mezőben a cseh oroszlán, a 3. mezőben a dalmát leopárdfejek, a 4.-ben a morva sas. A pajzsot az aranygyapjasrend jelvénye köríti.
A körirat folytatása: ARCHID(ux) AVS(triae) • DVX • BVR(gundiae) • MAR(chio) : MOR(aviae) • CO(mes) TIR(olis) 1616.
A pénzverési betük: K–B.
A Magyar Nemz. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

Az állami egység s önállóság legerősebb oszlopairól gondoskodtak a rendek, midőn minduntalan megujitották a nádor, a magyar kanczellária s a magyar tanács hatásköréről szóló törvényeket. E törvényeken számos sérelem esett az 1613-iki országgyűlés óta. A rendek úgy vették észre, hogy a törökkel való alkudozásokban nem érvényesűlt eléggé a nádor befolyása. Hajlandók voltak azt hinni, hogy kedvezőbb békét köthetett volna a kormány, ha a tárgyalásokban megtartja a törvényes formákat. Egyébiránt a komáromi béke több kérdést megoldatlanúl hagyott. Különösen a palánkok lerontása érdekelte a rendeket. Mivel jól ismerték Khleslnek leplezett szándékait a hajdúk ellen, a török békéről szóló törvényczikkbe oly betoldást vétettek fel, mely a felső-magyarországi hajdúvárosok épségben maradását kivánja biztositani.

Nevezetes közjogi sérelem emléke maradt fen a XXVIII. törvényczikkben, mely azt rendeli, hogy az országgyűléstől királyi megerősitésre fölterjesztett czikkeket kihagyásokkal vagy hozzátételekkel változtatni nem szabad. Ez a rendelkezés az 1613-iki eseményekben leli magyarázatát. Akkor ugyanis az országgyűlés szétoszlása után Trencsén, Liptó s Árva azt állitották, hogy a kanczelláriától leküldött törvényczikkek nem felelnek meg az országgyűlés határozatainak. Igy példáúl a beszterczebányaiak ellen hozott itélet megerősitését kérő törvényczikk végéhez az udvar függesztette oda azt a megjegyzést, hogy a király majd megvizsgálja az ügyet s addig maradjon függőben a végrehajtás. De ennél sokkal fontosabb volt egy „is” szócska a VI. czikkben, mely a végváraknak a magyar katonasággal, továbbá az élelmi s hadi szerekkel való ellátásáról rendelkezik. Minden a vessző elhelyezésétől függött. Az is után tett vessző a megyék aggodalmai szerint oly értelmet adott a czikknek, mintha az országgyűlés a magyar katonasággal való ellátást mellékesnek, de az idegen katonaság bevitelét fődolognak tartaná. A három vármegye „keményen elibe adta” Thurzónak, hogy tiszte szerint e sérelmeket a király elé tartozik vinni. Kijelentették, hogy addig nem adóznak, mig ő felsége nem „reformálja” a czikkeket. Nyitra és Bars s más vármegyék is csatlakoztak a tiltakozókhoz s el volt terjedve az a hit, hogy az „6-ik articulusban az etiam az németeket Ujvárba bevitte és német kapitányt is helyheztetett belé.” Thurzó haragudott, nem annyira az „etiam” miatt, melyet könnyű volt félre nem érteni, hanem azért, hogy az udvar az ő akarata ellenére Tieffenbach Rudolfot nevezte ki érsekújvári főkapitánynyá. A nádor augusztus 12-ére Nagyszombatba hivta a magyar tanácsosokat. Molard is megjelent. A magyar tanács tiltakozott Tieffenbach kinevezése ellen, Molard erre kitérő választ adott, a király pedig kijelentette, hogy nem módositotta s nem is szándékozik módositani a fölterjesztett törvényczikkeket. Az 1618-iki országgyűlésen erre a nyilatkozatra hivatkozott az udvar, midőn hozzájárúlt a XXVIII. törvényczikk alkotásához.30

Az igazságszolgáltatás terén bizonyos reformokra hivta fel a királyi előterjesztés a rendek figyelmét. Csakhogy e reformokkal az udvar a fiscus érdekeit akarta előmozditani. Panaszkodott az emberi életkornál hosszabbra nyúló magszakadási perek miatt, melyek a fiscust megakadályozzák abban, hogy az ily czimen követelt birtokokhoz jusson. A régibb törvények felélesztését kivánta e majdnem halhatatlan perek megröviditése végett. A rendek e hosszadalmas előterjesztésre azzal a rövid törvényczikkel válaszoltak, hogy a magszakadási perekben maradjon meg az eddigi eljárás.

Az országgyűlés más irányban óhajtotta reformálni az igazságszolgáltatást. A hatalmaskodásról szóló törvényt oly módon terjesztette ki a szabad városokra, hogy a polgároktól kárositott nemesek könnyen s biztosan szerezhessék meg a törvényes elégtételt. Az országgyűlés szigorúan intézkedett a hitbér czimén birtokló özvegyek ellen, a kik oklevelek visszatartásával s más utakon kárositani törekednek férjeik örököseit. Továbbá bizonyos korlátok közé szoritva a jogorvoslás módját, gondoskodott a zálogos, osztályos és más természetű perek gyorsabb lebonyolitásáról.31

A pénzügyi kérdések a rendeket mindenek előtt a közjog szempontjából érdekelték. Ujra sürgették a kincstartó kinevezését, a ki az udvari kamarától függetlenűl rendelkeznék a királyi jövedelmekről. A kincstartó igazgatása alatt meg nem történhetnék az, hogy a pozsonyi és szepesi kamarák rendkivüli törvényszékek hatóságát bitorolván, törvénytelen rendeletekkel a fiscus számára birtokokat foglalnak el a jogos örökösök sérelmével. A kormány erre azt felelte, hogy a kincstartói hivatal betöltésének nincs jelentősége. Puszta névcsere volna a pénzügyi igazgatás élén álló hivatalnokot kincstartónak keresztelni. S ha a főurak vagy nemesek szabadon nevezhetik tiszttartóikat úgy, a hogy ők akarják, miért ne tehetné ugyanezt a király jövedelmeinek főigazgatójával? A rendek sem tagadták a királynak azt a jogát, hogy a korona jövedelmeivel s az országgyűlésen felajánlott adókkal szabadon rendelkezhetik, ép úgy, mint más földesúr jószága termésével. De a kincstartó neve nekik nagy jelentőségű elv volt, melyet nem valósithattak meg, mivel most sem volt elég erejük a szakadozott pénzügyi igazgatás gyökeres reformjára. Csak annyit tehettek, hogy a törvénykönyvben megujitották kivánságaikat s ugyanitt védelmére keltek a kamarától zaklatott nemesi családoknak.


II. Mátyás arany és ezüst pénzei.
1. Arany forint; előlapján a király álló alakja császári koronázási diszben; körirata: MAT(hias) I. D(ei) G(ratia) R(omanorum) I(mperator) S(emper) A(ugustus). GE(rmaniae) HV(ngariae) B(ohemiae) REX: s a pénzverési betük: N–B; hátlapján Szüz-Mária a gyermekkel; a körirat folytatása: AR(chidux) AV(striae) DV(x) BV(rgundiae) MA(rchio) MO(raviae). CO(mes). TI(rolis) 1620 és a körirat közt alúl az osztrák pólyás czimerpajzs.
2. Ezüst félforintos; előlapján a király mellképe fején babérkoszoruval, MAT(hias) D(ei) G(ratia) RO(manorum) IM(perator) S(emper) AV(gustus). GE(rmaniae) HV(ngariae). BOH(emiae) REX, és a köriratot megszakítva jobbra a magyar czimer, balra Szüz-Mária; a hátlapon a császári koronás kétfejü sas, mellén koronás négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a magyar vágások, a 2. és 3. mezőben a cseh oroszlán, a szivpajzsban az osztrák és a burgundi pólyák; a körirat: ARCHI(dux) AV(striae). DV(x) BV(rgundiae). MA(rchio). MO(raviae). CO(mes). TY(rolis). 1617 és a pénzverési betük: K–B.
3. Ezüst tallér; előlapján a király mellképe mint fentebb és MATTHIAS D(ei) G(ratia). RO(manorum) IM(perator). S(emper). AVG(ustus). GER(maniae). HVN(gariae). BOHEM(iae). REX körirat, melyet a magyar czimer és a Szüz-Mária alakja szakít meg; a hátlapon a császári koronás kétfejü sas, mellén négyelt pajzs 1. mezejében a cseh oroszlán. 2. a mezőben a dalmát leopárdfejek, a 3-ban a horvát ostáblák, a 4-ben a szlavóniai czimer; a szivpajzsban az osztrák és burgundi pólyák. A körirat folytatása: ARCHIDVX. AVS(triae). DVX. BVR(gundiae). MAR(chio). MOR(avie). CO(mes). TYR(olis). 1616. és a pénzverési jegy: N–B.
A Magyar Nemz. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól.

A harminczadosok idegen nemzetisége is bántotta a rendeket. Ezek a többnyire német származású hivatalnokok semmit sem birnak az országban s megvetik az ország törvényeit. E panasz következtében a XVIII. törvényczikk meghagyja, hogy az 1608-iki törvény értelmében a harminczadosok magyarok legyenek, a kik visszaéléseikért felelni tartoznak a megye birósága előtt. A szepesi kamara erről a törvényczikkről azt mondotta, hogy nagyon sérti a király érdekeit; addig ugyanis a harminczadosok ellen emelt panaszokat a kamarák intézték el.32

A rendek arra törekedtek, hogy mennél kevésbbé nyomja őket a közterhekben való részvétel kötelessége. Leginkább ezért panaszkodtak a harminczadosok visszaélései s az úgynevezett fiókharminczadok felállitása ellen. A kormány ellenben panaszkodott, hogy a nemesek kiváltságaik révén megkárositják a királyi jövedelmet, mert kereskedelmi árúczikkeiket a maguk termésének mondják. Sőt ily úton-módon a jószágaikon bevásárló idegen kereskedők csempészetét is elősegitik. A fiókharminczadok a kormány szerint csak az igazgatás könnyebbitésére valók s nem azért vannak felállitva, hogy a hivatal egy árún kettős vámot vegyen. A XVIII. törvényczikk mégsem akarja megtűrni az új harminczadokat.33

Ugyanily ellentét élesitette e vitát az adóhátralékok kérdéséről. Emlitettük már, hogy az 1609. törvény alapján kiküldött bizottság jelentése izgatott vitákra adott alkalmat az 1613-iki országgyűlésen. A bizottság ekkor ideiglenes jelentést adott be még teljesen el nem végzett munkájáról. A rendek küldöttsége megvizsgálta a jelentést s ennek alapján a számadásaik alól még fel nem mentett rovókat vagy örököseiket felszólitotta, hogy tegyenek esküt a pozsonyi káptalan előtt. A rendi küldöttség e beavatkozását a kormány érvénytelennek nyilvánitotta. A fiscalis director nem engedte meg az eskületételt s meghagyta a káptalannak, hogy ne állitsa ki az eskű eltiltására vonatkozó óvást. A király 1613 április 24-én kelt parancsában meghagyta a nádornak, hogy az országgyűlés után folytassa a vizsgálatot a hátralékok ügyében. Ennek következtében a bizottság újra munkához látott s 1615 június 13-án befejezte a vizsgálatot. Többeket felmentett az eskü alapján, de voltak olyanok, a kiknek esküjét nem fogadhatta el. A kamara felhasználva a vizsgálat eredményét, kiméletlen s gyakran igazságtalan szigorral látott a hátralékok végrehajtásához. A követelések háromszorosáig foglalta le a rovók vagy örököseik jószágait.

Némely megyékben az alispánok vagyonán akarta megvenni a megyék hátralékait. A kamara az 1608-iki csehországi vállalat költségeire szánt adó hátralékát is követelte, noha ez adót a megyék önkényesen vállalták magukra s nem országos törvény alapján. Sibrik, a volt vasmegyei alispán örököseit azon a réven zaklatták a kamara emberei, hogy atyjuk, mint alispán, nem számolt be az 1595-iki vasmegyei dicáról. Úgy látszik, hogy a követelésnek nem volt jogos alapja, de a család bizonyos összeget fizetett a kamarának, hogy megmentse jószágait. A kormány védelmezte a kamara eljárását, de hasztalanúl.

A XVI. törvényczikk a háromszoros értékig való foglalást az egyszeres értékre szállitotta le, elengedi a csehországi vállalatra követelt adót, megtiltja az alispánok jószágainak lefoglalását, a Sibrik családnak kárpótlást akar biztositani s általában az egész ügynek méltányos lebonyolitását rendeli el.34

A királyi előterjesztés részletesen rajzolja a tizedjövedelem csorbitásának módjait s arra kéri a rendeket, hogy megváltoztatván az 1613: XX. törvényczikket, rendeljék el a tizedjutalék ingyen fuvarozását. A rendek készséggel nyujtották a papiros biztositékokat a visszaélések ellen, de a XX. törvényczikket nem akarták megváltoztatni.35


Részletek a kassai kamara helyiségeiből.
Rajzolta Cserna Károly.

Azt azonban ők sem tagadhatták, hogy a végvárakról gondoskodniok kell. Az 1613-ban egy évre megszavazott három forintnyi portai adó ugyancsak kevés volt a végvárak költségeire. „1617 június 20-án” – igy beszéli az egykorú krónikás – „a végvárakból a drabantok mind kimennek, mert másfél esztendeje, hogy egy pénzt sem adtanak nekiek meg hópénzökben: magok keze munkájával és a falukon és városokon széljel való koldulásokkal táplálták magukat.”

A felsőmagyarországi generális felszólitott egyes vármegyéket, hogy fizessék a végvárak gyalog őrségét, „mert közel vagyon a török a szomszédságban”. Zemplén vármegye erre azt válaszolta, „hogy a vármegye az ő költségén a végvárakban fizetett népet nem bocsát és nem tart, noha közel a török szomszédság, mert vagyon az országnak jövedelme s tartson abból ő felsége a király”. A vármegyék nagy része igy gondolkodott. De erre a király előterjesztésében azzal a szemrehányással felelt, hogy ő több mint atyai gondoskodással költött a saját jövedelméből a végvárakra, a rendek ellenben évek óta nem fizetnek semmit. Szavazzanak meg tehát a következő országgyűlésig portánként évi hat forint adót, a földesurak pedig másfél forintot fizessenek. A vármegyék pedig ne változtassák meg a rovók portalajstromát az úgynevezett helyreigazitó széken. Továbbá szüntessék meg a rendek azt a visszaélést, hogy maguk a földesurak hajtják be alattvalóiktól a dicát s éveken át úgy használják, mintha a maguk pénze volna. Végűl a király a kamara hasznáról szóló régi törvények megujitását kéri oly végből, hogy a kincstár e régi jobbágyadót ezentúl azokban az években is követelhesse, melyekre az országgyűlés nem szavazott meg dicát. Nem mondja ugyan a királyi előterjesztés, de más forrásból tudjuk, hogy a kamara a dicamentes években a kamara hasznán kivül a szabad városok taxáját is szerette volna beszedetni. Az ingyen munka hanyag szolgáltatását is megróvja a királyi előterjesztés: Némely megyék elmulasztva az épitésre alkalmas időt, félben hagyták a munkát, mások nem fizették meg a váltságpénzt, sőt sokszor megesett, hogy több vármegye megegyezett a kapitányokkal a váltság bizonyos részére nézve s a hátramaradt összeget magának tartotta.

A rendek nem teljesitették ugyan a király minden kivánságát, de mégis elég bőkezűek voltak jobbágyaik rovására. Három forint portai adót szavaztak meg két évre, a törökkel való diplomatiai tárgyalások költségeire két forintot minden porta után, Ferdinándnak koronázási ajándékul egy forintot, a korona őrzésére két évre ugyanannyit, azontúl pedig a következő országgyűlésig évenként ötven dénárt s végűl „az ország számára való háznak megvételére és épitésére” egy évre hatvan denárt, mely utóbbi adót Schremzer János pozsonyi polgár kezébe kellett szolgáltatni. A porták nagyságára nézve az 1609-ben megállapitott mértéknél maradtak a rendek s engedve a királyi előterjesztés kérésének, elhatározták, hogy a mennyiben a rovók s a melléjük rendelt nemesek nézetei eltérnének a porták számára nézve, ne az egész vármegye döntse el a vitát, hanem az alispánok, szolgabirák és esküdtek itéljenek. Az országgyűlés kemény büntetéseket szabott azokra, a kik a dicát vagy az ingyen munka váltságát, melyet portánként másfél forintban állapitottak meg, a maguk hasznára akarják forditani.36

A rendek s a kormány figyelmét egyaránt érdekelték azok a nagy közgazdasági zavarok, melyeket a különböző nemű s értékű pénzek forgalma okozott az országban. A lengyel, sziléziai, morva, osztrák és stájer határok felől lassanként elterjedtek az országban a rossz német vagy lengyel pénzek, melyeket egyes vidékeken nem is akartak elfogadni. Különösen Felső-Magyarországon igen ismeretes volt a „Komorótzki hitván réz garasa”. Ellenben a jó magyar pénz kivándorolt az országból.

Különben a pénznek nyirbálása, megrontása s hamisitása ekkortájt Magyarországon is divatos volt. A rendek panaszkodtak a nagybányai ötgarasos dénár hitványsága miatt s általában úgy látták, hogy a magyar dénár nem oly tiszta veretű, mint I. Ferdinánd idejében volt. De nem csupán a király pénzverőiből kerűltek ki a forgalomba jutott pénzek. A bányatulajdonosok s még mások is vertek garasokat s másféle pénzt régi szabadalmakra hivatkozva. A pénzhamisitók összevásárolták a jó pénzt s megrontották. A németországi pénzrontók (Kipper und Wipper) üzlettársai sok aranyat s ezüstöt vásároltak Magyarországban. Az országgyűlés tehát a XIX. törvényczikkben arra kéri a királyt, hogy intézkedjek a hitvány külföldi pénz bevándorlása ellen, veressen jobb dénárokat – különösen Nagybányán – és segitsen azon a bajon, hogy a szomszédos országok a magyar pénzt értékének meg nem felelő alacsony árfolyamban fogadják el. Egy másik törvényczikk pedig megujitja az arany s ezüst kivitelének tilalmát.37

A hosszú országgyűlés hetvenhét törvényczikkének szerkesztése makacs küzdelmek eredménye volt. „A nemes ország házában inkább mindennap a sok különbféle disputatiók miatt reggeli hat órától fogva délután hol négy órakor, hol avagy hat órakor oszlunk szállásunkra a többi követekkel együtt, ugyannyira, hogy imár minden rendek szintén elunták” – irják a kassai követek május 25-én.38


Nagybányai ötgarasos.
Előlapján a hasitott pajzs jobb mezeje hétszer vágva, a baloldaliban koronás hármas halom felett a kettős kereszt; a körirat: MATTHIAS D(ei) G(ratia) RO(manorum) I(mperator) S(emper) AV(gustus) GE(rmaniae) HVN(gariae) B(ohemiae) R(ex); és a pénzverési jegy: N–B. A hátlapon Szűz-Mária a gyermekkel és PATRONA HVNGARIAE. 1618. körirat.
A Magyar Nemz. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

A szövetséges tartományokból érkezett hirek még fokozták a rendi ellenállás szivósságát. Május végén az alsó-ausztriai rendek Enenckelnt és Artstettert Pozsonyba küldötték a magyar országgyűlés támogatásának kikérésére, ép úgy, mint 1609-ben. Khlesl és Forgách ellenkezésének legyőzése után Enenckeln és Artstetter június 11-én megjelentek az országgyűlés szine előtt. Itt bemutatták az 1609-iki resolutiót és Thurzó nádor biztositó oklevelét, melyeket a kormány minduntalan megsértett. Június 18-án megkapták a választ. A magyar rendek közvetitőkül ajánlkoztak s küldöttséget választottak, a mely az országgyűlés eloszlása után a császárhoz utazott, hogy átadja a rendek kérelmét az osztrákok vallásszabadsága érdekében.39

Nagy dolognak kellett történnie, hogy a kormány súlyosabb akadályokat nem görditett a magyar rendek közvetitése elé. Mert mikor Ferdinánd főherczeg május elején értesűlt az osztrák követség elküldéséről, még tiltakozott a már holtnak vélt rendi szövetkezés e föltámadása ellen.40

Az a nagy dolog Csehországban történt. Itt az ellenreformáczió erősen küzdött a Rudolf alatt kivivott vallásszabadság ellen. Braunau és Klostergrab nevei világhirűvé tették e küzdelmet.

A harmincz éves háború történetirójának szavai szerint a klostergrabi protestáns templom falai ellen mért csapások visszhangot keltettek egész Európában. A személyesen is megsértett Thurn a forradalom terére sodorta Csehországot.

A királytól eltiltott protestáns gyülekezet élén május 23-án a prágai palotába vonult s társai segitségével, régi cseh szokás szerint, kidobta az ablakon Slawatát és Martinitzot, a gyűlölt helytartókat s Fabriciust, az ártatlan titkárt.41

Az esemény hire négy nap mulva érkezett Pozsonyba. Május 27-én Pázmány szerémi püspökké szentelte Majthényi Lászlót. Ugyan e napon nagy lakoma volt az érseknél. Ferdinánd s Khlesl is ott voltak. Egymást érték a pohárköszöntők, az utczán pedig a czifrán öltözött hajdúk örömet lőttek. Egyszerre elterjed a prágai hir. Mintha halálfőt dobtak volna a gyülekezetbe. Csend váltotta fel a zajos vidámságot s hamar véget ért a lakoma.42

Csehországban megalakúlt az ideiglenes kormány s Thurn, mint a fölkelők hadseregének vezére, június 16 án elindúlt Budweis és Krumau elfoglalására. A cseh kormány ügyének támogatására szövetségeseket keresett mindenfelé. A magyar születésü Dr. Jessenius, a hirneves orvos és a prágai egyetem akkori rectora június 16-án érkezett Pozsonyba. Az országgyűlés már vége felé járt, a sérelmek körülbelül el voltak intézve s a rendek „az articulusok csinálásához fogtak”. A protestánsok meglátogatták Jesseniust a fogadóban, hol szállva volt: sajnálkozva emlitették, hogy már későn jött s kifejezték meleg részvétüket a csehek ügye iránt. Annál hidegebben fogadta Jesseniust a nádor, ki egyszerűen az udvar parancsait hajtotta végre. Hogyan meri magát követnek nevezni, kérdé tőle a nádor, mikor nincs is megbizó levele. Jessenius arra kérte a nádort, hogy bocsássa az országgyűlés elé, melyet fel akar szólitani, hogy az 1608-iki szövetség értelmében tanácskozzék Csehország megsegitéséről. A nádor azt felelte, hogy ezt nem teheti a király engedelme nélkül, de kérte Jesseniust, hogy viselje magát nyugodtan. A cseh kormány azt remélte, hogy Jessenius küldetésével megakadályozhatja majd Ferdinánd koronáztatását. Csalódott. Jessenius nem minden aggodalom nélkül nézhette végig július elsején Ferdinánd koronáztatását. Midőn július harmadikán búcsuzni akart Forgáchtól, a nádor elfogatta s később Bécsbe vitette.


A prágai Hradsin tanácsterme.
Rajzolta Dörre Tivadar.

A magyar rendek az országgyűlés eloszlása előtt jóindulatú választ irtak a cseh rendeknek s a békére intették őket. A magyar katholikusok sem akartak országos segitséget adni a császárnak a csehek ellen, a protestánsok azonban haragudtak az udvarra, hogy katonákat fogad Magyarországban hitfeleik ellen.43

Az ország figyelme a csehországi események felé fordult. Az udvar két pártra szakadt. Khlesl az alkudozást ajánlotta, Ferdinánd a fegyveres küzdelmet pártolta. Miksa főherczeg és Ferdinánd király tovább nem tűrhették a gőgös bibornok folytonos ellenkezését. Igazságtalanul vádolták, nagyitották tagadhatatlan hibáit, egész politikáját az önző cselszövények lánczolatának tekintették. 1618 július 20-án elfogatták a gyűlölt minisztert s Innsbruckba vitették. Khlesl ekkor befejezte politikai pályáját. Mátyás beteg volt s midőn megtudta, hogy mi történt, szerette volna visszahivatni miniszterét. Mélyen meg volt sértve, de nem volt annyi erélye, hogy segithessen magán. Július 29-én Ferdinánd és Miksa bocsánatot kértek Mátyástól, ép úgy, mint annak idején Rudolftól. Ha éltek még ekkor Rudolfnak igaz hivei, azt kellett hinniök, hogy isten büntető ujja sujtja most Mátyást. Körülbelül úgy végezte életét, mint szerencsétlen bátyja. Nem birta elfelejteni rokonai eljárását, elhagyatva érezte magát, kivált hogy neje is meghalt 1618 végén. Fellázadtak ellene azok az alattvalók, kik Rudolf ellen segitették. Hatalma az udvarnál még névlegesebb volt, mint Khlesl idejében. Nagy testi és lelki kinoktól szabaditotta meg a halál 1619 márczius 20-án.44


II. Mátyás és neje a ravatalon.
Egykoru szinezett fametszet után. Ő felsége hitbizományi könyvtára példányáról.

Utódja, I. Ferdinánd Károly főherczeg és a bajor Mária gyermeke, negyvenegyedik évében volt ekkor. Az ingolstadti egyetem tanitványa azzal az elhatározással hagyta el az iskolát, hogy országaiban diadalra juttatja a katholikus vallást. A feladat nem volt könnyű. Midőn Ferdinánd tizenhetedik évében a belső ausztriai tartományok ura lett, alattvalóinak nagy többsége protestánsnak vallotta magát. A főherczeg 1598-ban Lorettóba utazott s itt megfogadta, hogy életének veszedelmével is kiirtja az eretnekséget tartományaiból. Meg is tette; nemsokára gyűlölettel vagy tisztelettel emlegették a belső ausztriai ellenreformáczió hősének nevét.

Ferdinánd oly vallásos ember volt, hogy erényeiről Lamormain, a jezsuita gyóntató egész könyvet irhatott. Reggel egy óráig ájtatoskodott, délelőtt két misét hallgatott, részt vett a délutáni istentiszteletben, fél órát töltött el lelkiismeretének vizsgálatával és lefekvés előtt még fél óráig imádkozott. Vasárnap és ünnepnapokon, vagy a mikor áldozott, még több időt szentelt az ájtatosságnak. Nem volt oly kényelmetlenség, mely visszariasztotta volna vallásos kötelességek teljesitésétől. A jámbor szemlélődésben s még az ascesisben is vetekedett a szerzetesekkel, kiknek társaságában oly jól érezte magát. Különösen a jezsuitákat s a kapuczinusokat kedvelte. Átvette a szegények kérvényeit, kórházakat alapitott számukra, meglátogatta őket s beszélgetett velük. Leereszkedő s szeretetreméltó tudott lenni, távol volt lényétől a spanyol feszesség, noha spanyol divat szerint öltözködött. Erős hite ügyének igazságosságában s életének tisztaságában a passziv bátorság erényével edzették lelkét a megpróbáltatás idején. De alapjában véve mégis erőtlen, könnyen élő s érzéki természet volt. Nagyon szerette a vadászatot s a zenét. Bőkezűsége a könnyelműséggel volt határos. Venier, a velenczei követ, botrányos eljárásnak nevezte azt, hogy a szentéletű fejedelem szórja a pénzt a vadászokra, zenészekre s az udvar embereire, de nem elégiti ki a kamara hitelezőit. Az állam ügyei kevés gondot okoztak neki. Mindig a titkos tanács többségéhez csatlakozott. Eggenberg herczegnek majdnem oly szerepe volt udvarában, mint Khleslnek Mátyás korában.45


II. Ferdinánd koronázási emlékérme.
Előlapján: a szent korona, keresztbe tett babér s pálmaág felett, s alatta: FERDINANDVS II | BOHEMIAE REX CO | RONATVS IN RE | GEM HVNGARIAE | DIE I. IVLII A(nn)o | 1618. felirat. Hátlapján nyilt koronán áthuzott mondatszalagon: LEGITIME CERTANTIBVS.
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

Az 1618-iki országgyűlésen szerkesztett királyi hitlevél értelmében Ferdinánd köteles volt trónralépte után hat hónap alatt összehívni az országgyűlést a sérelmek elintézésére. Az udvar szerette volna kikerülni ez alkotmányos kötelességet, mert attól tartott, hogy a rendek védelmére kelnek a cseh mozgalomnak. A nádor már már engedni akart. Árvamegyének szóló levelében azt irta, hogy az országgyűlés „netalántán tovább kezd haladni az ő felsége temetése miatt”. Thurzó Imre, a volt nádor fia, figyelmeztette atyjának utódját, hogy „habozó elmével vadnak némelyek, ha ezt értik, együd megindulnak rajta; jó volna azért Nagyságodnak eleit venni, és az embereknek abból lehetendő háborodásokat valami jó okokkal csendesiteni”. A fiatal Thurzó hiven jellemezte az ország hangulatát. A nádor erőt meritett a közvélemény tiltakozásából s az udvart figyelmeztette a halasztás veszélyére. Felemlitette az 1618: LVI. törvényczikket, mely a király távollétében a nádort felhatalmazza az országgyűlés egybehivására. Mit tegyen tehát ily körülmények közt, – kérdé Forgách a királytól – mert az ország törvényeitől el nem térhet. Ferdinánd tanácsosai kénytelenek voltak elismerni, hogy a nádornak igaza van.46

1619 május 26-ára hívta össze a király az országgyűlést. De már a kitűzött idő előtt is élénken érezhető volt az országban a szomszédos tartományokban dúló háború hatása. A kormány katonákat fogadott az országban a csehek ellen. Frangepán Miklós horvátországi bán 1619-ben kihirdette, hogy minden ház után két katona s e jutalékon felül négyszáz haramia vonuljon a táborba. Forgách nádor is felszólitotta a magyarországi megyéket, hogy a második felhívásra készen legyenek. De nem igen sietett a második felhívással, mert tudnia kellett, hogy nem nagy engedelmességre találna. Úgy is bizonyos nehézségekbe ütközött a királyi zsoldosok fogadása. A kormány a magyar végvárak őrségét a csatatérre akarta vezetni. A nádor, legalább részben, megakadályozta ezt a szándékot. Midőn Dóczy András a böszörményi hajdúkat a táborba szólitotta, ezek Zemplénmegyétől kértek tanácsot, azt mondván: „hitünk is azt tartja, hogy soha ország hire nélkül, vármegyék nélkül föl nem ülünk.” A felsőmagyarországiak szigorúan eltiltották a katonák toborzását. De mégis jelentékeny magyar-horvát csapat küzdött a császári táborban, Somogyi Mátyás, Esterházy Pál, Forgách Péter, Pálffy Miklós és Koháry Péter vezetése alatt.47

Ez nagyon rosszúl esett a Csehországgal tartó ausztriai s morva rendeknek. Az alsó-ausztriaiak 1619 április végén Starzer Zachariást Pozsonyba küldötték, hogy a nádort s a magyar megyéket figyelmeztesse az 1608-iki szövetségre, melylyel homlokegyenest ellenkezik a magyar csapatoknak ellenük való küldése. A felső-ausztriaiak, a morvák s a csehek is hasonló kérésekkel fordultak a magyarokhoz. A nádor azt felelte, hogy a magyar csapatokat a király a magáéból fogadta a nádor s a rendek beleegyezése nélkül. Senki sem korlátozhatja a király e jogát.48

Nem maradhatott abban a dolog, midőn a rendek már Pozsonyba gyűltek. Ferdinánd tartományainak rendjei a csehekhez csatlakoztak. Szilézia már 1618 végén szövetkezett a fölkelőkkel. 1619 május 8-án a morva rendek megalakitották az ideiglenes kormányt a csehek példájára. Mátyás halála után a felső-ausztriai protestánsok a legnagyobb készséggel várták Thurnt, ki június első napjaiban Fischamendnél átkelt a Dunán s Ferdinándot Bécsben fenyegette. Saint-Hilaire lovas századainak idején való megérkezése s Thurn késedelme megmentették a császárt. Midőn június 8-án a cseh hadvezér egész serege felvonúlt Bécs előtt, a város már jól elkészült a védelemre.49

A király útja Pozsony felé el volt zárva. Országos segitséget kivánt a rendektől. „A pápás tanácsosok közől némelyek – irja Thurzó Imre május 31-én – már is segitséget igértek ő felségének, de a mi vallásunkon valók nem, s amazok is nem mindnyájan, sőt a kik igérték is volt, látván, hogy az evangelikus urak ahhoz nem accedálnak, ezt a czikkelyt hozzáadák: ha az ország reá megyen.” A június 7-iki gyűlésen a nádor ujra inditványozta a közfölkelést, de a rendek nem akartak arra menni, hogy „ne adassék oka cseheknek ide Magyarországba”.50

Hanem abban a király, a nádor s a rendek is egyetértettek, hogy az országgyűlés küldöttsége keresse fel Thurnt táborában. Csak Pázmány nem szerette ezt a tervet. Attól tartott, hogy az országgyűlés a közvetités ürügye alatt szövetséget akar kötni a csehekkel. Az ő sürgetésének tulajdonítható, hogy a magyar küldöttség mindenekelőtt a cseh hadseregnek táborhelyeiből való elköltözését kivánta. Thurn oly kedvezőtlen hireket kapott Csehországból, hogy már haza vezette volna seregét, de meg akarta mégis várni a június 10-ére bejelentett magyar küldöttséget.

A Landstrasse nevű külvárosban fogadta a Thurzó Szaniszlótól vezetett magyarokat. Thurzó a békét akarta közvetiteni a király engedelmével, a kinek tanácsosai az időnyerés czéljából nem tartották feleslegesnek a közvetitést. Thurn panaszkodott a császárnak küldött magyar csapatok kegyetlen dúlásai miatt.

E csapatok egy részét azokból a várakból vezették, melyek a cseh, morva s osztrák pénzből vannak ellátva. Thurzónak arra a kérdésére, hogy van-e megbizása Thurnnak a békekötésre, a cseh vezér határozott igennel felelt. De hozzátette, hogy előbb a magyarok lépjenek be a rendi szövetség kötelékébe, s csak ezután kezdődik megbizása és alkudozása. Ezt annál inkább megtehetnék, mert a tej a tejhez sem hasonlit jobban, mint a szomszédos országok sérelmei. A magyar követek a fegyverszünetet s a cseh hadsereg elköltözését ajánlják, s ezzel csak az egyik félnek akarnak kedvezni.

A mig a magyar csapatok haza nem térnek, a mig a császár le nem mond a külföldi segitségről s a magyarok nem lépnek a nagy rendi szövetségbe, addig biztos béke nem várható.

Ez volt a hivatalos tárgyalás eredménye. Thurzó jelentést tett a királynak minderről s Ferdinánd nem ellenezte a tárgyalások folytatását, hanem előbb világosabban érthető föltételeket kivánt a csehektől. Mondják, hogy Thurzó titokban is tárgyalt Thurnnal s biztatta a magyarok támogatásával.51


Gróf Thurn Mátyás.
Egykoru metszet után.
Körirata: HENRICVS MATTHAEVS COM(es) A TVRI LIB(er) BARO DE VALLESASSINA ET CREVTZ D(omi) N(us) IN LOSDORF WELLVSCH ET WINTERZ etc(etera) GENERAL(is) L(ocumtenens).
A „Theatrum Europaéum” cz. munka id. kiadásából.

Annyi bizonyos, hogy a szövetkezett tartományok rendjei még nem mondottak le a magyar országgyűlés segitségének reményéről. Az alsó- és felső-ausztriaiak nevében Thonrädl, Starhemberg, Starzer, Fleischmann Máté, a morvák nevében Tieffenbach Frigyes báró főkapitány s társai jártak Pozsonyban. A csehek levélben támogatták a szövetségesek követeinek szóbeli előterjesztéseit. A katholikusok igen kedvetlenül fogadták az idegeneket. Kerülték társaságukat, sőt fenyegették is őket. Pázmány az országgyűlés feloszlatását ajánlotta. A protestánsok ellenben pártolták a követek kérelmeit. Azon voltak, hogy az ország követeket küldjön Prágába, a szövetség megujitására, „ki ez mostani gyűlésünknek egy szép effectusa lenne, ha véghez mehetne”.

Midőn végbe nem ment, országúl akartak protestálni ez ellen. Nagyon megkedvelték a vitéz s bőkezű Tieffenbachot. El volt terjedve a hír, hogy a követeket haza térő útjokban lesből akarják megtámadni. Tieffenbach tehát a mellé adott országos kisérettel kivonúlva Pozsonyból „az maga szekerét leeresztetvén, hősi mellel az fő hellen csak maga ült”. Két zsebe rakva volt aranynyal, mindegyik zsebéből négyszer marokkal szórta az aranyat, mint tisztelői beszélték. Pedig nem volt oka örülni pozsonyi útja eredményének.

Június 28-án reggel hét órakor adta át a nádor az országgyűlés válaszát az osztrák s morva követeknek. „Ha tudták volna, hogy Magyarország csak igy resolválja magát, ide sem fáradtak volna” – mondották a protestánsok.

Az országgyűlés fölöslegesnek tartotta az 1608-iki szövetség megujitását, a királyi zsoldon fogadott magyar csapatok visszahivására nem érezte magát hivatottnak, hanem továbbra is felajánlotta jó szolgálatait a béke érdekében, sajnálkozva a szövetséges tartományok pusztulásán. Ez a válasz szinte iróniának tetszett a szövetséges tartományok rendjei előtt, a kik igen el voltak keseredve a magyar csapatok viselt dolgai miatt. Buquoy június 10-iki zabláti diadalát a magyar lovasságnak köszönhette, mely szétverte Mansfeld jobb szárnyát. E diadal következtében a császár javára változott a helyzet a harcztéren. De a magyarok nem csupán Zablátnál tették ismeretessé nevüket. Nem a császár ügyeért, hanem pénzért s zsákmányért szolgáltak. Midőn Buquoy fegyelmezni akarta őket, de fizetni nem birt nekik, csapatosan szöktek hazafelé. Buquoy egy csapatot körülfogatott s néhány száz embert levágatott.

A morva rendek válaszukban megemlitették a magyarok fosztogatásait. Élesen czáfolták a magyar országgyűlés üzenetét, hivatkozva a szövetségesek 1608-iki érdemeire s a magyarok hálátlanságára. A czáfolat fenyegetésen végződött. Július végén a nádor szállásán olvastatta fel a morvák levelét, megjegyezvén, hogy ily gyalázatos, mocskos irást soha a magyar nemzetnek még senki sem küldött. „Az a provincia, a ki Magyarországtól dependeált néha, egynéhány garasért, a kit nem jó kedvekből, hanem az ő felségek parancsolatjából és dispensálásából contribuáltak az végekre, im szintén szolgákká akarnak tenni, fenyegető irásokkal rettentvén bennünket.”

Pázmány azt tanácsolta, hogy a nádor ne is hirdesse ki azt a lázitó iratot. Mások válasz nélkül akarták hagyni a levelet. Hanem a protestánsok méltányolták a morvák haragját s nem szerették azt a választ, melyet az országgyűlés küldött. Fölkent urunk, törvényesen választott s koronázott királyunk ellen másnak pártját fogni, nem volna becsületes dolog – ez volt a válasz alapgondolata s ez volt az országgyűlés utolsó szava a szövetséges országok kérdésében. Vagyis az országgyűlés hatalmasabb részének utolsó szava, mert a dologban a protestánsok közvéleménye nem érvényesülhetett.52

A rendek sok időt töltöttek e politikai tárgyalásokkal. Június havában alig értek rá mással foglalkozni. Különben az országgyűlés vezetésének kérdése is akadályozta a tárgyalásokat. A király biztosokat akart küldeni Pozsonyba. A rendek ezt rossz néven vették volna, a nádor kérte a királyt, hogy vegye tekintetbe az ország törvényeit s ne bizza az országgyűléssel való tárgyalásokat külföldiekre. A király tehát június 24-én felhatalmazta a nádort az országgyűlés vezetésére és ugyanekkor leküldötte a királyi előterjesztéseket.53

Molard és Hegenmüller június 28-án adták át az országgyűlésnek a reájok bizott iratokat. A király siettetni akarta a tárgyalásokat, azt mondván, hogy a birodalmi gyűlésre kell utaznia, de a protestáns ellenzék rögtön átlátta, hogy „az gravameneket kell az propositiók eleiben vetni”. Pázmány unszolta a rendeket, hogy vegyék elő a propositiókat, egy hét alatt elvégezhetnék. De a rendek „vették eszükbe, hogy mit horgásznának ők abból és mit akarnának rajtunk nyerni, mi is más golyóbist görditettünk eleikbe”. A távollevő Thurzó Imre azt tanácsolta párthiveinek, hogy az 1618-iki hitlevél „igazitásával” foglalkozzanak. Szerinte ily módon hiúsithatták volna meg a legjobban az udvar pártjának azt a törekvését, hogy a propositio tárgyalásával megakaszsza a közjogi szabadságok biztositását. A király megigérte ugyan a hitlevél törvénybe igtatását, de a törvények szerkesztése előtt a rendektől görditett golyóbist, vagyis a sérelmi lajstromot kellett az útból eltávolitani. A sérelmek részletes adatokkal bizonyitják, hogy az 1608-iki törvények nem léptek életbe. Hatástalanok maradtak mindazok az intézkedések s biztositékok, melyekkel az 1608 után következő országgyűlések az alapvető törvényeket támogatták.

A pártoknak azonban alig volt figyelme a tisztán közjogi kérdések tárgyalására. Szenvedélyük teljes erejével a vallás ügyét forgatták. A protestánsok panaszkodtak, hogy kiszorultak a főbb hivatalokból. Sok helyütt eltiltják őket a temetkezéstől s a harangok használatától. A földesurak elfoglalják templomaikat. Igy tett Alaghy Menyhért, a Pálos-rend, Esterházy Mihályné, Wesselényi Ferencz, az esztergomi érsek s mások. Kendy István kutyahitnek nevezi a protestáns vallást. Lessenyén a plébános három napig vonakodott eltemetni egy jobbágyasszonyt s azután törvény elé idézte a földesurat, ki eltemettette a holtat. Ifjabb Révay Ferencz kifosztott két protestáns templomot s kényszeritette jobbágyait a katholizálásra. Révay Pétert a holicsi protestánsokkal együtt kizárták a templomból. Az elhunyt Forgách bibornok s utódja, Pázmány, elűzték a protestáns lelkészeket egyes helységekből. Az érsek tiszttartója, Bélaváry Dávid, Ölveden több protestáns polgárt elfogott, 180 forintnyi birságot csikart ki tőlök s az iskolamestert elkergette. Pálffy István Somorjából kiűzte a protestáns lelkészt s a piaczon akasztófát állitott fel annak jeléűl, hogy arra függeszti azt, a kit a polgárok ujra behoznak. Balassa Péter mintegy tizenkét lelkészt űzött ki birtokairól s elfoglalta a protestáns templomokat. A szent-mártoni apát Deákiból, az óvári kapitány Óvárból és Rajkáról, a soproni keresztes lovagok Bű helységből kiűzték a protestáns lelkészeket és igy tovább.


II. Ferdinánd.
Egykoru metszet után.
Körirata: SERENISS(imus). POTENTISS(imus). ET INVICTISS(imus). PRINC(eps). AC DOM(inus). D(omi)N(us). PERDINANDVS II. BOM(anorum). IMP(perator). SEM(per). AVG(ustus). GERM(aniae). HVNGAR(iae). BOHEM(iae). etc(etera) REX ARCH(idux). AVSTR(iae). DVX BVRG(undiae). STYR(iae). CARIN(thiae). CARN(iolae). WIRT(embergae). COM(es). HABB(purgi). FLAND(riae). TIROL(is).
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1309. számu példányáról.

A jezsuitákra vonatkozó 1608. évi koronázás előtti VIII. czikk meg van szegve. Pedig nem volna szabad őket megtűrni az országban, nem hogy még birtokokat is adományoznak nekik. Ők zavarják a békét, ők ingerlik a rendeket egymás ellen. Még sokan emlékeznek arra, hogy minő barátságban éltek a katholikus főpapok s főurak a protestánsokkal, mielőtt a mindenfelől kiűzött jezsuiták az országba jöttek.

A katholikus rendek azt állitották, hogy ők szenvednek s nem a protestánsok. Az elfoglalt egyházi javak egy része még most sincs visszaadva. A Bocskay idejében elfoglalt beszterczebányai Szent-Erzsébet-kórházat a protestáns polgárok nem engedik átadni. A főesperesek meg vannak fosztva jövedelmeiktől. Önkényesen alapitott törvényszékek felbontják a házasságokat. Sok helyütt zavarják a katholikusok körmeneteit s búcsújárásait. A tized-jövedelmet még mindig csorbítják a sokszor emlegetett visszaélések. A pálosok elfoglalt kolostorai nem adattak vissza s több katholikus templom még most is a protestánsok birtokában van. Zavar helységben s másutt is a katholikus templomokat elvették a hivektől. Lengyel János tizenkét forint birság terhe alatt kényszeriti katholikus alattvalóit a protestáns lelkész prédikácziói hallgatására. Az elhúnyt Széchi Tamás vasmegyei birtokairól elűzte a katholikus lelkészi. A Zrinyi grófok s más földesurak eltiltják jobbágyaikat a katholikus istentisztelettől. A kálvinisták kirabolták a pásztói egyházat. Batthyány Ferencz hajdúi bántalmazták a váradi püspököt. Egy lovas csapat éjnek idején megrohanta s megölte Csemetei vasvári prépostot. Tolnay István, az egri káptalan országgyűlési követe, társával együtt Zsolnán ily szavakat hallott a saját szállásán: „Ó Pápisták, kiirtunk titeket egy lábig rövid idő múlva.” A pataházai protestáns lelkész a győri kanonokokat ökröknek s más mindennek is elnevezi. Bornemissza Miklós ujhelyi harminczados s a bicsei superintendens kutyahitnek nevezték a katholikus vallást.

Szóval alig volt oly protestáns sérelem, melyre a katholikusok hasonlóval ne válaszoltak volna. A nádor nagy zavarban volt. Nagyon büszke volt a június 24-iki királyi felhatalmazásra, azt állitotta, hogy egy elődje sem dicsekedhetett ily megtiszteltetéssel s ha az országgyűlés most eredménytelenűl oszlanék el, minő tekintélye volna a nádori hatalomnak?

Sok és szép szóval kérte a rendeket, hagyják békén „az religió dolgát, lenne az szép egyesség közöttük, és kiki mind az két felől maradna abba az állapotba, a kibe most vagyon.”

De a protestánsok azt felelték, hogy „ha meg nem szakadunk, mi az egyszer beadott gravamenek mellől semmi úttal el nem akarunk távoznunk”. Különösen az 1608 óta elfoglalt templomok visszaadását s a jezsuitákra vonatkozó törvény végrehajtását sürgették. A katholikusok azt felelték, hogy az ő jószágaikon „más religión való praedicatorok ne legyenek”. Egyetlen egyházat sem akartak visszaadni, s nagy elkeseredéssel nyilatkoztak ellenfeleik követeléseiről. Forgách még nyujtott valami reménységet a protestánsoknak, de Pázmány biztatta az ellenállásra. Az országgyűlés vége felé a katholikusok gyarapodtak, a horvát bánnal megérkeztek a „horvát- és tótországiak”. Ellenben a protestáns főurak lassanként árván hagyták a rendeket, csak Batthyány Ferencz és Révay Péter maradtak a gyűlésen. Mivel a küzdelem reménytelennek látszott, a protestánsok mindannyian el akarták hagyni Pozsonyt az országgyűlés eloszlása előtt, de Batthyány Ferencz marasztaló szavai, a kamara elnökének s a personalisnak nagy birsággal való fenyegetései hatottak rájok.

Végre azt inditványozták, hogy a vallás ügye maradjon a jövő gyűlésre, de mondja ki a mostani gyűlés, hogy időközben senki, bárminő rendű vagy rangú is, senkit hitében ne merjen háborgatni, és ha háborgatna valakit, minden tekintet nélkül notában ejtessék. Szinte csodálatos, hogy „a római atyafiak erre sem akartak menni”. Ez a vonakodás tulajdonkép ellentétben volt a katholikus sérelmeknek azzal az alapgondolatával, hogy a protestánsok nyomják el a vallásszabadságot. A kifáradt pártok levették a sérelmeket a napirendről. Mind a két felekezet a szokásos óvásokkal könnyitett lelkiismeretén.

Augusztus 10-ike körül az országgyűlés öt törvényczikket szerkesztve elvégezte teendőit. Az első czikk meg sem emlitve a vallás ügyét, azt határozza, hogy a királyi hitlevél föltételeinek törvénybe iktatása s a sérelmek elintézése a jövő országgyűlés első tárgyának marad. A második czikk az ingyen munkák szolgáltatását sürgeti. A harmadik termésadót s portánként egy forintot ajánl a végvárak ellátására, mivel a külföldi segitség el-elmaradoz. A negyedik a közfelkelésről rendelkezik, az ötödik portánként negyven dénárt ajánl annak az országos követségnek költségeire, mely Ferdinánd s a csehek közt a békét közvetitené. E czikkek nem jutottak a törvénykönyvbe.

A csehországi követséget mindegyik párt a maga czéljára szerette volna felhasználni; de a viszonyokat ismerők nem sok eredményt vártak tőle. Augusztus 28-án, vagy két héttel az országgyűlés eloszlása után, Ferdinándot császárrá választották Frankfurtban. A császár ellen egy választó sem nyilatkozott, a mi a pfalzi választó pártjának diplomatiai háborúja után szinte meglepő volt. Július közepe táján a siker még nem volt egészen bizonyos. Ekkor Lépes kanczellárnak a király után kellett utaznia. Forgách nádor azt ajánlotta az országgyűlésnek, hogy ismerje el Lépest Magyarország követének s már el is készittette a követi utasitást s a választó fejedelmeknek szóló megbizó levelet. A protestáns ellenzék meg volt lepetve. Arra hivatkozott, hogy a megyei utasitások semmit sem tudnak e dologról. A personalis szavazásra akarta vinni a kérdést. Ekkor a protestánsok időt kértek a megfontolásra. Gondolkodtak is a hirtelen fölmerült terv czéljáról. Eszökbe jutott Náprágy érsek, a ki maga beszélte, hogy az udvar azért haragudott meg reá, mert 1614-ben a linzi gyűlésen „nem mondathatták vele, a mit akartanak”. Lépessel talán azt mondathatták volna. Már pedig a protestánsok azt gondolták, hogy Ferdinánd ügye rosszúl áll a birodalomban s sejtették, hogy az udvar a választók gyűlésén a magyar hűség bemutatásával akarja lerontani a cseh lázadók nyilatkozatainak hatását. Nem volt kedvük bármit is tenni, a mi Ferdinánd helyzetét megerősitheti.

Batthyány Ferencz, a ki a magyar tanács tagja volt, csak pozsonyi barátaitól tudta meg Lépes követségének tervét. A hatalmas főúr neheztelt mellőztetése miatt s általában haragudott, hogy a katholikusok elfoglalják a hivatalokat s oly merevül visszautasitják a protestáns sérelmeket.

Szemébe mondotta Pázmánynak, hogy „bajusz- és szakál-vonásra kell az dolognak menni, a mint az dolgot forgatják és az ország állapotját háborgatják”.

Talán maga sem sejtette, hogy mily rövid idő mulva teljesűl jóslata. Hanem a harczot nem azok a protestáns főurak inditották meg, a kiknek közömbössége bénitó hatással volt hitfeleik küzdelmére az 1619-iki pozsonyi országgyűlésen.54


  1. Kubinyi Miklós, Bethlenfalvi gróf Thurzó Imre. (Budapest, 1888.) 30. és Frankl, Pázmány Péter levelezése. 82.[VISSZA]
  2. Frankl, Pázmány Péter, I. 284–289.[VISSZA]
  3. Ritter, Deutsche Geschichte im Zeitalter der Gegenreformation. II. (Stuttgart, 1895.) 429–437.[VISSZA]
  4. Gindely, Geschichte des dreissigjährigen Krieges. I. 162–169.[VISSZA]
  5. Ugyanott, 200.[VISSZA]
  6. Frankl, Pázmány, III 341–343 1. s Hammer, Khlesl, IV. 3.[VISSZA]
  7. Frankl, Pázmány, I. 288., 303–305. s 622. Pázmány irata a megyékhez Millernél: Epistolae Petri Pázmány, I. 88. (hibásan 1625-re téve), végre Botka, Jogtörténeti tanulmányok a magyar vármegyék szervezetéről. (Budapesti Szemle, Uj folyam. IV. 1866. 236.)[VISSZA]
  8. Zemplén utasitása, közli Nagy Iván. (Tört. Tár 1881. 81.) Frankl: Pázmány, I. 322–326.[VISSZA]
  9. Katona XXIX. 686.[VISSZA]
  10. Katona, id. m. 592. Frankl, id. m. 328.[VISSZA]
  11. Katona, 694. Frankl, 329.[VISSZA]
  12. Az április 2-iki értekezletről s Forgács szerepléséről l. Acta Diaetalia Posoniensis Anni 1618. (Pest, 1790.) 30. és 40. – Frankl, id. m. III. 345. 346. s Gindely, Geschichte des dreissigjähr. Krieges. I. 211. A feliratra vonatkozólag l. Acta Diaetalia 24.[VISSZA]
  13. Acta Diaetalia, 28.[VISSZA]
  14. Frankl, id. m. I. 338–340 ll. Galantai gróf Esterházy Miklós Magyarország Nádora. (Pest, 1863.) I. 28. A „Falsae originis motuum” idézete lényegesen eltér a biztosok fogalmazványától. V. ö. Katona, XXX. 197.[VISSZA]
  15. Gindely, id. m. 214.[VISSZA]
  16. Sepsi Laczkó Mikónál, id. m. III. 178. s Frankl, id. m. I. 341.[VISSZA]
  17. Gindely, id. m. 215–220. Frankl, id. m. I. 341–346. III. 346–350. Hammer, Khlesl IV. Függ. 48. Sepsi Laczkó, id. h. 179.[VISSZA]
  18. Frankl és Ráth Károly, Dallos Miklós győri püspök iratai. (Esztergom, 1867.) 49.[VISSZA]
  19. Hammer, Khlesl IV. Függ. 19.[VISSZA]
  20. Frankl, Pázmány, I. 348–362. s 625., Katona, id. m. XXIX. 742.[VISSZA]
  21. Dallos iratai, 50. a zemplénmegyei utasitás id. h. 82., a census cathedraticusról Fabó, Monumenta, II. 94. és Szilágyi S. közl. M. Tört. Tár, XIX. 52.[VISSZA]
  22. Timon Ákos, A párbér Magyarországon, 196.[VISSZA]
  23. Jászay, Pozsonyi Orsz. Irom. (Magyar Nemz. Múzeum, 2162 Qu. l. 1).[VISSZA]
  24. Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 294.[VISSZA]
  25. L. Krones, Der Jesuitenorden u. seine Rolle im Gesehichtsleben Ungarns. Oesterreichisch-Ungarische Revue. Uj sorozat, Bd. XII. 193., Frankl, Pázmány, I. 360–371. Botka, id. h. s Dallos iratai id. h. 50., 51.[VISSZA]
  26. Acta Diaetalia, 98. 140. 141. 177. 178. 201. Katona, XXIX. 912. és Lopaèiè, Monum. Spect. Hist. Slav. Merid. XVI. 48. 55. 56. 59.[VISSZA]
  27. Acta Diaetalia, 89. 90. 102. 113. 114. 119–124. 129. 130–138. 163. Katona, id. m., XXIX. 907–909.[VISSZA]
  28. Acta Diaetalia, 98. 104. 116. 124. 144. 156. 172. 178. 182. 187. 191. 198. Katona, XXIX. 900. 908. 911. Pécs Antal, Alsó Magyarország Bányamivelésének Története, 559.[VISSZA]
  29. Acta Diaetalia, 116. 156. Katona, 908. 937.[VISSZA]
  30. Acta Diaet. 100. 104. 126. 149. 160. 182. Katona, XXIX. 897. 898. 900. 911. 928. Az 1613-iki dolgokról l. Jakussith levelét Lithassyhoz, Tört. Tár, 1891. 600. (Közli Szerémi) és Marczali, Regesták a külföldi levéltárakból (Thurzó Zierotinhoz szept. 6. és szept. 16.) V. ö. Botka, id. h. 251.[VISSZA]
  31. Acta Diaet. 81. Katona, XXIX. 921. 929. 930. 934. 926.[VISSZA]
  32. Acta Diaet. 107. 110. 152. Katona, XXIX. 903. 906. s a szepesi kamara az udvari kamarához. 1619 május 6. (Pozsonyi Orsz. Irom. Nemz. Múzeum, Qu. Lat. 2162.)[VISSZA]
  33. Acta Diaet. 78. 111. 153.[VISSZA]
  34. Acta Diaet. 107. 165. 184. Katona. id. m. XXIX. 904. s Informatio ad gravamina restantiarum contributionum publicarum proposita. (Orsz. Ltár, Relat. Reg. Commiss. Fasc. 5. No. 3.)[VISSZA]
  35. Acta, 75–77. Katona, id. h. 921.[VISSZA]
  36. Acta Diaet. 72–74., 84. Katona, id h. 914. 916. 919. 920. 926. 927. Sepsi Laczkó Mikónál. III. 168. 169. Szerémi, Emlékek Barsvármegye hajdanából. Tört. Tár, 1892. 139.[VISSZA]
  37. Acta, 81. 112. 154. 183. Katona, XXIV. 906., 921. Királyi előterjesztés az 1619. országgyűlésen. (Orsz. Levéltár, Acta Diaetalia.) Gustav Freytag, Bilder aus der deutschen Vergangenheit, III. (Lipcse, 1882.) 145. Sepsi Laczkó, 138.[VISSZA]
  38. Frankl, Pázmány Péter és kora, I. 371.[VISSZA]
  39. Raupach, Erläutertes Ev. Oesterreich, IV. 344.[VISSZA]
  40. Hammer, Khlesl, IV. F. 66.[VISSZA]
  41. Gindely, Geschichte des dreissigj. Krieges, I. 149. s k.[VISSZA]
  42. U. ott, 320. s Katona, id. m. XXIX. 945. Dallos, id. h. 51.[VISSZA]
  43. Gindely, id. m. I. 361. Frankl, Pázmány, I. 372. s Hammer, Khlesl, IV. 28.[VISSZA]
  44. Különösen Gindely, id. m. I.[VISSZA]
  45. Velenczei követjelentések Fiedlernél, 102. 145. Caraffa, Relatione. (Archiv f. Oest. Geschichtsquellen. XXIII.) L. különösen Gindelyt, id. m. II. 7–25.[VISSZA]
  46. Frankl, Pázmány, I. 434–439. s Thurzó Imre levele, közli Szilágyi Sándor: Tört. Tár, 1888. 402.[VISSZA]
  47. Frankl, id. h. 435. 442. Ballagi Aladár, Wallenstein horvát karabélyosai. 16. Forgách Barsmegyéhez, közli Szerémi: Tört. Tár, 1892. 319. Galanthai Esterházy Miklós, I. 56. Firnhaber, Actenstücke zur Aufhellung der ung. Geschichte. (Bécs, 1859.) 40.[VISSZA]
  48. Frankl, id. h. 436. 437. Acta Diaetalia, 207. 234. 243. 254.[VISSZA]
  49. Huber, Geschichte Oesterreichs. V. 126.[VISSZA]
  50. Frankl, id. h. 442. Kubinyi Miklós, Thurzó Imre. 63. l.[VISSZA]
  51. Frankl, id. h. 443. l. Acta Diaetalia, 222. 229. 258. 280. Pázmány Péter levelezése, 224. s Gindely, Geschichte des dreissigj. Krieges. II. 86.[VISSZA]
  52. Firnhaber, Actenstücke. 68. Acta Diaetalia, 273. 294. 300. 304. 310., 317. 329. 400. 407. Pázmány levelezése, id. h. 227. Nagy Gyula, Adalékok az 1619. évi pozsonyi országgyűlés történetéhez. Tört. Tár, 1880. 426. 431. 443. 700. és 1881. 87. 88. Gindely, id. m. II. 93. 123.[VISSZA]
  53. Frankl, Pázmány, I. 446. 447. Acta Diaetalia, 323. 326. Az utóbbi helyen közölt okirat a czímben tévedésből július 6-áról van keltezve.[VISSZA]
  54. Frankl, Pázmány, I. 463. Acta Diaetalia, 332. 337. 421. Sepsi Laczkó Mikónál, III. 201. Zsilinszky, A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai, II. 165. Nagy Gyula, Adalékok. Tört. Tár, 1880 427. 433. 439. 700. 701. 702. 704. és 1881. 89. 90. 92. 96. Kovachich, Supplementa ad Vestigia Comitiorum. III. 380.[VISSZA]